cva

emberek kiönthetik a kudarcérzésből fakadó dühüket. Kreálnia kell olyan mechanizmusokat,
amelyek lehetővé teszik, hogy kifújják magukból annak bűntudatát, hogy olyan sokáig
megbékéltek a fennálló állapotokkal. Ezeken a mechanizmusokon keresztül emelkedik ki egy új
közösségi szervezet.
A feladat tehát az, hogy az embereket mozgásra, cselekvésre, részvételre bírjuk. Röviden: kiépíteni
és bevetni az uralkodó szervezeti mintákkal való sikeres összecsapásokhoz szükséges hatalmat.
Amikor a hatalomban ülők ellened fordulnak, és mint "ellenzéki agitátort" megbélyegeznek, igazuk
van, mert a szervező feladata agitálni, siettetni a konfliktust.
Jó példát találunk a szakszervezeteknél. Mondjuk, a szakszervezeti szervező elmegy egy gyárba. A
dolgozók fizetése alacsony, általános a hátrányos megkülönböztetés, állandó a munkások
létbizonytalansága. A dolgozók megváltoztathatatlan tényként kezelik ezeket, és elkeseredésüket
azzal a cinikus kérdéssel fejezik ki, hogy "Minek ugrálni?". Magánbeszélgetésekben dühöngenek,
panaszkodnak, hogy hiába teszik szóvá a dolgokat a "fejeseknek" . Általános a csüggedés, a
tehetetlenség érzése. És mindez azért, mert nincs lehetőségük a hatékony cselekvésre.
Megjelenik a gyárban a szervező. Azzal kezdi, hogy "bajt kever". Dühöt, haragot vált ki az
emberekben. Problémák felvetésével kiélezi a szembenállást. Dramatizálja az igazságtalanságokat,
elmondva, hogy máshol mennyivel jobb a dolgozók helyzete. Jobbak a munkakörülmények,
biztosabb a munkahely, jobb az egészségügyi ellátás, magasabb a nyugdíj stb. Kiemeli, hogy
korábban a többi gyárban ugyanígy kizsákmányolták a dolgozókat, amíg nem kezdtek
szervezkedni. Az eredmény: a gyárban létrejön a szakmai szervezet, a dolgozók hatalmi
csoportosulása.
Vegyük szemügyre, mit csinált a szervező! Vette a dolgozók egy elcsüggedt, közömbös csoportját,
és különböző eszközökkel haragot, ellenségeskedést szított bennük. Kiélezte azt a kontrasztot, ami
helyzetük és más, hasonló gyárban dolgozók helyzete között tapasztalható. Ami a legfontosabb:
bebizonyította, hogy valamit tenni kell, és hogy vannak módszerek és utak, amelyek már beváltak a
gyakorlatban. A dolgozóknak szakmai szervezetekbe kell tömörülniük, és akkor rendelkezni fognak
azokkal az eszközökkel, azzal a hatalommal, amivel kikényszeríthetik a változást. A szervező
feladata most már az, hogy minél több dolgozót tömörítsen a szervezet, minél többen támogassák a
programját.
Van azonban valami, amire ügyelnünk kell. Amíg nincs lehetőség és módszer a változtatásra,
értelmetlen, sőt káros dolog haragot ébreszteni az emberekben, és valamiféle absztrakt
tettekre ösztönöznünk őket. Csak ha látjuk a változtatás útját, eszközeit, csak ha képesek
vagyunk ezeket az emberek tapasztalatainak kategóriáiban megvilágítani, akkor állhatunk
ki, hogy agitáljunk. Ellenkező esetben az agitációnk által kiváltott harag és elszántság romboló
folyamatokat indít el a "minél rosszabb, annál jobb" jelszavával, és a szervezés feltételei, a
célirányos változtatás feltételei megszűnnek. Mielőtt tehát akarunk valamit az emberektől, először
tudnunk kell, mit akarunk mi magunk. Látnunk kell a célt, az eszközöket, az utakat. De mint
legkevesebb: a szervezet kiépítésének célját és működésének általános vonásait.
A szakszervezeti aktivista tehát egyszerre dolgozik a konfliktus kiélezésén és a hatalmi szervezet
kiépítésén. A szakszervezet és a vállalatvezetés közötti konfliktus megoldása tárgyalások vagy
sztrájk útján képzelhető el. Mindkettő feltételezi a hatalmi eszközök bevetését. A sztrájknak mint
gazdasági-hatalmi eszköznek a bevetésére vagy a bevetésével való fenyegetésre gondolok, ami
kikényszerítheti a sikeres tárgyalásokat. Senki sem számíthat sikeres tárgyalásokra olyan hatalom
nélkül, amely kikényszeríti a tárgyalásokat.
Az ilyen hatalom kiépítése - ez a közösségi szervező feladata. Minden más a vágy vezérelte
gondolkozás körébe tartozik. Aki a jóakarat és nem a hatalom bázisán akar változásokat elérni, nem
ebben a világban él.
42