Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

MESTEREK A SZÍNPADON
Kállai Ferenc
Szépfiúként kezdte, pufi slemilként folytatta, csillagszemû, érzékeny O’ Neill- és
Shakespeare- vagy Vörösmarty-hõsökké változott, majd õ lett Hivatalos Hõs Elvtárs,
rögtön utána ugyanennek szarkasztikus-szatirikus-kemény paródiája, majd
A tanúban ennek örök életû és végsõ megfogalmazását adta, legvégül pedig öszszegzõ,
nagy szerepek sora várt rá: A nép ellensége pozitív fõszerepétõl a Polgármester
negatív fõszerepéig A revizorban.
A végének is a végén következett el színpadi pályafutásában az, amitõl én Kállai
Ferenc színmûvészetébe végül szerelmes lettem: az agg bohóctól varázsolódtam
el, a Vígszínházban, Shakespeare Sok hûhó semmiért-jének átiratában.
Ugyan, nem sokkal elõbb már Natasa Rosztova atyjaként is megbûvölve figyeltem
õt Valló szerintem bûnrossz Háború és béke-rendezésében, amit szintén vendégként
játszott, mert rendkívül jelentõs volt minden pillanata anélkül, hogy a hangját
felemelte volna csak egyszer is. Körbeszaladtam a színházat és az összes kolléga
barátot figyelmeztettem, menjenek már be a nézõtérre, hallgassák meg, hogy
kell magyarul beszélni e hatalmas színpadon ahhoz, hogy a színész az utolsó sorból
is hallható legyen. A Vígszínház rossz akusztikájának újabb idõkben keletkezett
torz legendájának élõ cáfolata volt Kállai Ferenc a világot jelentõ deszkán. Egy
karszékben ült, magában motyorászott, és a második emeleten is hallottam. Nem
a kivételesen jó beszédtechnikája miatt, mondták, helyesen, a kollégáim, hanem
hát ez az õ színészete. Éppen ebben áll. Kállai baromi szuggesztív, ha akar.
Az ötvenes évek nagy Nemzeti társulatának alighanem utolsó bölénye õ.
Galagonya segédjeként eredetileg egy szava sincs Shakespeare-nél a vígszínházi
Sok hûhó Kornis-féle átiratában. Eszenyi, a rendezõnõ ötlete volt, hogy írjak
neki szerepet a mi partitúránkban. Én sem írtam a számára dialógusokat, csupán
néhány szót, de helyzeteket, szituációkat, megjelenési alkalmakat bõven írtam
neki – ahogy már Shakespeare is, ámbár sajnos más szerepeknek, más darabjaiban.
Mert volt a Globe-ban hozzá egy színész. Ez a színház és a színpad számára
a sikerszagú sztorit aktuális felkérésre átdolgozó szerzõ dolga minden idõben: ha
akad a deszkák környékén egy jelentõs színész, akit már nem szabad fárasztani
hosszú szövegek megtanulásával – lehetõséget kell adni neki, hogy nagyot játszszon,
sokat, minimális szöveggel is. Megengedhetõ, sõt, kivételes mulatság átadni
neki a színpadot egy kicsit. Kállai olyan volt ebben a lényegében néma szerepben,
hogy arra nehéz szavakat találni. A nagy Bourvil se lehetett volna jobb. Kállai
Ferenc színészete mára eldobta magától minden eszközét. Áll és néz. Olykor körülnéz.
Néha csodálkozik. Máskor a szeme mögött forral valamit – de titkolja, mit.
Hogy ezt honnan tudjuk? Hogyan lehetséges, hogy megértjük, mi van a fejében,
anélkül hogy ezért õ tenne valamit, megmondom egészen õszintén, fogalmam
sincs. Ez egy színházi csoda. A maga nemében szentség.
Avar István, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor: szent, öreg színészek.
Vigyázzatok rájuk.
54
GYÉMÁNT LÁSZLÓ FESTMÉNYE