cva

jár, hogy az új nézeteket fel kell hígítani a múlt maradványaival. Semmiképpen sem örömteli
feladat, de elengedhetetlen része az új nézetek elterjesztésének.
11. A racionalizálás
Mindenkinek van oka vagy indoka arra, miért csinál vagy miért nem csinál valamit. Minden tettnek
van egy magyarázata - racionalizálása. Chicago egyik politikai vezére, aki országosan hírhedt volt a
többszöri szavazás bevezetésének bajnokaként, egy alkalommal, amikor át volt itatva alkohollal,
rám támadt, hogy hazámhoz hűtlen amerikai vagyok. Íme a szövege: "És maga Alinsky! Amikor
eljön Amerika nagy napja, a választás napja, az a nap, amikor szavazhatunk mindarra, amiért
őseink harcoltak, szenvedtek és meghaltak, amikor elérkezik ez a nagy nap, maga annyit sem
gondol a hazájával, hogy még a fáradságot sem veszi, hogy többször szavazzon. Maga csak egyszer
hajlandó az urnákhoz vonulni!"
Aki szervez, annak tudnia kell, milyen hatalmas szerepet játszik a racionalizálás a tömegek
magatartásában. Funkciója ugyanaz, mint az egyéni cselekvésnél. A közösség racionalizálásában a
helyi vezetőknek az a törekvése nyilatkozik meg, hogy igazolják, miért nem értek el eredményt a
szervező megjelenéséig. Ez többnyire abból a tudat alatti érzésből fakad, hogy a szervező lenézi
őket. Azon rágódnak, miért nem jöttek rá, hogy szervezkedéssel már rég megoldották volna sok
bajukat. Bűntudatuk van, hogy, miért kellett nekik a szervezőre várniuk? Ennek aztán az a
következménye, hogy egy halom ellenvetésük lesz a különböző szervezeti eljárásokkal szemben.
Ezek azonban nem igazi érvek, hanem igyekezet annak igazolására, miért nem léptek fel vagy
szervezkedtek korábban. Így akarják megőrizni önbecsülésüket.
Az egyén esetében a pszichiáter "védekező reakciónak" nevezi, amit mi itt "racionalizálásnak"
hívunk. Az egyén érvek merev falával veszi magát körül, amelyeket a gyógyítás elején át kell törni,
hogy az orvos eljusson a probléma gyökeréig. Racionalizálásokkal küzdeni, hasonló ahhoz, amikor
valaki meg akarja ragadni a szivárványt. Ezeket racionalizálásokként kell kezelnünk, nehogy
kommunikációs csapdába essünk, tényekként kezelve őket.
Egy szélsőséges példa, amelyen világosan bemutatható a racionalizálás természete, egy három
évvel ezelőtti esetem, amikor indián vezetőkkel találkoztam Kanada egyik északi tartományában.
Ők hívtak meg, mert meg akarták velem beszélni a problémáikat és ki akarták kérni tanácsomat. A
kanadai indiánok gondjai hasonlóak voltak az amerikai indiánokéhoz. Rezervátumokban éltek, és
szenvedtek mindazoktól a hátrányos megkülönböztetésektől, amiket az indiánokkal szemben széles
körben alkalmaztak, amióta csak a fehérek átvették a hatalmat Észak-Amerikában. Kanadában az
indiánok lélekszáma valahol 150...225 ezer között mozog, míg a teljes lakosság úgy 22...24 milliót
tesz ki.
A beszélgetés elején mint általános alapelvet javasoltam elfogadni, hogy az indiánoknak össze kell
fogniuk, át kell törniük a törzsi korlátokat, és szervezkedniük kell törzsi hovatartozástól
függetlenül. Tekintettel kis lélekszámukra, először a fehér lakosság bizonyos rétegeiben kellene
támogatást szerezniük, és csak azután mozdulni országos méretekben. Azonnal beleütköztem a
helyi vezetők racionalizálási törekvésébe. A beszélgetés valahogy így zajlott: (Rövid bevezetésként
meg kell jegyeznem, hogy előre tudtam, mi fog történni. Abból ugyanis, ahogy az indiánok
egymásra tekintgettek, kiolvashattam, hogy mit gondolnak: "Meghívjuk ezt a fehér szervezőt
délről, hogy feljöjjön ide, és azt mondja nekünk, hogy szervezkedjünk és csináljuk ezt-meg-ezt. A
fejében meg valószínűleg az motoszkál, hogy veletek indiánokkal az a baj, hogy itt ültök több száz
éve, és képtelenek vagytok megszervezni a dolgokat." Tehát elkezdődött.):
INDIÁNOK: Hát, mi nem tudunk szervezkedni.
ÉN: Miért?
38