Elhallgatott Történelem

Visszaemlékezések 

Gyerekekre Hangolva Alapítvány 

Hatvan, 2016.

Az interjúk teljes szövege 

a Gyerekekre Hangolva Alapítvány tulajdona. 

Az interjúkat a Gyerekekre Hangolva Alapítvány készítette 

az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő támogatásával. 

Kiadó: Gyerekekre Hangolva Alapítvány, Hatvan 2016

DR. BÁRÁNY OTTÓ NÉ BAD I GYÖRGYI 

Dr. Bárány Ottóné Badi Györgyi visszaemlékezése 

Dr. Bárány Ottóné Badi Györgyi is azok közé tartozik, akiket a rákosi rendszerben 

elszakítva az otthonuktól kényszermunka táborba vittek a Hortobágyra. 

Néhány mondatot mondana magáról? Miért és honnan vitték el Önöket? 

Egy Iskó nevű községben születtem, 

ott laktunk a szüleimmel. 1950 június 

23-án éjszaka úgy, mint a Dráva mentén 

sok más családhoz – hozzánk is bezörgettek 

az ablakon. Kettő ÁVO-s 

rendőr és egy civil ruhás valaki rontott 

be a lakásba. Fegyvert fogtak ránk. 

Édesapámat elvitték a Községházára, 

de nem tudtuk, hogy miért. Néma 

csendben vártuk vissza. Addig egy 

rendőr ott maradt velünk, felénk fordított fegyverrel. Amikor édesapám vissza jött két 

fegyveres rendőr kísérte, ő pedig sírt. Így tudtuk meg, hogy el kell hagynunk a falut. 

Felfoghatatlan volt, nem is tudtuk, hogy miért történik ez. A szüleim azt mondták, nem 

mennek sehová. Édesanyám még azt is találta mondani, hogy inkább lőjenek agyon 

bennünket. A rendőr erre ezt felelte: „Asszonyom, nem fogjuk magukat agyonlőni, de 

akkor is elvisszük, ha maguk semmit sem pakolnak”. Apukám tért először magához és 

elkezdtek csomagolni. Zsákokat hoztak be, amikbe előtte búzát, lisztet tartottak. 

Ezekbe a kimosott zsákokba pakoltunk. Ruhaneműt gyömöszöltünk bele. A nővérem 

nem volt otthon, mert Szegeden járt főiskolára. A nagymamám pedig nem volt rajta a 

kitelepítési papíron, mert külön háztartásba volt bejelentve. 

Az eljövetel abból a kicsi faluból, az emlékeim között iszonyatként maradt meg. A leginkább 

azért, mert nem tudtuk, hogy miért és hova visznek bennünket. Utólag próbáltuk 

elemezni, hogy mi lehetett az oka. Úgy gondoljuk, hogy egyrészt ezekből a 

falvakból azokat a családokat emelték ki, akik tehetősebbek voltak. Másrészt a családok 

férfi tagja olyan volt, akire a falu népe hallgatott rá. 

5

VISSZAE ML ÉKEZÉSEK 

Minket a legközelebbi állomásra vittek, vagy inkább vittük magunkat. Saját lóval, szekérrel 

mentünk. Egy tehenet köthettünk a kocsi után. Az állomáson vagonok vártak 

bennünket. 12 éves voltam, teljesen bennem van az emlék, hogy hogyan álltak ott a 

kocsik. A környező falvakból is hoztak családokat. Be kellett pakolnunk a vagonokba. 

Az egyik felébe az állatokat raktuk, a másikba a család pakolt. Nekünk megengedték, 

hogy egy másik falubeli családdal legyünk együtt és a másik vagonba kerültek az állatok. 

Úgy vettük észre, hogy az a rendőr, aki ezt megengedte nekünk döbbenten figyelte, 

hogy egy egyszerű paraszti családot visznek el. A faluból próbáltak hozzánk 

jönni a rokonok, de senkit nem engedett oda az ÁVO-s. A vagonjainkra a 6-os szám volt 

krétával felírva. Ahogy a különböző állomásokhoz értünk, újra és újra csatlakoztattak 

hozzánk vagonokat. A szüleim engem emeltek fel, hogy nézzem meg a kicsi ablakon 

keresztül, hogy milyen állomás következik. Amikor Füzesabonyba értünk már nappal 

volt. Először arra gondoltak a szüleim, hogy kivisznek bennünket a Szovjetunióba. De 

látták, hogy az ország belseje felé visznek bennünket, ezért megkönnyebbültek. A vonatról 

leszállni nem lehetett. Polgárhoz szombat délután érkeztünk. Itt is a nyílt vágányon 

állt meg a vonat, nem mentünk be az állomásra. Vontatók vártak bennünket. Erre 

hajigálták fel azokat az összekötözött csomagokat, amiket magunkkal hoztunk. A férfiakkal 

összerakatták a kocsit. Elé fogták a lovat, mögé kötötték a tehenet. Az állami 

gazdaság emberei ezeket rögtön elhajtották. Elvették tőlünk. Édesapám az elképedéstől 

nem tudott hova lenni. 

A felnőtteket ötös sorba állították és így indították meg őket a tanya felé, ahová mentünk. 

Számunkra rémületes volt, hogy a sötétben ahová ledobálták a cuccainkat az 

édesapánk nem volt velünk. Anyukám valamennyi holmit összeszedett, de nem mindenki 

találta meg a sajátját. Édesapám késő éjszaka kiabálta a nevünket, hogy megjött. 

Ekkor megkönnyebbültünk. Később lovas rendőrök kísérték a felnőtteket a táborig. 

Mondták, hogy van egy barakk, ahová be lehet költözni. Ez egy 10x12 méteres fa barakk 

volt, amit egyébként egyetlen szakaszkatona számára szoktak felépíteni. Ezen az 

éjszakán 146 ember költözött be ide minden holmijával együtt. Ládákat, zsákokat tettünk 

magunk alá. Még szalma sem volt a tábor területén. Akiknek már nem volt hely a 

barakkban, azok kint maradtak a szabad ég alatt. 

Másnap elkezdtek összeírni bennünket a rendőrök. Nem voltak képzettek, nem tudtak 

rendesen se írni, se olvasni, ezért nagyon nehezen ment az összeírásunk. Nem tudták, 

hogy kiket hoztak ide. Ők állították össze a névsorokat, amik soha sem stimmeltek. 

Nem voltak rá képesek, hogy megcsinálják. 

6


Az asszonyok próbáltak valamit főzni, de ezt a rendőrök nem engedték meg. Rögtön 

mondták, hogy meg kell szervezni a közös konyhát. Egy pár nap múlva sikerült is ezt 

megvalósítani. De nem voltak felkészülve arra, hogy majd 300-400 embernek kell főzni. 

Amit magunkkal hoztunk otthonról lisztet, zsírt, tartós élelmiszert elvették és bevitték 

a közös konyhára. A puszta ruhánkon kívül mindent elszedtek tőlünk. A személyi igazolványokat 

is, amit soha nem kaptunk vissza. Volt olyan tábor, ahol egy nagy tüzet 

raktak és azonnal elégették ezeket az okmányokat. Írógép? Kerékpár? Ezeket is rögtön 

elvették, valami raktárba vihették. Sosem kaptunk vissza semmit. Tudok olyan levéltári 

anyagot, ahol le van írva, hogy ezek a tárgyak nem kerültek elő. 

Így indult meg az élet, hogy megszervezték a közös konyhát. De nem volt ám helye 

ennek a konyhának. A mi táborunk egy tanya volt, ami a Lenin tanya nevet kapta. Egy 

barakk volt csak ott. 

Volt még egy birkahodály, ahonnan a trágyát kihordatták az emberekkel. Ide szalmát 

szórtak fel – amit nem tudom honnan vettek. Itt 77-en kaptak helyet, köztük a barátnőm 

is. Egy TBC-vel betegeskedő ember is ide került, aki aztán ősszel a debreceni kórházban 

meghalt. A szülei nem tudták meglátogatni, amikor haldoklott. Az orvosok 

telefonáltak, hogy látni szeretné az anyját. Erre a rendőr azt mondta: „Majd ha meghalt.” 

Amikor elkezdtem ezeket az anyagokat kutatni, kikértem a debreceni halotti 

anyakönyvi kivonatot. Az van csak ráírva, hogy „Meghalt 21 évesen”. A temetésére az 

anyja rendőri kísérettel jöhetett el. 

Az egyik fiatalasszony kisbabát várt, ősszel szült. A hajdúnánási szülő otthonba vitte be 

a rendőr. Azt mondták az orvosoknak, hogy őrizni kell, és nem látogathatja senki. Egy 

másik fiatalasszony később azt mesélte, hogy a rendőr azt mondta az orvosnak, hogy 

egy rabló gyilkos ő. Ilyen dolgokat terjesztettek rólunk. 

De az az orvosi segítség, amit nekünk az orvosok nyújtottak méltó volt az orvosi esküjükhöz. 

Sok mindenkit mentettek meg, többek között engem is. Én ’53-ban kerültem 

kórházba. Úgy láttak el és olyan hosszú ideig tartottak bent, ahogyan nem is kellett 

volna. 

Térjünk vissza. Harmadnap már dolgozni kellett, aratásba vittek bennünket. Úgy gondolták 

a szüleink, hogy learatjuk a termést és akkor elengednek bennünket. 

7


Miért kerültünk ide? Azt is a szemünkre vetették, hogy 1914 tájékán a dédapám a 

szomszédban lévő pusztát – másik három férfival – bérbe vették és azzal jól gazdálkodtak. 

Ezt a területet akkor vették el tőlük, amikor jött a gazdasági válság a 20-as évek 

végén. Ezt is felemlegették nekünk. De mi közünk volt ehhez? Annyi esetleg, hogy a 

dédapám az ebből szerzett pénzből földet vásárolt. Innen kezdődött a család vagyonának 

megalapozása. Összesen 24 hold földjük volt. Szóval azt hittük, hogy elengednek 

majd bennünket. Édesapám lett az első kaszás. Learattuk a termést és vártuk, hogy mi 

lesz. Nem volt elegendő munka sem. Meg kellett szerveznünk az életünket úgy, hogy 

a közös konyhára az élelmet magunknak kellett fizetni. Nagyon kicsi bért adtak. Sok 

családnak nem volt elég a keresete arra, hogy mindenkinek tudjanak enni adni. 

Az lett a nagy baj, hogy nem volt elég munka. Az egyik fajta rendőri jelentésben panaszolták, 

hogy nincs elég munka. Egy másik fajta jelentésben pedig az volt, hogy küldjenek 

még családokat, mert kellene még munkaerő. 

Ősszel elvitték a felnőtteket az erdőbe dolgozni. De oda sem lehetett olyan sok embert 

vinni. Cukorrépát szedtek ki a földből, még novemberben is. Az édesanyámat is elvitték 

ide. Úgy jöttek vissza a földekről, hogy találkoztak olyan emberekkel, akik azt mondták, 

hogy másol is vannak ilyen táborok. Aztán édesapámat 5 férfivel együtt börtönbe vitték. 

Nem volt sem tárgyalás, sem bírósági ítélet. Ezt a 6 férfit először elvitték Debrecenbe, 

a rendőrkapitányságra. Onnan tovább küldték Budapestre őket, ahol a Mosonyi 

utcai börtönbe kerültek. Hat hónapot voltak ott. 

Ekkora már elszakadtunk a nagymamámtól, a testvéremtől, az édesapámtól. Szétszakították 

a családot. Ezt megélni kegyetlen dolog. A testvérem minden támasz nélkül 

maradt a főiskolán. Nagyon sok nélkülözésen ment ő is keresztül. 

Az édesapját internálták. Lehetett ennek az az oka, hogy az édesapja a táborban felemelte 

a szavát azért, hogy adjanak tisztességes munkát és tisztességes bért? 

Igen, lehetett ez az ok. Mindig éjszaka sorakoztattak bennünket. Olvasni sem tudtak 

igazán az őrök, nem hogy még éjszaka a sötétben. Hosszú procedúra volt. Nappal dolgoztak 

az emberek és még éjszaka sem hagyták őket pihenni. Apukám ezen felháborodott. 

Ezt lázításnak fogták fel. Aztán ki is találtak dolgokat, hogy például írott papírt 

talált a rendőr az ablakban és ráfogták valakire, hogy ő írta. Fogalmuk nem volt, hogy 

ezt miért mondták. Ezért vihették el őket, hogy megfélemlítsék a táborban maradtakat. 

8


A nép naivan azt gondolta, hogy jön a karácsony és akkor elengednek bennünket. Sok 

hír járt. Például, hogy majd az ENSZ törődik velünk. Sokan Hollandiában bíztak, hogy 

majd az kifizet értünk valami pénzt és minket elvisznek Hollandiában. Volt egy politikai 

biztos, aki mindig lóháton járt. Török Istvánnak hívták. Ő azt mondta: „Tudjuk, hogy 

maguk az amerikaiakat várják, de mire azok ideérnek, addigra maguk nem lesznek.” 

Amikor ősszel az emberek egy nagy silógödröt ástak, rögtön elterjedt, hogy abba fognak 

bennünket bele lődözni. Így félemlítették meg az embereket. Mindig volt valami a 

táborban, amitől félni kellett. Mi gyerekek iszonyatosan féltünk például olyan latrinára 

menni, amibe bele lehetett esni. 

Tetszett mondani, hogy fizikai munkát végeztek. Különböző korosztályok voltak, különböző 

szükségletekkel. Milyenek voltak a higiéniás körülmények? 

Kevés víz volt és nem volt hol tisztálkodni. A táborban volt egy barakk, egy raktár, egy 

rendőrségi épület és egy istálló. 

Először csak a barakkban lehetett lakni. Amikor haza jöttek a felnőttek az aratásból 

lavórt fogtak, abba vizet tettek. Hátul volt egy lucernás rész, a lányok oda mentek lemosakodni, 

a többiek pedig ott ahol laktak, a barakkban. Később az emberek próbálták 

magukat elválasztani egymástól egy lepedővel. Én a szüleimmel 4,5 négyzetméteren 

laktunk. Tehát nem volt hol mosakodni, nem volt mosdóhelyiség. El sem tudom képzelni, 

hogy mit akartak velünk. Hogy pusztuljon el minden ember itt? Ennek ellenére 

soha sem tört ki olyan járvány, ami a rossz körülmények következménye lett volna. 

Különösen vigyázhattak a gyerekekre, hiszen ők is ott voltak. 

A gyerekek dolga külön téma. A szülőket kivitték dolgozni. A gyerekek bent maradtak 

a táborban. Mit csinált a gyerek? Hát, rosszalkodott. A szülők pedig aggódtak, hogy a 

gyerekeknek iskolába kellene járniuk. A mi táborunk minden településtől távol volt. A 

legközelebbi tanyára a fiatalok kiszökdöstek, ami egy kilométerre volt. A tanyások nagyon 

sajnáltak bennünket. Levelet adtak fel a nevünkben. De amikor ezt megtudták a 

rendőrök, akkor kitelepítették őket is. A tanyát, amit el kellett hagyni velünk bontatták 

le. A rendőr ott állt az emberek mögött, sírtak, akik bontották és sírt a család is. Elég 

borzalmas volt. 

9


Történt rendőri atrocitás? 

A mi táborunkban volt, hogy valakit megvertek, de ez nem volt rendszeres. Volt olyan 

rendőr is, aki a hosszú idő során rájött, hogy nem vagyunk rabló gyilkosok. A rendőrparancsnok 

viszont nagyon kegyetlen volt. A testvéremék jöttek volna meglátogatni 

bennünket, de nem engedték be őket a táborba. A nővérem jött a húgomért, hogy 

elviszi, mert a 7 éven aluli gyermekeket el lehetett vinni. Kijárta a Minisztériumnál, 

hozta a papírt, de nem engedték be a táborba, mert a debreceni rendőrkapitányságtól 

is kellett egy engedély. 

Amit ő megkapott, a nagymamám pedig nem. A húgomat kihozta Zsuzsika, de akkor 

már kint is jegyrendszer volt. Nagyon nehezen éltek. Se ennivalójuk, se tüzelőjük nem 

volt télen. Ráadásul támasz nélkül voltak. 

A családtagok próbáltak kapcsolatot teremteni… 

Az itthon maradt családtagok nem tudták, hová vittek bennünket. Volt egy nagypapa, 

ő utánunk jött. Haza akarta vinni a kicsi unokáját. Aztán az egyik felnőtt férfinak a 

menyasszonya jött utánunk. Behozták a táborba és ő is ott maradt. Rémes dolgok történtek. 

Még ’53-ban is hoztak családokat. Aztán az első ősszel már vályogot kellett 

vetnünk. Decemberre ebből már kész ház lett. Ez még nyersvályog volt, minden csupa 

penész és zöld lett a házban. Alul sár volt és padlása sem volt. Ezekbe a lakásokba költöztették 

be azokat, akik addig kint laktak a szabad ég alatt. Itt is fűteni kellett volna. 

Volt mivel fűteni? 

Igen, kaptunk egy vödör szenet. De fa nem volt. Rakott tűzhelyet kellett csinálni. A 

barakk teljesen tele volt, innen valakinek ki kellett költöznie ahhoz, hogy a tűzhelyet 

behozhassuk. 

146-an költöztünk be, innen 40 hónap múlva 93 ember szabadult. Olyan érdekes, hogy 

az ember megszokja, hogy ilyen körülmények között lakik. Olyan, hogy egy család egy 

szobában lakjon, nem létezett. A barakkban két tűzhely volt, ezen osztozott 37 család. 

Az asszonyok főzni szerettek volna, de tologatni kellett a lábasokat, hogy elférjenek. 

Meg kellett egyezni, hogy hogyan használják. Ennek ellenére cirkuszos veszekedés 

soha sem volt. 

10


A rokoni látogatásokon kívül, hogy tartották a kapcsolatot az otthon levőkkel? 

Az első évben nem volt szabad tájékoztatni a rokonságot, hogy hol is vagyunk. Majd 

amikor szabad volt levelet írni az úgy történt, hogy be kellett adni a rendőrségre, ott 

ellenőrizték és úgy adták tovább. Természetes, hogy voltak fekete levelek, amelyet 

például a tanyások adtak fel. Így lassan kiszivárgott, hogy hol vagyunk. Levelet először 

úgy kaptunk, hogy nem osztották ki azonnal, hanem összegyűjtötték. Minden levél fel 

volt bontva, rá volt pecsételve, hogy ellenőrizve. Az egyik büntetés a pénzelvonás volt, 

a másik, hogy nem volt levél és csomag osztás. A csomag osztás úgy történt, hogy havonta 

egynél többet nem kaphattunk. Ezt egy nagy bevásárlókocsiban hozták ki. Volt 

egy helység ott a rendőr felbontotta, megnézte, hogy van-e benne levél. Ha volt benne, 

akkor azt kivette. Később éltek a gyanúval, hogy a leveleket belesütik a kenyérbe, a 

süteménybe. Emlékszem a nagymamám egyszer kiflit küldött és azokat sorban széttörték. 

A csomagot, ha elvonták, akkor az egészet leadták a közös konyhára és ott használták 

fel. A szeretettel küldött csomagokat sokszor nem kaptuk meg. Azt sem tudtuk 

ki küldte. Mi a húgommal az egyik húsvétra kaptunk volna egy ruhát – utólag tudtuk 

meg, hogy volt a csomagban –, de nem kaptuk meg. Egyszerűen a rendőrségen kiszedték 

belőle. A rendőrök is a miénket ették, amit elvettek tőlünk. Ha hosszú ideig volt 

csomagelvonás, akkor a romlandó élelmiszer megromlott. A penészes sonkát édesanyám 

kitakarította és megfőzte. 

Ennyi embert hogyan tudtak ellátni? 

Választottak egy bevásárlót, aki a szabad életében is kereskedő volt. Ő elment Polgárra 

– a leggyakrabban ide jártak vásárolni, néha Nánásra. Kint is jegyre adtak már sok mindent. 

Amikor kiment a bevásárló kocsi és elhozta például a kenyeret, az nem esett jól 

a lakosságnak. Ráadásul rossz hírek mentek ki rólunk, hogy kik is vagyunk. 

Könnyű volt őket a táborlakók ellen uszítani? 

Igen, próbálkoztak ezzel. De én a polgári emberekre semmi rosszat nem tudok mondani. 

Amikor később itt voltunk emléktáblát avatni, a polgármester bocsánatot kért 

azoknak a nevében, akik esetleg bántottak minket. De én mondtam neki, hogy nem 

tudok ilyenről. Jó emberek voltak, az meg hogy a hírünket így vitték, azon nem lehet 

annyira csodálkozni. Mindenki nehéz helyzetben volt akkor. 

11


40 hónapon keresztül a reggeli mindig ugyanaz volt. Feketekávét főztek cikóriából. Ez 

volt valami kenyérrel. Az ebéd mindig kétféle volt, valami leves és második. 

Akik kint dolgoztak a mezőn, azoknak is vittek ki ezekből az ételekből. A táborban volt 

egy edényünk, amivel sorba álltunk. A vacsorára nem is emlékszem. Én nem nagyon 

bírtam megenni ezeket az ételeket. A gyerekeknek egy kicsit jobb étel kellett volna, de 

nem volt külön főzés. 

A szüleink nagyon akarták, hogy a gyerekeknek legyen oktatás, mert ők tudták, hogyha 

innen kikerülünk, akkor kell, hogy a gyerekeknek legyen valami papírjuk. Ezért először 

egy érettségizett fiút bíztak meg azzal, hogy tanítson bennünket. Könyv nélkül, füzet 

nélkül, ceruza nélkül. Leültünk a kazal tövébe, ahol árnyék sem volt. Egyetlen fa sem 

volt a tábor területén. Így beszélgettünk a tanítókkal. Amikor megépültek a vályogbarakkok, 

akkor ott egy termet kijelöltek iskolának. Volt benne egy asztal, mellette két 

pad. Megtaláltam a levéltárban azt a papírt, amin a számunkra rendelt könyvek szerepeltek. 

Februárban rendelték őket és június táján érkeztek meg, júliusban pedig vizsgáztunk. 

A legcsekélyebb tudás nélkül kerültem ki a táborból. Ezzel a bizonyítvánnyal 

tudtunk aztán jelentkezni, amikor kiszabadultunk. Én két év késéssel jelentkezhettem 

a középiskolába, természetesen nem vettek fel. Levéltári anyagból tudom, hogy az iskolai 

anyakönyvekbe nem írtak be bennünket. 

Csak protekcióval sikerült az egyetemre aztán bejutnom. Sokáig X volt a nevem mellett. 

Az a nemzedék járt a legrosszabbul, akik úgy kerültek a táborba, hogy már érettségiztek 

vagy esetleg egyetemre jártak és megszakadt az életük. 3 év múlva 

szabadultak, akkor már nem tudtak ugyanoda vissza állni. Volt olyan ismerősöm, aki 

40 évesen lett ügyvédbojtár, mert megszakadt az egyetemi tanulmánya. Mikor szabadult 

fizikai munkára kellett mennie, hogy eltartsa magát. 

A tanulás szerepe jobban felértékelődött Önöknél? 

Így van. A szüleink úgy gondolták, hogy egyetlen kitörési pont a tanulás. Amikor közölték 

velem a pécsi tanulmányi osztályon, hogy nem vettek fel középiskolába, úgy éreztem, 

hogy a világ rám omlik. Fogtam a falat, ömlöttek a könnyeim, zokogtam. Beteg 

voltam, TBC-s, fizikai munkára nem mehettem. A sógorom javasolta, hogy magántanuló 

legyek. Megpróbáltam és ezt engedélyezték. Bekerültem egy olyan iskolába, ahol 

az igazgató és az osztályfőnököm is látott bennem fantáziát. Igaz, hogy nem feleltettek 

12


soha, de én mindig felkészülten mentem, minden házi feladatot megcsináltam. Nagyon 

rossz az, amikor nem szabad tanulni. 

Nagyon nehéz volt az életünk. Az édesapám mindig szeretett csínos lenni, fehér inges 

öregember volt. Megszabadultunk, de se ruha, se semmi. Minden tönkre ment. Apukámnak 

nem volt öltönye. De volt egy kaszája. Ezzel kiment a gyalogút mellé. Amit ott 

hagytak füvet lekaszálta, összegyűjtötte, megszárította és eladta az ebből készült szénát. 

Így vett magának öltönyt. Ilyen gondolkodású ember volt a papa. 

Egyszer egy 12. évfolyamos fiú oda jött hozzám és megkérdezte, hogy ezt hogy lehetett 

kibírni. Kettő dolog fontos. Egyik a remény. Az örökös remény, hogy meg fogunk szabadulni. 

A másik dolog pedig az Isten hit. 

A táborban az emberek hittek Istenben, hogy megsegít bennünket. Alakítottunk egy 

biblia kört. Olvastuk a Bibliát, énekeltünk, együtt voltunk, beszélgettünk. Ez sokat segített. 

Keserű Jóska – aki tanított minket – tartott Istentiszteletet. De nyilvánosan nem 

lehetett ezeket az összejöveteleket tartani. Az idősebb fiatalság igyekezett a kisebbekkel 

törődni. Szerveztek találkozókat, kis mulatságokat. Emlékezetből írtak kis darabokat, 

amit előadtunk. Ezek összetartottak bennünket. 

A külvilággal tartott vékony szál, a levelezések is tartották bennünk a lelket. A nővéremnek 

én például azt írtam, hogy „Zsuzsikám, írd már meg nekem, hogy milyen helyesírási 

hibát követek el a levelemben”. Azt gondolom, csak volt bennem remény, ha 

ilyet írtam. 

A pozitív emberi értékek is felértékelődtek, erősebb formában jelentkeztek? 

Azt mondják, hogy a mi táborunkban is volt valaki, aki besúgó volt. De én nem tudok 

róla. Senkire sem merném rámondani ezt. 

Azt tudjuk, hogy a kegyeletet nem volt szabad megadni. De történt például házasság 

kötés? 

Ott akkor nem. De kettő esetről tudok, akik később házasságot kötöttek. Udvarlások 

voltak. Nekem is ott volt az első udvarlóm. Verset írt hozzám, ezek a mai napig megvannak. 

Ezek megszépítik az ottani életet. Sétáltunk a táborban. A rendőrök nem féltek 

a szökésektől. Tudták, hogy családostul nem lehet szökni. A férfiak a családot pedig 

13


nem fogják otthagyni. Ettől függetlenül két szökés volt a táborból, de ők gyerekek voltak. 

Országos körözést adtak ki és visszahozták őket. 

Később az lett a tragédia, hogy nem volt szabad ezekről a dolgokról beszélni, ezért mi 

nem is beszéltünk. Nem volt hihető az emberek számára, ami velünk történt. Amikor 

már lehetett beszélni, akkor pedig alá kellett támasztani tényekkel azt, amit mondunk. 

Találtunk, kaptunk katonai térképeket, amin rajta vannak az épületek. Az 1982-es térképeken 

pedig már nincs ott semmi. Amikor a levéltári kutatások megindultak én még 

a selejtezés nélküli anyagokat tudtam megnézni. Ott szembesültem a saját nevemmel 

is. Ez is egy felzaklató élmény volt. Ezekből az adatokból és a leírt naplókból állítottuk 

össze a mi táborunk anyagát. 

A családja túlélt egy szörnyű II. Világháborút. Megjárta a Hortobágyi Gulág nyomorúságát. 

Ezután megbélyegezve talpra állt. Önök a nagy túlélő generáció. Erről tudni 

kell, ezt nem szabad elfelejteni, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyen. Egyszer 

talán valaki fejet fog hajtani és bocsánatot kér. 

Ezt még senki nem mondta ki. 

Köszönjük a beszélgetést! 

14

NAGY B AR N A 

Visszaemlékezés Nagy Barna története 

Nagy Barna történtét rokonától Földesi Zsolttól ismerhettük meg. 

Barna bácsi, Papó a miskolci hadtestnél szolgált 

és a Margit vonalnál történt harcokban 

került hadifogságba. Nagymamám testvérével 

1943-ban esküdtek, 1944-ben pedig már a 

fronton volt. Elmondása szerint először visszaverték 

a muszkákat, vagyis az oroszokat, akik 

úgy futottak, mint a nyulak, de aztán a későbbi 

szovjet ellentámadás során a németeknek, 

magyaroknak elfogyott a lőszere és a harcoknak 

így vége lett. 

Pestről került ki a Szovjetunióba. Hogy hol volt 

fogságban, hova vitték őket, maguk sem tudták 

s nem is szívesen beszélt róla. Viccelődve 

néha azt mondta, hogy Kamcsatkán voltunk. 

Tény, hogy 1945-től 1948-ig volt hadifogságban. 

Így emlékezett vissza: „Azt hordtuk, amink volt, meg amit adtak. A kenyér fekete volt, 

naponta kaptunk belőle egy szeletet. A leves üres leves volt, nagy ritkán volt benne 

valami. Egész nap dolgoznunk kellett, a mínusz 30 fokban is kihajtottak minket. Követ 

törtünk, vasutat építettünk. Mi a közeli kolhozban dolgoztunk. Voltak jó lelkű emberek, 

akik élelmet adtak, mutatták, hogy menjünk félre, aztán tudtunk enni. Ha sikerült, akkor 

a parton csalánt szedtünk, meg találtunk krumplit. Ha rothadt volt, az is jó volt. Ha 

nem volt más, a fagyos földből puszta kézzel is kikapartuk azt. Ha az őröknek jó kedvük 

volt nekünk adták a krumpli héját. Ettük a csalánlevest meg a krumpli héj levest.” 

Egyszer agyoncsaptak egy sovány kutyát, megsütötték s néhányan így jóllaktak. – emlékszik 

vissza az elhangzottakra Zsolt. Ez az utóbbi annyira beleégett a minden napjaiba, 

hogy hazatérésekor a felesége, Nagyika kiakarta dobni a krumpli héjat, de nem 

engedte, így szólt: „Ki ne dobd drága Csillagom, jó lesz az még valamire.” Mikor Nagyika 

levelet kapott tőle, az tele volt drága Csillagommal. 

15


A visszaemlékezése így folytatódik: 

„Történt egyszer, hogy a kolhozban 

dolgoztunk, s sikerült elhozni tojást, 

krumplit, kolbászt. Észrevette egy dagadt 

muszka asszony, elkezdett utánunk 

szaladni. Addigra a nagy 

óbégatására odaért a többi asszony 

is, aztán jól elverték a tolvajt. Az őr 

mikor megunta, akkor elzavarta 

őket.” 

A táborban nem volt piskóta az élet. 

Ha valaki meghalt, akkor elszedték a 

ruháit. Aki szökött és elkapták, azt agyonlőtték. Ha valaki sokat ’pofázott’, akkor belökték 

a verembe, aztán mikor eszükbe jutott akkor kiszedték. 

A betegekkel nem foglalkoztak. Elvitték őket valahová, aztán néha visszajöttek, de legtöbbször 

inkább nem. Barna bácsi szerencsére nem volt olyan beteg, hogy ledöntötte 

volna a lábáról. Ami baj volt, azok a tetvek. Mindenkit leborotváltak, aztán szórták rájuk 

a port. Történt, hogy egy jó barátja, Feri bácsi lábára ráesett egy rönk s lágyékhajlattól 

bokáig csúnyán megsérült. Egy fogolytársa hipermangánnal lemosta és késsel 

felnyitotta a sebet, amiből két napig jött a genny. Végül Rosztovban látták el. 

Nagyika a málenkij robotot úgy kerülte el, hogy mikor Tarcalon szedték össze az embereket, 

akkor egy rokonuk, Erzsóka néni édesapja, akiknek volt egy malma, elővett 

egy hordó aszú bort, odaadta a tisztnek s hazaengedték. 

Papó túlélte a Gulagot. Nyíregyházáról 2000 embert vittek el, ebből 30-an tértek haza. 

Ők azok, akik jobb fizikai és mentális állapotban voltak. 

Hazatérése után a saját hentesüzletükben dolgozott, azt később elvették tőlük. Majd 

dolgozott egy miskolci húsüzemben, a tarcali Állami Gazdaságban volt üzemi konyhavezető 

is, majd a miskolci Utasellátónál volt. Volt egy kis szőlőföldjük (Fekete-hegyen), 

az udvarukon présház, ahol finom borokat állított elő. 

Köszönjük a történetet! 

16

MAN GER HENR IK NÉ 

Visszaemlékezés Manger Henriknével 

Bözsi néni meséljen nekünk! Kezdjük az elején. Itt született 

Újhartyánban? 

Igen, itt születtem. 1927. január 11-én, 

jövő hónapban leszek 90 éves. Amikor az 

oroszok bejöttek akkor voltam 18. 

Iskolába járt vagy már dolgozott? 

Nem dolgoztam, polgári iskolába jártam. 

Amikor végeztünk, már nagyon bombáztak 

mindenfelé. Volt egy fiatalember, 

akivel együtt jártunk iskolába, ő felment 

egy évre Pestre. Hazajött, hogy ő ugyan 

ott nem marad. A mi korosztályunkat tönkre tette a háború. Amikor bejöttek az oroszok 

bujkálni kellett. 

Újhartyánban is voltak oroszok? 

Igen, ide is bejöttek, olyan november 5-én. Én minden első pénteken gyóntam és áldoztam, 

ezért emlékszem. Pénteken reggel, amikor mentem a templomba, elindultam 

és láttam, hogy idegen katonák vannak itt. Ők voltak az oroszok. Ezért aznap nem mentem 

a templomba. Éjjelente már bujkálnunk kellett. A harmadik szomszédnál a padláson 

bújtunk. A mamám nem jött, mert a két öcsém sírt, hogy ők is jönni akarnak, de ők 

nem jöhettek oda. A nagynénikém jött velem végül. Vele aludtam, mert félt egyedül. 

Felmentünk a padlásra, ott volt egy fészek szalmából készítve. Azt mondták nekünk: 

„Ha halljátok, hogy nyílik a kamra ajtó és hangosan beszélek, akkor ugorjatok le”. Én 

ekkor sírni kezdtem, hogyha leugrom, eltöröm a lábam. Azt mondta a debreceni tanítónő 

erre: 

„Ha sír, akkor menjen haza.”. No, én mentem is, a nagynéném is jött utánam. Láttuk, 

hogy ott vannak az orosz katonák. Ezért nem mertünk a lakáshoz menni, felmásztunk 

a disznóól tetejére. Párna meg pléd volt nálunk, ott lefeküdtünk. Lapultunk, mert ott 

volt egy nagy orosz katona, aki ha felnézett volna, meglátott volna minket. Reggel haza 

mentünk végül. Édesapám műhelyében laktunk ezután. Sokan voltunk itt. 

17


Mennyi ideig laktak így? 

Olyan két hónapot, de itt semmi baj nem volt. Karácsony előtt elmentek az oroszok, 

akkor takarítottunk és előre költöztünk a házba. 

Ekkor már nem kellett bujkálni. 

Nem, akkor már más volt. 

Mikor vitték el Önt? 

Karácsonykor jött a tanácsházáról egy tisztviselőnő. Azt mondta, hogy „Jaj, itt úgy fog 

sírni a falu, bömbölni, hogy jaj.” Miért mi lesz – kérdeztük. Nem tudott semmit, csak 

annyit, hogy mindenkit összeírnak. Édesapámat és engem írtak fel. 

Mi alapján történt az összeírás, hogy a családból csak Önt és az édesapját írták fel? 

Név alapján történt. Sváb községben laktunk, német hangzású nevünk volt. 

A testvéreit azért nem írták fel, mert kicsik voltak? 

Persze, kicsik voltak. Én 18 éves voltam, a nagyobb testvérem 14, a másik meg 9 éves 

volt. 16 éves kortól vitték el a gyerekeket. Jött egy helybéli ember, hozta a névsort, 

hogy keressük meg a nevünket és írjuk alá. Utána kellett mennünk jelentkezni. Mindig 

üzent az orvosunk, hogy mit csináljunk. Egyszer azt mondta nekem: „Bözsi ne jöjjön be 

jelentkezni.” 

Ekkor elmentem Kakucsra, hogy onnan szombaton Ócsára menjek, hátha onnan senkit 

nem visznek el. Aztán jöttek futva az ismerősök, hogy menjek haza jelentkezni, mert 

ha nem jelentkezem, a szüleimet kivégzik vagy elvisznek mindenkit. Haza mentem, 

jelentkeztem, ott fogtak. Sokan voltunk a Tanácsházán. Az épületen volt három ablak, 

én a középsőn kiugrottam, a nagynéném elkapott és haza mentünk a kertek alatt. Vasárnap 

éjjel jöttek is értem. Elhajtottak bennünket a kocsmába. A táncteremben volt 

szalma letéve. Férfiak, nők oda voltak lefektetve. Egy helybéli férfi jött, felállt a padra 

és azt mondta: „Asszonyok, lányok menjetek a dabasi iskolába, ott be van fűtve.” De 

senki nem ment. Kedden elvittek bennünket Ceglédbercelre. 

Mivel vitték Önöket? 

Lovas kocsival. Négyes sorban, géppisztolyos katonák kísértek. Édesapám adott nekem 

egy címet Albertirsán, hogyha tudok, szökjek meg, ezek az emberek majd elbújtatnak. 

18


De figyeltek az oroszok, nem lehetett leugrani a lovas kocsiról. Szerdán még hoztak 

német ajkú embereket. Csütörtökön bevagoníroztak, pénteken pedig elindultunk. 

Élelem és ruha volt Önöknél? 

Vihettünk magunkkal 2 mázsát. De hol tudok én 200 kilót vinni? Ruha is kellett, meg 

takaró is. Amit tudtunk vittünk. Édesapám disznót vágott. Egy magyar katona mondta 

apámnak, hogy a disznói közül egyet vágjon le, süsse le a húst a gyerekeknek, mert el 

fogják vinni a hízókat. 

Mit mondtak mennyi időre mennek? 

Azt mondták, csak két hónapra megyünk kukoricát törni. Marha vagonokban vittek 

minket. Volt 100 lejem, ezen vettem friss kiflit. 4 vagy 5 kiflit kaptam érte, ezt útközben 

megettük. Majd áttettek minket az orosz vagonokba. Itt szépen betetvesedtünk. Ruhatetű, 

fejtetű. Nagyon borzalmas volt, hogy nem tudtunk rendesen mosakodni. 

Amikor megérkeztünk Donbászba kivagoníroztak minket, elvittek egy fürdőbe. Azt a 

boldogságot, hogy egy hónap után megfürödhettünk. Itt már nem szégyelltük magunkat, 

levetkőztünk. Egy orosz katona meg lesett minket. Nagyon sokáig tartott még elpusztultak 

a peték. Meg minden tele volt poloska vérrel. 

Hova kerültek elszállásolásra? 

Lágerba. Azt mondták amerikai láger. Még készen sem volt, csak a mellettünk levő. Sok 

volt belőle, 18 összesen. Mindig párosával mentünk a wc-re. Ott mindig hallottunk jó 

híreket, hogy ekkor meg akkor megyünk haza. Az imakönyvet a kulcsra akasztottuk és 

ahányat fordult, azt mondtuk annyi hónap múlva megyünk haza. Azt mondta egyszer 

egy taksonyi ember: „Lányok, nem megyünk haza. Akkor megyünk majd haza, ha az 5 

éves terv készen lesz.” 

Megharagudtunk rá, hogy miért mondd ilyesmit. Eleinte nem dolgoztunk, csak havat 

söpörtünk. 

Volt ellátmány? 

Nem nagyon. Egyik reggel mondták, hogy paradicsomleves van. Úgy örültem. Oda 

mentem, láttam, hogy a zöld paradicsom van megfőzve vízzel. Sírva fakadtam, hogy ez 

a paradicsomleves? Azóta sem tudok savanyúságot enni. Fekete kenyér volt ott, toklászos, 

ami belement az ínybe. Szóval nem volt rendes étel. 

19


Egy hónap után szétosztottak bennünket. Jártunk a 21-es lágerbe, a kertészetbe. Húztuk 

az ekét, mi voltunk az ökrök befogva. Az egyik dűlő úttól a másikig mentünk. Egyszer 

erre ment egy idős bácsi, azt mondta: „Ti nem ehhez szoktatok magyar lányok. 

Majdcsak túl lesztek rajta, csak tűrjetek egy kicsit. Nagyon sajnállak titeket.” Az orosz 

katona elkergette végül a bácsit. 

Palántázni is kellett. Mindig csak káposztát. Ha nem néztek, elástuk a káposzta palántákat. 

A krumplit is mi ástuk, 180 négyszögöl volt mindegyik nőnek. De hol bírjuk mi 

ezt? Nagyon kemény volt a föld, mert ott állt 5 évig a front. Nagyon sok kemény csont, 

sisak került elő. Ásóval tudtunk csak ültetni. Az az igazság, hogy loptunk krumplit, aztán 

a mi kertészünk meg ellopta tőlünk. 

Egyszer volt, hogy elmentünk egy kis templomnál, bementünk, mindannyian letérdeltünk. 

A pópa meg az asszonyok csak néztek bennünket. De jött az orosz és mennünk is 

kellett. 

Ezután történt, hogy kiválogatták, hogy kik mennek a bányába dolgozni. Én is oda kerültem. 

A Tábori Nándor papnövendék is itt dolgozott. Ő megtanult oroszul írni és olvasni 

is. Végül bérszámfejtő lett. Az oroszok jobban megszerették, mint a saját 

testvérüket. A magyarok is jól jártak így. Ha valami nem volt mindig mentünk hozzá: 

„Nándiii…”. 

Én a szortírba kerültem. Ott válogattuk a salakot a szén közül. Ezután kiütött a táborban 

a tífusz. Alig lehetett megismerni az embereket a betegségek miatt. Sokan meghalt 

kint. 

A betegek kaptak valamiféle gyógyszert? 

Dehogy kaptak, nem volt ott semmi. Én is tífuszos lettem. Egy hétig jártam úgy, hogy 

már beteg voltam. Minden betegséget elkapok, de soha nem lázasodom be. Ott meg 

csak az számított betegnek, aki lázas volt. Az egyik hartyáni asszony mondta végül, 

hogy Bözsi – mármint én – beteg, nem megy ma dolgozni. Ez az asszony odakísért az 

orvoshoz, de közben összeestem. Soha nem volt lázam, de akkor 41 fokos lázam volt. 

Ez volt szombaton, vasárnap jött a bizottság, mondták, hogy kiütéses. Elvittek a 18-as 

lágerből egy német orvoshoz, ő nagyon ember volt. Túléltem a tífuszt. 

Sokan meghaltak, a betegeket pedig haza hozták. Volt egy külön erősítő tábor a betegek 

számára. 

20


1946. március 15-én jött haza az első csoport. Én voltam aznap a kenyeres. Tehát aznap 

én mentem a kenyérért. Amire visszaértem a többiek már elmentek a fertőtlenítőbe, 

aztán látom, hogy ott sorakoznak a kapunál. Oda mentem, engem is beállítottak 

a sorba, de én még akkor ott maradtam. Kint született egy fiam is. 

A gyerekek hol voltak? 

Velünk voltak. Mi voltunk négyen, meg négy gyerek volt velünk. 

Bözsi néniék kint házasodtak össze? 

Nem, mi még itthon. Szóval egyszer jöttek az irodisták. Azok kérdezték, hogy miért 

írtuk alá, hogy mi németek vagyunk. Mondtam, hogy én nem mondtam, hogy német 

vagyok, aláírtuk, mert alá kellett írni. Ránk parancsoltak. Végig nézte az egész listát. Ők 

is azt hitték, hogy németek vagyunk, ezért tolódott a haza utazásunk. Aztán szeptemberben 

senki nem dolgozott. Október 27-én indultunk el. Mi a kisgyerekesek voltunk 

az utolsók. Elindultunk. Kijevben megálltunk, mert meghalt egy kisbaba. Máramarosszigetnél 

fertőtlenítettek, egy éjszaka ott voltunk, másnap pedig már Debrecenben. A 

laktanyában szállásoltak el bennünket. Akinek meglett a papírja, azt bevagonírozták és 

indultak is haza. Kaptunk 20 forintot és egy kis konzervet. Ez volt az útiköltségünk. Éjjel 

értünk Ceglédre, ahol nagyon sokáig álltunk. Utána Bercelen. Az borzalmas volt, fekete 

volt az egész állomás. Németül kiabáltak, az egész falu ott volt. Reggel 7 körül értünk 

Pilisbe. A férfiak elmentek a faluba, beszéltek a postamesterrel, hogy üzenjen a 

Hartyániaknak, hogy itt vannak az ukrajnaiak. Fogadtak két teherautó, azzal jöttünk 

onnan haza. Azt gondoltuk minket, biztosan nem fognak várni. De az egész pilisi út tele 

volt emberekkel, még a harangok is szóltak. Engem is ott vártak a szüleim. 

Miközben kint voltak, volt hírük a családról? 

Igen, volt. Én írhattam haza. Megírtam, hogy kisbabám van. Meg hogy nagy baleset 

ért. Fejbe vágott egy 60 tonnás kocsi a bányánál. De én nem tudom, hogy mi történt, 

csak hogy fejbe vágott. Egy hónapig nem tudtam magamról. A mamámnak ezt nem 

mondták meg. A szám ezért ferde, de nem engedtem megműttetni, mert eleget szenvedtem 

már. 

21


A család együtt lehetett kint? 

Együtt voltunk. Több gyerek született, elég sok. A Gulágon volt olyan ismerősünk, akinek 

született egy kislánya és oda adták egy orosz családnak. A kislány csak oroszul tudott. 

5 évesen hozták haza, de semmit nem tudott magyarul. Alig akarták oda adni az 

oroszok a szüleinek. A kislány itthon aztán nem akart oroszul beszélni, annyira haragudott. 

Ennyi volt az én történetem. 

Köszönjük szépen! 

22

P ÁD ÁR BÉL A 

Visszaemlékezés Pádár Béla bácsi életére 

Pádár Béla történetét unokájától Földesi-Korsós Andreától ismertük meg. 

Béla bácsi A Magyar Királyi Hadseregben távírászként 

szolgált. Parancsnoka nem volt hajlandó 

vágóhídra küldeni az embereit, ezért 

felmentette őket a munkavégzés alól. Majd 

mivel nem látott más kiutat főbe lőtte magát. 

Andrea nagypapája 1945. március 29-től – 

1947. június 29-ig volt hadifogoly egy szovjet 

kényszermunkatáborban. 

Béla bácsi elmondása szerint a tábori körülmények 

borzalmasak voltak. Barakkokban 

voltak elszállásolva, amit természetesen velük 

építtetek meg. Szinte a földön aludtak, ruhát 

sem kaptak, csupán az volt nekik, amit magukkal 

vittek. Ha szétfoszlott a ruhájuk, akkor az 

elhunytak ruháit hordták. Akinek nem jutott 

priccs, az a földbe kapart magának fekhelyet. 

A téli időszak volt a legkeményebb. A meleget egy hulladékból összeeszkábált kályhaféleség 

adta, ha olyan szerencsések voltak, hogy sikerült bele tüzelőt szerezni. 

„Volt, amikor kivittek minket az erdőbe fát vágni, a rönköket kellett össze rakni. Hajnalban 

mentünk, este jöttünk. Egy alkalommal ezután jött egy tiszt és hármunkat magával 

vitt. Mutatta, hogy menjünk vissza az erdőbe fáért. Volt ott egy őrbódé. 

Megkérdeztem az őrt, hogy mi lesz, ha lőnek onnan. Azt felelte: Nem baj, akkor majd 

lelőnek. Csöndben mentünk, hogy meg ne hallják, összeszedtünk egy kis fát s visszavittük 

a táborba. Megúsztuk.” – mesélte Pádár Béla bácsi unokájának. 

A tábor nem volt körülvéve kerítéssel. Miért? Béla bácsi szavait idézzük: „hova mehetett 

volna az ember, ha nem volt semmi körülötte, csak a pusztaság”. 

Volt rá példa, hogy megpróbáltak megszökni. Ketten indultak el. Egyikük megfagyott a 

hidegben, a másikat visszahozták, de nem sokáig élt. Agyonlőtték. 

23


Ha valaki megbetegedett, akkor elkülönítették Egy orvosnak nevezett személy ránézett, 

de ellátást nem kapott. Csak az élte túl a betegséget, akinek erős volt a szervezete 

és leküzdötte azt. A táborban raboskodók 10%-a jutott csak haza. 

Az étkezésekről ezt mondta Béla bácsi: 

„Az élelem pocsék volt. Mócsingos levest adtak, a kenyér valamiféle fekete massza 

volt. Az őrök is azt ették, amit mi”. 

Ha a környéken lévő falvakban dolgoztak, az ott élőktől rendszeresen kaptak ennivalót. 

Az emberségesebb őrök ilyenkor elfordították a fejüket. De nem mindenki volt ilyen 

elnéző. Egyszer krumplit válogattak, amiből néhány szemet a rabok a kabátjukba rejtettek. 

Ezt észrevette a munkavezető, odaszaladt a rabhoz, jól megrángatta majd utasította 

az őrt, hogy lője agyon. Az őr előkapta a fegyverét, hadonászott, úgy tett, mint 

aki mérges, a levegőbe lőtt, aztán visszavitte őket a táborba. A ruhákba rejtett krumpliból 

később neki is jutott. 

Az oroszok nem vettették meg a mulatozást. Az egyikük mindig játszott a hegedűn, de 

borzalmasan. Volt egy német fogoly Stefan, akit mindig gúnyoltak, kelekótyának tartották. 

Egyszer kezébe adták a hegedűt, hogy játsszon. Elkezdett játszani. Mindenki 

csak hallgatta, az oroszoknak is leesett az álla. Kiderült, hogy civilben hegedűművész 

volt. Onnantól jobb lett az élete, kiemelték, elvitték, hogy a tiszteket szórakoztassa – 

emlékszik vissza Andrea nagyapja elbeszéléseire. 

Béla bácsi egyik meghatározó élménye a következő volt: „A táborban külön voltak a 

német hadifoglyok. Ők ugyanolyan szervezetten éltek, mint a hadseregben. A tisztjeik 

utasításait követték. A munkaidő 5-ig tartott, de még nem volt befejezve a munka. Öt 

órakor a németek letették a szerszámokat s sorakoztak. Jött az orosz, ordítozott, hogy 

tovább, tovább. A német parancsnok mutatta, hogy nix, letelt a munkaidő nincs tovább. 

Az orosz káromkodott, csőre töltötte a puskáját, hogy lőni fog. A német erre 

szétnyitotta az ingét, odaállt a puskacső elé s mondta, hogy lőjél te disznó. Az orosz 

nem lőtt.” 

Mikor hazajött a vasútnál kezdett el dogozni távírászként. Itt hosszú éveket húzott le. 

Emellett a hobbijának élt, amit nagyon komolyan vett. Színészkedett és rendezett. 

Nem is akármilyen darabokat és nem is akár kikkel. Szerepelt egy színpadon még Honti 

Hannával is. Nyugdíjasként a hatvani DISZI Kollégiumában volt portás. 

24

P ÁD ÁR BÉL A 

Sajnos ezt a történetet már Béla bácsi nem tudta elmesélni, mert egy pár héttel az 

interjú készítése előtt, 98 évesen elhunyt. 

Köszönjük, hogy megosztotta velünk a történetet! 

25


Dr. Hajdú Mária visszaemlékezése 

1950. június 23-án éjjel fél háromkor 

otthon tartózkodtam a szüleimmel 

és két testvéremmel a Csongrád megyei 

Ruzsa községben. Éjszaka dörömböltek, 

mind az öten 

felébredtünk. A három gyereket a 

falhoz állították, majd a szüleinkkel 

közölték, hogy fél órán belül el kell 

hagynunk a házunkat. Az összecsomagoltuk 

a ruháinkat és háromnapi 

élelmet. Az állomás közel volt, csak át kellett sétálnunk. A rendelkezésünkre bocsátott 

marhavagont egy másik Ruzsai családdal osztottunk meg. A bevagonírozás után a szerelvény 

Szeged fele indult, majd odaérve közölték édesapámmal, hogy át kell szállnunk 

a Szolnok felé tartó tehervonatra. Úgy gondoltuk, hogy visznek bennünket a Szovjetunióba. 

Összecsomagolásunk és bevagonírozásunk mindenféle ítélet nélkül történt. Délután 

értünk Tiszaszentimrére, ahol közölték édesapámmal, hogy megérkeztünk a telephelyünkre. 

A Tiszaszentimrei gazdaság félreeső 9-es tanyájára vittek minket. Itt a szüleim 

kerestek két téglát, rátették a lábast és készítettek egy kis főtt ételt. Amikor a táborhelyre 

érkeztünk a rendőrség már készenlétben állt, elosztotta az embereket, hogy ki 

hol fog lakni. A szüleim viszonylag fiatalok voltak, így egy magtár padlására kerültünk 

körülbelül száz másik emberrel. Az idősek a földszinti részen kaptak elhelyezést. Fekhelyül 

szalma szolgált. 

Akik nem fértek el a magtárban, a marha és juh istállóban, a trágya kihordása után 

tudták elfoglalni lakóhelyüket. 

Június 25-én kezdtük az aratást. Élelmezésünk nem volt biztosítva, így csak az otthonról 

hozott élelmet tudtuk megenni. Több nap után az Állami Gazdaság próbált a táboron 

belül egy konyhát felállítani, hogy tudjunk dolgozni. Az itt dolgozó emberek 

parasztok voltak, értettek a fölműveléshez, amely később igazolást is nyert. Az Állami 

Gazdaság kitüntetést kapott. 

26

DR. HAJDÚ M ÁRI A 

Mindent meg kellett magunknak venni. Az Állami Gazdaság filléreket fizetet, ami az 

alapvető cikkekre is alig volt elég. Az öregekről is gondoskodtunk. 

Magtárban, padláson, istállóban laktunk. Közeledett az ősz és valamit kezdeni kellett 

a 400-500 fős embertömeggel. Kitalálta a gazdaság, hogy építsünk barakkokat, házakat. 

Vályogtéglából építettünk magunknak, hogy mire megérkezik az ősz, valahol fűthető 

körülmények közé kerüljünk. Felépült a ház, késő ősszel beköltözünk a 

rizsszalmával befűtött szobába. Egy szobában 30-40-en voltunk. Mosakodni a kemence 

melletti pokróccal elfüggönyözött lyukban tudtunk. 

A rendőrök minden reggel korán ébresztettek, sorakozót rendeltek el. A reggeli sorakozó 

alkalmából nem felejtették el közölni: 

„Itt fogtok megdögleni, itt fogjátok megzsírozni a hortobágyi földet” 

Később engedélyezték, hogy levelet is írhassunk, amit rajtuk keresztül cenzúrázva küldhettünk. 

Egy hónapban egyszer csomagot is kaphattunk. Igen rossz körülmények között 

éltünk. Naponta 15 dkg kenyeret, szalonnát kaptunk. 

Akik gátépítésre, csatornázásra voltak beosztva, azok 30 dkg-ot kaptak. Főtt ételt is 

készítettek a „szakácsaink”, tésztát, krumplit, káposztát, és egy héten egyszer húst is 

kaptunk. Ruhánk elkopott, elfogyott. Emlékszem, hogy a 37-es lábamra 40-es bakancsot 

kaptam, amit kapcával viseltem. Harisnyánk nem volt. 

Ha betegek voltunk, egyszer egy hónapban jött az orvos, aki „ellátta” a betegeket. A 

hazajövetelem után derült ki, hogy a tüdőmben van egy beszűrődés, elmeszesedés. Ha 

gyengébb vagyok ott is maradhattam volna, ahogyan sokan nem élték túl ezeket a körülményeket. 

A hitet megtartottuk családi körben. Ha valaki meghalt, a végtisztességet sem engedték, 

hogy megadjuk neki.”Kidobták az árokpartra!” 

Édesapám mindig tartotta bennünk a lelket. Ezt mondta: meglátjátok, egyszer úgyis 

kiszabadulunk, de ti gyerekek jegyezzétek meg, mindent el lehet venni tőletek, de a 

tudást sohasem. Ha kijövünk a táborból tegyetek meg mindent annak érdekében, hogy 

ezeket a szavakat soha ne felejtsétek el. 

Szabadulásunk Sztálin halála után, 1953 őszén történt. Mi sem mehettünk haza, úgy 

ahogy a többiek sem. 

27


Szegeden idegenek fogadtak be bennünket egy földes pincehelyiségbe, aminek a kis 

előterében el tudtuk helyezni a szenet, fát és a teknőt. Mind az öten dolgoztunk, plusz 

munkát végeztünk, aratást, cséplést, cseresznye, meggyszedést. Így öt év után Édesapám 

tudott venni egy kis házat, amit rendbe hoztunk. 

19 éves koromban beiratkoztam a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumba, s egy héten 

négyszer délután öttől kilencig jártam munka után iskolába. 

Férjhez mentem s befejeztem a IV. évfolyamot majd elvégeztem az egy éves csecsemő 

és gyermekgondozói iskolát. 

Érettségi után jelentkeztem a Szegedi József Attila Jogtudományi Egyetemre, ahova 

maximális pontszámmal kétszer nem vettek fel! Ezután elmentem az egyetem rektorához. 

Elmondtam, hogy hol voltam a családommal 3,5 évig – tudott róla – s rektori 

engedéllyel felvettek az esti tagozatra. Jól tanultam, dékáni engedéllyel a 4-5. évet öszszevonhattam, 

mert az első osztályt kezdő fiamnak szerettem volna segíteni. (Jelenleg 

van egy unokája és egy kislány dédunokája is.) 

Sikeresen elvégeztem az egyetemet, ismeretség révén a Szegedi Városi Tanács II. kerületében 

szociálpolitikai előadó lettem. Két évvel később a Szegedi Városi Tanács Építési 

Osztályára kerültem. Ezt követően az I. kerület Igazgatási Osztályán dolgoztam, 

majd a Városi Tanács Ügyfélszolgálati Irodájának „csak” csoportvezetője lettem, mivel 

nem voltam párttag. 

Budapestre költözésem után a XX. Kerület Önkormányzatának jegyző helyettese lettem 

nyugdíjazásomig. A rendszerváltás után a VI. kerületi Önkormányzat Bizottsági 

ülésein vettem részt. 

Több mint 10 éve a Hortobágyi Kényszermunkatábor Egyesületének Titkára vagyok. 

Szívesen csinálom, mindenféle segítség nélkül. 

(Megjegyzés: Mária néni egy héten kétszer is megebédelteti szerény jövedelmű sorstárs 

ismerőseit.) 

28

SURMAN GYÖR GY NÉ MÁR I A 

Visszaemlékezés Surman Györgyné Máriával 

Marika néni otthonában fogadott bennünket, ahol elmesélte történetét. 

Marika néni, kérem, mesélje el nekünk, 

hogy került el Újhartyánból? Mi 

Marika története? 

1945. január 7-én bevittek bennünket a 

községházára itt helyben. Mindenkit, 

akik ki voltak írva, mint német anyanyelvűek. 

Mi nem is tudtunk németül beszélni, 

de mivel a nevünk német, ezért 

összeszedtek bennünket. A bátyám már 

előttem bevonult. Én igazából nem is 

voltam kiírva, hanem egy vasárnap éjszaka 

jöttek a nemzetőrök egy orosszal 

és azt mondták: „Marci bácsi jöttünk a családért”. Nem bújtunk el, nyugodtak voltunk, 

mert úgy voltunk vele, hogy a mi családunkból már egy valaki bent van, ezért minket 

már nem fognak elvinni. De fel kellett öltözködnünk és elvittek mindenkit, aki a lakásban 

volt. Bevittek bennünket a községházára. Ott voltunk két napot, aztán szerdán elvittek 

bennünket a faluból. A TSZ központnál a kocsik már fel voltak állítva, a 

csomagjaink már a kocsin voltak és mindenkit név szerint hívtak. Pont 12 órát harangoztak 

mikor kivittek a faluból. 

Mit vihettek magukkal? 

Mit vihettünk magunkkal? Egy csomagot, amit elbírtunk, csak azt. Hátizsákot csináltunk 

zsákokból, abban volt egy kis sonka. Elindultunk január 11-én és február elsején 

értünk oda. 

Mit tudtak arról, hogy hová viszik Önöket? 

Minekünk annyit mondtak, hogy 2-3 hónapig maradunk dolgozni, aztán majd fölváltanak 

bennünket, mi pedig mehetünk haza. De ez nem így sikerül. Bevittek bennünket 

29


egy nagy lágerba, ahol nagyon sokan voltunk. Ide vittek február elsején és körülbelül 

május végéig, június elejéig voltunk itt. Nem tudom pontosan meddig, az biztos, hogy 

aratás előtt volt még ez. Ezután elvittek bennünket egy külön lágerbe, csak nőket, 19- 

en voltunk. Innen mentünk dolgozni. Először kukoricát kapálni jártunk, aztán jött az 

aratás. A gabonát lekaszálták, nekünk marokra kellett szedni és kévéket csinálni. De 

nem 18-as, vagy 14-es csomót, hanem 28-as csomókat kellett készíteni. Én voltam a 

legfiatalabb, meg a legkisebb, engem emeltek fel, hogy az utolsót feltegyem a csomó 

tetejére. 

Na, most még az volt, hogy amikor a faluból kivittek – itt egy kicsit előre siettem –, az 

pont a születésnapom volt. Szép születésnap volt mondhatom. Nagyon keserves napok 

voltak azok, mert vizet is csak itt-ott kaptunk. Amikor itatták a mozdonyt – mert gőzmozdony 

volt –, akkor tudtunk vizet venni mi is. Vödrök és tejes kannák voltak a vagonokba 

készítve. 

Sokan voltunk, nem csak Hartyánról, hanem a környékről is, mindenfelől összeszedték 

a népeket és egy vagonba raktak bennünket. 

Erdély felé vitték Önöket? Miért tartott egy hónapig az út? 

Románia felé vittek bennünket, onnan jutottunk Ukrajnába. 

Élelmet kaptak az úton, vagy azt kellett enni, amit vittek magukkal? 

Nem kaptunk semmit, amit itthonról vittünk az volt csak. Amikor megérkeztünk, akkor 

adtak zerge húst, füstöltet. Akkor még volt elég élelmiszer, mert az otthonról hozott 

sonka, szalonna is megvolt még. A civilekkel tudtunk cserélgetni, például zergehúst cigarettáért. 

Együtt utazott a testvéreivel? 

Útközben még együtt voltunk. De megérkezésünk után külön kolhozba kerültünk. 

Ezután kaptak egymásról hírt? Tudtak egymásról? 

Tudtunk egymásról, mert ha kértünk a tisztektől papírt írhattunk. Néha, ha összegyűltünk 

nyolcan-tízen, akkor elengedtek bennünket. Ilyenkor kaptunk egy hivatalos papírt, 

hogy engedélyezve van az utunk. Így tudtuk igazolni, hogy nem szökésben 

30


vagyunk. A hosszú idő alatt bizony egy párszor meglátogattam a bátyámat, meg volt, 

hogy ő jött hozzám. 

Mit dolgozott a testvére? 

Ő is és én is a szénbányában dolgoztunk. De amikor oda értünk, beleestünk a télbe és 

havat kellett lapátolnunk. Tavasszal a kertészetben dolgoztunk. Itt nem voltunk sokan, 

csak húszan körülbelül. A többség a szénbányába volt beosztva. Aztán innen elvittek a 

kolhozba bennünket, ahol kapálni jártunk. Kivittek bennünket a földekre. Az volt a szerencsénk, 

hogy nagyon jó orosz népek laktak arra. Volt, hogy asszonyok jöttek, megfejték 

a tehenet és adtak egy-egy bögre tejet. Ezt ettük a kenyérrel. Így múltak el a 

napok, meg a hetek, meg a hónapok. 2 hónapot voltunk kint a kolhozban, aztán jött 

értünk egy nagy autó. Nem akartunk innen elmenni, mert jó sorunk volt. Na, nem 

azért, mert volt elég étel, hanem mert nem vigyázott ránk senki. Megmondta a ruszki, 

hogy mit dolgozzunk és azt csináltuk. De nem volt velünk senki se. 

Egyik éjszaka, amikor az aratásban voltunk és ott aludtunk egy kis kunyhóban. Olyanfélében, 

mint ami a szőlőkben szokott lenni. Na, akkor hallottuk, hogy valahonnan szól 

a harmonika. Kimentünk. Taksonyiak voltak ott, akik jól tudtak németül beszélni. Azt 

mondták: „Gyerünk te, gyerünk te, szól a harmonika, táncolni kell”. Volt egy pár jó 

napunk, de aztán jött az autó és visszavitt bennünket a lágerba. Nem a nagy lágerbe 

kerültünk, hanem én például az öreg sztahiba. Szétszórtak minket. 

Ezután hogyan teltek a napjaik, milyen munkát végzetek? 

Először a szénbányába kerültünk, ahol szortíroztuk a szenet. A nagy szenet válogattuk 

ki először, az apró ment a csúszdába. Külön kellett válogatni a kőtől. Aztán a vagonra 

kellett pakolnunk azt. Kaptunk egy taliga félét, csak nem volt neki kereke, hanem négy 

fogantyúja volt. Ezt vittük ketten és raktuk a vagonra. Ez volt a feladatunk. 

A lágerben milyen volt a szállásuk? Volt fűtés, élelem? 

A lágerben lévő ételről ne is beszéljünk, mert az nem étel volt. Tudják, hogy mit kaptunk? 

Egy evőkanál rizst, vagy kását, vagy valami ahhoz hasonlót. Egy evőkanállal beledobták 

a lábasunkba és azt szétdörzsölték. De minek, kérdezem én? Azért, hogy 

többnek látszódjék? Az így se, úgy se lesz több. Aztán vagy tettek rá valamit vagy nem. 

31


Omlettnek hívták, olyan volt, mint a tojásrántotta, de vékony lapokban volt. Olyan vékony, 

mint egy újságpapír. Ehhez kaptunk teát a kisbögrénkbe, amit májkrémes dobozokból 

csináltak. Teának hívták, de cukrot csak messziről látott. Teavizet adtak benne. 

Mindeközben az itthoniakról volt híre? Tudott a szüleiről valamit? 

Addig ők sem, mi sem tudtunk semmit, amíg egy transzport haza nem érkezett. Levelet 

ugyebár nem lehetett írni először. Másfél év után kaptunk levelező lapot, hogy lehessen 

írni. De akinek olyan volt bele írva, azt már nem küldték el, azt lestoppolták. Úgyhogy 

ez sem volt az igazi. 

Amikor hazaérkezett, lehetett beszélni a kinti dolgokról? 

Nem lehetett semmit, még azt sem volt szabad mondani, hogy kint voltunk Oroszországban. 

Olyan nehéz helyzet volt itthon, hogy bizony minden nap keserves volt. 

Nagypénteken kaptunk egyszer szalonnát. Ez is konzerv volt. Konzerv szalonna, ami 

Amerikából jött. Ebből kaptunk 5 szeletet, ami olyan vékony volt, mint a cigi papír. 

Nem tudtuk megállni, hogy ne együk meg akkor, nagypénteken, a szalonnát. Másra 

nem is nagyon emlékszem, csak hogy nagyon nehéz időszak volt. 

Milyen betegségek terjedtek a lágerben? Kezelték ezeket? 

Persze, hogy volt beteg. A lágerben volt egy betegszoba, ide került, aki beteg lett, nem 

pedig kórházba. A tífusz ütötte fel magát. A fejtífusz. Nagyon sokan belehaltak. Körülbelül 

a fele ott maradt azok közül, akiket kivettek oda. Innen Hartyánról is elvittek vagy 

95-97 embert és a fele ott maradt. 

Lehetett védekezni, hogy ne kapják el a fertőzést? 

Nem lehetett. Ott nem lehetett védekezni semmivel sem. 

Marika néninek lett kint szerelme, családja? 

Nekem nem. De volt több olyan, hogy a fiatalemberek jóba lettel a konyhán dolgozókkal, 

csak azért is, hogy több ételt kaphassanak. Volt, akinek kint lett családja. A mi 

transzportunkból háromnak is. 

32


Visszatérve a munkához. Ön végig a bányában dolgozott? 

Én motorkezelő is voltam. A csilléket húzattam drótkötéllel. 

Mennyi időt volt fogságban? 

33 hónapot. 

A hazajövetelről mesélne nekünk? 

A hazajövetel úgy volt, hogy jött a komisszió, a tisztek és az orvosok. Német orvos jött. 

Reggel kiálltak, kiabálták a neveket, hogy ki menjen a betegszobára. Oda sem figyeltem, 

mert én nem voltam a nagy betegek között. Egyszer csak szólítottak, nem is hallottam 

meg. 

Úgy szóltak, hogy „Te csak olyan nyugodtan ülsz, te vótál az első, akit szólítottak.”. 

Mondom én: „Tényleg?”. Egy törött kezű lánnyal mentünk a betegszobára. Dolinger 

Juliannának hívták, talán szigetcsépi volt. A német orvos megvizsgált bennünket. A Juli 

tudott beszélni az orvossal németül. Kifaggatott minket, hogy hogyan kerültünk oda, 

hogy hogy volt, mint volt. Amikor kibeszéltük magunkat azt mondta: 

„Na, ti hazamehettek.” De ekkor még nem tudtuk, hogy mi lesz a vége, hogy tényleg 

haza jutunk-e. 

Amikor haza került mivel foglalkozott? Milyen élet várta itthon? 

Mivel foglalkoztunk? Mivel? Semmivel se. Hát nem volt munkahely. 17 éves voltam, 

amikor bevagoníroztak és 19, amikor hazajöttem. Ezután férjhez mentem. 

A testvére is akkor jött haza, amikor Marika néni? 

Előttem szedték össze a betegeket, én utána az egészséges transzporttal jöttem. A bátyám 

10 nappal előttem ért haza. Sztalinóban a beteg transzportot nem akarták átengedni. 

Azt mondták, ha nem küldenek egészséges transzportot, akkor a betegeket nem 

hozhatják haza. Találtak 10 erősebb embert, ezért hazaengedték végül őket. Hazafelé 

az úton Sztalinóban már jobb volt, lehetett érezni, hogy hazafelé megyünk, másfajta 

ételt is kaptunk. De mindenhol ellenőrzések voltak, mindig ki kellett csomagolnunk. 

33


Pedig a csomagban jóformán semmi sem volt. Még ruhánk sem volt, még egy fejkendőt 

sem kaptunk, semmit az égvilágon. Éhesek már nem is voltunk talán, mert már 

hozzá voltunk szokva, hogy nem eszünk. 

Egy utolsó kérdésünk lenne még Önhöz. Mit üzenne a mai fiataloknak? 

Annyit üzennék csak, hogy bármilyen helyzet jön, legyenek nyugodtak, tűrjenek és 

majd minden jóra fordul. Türelmet kérjenek, a jó Isten adjon türelmet a fiataloknak, 

hogy minden nehézséget átvészeljenek. 

Köszönjük szépen! 

34

BARTH A LENKE 

Visszaemlékezés Bartha Lenke tollából 

Édesapámat Csehszlovákia, Pozsony városába vitték el az oroszok – mint polgári 

személyt – úgymond a „malenkíj robotra” 

Ahhoz, hogy érthető legyen az elfogás 

helye, az előzményeket feltétlenül 

szükséges megismerni. 

Édesapám Újpesten a – jelenleg is 

részben működő Gyapjú-szövő gyárban 

dolgozott. Tekintettel arra, 

hogy kimagasló szaktudású szövőmester 

volt, a gyár vezetése úgy 

döntött, hogy Győrben a Linum 

Tausig gyárba áthelyezi az ott beindítandó 

szövöde gépeinek üzembe 

helyezésére. Így 1942-ben édesapám 

a családjával együtt Győrbe 

költözött a gyár Teleszki út 1-ben lévő gyári dolgozók részére fenntartott lakóházába. 

Fentiekből adódóan a háború minden borzalma ott érte a családot. – Német megszállás, 

nyilas hatalom, légitámadások sokasága. 

Talán nem mindenki által ismert, hogy Győr, mint iparváros minden légitámadásnál 

szőnyegbombázást kapott. Egy ilyen bombázás alkalmával a gyár, gyújtóbomba becsapódástól 

jórészt megsemmisült. A tető fémszálas üvegtáblái az alattuk lévő gépekre 

ráolvadtak. (Olyanokká váltak, mint a fátyolba burkolódzó menyasszony). 

Ezek után a német tulajdonos úgy döntött, hogy a megmaradt gépeket leszereli és Németországba 

viszi, hogy ott újra termelésbe állítsa. Ehhez viszont szükség volt jó szakemberekre. 

Így édesapámat a gépekkel együtt áthelyezte németországi gyárába. Ezt 

az áthelyezést édesapám úgy fogadta el, hogy családját is magával viszi. Szüleim részéről 

gyors volt a döntés annál is inkább, mivel az akkori hírek arról szóltak, hogy az orosz 

katonák Magyarország területén a lányokat, nőket megerőszakolják. Szüleim ettől féltették 

két nővéremet, akik 16 és 17 évesek voltak, ezért elfogadták a lehetőséget. 

35


Az indulás kb. 1945. február vége - március eleje lehetett (erre pontosan nem emlékszem, 

mivel akkor még hat éves sem voltam), vasúton, tehervagonokban, a leszerelt 

gépekkel és szakemberekkel, családokkal együtt útnak indultunk. 

Cundorf-nál a vonat megállt, mert előttünk a vasúti vágány bombát kapott – később a 

tehervonat is – leszálltunk és gyalog indultunk tovább kevés kézi poggyásszal. Nehéz 

volt a menetelés, mivel aláaknázott területen jártunk, így katonák segítettek, úgy, hogy 

puskatussal mutatták, hogy hová léphetünk. Több kilométer gyaloglás után 

Brukkirályhidánál egy repülőgép alkatrészeket szállító vonatra sikerült feljutnunk. A 

bombatámadás ismét utolért, megint gyalogolhattunk. 

Az úton teherautó konvoj jött segítségünkre. Valamennyiünknek sikerült a platókra 

felkapaszkodni. Mindenki azt gondolta, hogy az autók azonos cél felé mennek, de ez 

nem így volt. Nővéremék elkerültek tőlünk egy elöl haladó autóra, mi hárman később 

tudtunk helyet kapni. Valamennyi embert felvettek a teherautók, de hogy melyik 

merre, hová ment azt egyikünk sem tudta. Így adódott, hogy nővéremék Németországot 

érintve kerültek haza Magyarországra 1945 augusztusában. 

A mi teherautónk Csehszlovákia felé kanyarodva vitt minket. Ezt követően – váltakozva- 

számos jármű segítségével jutottunk tovább, érintve táborokat, ahol némi élelmet 

kaptunk és pihenhettünk. Végül ismét teherautók segítségével transzportunk 

Pozsonyba érkezett. 

Amíg a Főtéren várakoztunk a további szállító járművekre az Orosz Parancsnokság katonái 

a férfiakat beterelték egy rácsos kapuval elkerített táborba. A férfiak valamenynyien 

különböző életkorú, polgári személyek voltak. 

Így került édesapám fogságba, úgymond „MALENKÍJ ROBOT”-ra 1945. május 21-én. 

Mi édesanyámmal haza indultunk Magyarországra váltakozva szekéren és gyalog (a 

szekeret egy ló húzta, melynek csak egy szeme volt és mindig az árok felé ment). A 

MEDVE hídján keresztül jutottunk haza. 

Győrbe nem mehettünk, mert már nem voltunk jogosultak az ott lakásra. Pesten lakást 

nem kaptunk. Édesapámról semmi hírt nem kaptunk. Nővéreimről semmit sem tudtunk. 

Végül édesanyám testvérei felváltva 1-2 hónapra befogadtak minket. 

36

BARTH A LENKE 

Testvéreim augusztus hónapban érkeztek vissza Magyarországra. A MÁVAG Vagon és 

Gépgyárban álltak munkába, mint gyors- és gépírók. Lakásunk nem lévén ők egy családnál 

kaptak lakhatási lehetőséget. 

Édesapámról december környékén kaptunk hírt Kijevből, hogy él és jól van. Később 

Szaratovba került táborba. Ezt követően általában 6-8 havonta levélben tudatta velünk, 

amit lehetett, amit engedélyeztek. A levél formátuma hasonló volt a mai levelezőpapíréval, 

kevés írás és rengeteg bélyegző volt rajta. Mégis örültünk, mert 

megtudtuk, hogy sok sorstársával ellentétben ő még élt. 

Abban az időben nagyon nehéz volt az élet. 

A magas infláció miatt a pénz értéktelenné vált. Nővéreim mire kézhez kapták heti bérüket, 

már egy kiló sót sem ért. 

Budapesten élelmiszert nem, vagy csak nagyon drágán lehetett kapni. Aki tudott vidékre 

utazott némi élelmiszerért. Édesanyám időnként a vonat tetején utazott, hogy 

élelemhez juthassunk. Mivel a pénznek értéke nem volt, a megmaradt ékszerekkel tudott 

fizetni. Mivel nem volt folyamatos bejelentett lakásunk, állami iskolába nem járhattam, 

ezért az iskolai menzából is kimaradtam, 

sokat éheztem. Magániskolába jártam 2 évig, melyért 

tandíj fizetségként édesanyám takarított és 

ruhát varrt. 

Édesapám – külön értesítés nélkül – váratlanul 

nagy örömet okozva 1947. július 23-án megérkezett. 

Soványan, meggyötört, beteg emberként tért 

vissza a pokolból. A 27 hónapig tartó „pokol” tele 

volt keserűséggel, éhezéssel, megaláztatással, különböző 

nehéz fizikai munkával a nyári melegben 

ugyanúgy, mint a rideg-hideg téli időben. 

A munka valóban robot volt. Kolhozban a földeken 

dolgoztak, istállót takarítottak, állatokat láttak el. 

Egyik nap miközben marharépát szedtek a fagyos 

talajból, megjelent a nacsalnyik (munkafelügyelő) 

és azt kérdezte, hogy tud-e valaki fűrészporos 

kályhát készíteni? Édesapám azonnal jelentkezett és elkészítette a mindenkinek tetsző 

37


első fűrészporos kályhát. Azt követően sikerült – egy kis időre – üzemibe kerülni mindaddig, 

amíg a helyiségeket ellátta az általa gyártott kályhákkal. Azután ismét kikerült a 

földekre, de már egyre többször utasították, hogy különböző meghibásodott, eltört 

szerszámokat javítson meg. 

Javított szekeret, törött szekérkereket, gyalupadot, később az egyszerű gépekhez is 

oda engedték, hogy segítsen az ott dolgozóknak. Így műszaki tudásának köszönhetően 

egyre kevesebbet kellett a földeken dolgoznia. Ennek leginkább azért örült, mert fedél 

volt a feje felett és ételből is kicsivel többet kapott. Sokszor még az orosz katonák a 

csizmájuk, bakancsuk talpalását is vele végeztették. Talán e sokirányú munkának köszönhetően 

mikor édesapám beteg lett, kórházba szállították. Megállapították, hogy 

bélfertőzést és vérhas betegséget kapott. Némileg szállítható állapotba hozták és ekkor 

gyors döntéssel haza engedték Magyarországra. 

Megérkezésekor még nagyon beteg volt, amellett, hogy 50 kg-ra lefogyott, mindkét 

kézfején és karján szőrtüszőgyulladásból eredő kelések látszottak. Mindezek ellenére 

örültünk, hogy itthon van. Elkezdődött a gyógyítási, gyógyulási folyamat, mely elég 

lassú volt. 

A viszonylagos gyógyulás után állami segítséggel munkába állt. Sikerült olyan munkahelyet 

kapni, ahol lakást is biztosított a helyi Tanács. Cinkotán (ma XVI. kerület) egy 

magántulajdonú 4 gépes szövőüzem beindítása volt a feladat. 

A lakás is abban a házban volt, egy romos, koszos szoba, konyha, kamrás helyiségből 

álló házrész. Még ennek is nagyon örültünk, hiszen végre együtt lehetett a szétszóródott 

család valamennyi tagja. 

Édesapám a Szovjetunióban töltött időről a fent leírtakon kívül nem szívesen beszélt, 

de az is lehet, hogy nem beszélhetett. Nem tudtuk meg, hogy milyen körülmények között 

éltek, laktak, aludtak, tisztálkodtak. Később próbáltam erről kérdezni, de 1976. 

január 6-án bekövetkezett haláláig a leírtakon kívül mást nem tudtam meg. 

Budapest, 2016. december 

38

KISS MIKLÓ S 

Visszaemlékezés Kiss Miklóssal 

Kiss Miklós Úrral beszélgetünk a Rákosi korszak időszakáról, amikor embereket 

félemlítettek meg, tüntettek el, családokat deportáltak, aminek része 

volt a hortobágyi GULAG-ra történő kitelepítés is. 

Miklós bácsi, kérem, néhány gondolatot mondjon magáról! 

Én 1945-ben születtem Dömsödön. 

Édesapám hatvani volt, ide költöztünk 

1948-ban, itt éltünk. 1950-ben integráltak 

bennünket a Vasút utcai házból. Tulajdonképpen, 

mint 5 éves gyerek nem 

sok mindent tudtam. Arról volt szó, 

hogy a templomnál tüntetés van. Természetesen 

Édesapám szolgálatba 

volt, nem tüntethetett. Édesanyám református, 

ő pláne nem ment a katolikus 

templom elé tüntetni. 

A lényeg az, hogy június 26-án este eljöttek 

a rendőrök és apámat elvitték 5 perc kihallgatásra. 39 hónap múlva láttuk újra. 

Hajnal 4-kor megjelent egy teherautó a házunk előtt és azt mondták, hogy pakoljunk, 

mert visznek bennünket. Hogy hova, azt nem tudtuk. Nagybátyám átjött és megkérdezte, 

hogy mi történik? Az őrmester, aki a teherautóval érkezett annyit mondott, 

hogy jobban teszi a sógorasszony, ha pakolnak, mert az, az, övék, amit elvisznek. Azt is 

megkérdezte a nagybátyám, hogy milyen alapon visznek bennünket? Mi a bűnünk? 

Annyit mondtak, hogy a klerikális reakció elemeitől meg kell tisztítani a várost. Hát el 

lehet képzelni, hogy 5 évesen én ebből mennyit értettem. A lényeg az, hogy azért kellett 

gyorsan pakolni, mert sötétben szerették volna elhagyni Hatvant. Lehúzták hátul a 

ponyvát és mentünk. Igazság szerint, amikor legközelebb megálltunk, az már a Kilenclyukú 

Híd, a Hortobágy folyó partja volt. Ott állt az a 34 teherautó, amivel a hatvaniakat 

elvitték. Nem tudtuk, hogy miért, de nagyon sokat vártunk. Aztán utólag már tudjuk, 

hogy akkor osztották el, hogy ki hova kerül. Az egyik része a Borzas tanyára – ez Nádudvar 

és Karcag között van –, a másik része pedig a Kónya tanyára, amelyik Hortobágy 

után a Balmazújvárosi határon helyezkedik el. Nagyon figyelmetlenek voltak az elosztásnál, 

mert olyan is előfordult, hogy mondjuk a nagyszülők az egyik helyre kerültek, a 

fiatalok a másik helyre. Tehát ezzel igazából nem foglalkoztak. 

39


Amikor megérkeztünk, akkor tulajdonképpen helyünk sem volt, mert a Borzas tanyán 

már a dél-magyarországiak voltak, családostul. Az apukák is ott voltak velük. Azért, 

hogy szállást csináljanak nekünk, az istállóból kihajtották a marhákat. Bealmoztak és 

kiszögeltek 40 cm-t karókkal, ez lett a gyerek férőhelye. 70 cm-t a felnőttnek. Tehát 

meglehetősen zord körülmények között voltunk. Az első héten az ennivalóról a családoknak 

kellett gondoskodniuk, utána indul el a konyha. Volt, aki hízót hozott, volt, aki 

kecskét, volt, aki szalonnát. Tulajdonképpen ezeket az ennivalókat begyűjtötték és a 

konyha javára elkönyvelték. 

Állami gazdaságok voltak, az ottani munkát kellett végezniük a felnőtteknek. Például a 

rizsnek a művelését, vagy éppen a tinóknak az ápolását. El lehet képzelni, hogy ha valaki 

azelőtt állatokkal nem bánt és látja a magyar szürke tinót, hogy a 170 cm hosszú 

szarvával áll bent a jászolnál, és oda kell menni és meg kell etetni, az azért nem könnyű. 

Ilyen munkát kellett végezni. A raboknak ezért a munkáért fizetés járt volna elvileg az 

állami gazdaság részéről, amely olyan 400 - 450 Ft volt havonta. Az ellátmány is pénzbe 

került, mindegy az, hogy az feketekávé volt, vagy szalonna, vagy bármi, egyre megy. 

Valami étel és valami egyszerű vacsora, ez 6 Ft-ba került. Amennyiben gyerekek voltak, 

az ő étkezésük a felébe került. Tehát mi édesanyámmal és a bátyámmal naponta 12 

Ft-ért étkeztünk. Ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag a fizetésből semmi nem maradt. 

Amit még meg kell jegyezni, hogy a gyerekek közül, aki a 10. évét betöltötte, annak 

már dolgoznia kellett. 

Természetesen a képességükhöz illő munkát kellett végezniük. Nyilván valaki lehetett 

libapásztor, vízhordó, vagy olyan egyéb őrfeladatokat látott el, amit el tudott végezni. 

Amit tudni kell, hogy ezek zárt táborok voltak. Ahol mi voltunk, akörül vizes árok volt. 

Az őrségnek németjuhász kutyáik voltak. Onnan elmenni nem lehetett. 

Hogy csak egy példát mondjak: én, mint fiatal gyerek nem vigyáztam magamra. A mandulám 

úgy bedagadt, hogy nem kaptam levegőt, ezért meg kellett műteni és el kellett 

mennem Debrecenbe a klinikára. Az ÁVH-s kísért a klinikára is, meg vissza is. Nem lehetett 

szabadon menni, őrzött hely volt. 

Miklós bácsi említette, hogy milyen nyomorúságos körülmények között voltak. Milyen 

higiéniai körülmények, tisztálkodási lehetőségek voltak? 

Hát erről nem sok jót lehet mondani. Az illemhely szovjet mintára kiásott gödör volt, 

ami 80 cm X 2m X 6 méter. Azon az a bizonyos kecskebak, amire kiül az ember a pusztában. 

Volt olyan, amikor betelt és elfelejtették elföldelni, hogy az egyik sorstárs gyerek 

beleesett, de szerencsére egy felnőtt elkapta a kezét. A másik dolog, hogy a tábor 

közepén volt egy kút. Onnan lehetett vinni a vizet, ami legfeljebb lavórban mosako- 

40

KISS MIKLÓ S 

dáshoz volt jó. Komoly tisztálkodásra csak nyáron volt lehetőség, amikor a Hortobágyban 

meg lehetett fürdeni. Nem beszélve arról, hogy a sár az vendégmarasztaló volt, a 

gumicsizmát is úgy kellett belőle kihúzni, hogyha esős idő volt. 

A higiénia hiánya miatt gondolom sok megbetegedés volt. Ezt, hogyan kezelték? Volt 

rendszeres orvosi ellátás? 

Nem volt orvosi ellátás. Még annyit, hogy mondtam ezt a kutat. Volt olyan, ahol a táborban 

a trágyalé belefolyt a kútba, ahonnan az ivóvizet merítették. Volt, ahol emiatt 

a gyerekek tífuszt kaptak. Tehát a körülményekről ennyit. Ezeket a táborokat azért létesítették, 

hogy az állami gazdaságok munkaerő gondját megoldják. Ezt úgy magyarázták 

el finoman a felnőtteknek, hogy veletek fogjuk megzsírozni a földet. 

Tulajdonképpen ennek voltak jelei is, mert elkezdtek vályogot veretni, azzal, hogy majd 

épületeket építenek. De az erdőgazdaság nem biztosította a fát, ezért nem lehetett a 

tetőt ráépíteni, így a vályogot a téli eső szétmosta. Tehát ez úgy, ahogy akarták, nem 

valósult meg. 

Ez a dolog egyébként visszaköszönt a szabaduláskor is, mert az természetes, hogy az 

oda deportált emberek tisztességgel végezték a munkájukat és ezért az állami gazdaság 

vezetői megkérték őket, hogy akiknek nincs hova menniük, azok maradjanak ott, 

mert ők szívesen látják őket, és dolgozhatnak náluk. Tehát ebben volt egy hátsó szándék, 

hogy maradjanak ott munkások. 

Olyan emberekkel szerették volna a Hortobágyot benépesíteni, akiknek nem volt 

otthoni kötődésük? 

Nem benépesíteni, dolgoztatni. Még egy dolog. Nem arról volt szó, hogy nem volt családjuk. 

Arról volt szó, hogy kitiltották őket: nem mehettek haza. Én hatvani voltam, mi 

jöhettünk Hatvanba. Igaz, hogy a mi lakásunkban laktak, ezért a nagyanyámnál vagy 

albérletben éltünk. A déli országrészben lakókat nem engedték haza. Ezért merült fel, 

hogy ha nem tudnak hova menni, akkor maradjanak ott és dolgozhatnak tovább fizetésért. 

Tulajdonképpen az első fél évben a levelezés nem nagyon működött, pedig jó lett 

volna, mert a kistarcsai táborban még nagymamám meglátogathatta édesapánkat. 

Utána a recski táborból már semmi hír nem volt. Gyakorlatilag egy jó fél év után, havonta 

megvolt a levéltranszport oda és vissza, amelyet természetesen cenzúráztak. 

Akkor már elindult az is, hogy csomagot lehetett küldeni. Később kialakult, hogy évente 

egyszer látogatni is lehet, amely meghatározott időpontban és meghatározott helyen 

történhetett. 

41


Önt 5 éves korában vitték el. A taníttatásuk meg volt oldva? 

Táboronként általában szerencsére volt olyan ember, aki el tudta végezni a tanítást. Ez 

azért fontos, mert a tanított gyerekekhez a településekről kijöttek vizsgáztatni, ezért 

nem volt lemaradás a tanulmányokban. A táborban a tanulás közel olyan szintű volt, 

hogy itthon nem kellett évet veszteniük a gyerekeknek. 

Olyan pozitív emberi tulajdonságok, mint összetartás, becsület, tisztesség, felértékelődtek? 

Egy 5 éves ember nem tudja ezt megítélni. De volt egy alapvető összetartás. Volt egy 

alapvető segítség egymás iránt. Természetes dolog volt, hogy minimális összetartás 

működött. De az is természetes, hogy ellentétek is adódtak. 

Édesapja Recsken volt internált. 

Amikor édesapámat elvitték, az Andrássy út 60-ba került. Próbálták vallatni a társaival 

együtt. Próbálták rávenni őket, hogy tanúvallomást tegyenek. Mivel nem vallottak, 

ezért igen-igen helybenhagyták mindannyiukat. Végül Kistarcsára kerültek. Ott voltak 

egy ideig és onnan kerültek Recskre. Amikor oda kerültek, akkor egy kőbányának az 

üzemeltetését kellett végezniük. Ez egy ténylegesen bekerített zárt tábor volt. Magaslesek, 

géppuskaállások voltak és onnan senki nem mehetett sehová. Amikor a ruháikat 

levetették, édesapám a szakmájához híven, mint szabó, szépen összehajtogatta. Anynyit 

mondott neki az ÁVH-s, hogy ne törődj a rongyokkal, veled sem kellene számolni. 

Körülbelül ennyit a hozzáállásról. 

Természetesen azt figyelembe kell venni, hogy az ottani internáltak úgy lettek elbocsátva, 

hogyha a következő 10 évben a tábori eseményekről beszélnek, akkor visszakerülnek. 

Ennek okán nem sok mindent tudunk róluk. Amikor édesapám hazajött, aki 

normálisan 80-85 kg-os ember volt, 39 kg-os testsúllyal érkezett. Annyit mondott neki 

az orvos, hogy nehogy jóllakjon, amikor hazaér, mert akkor azonnal meghal. 

Sokáig nem is beszélt ezekről az évekről? 

Nem beszélt. 

Mint ahogyan a hortobágyiak sem beszélhettek ezekről az évekről. Mennyire kísérte 

végig az életüket ez a deportálás? 

Azt tudni kell, hogy amikor hazajöttünk, az iskolát folytatni kellett. Azok, akik nálam 

idősebbek voltak, nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Mert sem az ipari iskolákba, sem 

a középiskolákba nem vették fel őket, mert ment utánuk a káderük. De ez nyilván édesapámnál 

is érvényesült. Elhelyezkedett a konzervgyárban – a nemes feladata az udvarseprés 

volt . 6 héttel később a gyár megkapta a nácionáliát és elbocsátották. Ezután 

42

KISS MIKLÓ S 

elment a Mátra Vidéki Erőműhöz. Ez is 6 hétig tartott, ott is jött a káderlap, onnan is 

elbocsátották. Azután elment répát szerződtetni, ami azt jelentette – mivel akkor magángazdaságok 

voltak -, hogy egész télen a hóban járta a Jászságot, hogy a magángazdák 

mennyi répát óhajtanak termelni a cukorgyárnak. Ez egy kicsit már jobb állapot 

volt, de igazából ez sem volt egy biztonságos megélhetés. Aztán nagybátyám segítségével, 

Nagybátonyban bejutott a szénosztályozóba szénátvevőnek. Innentől egy kicsit 

könnyebbedett a sorsunk. 1957-ben, amikor a Káderkorszak kezdődött, vissza vették 

a vasúthoz. 1961-ben behívatták a Belügyminisztériumba és kapott egy pár soros papírt, 

hogy tekintettel arra, hogy ítélet nélkül tartották fogva, sem őt, sem a családját 

nem érheti hátrány. Ez a papír azért volt nagyon fontos, mert mi mint fiatalok ennek a 

birtokában már járhattunk középiskolába, mehettünk egyetemre. Ettől függetlenül 

édesapánk a tábor nyomorúságos körülményei miatt Parkinson-kórban szenvedett a 

haláláig, mintegy 17 éven át. Sajnálatos dolog, hogy a szüleim, akik végigszenvedték 

ezt a korszakot, nem élhették meg a rendszerváltást. Édesapám 1986-ban halt meg, 

édesanyám pedig 1989-ben. A rendszerváltáskor a helyi szervezet akkori vezetőjével, 

Nagy Antallal kértük, hogy édesapánk legyen a rangjába visszahelyezve. Ezt meg is 

kapta. De azért elgondolkodtató, hogy végigélt egy életet úgy, hogy az előmenetelébe 

nem számították bele a recski éveket. 

Köszönöm a beszélgetést! 

43


Visszaemlékezés Mikus Dezsővel és Mikus Istvánnal 

A testvérpárral együtt beszélgettünk az otthonukban. 

Meséljenek, milyen volt az élet, a gyerekkor egy munkatáborban? 

István: A Hortobágyra kitelepített 

táborok lámpákkal 

voltak körbe 

világítva. Gépfegyveres, 

farkaskutyás, rendőrnek 

öltözött ÁVO-sok vigyáztak 

ránk. 

Szögesdrót kerítéssel nem 

mindegyik tábor volt körbevéve. 

Az egyik ilyen például 

a Tiszalöki vízi erőműnél volt. Ott nem családok voltak, hanem egyének. Ide 

terelték be azokat a hadifogságból visszatérteket, akiket Debrecenben leválogattak és 

nem engedtek haza, hanem egy időre megint elítélték őket. 

Ebben az időben történt meg először, hogy családokat telepítettek ki, nem pedig 

egyéneket, nem csak a családapákat. Az ország melyik részéből vitték el Önöket a 

Hortobágyra? 

István: Minket 1951-ben Kunmadarasról vittek a Hortobágyra. A táborok zöme, már 

1950-ben működött. Soprontól körbe a megyéken egészen Szegedig terjedt az a zóna, 

ahonnan elvittek embereket. A deklarált tény az volt, hogy háború lesz Jugoszláviával, 

ezért el kell távolítani a hatókörből az embereket. Még Sopron mellől is vittek el embereket. 

Mindenkit elértek. 

A kitelepítés körülménye hasonló volt a többi családéhoz? A hajnali órákban zörgettek 

Önökhöz is? 

István: Igen, hajnalban jöttek. A kitelepítésnek volt egy protokollja, amit a szovjetek 

dolgoztak ki. Az első mély álom után, amikor a következő álomszakasz kezdődne – ez 

olyan fél három körül van – zörgetnek az embereknél. A különbség annyi volt, hogy 

44

MIKUS DEZSŐ É S MIK U S I STVÁN 

akik például Baranyából jöttek, azokat a vasútállomásra vitték, vagy saját szekerekkel 

mentek. Az elsők vasúttal lettek kitelepítve. Az egyéb helyekről való embereket teherautókkal 

vitték el, így Kunmadarasról is. Érdekes módon még a Tisza-menti kis falvakból 

(mostani Tisza-tó környékéről) is vittek el családokat. Ezek általában a gazdálkodó 

emberek voltak. Egy érdekes tendenciózus tévedés, amit a szabad nép annak idején 

hangsúlyozott, hogy hercegek, grófok, tábornokok és egyéb katonatisztek kerültek kitelepítésre. 

De ez a legtöbb esetben nem volt igaz. Általában a gazdálkodókat vitték el, 

akik nagyon kis földekkel rendelkeztek és kétkezi munkások voltak. A legkevesebb volt, 

aki gróf, báró, esetleg katonatiszt volt. 

Dezső: Természetesen azok a csendőrök, akiket elvittek, ekkor már nem voltak csendőrök. 

Szinte mindegyik gazdálkodó volt. Ez a csendőrség szerkezetéből is adódott. A 

közcsendőröktől az altiszti szintig zömmel paraszti származásúak voltak, akik juttatásként 

csendőrségi földeken folytathatták a gazdálkodást. Aztán amikor a háború után a 

csendőrség megszűnt, ők ugyanolyan gazdálkodók lettek, mint a többiek. A kis falvakból 

a kocsmárost és a boltost automatikusan elhozták, mert nekik nagy volt az ismeretségük. 

István: Ezek az emberek (a kocsmárosok) rendelkeztek magántulajdonnal, amit el lehetett 

venni. Náluk volt készlet, esetleg készpénz, amit érdemes volt elszedni. 

Az Önök családja is magántulajdonnal bíró gazdálkodó volt? 

István: Gazdálkodó család volt. Édesapám katonatiszt volt a II. Világháborúban, de 

megsebesült. Ezután részben gazdálkodott, részben autószerelő volt a Kunmadarasi 

repülőtéren. 

Az édesapját a háború után megbélyegezték? 

István: Nem került megbélyegzésre. A háború után is szolgált még egy darabig. Volt 

egy barátja a hadügyminisztériumban, őt kérte, hogy adjon neki valamilyen papírt. Kétnyelvű 

papírokkal tudták csak magukat igazolni. Amíg nem kapott új okmányokat, az 

újraoltási bizonyítvánnyal igazolta magát, amit még általános iskolában kapott. Ez piros 

színű volt és egy nagy angyal volt rajta. Elfogadták, mert piros színű volt. A hadügyminisztériumi 

barátja mondta, hogy decemberben menjen majd be az alakuló 

kormányhoz és ott adnak neki megfelelő papírt. Emiatt szolgált még a háború után. 

Igazából nem ő volt megcélozva a kitelepítéssel, hanem a nagyanyám, akinek nagyobb 

földje volt. 

45


Ezt a nagyobb földet hány holdnak képzelhetjük el? 

Dezső: 1951-ben már csak 100 hold lehetett. Valószínű ennyi volt. 

István: Nekünk szerintem már nem volt ennyi sem. 

Dezső: Eredetileg nagyapánk 220 holdat örökölt. Ezt fejlesztette mintagazdasággá. 

Nagyapánk a ’30-as évek elején meghalt. Aztán rendeletben megjelent, hogy egy embernek 

100 hold földnél nem lehetett több. Ekkora területen gazdálkodtak tehát tovább. 

Hivatalosan már nem is volt nagymamám nevén. A 3 gyerekéből 2 élt ekkor és 

egy részét átirata a nevükre. Édesanyám és nagynéném tulajdona lett. 

Ez a családban maradt végül? 

Dezső: Nagynénémék 1949-ben költöztök el Kunmadarasról. A földjeiket felajánlották 

az államnak, amit az állam elfogadott. Így az a föld már nem is volt. 

Meg volt a lista, hogy kiket kell vinni. A családok kaptak időt az összepakolásra? 

István: Egy óra volt előírva, de ebben benne volt egy házkutatás is. Nálunk ez azt jelentette, 

hogy a házkutatás tartott háromnegyed órát, és negyed óra alatt kellett volna 

összepakolni. Természetesen ezt nem tudtuk betartani, mert édesapám és édesanyám 

ketten pakoltak fel a teherautóra. Én 9 éves volt, öcsém 5 éves. Mi keveset tudtunk 

segíteni. 

Elindultak a teherautókkal. Hová kerültek? 

István: Mi a Lenin-tanyára kerültünk. Ez Tiszapolgár és Hajdúnánás között van. Ott leraktak 

bennünket. Egy használaton kívüli, kisméretű, juh hodályba kerültünk. Szalmával 

vastagon be volt almozva, oda kellett bemennünk. Volt egy hatalmas rés az egyik 

végén, ezt be kellett tömni, mert már november volt és befújt a szél. Első éjszaka egy 

édesanya sikított, villanyt kapcsoltunk. Kiderült, hogy egy béka ült a kisbabája mellkasán. 

Másnap nagyjából 18 vödör békát hordtunk ki. 

Dezső: A Lenin-tanya Polgártól 8 km távolságban van. A buszmegálló a mai napig Lenin 

tanya néven szerepel. 

István: Viszont a megyei térképről eltűnt valamikor a 1970-es években. 

46


Nevezzük ezt tartózkodási helynek, mert lakhelynek nem lehet. Itt maradtak végig? 

István: Az épület megmaradt végig, de a társaságot szétköltöztették. A kitelepítettek 

1950 végén vályogot vetettek és elkezdtek házakat építeni. 

Akiket kiraktak a hodályból – elsősorban a gyerekeseket –, azok kerültek a vályog épületekbe. 

Ezekben a házakban 6 szoba volt. Egy-egy házban több mint 10 család lakott 

együtt. 

Az élelmezést hogyan oldották meg? 

István: Amikor mi oda kerültünk már volt működő konyha. Egy Szatyor Győző nevű 

ember vitte a konyhát, voltak kisegítői is, ők főztek. A kosztért fizetni kellett. De a fizetés 

sokszor problémát jelentett a családoknak. Az órabérek rettentő rosszak voltak. 

Nagy valószínűséggel az állami gazdaság vezetősége szimbiózisban élt a rendőröknek 

nevezett ÁVO-sokkal. A rendőrök, amikor megérkeztünk megmotoztak mindenkit. Az 

ékszereket, vagy ami megtetszett nekik elvették. Például a kerékpárokat is. Felrakták 

a rendőrség padlására, aztán eladták őket. Amikor szabadult a társaság, a rendőrök 

szét tárták a kezüket, hogy fogalmuk sincs, hogy hová tűntek ezek. Fényképezőgépet, 

rádió készüléket, mindent elkoboztak. 

Dezső: Én 5 éves múltam akkor. Megérkezésünk után be kellett menni a rendőrőrs 

szobába. Felszólított a rendőr parancsnok, hogy a zsebünkből mindent tegyünk ki. Én 

is kiraktam minden. Meggyőződésem, hogy minden 5 évesnek számára nagyon fontos 

dolgok vannak a zsebében. Nekem volt egy gyöngyház nevű bicskám, meg egy zsebkendő, 

ami még tiszta is volt. Ezeket sem kaptam vissza soha. Ezt már akkor nagy sértésnek 

vettem, azóta is bennem maradt. 

Nem voltak tekintettel a gyerekekre? 

István: Állítólag volt olyan előírás, hogy csak a 11 év fölötti gyereket lehet kihajtani 

munkára. Én 9 éves voltam, a következő év nyarán lettem 10 éves. Ettől függetlenül 

nekem is kellett dolgoznom. Az aratásnál vízhordó voltam. Ez protekciós munka volt. 

1 Ft 10 fillér volt a vízhordó órabére. Ez annyira alacsony volt, hogy ebből nem loptak. 

A többi órabért úgy szabták meg, hogy az állami gazdaság vezetője megcsapolta ezeket 

a pénzeket. Volt, hogy édesapám egy egész napos munkáért 2 vagy 3 forintot kapott 

összesen. Ezért volt nehéz időnként kifizetni az étkezésekért fizetendő kosztpénzt. 

47


Az étkezésre kérdezett még rá. Voltak mulatságos történetek. A Deres házaspár – akik 

a szomszéd szobában laktak – mesélték, hogy jöttek éjszaka hozzájuk, hogy elviszik 

őket, pakoljanak. Ekkor a Deres bácsi a kéményből leakasztotta a sonkát, meg a szalonnát. 

A felesége erre azt mondta, hogy de hát jövünk vissza a kórházból, nem kell azt 

vinni. Azt mondták nekik a kitelepítők, hogy az ott tartózkodásuk aggályos, de ő azt 

értette, hogy ragályos. Innen jött a félreértés. 

Egy hónapban egy csomagot kaphattunk. Rokonok küldhettek élelmiszert. A csomagokat 

átkutatták, ami a rendőrnek megtetszett benne azt kivette. A kenyeret, kolbászt 

megkaptuk, míg a pálinkát sohasem. 

Dezső: Miután beköltöztünk a szobába, volt egy sparheltünk is. Amikor kaphattunk 

csomagot, a saját főzésre tértünk át. Néha egyhangúnak tűnt a közkonyha. A bátyám 

sokáig nem ette meg a karalábé levest, mert hetekig azt kaptunk. 

Már nős voltam, amikor egyszer nagy nehezen találtunk pót kávét. Kipróbáltuk a cikória 

kávét. Csodálkoztam, hogy mit szerettem rajta annyira a táborban. 

Vacsorára mit kaptak? 

Dezső: Vacsorát, azt nem kaptunk. Mindenki úgy oldotta meg, ahogy tudta. 

Volt egy előírt munka. De egy mai 5 éves óvodában, egy 10 éves iskolában van. 

Óvoda gondolom nem volt. Iskola létezett? 

Dezső: Óvoda is volt, igaz csak időszakosan. Két apáca pátyolgatott bennünket. Az volt 

a rendszer, hogy minden nap másik szobában voltunk. Játékokat, éneket adtunk elő. 

Tavasztól őszig sokkal szabadabban mozogtunk. Volt egy fiatal lány, aki megpróbálta 

ezt a kis csapatot összefogni. A tábor területén kirándultunk. Ha rossz volt az idő, akkor 

a szalmakazlak árnyékában mindenféle apró játékot kipróbált velünk. Az aprónép viszonylag 

szabadon jött ment. 

István: Az állami gazdaság leszerződött szegfű termesztésre. A 9-12 éves kor közötti 

gyerekek munkája volt ez. 100%-ban gyerekmunkán alapult. Elvettették, ennek ápolása, 

betakarítása a gyerekek feladata volt. 

48


A fizikai munka után az ember szeret megfürödni. Milyen körülmények voltak ilyen 

szempontból a Lenin-tanyán? 

István: Vízmelegítés a sparhelten történt. A barakkban úgy oldották meg, hogy felaggatták 

a lepedőket és a nők ott tudtak tisztálkodni. Fürdőkád, zuhany nem létezett. 

Angol wc sem létezett, egy latrina volt, ami náddal volt eltakarva. 

Ha valaki megbetegedett a táborban milyen szintű ellátásban részesült? 

Dezső: Elméletileg hetente egyszer jött volna orvos a táborba. Gyakorlatilag sáros időben 

például egyáltalán nem jött a járhatatlan út miatt. Talán havonta egyszer jött arra 

orvos. 

Az életkörülményeik nem nevezhetőek megfelelőnek. Fertőző betegségek, járványok 

voltak-e? 

Dezső: Nem emlékszem, hogy lettek volna járványok. 

István: Jó immunrendszere volt az embereknek. Ez 1950-ben történt, a háború nem 

rég ért véget. Az itt levő emberek többsége megjárta a frontot, ahol szintén ellátatlanság 

volt, így a fertőzésekre elővigyázatosak voltak. Jódot, hashajtót be lehetett szerezni. 

Mennyire fordultak elő tbc-s megbetegedések? Kórházba elvitték a betegeket? 

István: Voltak, akiket elvittek a Debreceni Kórházba. De ez egy rizikós dolog volt. Volt 

olyan orvos, aki komolyan vette a hivatását és volt, aki hűséges volt a párthoz. 

Előfordult, hogy meghalt valaki. A temetésre a családot nem engedték oda. Volt egy 

kocsis, aki szállította a koporsókat, annak is azt mondták tegye le és menjen vissza a 

Lenin-tanyára. De ő kemény ember volt és azt mondta nem megy vissza, megvárja a 

temetés végét. Szerencsére ennek nem lett következménye. Voltak olyan táborok, 

ahol úgy kaparták el a halottakat, hogy azóta sem derült ki, hogy hol vannak. 

Keresztény családokról beszélünk, maga a rendszer pedig ateista volt. A közösségi 

imádkozásokat feltételezem nem engedték. 

István: A családok esténként oldották meg ezt. 

49


Dezső: Nem volt pap közöttünk, de természetes volt, hogy imádkoztunk. Időnként, 

hétvégén, ha volt időnk, nem akadályozták, hogy összejöjjünk. 

István: Egyszer volt a barakkban református istentisztelet. Volt egy fiatalembere – a 

Keserű Jóska – aki református gimnáziumban érettségizett, ahol a diákokat kiképezték 

ilyen szolgálatokra. A helyi lelkész megengedte, hogy tartson prédikációt. A katolikusok 

közös imádságokat csináltak az apácák segítségével. 

Még egy érdekes dolog. Volt egy ortodox zsidó család – azt hiszem Gyémánt Jenőnek 

hívták –. Ők egy kisbabát Auschwitzban vesztettek el, egy másikat pedig a Lenin-tanyán. 

Nekik külön lakásuk volt, mert nagyon vallásosak voltak. Csak a saját edényeiket 

használhatták például. 

Az ő családjuk egy fasiszta lágerben és egy kommunistában is volt. 

István: Más táborokban több ilyen is volt. A Gyémánték egyszerű, nyírségi, tojásos 

zsidó család volt. Kis földdel rendelkeztek, baromfit tartottak és a tojást eladták. 

Volt olyan, hogy Miskolcról, egy sokgyerekes zsidó kántor családot vittek el. A vallásosak 

sem mentesültek a büntetés alól. Hiába kerültek élve elő a német táborokból. 

Az élelmiszerek egy része csomagokból származott. Ezen kívül volt valamilyen kapcsolattartási 

lehetőség a rokonokkal? 

Dezső: Cenzúrázott levelezés volt és havonta egy csomagot kaphattunk. Ha valami 

nem tetszett a rendőröknek, akkor meg lehetett vonni a levél vagy csomag kézbesítését. 

Előfordult, hogy egy utóbb írt levelet, hamarabb kaptunk meg, mint egy azelőtt 

írtat. 

István: A cenzúra miatt volt, hogy ing vagy kabát gallérba varrva küldtek levelet otthonról. 

Az egyik kitelepített társunk félig megette a levelét, mert a töltött káposztába 

volt beletéve. 

Dezső: Nekünk is volt olyan levél, ami szabadulás után került elő. Egy gombolyag belsejébe 

volt beletéve. Ez a gombolyag pamut nem fogyott el, csak évekkel később. 

István: A vasúti állomáson szolgáló emberek segítőkészek voltak. Ha a levél feladáshoz 

szükséges pénzt megkapták, segítettek postázni azt. Ez volt az úgynevezett fekete levelezés. 

Más lehetőség nem nagyon volt. A konyhás tudott nekünk vásárolni, amikor 

50


ment beszerzésre. Nála lehetett dolgokat rendelni. Ez sem volt engedélyezve, de már 

nem tudták kontrollálni. 

Dezső: Aztán később volt bolt, de az is rendelésre működött. Nagyon idézőjelesen nevezhető 

ez csak boltnak. 

Ez egy lámpával kivilágított tábor volt ez. Ennek jellegéből adódóan volt tábori szabályzat? 

Sorakozó, névsorolvasás? 

István: Éjszakai ellenőrzések voltak, reggel pedig eligazítás. 

Volt olyan, aki kilógott a táborból? 

István: Igen, volt, aki elszökött. 

Dezső: A reggel a munkaelosztással kezdődött, ami létszám ellenőrzés is volt egyben. 

Mondhatni az volt a jó, ha az ember kapott munkát. 

A munka alatt is őrizték az embereket? 

Dezső: Persze, akkor is. Csak nem volt annyi őr, hogy mindenki mellé állítsanak egyet. 

Ha egy csoportnak messzebb kellett mennie, akkor egy rendőr biztosan ment velük. 

Mindenről elszámolási cetlit kaptunk. A szabad mozgásban ránk, kicsikre kevésbé figyeltek. 

Volt, hogy kilógtunk a tábor területéről. Sokszor nem is rendőröktől féltünk, 

hanem a brigádvezetőktől. Ők igencsak ellenségesen viselkedtek sok esetben. Ha valaki 

nem az ő kedvük szerint tett valamit, rögtön jelentették a rendőröknek és jött a 

retorzió. Az éjszakai ellenőrzés rendszertelen volt. Ha rosszkedvű volt az éjszakás őr, 

akkor kétszer is leellenőrizte egy éjszaka alatt a lakókat. Ez úgy történt, hogy mindenkinek 

odament az ágyához és az arcába világított. Ha valakit nem találtak, akkor felriasztották 

az egész tábort, mindenkit kiállítottak a ház elé. 

A Lenin-tanyán nagyjából 700-an voltak? 

István: Durván 700 körül volt a teljes létszám. Budapestről 15 ezer, vidékről 1 ezer főt 

telepítettek ki. A 10 ezer fő a Hortobágyra került, a budapestiek pedig kisebb falvakba. 

Dezső: Ez mozgólétszám. Érkeztek újabbak és volt, hogy tőlünk is vittek el embereket 

Kistarcsára, vagy börtönbe. 

51


A férfiakat, mint családapákat jobban érinthette, hogy volt-e munka vagy nem. 

István: Reggel a munkaelosztásnál, az állami megbízott emberek jelölték ki a brigádokat, 

hogy ki hova menjen. Nemtől és kortól függetlenül bárkit elvihettek dolgozni bármilyen 

munkahelyre. 

Volt olyan, hogy valaki felemelte a szavát a körülmények, az egész rendszer ellen? 

István: Nem nagyon lehetett ezt megtenni a retorziók miatt. Egy esetben volt, hogy 

valaki egy levelet dobott be a rendőrség ablakán, amiben kifejtette a véleményét. Ezután 

elvittek 5-6 embert börtönbe, de az nem derült ki, hogy ki volt a levélíró. 

Dezső: A körülmények adottak voltak. A munka ellen senki nem lázadt, mert a családot 

el kellett látni. Pont ez volt a családos kitelepítések egyik megfogható pontja a részükről. 

Még aki nem érezte jól magát, beteg volt, az is inkább ment dolgozni, mert szükség 

volt a keresetre. Örült az ember, hogy dolgozhat. 

A rendőrök mennyire kaptak szabad kezet az ítélkezésekben? 

István: Volt olyan tábor, ahol a táborparancsnok imádott pofozkodni. Ilyesmi nálunk 

nem volt. Gyerekeket volt, hogy bezártak a rendőrőrse büntetésből. 

Dezső: Nekem nagyon megmaradt, amikor az egyik rendőr vagy részeg volt, vagy csak 

rossz hangulata volt – nem tudom. A mi épületünk előtt megállt és egyszer csak egy 

sorozatot engedett a tyúkok közé. Lehet zavarta, hogy ott vannak. Indokolatlanul tüzelt. 

Majd ment tovább. 

A besúgás jellemző volt a táborban? Történt ilyesmi? 

István: Természetesen volt besúgás. Aki lebukott, hogy besúgó, azt gyorsan elvitték 

egy másik táborba, mert kiközösítette a közösség. 

Előfordulhatott, hogy szándékosan tettek be olyan embereket, akik besúgók? 

István: Előfordulhat. Ez egy jól szervezett ipar volt és elég sokáig tartott. 

Hány évet töltöttek a táborban? 

István: 3 évet. 

52


Ez a gyerekkori élmény meghatározat a későbbi életüket? 

István: Igen, mondhatjuk. Voltak helyben erkölcsi tanulságok, amit gyerekként megfigyelt 

az ember. Rengeteg intelligens emberrel találkoztunk, akiknek volt tartása. Külön 

nevelést is kaptunk tőlük a régi és újabb dolgokról. Ezt pozitívumként lehet elkönyvelni. 

A kitelepítés teljes vagyonelkobzással járt. Akit kitelepítettek, ki volt tiltva Budapestről 

és a nagyobb városokból. A többség abból a városból is ahonnan elvitték. Olyan is előfordult, 

hogy egy család visszakerült a saját falujába, és akik akkor benne laktak a házukban 

önként kiköltöztek onnan. Feltehetően, ha bent maradtak volna, a közösség 

fellépett volna ellenük. De nem ez volt a jellemző. 

Jellemformáló volt ez az önök részére. 

Dezső: Nem ragaszkodtunk volna hozzá. Így is, úgy is kihatott az életünkre. 

Miklós: Akik a táborokból kerültek ki, azokat még középiskolába sem engedték. Az 

egyetem meg szóba sem jöhetett. 

Dezső: 4 év korkülönbség van közöttünk. Bátyám akkor érettségizett, amikor én nyolcadikos 

voltam. Vele üzentek haza, hogy ne is jelentkezzek gimnáziumba, mert nem 

fognak felvenni. Mezőgazdasági technikumba kerültem végül. 

István: Nekem szerencsém volt a gimnáziummal. 1956. szeptemberében kezdtem meg 

a tanulmányaimat. ’56 nyarán már egy komoly enyhülés volt az iskolákban. Tény, hogy 

1958-ban el kellett jönnöm Budapestre, mert édesapámnak az állásával, nekem a gimnáziummal 

voltak gondjaim. (Ekkor már jöhettünk Budapestre.) A nagy tömegben 

könnyebben el lehetett vegyülni. Ezzel együtt is itt X-es voltam. 

Dezső: Nem hogy nem költözhettünk vissza oda ahonnan elköltöztünk, 1956-ig csak 

engedéllyel tehettük be a lábunkat Kunmadarasra. Halottak napján a temetőbe csak 

úgy mehettünk, hogy rendőrségi engedélyt kellett kérnünk. Amit megadtak persze. De 

az állomáson ott várt a rendőr, hogy megérkeztünk-e és meg kell mondani, hogy melyik 

vonattal megyünk majd el. Amikor a délutáni vonathoz kimentünk megint ott várt 

a rendőr, hogy megnézze elmentünk-e. 

Rendelet volt arról, hogy az 1950 és 1951-ben kitelepítettek semmit sem kaphattak 

vissza. 

53


István: Kiszabadulásunk után édesapám, mint kitelepített nem kapott munkát. Azzal 

kezdte, hogy valahol árkot ásott. Ezt a munkát kevésbé figyelték, így innen nem rúgták 

ki. Ezután egy bolthálózat élelmiszer raktárában dolgozott, mint leltáros. Látták, hogy 

jól dolgozik, ezért bekerült egy szövetkezeti raktárba. Itt elkezdett tanulni, újra kellett 

érettségiznie és könyveléssel foglalkozott. A végén főkönyvelő helyettes lett ebben a 

szövetkezetben. 

Talpra állt a család. 

Dezső: Talpra állt, de nem könnyen. 

Köszönjük a beszélgetést! 

54

Elhallgatott Történelem

Create successful ePaper yourself

Delete template?

Save as template?