Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

PREMIER: SZÍNHÁZ
Mesterek a színpadon
Aszínészek öregkorukban megjavulnak.
A rosszak elviselhetõek
lesznek, a közepesek jók,a nagy színészek
pedig zseniálisak. De akár jó, akár
rossz színészek voltak addig, ha megérik
a hetvenet, és még képesek színpadra lépni,
a nézõ olyat kap a színházban, amit
máskor csak templomban, persze ha hívõ.
De a színház, sõt, még a színész hívé-
GYÉMÁNT LÁSZLÓ FESTMÉNYE
KORNIS MIHÁLY
A soproni színidirektor, Szilágyi Tibor gondolt egy merészet,
s beterelt karámjába három õsbölényt. Kornis Mihály megírta,
Gyémánt László megfestette – milyennek látja õket.
A Premier olvasói elõtt most megnyílnak a rezervátum kapui.
nek sem kell lennie ahhoz, hogy a legmagasabb
fokú, boldog megrendültség állapotába
kerüljön az ember, amikor idõs
színészeket lát a színpadon. Olyan élvezetes
a játékuk, hogy a nézõnek eszébe sem
jut, hogy színészeket lát: annak hiszi õket,
amit játszanak. Beveszi, bármit mondanak,
de teljesen ám, mint a gyerek. Ez csodálatos
atmoszférát szül, még a tragikus
mondanivalójú elõadásoknak is éterien
tiszta karaktert ad: a teliholdas, csillagos
éjhez mérhetõ titka van az öreg színészek
kisugárzásának.
Aki az eget nézi, maga is éggé válik.
De ez még csak a kezdet. Azután a nézõ
meghatottá is lesz, még a legzajosabban
mulatságos komédiák élvezete közben
is. Maga sem tudja, miért. Ha tudja,
akkor már baj van, mert akkor a vén színész
ripizik. De a legnagyobbaknak öregen
ez már tényleg nem szokása. Ripacskodni
fárasztó. Ezen idõs emberek látványán
tûnõdve a nézõ elõbb-utóbb magáról
az életrõl kezd meditálni magában,
komoly, nagy dolgokról, és nem is egészen
tudatosan. Hogy mi az ember sorsa
a földön. No lám. Meg hogy miben áll az
élet puszta végigcsinálásának fontos tanulsága.
S hogy ez milyen egyszerûen kiderül
az öreg színész játékából. Annyira
kézenfekvõ a legmélyebb igazság is, ami
elõcsillan, tényleg szándéktalanul az õ kicsit
már csoszogó, vagy rekedt, vagy töredezett,
vagy reszketeg ügyeskedéseibõl.
Nem „játszik” õ már, szellemileg fáradt,
fizikailag gyönge vagy labilis ahhoz,
hogy megpróbáljon velem valamit elhitetni,
ami nem lénye legmélyérõl jön, nem
törekszik õ már mindenáron jó alakítást
nyújtani; örül, ha gikszer nélkül lemegy a
felvonás, a szöveg gyakran nem is jut
eszébe, mondja tehát, ami abban a helyzetben
szerinte elfogadható, és a nézõ valóban
nem is veszi észre a kihagyást, vagy
ha észreveszi, azonnal megbocsátja.
Az öreg színész nem hazudik.
Az öreg színész szent.
Ötven éve gondolkodom, mi lehet ennek
az oka. Az idõs, jó színészek túlnyomó
többségének mindent elhiszek, anynyi
biztos. Örülök már magában véve annak
is, hogy látom õket. Reményt ad nékem
a puszta látásuk, hálás vagyok nekik,
hogy nem adták fel, hogy még élnek, még
színészek, idehozták, valahogy megõrizték
magukat e jelen pillanatnak – jóllehet,
ez nem volt túlságosan egyszerû. A színház
ugyanis mint szakma, rettenetesen
fárasztó. A színész, aki túléli hatvanadik
évét, az angyalok kegyeltje. Tudása a
szakma esszenciája. Utánozni, magától
értetõdik, nem lehet az idõs színészt, de
ritmust, tempót, s bármilyen furcsa, mozgást,
a színész mozdulatainak koreografikus
ökonómiáját, továbbá színpadi beszédet,
technikát tõlük tanul az okos színészpalánta.
Az egész színház õket lesi,
még erõsebben, mint odalentrõl a nézõ.
Három, ma már idõs színészrõl mondom
el, amit tudok.
Nem ódát akarok írni róluk, hanem nézõi
s részben kollegiális tapasztalataimat
osztom meg az Olvasóval, itt.