Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

Fowey-ba úgy kerültem, hogy
összeismerkedtem a városka
egyik ismert lakójának,
Sully ezredesnek a feleségével. Az
asszony magyar nyelvû levelet kapott
egy munkástól, aki 1956-ban emigrált
Angliába. A magyar szöveget az
angolok nem tudták elolvasni, és levélben
fordultak hozzám azzal a kéréssel,
hogy fordítsam le. Késõbb
Sully és felesége meghívtak Foweyba,
ahol három házat birtokoltak,
köztük a Bull Hill 1-es szám alattit. A
városban a régi házak külsejét (külsõ
frontját) nem szabadott megváltoztatni,
de belül azt csinálhattak velük,
amit akartak. Az 1492-ben épült ház
büszke címert hordott a kapuja fölötti
márványtáblán, de belül már minden
korszerû berendezéssel rendelkezett.
Fowey Cornwallban fekszik
Anglia délnyugati, az Atlanti-óceánba
benyúló szirtjein. Tengerpartján
még pálmák is nõnek, ha nem is nagyon
magasra. Fowey-ban, amint az
egy 2000 lakosú tengerparti városkában
lenni szokott, hamarosan öszszeismerkedtem
a lakosok sokaságával.
A vámhivatal fõnöke behunyta
szemét, mikor csempészett francia
cigarettával kínálták – mert azt szívta
az egész város. A postáskisaszszony
hivatalból hazamenet megszólított
az utcán: „Faludy úr, levele van
a postán New Yorkból, holnap kihordom
magának!” A anglikán plébánossal
elbeszélgettem a város közepén
lévõ sírkertben, a dombon. Dicsérve
említettem néki: „…látom, hogy a város
urai, a Treffrey-ek mind ott fekszenek
a sírkertben 1500 óta. Ilyesmit
aligha találhatok Magyarországon!”
De a plébános megcáfolt: „Treffrey
13-at Norfolkban, Virginiában
akasztották fel, mint kalózt. Míg Treffrey
15 tengeri csatában hunyt el, és
ott fekszik a trafalgari öböl homokjában,
Nelson tengernagy mellett.”
A legérdekesebb figura azonban
Brenda volt, egy legfeljebb 25 esztendõs,
nagyon szép nõ. Férjével együtt
abból éltek – méghozzá igen jól –,
hogy lerobbant házakat vásároltak
meg, azokba beköltöztek, a házak
belsejét gyönyörûen helyrehozták,
aztán a házat drágán eladták és potom
pénzért megint új házat vagy lakást
vásároltak maguknak. Brenda
két kislánya – az egyik 3, a másik 4
esztendõs – a kertben sündörgött körötte,
amikor Brenda érdekes vallomást
tett nékem. Õ nem polgári, hanem
bûnözõ származású, és ezzel
bevezetett ebédlõjükbe, ahol a falon
egy 1661-bõl származó, egyoldalas
röpirat lógott. A röpirat Jimmy Fergusont,
a zsiványt ábrázolta, amint
kétkerekû kordélyon akasztani vitték.
Méltóságteljesen ült a kordélyban,
míg elõtte 10 éves fia állt. Azt
gondoltam, eljött, hogy apja bûnbánatát
lássa, és egy jobb életre készüljön.
De nem! A gyerek azért állt ott –
a röpirat szerint –, hogy apja hõsies
halálát végignézze, és lelkesen
ugyanazt a pályát válassza. Brenda
mindjárt el is mondta, hogy a fiút is
rablásért akasztották fel a XVIII. század
elején. Közvetlenül tõlük származik,
mert õt is Fergusonnak hívják.
A család, mint ahogy Brenda egy
másik alkalommal elmesélte, I. György
király alatt Londonból vidékre költözött,
törvénytelen cselekedeteivel
felhagyott, és mint mészárosok, félkézkalmárok
és uzsorások mûködtek.
Életükrõl rövid beszámoló található
a csatos Bibliában, melyet Brenda
az éjjeliszekrényén tartott. Egy
másik alkalommal elmondta, hogy
édesapja vidéki vendéglõs volt, és az
ártatlan szemlélõnek úgy tûnik, hogy
tisztességes módon élt, de ez azért
nem egészen bizonyos. Édesapja
ugyanis gyakran hozott haza XVIII.
századi sèvres-i porceláncsészéket.
Az ilyeneket csak megfizethetetlen
áron lehetett kapni, tehát nyilvánvaló,
hogy lopta õket.
Egy alkalommal, mikor megint a
nyári kertben ültünk kettesben, elküldte
közelünkbõl a két kisgyermeket
és azt mondta: „A bûnözés családunkból
persze nem halt ki még, és
én is követem azt a magam módján.
Add a szavadat, hogy húsz esztendeig
nem szólsz, és nem írsz errõl.
87
Húsz esztendõ után bátran elmondhatod;
nem te vagy az egyetlen, aki
tud errõl. Két-három héttel karácsony
elõtt mindig valami érthetetlen
láz vesz erõt rajtam. Nem tudok aludni,
vagy éppen ellenkezõleg, 12 órát
alszom. Alkony felé a tárgyak összefolynak
elõttem, és tudom, hogy ezen
segítenem kell. Szívverésemet is torkomban
érzem. Mindez megszûnik,
amikor felszállok a londoni vonatra,
és Londonban megszállok nagynénémnél,
aki természetesen ugyancsak
Ferguson. Londonban attól fogva
minden reggel 9 óra felé és minden
este 5 óra után felszállok a földalatti
vasút valamelyik vonalára.
Rendszerint az ajtóhoz közel, általában
fiatal férfiak tömegébe állok be.
Nagyon vigyázok, hogy az illetõ lehetõleg
35 évnél fiatalabb legyen, de
semmiképpen sem 45 fölött, mert
azok jobban vigyáznak magukra és
dolgaikra. Szóval fiatalabb férfiak közé
állok, kiválasztom magamnak a
legjobban öltözöttet, és valahogyan
odacsúszom hozzá. Rendszerint mögéje
és leheletemmel megpárásítom
a nyakát. Aztán odasiklok eléje, hadd
érezze apró melleim erejét a mellén,
sõt, ölemet is odadörzsölöm hozzá,
amíg megérzem, hogy õ is elevenen
megkíván engemet. Ilyen állapotban
maradunk néhány percig. Ebben a
helyzetben nagyon könnyû az illetõ
csuklójáról karóráját lecsatolni. Sajnálatos,
hogy manapság a karórák
legtöbbje szinte semmit sem ér, de
akadnak ezüst vagy arany cigarettatárcák,
töltõtollak és gyûrûk is. Nem
érzem mûködésem veszélyes voltát,
sohasem buktam le. Egyetlenegyszer
történt, hogy miután egy fiatalember
platinaóráját sikerült lekapcsolnom,
és aztán a következõ állomáson leszálltam,
egy pillanatra megálltam a
vasút mellett, és szemem találkozott
az illetõ kétségbeesett pillantásával.
Természetesen otthagytam a földalatti
vasút ezen vonalát.
Ezt csinálom tehát minden karácsony
elõtt. Rendszerint négy vagy
öt napig. Az összeg, melyet mûködésemmel
megkeresek, váratlanul
nagy és soha sincsen 4-500 font
alatt.”
„És mit csinálsz a pénzzel? Ajándékot
vásárolsz férjednek vagy gyermekeidnek
belõle?”
„Jótékony célra adom az utolsó fillérig!”
– mosolygott Brenda.