Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

Délelõtt volt. Pontosan emlékszem. Fényes délelõtt volt, amikor megvettem a könyvet a Széchenyi utcában, és hazafelé
tartottam vele abba a Hadnagy utcai kilencemeletes épületbe, melynek a legfelsõ szintjén laktunk, egy mosókonyhában.
Jó hely volt. Szerettünk ott. Tulajdonképpen ez volt az elsõ önálló lakásunk. Egy mosókonyha. Egerben. Közös otthon.
Nekem pedig az elsõ napilapos állásom, és a fõszerkesztõm addig járt az akkori hivatalosságok nyakára, amíg szabályosan
meg nem kaptuk ezt az egy helyiséget lakás gyanánt.
Egy mosókonyha a város fölött, esténként tele barátokkal és boldogsággal. Több mint harminc évvel ezelõtt.
Szóval
kezemben a könyvvel átvágtam
az évszázados platánokkal,
gesztenyéssel teli hajdani
Népkerten, és a nap olyan ellenállhatatlanul
ragyogott, hogy leültem az
egyik padra.
Felütöttem a könyvet, amit magam
sem tudom, miért vettem meg, de úgy
emlékszem, senki nem ajánlotta, nem
is hallottam felõle, a szerzõjérõl sem.
Csak a címe. Valahogy a címe nem engedett
el a kirakat elõl.
Száz év magány.
Felütöttem.
És azon nyomban leterített az elsõ
mondat.
„Hosszú évekkel késõbb, a kivégzõosztag
elõtt, Aureliano Buendia ezredesnek
eszébe jutott az a régi délután,
amikor az apja elvitte jégnézõbe.”
Leeresztettem a könyvet, fölnéztem
az évszázados platánok lombos
csúcsaira: hogy tud valaki ilyen elsõ
mondatot írni?
És aztán a többi. Egymás után dõltek
ki a könyv lapjaiból a csodák, hömpölygött
a mese, amirõl késõbb megtudtam,
hogy mágikus realizmusnak hívják. Ezt
sem tudtam akkor, és sok mindent nem
tudtam, csak azt, hogy egyszer, valamikor
szeretnék ilyen mondatokra képes
lenni. Mindenesetre a platán alatti padról
átültem a sörkertbe, és estig kiolvastam
Gabriel García Márquez könyvét.
Aztán hazamentem, megkérdeztem
a feleségem, hogy mennyi pénzünk
van, és másnap vettünk húsz kötetet a
Száz év magányból, hogy osztogassuk
a hozzánk járóknak.
Az elsõt Zolnay Palinak adtuk, aztán
szép sorjában az arra érdemeseknek,
de arra vigyáztunk, hogy két kötet
mindig maradjon, mert esténként
egymás mellett fekve, versenyt olvastunk
kedvenc mondatainkból. Akkor
még nem is sejtettem, hogy miért ismétlem
annyit az indián szavait, aki
váratlanul megjelent Macondóban az
õsi ház elõtt, és csak annyit mondott:
„A Király temetésére jöttem.”
Hosszú évekkel késõbb gyönyörû
feleségemnek elõször mûgondos, kal-
ligrafikus írásán vettem észre, hogy
valami megváltozott. A betûk rajza folyamatosan
romlott, a sorok átkószáltak
egy másik dimenzióba, egy másik
világba, aztán egy szép napon, a kórházi
ágy szélén ülve már nem tudtam
elolvasni a nekem küldött levelet. A
szépséges szürke szemû utána költözött
az írásnak.
Száz év magány jött mindennap. A
Királyt, aki vonzásával egybetartotta
ifjúságunk csillagos égboltját, eltemettük.
„A sebészkés az orvostudomány kudarcának
legékesebb bizonyítéka” –
leltem rá megint egy mondatra, amit
megint Márquez üzent Juvenal Urbino
doktorral a Szerelem a kolera idejénbõl.
De ez már akkor volt, amikor jóval
többet tudtam mindenrõl, arról is, milyen
könnyû a boldogságot átaludni. És
már nem akartam jó mondatokat írni.
Csak élni, vagy élni se, csak lenni és
néha olvasni.
Aztán már olvasni se, semmi újat.
Csak a régi sorokat. A múlt volt egyedül
biztos. És a mondatok a csodákról.
Vártam a csodát.
Szüntelenül a csodát vártam. Már
csak a csodában bíztam.
Hogy majd a szicíliai Terrasini faluvégi
bárjának tenger fölé kilógó teraszán
egyszer csak megfordulok, és ott
áll szõke mosollyal. Hogy a krétai halászfalu
utcájában a délibábból hirtelen
elém materializálódva azt mondja:
hát persze, hogy nem történt meg.
És vissza Egerbe éjszakánként az
ország másik végébõl, megállva egy
Hadnagy utcai kilencemeletes elõtt,
fölfelé bámulva, hogy igen, hátha ott
van ugyanúgy a mosókonyha, és benne
õ.
Csak Márquez meséiben bízhattam.
A valóságon túli mesében, ami
maga a valóság. Csak abban. Semmi
és senki másban.
Mert hiába cserélõdtek a helyszínek,
a lakások, az ágyak, Márquez továbbra
is ott volt, karnyújtásnyira a
polcon, mindenre és minden ellen való
szerként.
35
Márquez volt az elixír.
És õ súgta a fülembe egy titkokkal
és gonosz italokkal terhes estén, amikor
az argentin lány fáradhatatlanul
rakosgatta, dugdosta el elõlem a poharakat,
azt mondva: vissza kell térni.
Szó nélkül tolta elém Márquez
könyvét, aki azt üzente egy katalán tudós
sorsával, hogy föl kell számolni
mindent, és úgy visszatérni. Megint
rátalálni egy régi útra, amelyen, míg
csak vagyunk, járunk. Saját álmaink
színeihez.
„...és megadva magát a tartós tavasz
utáni sóvár vágyának, visszatért
mediterrán szülõfalujába.”
Így tértem vissza én is. Újra mediterrán
lett a világ. Újra szerettem volna
jó és igaz mondatokat mondani és
írni.
Újra hinni akartam a mondatok erejében.
Hinni a mesében és a csodákban.
Valóságot élni, és hinni a valóságon
túli realizmusban. Hinni az összeilleszthetetlenségekösszeilleszthetõségében.
Összeilleszteni egykori bátor semmit
nem tudásomat hatvan év megtapasztalásával,
a mosókonyha karnyújtásnyi
boldogságát a világ boldogtalanságával,
Egert Cartagena de
Indiasszal, Márquez maga választotta
lakóhelyével, a házzal a Santa Clarakolostor
udvara mellett, az örökkön
sóvárgott tengerparti várossal.
Összeilleszteni az összeilleszthetetlenségeket:
a helyben maradás biztonságát
a repülés vágyakozásával,
egy szürke szempár szerelmetes rajzolatát
rávetíteni egy fekete pillantású
értem aggódásra.
Megtanulni békét kötni a kibékíthetetlennel.
Élni tovább, amikor kiköltözött
mellõlünk az élet. Megtanulni
visszatérni és maradni, akik voltunk,
úgy, hogy már semmink sincs abból,
amik voltunk.
Tudni, hogy nem tudjuk: melyiket álmodjuk,
Egert vagy Cartagena de Indiast.
Tudni, hogy csak a csodákra képes
mondatok maradnak meg utánunk.