Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

tikán be is akarta tiltani a filmet. Spanyolországban
huszonöt évnek kellett
eltelnie, míg mûsorra merték tûzni az
ottani mozik. Olaszországban is idõbe
telt, hogy elfogadják. Pedig a mai
erotikus filmekhez képest ez egy szûzi
alkotás. De hogy miért nem költöztem
hamarabb Rómába? Nem tudtam
azonnal felbontani az amerikai
szerzõdéseimet. Tizenkilenc évesen
ugyanis, mint Svédország szépe, elhagytam
a hazámat, hogy ott lehessek
a Miss Amerika-választáson. Aztán
kint ragadtam Kaliforniában, és
két év múlva már filmszerepet játszottam.
Sokan azt hiszik, hogy a
La dolce vitával kezdõdött a karrierem.
Tévedés! Azt megelõzõen már
vagy negyvenöt filmet forgattam.
Ezeknek köszönhetõen még Japánban
és Kínában is népszerû voltam.
Amikor Federicóval dolgoztam, már
nevem volt a világban.
– Õ melyik filmben látta?
– Én úgy emlékszem, egyikben
sem.
– Akkor hogy esett önre a választása?
– Még mielõtt találkoztunk volna,
készült rólam egy fotósorozat. Roma
by night. Ez volt a címe. Egy fülledt
augusztusi este jártuk a várost a fényképésszel.
Ha megálltam valahol, kattintgatott.
A Trevi-kútnál gondoltam
egy nagyot. Tikkadt voltam, az egész
testem szomjazott, azt mondtam, itt
és most megmártózom. És úgy, ahogy
voltam, ruhástól beugrottam a vízbe.
A fotós pedig egy egész tekercset kilõtt
rám. Ezek a képek aztán az egész
világot bejárták, és Fellini is látta
õket. Az édes élet-beli „nagyjelenetem”
tehát egy korábbi ötletre épült,
csak az volt a baj, hogy januárban forgattunk.
Ráadásul éjszaka, amikor
még hidegebb volt.
– De ott volt Marcello Mastroianni
is...
– ... és azt hiszi, õ nem vacogott?
Hét éjszaka forgattunk a szökõkútban,
de minden egyes alkalommal
megivott vagy fél üveg vodkát. A nadrágja
alatt derékig érõ halászcsizma
volt rajta, de egy nap, még mielõtt felvételre
került volna sor, a sok vodkától
arccal a vízbe esett. Meg kellett
szárítani a haját és másik öltönyt adtak
rá. A kút vize aztán másodszor is
magába szippantotta. S amíg ismét
szárítgatták õt, én ott vártam rá a vízben.
A végén aztán úgy kellett kiemel-
niük, mert mozdulni sem bírtam. Elfagyott
a lábam.
– Svédországból Amerikába, Kaliforniából
Rómába. Sehol sem félt a
változásoktól?
– Malmõbõl boldogan repültem
Amerikába. Tudtam, hogy egy csapásra
meg fog változni az életem. Így
is lett. Kaliforniától sokkal nehezebb
volt elszakadni. Kötöttek a szerzõdések.
De ha én egyszer azt mondom,
hogy vége, akkor annak biztos, hogy
vége. Engem nem lehet megkötözni,
vagy ha mégis, a fogammal rágom
szét a köteleket. Amerikát, s erre
gyorsan rájöttem, nem nekem találták
ki. Bár sok barátom volt és van
ott is, de az európai életmód, az európai
kultúra sokkal közelebb áll hozzám,
mint az ottani. Amerika ügyesen
el tud bódítani, de az ébredés is
meglehetõsen gyorsan jön. Tizenkilenc
évesen képes azt hinni az ember,
hogy ott még a szemét is aranyból
van. Aztán ahogy kezd kinyílni a szeme,
egyre inkább elege lesz ebbõl a
hamis ragyogásból. Európában öszszehasonlíthatatlanul
jobban érzem
magam.
– Svédországig mégsem jutott el.
– Azért nem, mert lehorgonyoztam
Rómában. 1955-ben jártam ott
elõször, amikor már javában forgattam
Amerikában. Koprodukciós filmek
szereplõjeként dolgoztam a városban,
és annyira megszerettem,
hogy sem Párizs, sem London nem
volt rám ekkora hatással. Azóta sajnos
Róma is sokat változott. A sok
aluljáró miatt tönkretették a katakombákat.
A Via Veneto pedig, ahol
az Édes élet egy része játszódik, teljesen
halott. Agyontaposták a turisták.
Ott a sok áruház, bevásárlóközpont,
tíz perc után elmegy a kedvem, ha arra
járok. De már nem is Rómában lakom,
kiköltöztem vidékre.
– Hova?
– Rómától harmincöt kilométerre,
a tengerpartra. Castel Gandolfo. Hallott
már errõl a helyrõl?
– Soha.
– Pedig a pápa is ott tölti a nyarakat.
– Nem hiányzik a nagyvárosi élet?
– Nem, mert nem szeretem a
nyüzsgést, a lüktetést. Kaliforniában
is mindig a csendet, a nyugalmat kerestem.
– Ott, ahol most lakik, van, akivel
élvezheti a nyugalmat?
62
– Férjnél vagyok, ha erre kíváncsi,
1970-tõl mégis egyedül élek.
– Harmincnégy éve egyedül?
– Egyedül, de nem magányosan. A
férjem elhagyott. Egyszerûen kilépett
az életembõl. Elment, és nem jött viszsza
többé. Nem is tudom, mi van vele.
A szüleim nem élnek már, de a fiútestvéremmel,
a feleségével és a lányukkal
nagyon jó viszonyban vagyok.
És a kutyáim! Az állatokat egyszerûen
imádom. Õk nem csapnak be
soha. Egy férj vagy egy szeretõ kiszámíthatatlan.
Ma van, holnap nincs. A
producerekben sem tudok már megbízni.
Mindig azt mondták, hogy azért
kapok kevesebbet a beígértnél, mert
amit lecsíptek a gázsimból, azt mindenféle
szociális és egészségügyi
alapítványok kapják. És hogy legyek
nyugodt, majd ha megöregszem, én
ezt mind visszakapom. El is hittem
sajnos, amit állítottak. Akkor tudtam
meg, hogy becsaptak, amikor nyugdíjas
lettem. Kiderült, hogy soha
semmilyen összeget nem utaltak át
az általuk emlegetett alapítványoknak.
– A Trevi-kúthoz elsétál néha?
– Miért sétálnék?
– Mert bizonyos értelemben az ön
kútja.
– És ott botladozhatnék a japán turisták
között, akik azt hinnék, hogy
megbolondultam. Különben is, játszottam
én vagy hetven filmben, nem
csak az Édes életben. Marcello Mastroiannit
is nagyon szerettem, de partnere
lehettem John Wayne-nek, Dean
Martinnak, Frank Sinatrának és Rod
Steigernek is. Bár az utóbbira sokáig
haragudtam. Évekkel azután, hogy
együtt játszottunk, úgy tett, mintha
sosem látott volna. Valami díjat kellett
átadnom neki egy fesztiválon.
Boldogan vállaltam, mert alig vártam,
hogy viszontlássam õt. De még csak
azt sem mondta, hogy „hello!”. Hogy
mi a fene baja volt velem?! Lehet,
hogy féltékeny volt a sikereimre, tudom
is én!
– Kamera elõtt, filmszerepben, mikor
állt legutóbb?
– Két éve. Azóta tévésorozatokba
hívnak, de mindegyiket lemondom.
– Milyen kifogással?
– Hogy nem akarok nagymamákat
játszani. Majd ha megõszülök. Amíg a
természet kegyes hozzám, addig hódítani
akarok. Ha már egyszer nõnek
születtem...