Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

zár, kivéve ezt az egyiket, amelyik
11.08-kor, mert ezt a jogot kapta valamelyik
királytól 1517-ben, midõn az
berúgván, mint az albán szamár, e kiváltságot
a háznak mámoros kegyességében
megadta.
Mennyire szükségszerûek a mi folytonos
újrakezdéseink, az, hogy nincsen
semmi, ami érvényes maradt
volna 1517-bõl, még a levegõt is másképp
kell venni (vagy máshol etc.)?
Itt (ott): struktúrák vannak, a kultúra
mûködõ struktúrái. Az elképesztõ,
parodisztikus formalizmusok és az
ebben megbúvó személyesség lehetõségei.
És ez a nagyon más viszony a
világhoz. Hogy egyszer övék volt az
egész világ. Az egész. És hogy ezt
rinyálás nélkül tudják. És mintha
mindez nyomot hagyna a hotelportáson
és a taxison is. Vagy ezt a látszatot
tudják teremteni – hosszasan.
*
Föltûnõ az utcán a sokféle arc, afrikai,
arab, indus, ázsiaiak – s mindrõl
látni vélem, hogy angol. Hogy idetartozik.
Ez nyilván bonyolultabb, de
mégis. A németországi törökökre nem
tudok így nézni. Egyszer a (Németországban
tartózkodó) hátam mögött
ketten vitatkoztak, harsányan, rémes
berlini akcentussal. Egy proli ll.Vilmos
lehetett a dédapjuk. Emlékszem a
megdöbbenésemre, ahogy megfordulván
két török fiatalembert láthattam.
Még ijedtséget is éreztem, mintha
ezek valami tiltott dolgot követtek
volna el, becsaptak volna, másnak
mutatkozván, mint amik.
Itt nem. Itt nyugodt önazonosságot
véltem látni. Na ja, a turista mûfaja a
gátlástalan rajongás.
*
Már régóta a brit kultúra fennhatósága
alatt álltam, de még nem történt
semmi, tompa udvariassággal tettem
egy turista dolgát, amikor... Nos, az elsõ
valóságos kulturális élmény, és
azonnal sokk formájában, akkor ért,
amikor a Covent Gardenen szembe jött
velem maga Desailly. D. nem francia
impresszionista, Renoir legbensõbb
barátja, nem is elangolosodott sztárszakács,
az egyetlen, aki evvel az Oliver
gyerekkel fölveszi a versenyt, és
nem is Norfolk titkos riválisa, álposztmodern
regényíró – hanem õ a Chelsea
középpályása. Megpillantván földbe
gyökerezett a lábam, és eltátottam a
szájam. (B. P. szíves késõbbeni szóbeli
közlés nyomán.) D. daliás volt, õ va-
lóban délceg, akár egy görög isten jövet
az Olimposzról, nagyobb, mint mi.
Mögötte összesúgtak, és egy házaspár
tornából láthatóan fölmentett beltagja
megkérdezte, lefényképezheti-e. D.
meg se rezzent, épp velem nézte a téren
a szabadulómûvész produkcióját,
de az paródia lévén, láthatóan nem nagyon
kötötte le. A védekezõ középpályások
egyenes emberek. Ekkor mégis,
anélkül, hogy magán kívül bárkit is tudomásul
vett volna, kegyesen biccentett
egy aprót, mire a kis ember boldogan
kattintgatni kezdett. Desailly továbbvonult.
Lihegtem az élménytõl. Rémlik,
most nem fér be Chelsea-be, a tarta-
23
lékok keserû kenyerét eszi. (Idõközben
már meg is ette.)
*
És persze, ezért lett menve, megjelent
a könyvem is, a Harmonia caelestis,
olyan higgadt, nyugodalmasan
szép borítóval, mintha – eltekintve a
tehetségbeli differenciáktól – én volnék
Dickens. Volnék ha egy Dickens.
Hát... majd kiderül. Azt mondják, a
szépirodalmi könyveknek nem kevesebb,
mint három egész százaléka lefordított
könyv, ebben benne van már
persze a spanyol, francia, olasz, német
is. Meg a magyar is. Szóval meszszi
van ez a London. Pontosabban Budapest.