cva

Tudván, hogy a hegynek nincs csúcsa - vagyis az emelkedő állandó keresés platóról platóra haladva
-, felmerül a kérdés: "Miért a küzdelem, a konfliktus, a szenvedés, a veszély, az áldozat? Miért ez a
szünet nélküli kapaszkodás, hegymászás?" Válaszunk ugyanaz, mint amit a valódi hegymászók
adnak, amikor megkérdezik őket, miért csinálják, amit csinálnak? "Azért, mert ott van, amit
keresünk!" Az élet itt van előttünk, akár a kihívásokkal viaskodva tesszük próbára magunkat, akár
a völgyben összehúzódva éljük színtelen hétköznapjainkat, lévén egyetlen célunk, hogy
megőrizzük illuzórikus biztonságunkat. Az emberek többsége ez utóbbit választja, mert félnek
kalandokba bocsátkozni. Paradox módon, egy rémálomszerű létért - ami valójában egyhangú
vegetálás, tele az ingatag biztonságuk miatti szorongással - feladják a holnap álmát, a lehetőséget,
hogy kifürkésszék, mi van fenn a csúcson.
A mitikus Sziszüfosztól eltérően nekünk nem egy sziklát kell újból és újból felcipelnünk a csúcsra,
hogy aztán onnan lezúduljon, és kezdődjék minden elölről, az idők végtelenségéig. A mi
feladatunk: felcipelni egy sziklát a végtelen magas csúcsra. Sziszüfosztól eltérően mi állandóan
feljebb jutunk, és az emelkedő minden szakasza is más és más - egy-egy újabb kaland.
Esetenként visszacsúszunk, elveszítjük bátorságunkat, de ez nem jelenti, hogy nem haladunk. Ez az
élet: valójában hegymászás; minden megoldás újabb problémákat szül. A boldogság keresése egy
soha véget nem érő folyamat, és a boldogság magában ebben a keresésben van.
Látva a status quo anyagias dekadenciáját, nem szabad meglepődnünk, hogy a forradalmi
mozgalmak elsősorban szellemi értékekből táplálkoznak, az igazságosság, az egyenlőség, a béke és
a testvériség gondolatából. A történelem - forradalmak sora, egyfajta staféta. Az eszme fáklyáját a
forradalmárok viszik mindaddig, amíg seregük nem válik a hatalmi elit részévé. Akkor csendben a
földre kerül, és ott marad, amíg egy másik forradalmi csoport fel nem emeli, hogy lefussa vele a
következő szakaszt.
Egy nagy forradalom előtt állunk, amelyet még meg kell vívnunk. Szét kell rombolni azt az
illúziót, hogy az egyén boldogsága elválasztható az emberiség egészének boldogulásától. Amíg
ennek rabjai vagyunk, az emberi szellem nem bontakozhat ki. A zsidó-keresztény etika szerint
erkölcstelen, ha kapzsi módon csak saját anyagi jólétünkkel törődünk. Másról van azonban szó. Ez
a magatartás nem egyszerűen erkölcstelen, hanem rosszabb: rövidlátó és ostoba, valójában az állati
szintnek felel meg. Ez az ember lábával még az őskori iszapban tapos. Ez az ember sötét
tudatlanságában az állati ravaszság szintjén fogja fel az életet. Ám akik tudták, hogy az
egymásrautaltság az ember legnagyobb ereje, azok sem voltak elég bölcsek erkölcsi
kinyilatkoztatásaikkal. Így aztán az elmúlt évszázadok története a szörnyűségek története. Mert
súlyos hiba volt feltételezni, hogy az ember képes emelkedettebb erkölcsök szerint élni, mint amit a
hétköznapok megkövetelnek tőle. Rossz szolgálatot tettek a jövőnek, akik az erkölcsi
követelményeket elszakították az emberek hétköznapi igényeitől, és az önfeláldozást, az
érdekmentes önzetlenséget hirdették. Az igazság az, hogy nem a jobbik énünk, hanem jól felfogott
érdekünk követeli meg, hogy segítsük felebarátunkat. Olyan korban élünk, amikor az ember nem
tarthatja nyugodtan leszelt kenyerét, miközben a szomszédja éhezik. Ha nem osztja meg vele, nem
aludhat nyugodtan, mert szomszédja meg fogja ölni. Ezért aztán akár rossz indítékok alapján is a
helyes dolgot kell tennie - segítenie kell felebarátját.
Hiszem, hogy az ember belátja: a kölcsönös segítés az egyetlen út, amely biztosíthatja a
fennmaradásunkat. Már kezdi megérteni, hogy vagy megosztja másokkal anyagi javainak egy
részét, vagy mindent elveszít. Már kezdi megérteni, hogy tisztelnie kell és együtt kell élnie más
politikai ideológiákkal, ha azt akarja, hogy civilizációnknak jövője legyen. Ezek azok az érvek,
amelyekkel a napi tapasztalat felfegyverzi az egyént, hogy megértsen és elfogadjon. Ez az
erkölcsiség gyalogútja - és más út nincs.
8