Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

PREMIER: FEJGÉP – MAGYAR MAGIC
Ajánlom e néhány sort azonnal,
gondolkodás nélkül a londoni
Magyar Kulturális Központ embereinek,
konkrétan nõinek, Bogyay
Katalinéknak, hiszen. Jóvolt és hozzáértés.
És Tibor Fischer kollégának,
aki bevezetett, nem a szépirodalomba,
nem a béka segge alá, nem is az
angol irodalomba, de az estébe. És
Békés Pálnak, aki részint szintén sokat
dolgoz ezen a Magyar Magic
kultúrévadon, részint pedig, vidéki
kislányt, volt szíves engemet az angolszász
dzsungelben pesztrálni.
*
Ha nem is az EU-ba, nem is mint
Bóni gróf, kacagva át az életen, de kacagva
szaladtam be a junájtid kingdómba,
s nem ám másodosztályú európaiként,
konkrétan magyarként (bár
e sorok megjelenésekor nekünk már
nem kell külön sorban állni, mint, hihi,
teszem azt az amcsiknak), hanem
leelõzve a szürke sorban állók izzadt
masszáját, délcegen...
Ellenkezõleg, nó délceg; hisz ez volt
éppen a nagy ötlet veleje. Mert a repülõjegy
megrendelésekor még mindenféle
fájások lakoztak bennem, meg nyafogtam
is, ezért rendeltek a jegyhez egy afféle
tolószék-szolgáltatást. (Mikor az
orvosomnak, az operatõrnek ezt megemlítettem,
zokogva térdelt elém, hogy
ezt nem tehetem vele, oda volna a szakmai
renoméja; mondtam, ezt nem hagyhatom
ki, hogy ott toljanak mindenki
szeme láttára invalidus maximusként,
és hát mikor jutnék én megint tolószék
közelébe; ekkor ugyan hideg, sokat sejtetõ
mosoly villant át az arcán, de azután
kiegyeztünk döntetlenben, vagyis
ha kérdik, ki operált, egy vargabetûvel a
konkurencia nevét fogom mondani; de
félre tréfa és csípõprotézis, mondhatom,
minden rendben, áldassék a keze,
név nem számít, Lakatos tanár úr.)
Mi messzi
– LONDONI CÉDULÁK –
ESTERHÁZY PÉTER
Hû mankómmal kikászálódván a
gépbõl a híszrón, már jött is egy szálfa,
hát én a gyerekeimtõl hallott szóval
csak fekának mondanám, de ezt
vélhetõleg nem illik, szóval egy afroanglo-szálfo,
s de facto kacagva robogni
kezdett velem átal a reptéren.
Lobogott a hajunk, mintha boldogok
lennénk és brit állampolgárok, pá,
kurjantottuk az imigrésön ofiszernek,
és sikongva dodzsemeztünk tovább...
Azt mondják, úgy húsz évig jó egy ilyen
protézis, akkor újat kell beleeszkabálni.
Na akkor megint eltolatom magamat
majd ide Londonba, ujjé...
*
Mint mikor elõször New Yorkban:
szóval ez akkor tényleg igaz? Akkor
tehát ez van, hogy kucsmások az õrségváltáson?
Van. És van a Trafalgár
tér is. És ha hiszik, ha nem, tényleg
fordítva van a kormány beszerelve az
autóikba. És az is igaz, hogy állandóan
esik az esõ. Evvel kellett volna kezdenem.
Utazásaim központi tárgya, gondolata,
cselekvése, alanya: az esernyõm.
Esernyõim olcsók és randák és
feketék. A vártnál, mert várva van, ritkábban
vesznek el, de azután elvesznek.
S noha a következõ majdnem
olyan, mint az elõzõ, én pontosan tudom,
új történet kezdõdik, új idõszámítás,
a hûségnek, szolgálatnak, kiszolgáltatottságnak
új ideje. Puli-tulajdonosok
érezhetnek így, ki hajdan
én is valék.
Nincsen olyan eset, hogy ne RÁ gondoljak.
Ha eleve otthon felejtem, világos,
hogy folyamatosan ostorozom
magam. Ha elviszem, de a szállodában
hagyom, és esik: ostor. Ha nem esik:
szorongás, hogy mikor fog és akkor fog
ostor. Ha rendben magammal viszem
és nem esik: perverz vágy, hogy essék,
noha utálom az esõt, de ez végre értelmessé
tenné (múltban, jelenben, jövõ-
22
ben) ezt a kozmikus hurcolászást. Ha
nagyon nem esik, verõfény, heteken át
húzódó, Afrikát idézõ szárazság, az
emberiség emlékezetébõl nem hogy az
esernyõ, de az esernyõ szó is kiesett
már, akkor az az enyhe bizonytalanság,
hogy most talán kivételesen mégsem
kellett volna. Ha viszem, és esik,
akkor persze öröm, megelégedettség,
elégtétel, melyet azonban természetszerûleg
a folytonos szorongás felhõz:
mikor hagyom el.
Ehelyett akár anyakomplexusom is
lehetne.
Mindenesetre Londonban otthon
érezte magát az ernyõm.
*
Londonban elfoghatja az embert
egy személytelen, leginkább strukturálisnak
mondható kisebbségi érzés.
Ami az idõvel látszik kapcsolatban
lenni, a mennyiséggel, a múlással, annak
módjával. Tulajdonképpen ama
vicc ezt pontosan leírja (mit csinálnak,
hogy ilyen szép a fû?, semmi különöset,
nyírjuk, locsoljuk, csak ennyi?,
csak ennyi, de ezt négyszáz év óta),
ebbe a négyszázba botlik itt unos-untalan
az ember, a folyamatosságba, a
történet folyamatosságába. Van persze
abban valami rémületes is, hogy a
Tíz kicsi néger vagy melyik cirka az
egymilliomodik elõadása felé tart.
Meg ezek az örök musicalek. Fölfoghatatlan.
Aztán ezek a gyönyörû kis érdektelenségek,
melyekbõl összeáll az
életünk: minden pub mondjuk 11-kor