Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

PREMIER: KÉPZÕMÛVÉSZET
Rembrandt, Spinoza
Soha nem láttam ilyen tragikus képet
a bûnbeesésrõl…
Sziklás, õserdõs tájban, százados,
vaskos fa tövében áll a két meztelen
ember, a férfi meg a nõ. Õsapánk
és õsanyánk. A világ teremtése óta hatalmasra
nõtt almafa föléjük hajló
ágán hívogatón csüng a tiltott gyümölcs,
s a törzsre kúszva sárkánykarmú,
pikkelyes farkú, denevérszárnyas
csábító figyeli, sikerül-e a sátáni szándék,
ellenszegül-e a törvénynek az asszony,
és a markában tartott, leszakajtott
almába végre beleharap-e a
férfi kétségbeesett tiltása ellenére.
Rembrandt 1638-ban készült rézkarcán
a jelenet drámai erejû. A vaskos
csípõjû, a termékenységre széles
medencéjûnek teremtett, loboncos
hajú Éva értetlenül, sõt, haraggal tekint
Ádámra, mert az figyelmeztetõn,
sõt, parancsolón emlékezteti az Úr tilalmára.
A legtöbb ábrázoláson az emberpár
szép és fiatal, a férfi általában dalia, a
nõ pedig csaknem erotikusan vonzó.
Rembrandt nem ilyennek látja õket.
Mintha már mindkettõjüket megtörte
volna az élet, noha még a Paradicsom
lakói, ahol békében léteznek egymás
SZAKONYI KÁROLY
mellett a különbözõ lények, s hogy így
van, bizonyítja perspektivikus kicsinyítésben
egy távoli elefánt, jelezve a
kert isteni békéjét. De minden édeni
állapottal együtt, úgy tetszik, az a lét
sem volt az ember számára maradéktalanul
derûs és gondtalan. Ádám arca
és férfiteste nem a délceg örök ifjúé,
és Éva tekintetében is megtörtség,
mondhatnám, házsártossággá
fajult fáradtság tükrözõdik. A paradicsomi
kígyót is szörnynek ábrázolta
Rembrandt. A sötét tónus is tragikus
hatást kelt.
Mindenképpen drámai és tragikus a
bûnbeesés, de a holland mester alighanem
többet akart közölni velünk remekével.
Mégpedig magának az életnek,
a létnek a drámaiságát, tragikumát.
A megteremtett ember szembesül
a világgal, amit ha csodál is, nem
ért, mert nem értheti a titkát. Szelleme
élõlény társai fölé emeli, ezért kevésnek
érzi a vegetálást, többre hivatott,
ezt az elsõ pillanatokban is sejti.
De mire? Mi végre jött a világra? Nem
ad erre magyarázatot semmi az Éden
terein.
Mire szülök utódot?! – kérdezhette
Éva, már belefásulva az üres jólétbe,
amit Isten meggondolatlanul, mint egy
rosszul nevelõ szülõ adott teremtményeinek.
Meg kell tudnia, és leginkább
neki, a leendõ anyának, hogy miért is
kell sokasodni?
A kígyó azt ígéri, megtudhatja. Hát
enged a csábításnak.
Enged a Gonosznak?
Rembrandt sárkányos kígyó-Lucifere
gonoszt sugall. A történet százszor
is feldolgozott, de a mester nem
lenne zseni, ha nem adna többet a
megszokottnál. Ha nem tudná megrázóan
megmutatni a környezettel és
benne a figurák jellemzésével azt a
drámát, azt a kibékíthetetlen ellentmondást,
ami az ember sorsára jel-
76
lemzõ. Az õsszülõk veszekszenek
ezen a képen. A nõ haragvó: Ádám ne
akadékoskodjék, valaminek már történnie
kell végre! Mert a szellemet
nyert teremtmény nem nyugodhat bele
a mégoly kellemes semmittevésbe,
tudatlanságba, hiszen ez láthatóan
éppen úgy megviseli, mint tudásvágyának
beteljesülése, amely bár tragédiáját
is elõidézheti.
Nézem a Spinoza-ház termében a
tizenöt kiállított Rembrandt-rézmetszetet.
Csodálatos, hogy szinte miniatûr
mivoltukban is mennyire monumentálisnak
hatnak. Az Ülõ férfiakt, a
Parasztház csûrrel, A tékozló fiú hazatérése
meg Jákob és Izsák bibliai jelenete
az angyallal, a holland kikötõ,
vagy az alamizsnát kérõ koldus, a
szélmalmos táj meg a többi az amszterdami
Rembrandt-ház jóvoltából
most itt van a Dob utcában, a mester
szomszédjáról, barátjáról, a XVII. század
legnagyobb gondolkodójáról, Spinozáról
elnevezett kávézó termében.
Nézem és csodálom a barokk kor zse-