cva

hogy felváltsam." Mások tovasiettek, mondván: "Sajnálom, egy fillér apró sincs nálam!", mintha
kérni akartam volna tőlük, nem pedig adni. Egy fiatal nő majdnem sikoltva mondta: "Én nem olyan
nő vagyok és ha nem tűnik el azonnal, hívom a rendőrt!" Egy másik, úgy harmincas lehetett, rám
förmedt: "Hogy képzeli!? Én nem vagyok ilyen olcsó!" Egyetlen ember volt, aki megállt és
megkérdezte: "Ez valami trükk?" A legtöbben meghökkenéssel, zavarral, hallgatással reagáltak és
meggyorsították a lépteiket, nagy ívben elkerülve engem.
Úgy tizennégy ember után ott találtuk magunkat a Baltimore Hotel bejáratánál, kezemben még
mindig a tízdollárossal. A társaim akkor megértették, mit mondtam nekik, amikor arról beszéltem,
hogy az emberek saját tapasztalataikból kiindulva reagálnak dolgokra.
A The New York Times néhány évvel ezelőtt beszámolt egy zsidó emberről, aki úgy negyvenéves
korában katolikusnak keresztelkedett. A megtértekre jellemző buzgalommal elhatározta, hogy
amennyire csak képes, megpróbál Szt.Ferenchez hasonló életet élni. Kivette a bankból a
megtakarított 2300 dollárját, méghozzá ötdollárosokban. Felszerelkezve ezzel a pénzköteggel,
elment New York legszegényebb negyedébe, és amikor meglátott valakit, odament hozzá,
mondván: "Vegye!" A koldusok természetesen nem találták tapasztalataikon kívül esőnek, hogy
valaki pénzt ad nekik. Mégis: a barátunk, aki szent életet akart élni, legfeljebb negyven percig
osztogathatta a pénzét, mert letartóztatta őt egy keresztényi alázatú rendőr, mentővel a kórházba
szállították, ahol egy keresztény doktor megvizsgálta, és a "non compos mentis"-t egy keresztény
pszichiáter mondta ki. A valóban keresztényi magatartás tökéletesen kívül esik a magát
kereszténynek valló, de nem keresztényi módon élő lakosság tapasztalai körén.
Ha az ember meg akarja magát értetni, nem léphet ki a másik tapasztalatainak köréből.
Megkérdezték pl. tőlem, miért nem beszélek egyetlen katolikus paphoz, protestáns tiszteleteshez,
egyetlen rabbihoz sem a zsidó─keresztény etika, a tízparancsolat vagy a hegyi beszéd nyelvén -
mert sosem teszem ezt. Ehelyett egyéni érdekeiken keresztül közelítek hozzájuk, utalok az egyház
érdekeire, még az anyagi javakat sem hagyom ki.
Ha az erkölcs bázisán kommunikálnék velük, ez tapasztalataikon kívül esne, mivel a
zsidó─keresztény erkölcsiség, mint életforma, kívül esik a szervezett egyház tisztségviselőinek
tapasztalati körén. Udvariasan figyelnének rám, elmondanák, milyen nemes lélek vagyok, de abban
a pillanatban, ahogy kitenném a lábam, behívnák a titkárukat, mondván: "Ha ez az ütődött még
egyszer mutatkozik, közölje vele, hogy nem vagyok itt!"
Akár a meggyőzés, akár a véleménycsere céljából kommunikálunk, az több, mint egyszerű átlépés
a másik tapasztalatainak területére. Számításba kell vennünk legfontosabb értékeit, céljait, és
mindig ezekre kell figyelnünk. Amikor valakivel kommunikálunk, nem pusztán racionális
tényekről vagy tisztán erkölcsi értékekről cserélünk véleményt. Ebből a szempontból nagyon
tanulságos Mózes és Isten közötti kapcsolat, amikor a zsidók imádni kezdték az aranyborjút. Mózes
meg sem próbált a megbocsátás vagy az igazságosság kategóriáiban tárgyalni Istennel, amikor az
megharagudott, és el akarta pusztítani a zsidókat. Isten legfontosabb értékére függesztette a szemét,
és kitriblizte őt. A másik csak akkor figyel oda arra, amit mondunk, ha érdekli a dolog vagy
fenyegetve érzi magát. A cselekvés arénájában a fenyegetettség vagy a válság szinte előfeltétele a
kommunikációnak. Kár. Mert amikor a hatalom birtokosai odafigyelnek, legtöbbször már késő: már
nincs lehetőség a tárgyilagos véleménycserére.
Mózes, a nagy szervező, egy pillanatra sem vesztette el a hidegvérét, ahogyan a nála kisebb
formátumú egyéniségek tették volna, amikor azt mondta neki Isten:
"Menj! Vezekelj! A néped, akit te hoztál ki Egyiptom földjéről, bűnbe esett."
Hallván ezt, Mózes elveszthette volna a hidegvérét, könnyen válaszolhatott volna sértődötten:
31