Premier 2008. augusztus - Sprint Kft.

tere. Holott hitted. Talán ma, amikor
nem hiszed – a szabadságban! – tered
szabadnak, ma vagy szabad.
Ó, földvári presszó-estek, füredi-tihanyi
stégek! Hazakompozások, veled
A félkegyelmû, te az élet egész kegyelmének
részese.
Csak még el kellett menned pincérnek,
Illatos útra portásnak, felnõttoktató
nyelvtanárnak, aztán – 1971… a
szabad tér. Úszol.
Szabadúszó lettél, Harmincötödik
éve, na és, mi az, az vagy. Csak…
Füred neked már csak barátod Füredje.
„Aztán udvarolj… járd végig a
korzót…” S barátod, teniszezõ bár,
nevet. Még hogy õ! Örül, ha egy kávét
ki tud fizetni. S így tovább.
Tihany, ahogy a szabad térben jártál-keltél.
Igaz, ott volt a fenyegetõ
rabság. 1961, az egyetem utolsó éve.
Kényszertanítás (próbatanítás). Felkészülés
a komoly életre, hasznosan a
munkás-paraszt-népköztársaságnak.
Mely elvette ösztöndíjad, benyomott
egy négyest neked a kis NDK-s
lektor révén… Hiába tolmácsoltad végig,
EXPRESSZ, a fél Demokratikus
Köztársaságod. Pardon, „got”, ah,
Gott. Jó, az a tied volt, Rügen,
Wernigerode, Oberhof. Azt csináltál e
szabad terekbõl, azt csinálhattál volna
magadnak, amit akarsz. Mit csinálhattál
volna? 1959–1964 között, semmit.
Most itt vagy. Rabtered a szabadságod.
Virginia Woolftól az ötödik re-
11
gényt fordítod. Megcsináltad a magyar
Parzifalt. Fordítottál Walter
Moers nevû zsenit, Jonah Blake-et,
zsenit, szedtél fogyó-gyogyót, éheztél,
kajoltál, ittál, szomjaztál, szabad
vagy, tehetted. Jó ég, valaki megkérdezte
tõled a minap: „Te ezt csak hobbiból
csinálod, igaz?”
Micsoda boldogság képzete!
Ah, hobbiból.
Hobbiból csak visszagondolsz… de
ezt végképp nem hobbiból. Fõfoglalkozásúlag
élsz Hunyady Sándor és
Krúdy és Szép Ernõ helyett. És az elérhetetlen
Kosztolányi és József Attila…ah,
elõ se mered hozni õket. Te
csak ott mész emlékeid szabad terének
színpadán, nem tudod, akkor
még, hogy minden – búcsúfellépés.
Sok idõnek kell eltelnie, hogy ne az legyen.
Meg kell öregedned, friss dolgozónak,
de elhagyatott, fáradt – bár rugalmas!
– léleknek kell lenned, hogy
újra úgy szóljon az…
„Õszi szél…” A „papírhajók”. Hová
lett szabad tered valósága, hogy ez az
igazi, a végsõ – és még mindig nem
utolsó – szabad tered megnyíljék?
Most tényleg, ha akarod, szabad vagy.
Elmúltál. Szabadon kószálsz Füred
és Tihany közt, a Mókus és a Csárda
közt, és bárkivel és bármit… már ha.
Vagy senkivel és semmi. 100 az 1-hez
ló… 5 az egyhez csodaélmény… 1 a
kettõhöz falmelléki… ámulsz, hogy
már a számokat se írod ki pontosan.
Ez a szabad tér.
Ahol csak úgy, öregurasan, eltéblábolsz
a billentyûkkel, mit tennél? Felírtad
ma: „Egyre többször elvesztem
magamat – de sajnos még többször
újra megtalálom.” Ez a szabad tér? Elveszni,
megkerülni?
Fiúból férfi lettél, mondja barátod,
akivel véletlenül összefutsz a piacon.
Ah, így volna? Öregfiúból öregebb férfivé,
fokozás, fiatalodás. A szabad tér
rohan veled vissza, visszafelé, erõvonalai
elmossák a valóságot, csak az
álmok mértana vezérel, Krúdy, Szép
Ernõ, Mókus Presszó, át vörösre a
Csárdába, elbizakodottan, hogy…
úgyse kell, hogy bármi legyen. Így volt
és az. De – nem találom. „Õszi szél…”
Hozd a nyarat.
Utolsó madaramat… feledni akarom.
Ha van az, hogy szabad.
Úgy éljek.
Ahogy õ halott.
Szabad tér, kísérj el utamon.