Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

nyolt, de fárasztó verseny miatt. Hol
megy, hol nem megy, és mindig jönnek
újabbak, és sohasem lehetsz biztonságban,
mert ma sütkérezel, holnap
elfelejtenek.
Van itt polgári egyéni szabadság
és állami-városi fegyelem. Ez a város
úgy döntött, hogy türelmet tanúsít
az emberek és az õ vágyaik sokfélesége
iránt. Olvasd, higgyed, egyedigyad,
füstöld, amit akarsz.
Ez a város nemcsak a helyben lakókra
számít, hanem a vendégekre
is, gazdagságának részleges, de illendõen
megbecsült forrásaira. A
vendég jön szépet látni és jól tölteni
az idõt. Alkalmasint egy ágyba feküdni
egy nõvel, akinek a teste és hívási
módja egy kirakatban megtetszik neki.
A Van Gogh Múzeum, a vörös lámpás
negyed és a kávéboltok összefüggenek.
Ezek az intézmények a turisták
különbözõ igényeire válaszolnak.
Amszterdam kínál egy koherens,
enyhén változó és mégis összetarto-
zó szépségélményt a régi városnegyedekben.
Lehet a csatornapartokon
hosszan õdöngeni, már csak
azért is, mert autózni kevésbé lehet.
Méltányolják az emberi testnek a láb
használata iránti vágyát. Nem óriásváros,
bejárható. Ahol az ember sokat
jár vízparton, ott talán jobban érti
a „minden folyik” filozófiáját, és
kénytelen mindennap szembenézni
a víz jótéteményével és fenyegetõ
hatalmával.
A fennmaradásért való mindennapos
harc, a talpalatnyi föld védelme
együttes gátépítési és védelmi rendszert
igényelt, amelyhez fegyelmezett
országlakosok kellettek, kiknek
a fegyelme két forrásból származhat,
vagy egy mindenható állami zsarnokságból,
vagy a szabad polgárok ésszerû
döntésébõl és önkéntes lojalitásából.
Ezt a mögöttes erkölcsi teljesítményt,
a harcot a vízzel, ezzel a kedves
elemmel hajlamosak vagyunk elfelejteni,
amikor az engedékeny vá-
19
ros csillámlását és derûjét nézzük.
Megharcolt derû ez, nemzedékek
küszködtek érte, nem a szomszédokkal,
hanem a tengerrel, hogy ne vegye
el a földet, ellenkezõleg, adjon
földet, talajmegkötõ növényekkel betelepíthetõt.
*
Egy utas, egy külföldi viszi magával
az arcát, néha felismerik, kezet
fognak, süt a nap, csillog az alumíniumasztal
és a templomtornyok
aranygombja. Milyen állandó a város
és a kikötõ szerves élete! Itt valaki
száz éve is nézegette a kikötõt, kétszáz
éve is, háromszáz éve is.
A víz folytonos látványa megzilálja,
hullámoztatja az éleket és a sík
felületeket. Mindig van egy motorcsónak,
amely megmozgatja a látványt.
Három férfi ül az egyikben, egy
barna, egy fehér és egy fekete. Lehet,
hogy beszélgetnek, lehet, hogy nem.
Eljöttek a családtól más férfiakkal
együtthallgatni.
Ki-be járnak a többnyire kistermetû
hajók, aztán egyszerre látok egy
óriási, sokemeletes úszó piramist.
Csapódnak a zászlók, billegnek a
zászlórudak, fehéren villognak a sirályok
és a repülõgépek. A családom
a csodák között tévedez, idõnként
hallom a kislányunkat, mama gyere,
mama gyere. A kikötõben mászkálok,
apró szédüléssel élvezem, hogy
billeg alattam az úszó famóló, amely
mellett egy jacht áll. Egyszer csak motorcsónak
köt ki, átrakodnak ezüstpapírral
borított tálakat, italospalackokkal
teli dobozokat, tálcákat, amelyek
pecsenyéket, salátákat és süteményhalmokat
sejtetnek.
Ezt a civilizációt nem kell kitalálni,
ki van találva, ezt csak folytatni kell,
itt világosak az alapelvek, a szabályok
és a közöttük belátható életpályák.
Hatalmas, holland anya tolja az
orrom elõtt a hatalmas, holland babáját,
tömörek, erõsek, mint a sajtjaik.
Tudják ezek a hölgyek felemelni
az orrukat, nézted õket a cukrászdában,
ahogy a bonbonok között válogattak:
negyvenen felüli, nem egészen
sovány, de most a diétával dacoló
dámák, büszkén viszik a testüket.
És megint leköti a figyelmemet egy
biciklizõ fiatal anya maga elõtt és maga
mögött egy-egy aprósággal, az
elülsõ pici elõtt plasztik védõhomlokzat
van, hogy a szél ne bántsa, a há-