Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.
Premier 2008. augusztus - Sprint Kft. Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.
PREMIER: FEJGÉP – POFON. EGYSZERÛ? Tanári alkar – Füledet! – ennyit mondott csak Csák tanár úr, ha úgy ítélte meg, valamelyikünk átlépte azt a határt, melyen belül a pedagógia megelégedhet a szavak erejével, hogy a helyes ösvény irányába tereljen bennünket. – Füledet – mondotta határozottan, mire a delikvensnek sietõs léptekkel a tanerõ elé kellett járulnia, majd oldalirányba fordulva mintegy a saját vállára hajtani a fejét, így készítve elõ Csák tanár úr számára a terepet. A tanár úr ekkor mutató- és középsô ujja közé fogta a renitens diák fülét, s egyetlen, határozott mozdulattal megcsavarta – ha azt mondom, hogy néhány pillanatra csillagokat látott ilyenkor az ember, keveset mondok: az egész végtelen, csillagokkal telt világegyetemet kellene mondanom, amely, szemben az emberi fülcimpával, mint tudjuk, folytonosan tágul. Csák tanár úr, a Pajta utcai általános iskola köztiszteletben álló földrajz- és biológiatanára voltaképpen bölcs önmérsékletrôl tett tanúbizonyságot, amikor egy határozott fültekeréssel vezette le fokozódó idegességét. Hatalmas, erôs, szangvinikus ember volt ugyanis a Csák tanár úr, léptei alatt döngött az olajos hajópadló és palacsintává lapultak az elkobzott autómodellek: ha ô úgy igazán eleresztette volna magát, a jóisten se irgalmaz törékeny lelkünknek. (A testünknek meg eleve nem lett volna semmi esélye.) Megesett így is, vakációk elôtt, amikor már nagyon nem bírtunk magunkkal, hogy el-elcsattant egy makarenkói pofon a Csák tanár úr tolmácsolásában: az is nyolc napon túl gyógyult ilyenkor, akinek a büntetett nekirepült. Csák tanár úr persze szélsôséges példa, mert olyan bivalyerôs tanerô nem akadt még egy az egész kerületben – a Kinizsi Pál, ha tanárnak megy, és nem a törökre, ô versenyezhetett volna vele talán. Verni egyébként minden tanár vert minket, abban semmi különbség nem volt közöttük – a hat- JOLSVAI ANDRÁS vanas évek Ujpestjén ez még olyan bevett és elfogadott eszköze volt a köznevelésnek, hogy senki fenn nem akadt rajta. Sôt, nem egy szülô – kik otthon maguk is kivették részüket a mindenoldalú nevelés ilyetén formájából – külön kérte a tanári kar minden tagját, nyugodtan verje a gyerekét, ha rászolgált. „Elvégre egy-két jól irányzott pofon nekünk se ártott meg annak idején” – kacsintottak össze tanerô és szülôerô ilyenkor a fejünk fölött. Így aztán mi mást tehettünk volna, mi is természetesnek vettük ezt a helyzetet. Komoly veszélyt csak a férfi tanárok jelentettek, elsôsorban a tornameg a politechnikaoktatók, akik egyébként is közelebb voltak a fizikai valósághoz – meg a kötelekhez, husángokhoz, fûrészekhez. Ott volt aztán a mondott Csák tanár úr, a bivalyerejével, és szinte kész is. Mert persze a nôk is ütöttek, de ímmel-ámmal csak. Gyenes tanárnô a kulcstartója végével kokizta a renitenseket, Egyedné szinte simogatásszerûen paskolta végig a felhevült arcokat, Jolika néni, az apró termetû, törékeny orosztanár, ha végképpen kifogyott az érvekbôl, felállt a tanári székre, maga alá rendelte a legnagyobb széltolókat, és az osztálynaplóval istenesen fejbe verte ôket: de ezen aztán nemcsak maga Jolika néni nevetett, nemcsak az egész osztály fogta a hasát, de még akinek a büntetést el kellett viselnie, az is jókedvûen tûrte az egészet: igaz, egykét órát úgy érezhette magát, mintha a feje búbja a nyelôcsövébe költözött volna, de istenem, ennél nagyobb baja ne legyen az embernek. És, mondom, ezzel vége is a listának. Mert Balogh Piusz, a kiugrott (vagy inkább: kiugrasztott) szerzetes, akkor épp matektanár, hatalmas fakörzôjét suhogtatta csak, ha kihoztuk a béketûrésbôl, és Várnai tanár úr, a történelem oktatója sem volt híve a testi fenyítésnek. Ha rossz fát tettünk a tábortûzre, mint megértô úttörôvezetô, mindig megkérdezte, intôt akarunk-e vagy pofont. S minthogy otthon rajtam kívül mindenkit iszonyú verés várt egy intô láttán, lelkesen jelentkezett az egész osztály a pofonért. (Én is, mivel nem akartam kilógni a sorból.) Így zajlott az élet, csendesen, a Pajta utcai iskolában, s gyanítom, az összes többiben is. Mire kijártuk az elemit, megtanultunk mindent, amit akkoriban az élethez tudni kellett – a deltatorkolatot, a Himnuszt, a Pitagorasz-tételt, és azt, hogyan kell ellentartani egy pofonnak, hogy az ember ne törölje föl rögtön az egész padlót. Megtanultuk, hogy az életben mindig az erôsebb rendeli a zenét. S minthogy ebbe nôttünk bele, így volt természetes a világ számunkra: az iskola, minden apró drámája ellenére – melyek között a tanári ütlegek nem is szerepeltek komoly súllyal – szórakoztató dolog volt, még azok is szerettek oda járni, akiknek a tanulás nem jelentett túl sok sikerélményt. Hisz annyi, de annyi kaland adódott, adódhatott nap mint nap az iskolában – s hogy néhányért ezek közül tanári pofonokkal kellett fizetnünk, hát istenem. Több is veszett Mohácsnál. (1526, ha nem tudod, édes fiam, olyan pofont kapsz, hogy kiesel a padból! Hát milyen magyar ember vagy te, ha a legnagyobb nemzeti tragédiákat se vagy képes megjegyezni?) Ezeken tehát föl nem háborodtunk, meg nem ütköztünk – kivéve, ha igazságtalannak ítéltük ôket. Ha nem követtük el a terhünkre rótt cselekedetet. Vagy pláne, ha más helyett kellett elszenvednünk az atrocitásokat. Olyankor aztán volt vállrángatás meg visszabeszélés, óvatosan, a bajusz alatt – minek végén az esetek többségében kaptunk még egy-két pofont, hogy mégis elüljön a vihar valahogy. Akkor aztán, ha megnyugodott mindenki, látszólag napirendre tértünk a tévedés fölött (a tanár is ember valahol, ô is hibázhat), de az elsô adandó alkalommal kiegyenesítettük a világ gyémánttengelyét. Vagy úgy, hogy legközelebb bemártottuk az elôbbi eset valódi tetteseit, vagy úgy, hogy (ez volt az egyszerûbb megoldás) magunk vertük el ôket. Így araszoltunk, lassacskán, a felnôttlét felé. A gimnáziumban már nagyon nagy urak voltunk, ott már a férfi tanárok se ütöttek, csak ordítottak, ahogy a torkukon kifért, hogy „a középiskola nem kötelezô!”, a gimnáziumban már csak a részeges pedellus csapott szét köztünk, de hát annál meg sokkal gyor-
sabbak, fiatalabbak és józanabbak voltunk. Ott már csak a tornatanár ütött, ô is ritkán. Verényinek hívták egyébként, nomen est omen, nagyon ott volt a szeren, lévén egykor sokszoros gyûrûbajnok, akkoriban ereje teljében lévô negyvenes, komoly tornacsapatot kovácsolt az erre fogékony, csinosabb lányokból. Minket, fiúkat, nem is tanított, csak aprított, ha a keze ügyébe estünk. Tôle kaptam életem legnagyobb pofonját. Úgy esett, hogy a gimnázium persze már régen koedukált intézmény volt, amikor oda jártunk, de az épület, az még nem nagyon. Tornaterem is csak egy volt benne, öltözô is, igaz, utóbbit egy zárható szárnyas ajtóval ketté lehetett választani: egykor a szembenálló két fiúcsapat ruháit választhatták így ketté elôdeink. Az úzus az volt, hogy tornaóra elôtt elôbb bevonultak a lányok a belsô öltözôbe, aztán becsukták az ajtót, és vetkôzni kezdtek. Aztán jöttünk mi, és leselkedni kezdtünk az elôdeink által az ajtóba faragott jókora réseken. Az egésznek volt valami kiskamaszos bája, hiszen a lányok is tudták, hogy nézzük ôket, nem lehetett nem észrevenni a böhöm nagy lukakat a falon, ráadásul behorpadt a nagy faajtó szinte, ahogy a sok érdeklôdô egymást lökdösve, taszigálva nekifeszült – és persze minden szó áthallatszott, az is, ahogy a féktelenebbje, mintha futballmeccs szpíkere volna, mozzanatról mozzanatra közvetítette a többieknek, hogy mit lát a résen át. Úgyhogy a lányok elég visszafogottak voltak odaát, de azért a nagy számok törvénye miatt a kitartóaknak mindig leesett valami. Aztán kimozogtuk magunkból az élményt a salakpályán. Nem szeretném szebbnek rajzolni magam, mint amilyen voltam, de tény, hogy ebben a programban tevôlegesen nem vettem részt. Nem mintha nem villanyozott volna föl a lehetôség, nem érdekeltek volna a kilátások – hogy stílben maradjak –, sôt, nagyon is hogy érdekeltek: kevés dolog érdekelt ennél jobban akkoriban. Hanem a közelharcot, a lökdösôdést, az idétlen vicceket már akkor is nagyon rosszul viseltem – így aztán, szomorú szívvel bár, lemondtam az izgalmas élményrôl is. Ebbôl következett, hogy míg a többiek árgus szemekkel figyelték az egyetlen lehetséges veszélyforrás, Verényi tanár úr oldalirányú felbukkanását (ott volt a tornatanárok ugrózsámolyokkal telerakott kuckója), én, akinek nem volt takargatnivalója, elmerülten bogoztam a tornacipôm rakoncátlan fûzôjét. És épp abban a pillanatban egyenesedtem ki az ajtó mellett, amikor a tanár belépett, s a többiek, nagy rutinnal, szertespricceltek a szélrózsa minden irányába. Belátom, lehetett a jelenetnek egy olyan olvasata, mintha most tápászkodnék föl egy térdmagasságú figyelôállásból, és késôn venném észre a felbôszült tanerôt. Mondom, lehetett – talán. De Verényi nem várta meg, hogy mindenki kifejthesse álláspontját, vázolja elméletét meg ilyesmi, hanem mellém lépett, és egy akkora pofont akasztott rám, hogy azzal szépen átrepültem az öltözô túloldalára, és még az óra végén is arcomon viseltem a nyomát. – Ebbôl mindenki okulhat – mondotta lakonikusan, és távozott. Nem mondom, hogy örültem, mert az sem volna igaz, de nem rázott meg a dolog. Balesetnek fogtam föl, olyasminek, mint mikor ráesik a kapufa az ember lábára, vagy köpenyére ömlik a tinta – hiába, az élet tele van veszélylyel. De a pofon helye még a nagyszünetben is látszott, a lányok persze érdeklôdni kezdtek, hogyan szereztem, s ha én nem beszéltem is – úriember az úriember, még ha tornatanárral hozza is össze a sors –, a többiek szépen elmeséltek mindent, ahogy illik. – Szegény fiú – mondották a lányok, és többen nekem adták a tízóraijukat. Hazafelé a Székely Ica megvárt a kapunál. – Elkísérsz? – kérdezte. – Persze – válaszoltam. Csinos lány volt, és azon kevés nônemû lények közé tartozott, akik elsôben sem voltak magasabbak nálam. Még csak néhány hete jártunk egy osztályba, de azért már látszott, nem vagyunk teljesen közömbösek egymás iránt. Az utcán nemigen beszélgettünk, de megérkezvén szépen bevonultunk a lányszobába, megbámultam az összes Lennonposzterjét meg marlborós dobozát meg két méretes plüssmackót, aztán a Székely Ica elém állt, és amilyen váratlanul, olyan határozottan gombolni kezdte a fehér blúzát. Egy kicsit elpirult hozzá, és a kelleténél gyorsabban beszélt, de más jele nem látszott rajta a zavarnak. „Tudod, akkor éppen én vetkôztem az ajtó túloldalán. És hát így, azt hiszem, ez a látvány voltaképpen jár neked.” Pofonnak ember nem örült még úgy soha, mint én akkor.
- Page 1: PREMIER • IX. ÉVFOLYAM, 68. SZÁ
- Page 4 and 5: CÍMLAP: UDVAROS DOROTTYA FOTÓ: GO
- Page 6 and 7: - Mikor a legjobb Rómába utazni?
- Page 8 and 9: Félelmetes arra gondolni, hogy ann
- Page 10 and 11: HÁZUNK BÁJA A Premier szerzõinek
- Page 12 and 13: PREMIER: FEJGÉP - MIÉNK ITT… Sz
- Page 14: Arthur Rimbaud: Jámbor reggeli gon
- Page 17 and 18: Ezen a Szent György-hegyi akácpad
- Page 19 and 20: nak orrában szemlélõdik, nem min
- Page 21 and 22: nyolt, de fárasztó verseny miatt.
- Page 23 and 24: Hirdetés 21
- Page 25 and 26: zár, kivéve ezt az egyiket, amely
- Page 27 and 28: Egy kedves fotográfusnál voltam a
- Page 29 and 30: OLIVIA HUSSEY tatni a tehetséghez
- Page 31 and 32: lehetõ legjobbkor jött az életem
- Page 33 and 34: Sûrû bruegheli kép fogadta a lá
- Page 35 and 36: PREMIER: FEJGÉP - EGER CSILLAGAI
- Page 37: Délelõtt volt. Pontosan emléksze
- Page 41 and 42: Mindez együtt az ötödik. Ám min
- Page 44 and 45: Szabó Lõrinc: Õszi fák PREMIER:
- Page 46: PREMIER: FEJGÉP - MISZTÉRIUM, HIS
- Page 49: járatot, kik mennek be, kik jönne
- Page 52: MESTEREK A SZÍNPADON Agárdy Gábo
- Page 56: MESTEREK A SZÍNPADON Kállai Feren
- Page 59 and 60: pukkasztja a lufiját, kezébe nyom
- Page 61 and 62: eretem a színházat. Szeretem Esze
- Page 63 and 64: - Épp akkor, amikor Federico ostro
- Page 65 and 66: Hirdetés 63
- Page 67 and 68: ABBÁZIA KÁVÉHÁZ Van azonkívül
- Page 69 and 70: TJESZRAPERET LÁDA ALAKÚ KOPORSÓJ
- Page 71 and 72: teni környezetbe, de van, ahol mi
- Page 73 and 74: Beöthy István Espace temps, op. 1
- Page 75 and 76: Hirdetés 73
- Page 77 and 78: is így kezdi: „oda kell ülni az
- Page 79 and 80: niális festõjének karcait, minde
- Page 81 and 82: északkeletre lévõ Pordenonéba,
- Page 83 and 84: FOTÓ: INKEY TIBOR PREMIER: SZELLEM
- Page 85 and 86: BÁL A SAVOYBAN - IFJABB LATABÁR
- Page 87 and 88: A GOLFJÁTÉKOS 1947-48-ban a Váro
sabbak, fiatalabbak és józanabbak<br />
voltunk.<br />
Ott már csak a tornatanár ütött, ô is<br />
ritkán. Verényinek hívták egyébként,<br />
nomen est omen, nagyon ott volt a szeren,<br />
lévén egykor sokszoros gyûrûbajnok,<br />
akkoriban ereje teljében lévô<br />
negyvenes, komoly tornacsapatot kovácsolt<br />
az erre fogékony, csinosabb lányokból.<br />
Minket, fiúkat, nem is tanított,<br />
csak aprított, ha a keze ügyébe estünk.<br />
Tôle kaptam életem legnagyobb pofonját.<br />
Úgy esett, hogy a gimnázium persze<br />
már régen koedukált intézmény volt,<br />
amikor oda jártunk, de az épület, az<br />
még nem nagyon. Tornaterem is csak<br />
egy volt benne, öltözô is, igaz, utóbbit<br />
egy zárható szárnyas ajtóval ketté lehetett<br />
választani: egykor a szembenálló<br />
két fiúcsapat ruháit választhatták<br />
így ketté elôdeink. Az úzus az volt, hogy<br />
tornaóra elôtt elôbb bevonultak a lányok<br />
a belsô öltözôbe, aztán becsukták<br />
az ajtót, és vetkôzni kezdtek. Aztán<br />
jöttünk mi, és leselkedni kezdtünk az<br />
elôdeink által az ajtóba faragott jókora<br />
réseken.<br />
Az egésznek volt valami kiskamaszos<br />
bája, hiszen a lányok is tudták,<br />
hogy nézzük ôket, nem lehetett nem<br />
észrevenni a böhöm nagy lukakat a falon,<br />
ráadásul behorpadt a nagy faajtó<br />
szinte, ahogy a sok érdeklôdô egymást<br />
lökdösve, taszigálva nekifeszült – és<br />
persze minden szó áthallatszott, az is,<br />
ahogy a féktelenebbje, mintha futballmeccs<br />
szpíkere volna, mozzanatról<br />
mozzanatra közvetítette a többieknek,<br />
hogy mit lát a résen át. Úgyhogy a lányok<br />
elég visszafogottak voltak odaát,<br />
de azért a nagy számok törvénye miatt<br />
a kitartóaknak mindig leesett valami.<br />
Aztán kimozogtuk magunkból az élményt<br />
a salakpályán.<br />
Nem szeretném szebbnek rajzolni<br />
magam, mint amilyen voltam, de tény,<br />
hogy ebben a programban tevôlegesen<br />
nem vettem részt. Nem mintha nem<br />
villanyozott volna föl a lehetôség, nem<br />
érdekeltek volna a kilátások – hogy<br />
stílben maradjak –, sôt, nagyon is hogy<br />
érdekeltek: kevés dolog érdekelt ennél<br />
jobban akkoriban. Hanem a közelharcot,<br />
a lökdösôdést, az idétlen vicceket<br />
már akkor is nagyon rosszul viseltem<br />
– így aztán, szomorú szívvel bár, lemondtam<br />
az izgalmas élményrôl is.<br />
Ebbôl következett, hogy míg a többiek<br />
árgus szemekkel figyelték az egyetlen<br />
lehetséges veszélyforrás, Verényi tanár<br />
úr oldalirányú felbukkanását (ott<br />
volt a tornatanárok ugrózsámolyokkal<br />
telerakott kuckója), én, akinek nem<br />
volt takargatnivalója, elmerülten bogoztam<br />
a tornacipôm rakoncátlan<br />
fûzôjét. És épp abban a pillanatban<br />
egyenesedtem ki az ajtó mellett, amikor<br />
a tanár belépett, s a többiek, nagy<br />
rutinnal, szertespricceltek a szélrózsa<br />
minden irányába. Belátom, lehetett a<br />
jelenetnek egy olyan olvasata, mintha<br />
most tápászkodnék föl egy térdmagasságú<br />
figyelôállásból, és késôn venném<br />
észre a felbôszült tanerôt. Mondom,<br />
lehetett – talán. De Verényi nem várta<br />
meg, hogy mindenki kifejthesse álláspontját,<br />
vázolja elméletét meg ilyesmi,<br />
hanem mellém lépett, és egy akkora<br />
pofont akasztott rám, hogy azzal szépen<br />
átrepültem az öltözô túloldalára,<br />
és még az óra végén is arcomon viseltem<br />
a nyomát.<br />
– Ebbôl mindenki okulhat – mondotta<br />
lakonikusan, és távozott.<br />
Nem mondom, hogy örültem, mert<br />
az sem volna igaz, de nem rázott meg<br />
a dolog. Balesetnek fogtam föl, olyasminek,<br />
mint mikor ráesik a kapufa az<br />
ember lábára, vagy köpenyére ömlik a<br />
tinta – hiába, az élet tele van veszélylyel.<br />
De a pofon helye még a nagyszünetben<br />
is látszott, a lányok persze<br />
érdeklôdni kezdtek, hogyan szereztem,<br />
s ha én nem beszéltem is – úriember<br />
az úriember, még ha tornatanárral<br />
hozza is össze a sors –, a többiek szépen<br />
elmeséltek mindent, ahogy illik.<br />
– Szegény fiú – mondották a lányok,<br />
és többen nekem adták a tízóraijukat.<br />
Hazafelé a Székely Ica megvárt a kapunál.<br />
– Elkísérsz? – kérdezte.<br />
– Persze – válaszoltam. Csinos lány<br />
volt, és azon kevés nônemû lények közé<br />
tartozott, akik elsôben sem voltak<br />
magasabbak nálam. Még csak néhány<br />
hete jártunk egy osztályba, de azért<br />
már látszott, nem vagyunk teljesen közömbösek<br />
egymás iránt. Az utcán<br />
nemigen beszélgettünk, de megérkezvén<br />
szépen bevonultunk a lányszobába,<br />
megbámultam az összes Lennonposzterjét<br />
meg marlborós dobozát<br />
meg két méretes plüssmackót, aztán a<br />
Székely Ica elém állt, és amilyen váratlanul,<br />
olyan határozottan gombolni<br />
kezdte a fehér blúzát. Egy kicsit elpirult<br />
hozzá, és a kelleténél gyorsabban<br />
beszélt, de más jele nem látszott rajta<br />
a zavarnak.<br />
„Tudod, akkor éppen én vetkôztem<br />
az ajtó túloldalán. És hát így, azt hiszem,<br />
ez a látvány voltaképpen jár neked.”<br />
Pofonnak ember nem örült még úgy<br />
soha, mint én akkor.
Change language