Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

PREMIER: FEJGÉP – MISZTÉRIUM, HISZTÉRIA
Hisztériás nemzedék
Állunk a feleségemmel a Flórián
üzletközpont oldalában,
és fiúgyermekünket nézzük.
Fiúgyermekünk a járdán fekszik, és
torkaszakadtából üvölt, karjai és lábai
teljesen aszinkronban kalimpálnak,
piros színû, téli kezeslábasában úgy
fest, mint valami tréfás szerkezet,
amelyben túlságosan is tartós az
elem, ráadásul a sapkájának a pomponja
metronómszerûen ütõdik a kövezethez,
akaratlanul is elnevetjük
magunkat. Az órámra nézek, délelõtt
tíz múlt huszonhét perccel, tehát még
három perc van hátra a hisztériából,
hiszen pontban tíz óra húszkor kezdte,
ezt a rövid idõt addig fél lábon is kibírjuk.
Azt mi már fiúgyermekünk születése
elõtt elhatároztuk, bárhogyan hozza
is a sors, nem fogunk a fenekére verni,
s fõleg nem könyörögni neki, hogy
hagyja abba a hisztit, a zsarolásról
nem is szólva, mert az a lehetõ legkárosabb
pedagógiai módszer. Ilyenek
szóba se jöhettek, már azon egyszerû
oknál fogva sem, mert úgy gondoltuk,
hogy a mi fiúgyermekünk tökéletes
gyermek lesz, aki már eleve nem lehet
hisztis, mert hát mitõl is lenne az.
Most hetenként hétszer sétálunk el
a Flórián üzletközpont mellett, ennek
megfelelõen fiúgyermekünk hetenként
hétszer fekszik le a földre, és pontosan
tíz percen át hisztizik, mégpediglen
minden ok nélkül. Mert soha
nem arról van szó, hogy kellene neki
valami a játékboltból, leginkább olcsó,
kínai autóbusz, amibõl van már neki
otthon vagy harminc, de mindig újabbakat
akar, csak mi nem vesszük meg
neki, épp ellenkezõleg: mi mindig minden
buszt megveszünk; bárhogyan kutatjuk
is, egyszerûen nincsen magyarázat
a hisztire, volt már, hogy két
MEGYESI GUSZTÁV
busz is volt a gyerek kezében, mégis
lefeküdt a földre. Már azon is gondolkodtunk,
hogy esetleg ez a Flórián üzletközpont
nevû építmény az ok, mert
tényleg förtelmes épület. De hát az az
igazság, hogy nem sétálunk mi mindig
a Flórián üzletközpont környékén, sõt,
van, hogy széles ívben elkerüljük, ám
a gyerek az Auchan bevásárlóközpontnál
is ugyanúgy a földre veti magát,
de még a Szent Péter-Pál-templom
mellett vagy a HÉV-megállóban
is, és onnantól kezdve megáll az idõ,
pontosan tíz percre.
Néhanapján a feleségem anyja is
velünk tart, ilyenkor jelentõségteljesen
rám néz: „a lányomtól ezt aligha
örökölhette”.
Hát akkor vajon kitõl? – ezt kellene
valahogy megfejteni, miközben a fiam
torkaszakadtából ordít a járda közepén,
a válasz azonban nem egyértelmû.
Mert bár hároméves koromban a
családi elbeszélések alapján én is
ugyanolyan hisztériás voltam, mint
most a fiam, s én is pontosan tíz percen
át rángatóztam az út porában, egy
perccel se többet vagy kevesebbet, mi
több, én magam is éppen ezen a helyen
vetettem magam a földre, csak
akkor még nem a Flórián üzletközpont
állt itten, hanem egy Csemege-bolt és
egy Ápisz-üzlet, viszont nekem minden
okom megvolt a hisztériára. Vagy
az, hogy én is minden buszt azonnal
megkaptam, vagy az, hogy nem, csak
teszem azt, félóra múltán. De leginkább
az adott okot a hisztériára, ha a
családom tagjai nem álltak sorba sétáink
során autóbusz-alakzatba, aminek
a lényege abban állt, hogy én a sor
elején állva, kormánykerék mozgatását
imitálva kanyarodtam a fal mellé,
majd az ajtók zárása után kikanyarodtam
újra a járda közepére, és csalá-
44
dom valamennyi tagjának, ideértve a
legidõsebbeket is, kötelessége volt
követni engem, utánam kanyarodni,
fal mellé állni, hangos „csimpsz” jelzéssel
tudtomra adni, hogy az ajtók
záródtak, több felszálló nincs, tehát
indulhatunk. Hogy aztán kígyózva tekeregjünk
végig Óbuda szûk, zegzugos
utcáin, és ha valaki csak picit is kilógott
a sorból, vagy a homlokát maszszírozva
kiállt, hogy elég volt, nem csinálom
tovább, akkor a földre vessem
magam, és pontosan tíz percen át
ugyanúgy kalimpáljak a földön fekve,
mint most a fiam. Ám ez ritkán fordult
elõ, mert családom fegyelmezett közösséggé
formálódott sétáink során,
meg nem is bírta igazából a hisztit, így
hát elmondható, hogy nekem igen
szép gyerekkorom volt, „ott jönnek a
bolond buszosok”, mondta Óbuda lakossága
vasárnap délelõttönként, és
utat engedett nekünk.
Tán ez nem adatik meg a fiamnak,
gondoltam, ez a nagy, közös, családi
buszozás. Így hát, amikor legutóbb
megint sétáltunk a Flórián üzletközpont
felé, és éreztem, hogy na, hamarosan
közeledik a hiszti ideje, családomhoz
fordultam, hogy akkor ennek
most vége, most mi így, együtt egy
nagy busz leszünk, libasorba állunk, a
fiam lesz a buszvezetõ, szabályosan
elindulunk, házról házra kanyargunk,
a megállóknál megállunk, ajtót nyitunk,
sõt, játszásiból jegyet is lyukasztunk,
meglátjátok, ez csodát fog tenni.
Ám a fiam ekkor is a földhöz vágta magát.
Mi nem vagyunk busz, ordította a
lábaival kalimpálva, és a híd felé mutatott:
azok ott az igazi buszok.
S csakugyan, épp akkor kanyarodott
fel a hídra két kék busz és egy sárga
Volánbusz; vajon melyikõnké a
hisztériásabb nemzedék?