Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

Naplót mindig is írtam, és nem
írtam soha.
Mindig is utáltam, mármint
írni, a klasszikus napló-naplót, a tények,
események kevéssé számba vehetõek,
minél inkább krónikásuk akarnék
lenni, annál inkább kicsúsznak a
kezembõl, s mikor ezzel próbálkoztam,
látnom kellett, egy nap regisztrálására
nem elég egy nap, szalad a talpam
alatt az idõ, mint egy járszalag,
én meg folytonos hasra esésben, vagy
hanyatt, ahogy veszem. Nem én uralom
a naplómat, hanem õ engem, s ez
válik központi problémámmá, a lemaradás,
a bûntudat, a hasraesendõség
mint állapot, az írás reménytelenül az
írásról, a napló a naplóról kezd szólni,
ha nem vigyázok. Itt is, most is, quod
erat demonstrandum.
Ha az ember író, ha azt nevezi ki a
dolgának „az életben”, hogy mindenféléket
kitalál, megforgat, sûrít és transzformál,
majd (?) nyilvánosságra hoz,
akkor naplói, nevezze õket bárhogy,
nem privát naplók. Nem azért, mert az
utókornak írja, vagy bárkinek írja, ez egy
másik homályos összefüggés, hanem
mert minden, amit lerögzít, nyersanyag,
utólagos felhasználásra, át- és
készre-írásra vár, illetve aspirál, meddõhányók
egy aktatáska szénért. Csakhogy
ki tudja elõre, mi a meddõ, és mi a
szén?
A penzum naplók esemény-része, a
lemacskakapart telefonok, ügyek rendszerint
meddõnek bizonyultak utólag, s
fölértékelõdtek a zárvány-szavak, álomskiccek,
klip-mondatok, az elsüllyedõ
történet jelzõfényei. Jó ideje ez érdekel,
ilyesmiket keresek a kazalban, tûket, s
legalább annyira belátásból, mint megalkuvásból
tekintem a „naplót” fölhordásnak,
anyaggyûjtésnek, füzet formájú
fióknak, melybe rendszertelenül és töredékesen
beleírdobálok ezt-azt.
PREMIER: FEJGÉP – KEDVES NAPLÓM…
Darabnapló, télvég
VALAHONNAN A ’90-ES ÉVEKBÕL
PARTI NAGY LAJOS
Fiók-füzeteimet, dossziéimat nem is
hívom naplónak, hanem hol Studírnak,
hol Gagarinnak, a gag itt ötletet jelent,
az arin semmit, van aztán egy panasonic
föliratú dossziém, éveken át diktafonnal
jegyzeteltem, aztán legépeltem,
fura és érdekes képzõdmény, kötetnyi
biankó. Utólag már szeretem ezeket a
kisebb-nagyobb kazlakat, a maguk, a
magam módján azért kirajzolják az
idõt, az én idõmet, marad tehát a klaszszikus
naplófunkcióból is valami, a történet
bennük van, nem tud nem bennük
lenni, legföljebb nem mesélhetõ el, csak
megmutatható egy-egy nézete, pontja,
alkatrésze. Minden jó valamire, s hogy
mire, menet közben derül ki. Aztán
visszafelé már könnyû okosnak lenni.
De ma, vízkereszt délutánján még nagyon
odafelé van, s ugyanúgy sötétedik,
mint tavaly, tavalyelõtt s még elõttebb.
Januárok, ha összecsúsznak. „Vagy
amit akartok.”
*
Volt, hogy éjjel fázom, jön a nyirok,
mintha nem lennének csontjaim. Nem
emlékszem, de nyilván influenza, minden
év ezzel kezdõdik, hogy jön valami
nyirok, holott alig búcsúztattuk el az
elõzõt, ez is így, a tavalyi is, mikor azt
írom, negyedikén, hogy egyik vállam
nyomja a másikat. A test, ahogy hoszszában
is összegömbölyödik, de ezt
már most teszem hozzá. Elvenni és
hozzátenni, minden füzet erre való:
trambulin.
*
„Uszoda másnap”, s akkor uszodaképek,
téli vattában imbolyog a gyógy
fölött a hajnal. Halinavatta, nem az
anyagnév, a posztó miatt, hanem az inhalálásból
kifolyólag. Inhalatórium,
inhalinátumok, medencék tömött lehelete.
Valaki fürdõsapkát kér a kabinostól,
teasárgát. Szoros, alája szorul féltüdõnyi
levegõ, nem kell a fejet tartani.
46
„Mért én úszósapkázzak az isten helyett”,
morogja a kabinos, kávét fõz,
rántottát süt a zuhanyok mögött, velõrózsát,
de ez már merõ fikció.
Némely nõk úgy úsznak, mint a papagáj.
Feltartott fejjel, de miért papagáj?
Hideg dauerem. Dauer Egberts. „Ha
egberts is, imádlak én”, verskezdemény,
nem tudom, miért jön elõ, évekkel
korábbi, megírtam már. Bizonyos
motívumokkal újra és újra találkozom a
füzetekben, s egyáltalán, évekig, évtizedekig
hordoz az ember egy képet, egy
sort, némelyik sose kerül a helyére. S
akkor ez a helye, a helytelenség.
*
Piros úszónadrágban bolyong egy
háromemeletes fürdõ folyosóján, elveszve.
Gõzfürdõ és szálloda, fél marhák
jönnek ki a konditerembõl dresszben.
Lásd még: Szahara-vicc, „Uram,
nem tudja, hol itt a víz?” „Fogalmam
sincs, kurva nagy strand ez.”
*
Vízkereszt éjjelén, nem fejteni írom
le, hanem anyagáért, emlékeztetõ, egy
kép nyoma, mely kép megvan vagy
megvolt „odakünn”, s meglesz megint,
ha megírom, itt se oka, se célja. Történt,
álmodtam. Kongó, hideg folyosó egy
lánykollégiumban, üres. Szocreál vagy
historizmus. A ruhatárban hideg csomagok,
kabátok, háromnegyedes mûlakk,
repedezett és karcsúsított. A távoli
díszteremben zenekar játszik. A
díszterem a diszkoték õse. Cintányérok
törnek, mint az üveg, mint a jégcsap, s
akkor fröccsöspohár és hóesés, ugrál a
látvány, aztán csak kenõdik, mintha kidobnának
az ablakon, ahogy egy kamerát.
Szeretem ezt az obskúrus csúszkálást
képek, síkok, idõk között, füzetben
és nyerseléskor szeretem, ilyenkor.
*
Egy hentesbolt kirakata. Novella-ötlet,
egy napig szüntelenül bámulni a be-