Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

PREMIER: KÉPZÕMÛVÉSZET
„A jó kép elnyeri jutalmát”
Müller Árpádszületésekor szavazott.
Az eleve elrendeltetésrõl.
Arról, hogy az õ sorsa:
a festészet. A gének nem teketóriáznak.
A zuglói szülõi ház belsõ udvarán ma is
látható nagyapja mesevárosa. Egy bájos
makettvilág, amit saját kezével épített.
(És egy ugrás elõre, 1988. január
hetedikére, amikor a huszonhét éves
mûvész ezt írja: „Az Arpeggio címû képemet
nem tudtam volna megfesteni,
ha édesapám nem lenne zenész.”)
Az erõs egyéniség nem szeret csoportban
lenni. (Ez akkor is igaz, ha van
példa az ellenkezõjére. Lásd: fauvizmus,
Nabis, nagybányaiak…) Az erõs
– autonóm – egyéniség a maga útját
járja. Ez kívülrõl általában imponál.
Közelrõl már problémásabb lehet. Az
öntudatos, büszke, ifjú mûvész sajátja,
hogy nem tûr elkent, tisztátalan
mozzanatokat maga körül. Sem emberi
kapcsolataiban, sem pályáján –
sem a festõvásznon.
„Van a festészet és van a feleségem!”
Egy megrögzött individualista
szigorú és sajátosan hetyke kiszólása.
Minden gesztusában – verbálisan és
pikturálisan – félre nem érthetõen jelzi:
a valamire való mû egy kicsit az
egész világ ellenében jön létre.
ÁBRÁND, 100×70 CM, OLAJ, VÁSZON
SZERÉNYI GÁBOR
Le kell küzdeni például a Mestert.
Azt, akire annak idején, a kibontakozás,
fejlõdés szempontjából életbevágóan
szükség volt. (Mert a tehetség, a
születés általi predesztináltság elõször
csak egy lehetõség. Hogy benne
rejtezik az, aki lehetne.)
„Sok kolléga már õszülõ fejjel, de
még mindig Gerzson mesternek festi
képét!” Igen, a fõiskola nagy formátumú
poéta doctusai, „tudós költõi”:
Gerzson Pál, mint posztimpresszionista
Cézanne, Kokas Ignác pedig
szimbolista Gauginként, az expreszszív
Sváby Lajos egyfajta Van Goghként
reinkarnálódva teremtette korszakait
– és ettõl determinált seregeit
a tanítványoknak.
Müller Árpád magának fest. Eddig
kétezer képet, és terve még legalább
kétszer ennyi. Épatez le bourjois, hallhatja
ki ebbõl a polgár az õ artisztikum
általi pukkasztását. De a filiszteus lélek
meg is nyugodhatna, hiszen íme, ez
egy tisztességes festõi program, táblázatos
rendet sugallva, szó szerint.
Van minek ellenében megnyilvánulni.
A gyors siker bûvölõ démona! A tehetségesnek
született festõ kollégák
légiója buzgón be is hódolt. Sorolhatjuk
neveit az „absztrakt giccsben”
nyomulóknak. Akik a kordivatok nemzetközi
áramlatainak nyomán szorgalmasan
föladták az egyéniség terheit.
Cserébe látványos, ámbár súlytalan
sikereket arathattak.
„Vizuális unintelligencia! Unalmas
dilettantizmus!” Dohoghat az, aki csökönyösen
a maga útját járja. De mielõtt
belecsusszannánk a közhelyes képletbe,
nyugalom! Müller Árpád nem tartozik
a meg nem értett, sikertelen zsenik
sorába, akik olykor épp önmenedzselésük
fogyatékosságait próbálják
igazolni a mûvészetet meg nem értõ
üzleti élet könyörtelenségével.
74
A FESTÕ „ÖNARCKÉP MILÁNÓBAN, KOCKÁS NADRÁG-
BAN” CÍMÛ KÉPE ELÕTT
Jelenthetjük, hogy festõnk mûvei a
világ számos köz- és magángyûjteményében
megtalálhatóak. (Müller Árpád
nem hatódik meg, szarkasztikusan
megjegyzi: „A vizuális táplálkozási
lánc csúcsán ott a festõ és a szobrász!”
És a dzsungelhangulatot erõsítendõen
így folytatja: „Rettenjenek.”)
De milyen a zebra? Bármi is az ötlet,
az csak alibi. A festmény kilencvenhét
százaléka a szakmai tisztesség,
a kézmûves munka, a három százalék
a rizikófaktor, a csoda. „Egyméteres
titok” – mondja Müller Árpád.
„Az a távolság, ami a paletta és a vászon
között van” – fedi fel a mérték
mibenlétét. Oda kell állni. Azzal kezdõdik
minden. (Akárcsak Tom Wolfeot
hallanánk, aki az írás misztériumát