A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar ... - Déri Múzeum

HAJDÚ-BIHAR MEGYEI MUZEUMOK KÖZLEMÉNYEI
10. szám
A hajdúk a magyar
történelemben

A hajdúk a magyar
történelemben
(Tudományos emlékülés — Déri Múzeum, 1966. dec. 10.)

A debreceni DÉRI MÚZEUM kiadványa
Szerkesztette: MÓD Y GYÖRGY

Dankó Imre
A HAJDÚSÁG E R E D E T E
A hajdúság eredetének kutatása a hajdúkutatás lényeges kérdése volt min­
dig. S annak ellenére, hogy a kérdést a különböző kutatók esetről esetre végered­
ményében megnyugtató módon tisztázták, a kérdés a legutóbbi időkig mégsem
záródott le. Ujabb és újabb kutatók ismét és ismét elővették ezt a kérdést és egy-
egy mozzanat előtérbe helyezésével, de az egészen vajmi keveset változtatva,
feleltek a kérdésre, fejtették ki a magyarországi hajdúság eredetét.
Sillye Gábor, SLZ utolsó hajdúfőkapitány, a hajdúság egyik első történetírója
szerint a hajdúk olyan nemes és nem nemes és különösen fegyvert viselő emberek
voltak, akik nemsokára a szerencsétlen mohácsi vész után „az ország megtart­
hatott részeiben, azon czélból egyesültek és keltek fel, hogy nemcsak magokat és
uraikat, hanem más szomszédokat is a közös ellen védelmezzék. Azért ezek első
sorban a közjó védelmére kötelezték magokat, de miután nem ismertek semmi
rendet, igazgatást és fegyelmet, az emberi romlottság befolyása alatt, majd ki­
hágásokra, majd különböző gonoszságokra vetemedtek" 1. Hogy ez valóban így
is volt, arra szabad legyen idevonatkozóan néhány egykorú feljegyzést idézni.
Maros-vásárhelyi Nagy Szabó Ferencz híres memoriáléjában, Marosvásárhely­
nek 1601-ben a hajdúk által való felprédálásakor azt írta, hogy „Igen rút isten­
telen nép vala az a hajdú, de keresztyén vala, a felöl balog keresztyén. Mikor
kértük azon, hogy ne bántson s ne istent élénked j ék, hiszen mi is magyarok és
keresztyének vagyunk, bizony megveri az Isten : arra azt felelték, hogy : Ez s ez
lélek fiai, ti hajas törökök vagytok, s törökkel bérlettek. Ebek vagytok ti,
nem szánunk — Isten minket úgy segéljen — levágni szinte úgy mint a törököt;
az Istentől pedig mi semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl hagytuk" 2. Sepsi
Laczkó Máté kevéssel későbbről a közvéleményt szólaltatta meg róluk, felje­
gyezvén, hogy a hadfogadók azt tartották, hogy „csak a hajdúknak adjunk
zsoldot, mind atyjokat anyjokat levágathatjuk velők, ha a zsold mellett szabad
nyereséget is adunk nekiek" 3. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a prédi­
kációk, jámbor intelmek tele voltak a hajdúkkal való példálózásokkal, mint a
Somorjai Agenda is mondta: „Haidukat, haramiákat, katonákat, Darabontokat,
mészárosokat, prókátorokat, nemesseket, Török katonákat, Janicsárokat...
egyáltalában nem akarjuk, hogy kövessenek" 4. így azután nem is csoda, ha az
országos és a helyi törvények egész sora szigorú intézkedéseket tartalmazott
ellenük. Az 1557. évi 23. tc. a garázdálkodó hajdúkra azt határozta, hogy szigo­
rúan bűntettesének s azok is bűnhődjenek, akik az ilyeneket segítik, tartják és
kihágásaikat elnézik. Ugyanezen törvény azonban különbséget is tett hajdú és
hajdú között. A garázda, büntetendő hajdú mellett szól a katonáskodó hajdúkról
is, akikről azt rendeli a törvény, hogy a végvárakba fogadtassanak be és ott
zsoldért harcoljanak. Kiemeli e törvénycikk, hogy a végvárakban katonáskodó
hajdúk gyalogosok és így olyan feladatok megoldására is alkalmasak, amiket a
lovasság nem tud végrehajtani.
^E'JMÍ BEBRECEfc

Ez valóban így is volt, ha a kétféle hajdú között lényeges különbség nem is
volt. A szerteszét kóborló hajdúk ugyanis alkalmasint katonai szolgálatba sze­
gődtek; minden katonáskodó hajdú először kóbor, a maga kezére dolgozó hajdú,
azaz szabad hajdú volt, ahogy akkoriban nevezték. így írt róluk a hajdúk egy
másik korai krónikása, Bocskai Papp Lajos is. 5 Bocskai Papp a hajdúk eredetét a
hajcsárokban jelölte meg, akik már az 1498. évi 29. tc. szerint arra voltak jók.
hogy a nyugatra hajtott marhákat kísérve megtámadják a harmincadosokat és a
harmincad vám lefizetése nélkül vigyék ki a marhákat az országból. Természe­
tesen útközben is jó szolgálatot tettek a marhatulajdonosoknak; őrizték a csor­
dát a támadások, rablások ellen. így, mint fegyveres hajcsárok jelennek meg a
hajdúk az 1514. évi törvényekben is. A 60. tc. 2. pontja elrendelte, hogy a „kö­
zönséges nyelven hajdúknak nevezett barompásztorok se hordjanak kopjákat
és egyéb fegyvereket". A 3. pont pedig arról intézkedik, hogy azt a hajdút, aki
fegyvert hord „bárki, bárhol elfoghatja, s elsőízben ki kell herélni, másodízben ha
megint fegyvert visel, feje essék vagy más halállal bűnhődjék". A 61. tc. pedig
kiköti, hogy „marhapásztoroknak jóhírű embereket s nem másokat kell tartani".
Dudás Gyula, a szabad hajdúk mindmáig legjelentősebb történetírója szerint is a
hajdúk a hajcsárokból keletkeztek. 6 De ezentúl sem ő, sem a két előző történetíró
részletesebben nem foglalkozott a hajdúság eredetének kérdésével. Takáts Sándor
hatalmas munkássága vetette fel tulajdonképpen ezt a kérdést. Számos tanul­
mányban, kisebb-nagyobb közleményben, sok-sok levéltári adat felhasználásá­
val azt állította, hogy a hajdúk a hajtókból — hajcsárokból — keletkeztek, a
lakóhelyeikről elűzött jobbágyok pedig darabontok lettek. Ezeken szerinte, bár a
XVI. század 40-es éveiben vagy a XVI. század közepén magyarrá lettek, a régi
szláv eredetű gyalogság hatása meglátszik. 7 Takáts a magyar gyalogság kialaku­
lása szempontjából rendkívül fontosnak tartotta a XVI. századi hajtókát, haj­
csárokat. Szerinte a XVI. századra egy külön hajcsári rend alakult ki, amelyben
a régebben bevándorolt délszláv pásztorelemek a magyar hajtókkal összeolvad­
tak. Rámutatott arra is, hogy ez a hajcsár-rend már az 1514. évi parasztháború­
ban is nagy szerepet játszott és a megtorlás törvényei ezért is fordultak oly szi­
gorral ellenük. Takáts szerint a XVI. század közepén a már fejlődésben levő
magyar gyalogság nagy nyeresége volt a hajdúság. 0 is kétféle hajdút külön­
böztetett meg: a marhahajcsárokat, illetőleg a belőlük alakult szabad hajdúkat
és az úgynevezett iratos vagy királyi hajdúkat, akik katonáskodtak és rend­
szerint egy-egy végvárban éltek. Hangsúlyozta, hogy a hajdúk különösen a török
ellen harcoltak s külön ismertette a naszádosok, a vízi hajdúk életét is. 8 Takátscsal
többen vitába szálltak, főleg azt kifogásolták, hogy nem hasznosította a hadtör­
ténelmi irodalmat. Igaza védelmében Takáts Sándor széles körű kutatást foly­
tatott a régi magyar pásztorság életének tárgykörében annak igazolása szem­
pontjából, hogy a XV—XVI. századi fegyvert viselő pásztorok-hajtók kevert
rétegéből alakult ki a XVI. század elejére a szabad hajdúság. Érdekesen a XVI.
századi és még a Bocskai István által letelepített hajdúságot is többségében dél-
szlávnak mondta. 9 Ó volt az, aki a hajdúság eredete vizsgálatánál magának a
hajdú szónak is nagy jelentőséget tulajdonított és azt állította, hogy az a magyar
hajt igéből, illetve a hajtó melléknévi igenévből származott. 1 0 Sokak számára nem
volt érthető, hogy Takáts miért ragaszkodik a hajdúk délszláv többségéhez, még
a XVII. század elején is, amikor az akkorára már kiadott XVI—XVII. századi
források világosan leírták, elmondták a hajdúk eredetét. Elég itt csak Illésházy
István 1863-ban kiadott följegyzéseire hivatkoznunk, amelyekben például ez
olvasható: „Ez időben sok szabad hajdúk támadtak vala a parasztság közül akik-

nek lakóhelyeket török, német elpusztította vala; ezek a hegyekben és erdőkben
laktak Baranyában és Somogyban, sok vitézséget míveltek, és sok károkat tettek
a pogányoknak" 1 1. A törökség is így látta ezt és Pecsevi Ibrahim szóvá is tette.
Bizonyos török önváddal írta, hogy a szerdár (török fővezér) az elfoglalt budai
tartományt, tehát Magyarország hódoltság alá került részét feldúlatta, az em­
bereket rabságba hurcolta, megszégyenítette, semmiféle panasz, kérés nem ha­
totta meg, mert az volt az álláspontja, hogy „egy országot csak a másik ország
romjain lehet felépíteni". Pedig „ha ezt a tartományt megoltalmazta volna, a
lakosok nem széledtek volna el, mivel a hitetlenek ezeket a rájákat nem költöz­
tették volna el lakóhelyükről s a hadsereg számára kész vagyon lett volna az,
és nem szenvedett volna soha szükséget. Egy másik baj, hogy a ráják között
amennyi erőteljes fiatal rája csak volt, az mind hajdúvá lett s innen van, hogy
egyik palánkból nem lehet a másikba menni, hacsak öt-hatszáz ember együtt
nincs ; továbbá amennyi vár és város van, azt mind feldúlták s Belgrád átellenében
Zimonyt kétszer is felgyújtották, a belgrádi malmokból harácsot szedtek s Budá­
tól egész Belgrádig a várakat és városokat ostrom alá vették, egyik helyről a
másikra már senki sem mehetett. Magam is Pécsett, szegény házunkban, mihelyt
beesteledett, felkötöttem a kardot, a puskát ölembe vettem és úgy feküdtem le.
Egyszóval e határszéleket ért szerencsétlenség abból keletkezett, hogy a rájákat
nem oltalmazták". 1 2 Pecsevi elhangzott szavaival topográfiailag is megegyezik
Illésházy István feljegyzéseinek egy másik része, amiben azt írja, hogy „a faluk
és városok Buda és Esztergom körül mind puszták voltak, elfutott rúla a nép.
Ezek közül a futott nép közül s a fizetetlen végbeli gyalogok közül, kiknek sem­
mi fizetésük sem volt, szabad hajdúk támadtak. Ezek nagy kárt tettek sokszor
a törökökben, meg is verték őket gyakorta: Budán alul városokat elrablottak,
nagy sok nyereséget nyertek a törökökön. Budán alul 20—25 mértföldre elmen­
tenek, Mohácsot, Szegszárdot, Tobolyát megvették. Hátratérőben az törökök
megvívtak velük, de igen megverték a mieink őket, mely vitézséget cselekedtek
ő maguktól szabad akaratjukból senki sem fizetett nekik. Baranyában, Somogy­
ban sok kastélyokat vertek föl" 1 3. Györffy István új szempontok alapján, de az
utóbbi és sok hozzá hasonló adat, feljegyzés figyelembevételével foglalkozott a
hajdúk eredetének kérdésével. 1 4 Népiségtörténeti, településtörténeti kutatásokra
támaszkodva, Takáts Sándort cáfolva azt igazolta, hogy a XVI. század közepétől
kezdődően a magyarországi hajdúk magyar származásúak voltak s különösen
magyarok voltak a Bocskai, Báthori Gábor és Bethlen Gábor által letelepített haj­
dúk. Bár elismerte, hogy a hajdúknak szoros közük volt a XV—XVI. századi
hajtókhoz — hajcsárokhoz, a hajdú szót nem tartotta magyar eredetűnek, ha­
nem ott kereste eredetét a XVI. század főleg délszláv eredetű hadi terminoló­
giája között. Györffy nyomdokain haladva Balogh István a Bocskai István által
letelepített hajdúság lakóhelyeit vizsgálva úgy találta, hogy az eredeti népesség
a több oldalról jövő háborgatás, a jobbágyterhek rendkívül való megnövekedése
ellenére is fenntartotta az élet folyamatosságát a legmostohább körülmények
között is. Ennek igazolására egy 1589-ből származó, Nánásra vonatkozó össze­
írást ismertetett, amely szerint Nánás lakossága a hajdúk betelepülése előtt dön­
tő többségében magyar volt. 15 Balogh megállapítása azért fontos, mert a többi
későbbi hajdútelepre vonatkozóan is általánosítható s cáfolja azokat a véle­
kedéseket, hogy a letelepítésekor helyben talált délszláv lakosság — különösen
Dorog esetében — etnikailag befolyásolta volna a hajdúságot. Tárgyunk szem­
pontjából megtévesztő Császár Edit munkája, mert annak ellenére, hogy A haj­
dúság kialakulása és fejlődése címet viseli, magával a hajdúság eredetével keve-

set foglalkozik. Ez a nagyszerű, eredeti levéltári adatokkal dolgozó tanulmány
sajnálatosan egyszerűen intézi el a hajdúeredet kérdését. Györffy István állás­
pontját fogadja el. Uj benne, hogy különbséget tesz a tisztántúli, valamint az
ország más részeinek hajdúsága között. A tiszántúli hajdúságnál egységet lát,
amit az etnikai egységgel, a közel egy helyről, a Nagykunságból, Szabolcs és
Bihar megyékből való származással magyaráz; ellentétben az ország többi tájain
kóborló, különböző helyekről, sokféle osztottságban élő hajdúkkal. Ezeket tár­
sadalmilag alacsonyabb fokon állóknak ítéli s alkalmatlannak arra, hogy lete­
lepítsék őket, mert „az egyes vajdák önállóak voltak, a csapatok, együvé tele­
pítve, egymást irtották volna ki." 1 6 Császár Edit nagy érdeme, hogy a hajdúere­
det kutatásánál felvetette a társadalmi szempontokat. Elmondta, hogy a hajdú­
ság nincstelen nemesekből és parasztokból toborzódott és tömegesen egy-egy
vidék elpusztításakor jelent meg. „Az elpusztított vidék népe közül a békésebb
vagy gyöngébb tovább vegetált százszor elégetett kunyhójában, de a bátrabb,
a vakmerőbb elment katonának, hajdúnak. Szerencsés esetben hamar talált ka­
pitányt, aki felfogadta. Ilyenkor mindenesetre biztosítva volt számára az a kö­
zösség, amelynek körében akkor is megélhetett valahogy, ha rablásra került a
sor: a tömeg és a szerződés biztosította, hogy nem kerül a rosszul sikerült rablás
után bitófára, mint szabad hajdú. Rablásra a zsoldban álló hajdúnál is gyakran
került sor. A XVI. századi Magyarországon nem egy úr tartott nagyobb sereget,
hogy vele a török, esetleg a császár vagy egy birtokostársa ellen induljon. A fa­
miliárisok nem voltak kellő számban egy-egy ilyen összecsapás lebonyolítására,
és ezért került hajdúk szerződtetésére a sor. A dolog vége rendesen az volt,
hogy az úr sem fizetni, sem — magától értetődően — fegyelmezni nem tudott,
hajdúi portyáztak, a szegény népen nvert zsákmányból éltek." A törvény ezért
a legnagyobb szigorral lépett fel azok ellen, akik hajdúkat tartottak. „De a kirá­
lyi zsoldban álló hajdúkkal sem volt minden rendjén. Rudolf alatt, az erdélyi
háborúk idején nyakra-főre toborozták a hajdúkat. 1603-ban 4000 hajdú havi
zsoldjáról kellett volna gondoskodnia a szepesi kamarának, akiket a nagy veszély
és Bocskai hatalmas konkurrenciája miatt felemelt zsolddal, havi 4,— Ft-tal
akartak tartani. Természetesen a zsoldosztás nagyon ritka eset volt, a hajdúság
dúlt, pusztított, lázongott. A hajdú ilyenformán élete tekintélyes részét zsold
nélkül, mint szabad hajdú élte le és mérhetetlen gyűlölettel fogadta minden
békés népelem". Ezért aztán a legszigorúbban jártak el velük szemben, az ország­
gyűlések egymás után hozták a szigorúbbnál szigorúbb törvényeket ellenük,
anélkül, hogy ezek az intézkedések csökkentették volna számukat. A törvények
ugyanis végrehajthatatlanok voltak, s azok a társadalmi okok, amik a hajdúsá­
got kialakították, továbbra is fennálltak.
Az előző kutatások és eredmények összefoglalásaként Szabó István két hatal­
mas tanulmányában foglalkozott a hajdúk eredetével. Az első tanulmány a haj­
dúknak az 1514. évi parasztháborúban való szerepéről szól. 1 7 A Dózsa-féle
parasztháborúban a hajdúk vezető szerepet vittek. Érdekesen ezzel a történelmi
ténnyel eleddig kevesen és nem jelentőségének megfelelően foglalkoztak. Szabó
István azt mondja, hogy ezek a hajdúk a pásztorok soraiból kerültek ki, abból a
különleges pásztori rendből, amelynek tagjai a szarvasmarhákat külföldre hajtot­
ták. Ezek voltak a hajtók, s bár hivatkozik a nyelvi nehézségre, az alakváltozás
szokatlanságára, a hajdú szót magát is a hajtó-ból származtatja. Ez a hajtó-hajdú
rend a marhakereskedelem megcsappanása, majd megtiltása következtében aXVI.
század elején kenyér nélkül maradt s katonaelemmé alakult át. Dózsa seregében
ez a fegyveres hajtó-hajdúság képezte a komoly katonai és a megalkuvásra nem

hajló forradalmi erőt. Ennek az alapvető tanulmányának az eredményeit fej­
1 8
lesztette tovább Szabó István A hajdúság kialakulása című tanulmányában.
Munkájában rámutatott a fegyveres hajtó-hajdúk mellett a télen-nyáron szál-
losokon tartózkodó pásztorok számbeli szaporodásának jelentőségére. Ez a
szilaj pásztorság a XVI. század harmadik-ötödik évtizedében a mind jobban
szaporodó földönfutóvá váló parasztságból gyarapodott. A parasztság földön­
futóvá válását nemcsak a török terjeszkedése idézte elő, hanem a földesurak
hatalmaskodása is. Ez a szilaj pásztorság is, mint a hajdúság egyik alkotórésze
jelentkezik. Szabó István is kitért kutatásaiban a végvárakban katonáskodó ki­
rályi hajdúk és a szerteszét kóborló, vajdáik vezetésével alkalmi katonai szolgá­
latokat is vállaló, de egyébként a saját kezükre dolgozó szabad hajdúk közötti
különbségre és összefüggésekre. A XVI. század végére szerinte is a hajdúság zö­
mét a földönfutóvá vált tiszántúli és tiszamelléki magyar jobbágyság alkotta.
Bocskai ezt a hajdúságot nyerte meg ügyének és letelepítve tette „nagy földnek
gyámolául".
A hajdúság eredetével — végezetre — jó magam is foglalkoztam. A hajdú­
ság különböző csoportjaival kapcsolatosan több ízben is összegeztem az idevo­
natkozó kutatások eredményeit. 1 9 De önállóan is foglalkoztam a hajdúság erede­
tének problémájával. 2 0 Vizsgálódásaimban a régebbi vélemények kiszélesítésére
törekedtem s azok felhasználásával igyekeztem a homályban maradt részeket
felderíteni. így többek között igyekeztem a hajdúságot nem szűkített formájá­
ban vizsgálni. Kutatásaim közben nemcsak a hét hajdúváros lakosságát vettem
figyelembe,hanem azokat a hajdúkat is, akiket soha sem telepített le senki, hanem
a XVI—XVII. században, az örökös harcok között elhulltak, felmorzsolódtak.
Abból a társadalomtudományi tételből kiindulva, hogy azonos gazdasági-társa­
dalmi-politikai események — viszonyok azonos társadalmi formációkat alakí­
tanak ki, kutatni kezdtem a hajdúság kialakulásának a különböző népek körében
fellelhető feltételeit. Rámutattam, hogy a hajdúság két tényező hatására alakult
ki: az első a feudalizmus anarchiája, a másik pedig a török terjeszkedése. Nálunk
a feudális anarchia Mátyás halálával kezdődött és többek között állandó had­
serege felbomlásában is megmutatkozott. A Mátyás-féle állandó hadsereg egyes
felbomlott elemeiben már keresnünk kell a hajdúság csíráit, akárcsak a naszá­
dosokban is, akiket jellemzően vízi hajdúknak is neveztek és az ország déli hatá­
rának védelmét látták el. A Hunyadiak hadseregében tekintélyes számú dél­
szláv elem hadakozott a török ellen. A Hunyadiak hadseregét valóban a délkelet­
európai népek összefogásának kell tekintenünk a török ellen. 21 Ennek a felbom­
lott, délszláv elemekkel is rendelkező hadseregnek a határon maradt és ott ha­
dakozó részeit a XVI. század első három évtizedében egyre szaporították azok
a balkáni menekülők, akik a török elől futva egészen idáig eljutottak. A mohácsi
vész idején ez a délszláv-balkáni eredetű hajdúság Cserni Jovan cár vezetésével
nagyszabású önálló vállalkozásba is kezdett. 22 Ebben az időben a magyarországi
hajdúság etnikailag még minden bizonnyal délszláv-balkáni többségű volt,
különösen, ha hozzávesszük, hogy a hajcsárokból hajdúkká lettek egy része is
délszláv lehetett. Ez azonban csak addig tartott, amíg a mohácsi vész után ha­
zánkat el nem özönlötte a török és a magyarság nagy tömegei nem kerültek abba
a helyzetbe, amibe előzőleg már a Balkán különböző népei jutottak. A török által
elpusztított területek lakosságának egy része hajdúnak állt és vagy mint szabad
hajdú vajdája vezetésével saját kezére dolgozott, vagy mint királyi hajdú vár­
szolgálatot vállalt nem annyira a bizonytalan zsold, mint inkább a hajdúkatoná­
nak kijáró szabad préda reményében. Hangsúlyoznunk kell, hogy szabad hajdú

és királyi, vagy katona hajdú között lényeges különbség nem volt. Előzőleg
minden hajdú szabad hajdú volt és vajdáik azáltal lettek hadnagyokká, kapitá­
nyokká, hogy egy-egy várkapitánynál leszerződtek.
Visszatérve a hajdúság kialakulásának gazdasági-társadalmi feltételeihez,
néhány szóval meg kell emlékeznünk a magyar hajdúság különféle balkáni meg­
felelőiről. A görögökben is megmaradt a függetlenség utáni vágy és közülük
sokan a hegyekbe menekültek, s onnan úgy léptek fel, mint a környék védelme­
zői. Ezeket a fegyveres menekülteket armatoloknak hívták. Megesett, hogy az
armatolok ki is rabolták a lakosságot, az ilyen armatolok lettek volna a klephták,
egyesek állítása szerint. Ez a különbségtétel azonban nagyon ingatag. A kleph-
ták ugyanis ugyanúgy éltek, részben védték, részben pusztították a lakosságot,
mint az armatolok. Egyes kutatók a klephtákról azt írták, hogy „amit máshol
bűnténynek mondanak, az itt kötelesség volt, a hit és a haza védelmének dicső­
sége magyarázta a klephta hivatását". Hasonló volt a helyzet a bolgár hajdú­
tokkal is. A szerb hajdukokkal kapcsolatosan pedig tudjuk, hogy „a nép egyhar­
mada a hegyek között tengődött, rablásból élt". A lengyel hajdemákok és az
ukrán kozákok ugyancsak ezek közé a társadalmi formációk közé tartoztak.
Alapjellemvonásuk a török elleni elkeseredett harc volt. Zsoldért, préda
ígéretéért, jó fizetségért bárki oldalán készek voltak harcolni, csak a törökkel
nem volt soha sem szövetségük. Ide tartoztak a horvát uszkókok és morlakok is.
Különösen híres volt az uszkókok vitézsége, kitartása. Például Raab Gáspár
zenggi várkapitány 1577-ben csak úgy látta Scrissa és Jablanak várát megtartha­
tónak, ha „majd uszkókok lakják, nem tud az török tért hódítani" 2 3. A balkáni
hajdúság és a magyarországi hajdúság közötti alapvető különbség az, hogy a
balkáni hajdúk — armatolok, klephták, hajdútok, hajdukok, uszkókok és mor­
lakok — helyben maradtak, nem menekültek el a török elől, pusztításai követ­
keztében; hanem megbúva, alkalmas időben rajtaütöttek a törökön és úgy pusz­
tították. A magyarországi hajdúság viszont menekültekből állt. Sem a szabad
hajdúknak, sem a katona hajdúknak állandó lakhelyük nem volt, teljesen ka­
tonai renddé formálódtak.
Tekintve, hogy a hajdúság keletkezésének egyik oka a feudális anarchia volt,
amely a jobbágyterhek megnövekedésében, a telkek felaprózásában, a sok-sok
jogtalan adóztatásban, sanyargatásban mutatkozott meg, a hajdúságot erős anti­
feudális tendencia is jellemezte. Ez az antifeudális tendencia természetszerűleg
erősebb volt a szabad hajdúknál, mint a bármily kis mértékben is, de már rende­
zett körülmények között élő katona hajdúk körében.
Ez a hajdúság eredetileg éppen szegénysége folytán gyalogos volt, gyalog
katona. A lovas hajdúság a katonai hajdúk körében alakult ki. Mert a katona
hajdúk szolgálataik közben lóra tettek szert és úgy lovaskatonai beosztást kap­
hattak. A lovas hajdúk csoportja a XVI. század végére alakult ki.
A magyarországi hajdúság között kezdettől fogva tapasztalható volt bizo­
nyos nemzetiségi megosztottság, feszültség. Ez akkor növekedett meg és vált
általánossá, amikor a délszlávok rádöbbentek arra, hogy a magyarok nem képe­
sek számukra védelmet nyújtani, sőt ellenkezőleg, ők is földönfutókká lesznek.
Ezért aztán nem velük kerestek sorsközösséget, nem a magyarság védelmét kér­
ték és ügyét kezdték szolgálni, hanem a császári házét. A délszlávság a XVI. szá­
zad folyamán lassú fejlődéssel az osztrákok, a Habsburg-ház kiszolgálója lett nem
egy esetben a magyarság kárára. Ez a fordulat a magyarországi hajdúság magyar
és délszláv része között jelentékenyen növelte az ellentéteket és hovatovább oda­
vezetett, hogy útjaik különváltak. A magyar hajdúság legöntudatosabb része

pedig „nem akarván nemzetünk hóhéri lenni" felismerte a XVII. század leg­
elején hazánk alapvető társadalmi és politikai érdekeit Bocskai István hívó
szavára a nemzeti függetlenség ügye mellé állott.
Meg kell emlékeznem egy érdekes kísérletről is. A hajdúság eredetének tisz­
tázása szempontjából már Takáts Sándor, azután Györffy István is nagy fontos­
ságot tulajdonítottak a „hajdú" szó eredetének, származásának. Ezen a véle­
ményen voltam én is és megpróbáltam a hajdú szó történelmi-társadalmi körül­
ményeinek, alak- és jelentésváltozásainak feltárásával a magyar hajdúság erede­
tének homályos részeit felfedni. 24 Megkíséreltem a hajdú szót a Balkán minden
nyelvében és hazánk déli részein a magyarban is ismeretes és használatos „haj de"
„előre!", „nosza!", állatterelő szóból származtatni, ami által a vele jelölt nép­
elemet is délszláv-balkáni eredetűnek állítottam, mely a XVI. század közepén
a török hazánk területén való terjeszkedése révén magyarosodott meg. Fejtege­
téseimet azonban nyelvtörténeti adatokkal nem sikerült igazolnom. Ellenben
sikerült egy széles körű vitát indítanom a hajdú szó körül, amely bár sok rész­
eredményt hozott is, a hajdú szó eredetét illetően nem járt megnyugtató ered­
2 5
ménnyel.
Történetük, társadalmi fejlődésük további menete már nem tartozik tár­
gyam körébe. Mindössze azt szögezem le, hogy Bocskai és utódai hajdútelepítései
révén sok ezer földönfutó vált a haza és a nemzeti ügy odaadó harcosává, lett
ismét építő jellegű társadalom tagjává. Letelepítésük, kiváltságolásuk párját
ritkító szociálpolitikai tett volt, melynek következményei egészen a legutóbbi
időkig pozitív irányban mutatkoztak meg.
A hajdúság eredetéhez még csupán annyit fűznék hozzá, hogy ismertetem a
magyar hajdúság csoportjait. Legismertebb haj dií csoportunk a hét hajdú város
hajdúsága, amely a XVIII. században önálló közigazgatási egységgé, a Hajdú­
kerületté szervezkedett. A velük szomszédos Szabolcs vármegyei hajdútelepek,
valamint a bihari hajdúvárosok kiváltságait nem sikerült megtartaniuk a lako­
soknak. Hasonló sorsra jutott a magán hajdúi minőségben letelepített Sajó—
Hernád melléki vagy másnéven zempléni hajdúság is. Arra a társadalomtudo­
mányi törvényre való hivatkozással, hogy azonos gazdasági-történelmi-társadalmi
viszonyok azonos társadalmi formációkat hoznak létre, említjük meg a teljesen
elmerült dunántúli hajdúság két csoportját. Az egyikről, mely a tiszáninneni, a
Rákóczi-család által telepített hajdúsághoz hasonló volt és a Batthyány-család
pártfogását élvezte, Zimányi Vera adott tudósítást. 2 6 A másik csoport az érde­
kesebb, mert olyan helyben maradt, balkáni típusi! hajdúság volt, mint az emlí­
tett armatolok, klephták, uszkókok vagy hajdútok. Ezek főleg Baranyában
tevékenykedtek, az erdőkbe, mocsarakba húzódva, onnét esetenként ki-kirontva
2 7
pusztították a törököt. Ezekről is alig szólnak feljegyzéseink, feldolgozásaink.

JEGYZETEK
1 Sillye Gábor: A Hajdúkerület története (In: Dr. Varga Geiza: Hajdú megye leírása Debreczen,
1882) 2—3.
2 Maros-vásárhelyi Nagy Szabó Ferencz memoriáléja (In: Mikó Imre: Erdélyi történelmi adatok
I. Kolozsvár, 1855) 72.
3 Sepsi Laczkó Máté krónikája 1521—1624 (In: Mikó Imre: Erdélyi Történelmi adatok III. Ko­
lozsvár, 1858) 48.
4 Somorjai Agenda 1650. — Idézi Schram Ferenc: Ágendáink néprajzi vonatkozásai (Ethnogra-
phia LXVIII. 1957. 142)
5 B(ocskai) Papp Lajos: Hajdúk története rövid kivonatban. (Debreczen, 1861).
6 Dudás Gyula: A szabad hajdúk története a XVI. és XVII. században (Szeged, 1887).
7 Századok: 1909. 428.
8 Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása (Budapest, 1908).
9 Takáts Sándor: Régi pásztori élet (Magyar Nyelvőr 32. 1903. 86—91 és 154—159) valamint
Régi pásztor népünk élete (In: Rajzok a török világból Budapest, 1915. II. 259—353).
10 Takáts Sándor: Hajdú (Nyelvtudományi Közlemények 30. 1900) 348—350.
11 gr. Illésházy István följegyzései 1592—1603 (Mon. Hung. Hist. II. o. VII. k. Pest, 1863) 67—68.
12 Pecsevi Ibrahim Tarikjából (In: Karácson Imre: Török történetírók. III. köt. 1566—1659.
Budapest, 1916) 113—114.
13 gr. Illésházy id. m. 54.
14 Györffy István: A hajdúk eredete (Protestáns Szemle 36. 1927) 133—141. Több helyen is még.
15 Balogh István: Adatok a Hajdúság XVI. századi népi összetételéhez (Ethnographia LIII. 1942)
37—41.
16 Császár Edit: A hajdúság kialakulása és fejlődése (Debrecen, 1932) 6.
17 Szabó István: A hajdúk 1514-ben (Századok 84. 1950 178—198.)
18 Szabó István: A hajdúság kialakulása (Alföld 7. 1956 és külön: Alföld Füzetek I. Debrecen,
1956).
19 Dankó Imre: A Sajó—Hernád melléki hajdútelepek (Sárospatak, 1955), A szabolcsi hajdiík
(Keletmagyarország 14. 304. és 15. 4), A Körösköz-bihari hajdúság (Gyula, 1959).
20 Dankó Imre: A hajdúnánási Testhalom mondája és a hajdúk eredete (Ethnographia LXVII.
1956. 519—525), A hajdú-etnikum kérdéséhez (DMÉ 1958. 77—83).
21 Elekes Lajos: Hunyadi hadserege (Századok 84. 1950. 85—121) — A délkelet-európai népek
összefogása a török hódítók ellen Hunyadi háborúiban. Uo. 86. (1952) 93—118. és Székely
György: A török hódítók elleni védelem ügye a Dózsa parasztháborútól Mohácsig. Uo. 118—149.
Vö. : Dimitar Angelov: A török hódítás és a balkáni népek harca a hódítók ellen. Tanulmányok
a népi demokráciák történetéből (Budapest, 1956. 7—36).
22 Ivics Alexa: A szerbek története Magyarországon Brankovics János deszpota halálától a mo­
hácsi vészig, 1502—1526, A szerbek története Magyarországon a mohácsi vésztől Jovan-
Nenad cár haláláig, 1526—1527 (Szerb évkönyvek 1909. 258, 20—39. és 259, 39—58)
23 Lopasic: Spomenici hrovatske krajine. I. 52—54. Regisztrálva: Kárpáthy-Kravjánszky Mór:
Rudolf uralkodásának első tíz éve (1576—1586) (Budapest, 1933. 228—229).
24 Dankó Imre: K problematike vengerszkogo szlova hajdú (Studia Slavica 1960. 169—190).
25 Hadrovics László: Studia Slavica 1960. 191., Sulán Béla: Zu der Streitfrage über den Ursprung
der mittel- bzw. südosteuropäischen Wörter hajdu-hajduk-hajdut usw. Studia Slavica 1961.
177—186. Ennek egy részlete: At — d hangváltozás kérdéséhez a magyarban. Magyar Nyelv
LVII. (1961) 303—305. — A kérdéssel a Magyar Nyelvtudományi Társaság 1961. évi május
23-án tartott ülésén foglalkozott.
26 Zimányi Vera: Adatok a dunántúli hajdúk történetéhez (Századok 94. 286—302).
27 Dankó Imre: A déldunántúli-baranyai hajdúság. Művelődési Tájékoztató (Pécs) 1960. 97—103.
Vö.: Uo. A Délvidék és a hajdúság (A pécsi Janus Pannonius Múzeum évkönyve 1966. Pécs,
1967. 179-190.)

Имре Данко
ПРОИСХОЖДЕ.НИЕ ГАИДУКОВ
Автор, ссвша^сБ и на свои прежние работвг, по окереди ознакомливает с мнением исследователеи
истории гаидуков в отношении их происхожденин. Зти мненин в болвшеи или меш>шеи
степени совпадагот. Как правило, зти исследователи скитагот, кто гаидуки произошли от
знакителвного в Венгрии XV—XVI столетин сословии ПОГОНБШИКОВ и название их скитагот
производнвш от слова «ГОНИТБ», «ПОГОННТБ». Разликали так назвтаемБгх ВОЛБНБ1Х гаидуков,
которБге восполБЗовавшисв смутами насБ1шенного воинами XVI столетил, жили за скет слукаинБтх
военнБ1х авантгор и образ жизни которвгх покти никем не отликалсн от образа жизни
разбоиников. Ими занималисв многокисленнБге обшегосударственнБге и местнвге законвг,
стремившиесн самБ1ми строгими мерами укротитв их. Второи группои гаидуков бвши так
назБ1ваемБ1е гаидуки «цедулаш», которвге находилисв на службе у королл (или полководца)
или касто состолли на службе в кастнвгх воисках некоторвгх крупнвгх магнатов. Зти гаидуки
жили в военнБгх лагерих, крепостлх или при дворах своих хознев. Без них немвгслима бвша
6Б1 стратегин XVI—XVII столетии. Они служили за окенв недорогуш плату, прикем не СТОЛБко
за денвги и скромное содержание, СКОЛБКО ради добвгки, широкал ВОЗМОЖНОСТБ которои
открвталасБ во времи боев. Покти не 6БШО разницБ! между ВОЛБНБГМИ гаидуками и гаидуками
«цедулаш», ведБ все гаидуки «цедулаш» снакала 6БГЛИ ВОЛБНБШИ гаидуками и после определенного
срока службвг снова становилисв ВОЛБНБШИ.
Автор сообшает, кто лица, занимавшиесл историеи и зтнографиеи венгерских гаидуков,
исследовали зтот вопрос, ограникивалСБ ДОВОЛБНО неболвшои территориеи. Они занималисв
покти исклнзкителБно населением шести гаидуцких городов, основашшх Иштваном Бокаи
(1606) и их историеи. А ведв вопрос зтот гораздо шире. Необходимо исследоватв фактикеские,
зкономикеские и обшественнБШ прикинБГ формировании гаидукества, необходимо вскрБ1ТБ
их международнБШ свнзи и органикески ВКЛК>ЧИТБ в развитие венгерского обшества.
Венгерское гаидукество СЛОЖИЛОСБ под влиинием феодалвнои анархии и продвижении
турок. Именно позтому можно наити гаидуков или аналогикнБ1е обшественнБге формации,
фигурирукзшие под другими названиими там, где в XVI—XVII столетинх царила анархим
феодализма и угрожала опасноств со сторонвг турок. Венгерские гаидуки в зтом отношении
окенв тесно свнзанБ! с грекескими арматолами и клефтами, с болгарскими гаидутоками, с
сербско-македонскими гаидуками, с албанскими хадуками, а далматско-хорватскими ускоками
и морлаками, с полвско-укранискими гаидамаками и русскими казаками.
Как ни теснБг свнзи венгерских габдуков с многообразнБши, сложившимисл на Балканах
видами гаидуков, венгерское гаидукество все же не ножнославинского происхожденин.
В накале XVI столетии среди венгерских гаидуков повидимому преобладали гожнославлнские
злементБ1. Но постолннвге бои уменБшили их кисленноств, многие из них переселилисв в более
зашишеннБге места и посколвку беженцБГ с Балкан увидели, кто Венгрил не может противо-
СТОЛТБ туркам и кто венгрвг неспособнБ1 зашититв не ТОЛБКО их, НО и самих себл, они кастикно
СмирилисБ со своеи судвбои, а касгикно, касто ВБШтупан против венгров, перешли на
сторону Габсбургов и воевали, состон на службе у императора. Место ГОЖНБГХ славлн в
р^дах венгерских гаидуков по мере продвиженин турок все болвшими массами занимали
венгрБг. Исследователи в обшем согласилисв в том, кто на рубеже XV—XVI столетил
преобладагошее 6ОЛБШИНСТВО венгерсково гаидукества 6БШО уже венгерского происхожденил,
состонло из венгров, ВБпнедших из междуреквл Дунаи и ТИССБГ, Надвкушнага, Затиссаиского
краи.
Зто венгерское гаидукество стало сознателБнвш и превратилосв под руководством
Иштвана Бокаи в зашитника националвнои независимости. Затем каств их, обосновавшисв,

саздала гаидуцкие гарада ('Хаидубесерменв, Хаидунанаш, Хаидусабасла, Хаидухадхаз,
Хаидудараг, ВамашперчЈ, катарвге к канцу XVII сталетил саставили самастантелвнуга административнуга
единицу — Гаидукскии раиан (Хаидукергалет). Гаидуки, паселившиеси в различ-
НБ1Х местах вне раиана гаидуцких гарадав, да порБ1 да времени сахранили аналагична гаидукам,
паселившимси в гаидуцких гарадах, перваначалБнвге сваи ваинские привилегии, на к
началу XVIII сталетил везде патерили их. (Сабалчские гаидуки, гаидуки раиана Шаиа- Хернад,
гаидуки раиана Керешкез-Бихари, Задунаиские гаидукиј. Гаидучества в наше времн
лвлнетсн геаграфическим и зтнаграфическим панитием. Население гаидуцких гарада счигаетси
крутгааи зтническаи единицеи алвфелБдских венграв.

Nagy László
A HAJDÚK BOCSKAI SZABADSÁGHARCÁBAN
Amikor Bocskai Istvánról és a vezetése alatt kirobbant Habsburg-ellenes
küzdelemről hallunk, azonnal eszünkbe jut egy másik szó is: hajdúk. A legtöbb
Bocskai-kori képen ott láthatjuk őket: többnyire nagy bajuszú, barázdált arcú,
elszánt tekintetű, marcona férfiak, zsinóros, különböző színű dolmányokban és
nadrágokban, lábukon bocskor. Elvétve akad olyan is közöttük, akinek lábán
lehajtott szárú sárga csizma, testén pedig könnyű páncél látható. Ilyenekkel azonban
inkább csak a gazdagabb kapitányok rendelkeztek. A korabeli metszetek,
festmények tanúsága szerint a hajdúk egy része gyalogos, másik része lovas
katona volt. Fegyvereik között láthatunk rövid puskát, görbe kardot, csákányt és
kopját is.
Ezek a korabeli ábrázolások megőrizték az utókor számára a hajdúk külső
megjelenését, ruházatát, fegyverzetét, s egyben bizonyítják azt is, hogy kiemelkedő
szerepet játszottak a Bocskai vezette küzdelemben. Az egykorú levelek,
krónikák megsárgult lapjai azonban még beszédesebbek, többet ámlnak el
életükről s azokról a tettekről, melyek révén történelmi hírnévre emelkedtek:
történelmi tényezővé váltak a magyar históriában. Mindenekelőtt abban a háborúban,
amely egy tiszántiüi nagybirtokos önvédelmi harcaként indult, de
amely a népmozgalom hullámain országos méretű függetlenségi küzdelemmé növekedett.
Amikor a spanyol király hadseregéből Magyarországra került Giovanni Jacomo
Barbiano conte di Belgiojoso császári tábornok és felső-magyarországi főkapitány
csapatai 1604. októberében támadásra indultak Bocskai István ellen,
a hajdúk voltak az elsők, akik e legújabb önkényes katonai lépés megakadályozására
fegyvert fogtak.
„Magok jövének érettünk" (ti. a hajdúk) — írta egy későbbi levelében Bocskai
— „olykor, amikor immár Szent-Jobot töllünk elvötték és Kerekít vittatták."
1
Ha e soroknál figyelembe vesszük is azt a körülményt, hogy Bocskai mindvégig
igyekezett magáról elhárítani a fegyveres kezdeményezés vádját, s ezért
írta, hogy a hajdúk kérték fel őt a harc irányítására, noha valójában ő kezdeményezett
tárgyalásokat a hajdúkkal —, mindez nem befolyásolja azt a tényt,
hogy a hajdúk elsőnek fogtak fegyvert a Habsburg-uralom ellen. 2
Ha azt kérdezzük: mi indította erre a lépésre a társadalom kivetettjeit és
üldözöttéit — nehéz egyetlen szóval kielégítő választ adni. Bocskai tömören
úgy határozta meg a hajdúk tettének okát, hogy nem akartak „magok nemzetinek
hóhéri" lenni. A nemzeti érzés, a haza iránti szeretet fellángolása azonban
nem fogadható el egyedüli indító oknak, mert ha azt tennők, figyelmen kívül
hagynánk a korabeli társadalmi viszonyokat, s hamis idealizált képet kapnánk a
hajdúk magatartásáról. Már csak azért is, hiszen a nemzeti érzés nehezen lehetett
a hajdúk között általánossá vált tudatos tényező akkor, amikor még lénye-

gében, földönfutók voltak. Velük szemben a haza; az adott gazdasági, társadalmi
és kulturális környezet, a magyarországi feudális társadalmi rend mindeddig inkább
csak megtorlóként, büntetőként jelentkezett. Másfelől azonban még nem
zárja ki, hogy az elnyomottak és földönfutók ne lettek volna hajlandók oltalmazni
azt a nagyon keveset is, amit az igazságtalan társadalmi viszonyok juttattak
számukra: a legtöbbször csak földbevájt viskót, annak biztonságát, ahová
meleg emberi érzésekkel visszavárják a harcból megtértet.
A szülőföld vagy a lakóhely emlékek szántotta barázdái, az egy nyelvű és
azonos szokású emberi közösség szeretete, féltése, oltalmazási vágya lehetett
mozgósító erő a hajdúk között is. A döntő tényező azonban az volt, hogy Bocskai
földet, letelepedést ígért nekik: az eddigi, szinte törvényen kívüli helyzet
megváltozását, a harcban kitűnőknek a feudális terhektől mentes szabad életet.
Ennek reménye vált tömegeket mozgósító tényezővé, azonban mindez csakis a
katonai győzelem kiharcolásán keresztül volt megvalósítható. A császári sereg
fölött aratott győzelmen keresztül remélt társadalmi helyzet-változás dominálását,
alapvető voltát nem változtatja meg az a körülmény sem, hogy a hajdúk
jelentős része a császári sereg elleni küzdelmet összekapcsolta az egyéni zsákmányolással,
harácsolással. Ha lehetséges volt, az ellenség s a császári oldalon
maradtak rovására, de nem ritkán a szabadságharc táborán belüli nemesek, polgárok,
sőt jobbágyok kárára is. E probléma vizsgálatánál egyfelől tisztában kell
lenni azzal, hogy ez általános katonai szokás volt abban a korban, másfelől a
hajdúk a küzdelem folyamán rá is voltak kényszerülve az önellátásra, hiszen sem
zsoldfizetésben, sem élelemellátásban — ritka kivételtől eltekintve — nem részesültek.
Mindent összevetve: A hajdúk sorsuk gyökeres megváltozását remélték a
Bocskai István vezetése alatt kirobbant küzdelem győzelmétől, s ennek érdekében
készek voltak, ha kellett, életüket is áldozni. Az 1605 tavaszán Szerencsen
összegyűlt, a hajdúkat egyáltalán nem kedvelő nemesek is kénytelenek voltak elismerni
kimagasló érdemeiket, s a következőket írták a hajdúknak:
,,Az mely mi kegyelmes urunkhoz ő felségéhez (ti. Bocskaihoz) mindhogy
kegyelmetek még ez mi mostani végzésönknek előtte engedelmesen hívsége alá
adta magát és hazátoknak szabadulásáért fegyvert vontatok vitézöl ő fölsége és
mindnyájunk mellett, az német ellenség ellen azt mi mind egész országul kedves
néven vettök ti kegyelmetektől, fejenként gondot viselvén arra, hogy kegyelmetekhez
háládatlanoknak ne találtassunk." 3
Valóban, már 1604. október 3-án fegyvert fogott 300 szabad hajdú, és visszaverte
Kereki vára alól Concin váradi alkapitány támadó zsoldosait. Október
14-én éjszaka pedig Lippai Balázs, Ibrányi Ferenc, Dengelegi Mihály, Szénási
Mátyás, Németi Balázs hajdúkapitány parancsnoksága alatt mintegy 3000 hajdú
esküdött fel Bocskai István hűségére és „ez köröszténségnek s az mi Országunknak
s ides hazánknak legh fő képen az egy Igaz hitnek meg oltalmazására " 4
A hajdúk alkották a kirobbanó Habsburg-ellenes küzdelem első katonai bázisát.
Ezen az éjszakán még virradat előtt Almosd és Diószeg között Bocskai személyes
vezetésével kemény, véres harcban győzelmet arattak a gyülekező császári haderő
egyik legerősebb oszlopa, Petz ezredes serege fölött. A győzelem kivívása a
hajdúk érdeme volt, akik ma is tiszteletet és elismerést érdemlő helytállást tanúsítottak
a náluknál erősebb ellenséggel szemben. 5
„Magyarországban idegen seregen ennél nagyobb vereség már régen nem
esett" — írta az ütközetről a korabeli krónikás. 6 A kivívott diadal eredményeként
felszabadult az egész Partium és a tiszántúli rész. Belgiojoso serege riadtan

menekült a hajdúk elől, akik Rakamaznál még egy vereséget mértek a császáriak
utóvédjére. Néhány nap elteltével Lippai Balázs és Németi Balázs hajdúkapitányok
már Felső-Magyarország központjába, Kassára vezették be a diadalittas
hajdúkat, kiknek sorai egyre bővültek újabb csatlakozókkal. Kassa
elfoglalása után a fürge hajdúlovasok „mérges darazsakként" rajzottak szét a
környező területen, s rövid két hét leforgása alatt közel 30 000 km 2-nyi földön
számolták fel a Habsburg-uralmat.
Bocskai hajdúkatonái nem kevesebb bátorságot tanúsítottak akkor sem,
midőn 1604 novemberében Basta György császári tábornagy közel 15 000 főnyi
idegen zsoldos sereggel támadt a kibontakozó mozgalomra. November 17-én Osgyánnál
fogadták halálmegvető bátorsággal a rájuk zxíduló négyszeres túlerőt, a
hónap utolsó napjaiban pedig Edelénynél és Besenyőnél szálltak szembe Basta
zsoldosaival. Bár mindkét összecsapásban vereséget szenvedtek, mégis már december
első napjaiban ismét harcrakészen álltak, s várták Bocskai parancsait.
Hamarosan szép példáját adták a hősi helytállásnak Kassa védelménél, minek
eredményeként a császári sereg kénytelen volt kudarccal elvonulni a falak alól
Eperjesre téli szállásra. Itt sem voltak azonban nyugalomban, mert a hajdúk
állandó rajtaütésekkel fárasztották, fogyasztották az ellenséget. Megismételt
támadásaik nagymértékben demoralizálták a császári haderőt. 7
1604 decemberében Bocskai alvezére, Rhédey Ferenc 2000 hajdúlovas
élén indította meg a diadalmas téli hadjáratot. E hadművelet eredményeként
1605 tavaszára Bocskai kezén volt a felső-magyarországi végvárvonal, s bizonytalanná
vált Basta Eperjesen tétlenkedő seregének összeköttetése a császári udvarral.
Ennek következtében a császári fővezér rövidesen kénytelen volt visszavonulni
Eperjesről Bécs közvetlen védelmére. 8
Bocskai meleg szavakkal emlékezett meg a hajdúknak a téli hadjáratban
szerzett érdemeikről:
— „...az nagy fizetetlenség miatt felette nagy fogyatkozott állapotban
vadnak, de mind azt sem nizték, hanem télen is, számtalan sok sanyaruságokat,
hidegségeket, ki sánczban várak alatt való heveréssel, ki az ellenség ellen való
csatázással, meg nem mondhatni mennyit szenvedtenek; most is hol éhen, hol
szomjuhon nagy ruhátlansággal és sok fogyatkozással óránként testek szakadásával,
vérek hullásával és sokan halálokkal is szolgáltának." 9
Elismerték a hajdúk kiemelkedő katonai érdemeit még a császáriak oldalán is.
Forgách Zsigmond császári párton maradt főúr azt írta 1605. februárjában
Thurzó Szaniszlónak:
— „• • • soha még ilyen ellenségre nem talált Basta uram" — (ti. mint a hajdúk)
s ha sikerülne békét kötni — „talán böcsületi lenne ezután ez nemzetnek
is." 10
Nem csökkent a hajdúk katonai jelentősége az ország nyugati részének birtokba
vételéért folytatott tavaszi és nyári hadműveletekben sem, noha a nyár
végén már egyre nagyobb számban bekapcsolódtak a hadműveletekbe vármegyei
és egyéb csapatnemek is. Ebben az időben Rhédey Ferenc közvetlen parancsnoksága
alatt közel 10 000 hajdú tevékenykedett, s nem csekély volt a Sennyey
Miklós parancsnoksága alatt küzdő északi hadoszlopban, valamint Homonnai
Bálint fővezér seregében sem a hajdúk száma.
Ott küzdöttek Besztercebánya, Selmecbánya és Zólyom ostrománál, majd
Basta visszavonuló seregét üldözték eredményesen. Részt vettek Pozsony többszöri,
sikertelen ostromában, elfoglalták Trencsént, mely Esztergomnál is
erősebb vár volt, júniusban pedig Nyitra ostrománál vitézkedtek példamutatóan.

E vár ostroma alkalmával följegyezték róluk, hogy „fortélyos találmányú"
ostromtornyokat készítettek, melyeket közel toltak a bástyákhoz, s azokról
vívtak a várvédőkkel. Rohamaikat ugyan többször visszaverték, de nem csüggedtek,
hanem újból és újból támadásra lendültek, amíg csak megadásra nem
kényszerítették a védőket.
Hasonlóan kemény ostromot vívtak a hajdúk Érsekújvárnál is. A vár, amely
Felső-Magyarország kiemelkedően fontos erődje volt, végül is kapituláció útján
Bocskai kezére került, amelynek előidézésében szintén oroszlánrészük volt az
ostromló hajdúcsapatoknak.
Az osztrák örökös tartományokba irányuló beütéseket — amelyek célja
az udvar békekötésre kényszerítése volt — nagy részben hajdúcsapatok hajtották
végre, Dengelegi Mihály, Duló Gergely és Bosnyák Tamás kapitányok vezetésével.
Eredményes portyázásokat végeztek Sziléziában és Morvaországban is,
megakadályozva ezzel, hogy e területekről csapatokat vigyenek a felsőmagyarországi
fő hadszíntérre.
Hasonló stratégiai célkitűzéssel indított támadást Némethy Gergely hajdúfőkapitány
1605 májusában a Dunántúlon. E területen 2000 lovas hajdúval kezdte
meg a hadműveleteket, és a csatlakozó végvári magyar katonák segítségével rövid
idő leforgása alatt birtokba vette csaknem az egész Dunántúlt. Noha az
országrészt csak átmenetileg sikerült megtartani, mert a számbeli fölényben támadó
császári csapatok az év végére visszafoglalták a Dunántúlt, Némethy Gergely
hajdúi májustól decemberig nemcsak az itt állomásozó császári erőket kötötték
le, hanem még a Basta vezetése alatt álló fősereget is elvonták egy időre a
fő hadszintért képező Alsó-Magyarországról.
Az erdélyi hadműveletekben viszonylag kevés hajdú vett részt, mert Bocskai
e terület birtokbavételét mindenekelőtt a fejedelemség belső katonai erejével,
a székelyekkel, valamint román segélycsapatokkal kívánta véghez vinni.
Ide is érkezett azonban 1605 tavaszán 1000 hajdú Gyulaffi László parancsnoksága
alatt, akik sikeresen támogatták a székely és román csapatok harcát a császáriak
ellen. 11
A Bocskai-szabadságharc katonai történetének vázlatos áttekintése során
is láthatjuk, hogy a hadműveletekben s a katonai győzelem kivívásában a hajdúk
kimagasló szerepet töltöttek be. Ők alkották Bocskai — 1605 nyarára már
mintegy 60 000 főből álló — hadseregének döntő részét. 12 A harcoló hajdúk létszáma,
a soraik közé sereglett fegyvert fogott jobbágyokkal együtt, 1605 végére
elérte a 30 000 főt. 13 Számbeli súlyuk mellett jelentőségüket emelte az a körülmény
is, hogy az összesen mintegy 10 000 főt kitevő udvari és végvári katonaság
után ők alkották a hadsereg legképzettebb s legtöbb harci tapasztalattal rendelkező
részét. A hajdúk többsége ugyanis végigjárta a tizenötéves háború kemény
iskoláját, s ismerte nemcsak a törökök, hanem a császáriak harcmódját is. Az itt
szerzett harci tapasztalatokat eredményesen tudták használni, amikor a szabadságharc
folyamán szembekerültek a császáriakkal. 14
A hajdúk többsége — ellentétben a császári katonákkal, akik között a nehéz
fegyverzetű, lassan mozgó gyalogság volt az uralkodó fegyvernem — könnyű
fegyverzetű lovas volt a Bocskai-szabadságharc idején. A küzdelem stratégiája,
nem utolsósorban elégtelen gazdasági bázisa, gyors hadműveleteket kívánt;
a győzelem kiharcolását, mielőtt a császári hadvezetés össze tudja szedni erőit,
vagy nagyobb külföldi katonai segítséget kap. E feladat végrehajtására a könnyűlovas,
mozgékony hajdúk voltak a legalkalmasabbak.

A XVI. század elején a hajdúk még többségükben gyalogosok voltak. A korabeli
feljegyzésekben ilyeneket olvashatunk róluk:
— „Sohasem láttam oly bátor és ravasz gyalogosokat, mint a magyar haj­
1 5 dúk."
— „Ez kemény emberfajta, ragadozáshoz és tolvajkodáshoz szokott, s
mivel hóban és zivatarban folytonosan a szabad ég alatt szoktak a nyájak után
járni, a legjobb katonáknak tekintik őket." 16
— „A hajdúk vakmerőek, igen erős testűek, semmiféle dologtól és veszélytől
nem félnek, nyilakkal és dárdával harcolnak, parittyával kavicsokat lőnek
1 7 ki."
A hajdúk gyalogos katonákként harcoltak a török ellen a XVI. század közepén
is, azonban a század vége felé már egyre nagyobb számban váltak lovasokká.
Ezt az átalakulást mindenekelőtt a török elleni eredményes harc követelményei
tették szükségessé, mert váratlan rajtaütéseket, lesvetéseket, sikeres
portyákat leginkább lovas katonák tudtak végrehajtani ellenük. A hajdúk harcmódjának
igen jellemző vonása volt az úgynevezett „hajdúles" alkalmazása,
mely a következőképpen ment végbe :
A lesre indulás majdnem minden esetben éjszaka történt. A legnagyobb óvatossággal,
halálos csöndben indultak el. Nappal rendesen az erdőkben és a nádasokban
rejtőzködtek, s csak éjszaka álltak ismét seregbe. A sereg előtt a csatavezető
hadnagy járt, a hátul járókat pedig a sereghajtó igazgatta.
Ha megérkeztek a kitűzött célhoz, a jól megválasztott rejtekhelyen a lesbe
beálltak. A leshely általában az utak mentén volt, amerre az ellenséges csapatok
vonulni szoktak. Ezek a helyek nem ritkán több száz kilométernyire feküdtek a
hajdúk szálláshelyeitől.
A lesbe állás után az volt a fő dolog, hogy az ellenséget a rejtekhely közelébe
csalják. E célból jól iramló lovakon azonnal kibocsátották a martalékot. Néha
csak 2—3, máskor 15—20 jó lovas volt a martalék. Az volt a rendeltetése, hogy a
közeledő ellenséget csipdesse, zavarja, azután futást színlelve a leshelyhez csalja.
Amint az ellenség a martalékot üldözve a les közelébe ért, egyszerre megszólalt
a tárogató, síp, pergett a dob, s minden oldalról felhangzott a félelmetes hajdú
csatakiáltás :
Huj, huj, hajrá!
A meglepett ellenség sorai ilyenkor megbomlottak. A megtámadottak menekülni
igyekeztek, de ez általában nem járt sikerrel, mert a hajdúk minden
oldalról körülfogták őket. Harcolniuk kellett, amíg csak el nem pusztultak, vagy
rést nem sikerült nyitniuk a körülzárók sorain. 18
A hajdúk ezt a harceljárást alkalmazták az álmosd — diószegi győzelem kivívásánál
is. Ez a váratlan rajtaütéseken, az ellenség állandó fárasztásán, „fogyasztásán"
és élelemszerzésének megakadályozásán alapuló harcmód több hadművészetfejlődési
tényező következtében aXVII. század elején átmenetileg sikeresnek
bizonyult a császári sereg nehézkes, gyors támadásra kevésbé alkalmas, inkább
védelmi elveket követő harcmódjával szemben. Természetesen csakis abban az
esetben, ha elegendő számbeli fölényt tudtak felvonultatni az alapvetően jobb fegyverzetű,
jobban képzett császári katonasággal szemben.
A Bocskai-szabadságharc idején a hajdúk lovas katonává válása rohamosan
fokozódott. Egy 1605 elején írt levélben a következőket olvashatjuk:
— „A hajdúk ide járnak az Vágra, az hozza reánk őket az ménesekért, mert
csak lovat keresnek főképpen." 10 (Kiemelés tőlem — N. L.)
A lószerzésre irányuló törekvés persze onnan is adódott, hogy lovon kényel-
2 A hajdúk. 17

mesebb és főként biztonságosabb volt katonáskodni, mint gyalogosan. A lovas
katona könnyebben el tudta szállítani a zsákmányt, és ha a harcon rosszra fordult
a dolog, elmenekülhetett, míg a gyalogosokat ilyen esetben többnyire levágták.
A hajdúk lovasodása a XVII. század elején olyan méreteket öltött, hogy pl.
az 1611-ben Nagy András vezetésével Erdélybe ment 12 000 hajdú mind lovas és
puskás volt. 20
A hajdúk a XVI. század folyamán híresek voltak a török elleni gyűlöletükről,
de a század vége felé egyre erősebbé vált bennük a császári idegen zsoldosok s a
Habsburg-kormányszervek és katonai vezetés iránti ellenszenv is. Már 1601-ben
följegyezték róluk, hogy a császári szolgálatban álló hajdúk az idegen zsoldosokkal
állandó viszályban éltek, ingerelték, szidalmazták őket, ,,. . . a süveget kiragadták
a német fejéből és belé futták és a földhöz puffantották" és mindenféle
gúnyt űztek belőlük. 21 Ez az ellenséges magatartás az idegen zsoldosok ellen mindenekelőtt
onnan adódott, hogy azok összehasonlíthatatlanul magasabb fizetést
kaptak, noha a legveszélyesebb harcfeladatokat többnyire a hajdúkra bízták.
Emellett a gyűlölködés kölcsönös is volt. Illésházy István írja följegyzésében,
hogy a császári táborban ,,. . .egy nap sem volt, hogy magyart nem öltek" —
mármint az idegen katonák. 22 A nyelvi, vallási és szokásbeli különbözőségek az
ellentétek erősbödésének irányába hatottak a hajdúk és az idegen zsoldosok
között. Ezek a szubjektív tényezők azonban akkor váltak meghatározókká, amikor
az objektív gazdasági, társadalmi okokkal párosultak. Ez történt a szabadságharc
kirobbanásakor is, s a hajdúk alapvetően gazdasági és társadalmi helyzetük
követelményeinek megfelelően fordultak szembe a Habsburg-uralommal, és
váltak annak elszánt ellenfeleivé. Gyűlöletük oly méretűvé fokozódott, hogy pl.
1606-ban Várad feladásakor annak idegen zsoldosokból álló császári helyőrsége
— bár Bocskai erős kíséretet rendelt melléjük — nem mert addig kijönni a várból,
amíg a hajdúság Bihar megyében volt. Végül is Bocskai kénytelen volt ideiglenesen
más szállást rendelni a hajdúknak. 23 A hajdúk Habsburg-ellenességét
nem eredménytelenül szították a soraik közt tartózkodó protestáns, mindenekelőtt
kálvinista prédikátorok, akik minden földi rossz okainak a Habsburg-uralkodókat
s a Habsburg-uralommal összefonódott pápista papokat tekintették és
hirdették. Dörgő hangú prédikációik alkalmasak voltak a Habsburg-ellenes harci
kedv felszítására és ébren tartására, hiszen a hajdúk többsége a vallása miatt
üldözött protestánsok közé tartozott.
A harcedzettség, elszántság, felszított Habsburg-ellenesség alkalmassá tette
a hajdxíkat arra, hogy a Habsburg-ellenes küzdelem élvonalába kerüljenek, annak
legfontosabb katonai bázisát alkossák. Tartózkodnunk kell azonban attól, hogy
idealizáljuk a harcok alatt tanúsított magatartásukat! A prédálásról és pusztításokról
már megemlékeztünk, de meg kell említeni azt is, hogy a katonai fegyelem
terén sem lehet magatartásukat példamutatónak mondani, még a korabeli fegyelmi
viszonyok figyelembevételével sem.
A hajdúk fegyelmezetlenségének döntő oka — mint már említettük —, a fizetetlenség
és az élelemellátás hiánya volt. Bocskainak nem sikerült megoldania a
hadsereg anyagi ellátásának problémáját. Ezt nem tette lehetővé az országnak a
tizenötéves háború folyamán nagymértékben elpusztult állapota, s a helyzetet
csak súlyosbította az a körülmény, hogy a gazdasági erőforrások fölött rendelkező
uralkodó osztály most is vonakodott az anyagi áldozathozataltól. A fizetetlen,
ellátatlan katonáknak maguknak kellett gondoskodniuk fenntartásukról.
Ezt úgy oldották meg, ahogyan tudták s ahogyan jónak gondolták. Sokszor a
szükségesen felül is zsákmányoltak. Mindez károsan éreztette hatását a fegyelmi

helyzet alakulására. A kassai főhadiszállástól, Bocskai személyétől meglehetősen
távol működő hajdúkapitányok, mint például Némethy Gergely, néha már kétségbevonták
a központi vezetés intézkedési jogait is. 24 Nem egy esetben lázadás,
nyílt parancsmegtagadás is bekövetkezett a hajdúk között, amiket azonban viszonylag
könnyen le lehetett csillapítani, s a felzendült hajdúk folytatták a harcot
a császári csapatok ellen. 25
Bocskai és alparancsnokai igyekeztek gátat szabni a fegyelmi kilengéseknek,
de az akut pénzhiány miatt csak tüneti kezelést végezhettek, a bajok gyökerét
nem tudták megszüntetni. Bocskai mint tapasztalt katona jól tudta, mit lehet
fizetetlen katonaságtól követelni. Meg is írta egyik levelében : „. . . nem szintén
vihettyük ott őket, ahol mü akarnók, hanem az magok teczczésén is járnak sok
dologban." 26
„Ha lehetne" — írta a fejedelem egy másik levelében — „az egész hajdúságot
csak az magunk kebelében, vagy markunkban szorítanánk, hogy senkinek terhére
ne volnának. De ilyen változás soha kár nélkül nem lehet. Ha oly jó szél találkozott
volna valahonnan, aki hírünk nélkül a német császár erejét kifutta volna
Magyarországból, talán úgy kár nélkül helyére tudtuk volna hitünknek s nemzetünknek
szabadságát állítani. De hogy haddal kellett azokat innen kivernünk,
a kik minket rontottak, kárral kellett annak meglenni, kit a következő jóért el
kell mindnyájunknak szenvednünk." 27
Nehezítették, bonyolultabbá tették a fegyelmi állapotokat a hadseregen
belüli osztályellentétek is, amelyek főként 1605 nyarától, a főnemesség fokozott
előtérbe nyomulásának idejétől kezdve váltak egyre élesebbé. Illésházy Istvánt,
a nyugati területek kormányzóját többször megkergették a hajdúk, majd november
1-én fölkeresték a hajdúkapitányok Homonnai Bálint fővezért, és mint
azt maga írja Naplójában:
— „Illésházy uramra panaszkodván, arra kértek, hadjak szabad utat nekik
és reá menvén megölik, mert sok gyalázatos irkálásokkal illeti őket." 28
Illésházy ugyanis, más főnemesekkel együtt, igyekezett teljesen háttérbe
szorítani, majd felszámolni a küzdelem parasztmozgalomból sarjadt, az elnyomottak
osztályharcos követeléseit is hangoztató vonalát. Ez a törekvés a legközvetlenebbül
érintette a hajdiíkat és a közéjük sereglett jobbágyokat, s fegyverrel a
kezükben igyekeztek meggátolni annak megvalósítását. A nemesség felháborodottan
szemlélte, hogy „...minden pásztor parancsolni akar", s több helyen
fegyveres erőszakkal igyekezett a régi állapotokba visszakényszeríteni a hajdúk
közé hadra sereglett jobbágyokat. A hajdúk azonban nem egy alkalommal védelmükbe
vették a közéjük szökötteket, s így fegyveres súrlódások keletkeztek
közöttük és a nemesek között.
— „Tiszán túl nemeseknek hajdú vitézekkel gyakorta harcok vagyon, ölik,
vágják egymást" — írta 1606-ban Révay Márton Thurzó Györgynek. 29
A hadseregen belüli osztályellentétek végső kiéleződését, s az antagonisztikus
osztályok időleges összefogásának felbomlását azonban mérsékelte és hátráltatta
többek között az a körülmény, hogy Bocskai maga is nem egy esetben a hajdúkra
támaszkodott az uralkodó osztály nagy részének mindenároni békekötésre
irányuló terveivel szemben. Hogy ezt megtehesse, védte a hajdúkat a nemesek
bosszúálló törekvéseitől. Felháborodottan írta Illésházyn keresztül a hajdúk ellen
fegyveres harcra készülő alsó-magyarországi nemeseknek:
— „Bizony az nemes országtűi és nemes vármegyéktől nem érdemeljük,
nem is reméljük semmi áron, hogy cselekedjék maguk hírének, nevének gyalázat -
jával, hogy szénájukért, szalmájokért, egy néhány tehenökért, hitükért és törvé-

nyek szabadságáért vivó hadakra arczul támadjanak, mely nem az igaz háládatosság
neme volna." 30
Bocskai maga is az uralkodó osztály tagja volt, s nem akarta a feudális társadalmi
rend megváltoztatását. Azonban messzebbre látott osztálya tagjainak
többségénél, s tudta, hogy a győzelmet kivívó tömegeket nemcsak tisztességtelen,
hanem esztelen dolog lenne büntetni akkor, amikor két idegen hatalom hadserege
tartózkodik az országban. Ezen kívül, mint a hazai abszolutizmus kiépítésére
gondoló uralkodó, támaszt keresett a harcban kitűnt, megnemesített és
letelepített hajdúkban.
A közel 10 000 hajdúkatonának adott letelepítő levelében így emlékezett
meg azok katonai érdemeiről:
— „Megtekintvén ezeket a dicsőséges és örök emlékezetre méltó érdemeket,
hajdú vitézeinket — a mi régi szabadságaink bajnokait és visszaadóit — hogy a
haza szabadságáért végzett fáradságos munkájuknak és a mi irántuk való hálánknak
emlékezetét a késő utódoknak is emlékül hagyjuk és hogy abban a hazában,
amelyben harcoltak, tiszteletet és szabadságot nyerjenek. . . a paraszti és
nemnemesi állapotból, amelyben születtek és amelyben eddig éltek kegyelmesen
kiemeljük." 31
Ez a jutalmazás a harcolóknak csak egy részét érintette, s ugyancsak szűk
kivezető ösvényt nyitott az elnyomottaknak a szolgaság házából. Ennek ellenére
hosszú időn keresztül harcra mozgósító erő, minden magyar jobbágy vágyálma
volt a hajdúvárosi kiváltságok, a hajdúszabadság elnyerése.
A Bocskai vezette Habsburg-ellenes küzdelmet természetesen nemcsak a
hajdúk vívták és vitték győzelemre. Mellettük ott küzdöttek végvári katonák,
udvari csapatok, nemesi felkelők, főúri bandériumok, vármegyei portális katonák,
városok zsoldosai, székelyek, török, tatár és román segélycsapatok. A kezdeményezésben
részt vevők és a legszilárdabb katonai bázist alkotók mégis a hajdúk
voltak. Nevüket egyaránt kísérte elismerés és szidalom. „Bocskai angyalainak"
is nevezték őket, akiktől nemcsak a császári katonák, hanem a magyar
nemesek is ugyancsak tartottak. Fogcsikorgatva, kényszertől hajtva egyeztek
bele letelepítésükbe és megnemesítésükbe, s Bocskai halála után sokat próbálkoztak
az adomány visszavételén. Sikertelenül. A hajdúk elszántan védték a
Bocskai vezette küzdelemben vérrel szerzett adományukat, amelyre alaposan
rászolgáltak.
Nem mesebeli hősök, gáncs nélküli lovagok voltak, hanem boldogulásukat
minden eszközzel kereső, azért foggal-körömmel küzdő elszánt, bátor emberek.
A szabadságharc alatt fegyelmi kilengéseik ellenére is szép fegyvertényekkel öregbítették
a magyar katona „jó hirét nevét", s hosszú időn át példaképül szolgáltak
mindazok számára, akik fegyvert ragadtak az idegen elnyomás, hódítás ellen.
„Megvénhüdt katonák, fizetetlen szolgák
Rongyosuk besliák, nyomorodott árvák
Bizonyság ez ország, voltatok jó szolgák" —
írta róluk az egykorú, Bocskai haláláról szóló krónikás ének. 32 Valóban, a hajdúk
a Bocskai-szabadságharcban jól szolgálták a Habsburg-ellenes küzdelem ügyét,
s döntő tényezői voltak a győzelem kivívásának. Katonai jelentőségük az elkövetkező
évtizedekben egyre csökkent, s a Rákóczi vezette szabadságharc idején
már nem számítottak döntő katonai tényezőnek. Letelepedésükkel, ha nem is
egyszerre, de fokozatosan rátértek a békés termelő munkára. Katonai hírnevük
még így is sokáig élt a köztudatban, s méltó ma is az utódok emlékezetére.

JEGYZETEK
1 Bocskai István 1605. április 8-án kelt levele Erdélybe ismeretlenhez (Magyar Történelmi Tár,
XIX. k. 102).
2 L. az adorjáni táborban 1604. október 14-én felvett jegyzőkönyvet, amelynek tanúsága szerint
Bocskai már szept. 28-án ,,. . .ajándékot is külde Kerekiben, hogy az hová kívántatik Haidu
hadnagyoknak vinnék. . ." (Orsz. Levéltár, Eszterházy es. lt. Bep. 77. fasc. B.), továbbá
Belgiojoso 1604. október 17-i levelét Báthory Istvánhoz (uo. fasc. E.)
3 Szerencsi országgyűlési rendek 1605. április 20-án kelt levele a hajdúkhoz (Magyar Országgyű­
lési Emlékek, XI. k. 874).
4 Hajdúkapitányok 1604. október 14-én kelt hitlevele Bocskai István részére (Orsz. Levéltár,
Eszterházy cs. It. Rep. 77. fasc. E).
5 Azt, hogy Bocskai személyesen vezette a hajdúkat az álmosd—diószegi ütközetben, Belgiojoso
is írja idézett, Báthory Istvánhoz küldött levelében.
6 Bethlen F.: História de rebus Transsylvanicis (Geréb L.: A hazai osztályharcok irodalma,
1525—1660) Budapest, 1955. 282.
7 L. ezzel kapcsolatban tanulmányomat: A császári hadsereg támadása a Bocskai-szabadságharc
ellen 1604 őszén. (Hadtörténelmi Közlemények 1956. 3—4 sz).
8 A téli hadjárattal, s ott a hajdúk szereplésével részletesen foglalkoztam „A Bocskai-szabadság­
harc katonai története" c. monográfiám (Budapest, 1961) 187—224. oldalain.
9 Bocskai István 1605. április végén írt levele a török szultánhoz (Magyar Történelmi Tár,
XIX. k. 118).
10 Forgách Zsigmond idézett, február 21-én kelt levelét 1. Orsz. Levéltár, Thurzó cs. lt. fasc.
105.).
11 A hajdúk szereplésének részletes bemutatását az 1605. tavaszi és nyári hadműveletekben a
különböző hadszíntereken 1. idézett monográfiámban 225—334. oldalain.
12 L. Imreffy János főfizetőmester 1605. június 28-i jelentését Bocskaihoz (Orsz. Levéltár,
Eszterházy cs. lt. Rep. 77. fasc. E.).
13 L. Illésházy István 1605. dec. 12-én kelt levelét Kollonics Siegfriedhez (Történelmi Tár, 1900.
416.), továbbá az 1605 telén készült szálláselosztást (Orsz. Levéltár, Hoffinanz. . . .fasc.
15 433, fol. 37.).
14 A Bocskai-szabadságharcban részt vevő hajdúk többsége a tizenötéves háború alatt császári
szolgálatban harcolt a török ellen, vagy állandó zsoldosként, mint királyi hajdú, vagy időről
időre zsoldba fogadva, mint szabad hajdú. Közülük került ki a szabadságharc hadseregének első
bázisa, s a későbbiek folyamán is sok, korábban császári szolgálatban küzdő hajdú csatlakozott
a mozgalomhoz. (L. Gyulaffi L.: Följegyzései, MHHS. XXXI. k. 42. old.) A vezetők többsége
is vagy császári szolgálatban, vagy a császáriakkal szövetségesként harcolt a török ellen: így
Bocskai István, Rhédey Ferenc, Rákóczy Lajos, Rákóczy Zsigmond, Némethy Gergely,
Némethy Balázs, Lippai Balázs és mások.
15 Szerémy György emlékirata Magyarország romlásáról, 1484—1543. 203.
16 Schwandtner János György: Scriptores rerum hungaricorum (Vindobona, 1746) I. 610.
17 Bizarus Péter szavai (Schwandtner: im. 693.) Basta György 1597-ben a következőket irtsa a
hajdúkról:,,. . .maquestifurnoributtatidagl'Aiduchicontanto valore, quanto maihabbi vieto,
fare ad altra natione. . ."(Dr. Veress E.:Basta György hadvezéri levelezése és iratai Budapest,
1913 I. 16.)
18 Takáts S.: A török—magyar lesvetés módja (Századok, 1912. 734.)
19 Semberi János 1605. január 21-én kelt levele Thurzó Szaniszlóhoz (Orsz. Levéltár, Thurzó cs.
It.fasc. 103 ) Vö. : Forgách Péter 1605. július 4-én kelt, Vízkeleti Tamás és Ocskay Gáspár 1605.
augusztus 24-én kelt, Thurzó Szaniszlóhoz írt leveleivel, valamint Thurzó Kristóf 1605. augusz­
tus 5-én kelt levelével, melyben többek között azt olvashatjuk a bekövetkezett helyzetről,
hogy immár „. . .pénzen sem találhatok semmi jó lovat. . ." (uo.)

20 Nagy Szabó F.: Memoriáléja (Erdélyi Történelmi Adatok. I. 104.)
21 Szádeczky L.: Mihály havasalföldi vajda Erdélyben (Történelmi Tár, 1882. k. f. 186.)
22 L. gr. Illésházy István nádor följegyzései 1592—1603. MHHS. VII. 9—10. old. L. még Gömö-
ry G.: Hadi szabályok a magyar lovasság és gyalogos hajdúk számára a 30 éves háború előtti
időszakból ( Hadtörténelmi Közlemények, 1891. 148—152.)
23 L. Történelmi Tár. 1878. 621.
24 L. Mátyás főherceg 1605. november 29-én kelt levelét Illésházy Istvánhoz (Magyar Országgyű­
lési Emlékek, XI. k. 233 474—477.)
25 L. Homonnai Drugeth B.: Naplója. (Tudománytár, 1839. V. 181—182, 252.) Vö. Bosnyák Tamás
1605. szeptember 8-án kelt, Illésházy Istvánhoz írt levelével (Történelmi Tár, 1878. 832.)
26 Bocskai István 1605. január 22-én kelt levele a kolozsváriakhoz. (Jakab E.: Oklevéltár Kolozs­
vár történetéhez) Budapest, 1888 204.
27 Bocskai István levelét 1. Történelmi Tár, 1878. 585.
28 Homonnai Drugeth B.: i. m. 367—368.
29 L. Illésházy István 1606. június 17-én kelt levelét Bocskaihoz (Történelmi Tár, 1878. 316.)
Vö. Magyar Országgyűlési Emlékek XII. 292—293.)
30 Bocskai István 1606. november 13-án kelt levele Illésházy Istvánhoz (Történelmi Tár, 1878.
624.)
31 Bocskai István 1605. december 12-én kelt adománylevele a hajdúk számára (Benda K.: A Bocs­
kai-szabadságharc Budapest, 1955.91) — Bocskai többek között az 1606. október 27-én kelt
levelében is világosan megírta álláspontját a hajdúk érdemeiről Illésházynak: „Valamint s
valahogy lött eddig való előmenetelünk. . . őkegyelmek által lött, Kiért háládatlanoknak nem
akarunk semmi időben hozzájok találtani." (Történelmi Tár, 1878. 610.)
31 l. Benda K.: i. m. 159.

László Nagy
Die Hajdúkén im Freiheitskrieg Bocskais
Die Hajdúkén erwarben sich einen historischen Ruf in den Kämpfen gegen die Habsburger
unter der Leitung von Bocskai und von nun an spielten sie eine wichtige Rolle in der Geschichte
Ungarns. Als der kaiserliche General und der Hauptkapitän Oberungarns Belgiojoso im Oktober
1604 mit seinen Truppen gegen István Bocskai zog, waren die-Hajdúkén die ersten, die zu den
Waffen griffen und sich Bocskai anschlössen.
Unter den Beweggründen ihres Aufstandes befand sich ausser der Vaterlandsliebe das
Versprechen Bocskais, ihnen Boden zur Ansiedlung zu gewähren, was die Veränderung der bisher
fast illegalen Lage und ein von den feudalen Lasten freies Leben für die hervorragenden Helden
der Schlachten bedeutete.
Die Hajdúkén bildeten die erste militärische Base des Freiheitskampfes, aber ihre Bedeu­
tung und ihre wichtige Rolle während des ganzen Freiheitskrieges zur Geltung kamen. Die merk­
würdigsten Ereignisse des Krieges waren: die Verteidigung der Schloß Kereki, der Sieg von Almosd
und Kassa, der siegreiche Feldzug, der im Dezember 1604 begann, und später der Winter- und
Sommerfeldzug. In allen diesen Schlachten spielten die Hajdúkén eine hervorragende Rolle unter
der Führung ihrer Kapitäne. Sie bildeten — neben den Soldaten der fürsterlichen Höfe und der
Grenzfestungen — den über die meisten Kriegserfahrungen verfügenden und bestens ausgebilde­
ten Teil der Armee Bocskais, die im Sommer 1605 schon 60 000 Mann stark war. Die Zahl der
Hajdúkén in der Armee, die am Anfang nur aus 300 Soldaten bestand, betrug am Ende des Jahres
1605 schon 30 000. Der Zusatz ergab sich aus den unterdrückten Leibeigenen.
Am Anfang und um die Mitte des 16. Jahrhunderst bildeten meistens Fusstruppen die
Hajdúkén, aber die Berittenen gewannen bald die Oberhand. Die Strategie und nicht zu­
letzt die ungenügende wirtschaftliche Base des Freiheitskrieges forderten rasch vor sich gehende
Feldzüge, in denen die beweglichen, berittenen Truppen mit leichter Bewaffung mit ihren schnellen
Überfällen, Scheinangriffen und Streifzügen erfolgreicher kämpfen konnten, als die kaiserlichen
Truppen, die mit schwerer Bewaffnung versehen waren und meistens die Verteidigungskämpfe
bevorzugten.
Kampfbereitschaft, Entschlossenheit und Habsburgfeindliche Gesinnung veranlassten die
Hajdúkén, in den ersten Kampflinien zu streiten, aber Übertretungen, Zuchtlosigkeiten kamen bei
ihnen auch während des Freiheitskrieges vor. Diese negativen Erscheinungen waren auf die man­
gelhafte Besoldung und Versorgung zurückzuführen, denen wieder die schlechte wirtschaftliche
Lage des Landes zugrundelag. Die Disziplin wurde auch durch die, Klassengegensätze innerhalb
der Armee gefährdet. Seit dem Sommer 1605 traten die Hochadeligen immer mehr in der Kriegs­
leitung in den Vordergund, die sich bemühten, die aus dem Bauernstand emporgestiegenen und
auch den Klassenkampf vertretenden Elemente zu imterdrücken. Bocskai versuchte die überaus
grosse Verschärfung der Klassengegensätze und die Auflösung der provisorischen Zusammenfas­
sung der antagonistischen Klassen zu verhindern. Zur Ausführung seiner Pläne, einen einheimi­
schen Absolutismus auszubauen, fand er Unterstüztung in den Hajdúkén, von denen 10 000
Soldaten in den Adelsstand erhoben und im Gebiet jenseits der Theiss angesiedelt wurden. Die
Hajdúkén haben diese Privilegien mit ihrer heldenhaften Teilnahme am Freiheitskrieg verdient.

Benda Kálmán
A BOCSKAI-KORI HAJDÚSÁG ÖSSZETÉTELE
ÉS TÁRSADALMI TÖREKVÉSEI
Az utóbbi évek kutatásai a Bocskai kori hajdúság történetének számos, korábban
homályos kérdését tisztázták 1, de még mindig vannak megoldatlan problémák.
A hajdúság kialakulásának, etnikai összetételének kérdése megoldottnak
mondható, s míg Takáts Sándor még többségükben délszlávoknak vélte őket, ma
már tudjuk, hogy csekély kivételtől eltekintve magyarok voltak. 2 Társadalmi
összetételük is általában tisztázódott. Míg korábban nemegyszer hangzottak el
olyan nézetek, hogy a hajdúk, közelebbről a Bocskai által letelepített hajdúk
„nagyrésze nem is paraszt, hanem a törökdúlások miatt hajléktalanná vált nemes
ember" volt, 3 ma már nem kétséges, hogy óriási többségükben a jobbágy-parasztság
soraiból kerültek ki. 4
A már megoldott problémák azonban újabb feleletre váró kérdéseket vetettek
fel, éppen a hajdúk társadalmi hovatartozását és tudatát illetően. Vajon ez a
paraszti eredetű katonaréteg hordozója és képviselője volt-e a paraszti társadalmi
törekvéseknek vagy nem. A nemzedékeken át zsoldból és zsákmányból élő
katonák a paraszti termeléssel tartottak-e valamilyen kapcsolatot, s ez a kapcsolat
közrejátszhatott-e tudatuk formálódásában? Beszélhetünk-e egyáltalában
arról, hogy a hajdúság egészét vagy zömét azonos társadalmi tudat és egységes
társadalmi politikai törekvések jellemezték ?
Molnár Erik úgy vélte, hogy a XVII. század elejére a hajdúság teljesen kiszakadt
a termelésből, zsoldos elemmé lett, amelyik annak szolgált, aki jobban
megfizette. 5 Makkai László véleménye szerint, bár a hajdúság sem a parasztsághoz,
sem az uralkodó osztályhoz nem tartozott, mégis „a hajdúk nagyrésze nem
volt annyira gyökértelen, a paraszti élettől elidegenedett elem, mint a nyugateurópai
zsoldosok", ezért is fogadta el sorsa rendezéseként Bocskaitól a földet,
a letelepítést. 6 Nagy László viszont úgy látja, hogy a hajdúság azonosítható a
parasztsággal. Főleg a szabadságharc idején — írja — „a hajdúk és a hadra sereglő
jobbágyok sorait csak nehezen és erőszakoltan lehetne kettéválasztani,"amiből
következik, hogy céljaik is azonosak voltak: „az idegen elnyomás megszüntetésén
túl az, hogy fegyveres harcukkal maguknak jószágot és szabadságot szerezzenek.
7 Ehhez hasonló Rácz István álláspontja, aki szerint „a magyarországi
hajdúkat korántsem azonosíthatjuk más európai deklasszált elemekből összegyűlt
zsoldosokkal. Azokat semmiféle nemzeti hovatartozás tudata nem kötötte
össze. A magyar hajdúknak nem volt mindegy, hol és miért harcoltak." 8
Az egymással ellentétes vélemények közt pusztán spekulatív alapon nem
dönthetünk. Ahhoz, hogy kijelölhessük a hajdúság helyét a korabeli társadalomban
és hogy meghatározhassuk társadalmi és politikai tudatát, előzetesen egy
dolgot kell konkrétan megvizsgálnunk: igaz-e, hogy a Bocskai-kori hajdúság a
parasztságból és a paraszti termelésből már teljesen kiszakadt réteg volt, amelynek
magatartása zsoldos mentalitást tükröz.
Hogy a kérdésre válaszolhassunk, próbáljuk meg adat- és számszerűen meg-

állapítani, hogy a Bocskai-kori hajdúság kikből tevődött össze, s hogy származási
helyüket tekintve az egyes hajdúk, vagy hajdú csapatok az ország mely vidékeiről
verbuválódtak.
Történetírásunk abból kiindulva, hogy a XVI. század első felében a hajdúk
bizonyíthatóan a török által elpusztított dél-alföldi terület menekültjei közül
kerültek ki, természetesnek vette, hogy a Bocskai-kori hajdúság is nagy többségében
erről a hódoltsági területről származott, s hogy közöttük számosan lehettek,
akik már második vagy harmadik nemzedékben élték a hajdú életet. Szekfű
Gyula csakúgy a török által elűzött földönfutókat látott bennük, ahogy Sinkovics
István is „mindenüket vesztett emberek"-ként jellemzi őket az 1962-ben
megjelent Magyarország történetében, s R. Várkonyi Agnes is arról ír, hogy a hajdúk
sorait mindvégig a török elől menekülők duzzasztották fel. 9 Györffy István
megállapítása szerint a XVI—XVII. század fordulójára a hajdúság számát a török
által feldúlt és futásba kergetett Nagykunság menekültjei növelték meg. 10
Szabó István a Maros, Tisza és a Körösök frissen pusztult területeinek hadjáratok
által „elsodort" lakosságára mutatott rá. 11 Rácz István legutóbb így összegezte
történetírásunk mai álláspontját: A tizenötéves háború végéig, 1606-ig, a hajdúság
zöme a török által elfoglalt országrészből került ki. 12
A kortárs megfigyelők megbízható útbaigazítást nem adnak. Illésházy István
1598-as naplójában ezt olvashatjuk: „Ezidőben a faluk és városok Buda és Esztergom
körül mind puszták voltak, elfutott róla a nép. Ezek közül az futott nép
közül. . . szabad hajdúk támadtak. Ezek csak itt az Felső-Magyarországban
többen voltak háromezernél." Egy évvel később pedig ezt jegyezte fel: „Az szabad
hajdúk. . . támadtak vala az jobbágyságból, az kiknek hazájok elpusztéttatott
vala az hadak miatt." 13
Hódoltsági menekülteket látott a hajdúkban Báthory Gábor erdélyi fejedelem
is. A Polgáron letelepített hajdúkat „jövevény legények"-nek mondotta,
akiket a török elűzött korábbi lakóhelyükről. „Mind itt (Erdélyben) s mind Magyarországba
sok ezféle szegénylegények vadnak — írta Forgách Zsigmondnak
— kik az török földről felszorultanak, s akik odamennek, ahol megélhetést találnak.
14
Ugyanakkor más följegyzések az 1590-es évektől kezdve említik, hogy főleg
a hódoltság peremvidékének, de a távolabb eső, hadjáratoktól nem bolygatott
területeknek a jobbágyai közül is sokan beálltak a hajdúk közé. Az erdélyi országgyűlések
sorozatosan büntetést hoztak a hajdúnak álló székelyek és jobbágyok
ellen, s a magyarországi rendeknek is éveken át egyik legfőbb gondja a hajdúk
közé állt szökött jobbágyok visszaszerzése volt. 15 Az eseményeket éles szemmel
figyelő és kitűnően értesült Szamosközy István pedig arról tudósít bennünket,
hogy az 1602-ben Basta zsoldjában Erdélyt dúló hajdúk zömükben nem a
török területről, hanem a vele határos Partiumból származtak. „Mind magyar
• hajdúk voltak — írta —, nagyobb része mind amaz Körös-Maros mellyéki féle
magyar vala, kik, minthogy a török torkában vágynak, nagyobb része mind
török és tatár természetűek." 16
Az eltérő vélemények szükségessé teszik, hogy a kérdést közelebbről is megvizsgáljuk
és megpróbáljuk szólásra bírni a legszavahihetőbb forrásanyagot, a
hajdúkról készített összeírásokat.
A legfontosabb, a Bocskai által 1605-ben és 1606-ban kiváltságolt és letelepített,
kerekszámban 10 000 hajdú név szerinti összeírása mindeddig nem került
elő, csak kapitányaik nevét ismerjük. Ránk maradtak azonban a szabadságharcot
megelőző évekből egyes királyi szolgálatban álló gyalogos és lovas hajdú

egységek zsoldjegyzékei. Közülük legértékesebbek a Hans Jacob von Rottal
felső-magyarországi főkapitány parancsnoksága alatt harcoló 1200 hajdúról
1601-ben a Szepesi Kamara által készített havonkénti kimutatások, amelyek
tizedenként és századonként haladva, teljes névsort adnak. 1601—1602-ből ránk
maradt a szendrői és a szatmári vár hajdúinak zsoldjegyzékéből is néhány töredékes
darab. Ezeknek a részleges, nemegyszer töredékes jegyzékeknek mégis
értéket ad, hogy a hajdiík törzsgárdájának, a királyi hajdúknak soraiba enged bepillantást.
Ugyanakkor nehézségeket és bizonytalanságot okoz, hogy az összeírások
németül készültek, az összeíró az esetek többségében valószínűleg német
anyanyelvű volt, s a magyar vezeték és keresztneveket fül után, fonetikusan írta
le. Még szerencse, hogy a havonkénti jegyzékek nem egymásról másolódtak, s így
az eltorzult nevek az összevetés alapján többségükben tisztázhatók. 17 Ismert előttünk
továbbá néhány, a szabadságharc utáni, 1607—1608-as zsoldjegyzék is,
igaz, hogy csak egyes csapatokról, s nem egyszer az is hiányosan. 18 A Bocskai által,
főként hajdúknak adományozott armálisokból kereken 120-at ismerünk. Ezek
előnye, hogy a nemesi előnév adományozása révén minden esetben következtethetünk
a megnemesített származási helvére. 19
Felhasználhatjuk még a Báthory Gábor és Bethlen Gábor hajdúkat letelepítő
kiváltságleveleiben található névsorokat is. 30 Az 1607 őszén induló hajdúlázadásban,
majd az 1610-es évek hajdúmozgalmaiban részt vevő hajdúság törzsét
ugyanis bizonyíthatóan Bocskai vitézei alkották, 31 annyira, hogy a később
letelepítettek közt nem egy, már az 1605-ös korponai kiváltságlevélben is említett
kapitányuk nevével találkozunk. 22
Az így rendelkezésünkre álló, viszonylag kicsiny névanyagból — ezt hangsúlyozzuk
— végleges következtetéseket nem vonhatunk le. De talán bizonyos
általános útbaigazításra módot adhatnak s egynémely módszertani tapasztalattal
is szolgálhatnak. Mindenekelőtt nézzük meg, mit tudunk a magyar névadás
fejlődéséről. 23
A vezetéknév a személy névhez fűzött megkülönböztető jelzőkből alakult ki
Európa-szerte a XV. század folyamán. A magyar parasztság körében a vezeték
és keresztnévből álló kéttagú névadás az 1500-as évek elejére vált általánossá,
bár a vezetéknév ekkor és még sokáig, nem teljesen azonos értékű a ma szükségszerűen
tovább öröklődő, a férfiági rokonság minden tagjára kiterjeszkedő családnévvel.
A jobbágyok közt ugyanis — a nemesség és a polgárság körében az
állandósulási folyamat korábban megindult — a XVI—XVII. században, de még
a XVIII-ban is gyakori jelenség a családnév megváltozása, felcserélődése. A névváltozás
persze nem az egyéntől, hanem mindig a közösségtől indult ki. A közösség
volt az, mely — esetleg a név viselőjének minden beleszólása nélkül — új nevet
ragasztott valakire, s ez az új név kiszorította a régit. A jobbágy neve leginkább
akkor változott meg, ha viszonyaiban valami lényeges változás történt. A földmívelésről
valamely ipari foglalkozásra való áttérés szinte minden esetben névcserével
járt együtt: a mesterség vezetéknévvé vált (Kovács, Asztalos, Kerékgyártó,
Varga stb.). Még biztosabban bekövetkezett a névcsere lakóhelyváltoztatás
esetén: az új közösség a jövevénynek új nevet adott, jellegzetes testi, szellemi
vagy emberi tulajdonságai (Nagy, Szőke, Balog, Ravasz, Bátor, Jókedvű stb.),
foglalkozása, tanult mestersége (Sípos, Mészáros, Kosaras, Szőcs stb.), a közösségtől
eltérő nemzetisége (Rácz, Horvát, Oláh stb.), vagy az esetek nagy százalékában
korábbi lakóhelye (Budai, Somogyi stb.) alapján. Bizonyos általánosítással
azt mondhatjuk, hogy a XVI—XVII. században paraszti vezetékneveink

még átmeneti állapotot képviselnek a ragadványnevek és az öröklődő családnevek
közt.
Ha a vezetéknév esetenként, és nem ritkán, a paraszti élet egyhangú keretei
közt is felcserélődött, mennyivel inkább ez történt, ha a jobbágy hajdúnak állt.
Szülőfalujából idegenbe, az ország más vidékére szakadt, földmívesből vagy
pásztorból katonává lett, s a zárt falu közösségét odahagyva, szinte új társadalmi
rendbe került. A korábban viselt, esetleg már örökölt családnév, ha magával
vitte is, az új közösségben többnyire értelmét vesztette —, a szökött jobbágy
pedig, hogy nyomára ne akadjanak, gyakran el is titkolta eredeti nevét. Az újonnan
szerzett név — amelyet ez esetben is a közösség ragasztott az egyénre — közvetlenül
jellemző volt viselőjére, akár foglalkozásra, testi vagy szellemi tulajdonságra,
akár pedig valamely helységre vagy vidékre utalt. Néhány bizonyíték:
Tudjuk, hogy a végvári katonaságnál, csakúgy mint a hajdúknál, századonként
egy dobos volt, aki a készülőt, ébresztőt, vagy lovasságnál a felülőt verte.
Valóban, minden hajdúnévsorban megtaláljuk a Dobos nevet, s a magyarul
talán nem is értő írnok többnyire melléírta katonai beosztását is, mint pl. a
szatmári gyalogos hajdúk zsoldjegyzékében: Dobos Demeter timpanista, azaz
dobos. Századonként, lovasságnál nemegyszer már félszázadonként találkozunk
a Zászlótartóval. (Ennek a neve mellé is odaírták: vexillifer, vagy gyakrabban németül:
Fendrich.) Főleg lovasegységeknél sohasem hiányzik a névsorból a Kovács,
(gyakran mellékneves formában: Benedek kovács, Jakab kovács), vagy az ugyan-,
arra a mesterségre utaló Patkó név, 24 ezekből egy században több is előfordul,
csakúgy mint Borbély (gyakran Barbély, azaz sebkötöző, sebesültvivő). Ugyancsak
a lovasalakulatoknál szabályszerűen találunk valakit, aki a Nyereggyártó
névre hallgat, gyalogságnál viszont a Csiszár (fegyverkovács) és a Puskás (puskajavító)
név a gyakori. Ezekben az esetekben a név egybeesik a foglalkozással s
ezt az azonosságot még aláhúzza, hogy időnként kiderül, az illetőknek nemegyszer
más nevük is van. így a szatmári lovashajdúk közt már említett Zászlótartó
Andrást az egyik zsoldjegyzékben Fodor Andrásként vették számba. Az egyik elnevezés
testi tulajdonságra vonatkozott (fodor-göndör), a másik a katonai megbízatásra,
rangra. Ez utóbbi név pedig nyilván adott esetben a ranggal együtt
megszűnt, hogy helyet adjon a korábbi névnek, vagy esetleg egy újabbnak.
Nincs okunk kételkedni benne, hogy ahogy az eddig tárgyalt nevek a legszorosabb
összefüggésben voltak viselőjük mesterségével, vagy valamely tulajdonságával,
a helységekre, földrajzi tájakra utaló nevek is azt jelzik, hogy az illető
maga származott a névben olvasható helyről. A helynévből képzett vezetéknevek
25 száma egyébként ezekben a zsoldlajstromokban feltűnően nagy, az általunk
megvizsgáltakban átlagban az összes név 40%-át teszik ki. Ez az arány jóval
meghaladja pl. a korabeli jobbágyösszeírásokban található, hasonló jellegű vezetéknevek
százalékát, ami persze érthető. Egy-egy hajdú tized vagy század összeállásakor
az első hónapokban az emberek egymást főként származási helyük alapján
különböztették meg, 26 aztán az esetek egy részében később ezt kiszoríthatta
más, jellegzetesebb név. Minél régebben van együtt valamely közösség, annál kevesebb
benne a bevándorlásra utaló helynév. Jellemző ebből a szempontból,
hogy a XVII. század végi vagy a XVIII. század eleji, a már megtelepített hajdúkat
összeíró névsorokban alig találunk 10—15% helynevet, s az is többnyire
a település közvetlen környékére utal, tehát későbbi bevándorlást jelez. 27 A helynevekből
képzett vezetéknevek kicserélődése a rendelkezésünkre álló zsoldjegyzékekben
is megfigyelhető. Rottal főkapitány hajdúi közt pl. Hódi Gáspár századában,
1601 júniusában találkozunk Csepeli Nagy Balázzsal. Júliustól kezdve

azonban neve az összeírásban már Nagy Balázsra rövidült. Hasonló esetet figyelhetünk
meg Rácz György esetében, aki az egyik lajstromban Haraszti Rácz
György névre hallgat, talán hogy megkülönböztessék a században levő másik
Rácz Györgytől.
Vizsgálódásaink szempontjából a fentiekből az a lényeges, hogy a hajdú
névsorok helynév anyaga segítségünkre lehet annak megállapításában, hogy az egyes
hajdúegységek mely vidékről toborzódtak.
A helynevek azonosításánál azonban az esetek nagy részében nehézséget
jelent, hogy ugyanazt a falunevet az ország több vidékén is megtaláljuk. Hogy
példát említsünk, Buda nevű helység, a fővároson kívül, Békés, Heves és Zala
megyében is volt. Nyír nevű falut egyként találunk Ugocsában, Abaújban, Szabolcsban
és Somogyban; Pelsőc is kettő volt, az egyik Gömör, a másik Zólyom
megyében; Szék tizenkettő, Keresztúr pedig harminckilenc volt az országban.-' 8
A zsoldjegyzékek esetében segítségünkre jön a hajdúk katonai szervezetének
ismerete. A toborzás során — amikor a királyi hadvezetés, az egykorú kifejezéssel
élve, egy-egy vidék népe számára „zsoldot kiáltatott" — az egy környékről
valók egy tizedbe, egy századba tömörültek, már csak azért is, mert így földiekkel
voltak együtt. 29 Erre vall egyébként az is, hogy az ismert hajdúnévsorokban a
biztosan azonosítható helynevek sohasem terjeszkednek ki az ország egész területére,
s pl. dunántúli, erdélyi vagy felvidéki nevek egy-egy századon belül csak
egészen elvétve keverednek. Ha tehát valamely csapat tizedét egységnek vesszük,
a biztosan azonosítható helynév támpontul szolgálhat a többi rögzítésében is.
Nézzünk néhány példát. Ha az egyik tizedben a következő helynevekből
képzett vezetékneveket találjuk, (eredeti helyesírással idézzük): Kaly, Egry,
Uysasi, Abani, az azonosítással nincs nehézség: Kál, Eger, Űjszász, Abony, azaz
az Egertől délre fekvő, részben már hódoltsági területre utalnak a nevek. Egyértelműen
Szabolcsra mutat az alábbi névsor: Batori, Kalay, Gemsey (Nyírbátor,
Kalló, Gemzse). A problémák akkor kezdődnek, ha ugyanazon helynév több vidéken
is föllelhető. Nagy János Szendrőn összeírt hajdúinak egyik tizedében a következő
neveket találjuk: Lazari, Mitzkej, Diozegi, Czatarj, Lugosi. Micske és
Lázári Biharra utalnak s egyben valószínűsítik, hogy a többi helynevet is ezen a
vidéken kell keresnünk. Tehát Bihardiószegről (és nem a Pozsony megyei Diószegről),
a bihari Csatárról, és Lúgos esetében sem a délmagyarországi városról, hanem
a keletbihari vagy a szabolcsi azonos nevű faluról van szó. Természetesen
ezekután azt is valószínűsítve látjuk, itt és az ehhez hasonló esetekben, hogy a tized
többi, nem helynevet viselő tagja ugyanerről a vidékről való volt.
A szatmári gyalogos hajdúk már említett lajstromában a 11. tizedben a következő
helynévre utaló neveket találjuk: Koczy, Zathmary, Czegheny, Kouachy,
Kis Sohi, Mihalyfalui. Közülük kettő : Szatmár és Cégény egyértelműen Szatmár
megyére utal. De föltehetően Koczy is a szatmári Kócs (és nem a dunántúli Kocs),
Mihály falu a megye déli sarkába beszögellő bihari település, Kovácsi pedig az
északbihari Pusztakovácsi. Kis Sohi-t nem tudjuk azonosítani. Ugyanebben a
lajstromban egy másik tized helynevei így hangzanak: Maytheny, Némethy Dengeleghy,
Paally. Majtény nevű hely csak Szatmárban van. Ez valószínűsít, hogy
Németi itt Szatmár testvérvárosát jelenti, Dengeleg is a Szatmár megyei iés nem
a nógrádi falu, Pályi pedig az észak-bihari Hegyközpályi, esetleg Monostorpályi.
A Rottal főkapitány parancsnoksága alatti Deák Gáspár gyalogos hajdúszázadában
a 8. tizedben a következő neveket találjuk : Posahazj, Paloczj, Paloczj
Solmosj, Palföldj. A két névben is előkerülő Palóc Ung megyére utal. Feltételezzük
tehát, hogy Sólymos szintén az Ung megyei falu, (nem az Arad vagy Heves

megyei), Pálfölde a Zemplén megyéhez tartozó, de közvetlenül az ungi határon
található kis település. Pósaháza ettől mintegy 40 km-re keletre, Bereg megyében
van.
Az ugyancsak Rottal seregébe tartozó, már említett Balog János hajdúi
között, a 4. tizedben a következő neveket írhatjuk ki: Körosj, Seekhj, Kerepsj,
Czabai, Harastj. Mivel Kőrös (Nagy- vagy Kiskörös) és Kerepes neve egyértelműen
a Duna—Tisza közére utal, feltételezhetjük, hogy Csaba a mai Rákoscsabával,
Haraszti pedig Dunaharasztival vagy ez elpusztult Pótharaszttal azonos.
Szék már távolabb esik, Hevesben Eger mellett, vagy Biharban ismerünk legközelebb
ilyen nevű falut, hacsak nem a Szegi (Isaszeg) név torzult el Székire.
Ugyanitt a 3. tizedben az alábbi nevek említhetők: Keczkemetj, Kataj, Eíscherj,
Uyfaluschj. Kecskemét, Káta (Nagykáta, Szentmártonkáta, Egreskáta vagy
Lőrinckáta) egy környékre utal, így valószínű, hogy a sok Újfalu közül itt a
Monor mellettit (a török időben elpusztult település), továbbá, hogy nem a Csongrádi,
hanem a Nagykáta melletti Ecsert kell értenünk.
Persze van olyan tized is, melynek bőséges helynévanyagából egy sem szolgál
támpontul, s így valamennyi helynév bizonytalan marad. Ugyancsak a
Balog János féle csapatban, a 11. tizedben az alábbi vezetékneveket találjuk:
Kalaj, Giarmatj, Sakalj, Halapj, Busiachj, Katoti. Gyarmat nevű hely 16, Kalló 4,
Szakáll 4, Haláp 4, Buzsák 4 található az országban, Katót pedig eltorzult (K.
Tóti ? K. Toldi ?) nem azonosítható. Igaz, Nógrád megye területén mind az öt
említett községből találhatunk egyet.
Mindebből látszik, hogy ezekből a névsorokból csak általános következtetéseket
vonhatunk le, és statisztikailag rendszerezhető, végleges számadatokra nem juthatunk.
Annál kevésbé, mert anyagunk csak néhány északkeleten állomásozó hajdúegységre
vonatkozik, és mindeddig sem a Dunántúlról sem Erdélyből nem ismerünk
hasonló összeírást. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy a rendelkezésünkre
álló névsorok, nem igazolják azt a feltevést, hogy a hajdúk zöme az évtizedek
óta hódoltsági területről, a Dél-Alföldről származik. A Rottal parancsnoksága
alatti, a szendrői és a szatmári, kereken 1500 hajdú közt, a nevek tanúsága alapján
legföljebb 10—15% származhatott a töröktől megszállott Alföldről, ugyanakkor
a nevek 35—40%-a a Partiumra, Bihar, Szabolcs, Szatmár, Bereg, Ung,
Abaúj és Zemplén területére utal. Ezek közül is elsősorban a hódoltság peremvidéke,
Bihar, Szabolcs és Szatmár megyei helynevek fordulnak elő a legnagyobb
számban.
Lényegében ugyanezt mutatják az egyéb hajdúnévsorok is. Az 1605-ben
letelepített és kiváltságolt 9254 gyalogos hajdú 13 kapitányából 8 helynévből
képzett vezetéknevet viselt: Csomaközi András, Szilasi János, Kövi Miklós,
Pallai Pál, Somogyi György, Csatári János, Szénási Mátyás és Fűzi István.
Csomaköz Szatmár keleti részén található; Szilas Torontálban, Temesben és a
dunántúli Fejér megyében is előfordul, de Torna megyében is megtaláljuk;
Kövi nem vonatkozhat Túrkevére, mint Györffy gondolta (ebben az esetben
Kevi lenne), csak a Gömör megyei Kövi-re, Palló Ung megyében van; Somogyinak
nemcsak a dél-dunántúli táj szülöttjét hívhatják, hanem azt is, aki a Bihar
megyei Somogy faluból származik; Csatár sok van, akad a Dél-Alföldön, de
Békésben és Biharban is, az utóbbiban kettő is; Szénás előfordul Baranyában
és Békésben, de Bácsban is; — a Fűzi név vagy a Torna megyei Fűz-re, vagy
az abaúji Fűzi-re vonatkozik. A nyolc névből tehát csak egy utal hódoltsági
belső területre, ez sem teljes bizonyossággal (Szénási), míg három (Csomaközi,
Pallai és Fűzi) határozottan a Partiumra mutat, egy pedig (Kövi) a vele nyu-

gátról szomszédos gömöri részekre. Ugyanakkor nyolc névből hat lehet partium!.
Az 1606-ban kiváltságolt szoboszlai lovashajdúk kapitánya és hét hadnagya
a származási helyre utaló előnévvel került a kassai kiváltságlevélben megemlítésre:
Halasi Fekete Péter, Halasi Bődi Mátyás, Abádi Médi (egyes iratokban
Medei) István, Makiári Kis Pál, Sarudi Rácz Farkas, Túri Pap István, Csiffi
(nem Cséffi) Háti János és Rabéi Makkos Ferenc. Halas mindenképpen a töröktől
megszállt területre utal, akár a békés megyei Halasra, akár — s ez a valószínűbb
— Kiskunhalasra gondolunk. Abád, Maklár, Sarud, Mezőtúr (vagy
Túrkeve) a Nagykunság északi peremétől felfelé húzódó, Eger 1596-os elestével
hódoltsággá vált területen fekszik. Csiff és Rábé a bihari Sárréten, a török torkában,
de erdélyi fennhatóság alatt volt. Mindeddig inkább csak a szoboszlai
hajdúk és a kunok közti szoros kapcsolatról beszéltek, 30 ezek az adatok a
Kunság mellett a vele keletről és északról szomszédos területekre is ráirányítják
a figyelmet.
Bocskai nemesítéseire térve, először is meg kell mondanunk, hogy az általunk
számba vett valamennyi csak armális (donatio nélküli) nemesítés, az előnév
ezekben tehát nem vonatkozhat másra, csak a származási helyre. Az armálisok
fele erdélyi és székely lófőséget (primipilatus Siculicus) adományoz, a másik
része pedig hajdúknak adott armális nemesség. Ha az általunk ismert 135 nemesítésből
kivesszük az erdélyieket és a már felsorolt hajdú kapitányoknak adott
armálist, 60 név marad. Ebből 7 az alföldi török területre utal, 36 a Partiumra,
8 Heves, Gömör, Nógrád vidékére, 9 pedig nem azonosítható. 31 A Partium aránya
tehát 60% (ennek kereken 40%-a Bihar megyei), míg a török megszállta Alföld
területe csak 11,5%-kal van képviselve.
Báthory Gábor 1610. december 18-án adott kiváltságlevelében Elek János
hajdúkapitány 128 vitézét sorolta fel név szerint. A 128-ból 24 viselt helynévből
képzett vezetéknevet (mindössze 18%). Ebből hódoltsági 4, partiumi 11, erdélyi
1, bizonytalan vagy megállapíthatatlan 8. Sajnos a névsorból a tizedbeosztás
nem állapítható meg, így pusztán a nevekből adódó arányra vagyunk utalva.
Eszerint hódoltsági kereken 16,5%, partiumi 45%. 32
Ugyancsak Báthory Gábor 1609-ben Szilasi János kapitány 49 hajdúját
nemesítette meg és telepítette le a váradi várhoz tartozó Régenben. A 16 helynévből
képzett vezetéknév szinte teljes egészében Békés (56%) és Arad megyei
falvakra utal. Az egység tehát a Temes—Maros—Körös által határolt területről
toborzódott, a hódoltsági és délpartiumi terület határáról. 33
1610. május 1-én ugyancsak Báthory Gábor a Dobai Tamás kapitánysága
alatti lovas hajdúknak (az oklevél szavával: a fejedelem udvari lovasainak)
adott nemességet. A név szerint felsorolt 52 hajdúból 21 (50%) viselt helységre
utaló vezetéknevet. A 21 névből 3 (Széplaki, Fejérvári és Baracskai) a sok előfordulási
hely miatt nem volt rögzíthető. 3 név (köztük a kapitányé is) Erdélyre
utal, 9 a hódoltság keleti szegélyére (42,8%), 5 pedig a Partiumra (23,8%). 34
1625. szeptember 22-én Bethlen Gábor fejedelem megerősítette a Kölesérről
Szalontára települt hajdúknak még Bocskaitól kapott kiváltságlevelét, s ebből
az alkalomból név szerint felsorolta az áttelepülőket. Két évtized alatt a 300
hajdú 264-re fogyott, a nevek is részben föltehetően megváltoztak, a helynévből
képzettek közül nyilvántöbb eltűnt, a névanyagot mégis érdemes megvizsgálnunk,
hiszen azokról a hajdúkról van szó, akik 1604 őszén Egri István vezetése alatt
elsőnek álltak Bocskai mellé, s akik Kereki várát megvédelmezték a császári
csapatok ellen. Sajnos a nevekhez csak nyomtatott szövegben férhettünk hozzá,

így a rossz olvasás és az átírás miatt a 73 helynévből 15 azonosíthatatlan volt
(Tűzkői, Széphelyi, Zelemi, Szoszkai, Meszei, Gomboli stb. nyilván a helytelen
olvasásból adódóan nemlétező helyekre utalnak), további 5 pedig azért nem volt
azonosítható, mert több vidéken is előkerül (Kopácsi, Sági, Szálai, Ferenci,
Gellényi). À fennmaradó 53 névből 13 hódoltsági (ehhez járul még két Kun nevet
viselő, ezzel együtt 27%), 5 erdélyi, a többi 35 partiumi, ami 66%-nak felel meg.
A hódoltsági nevek itt is a keleti peremvidékekre mutatnak, a partiumiak viszont
főként Bihar, Zaránd és Arad megyéknek a hódoltsággal határos területére.
(Biharra biztosan azonosítható 8 név, feltételesen pedig 13, amennyiben olyan
nevekről van szó, amelyek a szomszédos megyékben is előfordulnak. Ha a 13-ból
'5-ot veszünk biharinak, a bihariak össz-százaléka 26%. Nyugodtan mondhatjuk
tehát, hogy a köleséri hajdúk többsége partiumi volt, s ezek közt is elsősorban
bihari. 35
A sorban utolsó I. Rákóczi György 1631. május 5-i adománylevele, melyben
megújítja a Bihar megyei Harsány korábbi, a hagyomány szerint még Bocskai
korára visszanyúló hajdúkiváltságait. Az adománylevél 77 nevet tartalmaz,
ebből 26 helynévből képzett. Sajnos, a kiváltságlevél eredetijéhez itt sem férhettünk
hozzá, Vajó Zoltán közlése pedig hemzseg az olvasási hibáktól (maga a
szöveg is helyenként teljesen értelmetlen, a neveket hol mai, hol egykori helyesírással
adja, az okiratban kétszer előkerülő névsorban egy sor nevet egyszer így,
másszor úgy olvas), úgyhogy 6 név nem azonosítható. A fennmaradókból 4
(15%) hódoltsági, 15 (5%) pedig partiumi, 36 az egymással határos területekről.
A részeredményeket összegezve, az általunk megvizsgált hajdú névsorokban
a nevek kerekért 70%-a az Alföld keleti és északkeleti peremére utal, s ezen belül
mintegy 30%-a a török által megszállt területre, 56% az erdélyi fejedelemséghez
tartozó Partiumra mutat. (Mintegy 10%-a nem erre a Kelet-alföldi területre vonatkozó
név, s 14% az azonosíthatatlan.) Nem a nemzedékek óta pusztuló Délalföld
volt tehát a Bocskai-kori hajdúság bölcsője, hanem a tizenötéves török háború
során feldúlt alföldi peremvidékek, a török uralom alá került Nagykunság, Heves
déli része, Békés keleti szegélye és méginkább az oszmán megszállást ekkor még elkerülő,
az említett területekkel szomszédos Bihar, Szabolcs, Zaránd és Arad megye.
Ismételten hangsúlyozzuk, hogy vizsgálódásaink töredékes anyagra alapozva
végleges eredményt nem adhatnak, de annyi bizonyosnak látszik, hogy arról,
hogy a szabadságharc hajdúsága egészében vagy többségében a török megszállta
területről rekrutálódott, s így a termelésből végleg kiszakadt parasztság soraiból
került volna ki, nem beszélhetünk. A hajdúság nagy része a háborútól frissen
végigdúlt, de a termelő munkából még ki nem szakított falvak lakosságát képviselte,
s sokan voltak közöttük (1604 után ezeknek a száma egyre jobban felduzzadt),
akik a csataterektől távoli, xígyis mondhatnánk „békés" vidékekről jöttek, Ung,
Ugocsa, Máramaros, Zemplén és Bihar falvaiból. Ezeknek az embereknek legközvetlenebb
hozzátartozói, családjuk, szüleik, testvéreik, rokonságuk továbbra
is benne élt a jobbágy-hétköznapokban, s ők maguk is a rokonság, érdek és emlékezés
ezer szálával kapcsolódtak a paraszti életbe. így válik érthetővé, hogy a
hajdúk magatartása sokban eltért a közismert zsoldos mentalitástól, s hogy az
eltérések főleg az 1600-as évekkel, a jobbágyság nagyobb mérvű hajdúnak áramlásával
egyidőben váltak erőteljessé. így válik érthetővé, hogy ez a hajdúság mindvégig
érezte a parasztsággal való közösséget, s maga is a paraszti életbe kívánkozott
vissza, persze nem abba, amit otthagyott, nem a földesúri fennhatóság alatti jobbágysorba.
Ki akartak törni a jobbágyi függőségből, s amikor fegyvert ragadtak, saját
társadalmi felszabadulásuk kiharcolása, a szabad paraszti sors elérése is szemük

előtt lebegett. A hajdúság soraiban tömörülő parasztok tehát nem akarták újjá
formálni a társadalmi rend egészét, mint a XVI. századi nagy parasztfelkelések,
hanem a feudális rendszer adott keretei közt akartak a kiváltságosak legalsó lépcsőfokára
bejutni. Ezért is lehetett fegyveres támogatásukat a rendi függetlenségi
harc számára megnyerni. Mai tudásunk alapján nem bizonyítható, még csak nem
is valószínűsíthető, s mi is csak mint lehetőséget vetjük fel: abban, hogy a hajdúkérdés
végül is a szabad paraszti közösségek létrehozásában nyert megoldást,
talán maguknak a hajdúknak volt kezdeményező szerepük.
Ebben a vonatkozásban jelentősége van annak, hogy a Partium népe oly nagy
számban volt képviselve a hajdúság soraiban. A Partium, a tiszántúli nagy uradalmak
és a jómódú mezővárosok hazája, a reformáció óta állandó forrongásban volt.
A protestáns prédikátorok, a XVI. század közepe óta a tiszántúli néptömegeknek
ezek a szinte egyedüli ideológiai formálói, akiknek zöme maga is a mezővárosi
parasztságból jött, ekkor még élesen antifeudális irányt képviseltek, amit a váradi
és a debreceni nyomda kiadványai is hűen tükröznek. A Habsburgok zsoldosainak
féktelen garázdálkodása azután a hatalmaskodó földesurakkal egyenrangú
ellenséggé tette szemükben az idegen udvart is, s mindez az antifeudális
és nemzeti törekvések szövetségének útját egyengette. A századforduló protestáns
népi szemléletében a pápás vallást erőltető idegen uralkodó és a parasztságot
robotoltató, elnyomó hazai földesúr együtt személyesítették meg a bibliai
Antikrisztust, akinek megtörésére a prédikátorok nem szűntek meg híveiket
buzdítani és lelkesíteni.
A parasztságot és a hajdúkat harcba vivő vallási tanításokat, a tanítások
nyomán kialakult tudatot azonban ma még nem ismerjük. Ennek felderítése és a
történelem sorsfordulóin át való nyomon követése jövendő történeti kutatásainknak
egyik, nem is kicsiny feladata.
JEGYZETEK
1 A kérdés irodalmát az eredmények rövid summázásával együtt közli Béres András—Módy
György: A hajdúság történetének és néprajzának irodalma (Debrecen, 1956. Alföld Füzetek 3.
vö. Századok 1957. 475—476.) Az 1956 óta végzett kutatásokra 1. Szendrey István: A hajdú­
történetkutatás újabb eredményei (Élet és művelődés. 1959. 56—59.) és Dankó Imre: A hajdú­
kutatás jelenlegi állása és feladatai (DMÉ, 1962—64. 47—57.) beszámolóit, valamint Rácz
István kéziratos kandidátusi értekezését: A hajdúk a XVII. században (Debrecen, 1966. MTA
Könyvtára, Kézirattár, D. 3176.)
2 Takáts Sándor: Rajzok a török világból (Budapest, 1915. II. 260.) Györffy István:t A hajdúk
eredete (Protestáns Szemle, 1927.) 133—141, és 220—229. és Magyar nép, magyar föld,
(Budapest, 1942.) 133—152: Balogh István: Adatok a hajdúság XVI. századi népi összetételé­
hez (Ethnográfia 1942. 37—41): Rácz István: i. kandidátusi értekezése 39 s köv. és 81.
3 Nagy Sándor: Hajdúhadház története (Hajdúhadház, 1928) 9.
4 Rácz István: i. m. 33 s köv.
5 Molnár Erik: A nemzeti kérdés (Magyar Tudomány, 1960). (Újra kiadva: Vita a magyarországi
osztályküzdelmekről és függetlenségi harcokról, Bp., 1965. 21. s köv. 1.); Nemzet és haza
(MTA Társadalomtudományi Osztályának Közleményei 1961) 105.; Ideológiai kérdések a feu­
dalizmusban. Történelmi Szemle, 1961. (Újra kiadva: i. m. 39. s köv.) Történetszemléletünk
nacionalista maradványairól) Lj írás 1962 (Újra kiadva: i m. 90 s köv.)

6 Makkai László: A hajdúk „nemzeti" és „függetlenségi" ideológiája (Történelmi Szemle, 1963
27.)
7 Nagy László: Hozzászólás Makkai László. . . referátumához (Történelmi Szemle, 1963. 71.)
8 Rácz István: i. m. 57.
9 Hóman Bálint—Szekfü Gyula: Magyar történet III. (Budapest, 1935 3. kiad.) 163.; Magyar­
ország története (egyetemi tankönyv) II. (Budapest, 1962) 139. (a vonatkozó rész szerzője
Sinkovics István; Magyarország története I. Főszerk: Molnár Erik (Budapest, 1964) 202.
(a vonatkozó részt R. Várkonyi Agnes írta).
10 Györffy István: A hajdúk eredete, i. m.
11 Szabó István: A hajdúság kialakulása (Debrecen, 1956. Alföld Füzetek 1.) 9"
12 Rácz István: i. m. 34.
13 Gr. Illésházy István nádor följegyzései. . . Közli Kazinczy Gábor Monumenta Hungáriáé
Historica. II.) (Pest, 1963) 7. 56. és 65.
14 Báthory Gábor Forgách Zsigmondnak, Alvinc, 1611. április 14.: Országos Levéltár, Thurzó
család levéltára, E 196. Fasc. 93, No. 4. (Idézi Rácz István is, i. m. 34.)
15 Erdélyi Országgyűlési Emlékek IV. 557, 582 és VI. 209. (1611: „jobbágyink közül sokan mind
itt Erdélyben s mind Magyarországon a hajdú vitézek közé mentek."); Magyar Országgyűlési
Emlékek X. 567. (1604. 14 tc., „a katonaságnak tiltsák meg a szökött parasztok befogadását»
és 611. (1604. december, a kassai országgyűlés rendéi Bocskainak: „Nagyságodnak könyör­
günk. . ., hogy az elszökött szolgáink és jobbágyink az mely Kapitányság és Hadnagyság alatt
találtatnak, megadassanak.") L. még Benda Kálmán: Der Haiduckenaufstand in Ungarn
. . . (Nouvelles Études Historiques 1965. 306—7.)
16 Erdélyi történelmi adatok. Kiadta Mikó Imre. I. (Kolozsvár, 1855) 203. és Szamosközy István
történeti maradványai. Kiadta Szilágyi Sándor. IV. (Budapest, 1880. — Monumenta Hungáriáé
Historica H/30.) 164.
17 Valamennyi: Országos Levéltár. A M. Kir. Kamara levéltára. Lymbus. E 211. Series II. fasc.
16. Rendszeres kutatás főleg a bécsi Hofkammerarchiv : Hoffinanz Ungarn és Anhang ver­
mischter ungarischer Gegenstände sorozataiban nyilván még számos ilyen zsoldjegyzéket tár­
hat fel az ország különböző vidékeiről.
18 A tokaji őrség összeírása 1609-ből, a szatmári és a szendrői katonaság zsoldjegyzéke 1608-ból,
köztük hajdúk is: uo.
19 Közli Boldisár Kálmán: Bocskai hadi népe (Debrecen, 1906) 34—45.
20 Legtöbbjüket Sándor Imre: Czímerlevelek (Kolozsvár, 1910) c. kiadványa adta közre, sajnos a
neveket legtöbbször ábécé rendbe szedve, ami lehetetlenné teszi az összetartozó tizedekre való
következtetést.
21 Az ináncsi tárgyalások után, 1608 elején, amikor a rendek a felkelt hajdúknak ideiglenes
szállásterületet jelöltek ki, 13 400 hajdúról intézkedtek, akik 14 kapitány parancsnoksága
alatt álltak. A kapitányok közül ötnek a neve megtalálható a korponai 1605-ös kiváltságlevél­
ben is (Elek János 1000, Szénási Mátyás 900, Kövi Miklós 1200, Pallai Pál 700 és Nagy Mátyás
600, összesen 4400 gyalogos hajdúval), másik kettővel pedig a szoboszlai lovas hajdúk 1606-os
kassai kiváltságlevelében találkozunk. (Médi István 1000 és Kis Pál 500 lovassal). Ez utóbbi
adat azt is bizonyítja, hogy téves az az elgondolás,mely szerint a nagy hajdúfelkelésben a szo-
boszlaiak nem vettek részt. (A kimutatás: Staatsarchiv, Wien. Hungarica. Allgemeine Akten,
fasc. 153, conv. c, fol. 11—12.)
22 Rákóczi Zsigmond 1608, március 30-an kelt kimutatása (1958 hajdúnak kifizetett 3200 Ft-ról)
pedig azért érdekes, mert az itt olvasható 15 hajdúhadnagy közül kettőnek a nevével (Czine
György és Keresztes Mátyás) már 1601-ben a Rottal-féle jegyzékben is találkozhatunk. (Az el­
számolás: Hofkammerarchiv. Wien. Hoffinanz Ungarn, fasc. 95, conv. 1608. június.)
23 Itt következő rövid összefoglalásunkban a nyelvtudományi és a történelmi kutatások eredmé­
nyeit ismertetjük. Az egyes részlettanulmányok hosszas felsorolása helyett néhány munkára
3 A hajdúk.
33

utalunk csupán, ezek azonban a hazai, sot a nemzetközi irodalomról is részletesen tájékoztat­
nak: Benkő Loránd: Régi magyar személynévadás (Budapest, 1949): Kálmán Bêla: A nevek
világa (Budapest, 1967); Szabó István: Bács, Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai
1522-ből (Budapest, 1954) Bevezetés 6—15. ; Veress Eva: Háztartás, telek és termelés viszonya
hegyaljai és bodrogközi jobbágyfalvakban a XVI. század derekán (a Jobbágytelek és paraszt­
gazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában c. kötetben. Szerk. Makkai László.
Budapest, 1966) 336—342.
24 Az általunk ismert összeírásokban a Kovácson kívül még egy nevet találhatunk melléknévi
formában, s ez az iskolai végzettségre utaló Deák. A Rottal parancsnoksága alatt álló Balog
János hajdúszázadának 1601-es összeírásában pl. Kovács Jakab egyszer Jacob koatsch, máskor
Kouaz Jacob néven került az összeírásba, ahogy Deák Gergelyt általában Gergelj deackh-nak,
egyszer Georgius Literatus-nak írták be, jellemzően arra, hogy a vezetéknév ezekben az esetek­
ben még megőrizte ragadványnév jellegét.
25 Néhány esetben a helynév nem kap i képzőt, hanem eredeti alakjában marad a névben:
Torda, Buda stb. Már Szabó István (Bács, Bodrog és Csongrád megye dézsmalajstromai, i. m.
13.) rámutatott arra, hogy az ilyen nevek jelentése azonos az i képzővel ellátottakéval.
26 E sorok írója jól emlékezik rá, hogy amikor a második világháborúban, 1944 őszén ezrede a
Szamos menti harcokban olyan veszteséget szenvedett, hogy két másik, hasonlóan megtizedelt
alakulattal össze kellett vonni, a máról holnapra összekerült ismeretlenek leghamarább azt
tudták meg egymásról, ki honnan való, — s heteken át így is különböztették meg egymást :
a magas debreceni fiú, a vásárhelyi Pista stb.
27 Ld. pl, a hernádnémeti hajdúk összeírását 1708-ból (Közli Dankó Imre: A Sajó—Hernád mellé­
ki hajdútelepek. Sárospatak, 1955. 15 s köv.) vagy még inkább a hét kiváltságos hajdúváros
1702-es conscriptióját (Közli: Boldisár Kálmán: i. m. 69 s köv.)
28 A helynevek azonosításában a kutató sajnálattal kénytelen nélkülözni a mindmáig hiányzó
magyarországi történelmi helységnévtárt. Ebben a vonatkozásban, országos viszonylatban,
főleg két kiadványra lehet támaszkodni. Ezek: Lexicon universorum regni Hungáriáé locorum
populosorum. . . Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása. Kiadja a
Magyar Békeküldöttség (Budapest, 1920) és Johannes Lipszky: Repertórium locorum. . .
Hungáriáé, Slavoniae, Croatiae et. . . Transylvaniae (Buda, 1808.)
29 1. Császár Edit: A hajdúság kialakulása (Debrecen, 1932) 16 s köv. és Maksay Ferenc: Paraszt­
ság és zsoldosszolgálat a XVIII. századi Magyarországon (Hadtörténelmi Közlemények
1956.1. sz. 26. s köv.) Egyébként a hajdúk katonai szervezete is olyan kérdés, mely részleteiben
még tisztázásra vár.
30 Vö. Gyárfás István: A jászkunok története III. (Kecskemét, 1880) 180 s köv. és Györffy István:
A hajdúk, i. m. 221—223.
31 Hódoltsági területre utaló nevek: Hévíz, Orosháza (2), Cegléd, Püsköpladány, Makó és Karcag-
újszállás. Partiumiak: Bihar megyei: Sáránd (2), Pelbárthida, Dancsháza, Herpály, Várad (2),
Papi (2, ez esetleg Bereg megyei is lehet), Erapáti, Belényes, Bihar (2), Kisharsány, Tatárfalva,
Székelyhíd, Csiff, Vekerd, Pályiújlak, Oros, Rábé és Bajom; Szabolcs megyei: Kisvárda, Kalló
Harang, Hatháza, Panyola; Szatmár megyei: Dányád, Károly; Máramaros megyei: Sziget,
Száldobos; Abaúj megyei: Littka, Zaránd megyei: Borosjenő; Bereg megyei: Vámosatya (talán
a Biharnál említett Papi); Ung megyei: Feketeardó.
32 Hódoltságiak: Makai, Körösi, Fóti, Keceli. Partiumiak: Marciházi, Szilágyi (3), Valkai (2),
Bécsi,Pataki,Lugosi,BodzásiésBaksai. Erdélyi: Hunyadi. Bizonytalan és megállapíthatatlan:
Váraljai, Simoni, Paty, Király, Somogyi, Ketesdi, Bábonyi, Bányai. (Az armális szövegét közli
Sándor Imre: Czímerlevelek, i. m. 71. sz.)
33 A neveket közli Györffy István: A hajdúk, i. m. 223. Hódoltsági: Gyulai, Kamuti, Csabai (2),
Bánhegyesi, Makai, Becskereki, Egri, Turi. Partiumi: Arad megye: Baki (1566-ban még emlí­
tik a falut, később elpusztult és nem települt újra. Vö. Csánki Dezső: Magyarország történelmi

földrajza a Hunyadiak korában. I. Bp., 1890. 766. ), Simándi, Söprenyi (Soproni, a későbbi
Sofronya), Makrai (2), vö. Györffy György: Magyarország Árpád-kori földrajza. I. Budapest,
1963. 165.), Kutasi; Bihar megyei: Acsádi. — Györffy István: A hajdúk, i. m. 224. megemlé­
kezik Báthory Gábor egy másik hajdúkiváltságáról is : a fejedelem 76 vitézt telepített le Mára-
marosszigeten, „s ezek, a nevek tanúsága szerint, a Közép- és Felső-Tisza vidékéről valók."
A névsort azonban a Györffy által megadott helyen már nem találtam meg.
34 A névsort közli Sándor Imre: Czímerlevelek, i. m. 66. sz. Hódoltságra utaló nevek: Szarvasi,
Füzesi, Csongrádi (2), Szegedi (2), Túri, Bánhegyesi, Pásztohi. Partiumi: Mácsai (Bihar),
Kállai (Szabolcs, esetleg Bihar), Jenéi (Zaránd, esetleg Bihar), Borzai (Bihar), Németi (Szatmár),
Lugosi (Szabolcs, Szatmár, Bihar, Krassó).
35 A névsort ábécé-rendbe szedve közli Rozvány György: Nagy-Szalonta mezőváros történelme
(Nagyszalonta,1870) 7. sz. jegyzet, III—IV., majd ennek nyomán Móczár József: Nagyszalonta.
1606—1906 (Nagyszalonta, 1906-276. 277. A névsorban hódoltsági területre utal: Békési,
Budai, Egri, Gyomai, Kakuti, Makai (3), Szegedi (2), Túri, Ványai. Partiumi: Bihar megyei
(biztosan): Ősi, Kőkéri, Köleséri, Lesi, Sarkadi, Telegdi, Tenkei, Vízközi ; (valószínűen): Ábrá­
nyi (3), Bessenyei(2), Keresztesi, Kövesdi, Teleki (2), Zsadányi, Somogyi, Jenéi (2); Arad
megyei: Basasági.Simándi; Zaránd megyei: Somosi, Szentéi (2); Szatmár megyei: Madarászi,
Dombi; Zemplén megyei: Mátyusi, Egeresi; Abaúj megyei: Bernáti, Bársonyi. — Itt említjük
meg,hogy Györffy István: A hajdúk,i. m. a Bethlen Gábor által 1619. augusztus 25-én megneme­
sített és Új tor dán letelepített 335 gyalogos fejedelmi testőr névsorát is bevonta vizsgálódásai
körébe. Mi ki hagytuk őket, mert vitathatónak érezzük, hogy a hajdúk közé sorozhatók-e.
36 I. Rákóczi György adománylevele a harsányi hajdúknak, 1631 május 5, Várad. Közli Vajó
3 !
Zoltán. Körös Népe. Történelmi és néprajzi Szemle. II. (Békéscsaba, 1957) 166—167. A nevek
közül hódoltsági: Túri, Tömösközi (második alkalommal: Tömösvári), Földeáki, Szűcsi;
Partiumi : Ugrai (3), Csatári (2), Agyai (nem Agyai! 2), Lessi (2), Szántai (nem Sántái), Kovácsi
(3, egyszer nyilván tévesen Konácsi), Várdai, Szakolyi.
35

Kálmán Benda
Die Hajdúkén in der Zeit Bocskais und ihre soziale Bestrebungen
Die ungarische Geschichtsschreibung hat schon früher nachgewiesen, dass die grosse Mehr­
heit der Hajdúkén aus Bauern bestand, und nahm an, dass diese Bauern von den durch die Türken
verwüsteten Gebieten entflohen waren. Mit dieser Kenntnis steht die Feststellung von Erik Molnár
im Zusammenhang, nach der sich die Hajdúkén aus der Produktion entrissenen, heimatlosen
Söldnern bestehenden Elementen herausgebildet hatten. Die beruhigenden Klärung der Herkunft
der Hajdúkén wurde aber bis heute noch nicht vollzogen.
Die zeitgenössischen Aufzeichnungen über die Herkunft der Hajdúkén sind zu allgemein
und teilweise auch widerspruchsvoll. Ein befriedigendes Ergebnis wäre nur auf Grund einer
gründlichen statitischen Untersuchung möglich, wobei vor allem eine vollständige Liste der Fa­
miliennamen der Hajdúkén behilflich sein könnte. Am Anfang des 17. Jahrhunderts waren näm­
lich die bäuerlichen Familiennamen in Ungarn noch nicht beständig; das war besonders der Fall,
wenn eine Veränderung in der gesellschaftlichen Lage einer Person eintrat, in solchen Fällen
veränderte sich der Familienname fast immer. Die Personen, die ein Handwerk trieben, erhielten
in allen Fällen das Handwerk als Familiennamen. Wer aus irgendwelchen Gründen die engere
Heimat verlassen musste, bekam meistens im neuen Dorf, in der neuen Gemeinschaft einen Fa­
miliennamen, der aus dem Ortsnamen seines ehemaligen Wohnortes gebildet wurde. Die aus den
Ortsnamen gebildeten bäuerlichen (nicht adeligen) Familiennamen bedeuten also damals, dass ihre
Träger selbst aus dem genannten Dorf stammen, und so können wir daraus einige Folgerungen
ziehen. Die Untersuchung ist aber dadurch erschwert, dass die Namenslisten der zur Zeit Bocskais
angesidelten 10 000 Hajdúkén nicht zur Verfügung stehen, nur die Namen der Kapitäne sind
uns erhalten. Ausserdem sind Söldnerverzeichnisse von einigen, im kaiserlichen Dienst stehenden
Hajduken-Truppen aus den Jahren 1600-1603 in unserem Besitze, von Truppen die später nach­
weislich die Spitzentruppen Bocskais bildeten. Aus der Zeit nach 1606 sind noch die Namensver­
zeichnisse einiger Ansiedlungen, die durch die Fürsten Siebenbürgers, namentlich durch Gábor
Báthory und Zsigmond Rákóczi vorgenommen wurden, bekannt.
Die räumliche Festsetzung der aus Ortsnamen gebildeten Familiennamen ist auch dadurch
erschwert, dass dieselben Ortsnamen im Lande des öfteren mehrmals vorkommen(z. B. Szentmik­
lós, Telek, aber auch solche, wie Buda). Eine gewisse Hilfe wird durch die Kenntnis der militäri­
schen Organisation der Hajdúkén gewährt. Die aus zehn oder hundert Leuten bestehenden Ein­
heiten der Hajdúkén wurden nämlich meistens aus Menschen zusammengestellt, die aus derselben
Gegend stammten. Weil die Besoldungslisten nach dieser Einteilung der Zehner-Gruppen und der
Kompanien zusammengestellt waren, wird eine Stütze durch die identifizierbaren Ortsnamen
auch zu der Lokalisation der ungewissen geboten. Sogar kann man mit Recht annehmen, dass
auch die Mitglieder der Gruppe, die keinen aus Ortsnamen gebildeten Familiennamen besitzen,
aus derselben Gegend stammten.
Auf Grund einer Anzahl konkreter Untersuchungen stellt der Verfasser folgende fest : man
finde kaum einige Ortsnamen in den uns bekannten Namensverzeichnissen der Hajdúkén, die
auf durch die Türken seit Jahrzehnten besetztes Südungarn deuten würden. Die Mehrheit der
Namen weist auf das Randgebiet an der von den Türken eroberten Zone, vor allem auf den östli­
chen Teil des Landes, namentlich auf die zwischen Siebenbürgen und der türkischen Zone
liegenden Komitate Bihar, Szabolcs, Szatmár und Ugocsa als Abstammungsgebiet.
Aus all diesen Tatsachen zieht der Verfasser den Schluss, dass die Mehrzeit der Hajdúkén
Bocskais nicht aus Elementen bestand, die sich der Produktion entrissen oder aus der Heimat
vertrieben wurden, sondern aus den Bauern, die sich von der Oberhoheit der Herrschaft losmach­
ten und mit der Waffe in der Hand den Weg des sozialen Aufstiegs suchten. Ihre nächsten Ange­
hörigen lebten weiterhin in bäuerlicher Gemeinschaft, und sie selber sehnten sich dorthin zurück,

aber als Freibauern. Es ist offenbar kein Zufall, dass der östliche Teil des Landes in so grosser
Anzahl unter den Hajdúkén vertreten war; dieser Landesteil vertrug die feudalen Gebundenheiten
nach den zeitgenössischen Quellen ungeduldiger, woran wohl die hier zur Geltung kommende
Reformation beteiligt war, die vom vornherein antifeudale Lehren verkündigte. Aus alldiesen
Tatsachen folgert der Verfasser darauf, dass die Idee der Privilegisierung und Ansiedlung der
Hajdúkén eventuell nicht von Bocskai, sondern von den Hajdúkén selbst stamme.
Die Erörterungen des Verfassers sind vorläufig als Annahmen zu betrachten. Ein endgülti­
ges Ergebnis könnte man nur auf Grund der Untersuchung aller zugänglichen Hajdukenverzeich-
nisse erzielen.

Perjés Géza
hozzászólása
Nagy László és Benda Kálmán referátumához.
A HAJDŰKUTATÁS JELENTŐSÉGE
Hozzászólásom első részében a hajdúkutatás jelentőségéről, azután a hajdúk
eredetéről, végül pedig harcmódjukról szeretnék néhány gondolatot felvetni.
A hajdűkutatás jelentőségét a következőkben látom:
a) A helytörténeti kutatás szempontjából. A hajdiík története a maga elevenségében,
fordulatosságában, férfias tónusával igen alkalmas a szűkebb pátria
szeretetének felébresztésére, tehát az ideológiai nevelésnek fontos segítője lehet.
Ugyanakkor pedig, mint sok más helytörténeti téma, a hajdúkutatás is
bizonyos történeti specifikum kutatására irányul. A hajdúság, mint szabad paraszti
státusú és a katonai mesterséget hivatásszerűen folytató társadalmi réteg
azonban nemcsak a korabeli magyar társadalom különlegessége, hanem a törökkel
érintkezésbe kerülő más társadalmaké is. A kutatás iránya itt tehát kettős:
egyrészt meg kell mutatni a hajdúság helyét a korabeli magyar társadalomban,
ugyanakkor fel kell tárni azokat az egyezéseket és különbségeket is, amelyek
összekapcsolják, illetve elválasztják más népek hasonló jellegű társadalmi rétegeitől.
b) Altalános történeti szempontból. A hajdúkutatás jelentősége jóval túlmutat
a helytörténeten, hiszen a hajdúságnak rendkívüli nagy katonai és politikai
súlya volt. Már önmagában az a tény, hogy egy számszerűen nem is túlságosan
nagy, gazdasági szempontból pedig jelentőséggel alig bíró társadalmi réteg
fontos tényezőjévé válhat nemcsak az országos, de a Habsburg-birodalmi politikának
is, parancsolóan írja elő annak az általános helyzetnek a vizsgálatát,
amely ezt lehetővé tette. De túlmenően a hajdúk katonai és politikai jelentőségén,
az a tény, hogy a hajdúk szabad paraszti státusa az ország egész jobbágysága
számára társadalmi aspirációk tárgya, tehát a feudális rend épületét kikezdő,
azon a nemesség szempontjából veszélyes réseket támasztó jelenség,
mutatja a hajdúkutatás általános történeti jelentőségét.
c) A hajdúkutatás módszertani tanulságai. Ha a hajdúk történetével foglalkozó
kutató, munkájában eredményt akar elérni, akkor igen szélesen kell kivetnie
hálóját a történeti — gyakran történeten kívüli — diszciplínák területén.
Gazdaságtörténet, néprajz, településtörténet, történeti demográfia, történeti
statisztika, politikai történet, nemzetközi összehasonlító történet, ideológiatörténet,
hadtörténet — hogy csak a legfontosabbakat említsük —, alig nélkülözhető
a hajdiíkutatásban. A téma szerteágazó volta, szoros kapcsolata a történeti
életnek úgyszólván minden területével, elengedhetetlenné teszi a komplex
kutatást a maga szintetikus látásával és differenciált módszereivel.
Egyébként a komplex kutatásra való törekvés a hajdúság kutatóinál többékevésbé
mindig meg is volt, de, amint az elhangzott referátumokból is kiderül,
a kutatás horizontja egyre jobban tágul, a módszer pedig finomodik. Ilyen szempontból
különösen érdekes volt számomra Benda Kálmán referátuma, részben
kérdésfeltevése, részben pedig azon lehetőségek miatt, amelyeket a történeti

demográfiai és történeti statisztikai módszer alkalmazása a jelen esetben kínál.
Arra a kérdésre a választ ugyanis, bogy kik voltak a hajdúk, honnan származtak,
főleg pedig : mi bírta őket arra, hogy Bocskai mellett a nemzeti ügy következetes
harcosaivá váljanak, — erre a kérdésre érzésem szerint egyedül az általa egyelőre
próbaszerűén alkalmazott, de a Bocskai által telepített hajdúk teljes névsorának
remélhető megtalálása után egy sokkal nagyobb anyagon végrehajtandó névazonosítási
módszerrel lehet válaszolni. Amennyiben a teljes anyag alapján bebizonyosodik,
hogy a hajdúk zömmel a Partiumból származtak, akkor igen valószínűnek
kell tartanunk Benda feltevését, azt ti., hogy őket valójában egy forradalmasító
erejű protestáns ideológia állította a nemzeti ügy mellé.
A hajdúkutatás másik módszertani jelentőségét abban látom, hogy elősegíti
a háborúnak, mint társadalmi jelenségnek a vizsgálatát. Hiszen a hajdúságot
a háború hozta létre, tartotta fenn, s amikor a háborús helyzet megszűnt,
a hajdúság is elvesztette jelentőségét és privilégiumait. Ilyen szempontból egyébként
utalnom kell Rácz Istvánnak és Balogh Istvánnak délután elhangzott referátumaira,
amelyekből világosan kitűnt, hogy a hajdúk társadalmi különállását
egyedül a határvédelemben vállalt szerepük igazolta. Érdekes például,
hogy a 18. század első felében a hajdúvárosok privilégiumaikért vívott reménytelen
utóvédharcait éppen a bécsi haditanács támogatta, most már nem a határvédelemben
teljesített szolgálataikért, hanem a poroszok ellen vívott háborúkban
kiállított könnyű lovas kontingenseik miatt, amelyek oly sok bosszúságot okoztak
Nagy Frigyesnek. A könnyű lovas szolgálathoz szükséges kvalitásokra viszont
éppen az évszázados határvédelmi harcokban tettek szert a hajdúk.
A hajdúság eredete és a határvédelem
Bár a hajdúság történetével foglalkozó kutatók általában rámutattak arra,
hogy a hajdúság kialakulásában milyen nagy jelentősége volt a török hódításnak,
azonban ez nem történt minden esetben eléggé hangsxílyozottan és más körülményeknek
legalábbis egyenlő jelentőséget tulajdonítottak.
Az egyik ilyen körülmény lett volna a marhakeresekedelemnek az európai
piacviszonyok átalakulásából eredő csökkenése és ebből következően a marhahajtóknak,
a hajdúknak tömeges munkanélkülisége és vagabund elemmé válása.
Itt azonban gazdaságtörténeti kutatások és történeti statisztikai becslések alapján
legalábbis arról kellene képet alkotnunk, hogy mennyi embert foglalkoztatott
a 15. századi virágzó marhakereskedelem és mennyi vált munkanélkülivé a 16.
századi hanyatlás idején. Ha ugyanis a Bocskai szabadságharcban résztvevő
hajdúk igen nagy tömegét tekintjük, akkor kételkednünk kell abban, hogy ezek
mindegyike, vagy akár többsége eredetileg marhahajtó lett volna, amit a kutatások
egésze alapján is alig tarthatunk valószínűnek.
Többször hivatkoznak a jobbágyok tömegeit földönfutóvá tevő feudális
anarchiára is. Itt viszont nem szabad szem elől téveszteni, hogy ebben az időben
nemcsak Magyarországot jellemezte a feudális anarchia, hanem többé-kevésbé
Európának valamennyi országát. A kérdés éppen az, hogy az agrártermelés korabeli
viszonyai között — tehát nem annyira a feudális anarchia miatt —- óhatatlanul
termelődő vagáns tömegek miért nem váltak szabad státusú katonaréteggé
nyugaton és miért váltak azzá Magyarországon, a Balkánon, Oroszországban és
Lengyelországban ? Véleményem szerint a török hódítás, különösen pedig a vele
együttjáró határvédelem okozta a különbséget.

A török hódítás és a belőle szükségszerűen következő határvédelem együttes
vizsgálata elengedhetetlen, mert ugyan kétségtelen, hogy a török előnyomulás
szinte kataklizmaszerű hatással volt a balkáni és magyarországi népek életére,
hiszen az emberek tíz- és százezreit szakította ki lakóhelyükből és békés foglalkozásukból,
de hogy a katasztrófa még akkor sem ért véget, amikor a török előnyomulása
lényegében végetért, hanem csökkent intenzitással ugyan, de tovább
tartott, az abból következett, hogy a török birodalom és a vele szomszédos országok
határain több száz kilométer mélységű határvédelmi öv létesült, amelyben
a határvédelmi harcok soha nem szüneteltek, folyvást újratermelvén a hajléktalanok
tömegeit, — sokkal nagyobb mértékben, mint amennyire az a feudalizmus
viszonyai között egyébként megszokott volt. Ugyanakkor a határmenti
harcokból, de magából a határvédelmi szervezetből, a határok őrzését ellátó
határőr katonaság fékezhetetlen magatartásából, a polgári adminisztrációnak a katonaival
szemben való szükségszerű háttérbe szorulásából következően a határövezetben
rendkívül bizonytalan viszonyok uralkodtak, amelyek éppen, mert az
államhatalom karhatalmi működését úgyszólván kizárták, a földönfutóvá vált
és megélhetését jórészt fegyverével kereső réteg számára életlehetőséget is biztosítottak.
Hiszen, ha csak a magyar országgyűléseknek a hajdúk kiirtására vonatkozó
rendelkezéseit nézzük, akkor egyik oldalról rögtön világossá válik, hogy
ezek az emberek valójában a szinte kaotikusan zavaros helyzetben halásztak s
csak így maradhattak életben, másik oldalról pedig, az a körülmény, hogy az
egymást felváltó generációk újra és újra jelentkező problémája a hajdúkérdés,
jelzi, hogy nem volt erő, nem volt karhatalom a polgári közigazgatás kezében,
amely ezeknek az elemeknek a megfékezésére elegendő lett volna. A határvédelem
azonban nemcsak szenvedő értelemben biztosított életlehetőséget e vad elemek
számára — ti. azáltal, hogy a közrendet felborította —, hanem tevőlegesen
is: ellátásához nagyszámú és lehetőleg olcsó katonaság kellett, s mi lett volna
kézenfekvőbb és egyszerűbb, mint ezeket a kóbor elemeket szolgálatba fogadni,
akiknek ezenfelül olyan kvalitásaik is voltak, amelyekkel sem a termelésben lekötött
jobbágyok, sem a városi polgárok nem rendelkeztek, de még a külföldi
zsoldosok sem: a sok viszontagságban megedződött kemény harcosok, és a határvédelemben
annyira nélkülözhetetlen portyázó harcmodor kiváló értőivé is
voltak.
A magyar történetírás nem foglalkozott a határvédelem társadalmi, politikai
és gazdasági hatásaival. Pedig ez a hatás mindenütt megtalálható, ahol határvédelem
folyt, így különösen Kínában, Rómában és Bizáncban. Es, hogy különböző
társadalmi, főleg azonban politikai háttér mellett a Balkán országaiban, Lengyelországban
és Oroszországban is kialakult egy a hajdúkhoz hasonló szabadparaszti
státust élvező katonaréteg, azt egy közös ok, a török hódítás által szükségessé
vált határvédelem idézte elő.
A hajdúk harcmódja
A hajdúkkal foglalkozó irodalomban gyakran találkozunk azzal az állítással,
hogy a hajdúk harcmódja valamilyen specifikus, csak rájuk jellemző harcmód
lett volna. így pl. gyakran találkozhatunk a „hajdúles" kifejezéssel is, amelyen a
szerzők a lesvetésnek egy sajátosan hajdú változatát értik. Ha azonban elolvassuk
Caesar leírását a gallok és germánok lesvetéseiről, akkor látnunk kell, hogy azok
ugyanúgy csalták tőrbe ellenfeleiket, ugyanúgy ütöttek rajtuk, mint a hajdúk.

De ugyanez volt a helyzet az uszkoknál, a morlákoknál, a haramiáknál, a martalócoknál
és a kozákoknál is. Mindez igen természetes dolog és másként nem is
lehet. Nem különbözhetett egymástól a különböző korok és népek lesvetése, ha a
célja — ti. a meglepetés — és a harc elemeinek, —ti. a térnek, az időnek és az erőnek
— a kombinációja ugyanaz volt.
Ugyanakkor a magyar történetírásban gyakori az a vélemény, hogy a hajdúknál
kell eredeztetni az újkori magyar gyalogságot. Ez az állítás azonban nehezen
védhető. Egyrészt tudjuk — s ezt Nagy László Bocskai monográfiájában
erőteljesen hangsúlyozza —, hogy a hajdúk egy része — esetleg többsége — lovas
volt. Ez már önmagában véve is kétessé teszi a fenti állítást. De még akkor is,
ha a hajdúkat gyalogosnak tekintjük, akkor sem tarthatjuk őket valódi gyalogságnak,
a reguláris, tehát a tulajdonképpeni gyalogsági tömegharc képviselőjének,
amely ebben az időben Európa-szerte már kialakult. A gyalogos hajdúk,
könnyű gyalogság voltak, olyan csapatnem, amely szemben a sorgyalogsággal,
különös feladatokat látott el a hadseregben. Rendkívül fontos ezt hangsúlyozni !
Zrínyinek eszébe sem jut, hogy a felállítandó nemzeti hadsereg általa legfontosabb
fegyvernemének tartott gyalogsága hajdúkból rekrutálódjék. Es Rákóczi hadseregében
sem feltétlenül azonos fogalom a hajdú és a gyalogos.
A hajdúkat tekinteni a magyar gyalogság ősének egyébként nem szolgálja
sem a magyar gyalogság, sem a hajdúk dicsőségét. A magyar gyalogságét azért
nem, mert a tulajdonképpeni gyalogos harcmód szempontjából a hajdúk igenigen
gyengének bizonyultak és a császári gyalogsággal szemben nyílt harcban
mindig a rövidebbet húzták, amint ez Nagy László referátumából és könyvéből
is látható, a hajdúkét pedig azért nem, mert ha a nyílt csatákban nem is excellai -
tak, annál inkább mesterei voltak a portyázó harcnak úgyannyira, hogy a huszársághoz
hasonlóan nemsokára igen keresetté váltak a nemzetközi katonapiacon.
Hadtörténeti, de társadalomtörténeti szempontból is rendkívül fontos elvi
kérdésről van itt szó, amelynek figyelmen kívül hagyása áttekinthetetlen zűrzavarhoz
vezethet. Ha ugyanis nem gondoljuk végig az itt felmerülő problémákat,
akkor végülis mindig ott marad a megoldatlan kérdés: ha a hajdúk olyan
kitűnő harcosok voltak — s hogy azok voltak, abban kételyünk sem lehet — s ha
ezen felül még a számbeli fölény is az oldalukon volt, akkor miért nem tudták
nyílt csatában legyőzni a császáriakat ? Hogy a császári csapatok fegyverzete
lényegesen jobb lett volna — amint azt egyesek állítják —, abban kételkednünk
kell hiszen a hajdúk egy részének is volt lőfegyvere, sőt miután a császári katonák
egy bizonyos hányada szervezetszerűen pikás volt, viszonylag többel rendelkezhettek.
Az sem fogadható el minden további nélkül, hogy a császáriak
fegyelme jobb, kiképzésük pedig minden tekintetben magasabb színvonalú lett
volna, mint a hajdúké. Hiszen, ha igaz is az, hogy a császári zsoldosok többnyire
egész életükön át gyakorolták a katonai mesterséget, viszont a hajdúk zöme sem
máról-holnapra lett katona. S a fegyelmet tekintve, lényeges különbség alig
található a hajdúk és a császári katonák között, amint erre Nagy László igen helyesen
rámutatott. Az egész kérdés nyitja valahol a reguláris és a portyázó taktika
különbségében rejlik. És tulajdonképpen emiatt a különbség miatt nem vethetők
össze a hajdúk a császári zsoldosokkal, de ugyancsak e különbség miatt
nem lehet megtenni a hajdúkat a magyar gyalogság ősének sem.
De tulajdonképpen mi volt a különbség a portyázó és a reguláris taktika
között ? Itt most a két taktikának nem pusztán a harci alakzatokban, a tűz és a
mozgás kombinációjában megnyilvánuló különbségei az érdekesek, hanem az a
kétségtelen és a korabeliek által is világosan látott körülmény, hogy a császári zsol-

dósok képtelenek voltak elsajátítani a portyázó harcmodort, ugyanakkor viszont
a magyar hajdúkat és a huszárokat sem lehetett egykönnyen reguláris
harcra fogni. Többek között ez a szinte megmagyarázhatatlannak tűnő különbség
volt az, aminek következtében nem egyszer igen tájékozott és kétségtelen
jó szándékú történészek is néplélektani magyarázathoz menekültek. Valójában
azonban egyáltalán nem erről van szó, amint az a probléma alaposabb vizsgálata
alapján megállapítható.
A kérdés sokkal bonyolultabb — és sajnos sokkal feltáratlanabb — semmint
a végleges válaszadás igényével tárgyalhatnánk, mindazonáltal talán nem lesz
haszontalan néhány egészen általános, elvi szempont felvetése.
Célszerűnek tűnik, hogy a problémát első megközelítésben egészen általános
keretbe helyezzük bele. Ez az általános keret a társadalom és a háború viszonyának
történeti fejlődése, amelyben három fokozatot lehet megkülönböztetni:
a) A barbárság színvonalán a társadalom és a háború kapcsolata teljesen
közvetlen. A hadsereg egyenlő a felfegyverzett néppel, a hadszervezet pedig közvetlenül
a társadalmi szervezetre épül (nagycsalád, nemzetség, törzs egyben hadi
egységek is), a taktika és a stratégia pedig közvetlenül a termelőmódból következik
(a vadászat és a nomadizáló állattenyésztés szinte a háború előiskolája).
A barbárság fokán a háborúval kapcsolatban álló minden ténykedés spontán
adódik a társadalmi és gazdasági viszonyokból.
b) A civilizáció fokán a háború elszakad a termelési és társadalmi viszonyoktól,
a háború kevesek hivatásává és kötelességévé válik és a békeállapot és a háború
közé, mint külön aktus, beiktatódik a mozgósítás. A háborúnak a barbárság
állapotában tapasztalható ösztönössége és spontaneitása teljesen megszűnik,
helyet adva a racionálisnak, a tudatosnak, a művinek.
c) A civilizáció fokán álló társadalmaknál is adódhatnak olyan helyzetek,
amikor a háború visszatér ősi formáihoz, elszakad az adott hatalmi struktúrától
és gyökereit a társadalom mélyebb rétegeibe ereszti alá. Ez a helyzet a paraszt
háborúkban, a forradalmakban, a. partizán harcokban és a határvédelemben. Ilyenkor
a hadszervezés, a hadseregellátás, a felfegyverzés és maga a harcmód is spontán
adódik, az éppen kéznél levőt ragadja meg és használja fel. A határvédelem teremtette
helyzet ettől abban tér el, hogy bár maga az állam szervezi meg, azonban
már magának a határőr katonaságnak a kiválasztásában sem járhat el kezdeményezőén
és tervszerűen, nem állíthat fel parancsszóval a határőrszolgálat
ellátására alkalmas csapatokat, hanem a kéznél levőt ragadja meg: különösen
a kezdeti időkben a portyázó harchoz értő idegeneket fogad zsoldba, később pedig
a határvédelmi harcokkal járó pusztulás következtében folytonosan újratermelődő
és a társadalom egészétől alapvetően eltérő, szinte társadalmon kívüli életviszonyok
között élő vágáns elemekre bízza a határok védelmét.
E három fokozaton természetesen egészen másként alakul a taktika és a
stratégia. A barbár népek taktikáját — különösen, ha nomád állattenyésztők—főleg
a mozgás gyorsasága, pontossága és biztonsága, valamint a tűz hatásossága
jellemzi. A lökés szerepe csak másodlagos, rendszerint a mozgás és a tűz mesteri
alkalmazásával dezorganizált és ellenállásra képtelenné tett ellenség puszta
lemészárlását célozza.
A civilizált népek harcászatában viszont a zártan fellépő, rendszerint gyalogos
tömegeké a döntő szó. A manőver alárendelt jelentőségű a tűzzel, főleg azonban
az együtt tartott tömegek nagy erejű lökésével szemben. Ez a harcmód nem
spontán következménye a társadalmi viszonyoknak és a termelőmódnak, hanem
tudatos megfontolás, szervezés és racionális kiképzés útján jön létre. Igen nagy

előnye, hogy lényegénél fogva minden társadalmi, gazdasági és fegyvertechnikai
változáshoz alkalmazkodik és a mindenkori technika mellett adott fegyverzet
legjobb kihasználását biztosítja, továbbá, hogy megtanítása pusztán idő, pénz
és szervezés kérdése, hiszen a tömegre alapozott harcmód lévén, különösebb
egyéni kvalitásokat nem kíván meg. A harcrend és a harci eljárás kiszámított
szabályossága, rendezettsége és áttekinthetősége az egyén teljes alávetettsége,
észrevétlen beilleszkedése a zártan harcoló tömegbe az egyéni kezdeményezésnek
alig juttat teret, viszont felmérhetetlen jelentősége van lélektani szempontból,
amennyiben olyan belső kohéziót kölcsönöz az egységnek, amely fegyelmez,
kényszerít, de ugyanakkor a harc forgatagában nyugtatóan is hat, tehát segít!
Ez magyarázza az egyébként minden morális alapot nélkülöző, sok tekintetben
fékezhetetlen, lázadásra könnyen hajló nyugati zsoldos csapatok kitűnő harci
t el j esítmény eit.
A taktika harmadik típusa a civilizáció fokára emelkedett társadalmaknál
találkozhatunk, amikor valamilyen különleges helyzetben — parasztháborúkban,
forradalmakban, partizán harcokban, határvédelemben — a társadalomra
jellemző hadszervezet és harcmód alkalmazására nincs lehetőség. A parasztháborúk
és a forradalmak taktikája alapvetően ösztönös, spontán taktika, amely a
tömegek lelkesültsége és a körülmények szerencsés összejátszása következtében
ideig-óráig sikerre vezethet, végülis azonban alul marad a reguláris csapatok
zárt csapatok taktikájával szemben. Menthetetlenül halálra van ítélve annak a
parasztháborúnak és forradalomnak az ügye, amelynek hadserege nem képes a legrövidebb
időn belül elsajátítani a reguláris harci eljárásokat, vagy éppen azokat
felülmúló harcmódot kialakítania, amint ez a huszitáknál és a francia forradalomban
történt.
Másként alakul a taktika a partizán harcokban és a határvédelemben.
Miután sem az egyiknek, sem a másiknak nem az a célja, hogy a döntést kivívja,
a reguláris taktika alkalmazása nemcsak céltalan, de kimondottan veszélyes is
lenne. A harc súlya itt a kis egységek váratlan, gyors, és rendszerint — különösen
a partizán harcokban — igen rövid lélegzetű, meglepetésszerű akcióin van. Viszont
alapvető különbség van a partizánok és a határőr csapatok taktikája között,
amennyiben az előbbiek reguláris csapatok ellen harcolnak, az utóbbiak
viszont legtöbbször hasonló rendeltetésű és hasonló taktikát alkalmazó határőr
csapatokkal, továbbá az, hogy a partizán harc rendszerint alkalmi, rövid ideig
tartó harc, a határvédelem viszont több nemzedék életét kitöltő hivatás, mesterség,
amely valódi szaktudást, nemzedékek felhalmozódó tapasztalalát kívánja
meg. A határvédelmi harc megtaníthatatlan, bele kell születni, épp ezért
nem mindenki alkalmas rá, partizán viszont bárki lehet, akinek a szíve és az esze
helyén van.
A határvédelmi harcok portyázó taktikájában a mozgás dominál, a tűznek és
a lökésnek csak alárendelt jelentősége van, ami alig is lehetne másként, hiszen
harci alakzataik lazasága sem a szervezett tüzet, sem pedig az összefogott lökést
nem engedi meg. Viszont éppen a zárt alakzat hiánya miatt a határőr csapatok
belső kohéziója igen csekély és ezért a legkisebb balsiker is könnyen pánikot
okozhat.
Mindezen okok következtében olyan esetekben, amikor a határőröket reguláris
hadseregbe osztják be, ott soha nem lehetnek a döntés eszközei, hanem,
mint könnyű csapatok felderítenek, biztosítanak, üldözik a már megvert ellenséget
és fedezik a hadsereg visszavonulását, ezenfelül az ő feladatuk minden
gyorsaságot kívánó meglepő vállalkozás. Tulajdonképpen tehát a reguláris

csapatok taktikája éppúgy nem teljes, mint a határőröké és valódi, a harc minden
elemét magában foglaló taktikára csak az a hadsereg képes, amelyben mindketőt
megtalálható.
Ha viszont két olyan hadsereg kerül szembe egymással, amelynek egyik
csak reguláris, a másik csak könnyű csapatokból áll, akkor a taktikai döntés
szempontjából a reguláris sereg fölénye vitathatatlan, amit azonban a könnyű
csapatok stratégiai fölénye teljességgel kiegyensúlyozhat, időlegesen túl is szárnyalhat.
És ezzel elérkeztünk a stratégiához. A barbár népek stratégiájával itt nem
foglalkozhatunk bővebben, legyen elegendő annak megállapítása, hogy különösen
a lovas sztyeppe népek hadászati teljesítményei — gondoljunk csak a mongolokra,
a hunokra, a honfoglaló és kalandozó magyarokra — egészen rendkívüliek
és velük szemben a civilizált népeké eltörpülnek. Sok minden más mellett ennek
egyik oka az volt, hogy a civilizált népek hadseregei sokkal jobban függtek bázisaiktól,
mint a nomád népek hadseregei, így hatósugaruk is sokkal kisebb volt.
A civilizált népek hadseregeinek függése bázisaiktól természetesen az irreguláris
hadseregekkel szemben is megnyilvánult és bénítóan hatott hadműveleteikre.
Hiszen olyan ellenség ellen harcoltak, amely esetleg nem is rendelkezett bázissal,
vagy ha igen, akkor az olyan messze volt, hogy a hadsereg adott hatósugara mellett
elérni nem lehetett. Ugyanakkor a gyors és mozgásában bázisszempontok
által nem, vagy csak kisebb mértékben korlátozott ellenség állandóan veszélyeztette
az ő bázisát és hadműveleti vonalait. A két fél viszonyainak ebből a teljes
meg nem feleléséből származott ezeknek a háborúknak egészen különös alakulása
és dinamikája. Miután a dolgok soha nem illeszkedtek össze — mondhatnók színük
és visszájuk állt mindig szemben egymással —, természetesen mindegyik fél
a számára előnyös momentumokat kereste, a hátrányosakat pedig kerülte: a reguláris
hadsereg taktikai döntésre törekedett, a könnyű csapatokból álló hadsereg
viszont éppen kerülni akarta azt és a stratégiában kereste a megoldást. Miután
azonban ez a két dolog semmiképpen sem független egymástól, a háborúk
képe egészen sajátossá vált, a hadműveletek holtpontra jutottak és a háborúnak
katonai eszközökkel végét vetni nem lehetett. így megoldást csak az egyik vagy a
másik fél — esetleg mindkettő — kimerülése hozhatott, vagy valamilyen politikai
fordulat. Ez a rendes képe a 16—18. századi függetlenségi háborúink mindegyikének.
Mindent összevéve tehát, a hajdúság nem őse a magyar gyalogságnak, annak
a magyar gyalogságnak, amelyet Rákóczi hadseregében, a 48-as szabadságharcban
és a későbbi magyar honvédségben magunk előtt láthatunk. De őse a hajdúság
a későbbi vadász, határőr, hegyi és más könnyű gyalogosoknak, akik különös,
a sorgyalogságtól alapvetően eltérő taktikájuk és pótolhatatlan szolgálataik révén
megbecsült csapattesteit alkották a későbbi hadseregnek.
Hajdúk és reguláris csapatok — két egymással összevethetetlen külön világ:
nem sajátos néplélektani okok, hanem az őket kialakító társadalmi háttér különbségei
miatt. Ha mindezt tisztán látjuk, sok zavart, félreértést kerülhetünk el. Végső
soron pedig ez a problémakör is aláhúzza a hajdúkutatásnak, mint tulajdonképpeni
helytörténeti témának általános történeti jelentőségét, egyben kidomborítván
ennek a tudományos vitaülésnek a fontosságát nemcsak a magyar, de az egyetemes
történeti kutatás szempontjából is.

GÉZA PERJÉS
Intervention á la communication de Kálmán Benda et László Nagy
L'auteur considère comme importantes les recherches relatives à la question des Heiduques
aux points de vue 1. de Vhistoire régionale 2. de Vhistoire universelle, 3. de la méthodologie.
En tant que sujet de recherches de l'histoire régionale, les recherches portant sur la question
des Heiduques se prêtent particulièrement bien à réveiller l'amour pour le patrie locale, et sont, de
ce fait, un moyen important de l'éducation idéologique. En même temps, les études relatives à la
question des Heiduques, tout comme nombre d'autres thèmes de l'histoire régionale ont trait aux
recherches d'une certaine spécialité historique. Par contre, les Heiduques en tant que couche
sociale qui disposaient d'un statut de paysannerie libre, exerçant le métier de soldat par profession,
représentent non seulement une caractéristique de la société hongroise de l'époque, mais aussi
celle d'autre sociétés en contact avec les Turcs. Les recherches ont donc un double but : il faut,
d'une part, indiquer la place que les Heiduques occupent dans la société hongroise, et en même
temps mettre à jour les concordances qui les unissent avec les couches sociales de caractère sem­
blable des autres pays, respectivement les différences qui les en séparent.
L'importance historique générale des recherches relatives à la question des Heiduques est
due d'une part au fait qu'une couche relativement peu nombreuse et plutôt insignifiante au point
de vue économique, était susceptible d'exercer une influence décisive sur la politique hongroise et
parfois même sur celle de l'empire des Habsbourg. D'autre part, le fait que le statut paysan des
Heiduques faisait l'objet des aspirations sociales de tous les serfs du pays, et fut de ce fait un
phénomène qui entamait l'édifice de l'ordre féodal en y ouvrant des brèches dangereuses du point
de vue de la noblesse, accroit l'importance des recherches portant sur la question des Heiduques.
Au point de vue méthodique, ces recherches ne sauraient se passer des méthodes de la ré cher­
che complexe, vu sa conception synthétique et les méthodes différenciées qui s'y rattachent.
C'est précisément aux points de vue de la mise en valeur de l'aspect complexe et de raffine­
ment des méthodes que l'auteur de l'intervention considère comme très significative les tentatives
de Kálmán Benda à cherchant à éclaircir l'origine des Heiduques à la base de l'analyse des noms.
De sa part il fonde de grands espoirs sur cette méthode.
Par ailleurs, el se propose de suggérer quelques idées sous le rapport de deux ensembles de
problèmes. Le premier est l'origine des Heiduques et la protection des zones frontalières. Bien que
les recherches n'aient pas négligé jusqu'alors non plus l'importance de l'expansion des Turcs au
point de vue de l'origine des Heiduques, ceci ne s'est pas toujours fait avec la fermeté requise, et
n'a surtout pas été rattaché à la protection des zones frontalières accompagnant la conquête
turque. En effet, la protection des zones frontières avait, pour l'essentiel, partout abouti aux
mêmes phénomènes et facilité la formation de couches sociales pareille à celle des Heiduques.
En raison de l'effet désorganisateur et paralysant qu'elle exerçait sur la machine d'État et l'ad­
ministration civile, la protection des zones frontières avait d'une part créé un espace vital favo­
rable pour les éléments vagant à penchants pillards, arrachés à leur foyer et leurs occupations
pacifiqies et d'autre part elle en avait en même temps tiré profit, puisque leur genre d'existence les
prédestinait pour ainsi dire au maraudage dans les zones frontalières.
L'autre question dont l'auteur désire s'occuper est la manière de combattre des Heiduques.
Il met en doute qu'il ait existé une manière de combattre aux spécifique. Heiduque. A son avis,
l'embûche appelée »guet-apens des Heidique« était conforme aux embuscades des Gaulois et des
Germains décrites par Jules César.
En sus, il n'admet pas non plus que les Heiduques aient été les ancêtres de l'infanterie hongroise.
D'une part une partie des Heiduques peut-êtres même la majorité — consistait de cavaliers, com­
me l'affirme László Nagy catégoriquement dans son livre. D'autre part même les Heiduques
combattant à pied étaient des fantassins légers dont la manière de combattre différait foncière­
ment de celle de l'infanterie de ligne réguélière de l'époque. Et cette manière de combattre n'était

nullement un degré inférieur, quelque forme dégénérée de la manière de combattre régulière, mais en
différait de par son essence; c'était une manière de combattre qui ne se transforma jamais, ne se
»developpa« pas en tactique régulière, mais qui subsista dans les armées suivantes, chez les chas­
seurs, les formations de montagne et d'autres troupes de fantassins légers. L'origine de l'infanterie
hongroise est à chercher, d'une part, dans les régiments d'infanterie impériale du XVII e siècle à
supplément hongrois, et surtout dans les régiments »tolpache« régulières de l'armée de Rákóczi.

Rácz István
HAJDÚTELEPÍTÉSEK- ÉS -KIVÁLTSÁGOLÁSOK
Történetírásunk hozzávetőlegesen egy évszázad óta foglalkozik a hajdúkérdéssel.
E viszonylag gazdag történeti irodalom jelentős eredményeket ért el:
számos részletkérdést véglegesen megoldott s ugyanakkor a további kutatás számára
is jó alapul szolgál. Nem hallgathatjuk el azonban, hogy a korábbi — elsősorban
a felszabadulás előtti polgári — történetírásunk a hajdúkérdést térben és
problematikában leszűkítette. Vizsgálódása középpontjába a hajdúk katonaipolitikai
történetét állította (korántsem a teljesség igényével) s csupán a hét hajdúváros
kiváltságolását és települési rendszerét kutatta. Pedig a hajdúkérdésnek
a katonai-politikai jelentősége mellett komoly figyelmet érdemel a társadalomtörténeti
vonatkozása, ezen belül is a hajdútelepítések rendszerének, kiváltságolásának
felmérése, elemzése s e telepítési rendszer sorsának nyomon követése. 1
A felszabadulás után — miként az egész magyar történetírásban — a hajdúkutatás
síkján is előtérbe került a gazdasági-társadalmi struktúrának és a telepítés
kérdéseinek a feltárása. Ebből a szempontból elég, ha csupán Szabó István,
Balogh István, Makkai László, Szendrey István, Zimányi Vera, Dankó Imre és
Rácz István publikációira utalok. 2 E bonyolult, sokrétű kérdéskomplexum részleteiben
is megnyugtató tisztázása azonban már csak a forrásanyag szétszórtsága,
ill. hiányossága miatt is bizonyára hosszú ideig várat még magára.A hajdúkiváltságolások
és -telepítések problémáira azonban a kutatás jelenlegi szintje mellett
sem lesz érdektelen a figyelmet felhívni, annál kevésbé, mert fő vonásait — ha
nem is a véglegesség igényével — már az eddig feltárt forrásanyag alapján is felvázolhatjuk.
Közismert, hogy a hajdúság létszáma a Bocskai-szabadságharc delelőpontján
már elérte a 30000 főt. A hadműveletek befejezése után nyilvánvalóvá vált,
hogy a hajdúkérdés megoldása elodázhatatlan. A fejedelem nem gondolhatott
arra, hogy e nagy létszámú és folyton gyarapodó hajdúságot állandó zsoldosként
saját seregébe fogadja. Önálló magyar hadsereg hiányában a kérdés rendezését
így elsősorban az jelentette volna, ha a bécsi udvar szegődteti zsoldjába őket.
A haditanács azonban előzőleg a már addig végvárakban harcoló hajdúk egy részét
is szélnek eresztette. A hajdúkérdés megoldását ilyenformán az adott politikai
körülmények között csak bizonyos társadalmi kiváltsággal egybekötött
telepítés eredményezhette.
A telepítés gondolatát a XVI. század közepén először a török hatalom, 1' majd
1602-ben a Zemplén megyei nemesség, 4 három évvel később pedig Mátyás főherceg
vetette fel, 5 de merőben eltérő elképzelések és indítékok szerint. Az előzőleg
eléggé homályos formában és realitást nélkülöző hajdútelepítés eszméjét
végül is Bocskai István terelte a megoldás útjára. Rövid fejedelemsége idején
adta ki 1605-ben és 1606-ban a hajdúszabadság alapvetésének tekinthető két kiváltságlevelét,
amelyekkel új fejezetét nyitotta meg a hajdúság történetének. 6
Bocskai kiváltságolása azt jelentette, hogy kb. 10000 privilegizált hajdú

mindenféle földesúri és egyházi feudális szolgáltatás alól mindkét ágon, örököseivel
együtt, minden időre felmentést nyert; a kiváltságlevél szerint nemességet
kapott, de nemessége helyi jellegű volt. Kiváltságaikat az országos nemesekétől
eltérően nem személyenként gyakorolták, hanem együttesen, a hajdúvárosok árkain
belül. A hajdúk egyenkénti nemesi joga országosan később sem fejlődhetett
ki s így nem olvadtak fel a megyei nemesség népes táborában, külön közösségekben
éltek.
Bocskai azonban nemcsak kiváltságlevelet adott hajdúkatonái számára, letelepítésükről
is gondoskodott: Kalló városát, Nánást, Dorogot, Hadházt, Vámospércset,
Szoboszlót, valamint Varjas, Sima, Vid pusztákat jelölte ki a kiváltságoltak
szálláshelyéül, nekik ajándékozva örök tulajdonul a nevezett helységeket
határaikkal együtt. A hajdiík kiváltságolásuk fejében Bocskainak és utódainak
katonai szolgálatot teljesítettek.
Azt, hogy a telepítés gondolata kitől származott, ez idő szerint még nem tudjuk
eldönteni. Történeti jelentősége azonban kétségtelen. Bocskai a kiváltságolással és
telepítéssel az ország akkori legértékesebb katonaelemét megmentette a pusztulástól.
Telekre ültetésükkel a hajdúszabadság legmagasabb formáját törvényesítette s ezzel
egy új szabadparaszti réteg fejlődésének vetette meg az alapját. Jobbágynemesítések a
parasztság jobbmódú rétegéből már a XVI. században is előfordultak, de egyszerre
ilyen — többnyire nincstelen — tömegnek a földesúri hatalom alól való
felszabadítására és szabad földdel való ellátására még nem volt példa s érthető
módon a mozdulatlannak eddig sem nevezhető jobbágytársadalomban minden
eddiginél nagyobb mozgást idézett elő. A hajdúszabadság a XVI. században is
ismert fogalom volt már, de akkor még tulajdonképpen azt jelentette, hogy a katonáskodó
foglalkozást folytató szökött jobbágy a földesúri fennhatóság alól
mentesült. Bocskai a hajdúszabadságnak fentebb ismertetett kritériumait teremtette
meg és most már a jobbágyság egy része ennek megszerzésére törekedett.
Az új hajdúszabadság-fogalom vált — Bocskai szándéka ellenére — az egész
XVII. század folyamán, sőt még II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején is a
jobbágytársadalom egyik fő antifeudális ideológiájává.
Bocskai kiváltságolásának és birtokadományozásának jelentőségét még az
sem homályosíthatja el, ha tudjuk, hogy hajdúkatonáit nem az ősi családi, hanem
a függetlenségi harc folyamán szerzett birtokaira telepítette, és hogy privilégizálásánál
bizonyos kényszerhelyzet is közrejátszott. Többek között köztudomású,
hogy a hajdúk valósággal kényszerítették Bocskait a kiváltságolásra s azokat
anyagi és politikai nehézségek következtében csak úgy tudta állandó zsoldosként
szolgálatába fogadni, hogy katonáskodásuk fejében nem pénzben fizetett
zsoldot, hanem földet adományozott. Ez egyébként így volt a török szpáhik, a
lengyelországi és oroszországi kozákok és nem utolsósorban a magyarországi végvári
katonák esetében is.
A hajdúk letelepedése a Bocskai által kijelölt helyekre a fejedelem életében
már nem valósult meg, az 1607/08. évi felkelés idején és után pedig a kiváltságolás
módosult is. A kiváltságolt helyek száma Polgárral és Szentmargitával tovább
bővült, 7 a kallói hajdúk pedig 1609-ben Böszörménybe költöztek át. 8 Dorog fejedelmi
kiváltságolásának csak a XVII. század negyedik évtizedében tudott érvényt
szerezni. 9 így 1632-re szilárdult meg annak a hét hajdúvárosnak a szabadsága,
amelynek alapjait még Bocskai vetette meg, s amelynek kiváltságait a bécsi
udvar is elismerte.
A történeti köztudat a fenti kiváltságolásokon kívül az erdélyi fejedelemség
földjén még Szalonta, Ürögd, Szentmárton, Tamási, Harsány, Kőrösszeg, Ko-

mádi, Vekerd, Sass, Régeny, Félegyháza, Bagamér, Mikepércs, Bagos, Konyár,
Derecske, Berettyóújfalu, Kaba, Sáránd, Tépe 1 0 nevű falvakba, tehát összesen
mintegy 20 „kishajdú városnak" nevezett helységbe telepített hajdúk privilégizálását
is Bocskai nevéhez fűzi. A valóságban azonban rá kell mutatnunk arra,
hogy a Bocskainak tulajdonított utóbb felsorolt kiváltságolások teljes egészükben
nem igazolhatók, sőt több esetben minden kétséget kizáróan meg tudjuk állapítani,
hogy későbbi hajdútelepítésről van szó, vagy legalábbis kiváltságleveleiket
később nyerték. Az biztos, hogy a Kölesérről Szalontára átköltözött hajdúk
kiváltságolása Bocskai érdeme. 11 De ugyanakkor néhány ránk maradt kiváltságlevél
azt bizonyítja, hogy Urögdre 1607-ben az öreg Rákóczi Zsigmond, 12 Beretytyóújfaluba,
Kőrösszegre, Tamásiba 1608-ban és Régeny-pusztára 1609-ben
Báthory Gábor telepített hajdúkat. 13 Mezősass kiváltságolása 1628-ban Bethlen
Gábor nevéhez kapcsolódik, 14 a harsányi és derecskéi hajdúkat pedig 1631-ben
I. Rákóczi György látta el privilégiummal. 15 Okleveles anyag alapján bizonyítható,
hogy a Bakos Gergely kapitánysága alatt Mikepércsre települt 75 hajdú
1615-ben Bethlen Gábortól kapott kiváltságot. 16 Az is biztosra vehető, hogy Kaba
Bocskai után nyert hajdúszabadalmat. 17
Nem tudjuk kideríteni, hogy az 1626. évi erdélyi törvénykönyvben megnevezett
többi helység Bocskai halála után népesült-e be kiváltságolt hajdúkkal vagy
sem, de Kölesér kivételével arra sincs biztos adatunk, hogy Bocskai telepítéséről
lenne szó. A lényeges mindenesetre az, hogy az erdélyi fejedelmek Bocskai után
is tovább folytatták a hajdúszabadság adományozását s ezzel kapcsolatosan a hajdútelepítés
nagy munkáját.
Az erdélyi fejedelmek és a magyar királyok államfői jogköréhez kapcsolódó hajdúkiváltságolásaival
párhuzamosan Magyarországon a XVII. században a hajdútelepítésnek
egy másik formája is megjelent, az ún. magánföldesúri hajdúkiváltságolás.
A magánföldesúri hajdútelepítések eredetét még a XVI. században kell keresnünk.
Egyes nagybirtokosok — világiak és egyháziak — magánhadseregükbe
szabad hajdúkat fogadtak fel, 18 akiket aztán a XVII. században le is telepítettek.
Ezeket Bocskai kiváltságolásától eltérő érdekek hívták életre, más volt a jellegük
és másképpen alakult további sorsuk is. A magánföldesúri hajdúk katonáskodásuk
fejében — a fejedelmi kiváltságolásokhoz hasonlóan — mentesültek a
feudális szolgáltatások terhe alól.
A korábbi állásponttal szemben megállapítható, hogy magánföldesúri hajdútelepítések
a Dunántúlon éppenúgy találhatók, mint a Tisza vidékén. A kutatás jelenlegi
állása szerint többsége az ország keleti felében jött létre. Az erdélyi fejedelemség
területén magánföldesúri mivoltukban is a Rákócziak, míg a Dunántúlon a
Batthyányiak voltak a leghíresebb hajdútelepítők. Ezúttal eltekintünk e magánföldesúri
hajdútelepítések felsorolásától, annál inkább, mert magam is száznál
több helységről tudtam megállapítani a Tisza mellett, a Sajó—Hernád vidékén
és a dunántúli részeken, tehát végig a török hódoltság vonalán, hogy egészben
vagy részben magánföldesúri hajdúk szállták meg. 19
A magánföldesúri hajdúk létszámát hozzávetőlegesen is nehéz megállapítani,
mert a legtöbbször szétszórtan, a népességükben megritkult vagy teljesen
elnéptelenedett helységekben telepedtek le és összeírást csak a legritkább esetben
készítettek róluk.
A földesúri hatalom a telepítéssel magánhadserege létszámának gyarapítása
mellett az elnéptelenedett falvak lakosságát akarta feltölteni. De afölött éberen
őrködött, hogy ne a saját, hanem más földesurak jobbágyai kerüljenek hajdúka-
4 A hajdúk.
19

tonaként birtokaira. A Dunántúlon, ugyan eléggé elterjedt az a szokás is, hogy
saját jobbágyaik közül szerveztek hajdútelepeket, a Tisza vidékén azonban, ahol
a hajdúkérdés sokkal stílyosabb volt és jóval nagyobb arányú elnéptelenedés jelei
mutatkoztak, szigorúan tiltották a jobbágyok szökését a hajdúk közé.
Jóllehet a földesúri kiváltságolás sok hasonlóságot mutat a Bocskai-féle hajdúszabadsággal,
de azért annál sokkal mérsékeltebb, korlátozottabb szabadságjogokat
biztosított. így többek között azt kell hangsúlyoznunk, hogy a magánföldesúri
hajdúk telekre ülése a legtöbbször nem jelentette a föld tulajdonjogának is a megszerzését,
a hajdúk által megszállt földbirtok tulajdonosa továbbra is a földesúr
maradt. Csupán a dunántúli Körmend és Csákány kiváltságlevelei 20 biztosították
az odaköltöző hajdúk számára a földdel való rendelkezés jogát is, a többi privilégiumban
szinte kivétel nélkül csak arról olvashatunk, hogy a hajdú — a jobbágyhoz
hasonlóan — mindössze a házával rendelkezik szabadon. Bocskai örök tulajdonul
adta hajdúkatonáinak a kiváltságleveleiben felsorolt helyeket, a magánföldesurak
viszont — jobbágyszolgáltatások alól mentesen ugyan — használatra
adományozták, mintegy fizetésképpen a katonai szolgálat teljesítéséért. A magánföldesúri
hajdúkiváltságolások lényegesen eltértek Bocskai privilégizálásától
azért is, mert a földesúri hajdúk jobbágy szolgáltatások alól való mentesítése nem
járt együtt a nemesítéssel. A hét hajdúvárostól eltérően nem emelkedtek „Magyar-
és Erdélyország igaz nemesei sorába". A hajdúnemesítés nem volt érdeke a
földesúri hatalomnak, de kívül is esett a joghatóságán. A nemesítés mindenképpen
azt jelentette volna, hogy a földesúr a nemességet nyert hajdúk felett a rendelkezési
jogát teljesen elveszítené, holott éppen megtartásukon fáradozott.
A nagybirtokosok törekvése arra irányult, hogy az általuk kiváltságolt hajdúk
kizárólag az ő fennhatóságuk alatt álljanak, akárcsak a jobbágyaik, minden más
hatalom — különösen is a vármegye — igényét kizárva.
A magánföldesúri hajdúprivilégizálások részletesebb elemzése után méltán
juthatunk arra a következtetésre, hogy azok eleve korlátozottabbak voltak, mint
amilyen kiváltságokkal a szabad hajdúvárosok rendelkeztek. A hét szabolcsi és a
20 bihari hajdúváros lakói igazi szabad parasztok voltak, a magánföldesúri hajdúk
nem voltak azok. De a jobbágyviszonyokhoz képest ez is emelkedettebb társadalmi
állapotot jelentett: földet, megélhetést biztosított a hajdúk számára, mentesítette
őket a jobbágyszolgáltatások terhe alól s az örökös röghözkötés idején a szabad
költözködés elismerésével mindenképpen a társadalomnak egy jelentős része rázta
le magáról teljesen vagy legalábbis részben a feudális kötöttségeket. Az így kiváltságolt
hajdúk — ha nem is sokáig — a szabad parasztokhoz hasonló kiváltságokat
élveztek, sokan közülük az árutermelés útjára is ráléptek.
A földesúri hajdúszabadság — egyáltalában a hajdúkiváltság — nagymérvű
elterjedését végső soron a paraszti osztályharc eredményének tekinthetjük, még akkor
is, ha figyelembe vesszük, hogy az ország három részre szakadása fokozott lehetőségeket
kínált a hajdúéletmód gyakorlására. A magyar uralkodó orsztály nem
tudott ellenállni a hajdúság letelepedési mozgalmának, olykor csak tudomásul
kellett vennie a letelepedés tényét. A nagybirtokosok — csakis nagybirtokosok
földjére húzódtak — kénytelenek voltak meghátrálni a jobbágyság elemi erővel
feltörő osztályharca előtt és igyekeztek a — sokszor kényszerhelyzet folytán kiváltságolt
— hajdúkat saját fennhatóságuk alá vonni és ott tartani: magánhadseregükbe
fogadni őket, akiket aztán jól felhasználhattak jobbágynépességük
antifeudális törekvéseinek a fékentartására s ugyanakkor az országos katonaállítási
kötelezettségüknek a lerovására is alkalmasak voltak. 21 Természetesen adott
esetben -1— főképpen a Dunántúlon — a török ellen is védelmezhették velük saját

irtokaikat éppenúgy, mint az ország érdekeit. 22 De feltétlenül közrejátszott a
magánföldesúri hajdútelepítéseknél a nagybirtokosoknak az a törekvése is — még
egyszer hangsúlyozzuk —, hogy a félig vagy teljes egészében elpusztított jobbágyfalvak
elnéptelenedésének útját állják, még annak árán is, ha esetleg — mint a
Dunántúlon — a kiváltságolással a munkáskezek százait veszítik el.
A magyar nemesség és a bécsi udvar aggodalommal figyelte a hajdútelepülések
gyors szaporodását. A királyi hatalom és a nemesi társadalom hajdúpolitikájának
mozgatórugói eltérőek voltak. A hajdúk miatt több alkalommal az uralkodó
és a magyar nemesség között, sőt a nemesi társadalom különböző rétegein belül is,
nézeteltérések támadtak. Abban azonban az államhatalom és a rendi érdekek egyaránt
megegyeztek, hogy a hajdúszabadság továbbterjedésének útját kell állni, a már
kiváltságoltak politikai hatalmát pedig megtörni és katonai erejüket saját maguk számára
kamatoztatni.
A hajdúellenes erők élén a Szabolcs megyei nemesség haladt, amely már a
XVII. század második évtizedében a kiváltságolt hajdúvárosok felszámolásának
gondolatáig is eljutott. 23 II. Mátyás és a nemesség többsége azonban a hajdúk
elleni nyílt támadás kockázatát ekkor még nem vállalta. Az államhatalomnak és
az uralkodó osztálynak szüksége volt a hajdúkra: az országnak ezen a részén a
végvárrendszert a török ellen e hajdúvárosok helyettesítették. így érthetjük meg,
hogy az államhatalom és a nemesség a török ellenében megvédelmezésükre is
késznek mutatkozott. 24 A szabolcsi nemesség azonban, ha már a hajdúság teljes
felszámolásának kísérlete nem sikerült, mindent elkövetett annak érdekében,
hogy a megye területén külön közigazgatási, politikai és katonai egységet képviselő
hajdúvárosokat fennhatósága alá vonja, és korlátlanul rendelkezzék velük.
Törekvése a hajdúk heves ellenállásába ütközött, s a két fél között közel száz
évig tartó elkeseredett küzdelem bontakozott ki.
Szabolcs megye mindenekelőtt igazságszolgáltatási joghatóságát kívánta a
hajdúvárosokra kiterjeszteni. 25 A megyei iurisdictio érvényre juttatása ugyanis
azt jelentette volna, hogy a hajdúk a nemesek engedelmes eszközeivé válnak.
Az országgyűlés ugyan már 1618-ban Szabolcs megye fennhatósága alá helyezte a
hajdúvárosokat, ennek azonban egyelőre aligha volt több mint elvi jelentősége.
A hajdúvárosok sajátos szervezetű önkormányzatot építettek ki. Belső ügyeikbe
nem engedtek beleszólást és városaikból valósággal kitiltották a megyei tisztviselőket.
A megyei — elsősorban is a szabolcsi — nemesség és a hajdúvárosok között a
letelepedéstől kezdve a század végéig a legtöbb viszály a szökött jobbágyok miatt támadt.
A nemesi társadalom már azt is nagyon sérelmezte, hogy a Bocskai által
kiváltságolt hajdúkról, mint múltbeli munkaerejéről le kellett mondania. De még
kevésbé tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a hajdúvárosok és a
magánföldesvtri hajdútelepülések valósággal szívták magukhoz a feudális függés
alól szabadulni kívánó jobbágy tömegeket s így nagyobb állami adóteher nehezedett
a megmaradt jobbágylakosságra s ezáltal a parasztok földesúri teherbíró
képessége lényegesen csökkent. A hajdűvárosok viszont szívesen fogadták a beköltözött
jobbágyokat, mert általuk jelentős munkaerőre tettek szert.
A jobbágyszökés ebben az időben általánosan elterjedt jelenség volt Magyarországon.
Legtöbben közülük, különösen az ország keleti részén, a hajdúvárosokban
telepedtek meg. Az országgyűlések ugyan egymás után alkották meg a
jobbágyok szökését tiltó törvényeket, sőt külön a hajdúvárosokba beköltözöttek
kiadásáról szóló rendelkezések is sorozatosan napvilágot láttak, 26 a jobbágyok
szökése és a hajdúvárosok felé való áramlása elé azonban ezek nem állíthattak
4*
51

tilalomfát. A hajdúk a szökött jobbágyok kiadásáról szóló törvényes rendelkezéseknek
legtöbbször egyáltalán nem, vagy csak húzódozva tettek eleget. S minthogy
a hajdúvárosok felett való közigazgatási és igazságszolgáltatási joghatóságot
biztosító 1618. évi törvénynek Szabolcs megye nem tudott érvényt szerezni,
a szökött jobbágyokat sem nyerhette vissza.
Szabolcs megye a szökött jobbágyokon kívül, sokszor az értük folytatott küzdelemmel
párhuzamosan, a hajdúvárosok megadóztatásáért is elkeseredett harcot
vívott. A szabolcsi kiváltságolt hajdúvárosok Bocskai és az utána következő erdélyi
fejedelmek jóvoltából teljes adómentességet élveztek s privilégiumaikat a
magyar királyok is többször megerősítették. Egyedüli állami adókötelezettségnek
tekinthető szolgáltatásuk a katonáskodás volt. Szabolcs megye már 1666-tól
többször kísérletet tett a hajdúvárosok megadóztatására, azonban az uralkodó
segítségével e nemesi adóztatási törekvést el tudták hárítani. 27
Amíg a hajdúvárosok Szabolcs megye adóztatási szándékának hosszabb ideig
ellent tudtak állni, a bécsi udvar 1685-ben szinte egyik napról a másikra „mintha
csupa közönséges emberek volnának, mindenféle teher hordozásokra" kötelezte
őket. A katonáskodás mellett termény-, munka- és pénzszolgáltatásokat is teljesíteniök
kellett, sőt a korabeli adórendszernek megfelelően a katonatartás kötelezettsége
is rájuk nehezedett. Ez tehát azt jelentette, hogy a XVII. század végére
és a XVIII. század elejére a hét hajdúváros eredeti kiváltsága jelentékeny csorbát
szenvedett. Előzőleg a XVII. században ugyan a katonáskodás időnként nehéz
terhet jelentett a hajdúk számára, ezt azonban most a pénzbeni adózás terhe sokszorosan
felülmúlta. S minél inkább csökkent a lakosság száma, annál inkább növekedett
az egy főre eső adóösszeg. Földesúri és egyházi adófizetésre azonban
ezután sem kötelezték a hajdúvárosokat, nem kerültek földesúri joghatóság alá,
s így még mindig jóval emelkedettebb gazdasági-társadalmi viszonyok között élhettek,
mint a jobbágyság, különösen amikor népességük a Rákóczi-szabadságharc
után újból feltöltődött.
A hét hajdúváros közül a XVIII. század elején egyedül Polgár vesztette el kiváltságát.
Polgár és Szentmargita eredetileg az egri káptalan tulajdona volt. 28
A hajdúk egy része tehát egyházi birtokra szállott s birtokbaiktatásuknak az egri
káptalan ellene is mondott. A káptalan és a hajdúk között évszázados per keletkezett,
29 míg végül is az 1715 :95. tc. végérvényesen visszaadatta Polgárt és Szentmargitát
(ez utóbbi helyre nem is telepedtek le) a káptalannak.
A 20 bihari hajdúváros 1660-tól török fennhatóság alá került s ez kiváltságuk
megszűnésével s a lakosság nagymérvű pusztulásával járt együtt. A török hódoltság
felszámolása után ugyan megkísérelték hajdúszabadságukat visszaállítani, kiváltságaikat
azonban a király nem erősítette meg és a kamara e 20 várost most minden
további nélkül elfoglalta a maga számára, ami egyet jelentett a feudális alávetéssel.
Kevés sikerrel tudtak a nemesek nyomásának ellenállni a XVII. század másodikfelében
a magánföldesúri hajdútelepülések is. A nemesi társadalom — miként a
XVI. században — most is a hajdúellenes törvények egész sorát szövegezte meg,
amelyek arra voltak hivatva, hogy a magánföld esiíri hajdúkat jobbágy állapotba
süllyesszék vissza. A korabeli törvénycikkekből az tűnik ki, hogy a nemesek
egyáltalán nem akarták elismerni a földesúri kiváltságolás jogosságát, a magánföldesúri
hajdútelepüléseket „állítólagos"-nak, sőt egyenesen „visszaéléseknek"
tekintették. Az országgyűléseken ugyan egymás után fogalmazták meg a földesúri
hajdútelepítéseket tiltó törvényeket, így 1609, 1635, 1647, 1649-ben, ennek
ellenére tovább gyarapodott e hajdútelepítések száma. Aligha tévedünk, amikor

annak a véleményünknek adunk kifejezést, hogy a XVII. század első felében
megszövegezett hajdútörvények sok tekintetben a fő- és köznemesség már évszázadok
óta tartó küzdelmének egyik fejezetét is tükrözik: az uralkodó osztály két
rétegének harcát a munkaerőért, katonaelemért, egyáltalában a hatalomért. A hajdútartó
nagybirtokosok ha nem is akadályozták — a főképpen köznemesi érdeket
kifejező — hajdúellenes törvények létrejöttét, egyelőre túltették magukat rajtuk,
sokkal inkább oltalmukba véve a hajdúkatonákat, mintsem eleget tegyenek a saját
érdekeiket sértő törvényes rendelkezéseknek. A megyei nemességnek pedig
nem állott olyan hatalmi eszköz a rendelkezésére, amellyel kényszeríthette volna
a sereggel bíró nagybirtokosokat a törvények megtartására.
A magánföldesúri hajdútelepítés a XVII. derekára érte el tetőpontját, a század
utolsó negyedében aztán teljes egészében elsorvadt. A magánföldesúri hajdúszabadságolások
elenyészését — legalábbis az ország keleti felében — több tényezővel
tudjuk megmagyarázni. Mindenekelőtt talán arra kell rámutatni, hogy a hajdúságot
Magyarországon bizonyos belső állapot hozta létre: az ország három részre
szakadása sok tekintetben a központi hatalom gyengülésével járt együtt, s akkor
a jobbágyságból menekülő hajdúk létszáma rendkívül megnövekedett. A XVII.
század második felében azonban az erdélyi állam elhanyatlásával, majd a török
kiűzésével a Habsburg abszolutizmus fokozatosan megerősödött, s ekkor a Lipót
központosítási törekvéseire is veszélyesnek tűnő hajdúság jórésze atomizáltán a
jobbágyságba merült el. A földesiíri hajdúk jobbágysorba süllyedését az is nagyban
elősegítette, hogy mindvégig földesúri fennhatóság alatt állottak s korlátozottabb
szabadságjogokkal is rendelkeztek, mint a szabad hajdúvárosok. Egy-egy
hajdúcsoport egymástól teljesen elszigetelten élt, esetleg még ugyanazon földesúr
birtokán belül is, és a szabad hajdúvárosokkal jóformán semmi kapcsolatuk nem
volt. A magánföldesúri hajdúk kiváltságait országos törvények nem biztosították,
sőt a nemesek — mint láttuk — állandóan szabadságjogaik megfosztásán
fáradoztak. De gyöngítette harcukat az is, hogy igen gyakran olyan jobbágyközségekbe
telepedtek le, ahol más társadalmi állapotú népelemekkel kellett
együtt élniük, s így nem tudtak önálló közigazgatási egységet alkotni, erejük tekintélyes
részét a hajdúszabadalmaknak a helybeli lakossággal szemben való védelmezése
kötötte le. A magánföldesúri hajdúk számára a legtöbb megpróbáltatást
és nehézséget az ország keleti részében mégis az jelentette, hogy szinte valamennyi
hajdú-lakta helység török hódoltság alá került. így eleget kellett tenniük
saját földesuraik óhajának, adóztak a töröknek s egyszersmind el kellett
szenvedniük a portyázó török, majd a felszabadító harcok idején a Habsburgzsoldosok
emésztő csapásait is.
A földesúri hajdúk nagyobb része kiváltsága megszűnése után taksafizetővé vált,
a források még egy ideig taksás hajdú néven emlegették őket? 0 A földesúri hajdúk
taksás állapotba való jutását helységről-helységre forrásanyagunk szegénysége
miatt nincs módunkban követni, de az biztos, hogy általános jelenséggel állunk
szemben. Hasonlatosan további kutatást igényel majd az a probléma is, hogy
e taksás hajdúk a XVII. század végén és a XVIII. században hogyan kerültek
vissza, egyáltalán visszakerültek-e a régi jobbágysorba: taksás jobbágyok maradtak-e
vagy differenciált feudális szolgáltatások viselésére kényszerültek.
A kiváltságait elveszített hajdúkban élénken élt privilégiumaik megújításának a
vágya, leginkább Bihar megyében 31 és a Sajó—Hernád vidékén. 32 II. Rákóczi
Ferenc szabadságharca idején a lesüllyedt hajdiík előtt megcsillant a régi szabadság
visszaállításának lehetősége. A szabadságharcban részt vevő parasztság nagyobb
része is a hajdűszabadság megszerzésének reményében fogott fegyvert.

A fejedelem — bízva a hajdúk harci erényeiben — felkarolta őket : Simontornyát,
Göncöt és Tarpát hajdúvárosi szabadsággal ruházta fel, a Sajó—Hernád vidé­
kén pedig Patay Sámuel főkapitánysága alatt, a szabad hajdúvárosoktól függetle­
nül, külön Hajdúkerületet alakított. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának el­
bukásával azonban a régi hajdúszabadság visszaszerzésének a lehetőségei véglegesen
elenyésztek.
A jobb ágy falvak sorába lesüllyesztett volt hajdúhelységek közül jó néhány a
XVIII. század folyamán kísérletet tett arra, hogy hajdúszabadságát visszaállít­
sa, ezeknek azonban hivatalos igazságszolgáltatási fórumokon lefolytatott pere
teljesen eredménytelen maradt. Végül is tehát azt állapíthatjuk meg, hogy a haj­
dúszabadság gyakorlása évszázados kiteljesedés után a XVIII. század elejétől
csupán arra a hat hajdúvárosra korlátozódott, (Böszörmény, Szoboszló, Nánás,
Dorog, Hadház, Vámospércs), amely meg tudta védelmezni kiváltságait és Hajdú­
kerületbe tömörülve egészen 1848-ig, illetve 1876-ig külön közigazgatási egységet al­
kotott. E hat hajdúváros belső életének, gazdasági-társadalmi viszonyainak s nem
utolsó sorban önkormányzatának teljes igényű feldolgozása a történetírásnak
további megtisztelő feladata lesz.
JEGYZETEK
1 A hajdúkutatás eiedményeiről, feladatairól Szendrey István: A hajdútörténet-kutatás újabb
eredményei (Elet és Művelődés, 1959. 1. sz. 56—59); Dankó Imre: A hajdúkutatás jelenlegi
állása és feladatai (DMÉ 1962—1964. 47—57.)
2 Szabó István: A hajdúk 1514-ben (Századok, 1950. 178—198); uő.: A hajdúság kialakulása
(Debrecen, 1956), Balogh István: Határhasználat Hajdúböszörményben a XVIII. században.
(Etnográfia, 1955); Makkai László: A kuruc nemzeti összefogás előzményei (Budapest, 1956);
Szendrey István: A bihari hajdúk pere a hajdúszabadságért (Debrecen, é. n.); Zimányi Vera:
Adatok a dunántúli hajdúk történetéhez (Századok. 1960.286—302) ; Dankó Imre: A Sajó—Her­
nád melléki hajdútelepek (Sárospatak, 1955); uő.: Nyírbátor hajdúváros (Nyírbátor, 1957);
uő.: A körösköz-bihari hajdúság (Gyula, 1959); uő.: A déldunántúli—baranyai hajdúság
(Klny. 1960); Rácz István: Hajdúszoboszló önkormányzata a XVII. században (DME 1958—
1959. 85—104); uő.: A magánföldesúri hajdútelepítések kérdéséhez (Acta Universitatis Deb-
receniensis. . . 1961. 149—169) uő.: Couches militaires issues de la paysannerie libre en Europe
orientale du XV e siècle au XVII e (Slavica IV. 1964. 45—69.)
3 Takáts Sándor: A magyar gyalogság megalakulása (Budapest, 1908) 100.
4 Dongó Gyárfás Géza közli és ford. : Történeti jegyzetek Zemplén vármegyéről (Adalékok Zemp­
lén vármegye történetéhez. 1900. ápr. 104.)
5 Zimányi Vera: Megjegyzések a vitához (Tört. Szle. 1963. 76.)
6 Debreceni Állami Levéltár. Districtus Hajdonicalis. Privilégiumok. 320. csomó.
7 Homonnay Bálint egyezsége a hajdúkkal 1608. ápr. 19. Közli Komáromy András: A szabad haj­
dúkra vonatkozó levelek és okiratok (Tört. Tár. 1900. 446—448.)
8 Origó et Status Privilegiatorum Oppidorum Hajdonicalium. . . (H. é. n. 14—15.)
9 II. Ferdinánd kiváltságlevele a dorogiaknak 1632. aug. 10. O. L. Kamarai lt. NRA. Fasc. 35.
No. 20.
10 Rácz István: i. m. (A magánföldesúri. . .) 153
11 Móczár József: Nagyszalonta 1606—1906 (Nagyszalonta, 1906) 31—33.
12 Aldásy—Czobor: Címereslevelek III. (Budapest, 1937) 32—33.
13 Szendrey István: i. m. 6; Régeny kiváltságlevele Debreceni Református Kollégium Kézirat­
tára, R. 920/50.

14 Sándor Imre: Czímereslevelek (Kolozsvár, 1910) I. 106—107.
15 Szendrey István: i. m. 6.
16 Az 1615-ben kelt kiváltságlevelet Bethlen megerősítette és átírta 1616. dec. 10. Kolozsvár,
DÁL, rendezetlen anyag.
17 Tört. Tár. 1880. 321—322.
18. 1557:23, 1563:23, 1574:14, 1595:31, 1597:24, 1599:3. tc.
19 Dankó Imre: i. m. (A Sajó—Hernád melléki. ..); Zimányi Vera: i. m. (Adatok. ..); Rácz István:
i. m. (A magánföldesúri haj dútelepítések. . . )
20 Zimányi Vera: i. m. (Adatok. . .) 294—298.
21 Makkai László: i. m. 49.
22 Zimányi Vera: i. m. (Adatok. . .) 291—292.
23 Szabolcs m. követi utasítása 1613. febr. 15. Tört. Tár. 1908. 527. 1.
24 Abaffy Miklós levele Thurzó Györgyhöz, Tokaj, 1616. jún. 27. OL. Thurzó lt. Fasc. 41. No.
31.
25 Thurzó György levele a hajdúvárosokhoz, Pozsony, 1614. júl. 20. Nyíregyházi Áll. Ltár.
Szabolcs m. Acta pol. 1614. Fasc. 32. No. 49.
26 1613:36, 1618:28, 1647:68, 1655:62, 1659:69. tc.
27 A hajdúvárosok levele Szabolcs megyéhez 1666. máj. 11.; Wesselényi Ferenc levele Szabolcs
megyéhez 1666. aug. 26., dec. 10. Nyíregyházi Áll. Ltár. Acta pol. 1666. Fasc. 84. No. 69, 70.,
Fasc. 85. No. 57.; Szabolcs m. követi utasítása 1672. Tört. Tár. 1908. 534—535. 1.
28 1578:22. tc.
29 OL. Kancelláriai lt. Acta particularia. No. 341.
30 Pl. luciak (OL. U. et C. Fasc. 25. No. 49), szentmihályiak; (Sőrés János: Szent-Mihály község
története tekintettel ref. egyháza történetére Debrecen, 1887 12—13.)
31 Szendrey István: i. m.
32 Dankó Imre: i. m. (A Sajó—Hernád melléki...)

FÜGGELÉK
Az alábbiakban közölt kiváltságlevelekkel a hajdúprivilégizálás jellemző
típusait kívánjuk bemutatni. A bajdúszabadság alapvetésének tekinthető,
Bocskai Istvántól származó 1605. december 12-én Korponán kelt kiváltságlevél
publikálásától ezúttal eltekintünk, mert azt a kutatók közül már többen eredeti
latin formájában s magyar nyelvű fordításban teljes egészében vagy lényeges
részeinek a kiemelésével közölték. (Latin nyelvű kiadása Origó et Status Privilegiatorum
Oppidorum Hajdonicalium ex Legibus, Privilegiis, aliisque monumentis
depromtus. Sz. n. é. n. 1—4. 1.; magyar fordításban Benda Kálmán:
A Bocskai-szabadságharc (Budapest, 1955) 124—129.1.; a kiváltságlevél eredetije.
DAL Hajdúkerület levéltára. Privilégiumok. 320. csomó No. 1.) A felesleges ismétlések
elkerülése végett a függelékben olyan kiváltságleveleket válogattunk
össze, amelyek ezidáig még nyomtatásban nem jelentek meg. Természetesen az
általunk feltárt összes kiváltságlevél közlésére nincs lehetőség, de ez talán nem is
szükséges. A fenti tanulmányunkban s a már korábban közzétett értekezéseinkben
(A magánföldesúri haj dútelepítések kérdéséhez. Acta Univ. Debr. 1961.
149—169.; A hajdúkérdés Bocskai szabadságharca után. Acta Univ. Debr. Series
Historica. III. 1964. 31—55, IV. 1965. 19—38) és a kéziratban levő kandidátusi
disszertációnkban (A hajdúk a XVII. században. Debrecen, 1966.) felhasznált
oklevelek az alább közölt kiváltságlevelek valamelyik típusához tartoznak.
Először a nagykiváltságú Szabolcs megyei hajdúvárosok privilégizálását
mutatjuk be. De ugyanakkor arra is szeretnénk a figyelmet felhívni, hogy a hét
hajdúváros egyike, Dorog, csak magánföldesúri kiváltságolás után nyerhet el a
többihez hasonló hajdúszabadságot (I. 1, 2). A második részben a Bihar megyei
ún. kishajdúvárosok kiváltságait dokumentáljuk. (IL 1, 2). A továbbiakban az
előbbieknél mérsékeltebb kiváltságokat biztosító magánföldesúri privilégiumokat
közlünk a Tiszántúlról, a Sajó—Hernád vidékéről és a Dunántúlról, mert ezzel
is érzékeltetni akarjuk a hajdútelepüléseknek az ország nagy részére kiterjedő
rendszerét (III. 1, 2, 3). Es végül, a negyedik részben, a már előzőleg közösségi
kiváltságot és birtokot nyert, de utóbb fejenként privilegizált hajdúkapitányok
jutalmazásának formáit — váruradalom (IV. 1), részfalu (IV. 2), egy-egy városi
kúria (IV. 3) adományozása — mutatjuk be, amelyek már a hajdútársadalomból
való kiemelkedés útját jelzik.
Az okleveleket betűhíven közöljük, a latin szövegben azonban a rövidítéseket
feloldjuk.
I.
1.
Thurzó György a tokaji várhoz tartozó Dorogot évi 250 magyar forint cenzus ellenében
a Dely Száva kapitány által vezetett rác katonáknak adományozza. Bicse, 1616.
július 4.
OL. Kam. Lt. E-148. NBA. Fasc. 1708.
No. 40.
(Két eredeti pld. Az egyik pld.-on a szöveg
zárlatán papírfelzetre, vörös pecsétviaszba
nyomott nádori pecsét; a másik eredeti pld.-on
azonban e pecsét kitépve, és ez a pld. rongált,
foszlott is. Az első azonban hibátlan.)

Nos Comes Georgius Thurzo de Betthlenffalwa Regni Hungariae Palatinus
et Judex Cumanorum, necnon de Arwa perpetuus, eiusdemque Comitatus Supremus
ac perpetuus Comes et Sacratissimi Principis ac Domini Domini Matthiae
Dei gratia Electi Romanorum Imperatoris, semper Augusti, ac Germaniae, Hungariae,
Bohemiae etc. Regis, Archiducis Austriae, Ducis Burgundiae etc Intimus
Consiliarius et per Hungariam Locumtenens. Memoriae commendamus tenore
praesentium significantes, quibus expedituniuersis.Quod Strenuiet Agiles Rasciani,
sub ductu et Capitaneatu Dely Szawa existentes, requisiuerunt nos debita
cum instantia, quatenus praedium Nostrum Dorogh nuncupatum, ad Arcem
nostram Thokay in Comitatu Zempliniensi existentem, pertinens, a cuius quidem
Praedy usu certi Haydones antea quoque certum censum nobis praestare consueuerant,
eisdem Rascianis ad incolendum et Inhabitandum benigne concedere
dignaremur. Nos itaque animaduertentes et diligenter considerantes propositum
dictorum Rascianorum nobis in nullum incommodum uergere, sed ipsis quoque
Rascianis utilitati fore, ratione eiusdem praedy nostri Dorogh, cum dictis Rascianis
conclusimus, atque super Incolatu eiusdem, eisdem hisce subnotatis condicionibus
attribuimus authoritatem. Et primo quidem, Vt Dely Szawa ipsorum Rascianorum
Capitaneus Georgius Castrametator, Lazarus Nagy de Holousz, Paulus
Szakmary, Petrus Rakomazy, Nicolaus Lazlo, Michael Weres, Gregorius Bachmegiey,
Lucas Sargha, Emericus Racz, Georgius Herman, Ladislaus Feny, Thomas
Leczy, Ladislaus Theomeoswary, Jankula Racz, Gabriel Racz, Nicolaus
Chionka, Szobotha Chiomay et Stephanus Racz praelibatum Praedium Nostrum
Dorogh libere et absque quouis pecuniario censu colere Inhabitareque possint et
ualeant. Ita tamen, ut ydem Rasciani omnes et singuli tam Suae Maiestati,
Domino Nostro Clementissimo, ac successoribus eiusdem Maiestatis, legitimis
utpote Hungariae Regibus, quam etiam nobis Nostrisque successoribus fidelitate
ac Juramento sint obstricti, ac necessitate ingruente, dum et quandocumque per
Nos et successores Nostros, uel uero tam Nostros, quam Successorum nostrorum
seruitores, in dicta Arce Nostra Tokay, uel bonis Nostris Tokayensibus existentes,
requisiti fuerint, quotcumque ab eisdem postulabuntur Equites, statim et absque
quauis cunctatione, proprys suis expensis suppeditare, una cum alys Rascianis
debeant et teneantur. Secundo, ut praeter hos reliqui Rasciani, qui uidelicet
idem Praedium nostrum Dorogh inhabitauerint, singulis annis ducentos et quiquaginta
florenos Hungaricales nobis ac successoribus nostris pendere debeant,
idque statim post reuolutionem unius anni, ubi uidelicet idem Praedium inhabitare
aut terras colere coeperint, in duobus terminis, in primo uidelicet festo
Sancti Georgy Martyris primitus affuturo florenos centum et uiginti quinque
Hungaricales, in altero uero festo Beati Michaelis Archangeli, alteros similiter
centum et uiginti quinque, et sic per consequens successiuis semper temporibus
praestare debeant et sint obligati. Hoc etiam adiecto, quod si necessitas postulaverit,
ydem quoque omnes et singuli, ad latus Capitanei eorum pro tempore constituti,
sese adiungere, et eo, quo opus fuerit, etiam personaliter proficisci debeant
et teneantur. In cuius rei firmitatem et robur hasce praesentes litteras nostras,
sub Sigillo nostro Secreto, et manus nostrae propriae subscriptione eisdem Rascianis
dandas esse duximus et concedendas. Datum in Arce nostra Byctthensi,
die quarta Mensis July, Anno Domini Millesimo Sexcentesimo Decimo Sexto.

III. Ferdindnd megerositi Dorognak a tdbbi hajduvdroseval egyezo kivdltsdgdt,
Becs, 1632. augusztus 10.
OL. Kam. Lt. E-148. NRA. Fasc. 35. No. 20.
(Egykoru, nehol hibas karaarai masolat.)
Nos Ferdinandus Secundus Dei gratia Electus Romanorum Imperator,
Semper Augustus, ac Germaniae, Hungariae, Bohemiae, Dalmatiae, Croatiae,
Sclauoniae Rex, Archidux Austriae, Dux Burgundiae, Styriae, Carinthiae, Carnyoliae,
Marchio Morauiae, Comes Tyrolis et Goritiae etc. Memoriae commendamus,
tenore praesentium significantes, quibus expedit Uniuersis, quod nos, cum
ad nonnullorumfideliumnostrorum humilimamsuppIicationem,nostrae propterea
factam Maiestati, Quum etiam benigno animo reuoluentes, ea demum ratione
quam optime consuli posse, dum nimirum eos, qui sincero affectu, et constanti
deuotione erga Maiestatem Nostram et Sacram praefati Regni Nostri Hungariae
Coronam, ducti, in fidelitate nobis debita perseuerantes, omni clementia et gratys
Regys prosequi non desinamus, eos Ultro, qui eandem fidelitatem consectari
(siclrecte: conseruare) volentes, ad Thronum gratiae et Clementiae nostrae recurrere
contendunt, fideliaque Seruitia pro Commodo regni et regnicolarum exhibere
sunt prompti et parati, Condigna pariter benignitate Complectemur.
Hunc itaque ob respectum, Strenuis et Militaribus viris, Haidonibus in oppido
Dorogh, ac Comitatu de Szabolcz existentibus degentibus, eandem libertatem et
facultatis praerogatiuam, de Regiae nostrae potestatis plenitudine, quam hactenus
a tempore, quo in praefato Loco Condescenderunt, eos habuisse, notum et
manifestum habetur, hac tamen Lege et Condicione, ut primum et ante omnia in
deuotioneUtj praemissum est, Sacrae Regni Nostri Coronae, et Successorum Nostrorum
Regum Hungariae ipsi quoque'Haidones,incolae oppidi Dorogh, debitiset
consuetis terminis, Regno et regnicolis haud quaquam praeiudicantibus, vel
vero causantibus, sese contineant, iuramentum fidelitatis et omni modo (sic!
recte: omnimodi) obsequy pro Maiestate nostra et Sacrae Coronae Regni praestent,
deuotioni Nostrae et dictae Coronae sese submittant, ab eaque nullo penitus
modo infuturum sese abstrahant, reuersalibus idoneis hocce eorum fidelitatis
obsequium testentur et confirment. Ad nostram, Regni nostri Hungariae Palatini,
Supremj Capitanej requisitionem, Equis et armis bene instructi, in Castris
penes expeditionem nostram, contra et aduersus hostes ac impetitores Nostros et
Regni quosuis absque solutione aliqua duos Menses continuos Militare tendantur
(sic! recte: teneantur) et sint obstricti. Iis autem exactis, postmodum Stipendium
menstruum florenorum trium et denariorum viginti, donec videlicet Seruitys
eorum utendum videbitur exsolui et pendi debebit. Cura vero ipsorum defensionis,
protectionis, quatenus in memoratis suis libertatibus conseruentur, fidelibus
Nostris, Regni Nostri Hungariae partium Superiorum Supremo Capitaneo moderno
et futuris, praesidiorum item ac Confiniorum Nostrorum Sztthmariensis,
Kallouiensis et Tokaiensis Supremis Capitaneis, similiter modernis et futuris
committitur, qui etiam pro excessibus eorum, cum praescitu tamen praedicti
partium Regni nostri Super eorum (sic! recte: Superiorum) Supremi Capitanei,
ad quem pratier Simul et Judicem Bellicum Cassouiae, Appellationem Causarum
defendere debebunt, puniendj et corrigendi habeant facultatem. Quae omnia et
singula, ut robur suum et realem effectum habeant, firmiterque obseruentur,
praesentes Literas Nostras, Secreto Sigillo nostro, quo ut Rex Hungariae utimur

in pendenti, Communitas, dictis Haydonibus, in memorato oppido Doroghiensi,
in antelato Comitatu de Szabolcz existentibus, habitantibus dandas duximus et
Concedendas, imo damus et conferimus, praesentium per vigorem. Datum in
Civitate Nostra Vienna, die decima mensis Augusti, Anno Domini Millesimo
Sexcentesimo trigesimo Secundo, Regnorum Nostrorum Romani decimo, Hungariae
et reliquorum decimo quarto, Bohemiae vero Anno decimo quinto.
II.
1.
Bdthory Gdbor a Naddnyi Gergely kapitdnysdga alatt szolgdlo 100 hajdukatondnak
adomdnyozta Berettydujfalut es Szentkozmdt. Gyulafehervdr, 1608. julius 23.
OL. Kam. Lt. E-156. Urbaria et Conscriptiones.
Fasc. 6. No. 61. (Fol. 66jv-67.)
(Eszterhazy Pal nador altal 100 000 Ft-ban
egykor zalogba vett joszagokrol 1728-ban kesziilt
osszeirast tartalmazo kotetbe bejegyzett
masolat. Latin. A kotet maga a fenti numeruson
beliil be van sorolva tobb iratba, s a fenti
folioszam a leveltari leszamolas szerinti.)
(A Bathory Gabortol szarmazo, de a formularis szovegreszeket elhagyo privilegium
masolatat az 1728-as conscriptor az alabbi szoveggel vezeti be:)
Quod oppidum hocce Berettyo Uj Falu gaudeat nomine Oppidi Haydonicalis,
et Incolae ejusdem Immunitati fuerint, produxerunt Literale Instrumentum,
tenoris infrascripti
(A privilegium — formulakat elhagyo —• szovege:)
Nos Gabriel Bathory etc. Memoriae commendamus etc. Quod nos cum ad
Nonnullorum etc. tum vero rationem habentes fidelitatis et fidelium Servitiorum
Egregiorum, Nobilium ac Strenuorum Gregory (NB! Itt igy a nev!) Nadanyi
Ductoris et Centum Militum Campestrium Sub Ejusdem Ductoratu Militantium
etc. Totales et integras Portiones Possessionarias in Possessionibus Ujfalu et
Szent Kozma nuncupatis, in Comitatu Bihariensi existentes habitas, quae alias
Egregy condam Michaelis Horvath praefuisse, Sed per Mortem et defectum Seminis
ejusdem ad Nos, consequenterque collationem etc. Totum item et omne Jus
nostrum Regium, si quod in eisdem etc. Simul cum cunctis Suis utilitatibus et
Pertinentys quibuslibet, Terris scilicet Arabilibus etc. Generaliter vero quarumlibet
Utilitatum et Pertinentiarum Suarum Integritatibus etc. Memoratis Georgio
(NB! Itt igy a nev!) Nadanyi et Centum Militibus sub ejusdem Ductoratu existentibus,
ipsorumque haeredibus et Posteritatibus universis clementer dedimus,
donauimus, contulimus. Salvo Jure alieno. Datum in Civitate nostra Alba
Julia 23 Mensis May Anno 1608.
2.
Bdthory Gdbor az Erdelyi Andrds kapitdnysdga alatt szolgdld 1000 hajdunak adomdnyozza
Derecske vdrosdt. Gyulafehervdr, 1631. junius 23.
OL. Kam. Lt. E-156. Urbaria et Conscriptiones
Fasc. 6. No. 61. (Fol. 70—72.)
(Eszterhazi Pal nador altal 100 000 Ft-ban
egykor zalogba vett joszagokrol 1728-ban kesziilt
osszeirast tartalmazo kotetbe bejegyzett
masolat.)

(A Rakoczy Gyorgytol szarmazo kivaltsaglevel masolatat az alabbi szoveggel
vezeti be az 1728-as conscriptor:)
Donationis Principis Transylvaniae Georgy Rakoczy Albae Juliae, die 23.
Juny Anno 1631 pro parte Derecskeiensium emanatae Tenor Sequitur hunc in
modum:
(A kivaltsaglevel szovege:)
Nos Georgius Rakoczy Dei Gratia Princeps Transylvaniae, Partium Regni
Hungariae Dominus et Sieulorum Comes etc. Memoriae commendamus tenore
praesentium Significantes quibus expedit universis, quod nos tum ad nonnullorum
fidelium Dominorum Consiliariorum Nostrorum apud Nos propterea factam intercessionem,
tum vero utilitati et Emolumento hujus Regni nostri Transylvaniae et
Partium eidem annexarum Securitati consulere satagentes Mille Militibus Hajdonicalibus
Comitatus Szabolcsensis in Ditionem nostram commorandi gratia
Sese conferentibus, de certo quodam loco et Sede benignae (sic! recte: benigne)
providendum esse duximus, attentis etiam et consideratis fidelibus Servitys eorundem
Militum Hajdonicalium, quae ipsi tum alias, tum vero maxime in proxime
vigentibus tamenque per Dei Benignitatem Sedatis motibus et disturbiorum
Procellis, juxta illorum possibilitatis exigentiam laudabiliter et alacriter exhibuerunt
ac impenderunt, prout infuturum etiam pari fidelitatis constantia sese
exhibere et impendere velle pollicentur. Totale igitur et integrum Oppidum nostrum
Derecske vocatum,in Comitatu Bihariensi existens habitum, paratis nostris
pecunys coemendo, praetactis Mille Militibus Hajdonicalibus, sub Capitaneatu
fidelis nostri Egregy Andrae (sic! recte: Andreae) Erdelyi existentibus, simul cum
cunctis Suis utilitatibus, emolumentis et pertinentys quibuslibet, terris scilicet
arabilibus, cultis et incultis, Agris, Pratis, Pascuis, Campis, foenetis, Sylvis, Nemoribus,
Virgultis, Montibus, Vallibus, Vineis, Vinearumque Promonthorys,
Aquis, fluvys, Vadis, Piscinis, Piscaturis, Aquarumque decursibus, generaliter vero
quarumlibet utilitatum et Pertinentiarum Suarum Integritatibus, quovis nominis
vocabulo vocitatis, ad idem de jure et ab antiquo Spectantibus et pertinere
debentibus, Sub suis veris metis et antiquis Limitibus existentibus, memoratis
Mille Militibus ex Septem Oppidis Hajdonicalibus Comitatus de Szabolcs eo migrare
volentibus, ipsorumque .llaeredibus et Posteritatibus utriusque Sexus universis
benigne dandum, donandum et conferendum et per manus tradendum esse
duximus; eximentes idem Oppidum et libertantes, immuneque reddentes ab
omni Censuum, Taxarum et quocunque nomine vocitatur, Contributionum Solutione,
Decimarum, Nonarum pensione, observatis tamen Subsequentibus conditionibus:
Primo ut nullum omnino ex fidelibus nostris intra ambitum Ditionis
Nostrae commorantibus, in Numerum ipsorum recipiant, neque locum in praedicto
Oppido Derecske concedant, aut habitare permittant. Secundo, ut antelati
Oppidi Milites, tam praesentes, quam etiam futuri, ipsorumque haeredes et Posteritates
universi, Armis bene instructi, Regno nostro Transylvaniae et Partibus
eidem annexis, Nobisque et Successoribus nostris legitimis, Transylvaniae Principibus,
quotiescunque necessitas postulaverit, instar aliorum Militum Opidanorum
Hajdonicalium in Comitatu Bihariensi existentium, commorantium, fideliter
inservire, ac in omnibus Bellicis Expeditionibus, tam generalibus, quam
Particularibus Personaliter pro viribus adesse debeant et teneantur. Tertio, ut
ydem Milites Hajdonicales ipsorumque Haeredes et Posteritates universi, nullo
unquam necessitatis tempore a fidelitate nostra Successorumque nostrorum legitimorum,
Regni nostri Transylvaniae Principum discedant, quinimo Summa
cum obedientia et fidelitatis constantia, usque ad ultimum vitae ipsorum diem

inserviant. Prout damus, donamus et conferimus, et per manus tradimus jure
perpetuo et irrevocabiliter tenendum, utendum et possidendum, pariter et habendum,
Salvo jure alieno. Harum nostrarum vigore et Testimonio Litterarum
mediante. Quas nos in formam Privilegy nostri redigi faciemus, dum nobis in
specie fuerint rcportate. In cujus rci memoriam, firmitatemque perpetuam praesentes
Litteras nostras, pendentis et Authentici Sigilli Nostri munimine roboratas,
Memoratis Mille Militibus Hajdonicalibus eorundemque Haeredibus et Posteritatibus
utriusque Sexus universis clementer dandas duximus et concedendas.
Datum in Civitate Nostra Alba Julia, die 23 Juny Anno Domini 1631.
III.
1.
/. Rdkdczi Gyorgy Pocsajba es Csaldnosra 600 hajdu letelepedeset engedelyezi.
Almds, 1632. november 30.
OL. Kam. Lt. E-148. NRA. Fasc. 1051. No. 2.
(Egykorii kamarai masolat.)
My Rakoci Georgj Istennek kegielmessegebeol Erdelynek Feidelme Magjarorszagh
rezeinek Vra, es Szekelyek Ispannya etc. Es Lorantffj Susanna Feiedelem
azzony Adgiuk mindeneknek emlekezetire valakiknek illik, hogj ennek
eleotte valo Ezerhatt Szaz huzon kdencz esztendeoben, Punkeosd hauanak hatodik
napjan talaltanak vala megh minket bizonios Szamu Haydu vitezek,
keuanuan my teoliink, hogi minekiink az mely Puzta haz hellyeink es Telekink
Pochiayban es Chyanaloson Bihor Varmegyeben vadnak, ugimint az mellyeken
Jobbagink nem laknanak engedneok megh Szallaniok es birniok minden azokhoz
tartozando feoldekkel, retekkel, erdeokkel, halazo vizekkel es Malom hellyekkel,
minden egjeb haznokkal, Jobbaginknak megh bantodasok es Szorulasok nelkiil,
kire lennenek keozel hatszazon, az kik ra Szallananak, mely kiuansagoknak akkor
my kegielmesen annualuan, megh engettiik volt, hogj minden azokban leueo
puzta haz helljeinkre ra Szalljanak, epeczenek Szabadoson, es rayta lakjanak,
es valamely Szabad eleo Eoreoksegek, ugi mint mezeok, retek, Szantofeoldek,
erdeok, vizek, malom helliek, es egjeb azokhoz reghtiil foghuan tartoztak,
azokot igaz hatarok szerint birhassak Szabadoson, oly Conditio alat mind az
altal, hogi eokis mind Hadnagjokkal, Tizedesekkel eggiiit keotelesek legjenek
arra, hogi mikor kiuantatik ugj es olljan Szolgalattal [legjenek] Mjnekiink, mint
a' Teghlason lako vitezink. Es masodszor hogi azon Poczaj neuii falunkban, es
ott keozel valo Jobbaginknakis karokra, bantodasokra ne igjekezzenek, es magokat
hatarokban tarchiak. Assecuraluan arrol eoket, hogj mj eoket s mind maradekokat
azokban [sic! recte: azoknak] birasaban es rayta lakasaban mind addeghis
bekessegesen megh tarttjuk, valamigh eokis es maradekjokis az mj hozzank
es maradekinkhoz valo hiisegekben es Szolgalattjokban megh maradnak
az megh irt Conditiok zerent, seot, ha mj vagj maradekink azokon az mj puzta
haz helljeinken valo lakasokot nem akarnanak tovab Szenvednj kuleomben
onnat eokett el ne kiildhessek (ha eokis telliesseggel eppen hatvan hazat foghnak
epiteni) 1 hanem kett ezer forintot tartozzunk nekik le tennj es adnj; kireol
azon vitezeknek magunk keziink irasa s pechetiink alatt bizonios leveliinketis
attuk volt. Melj akkorj kegielmes dispositionkot mostis helyben akarjuk hadnj ez
mind magokat, maradekjokat azon helljeinknek birodalmaban es minden pertinentiainak
eleseben megh tarttjuk. Kireol azon vitezeknek attuk ezen mj
Fejedelmj peczetiink es keziink irasa alat valo leveliinket. Datum in oppjdo
Almas dje 30 Novembris Anno Dominj 1632.

Rákóczi Pál a Lóczi Isván kapitánysága alatt szolgáló hajdúk letelepedését Hernádnémetibe
engedélyezi. Zboro, 1631. november 12.
OL. Kam. Lt. E-148. NRA. Fasc. 786. No. 16.
(Egykorú, vagy közel egykorú kamarai másolat. Az intitulatio az irat elején és a
dátum az irat végén latin. Érdemi része magyar.)
Nos Comes Paulus Rákóczy de Felseo Vadasz, Judex Curiae Regiae, Comitatuum
Saaros et Thorna Supremus Comes, necnon Sacratissimi Principis ac
Domini domini Ferdinandi Secundj, Dei gratia Electi Romanorum Imperatoris
Semper Augusti ac Germaniae, Hungáriáé, Bohemiae etc Regis, Archiducis
Austriae, Ducis Burgundiáé etc Consiliarius et Camerarius. Adgiuk emlekezetire
mindeneknek az kiknek illik ez leuelünknek rendiben, Miuel Loczy Istuan eginehany
alatta való baidu vitézekkel talált bennünket megh keruen azon, hogy
Zemplin Varmegieben leueo Hernadnemety Falunkban hozza tuduan Czeghe
Szegh neuü Telkünketis ugian Zemplin varmegieben leueöt, Adnánk helit nekie
s az eo Szokások es modgiok Szerint mind bekessiges es hady üdöben készek
uolnank (sic! recte: uolnanak) io fegiuerekkel s kopiaiokkal szolgálni, az hol
keuantatnek; melj keuansagokat megh tekintuen, azon Hernadnemety neuü
falubelj részünkre hogy rea Szallionak engettük nekiek, ez köuetközendö okok
alat, Elsőben hogy mi nekünk Parazti dologgal ne Szolgallianak, se Eoszy se
Tauaszy vetesbül kilenczedet ne adgianak. Masotszor Az ott Való korchmatis az
my reszünkrül esztendeöt által illyen okon nekik engettük, hogy magunk egi
holnapigh akarmellyk holnapot valoztvan bor arultathassok közöttök es addegh
az eo Korchmaiok megh Szünniek, az ott való Jobbaginknakis Szabad légien
Tizenkét hordó bort ky arrulnj esztendőt által; Harmattszor, Az Meszar szeketis
nekiek engettük ugi, hogj mj ott hust nem vágatunk; Negiedszer, Hogy az ky
közzülök mi vetekben esik auagi egimas közöt való Perpatuar támad, keualtkeppen
az kibül valamj ver ontas auagy ember halai törtinnek, Elsőben az hadnagy
elöt légien töruinj felöle, az kinek nem teczik, az mj Székünkre Szerenchre
appellalia es ot Szakadgion Vege; Az ky penig valamj olj vetkeirt feit ioszagat
törueniel el vesztene vagy magua Szakattul megh halna, nem leuen semmi ver
marhaiahoz, annak fele mienk légien s fele öuek. Ha penig egimas közöt szitkozódás,
veszekedis, uerekedis auagi egies approlikos egimas közöt való viszalkodas
törtinnek, kibül valamj ver auagi ember halai nem esnik, abban ha egimas közöt
megh alkusznak abban semmi ellent nem tartunk, mindazáltal nagiob chendessignek
es egimas közöt valo egyessignek okaert es filelemis hogy légien közöttök,
miuel az minth szoktak mondanj az hol felelem ninch, az tisztessegh es
Istenes Szeretet s attiaffissagos egiessegh sinch ott, az veteknek erdeme szerintii
az Hadnagy megh büntesse magok között. Eotödszer, Ha valamy Hady indulat
leszen, magunk Szemeibe mellet, auagy egieb arra rendeltetet kepünkbeli emberünk
mellet tartozzanak ket holnapig fizetisnekül az hadban mellettünk lennj,
ugi hogy fele egi holnapigh, s fele penig mas holnapigh, egyk fele az másik felet
ky váltván, mig az ket hónap ky telik, ket holnap penigh el teluin, hoopinzünkert
tartozzanak szolgalny, mys megh adua hoopinzeket horul hora az minth mások
megh adnak; Annakfelette ha magunk Szemillie mellet kiuantatik ezen es egieb
heliekre, kiualtkeppen Orszagh giülisre ualo menetelünkben ielen letek ugy azért
hogy legh fellieb egy holnapot megh ne halladgion, tisztessiges szerrel tartozzanak
mellettünk lennj ; el teluin az egj holnap es dolgainknak vege ez alat nem leuen,
s kiuantatnik touabbis mellettünk lennj az kiket akarunk es melletünk léteire

alkolmasnak itilünk lennj, ho pénzükért tartozzék migli kiuantatik magunk
mellet lennj, aztis hozza tenen, hogy ha valamikor Joszagink oltalmazására
kiuantatnik Szolgalattiok, töb Szolgainkai egiütt segetseggel es Szolgalattal
légiének. Ha Penigh az feliül megh neuezet kett holnap alat igaz es Istenes
töruinj Szerinth Való hadban az Isten valami nieressiget adna, abbul nekünk,
az magok embersége Szerinth valami tisztessiges honoráriumot agianak, az
többi mind öuek légien; az mikor penigh az mi ho pinzünket fel veszik es akkor
valamj nieressigek lenne, az reghy vitezleo rendtartás es Törviny szerint abbul
kiuanunk magunknak reszt ugiminth harmadot. Hatodszor, Országunk chendes
allapattiaban ha ky közzülök el akarna mennj, az Hadnaginak hire leuen
Szabadon el mehet es az hazatis az kinek akaria el adhattia. Ha penigh közzülök
hadnagia hire nekül el szöknek, annak a' my marhaiat kaphattiak, fele mienk s
fele öuek légien ; kiuanniuk penigh es igen Szüksegessis, hogy az Hadnagy mindeniknek
neuit fel iria, Legistrumba tarcha, es minden esztendőben kys karaczon
napian nekünkis be adgia hogy tudhassuk mind Szamokat s mind pedig ky ment
el vagy kit vettek közikben; arra penigh az Hadnagy igen rea vigiazzon tisztessige
alat hogy nyluan való latrokat, gylkosokat, paráznának (sic ! recte : paráznákat)
es egieb czegeres vetekben megh ferteztetet szemiliieket kiuel mind az Isten eo
szent feolseghe megh bantodnek, s mind ez vilaghy Szép bechület es tisztessigh
megh sertödnik, be ne vegyk. Hetedszer, Az ott ualo paraszti rendel Istenes es
keresteni szeretetben es chendessigben ellienek, s az merj fel egimasnak vet az
parazti rendet maga biraia, salva appellatione utriusque partis ad Sédem Domini
Terrestris permanente. Niolczadszor. Hogy mind Hadnagy s mind alatta
valók nekünk, Parancholatinknak es az ky utannunk maga akarattiabul valamit
parancholna, engedelmessek es Szoo fogadok légiének. Kilenczedszer, Hogi
senky instantiaiara hirünk s engedelmünk es akaratunk ellen massuua szolgálatira
nem mennek es hady üdöben Telkünket nagiob préda uagy mas akar mj Szin
fogas alat pusztán nem hadgiak, hanem ha békességes üdöben hasznát veszik
földünknek es io akaratunkbanniugosznak, Szükségünk ideinis kissigeket hozzánk
mutassak megh, annakelötte Szabad el menetelek lehet az feliül megh irt mod
szerinth, de hogy Kovachhazy sokadalom modgiara ne légien alapattiok, az ky
eczer el meigen maszor kiualtkeppen való hirünk s engedelmünknekül az Hadnagy
visza ne fogadhassa. Tizedszer, Épületre valo fat az mj reszünkrül mindenüt
való Erdeinkrül megh engettük nekiek, ky veuen az egy Sziny Erdőt, az kinek
vagasa tülök tilalmas, mindazáltal az mikor mak vagion raita, sazon kiuülis
marhaioknak raita iarnj minden fizetesnekül az mj reszünkrül szabados leszen.
Tizenegiedszer, Miuel minden Ember hallandosagh ala vettetet, ha Hadnagioknak
mostaninak es köuetközendöknek holta es holtok törtinnek,Hadnagiot
hirünk s akaratunknekül ne valaszhassanak, hanem hirre teuen, s az utan
valaztuan az kit valaztanak azt magunknak be praedentalliak, tülünk valo megh
erössitisnek okaert, ky minekwnk es Successorinknak az töb közöttök valo
tisztuiselökkel egietemben minden üdöben hites légien. Mind ezeknek nagiob
biztonsagára es erössigire attuk ez pechetes leuelünket, kezünk irasaual megh
erösituen. Datum in Curia Nostra Zborouiensi, die Duodecima Nouembris Anno
Domini Millesimo Sexcentesimo Trigesimo Primo.

Nádasai Pál engedélyezi Kovács István és más katonák letelepedését a Sopron
megyei Tamásiba. Sárvár, 1630. június 19.
OL. Kam. Lt. E-185. Nádasdy cs. It-a. Másolati könyvek, 4. kötet. Pag. 195—196.
(A kb. a XVII. sz. derekán felfektetett másolati könyvbeli másolat.)
(A bejegyzés más, de kb. egykorú kéztől származó címirata:)
Thamasy puszta hellynek megh szalitasarul ualo leuelnek páriája
(A bejegyzés szövege:)
My Groff Nadasdi Pal etc. Adgyuk emlékezetül mindeneknek az kiknek
tudni illik ez levelünknek rendiben, hogy minket megh találván Kovach Istuan
beochulletes katona ember, s jelenté alázatos könyörghese által, hogy ha megh
engednénk es neki firul fira valo Szabadsagot adnánk, tehát eö Raba közben
Sopronyi Warmegyeben levő Thamasy nevö Puzta helyünket magahoz hasonló
jámbor katona emberekkel megh Szalitya, es nekünk azokkal együtt az katonaj
allapatt es mod szerinth az mikor megh kivanandgyuk igaz hiusegell es engedelmesseggel
Szolgai. Kinek köniörgeset es mellette Szollo feö ember Szolgainknak
törökedeset méltónak es illendőnek itelven lenni, helyessé töttünk kivansagat es
megh engettük, hogy ha eö, Kovach István elsőben rea epül az meg nevezett falu
helyre, mind mi tülünk, mind penigh meg maradekinktul firul fira valo Szabadsaga
s minden nekünk járandó szolgalattul es adozastul eörökös engedelme legyen,
egy egész helyre valo tudni illik, ugy hogy azt minden hozza tartozandó igassagival
es hasznaival Szabadságos békességben bírhassa es élhesse, mind eö, s mind
az eö megh maradikj. Ezen kivül, ha mely katona emberek rea szálnak, azokis
minnyaian kik az megh nevezett helyben fognak lakni, nekünk semmi parazt
dologgal avagy adózással ne tartozzanak^hanem az mikor es houa megh kiuanandgyuk
mi avagy megh maradekink tartozzanak katona szerestül feöll ülni es
szolgálni az mire kívántatik hiven es igazan; ebbelj szolgalattulis három esztendeigh
szabadsagot adván nekik (es epületekre valo elegenendö fatis) migh megh
épülnek, ugy mind az által, ha valami derekas dologh nem occural. Hozza tévén
aztis, hogy ha Kovach István kivül ualamely katonának halála történek, es oily
maradika nem marad az ki minkett katonás allapattal illendőképpen szolgaihatna,
legyen szabad annak az hazat es minden ahoz tartozandó igassagat tülünk
feoll kerny, de ugy hogy az háznak beczü szerinth valo arra az megh holt katona
megh maradékinak az által a ki feöll keri, le tetessek, ha penigh telyessegell
semmi maradikj a nem maradna, nekünk tetessek le az haz arra, hogy ha az mi
Generalissagunk alatt levő vitézlő rend között valamj üres helly esik, készek
leszünk promovealni eoket erdemek Szerinth, tartozuan eokis benünket ha mikor
hadakozó idö lenne vitéz emberek szokása szerinth tisztesseghes aj andokkai megh
tiztelnj. Kinek nagiob bizonsagara adgiuk ez kezünk irasaval megh erősített
pechetes levelünket nekik. Datum ex Arce nostra Sarwar, dje 19 Juny Anno 1630.
IV.
1.
Báthory Gábor Nagy András hajdúgenerálisnak a bajomi váruradalmat adományozza.
Gyulafehérvár, 1608. június 13.
OL. F-l. Gyulafehérvári Lib. Reg. V. köt. Fol. 208-208\v.
(Egykorú fogalmazvány, a donáció formuláris részeinek elhagyásával, bejegyezve
az egykorú kezektől írott kötetbe.)

(A bejegyzes cimirata:)
Donatio pro Magnifico Andrea Nagj de Miskolcz, Super Castro Bajom cum
appertinentys in Comitatu Bihariensi.
(A bejegyzes szovege:)
Nos Gabriel Bathori etc. Memoriae etc. Quod cum nos in hoc auspicatissimo
principatus nostri nobis Divinitus oblati primordio, praedecessorum nostrorum
principum vestigys, quantum in nobis situm est, insistere, totis anittendo viribus
praeclarorum fidelium nostrorum subditorum merita cum primis suis condecoranda
encomys et premys censeamus, vt videlicet hac nostra liberalitate allecti,
si quae porro restent negotia, restaurationi publici regni boni deseruientia, ardentiori
prosequantur studio, ac fidelis nobis syncere dilectus Magnificus dominus
Andreas Nagy de Miskolcz Consiliarius, nec non exercituum nostrorum Campestrium
Supremus Generalis Capitaneus, praeterea ea (sic!) singula merita,
quae fere ab ineunte aetate sua genti Hungaricae laudabiliter praestitit, non
solum in superiorum annorum admondum necessarys expeditionibus copias
ductando, verum etiam in proximo, exorto motu patriae componendo, patriaeque
securitatem ac tranquilitatem restituendo, haud postremam nobiscum nauauerit
operam. Totale et integrum Castrum nostrum Bajon, similiter totales et integras
possessiones Bayon, Zerep, Nagy Rabe, Leokoshaza in Bihoriensi, ac totales et
integras portines possessionarias in possessionibus RetzentMiklos, Derethike
(sic!) in Byhoriensi, et Danczhaza in de Zabocz, item totalia et integra praedia
Tetetlen, Bagos in Bihoriensi et Zam in de Zabolcz, portionesque praediales in
praedys Pwspok Ladani, Fanczika, Balkani, Cziepani, Zouat omnino in Bihoriensi,
Ohat, Egiek, Igar, Thamasi, Samsom omnino in Zabolcz, et Kernie in Bekesiensi,
hactenus etiam ad praefatum Castrum Bajon tenentes (sic! recte: tenta) et
possessa, item totales et integras possessiones nostras Kis Bania et Fanacz (!) in
districtu Belenesiensi, nec non totalem et integram portionem possessionariam
in possessione Vasarhely vocata, antea ad arcem Varadiensem tentas, possessas,
in Bihoriensi Comitatibus existentes habitas, Totum item et omne Jus nostrum
Regium, si quod in dicto Castello possessionibusque, portionibus possessionarys,
necnon portionibus praedialibus praedeclaratis, etiam aliter qualitercunque
existeret et haberetur, aut eadem et idem etc. Memorato Andreae Nagy, ipsiusque
haeredibus et posteritatibus masculini sexus, illisque deficientibus vel forte non
existentibus etiam foeminei sexus vniuersis, de manibus nostris gratiose dedimus,
donauimus et contulimus, Imo damus, donamus et conferimus jure perpetuo et
irrevocabiliter tenenda, possidenda pariter et habenda, Saluo Jure alieno, harum
nostrarum vigore et testimonio litterarum mediante, Quae tunc in formam priuilegy
redigentur, dum in specie fuerint reportatae. Datum in Ciuitate nostra Alba
Julia, die decima tertia mensis Juny, Anno Domini Millesimo Sexcentesimo
Octauo.
2.
Bdthory Gdbor Kozdk Jdnos, Becskereki Gdspdr, Kiss Mdrton es Nagy Mdtyds
hajduvezereknek a Bihar megyei Sukdnyt adomdnyozza. Gyulafehervdr, 1608.
mdjus 27.
OL. F-l. Gyulafehervdri Lib. Reg. V. kot. Fol. 202\v.
(Bejegyzes, a donacio formularis reszeinek elhagyasaval, az egykoru kezektol
irott konyvbe.)
5 A hajdúk.
65

(A bejegyzés címirata:)
Donatio Egregyorum Joannis Kozák, Casparis Beczkereki, Martini Kis et
Matthiae Nagy Ductorum Certorum militum Nostrorum Campestrium, super
unam possessionem (!) Nostram Sukany Nuncupatam in Comitatu Bihariensi
existentem habitam.
(A bejegyzés szövege:)
Nos Gabriel Bathori etc. Quod nos etc. Condignum et honorificum habentes
respectum fidelium nostrorum Joannis Kozak, Casparis Beczkereki, Martini
Kis et Mattiae Nagj, Ductoribus (sic! recte: ductorum) Certorum militum Campestrium
quae ipsi etc. Totalem igitur et integram Possessionem nostram Sukany
nuncupatam in Comitatu Bihariensi existentem, habitam, Totum item et omne
ius Nostrum Regium, si quod in eadem possessione etiam aliter qualitercunque
existeret et haberetur, memoratis Joanni Kozak, Caspari Beczkereki, Martini
Kis et Mattiae Nagy et reliquis ductoribus praetactis sub Capitaneatu antefacti
(sic ! recte : antefati) Blasi (sic ! recte : Blasii) Zambo militantibus, haeredibusque
et posteritatibus vniuersis benigne dedimus, donauimus et contulimus Jure
perpetuo possidendam. Datum in Ciuitate Nostra Alba Julia, dje Vigesima septima
Mensis May. Anno Domini Millesimo Sexcentesimo Octauo.
3.
Báthory Gábor Méhes Mátyásnak és Méhes Péternek Bihar városában a Szentpéter
utcában egy házat adományoz. Gyulafehérvár, 1608. május 21.
OL. F-I. Gyulafehérvári Lib. Reg. V. köt. Fol. 200.
(A kiváltságlevél tartalmi és érdemi kivonata, bejegyezve az egykorú kezektől
írott kötetbe.)
(A bejegyzés címirata:)
Praeemptio Strennuorum Matthiae et Petri Méhes fratrum Carnalium sub
Capitaneatu Generosi Joannis Zilasj militantium, super totali et intégra domo
ipsorum in oppido Bihar et Comitatu eiusdem (sic! recte: eodem) Bihariensi
existente, habita.
(A bejegyzés szövege:)
Illustrissimus Princeps et Dominus Dominus Gabriel Báthory praescriptorum
Matthiae et Petri Mehes Totalem et integram domum in oppido Bihar et vico
Zent Peter vcza vocato, vicinitatibusque domorum Agilium Petri Nagy ab vna,
ab altera vero partibus Valentini Tar, in Comitatu Bihariensi existentem habitam,
ab omni censuum, taxarum et Contributionum suarum, tarn ordinariarum, quam
extraordinariarum, subsidyque et lucri Camerae solutione seruitiorumque
quorumlibet plebeorum et Ciuilium exhibitione, vineas item et agricolatJones
eorum vniuersas, in territorio et intra veras metas dictj oppidi Bihar existentes
habitas a Decimarum, Nonarum, Capetiarum, Juris montani ac aliarum quarumlibet
datiarum quotannis sese prouenire debentium pensione clementer
exemit, supportavit et Nobilitauit. In Ciuitate Albensi, die vigesima prima Mensis
May, Anno Domini Millesimo Sexcentesimo Octauo.

JEGYZET
1 A kiváltságot kérő hajdúk közel hatszáznak mondották magukat s a biztosíték résznél pedig a
fejedelem az oklevélben 60 ház felépítéséről beszél. Ezt az ellentmondásnak látszó adatközlést
társiratok alapján nem állott módunkban ellenőrizni. Minthogy kamarai másolatról van szó,
gondolhatunk elírásra: esetleg nem hatszáz, csak 60 hajdú volt. De az sem tekinthető kizárt­
nak, hogy a letelepedni kívánó hajdúkatonák családtagokkal együtt lehettek közel hatszázan.

ISTVÁN RÁCZ
Privilegisierung und Ansiedlung der Hajdúkén
Ausser der heerespolitischen Bedeutung der Hajdukenfrage, die auch von den bürgerlichen
Historikern erkannt wurde, ist auch ihre sozialhistorische Beziehung unserer Aufmerk­
samkeit würdig. Gerade deshalb macht uns der Verfasser in seiner Arbeit auf diesen Fragen­
komplex aufmerksam. Eigentlich werden hier das System der Privilegisierung und Ansiedlung der
Hajdúkén und zwar die Verbreitung der verschiedenen Formen der Hajdukenprivilegien und der
stufenweise stattgefundene Abbau derselben vom Verfasser untersucht.
Die Privilegisierung durch Bocskai wird ausführlicher behandelt. Der Verfasser betont, dass
heute noch nicht festgestellt werden könne, von wem die Idee der Ansiedlung ausging; ihre Bedeu­
tung kann aber nicht bezweifelt werden: durch die Ansiedlung der Hajdúkén in den Ortschaften
in der Umgebung von Debrecen wurde die Grundlage der Entwicklung einer freibäuerlichen
Schicht geschaffen. In der ersten Hälfte des 17. Jahrhunderts wurden die Hajdukenprivilegien
noch 20 Ortschaften im Komitat Bihar gewährt.
Aber auch von Privatgrundbesitzern wurden Hajdukensiedlungen in der Theissgegend,
selbst in Transdanubien vollzogen. Die Einzelheiten über die Ansiedlungen dieser Art sind nicht
bekannt, aber der Verfasser selbst fand mehr als hundert solche Ansiedlungen. Die Vorrechte
waren bei diesen Ansiedlungen der Hajdúkén etwas mehr beschränkt, als bei den von den Fürsten
privilegisierten Hajdúkén. Während die Bewohner der sieben Siedlungen von Bocskai und der
20 Hajdukenstädte im Komitat Bihar auch das Eigentumsrecht der Felder mit den Privilegien
erhielten, wurden die Hajdúkén der Privatgrundbesitzer von den Feudalen Dienstleistungen
gegen den Soldatendienst zwar befreit, aber es gelang ihnen nicht, das Eigentumsrecht der be­
nutzten Felder zu erwerben. Während die Hajdúkén, welche die Vorrechte von den Fürsten er­
hielten, Freibauern wurden, bildeten die Hajdúkén der Herrschaften die Privatarmee der Gutsbe­
sitzer.
Im weiteren schildert der Verfasser den gewaltigen Angriff der Staatsmacht und der herr­
schenden Klasse gegen die Hajdúkén, der die Liquidierung der Privilegien der Hajdúkén in der
zweiten Hälfte des 17. Jahrhunderts bezweckte. Er versucht, nach der Erklärung für die Beweg­
gründe der hajdukenfeindlichen Politik zu suchen. Die Adeligen des Komitats Szabolcs bemühten
sich, die Vorrechte der vom Fürsten Bocskai privilegisierten Orte aufzuheben. Diese Bestrebung
war aber erfolglos. Infolge der gemeinsamen Angriffe der Adeligen und des Herrschers gelang es,
die Bewohner der Hajdukensiedlungen in Bihar und in den grossen Grundbesitzen unter die
Leibeigenen hinabzudrücken. Die Ausübung der Hajdukenvorrechte wurde auf diese Weise
vom Anfang des 18. Jahrhunderts bloss auf die sieben Hajdustädte in der Umgebung von Debre­
cen beschränkt.

Balogh István
A HAJDÚK A XVIII. SZÁZADBAN
I. A tiszántúli hajdúvárosok sorsa a felszabadító háborúk befejezése után,
a XVII. század utolsó évtizedében válaszútra érkezett. A század folyamán ugyanis
az eredeti hét szabadalmas hajdúváros mellett számos helyen, magánföldesurak
birtokain is keletkeztek hajdúszabadsággal élő települések, amelyekben a
katonáskodásra kötelezett hajdú népesség legtöbb esetben vegyesen lakott a
földesúri hatalom alatt élő jobbágysággal.
Mind a földesúri, mind pedig a szabadalmas hadúvárosok további sorsának
alakulására az 1635. évi 68. tc. rendelkezései lettek a döntő fontosságúak. E törvényre
hivatkozva sikerült már a Rákóczi-felkelés előtt, de méginkább az után
az adományos birtokosoknak a hét hajdúvároson kívül eső, hajdúszabadsággal
élő falvakat földesúri hatalom alá hajtani, és lakóikat jobbágysorba süllyeszteni.
De ugyanezen törvény alapján indította el a pert az egri káptalan a hét hajdúváros
egyike, Polgár ellen, s a per — igaz, hogy külön törvény formájában —,
sikeres is lett.
A hivatkozott törvény ugyanis hét név szerint felsorolt tiszántúli, és ugyancsak
névvel megnevezett három Hernád és Sajó menti hajdútelepülésre vonatkozóan
kimondotta: „az említett helyek hajdúlakóit a dolog valóságának felderítése
után, ha ilyenek volnának, a jobbágyság állapotába visszahelyezzék". Sajóhídvég
hajdúlakóit pedig, míg egykori földesura, az egri érsekség visszaválthatja,
Zemplén vármegye joghatósága alá rendelte.
A földesúri birtokokon élő, nagyrészt egyedi szabadalom levéllel rendelkező,
nem is jelentéktelen számú hajdúság kiváltságai ellen a 90-es években e törvény
alapján indult meg a támadás, részben a régen lappangó földesúri jogaikat ismét
érvényesíteni tudó birtokosok, részben a megyék részéről. A Rákóczi-felkelés e
perek sorsát csak elodázta, a végkimenetelt azonban nem tudta feltartóztatni.
Egy ideig úgy látszott, hogy még a privilegizált hét hajdúváros sem kerüli el
a vármegye alá való vettetés és a jobbágyi állapotba való süllyedés sorsát. Csak
nagy anyagi áldozatokkal és a bécsi haditanács segítségével sikerült Szabolcs
megye több évtizedes akcióját elhárítani. A haditanács — nyilván katonai megfontolásokból
—, a század utolsó évtizedeiben úgy döntött, hogy a hajdúk hadkötelezettségének
fenntartására továbbra is szükség van, ennek előfeltétele
pedig az adománylevelek épségben tartása. (NYAL. Acta pol. Fas. 17. no. 77,
78, 80, 83, 1716; Fasc. 18. no. 14, 1717.)
Polgár esetében azonban az egri érsekség erősebbnek bizonyult még a haditanácsnál
is, és az immár jogerőssé vált bírói döntéseket az 1715. évi 95. tc. koronázta
meg, amely kimondotta, hogy Polgár és Szentmargita mezővárosokat az
egykori földesura birtokba veheti. A döntés következtében Polgár 1717-re már
pusztán maradt — igaz, hogy a káptalan sem lelkesedett a békétlen hajdúkért —,
de azok is „készebbek voltak télvíz idején lakóhelyükből kibontakozni, mintsem
hajdú nevet viselni taksás helyen." A volt hajdúvárosok elnéptelenedésében ez

a magatartás volt a döntő tényező. Az elköltözötteket engedelmes és jobbágyszolgálathoz
szokott betelepülők váltották fel.
A megmaradt hat hajdúvárosnak sem kevés aggodalmat okozott Szabolcs
megye évtizedeken keresztül megújuló törekvése, a városoknak megyei joghatóság
alá hajtására. Ezek azonban mégis csak nyertek valamiféle védelmet a
kamara részéről, amely a megmaradottakat „peculium régium-nak" tekintette
és főleg adózási szempontból ragaszkodott hozzájuk. Az említett 1715. évi törvényre
hivatkozva Szabolcs megye évtizedeken át különböző beadványokkal
ostromolta a kormányhatóságokat. Az 1728-ban beadott véleményes jelentésében
részletesen meg is indokolta álláspontját. A hajdúvárosok fennállása mind a
törvényekkel, mind pedig a való élettel ellenkezik, mert ezeket annak idejében
a török elleni védelem szüksége hozta létre, akkor személyenkénti katonáskodásra
voltak kötelezve. A császári fegyverek győzelme következtében a hajdiík e
kötelezettsége gyakorlatilag megszűnt, így érvényét veszítette a szabadságuk is.
A hajdúvárosok lakói már nem katonák, hanem szántóvető parasztok, különleges
jogállásuk a jobbágyterheket viselő parasztság számára állandó nyugtalanság
forrása. Különben számos nemes is lakik köztük, akik a nemességre háramló
terhek nélkül olyan szabadságot élveznek, amellyel a megyebeli nemesek nem
rendelkeznek. (NYÁL. Acta pol. Fasc. 28. no. 62. 1728.)
Az összes fórumok előtt szabályosan lefolytatott perben, a tanúvallatások
befejezése után az 1729:8 tc. úgy rendelkezett, hogy a hajdúk jogállásáról a
király legközelebbi jövőben fog dönteni. A döntés azonban egyre késett, ebben
nyilván része van a hajdúvárosok komoly anyagi áldozatainak, a legfelső kormányhatóságok
tagjai részére juttatott „discretióknak" is —, az 1741:63 tc.
pedig egyelőre hallgatólag elismerte az egykori katonakötelezettségüket és az
ebből következő szabad jogállásukat.
A végérvényes döntést az 1741-ben kitört örökösödési és az 1756-ban kiújult
hétéves háborúban való áldozatvállalásuk révén tudták elnyerni. A hat
hajdúváros ugyanis mindkét esetben vállalta, hogy 400—400 lovast állít ki teljes
felszereléssel, abban a reménységben, hogy városok ősi határa a kamara részére
történő évi census fizetésétől, a lakók pedig személy szerint a terhes porciózástól,
a hadiadó fizetésétől megszabadulnak és személyes szabadságot nyernek az
eddigi kollektív szabadság helyett. A felszereléshez való hozzájárulást kinek
kinek „facultásához" képest vetették ki, a kivetés alapja a belső telek, a szántóföld,
a munkaképes családtagok száma és az állatállomány volt.
Az 1757-ben hozott statútum szerint ,,akik a lakosok közül nem akarnak
concurrálni, azok a magok portiojokat először megfizetvén, a városból kihajtassanak
és soha be ne bocsáttassanak. Ha pedig közakaratból valamely idegent
kívánnának befogadni, az olyatén jövevény ember 40 rhftokat tegyen le, aztán
élhessen a város privilégiumával.
Hasonlóképpen akik szolgaságból vagy akarminémü pásztorságból le akarnák
magokat tenni, tartozzanak az előrebocsátottak szerint meghatározott summát
letenni és azzal magokat concivitáltatni." (Hszoboszló Prot. pol. 1744. szept.
17. Hajdúnánás Prot. pol. I. 1757. Jan. 29.)
Ez a kétszeri kivetés, illetve hozzájárulás volt a hajdúvárosi társadalomba
való felvétel alapja száz éven keresztül; a földközösség felbomlása után a határbeli
haszonvételekben való részesülés jogcíme, végső következményeiben pedig
a polgári korszak bekövetkeztéig a társadalmi rétegződés alapja.
II. Szabolcs vármegye, a hajdúk jogállása feletti vitában a lényeget tekintve
helyesen érvelt, mert a hajdűvárosok népe ekkorra már inkább csak közigazgatá-

si szervezetében őrizte meg egykori hadiszolgálat emlékét, annak katonai tartalma
nem sok volt. A hajdúvárosokban élő, különböző eredetű népesség a század
végére szabadparaszti, szántóvető és állattartásból élő társadalommá alakult át,
sajátos gazdasági szervezettel, amely az autonómia és a népesség számához viszonyított
földbőség következtében kialakult földközösség révén lényegbevágóan
eltért a jobbágyközségek gazdasági szervezetétől.
A földközösségnek a hajdú városokban a XVIII. században élő formái
klasszikus példaként lennének idézhetők, ha részleteiben is ismernénk őket. Itt
legyen elég csak a főbb jellegzetességeik kiemelése. A XVII. század végére ugyanis
a városi communitás, a város népének gyűlése és a magistratus rendelkezési
joga a város territóriumán mindenféle telek és határbeli haszonvétel (szántóföld,
legeltetés, kaszáló, halászat, nádlás és erdőhasználat) tekintetében vitathatatlanná
vált. Az egyes lakosoknak csak a háztelek és a hozzá kapcsolódó szérűskerthez
volt tulajdonjoguk, de az is csak addig, míg a városban laktak vagy vér voltak
hozzá, azaz a szerző és egyenesági leszármazottak voltak.
A XVIII. század első évtizedeiben a hajdúvárosokban sem a szántó, sem a
legelő, sem a kaszáló rét nincs az egyes lakosok birtokában. 1733-ban a városok
állapotáról felvett összeírás szerint a belső lakótelkeknek sem szántóföldi, sem
meghatározott rétbeli járandóságai nincsenek. A lakosok földei minden rend
nélkül, a határban több helyen fekszenek. Ezeken kívül a határ bizonyos részét
kaszálásra minden esztendőben kiosztják a lakosok között, kinek-kinek tehetségéhez
mérten; a határ többi részét legelőnek használják. Az ilyen földeket a
birtokosok nem adhatják el és nem is vehetik meg. (OL. U&C. Fasc. 94. no. 23.
1733).
Az idézett megjegyzés értelme kettős; a talaj művelésben ekkor még a
gyepváltós gazdálkodás az uralkodó, ami azt jelenti, hogy a 3—5 évig művelt földeket
parlagban hagyják és új gyepföldet törnek fel, ha a régi kimerült. Jogilag
pedig az az értelme, hogy a lakosok minden megkötés nélkül kaphatnak szántóföldet,
használhatják a legelőt és a kaszálót olyan mértékig, amennyire szükségük
vagy igaerejük megkívánja vagy engedi. Az itt jelzett forma a földközösségnek
szabályozott típusába tartozik, de a 60-as években még igen sok városban
a kezdeti állapotokat tükröző szabad foglalás is megtalálható. Hajdúhadház
1766-ban hozott statútuma szerint a város „örökös vagy zálogos határán valaki
közönséges gyepet törne fel és azt bizonyos esztendeig való hasznavétele után
parlagban hagyná, szabad lészen azután azt a földet akárkinek is felfogni, ha
elébb érheti, mintsem azt ki előbb felfogta." A foglalás jele a felbarázdolás.
„Senkinek felbarázdolással foglalni szabad nem lészen, hanem amelyiket elébb
szántani kezdi, azt végezze el, aztán fogjon máshoz olyanhoz, amelyhez még
senki sem nyúlt." (Hhadház. Prot. pol. 1766. márc. 16.)
A határhasználat földközösségi formái a szántóföldekre vonatkoztatva az
alábbi fázisokon mentek keresztül: 1. korlátlan szabadfoglalás, 2. korlátozott
szabadfoglalás, 3. területi korlátozás nélküli periodikus újraosztás, 4. újraosztás
területi korlátozással, 5. periodikus újraosztás adókulcs alapján. A legelő és rét
használatában ezek a fázisok néhány évtized késéssel követték a szántóföldeket.
A földközösség bomlását az említett hadfelszerelési hozzájárulás és a század
második harmadában a telekszervezet kialakulása fejezte be. Ez azt jelentette,
hogy a város ősi határának szántás-vetésre alkalmas részét három vagy négy fordulóra
osztva a háztelkek arányában a telektulajdonos lakosok közt kiosztották,
ettől kezdve határbeli szántóföldet háztelek nélkül és fordítva eladni nem lehetett;
a concivitás, a hajdújogban részesülés alapja ettől kezdve a telek birtoklása

volt. A fordulókra osztott, telek utáni járandó földeken kialakult a fordulókényszer,
de ez már a földközösségnek csupán csökevényes formája. Ez még egy
ideig lehetővé tette, hogy az ugarfordulóban a nem birtokos lakosok is legeltethették
jószágaikat. A ház nélkül maradt lakosok, zsellér név alatt ettől kezdve
fokozatosan kiszorultak a városhatár közös használatából.
Ez pedig gazdaságilag és társadalmilag további súlyos következménnyel
járt. A hajdúvárosok gazdasági alapjaugyanis a XVIII. században nem a kevésbé
fontos szántóföldi gazdálkodás, hanem a nagyarányú állattartás volt. 1764-ben,
mikor a városok eskü alatt kivallatták a pásztorokat az előttük járó heverő marhák
számáról, a pusztákon 4200 db szarvasmarha, 230 ló, 22 ezer juh és 1500 sertés
legelt (DÁL. Hajdúker. lvt; DFasc. 4. no. 19. 1764.) Összehasonlításul érdemes
figyelembe venni, hogy a jóval nagyobb területű Debrecen határában néhány év
múlva alig valamivel többet, 14 ezer darab marhát, 860 lovat, 17 ezer juhot és
200 darab sertést találtak az összeírok. (OL. Helyt. tn. Mise. Fasc. 93. no. 8.
I—III.)
így válik érthetővé Nánás panasza 1787-ben, amikor Tedej pusztát a kincstár
vissza akarta perelni tőle: a város életfenntartásának alapja forog veszélyben,
mert a gazdasági élete nem a földművelésen, hanem az állattartáson nyugszik.
A saját városhatár nem lesz elégséges az állattartásra, ezáltal az adóalap és a
katonatartás szenved csorbát. A hajdú elődök, mikor a várost benépesítették,
kétségtelenül kevesebben voltak, és már a múlt században kényszerültek a városhatárt
Tedej megszerzésével növelni. Mennyivel több a gond már most, három
vagy négy nemzedék múlva, mikor számban megszaporodva csak a hajdúadományos
földekkel kellene megelégedniök. (OL. Kamarai ir. Acta. cum. 1778.
jul. 669. jur.)
III. Valójában a hajdúvárosok társadalmának XVIII. századi sorsa alakulásában
a gazdasági szerkezet változása volt a döntő tényező. Ebben az időben
ment végbe a városhatároknak egyelőre extenzív földművelés alá vonása, a
legelők csökkenése, az állattartás visszaszorulása. Ez a változás nem mehetett
végbe a társadalmi struktúra megváltozása és nagyarányú megrázkódtatása
nélkül. A XVIII. században a hajdúvárosok népe nemcsak számszerűen gyarapodott,
de alapvető módon át is rétegződött.
Nincsen semmi támpontunk arra, hogy megbecsülhessük a Bocskai és
Báthori fejedelmek által letelepített hajdúk számát, de aligha járunk messze a
valóságtól, ha mintegy 40 ezer lélekre tesszük a hét hajdúvárosban otthont talált
népet. Ez a szám a XVIII. század első évtizede végén kb. 15 ezerre csökkent. Az
1702. és 1733. évi összeírások családfői száma olyan alacsony lélekszámot adna,
hogy mindkét összeírás hitelessége ebből a szempontból erősen kétes. 1702-ben
a hét hajdúváros népességét az összeírás alapján 6000 leieknél, 1733-ban pedig a
hat városét 3600 leieknél többre nem lehetne becsülni. Ez a lélekszám pedig nem
gyarapodhatott volna 1787-ig 28 225 főre. Igaz, hogy a bevándorlás is jelentékeny
volt ez alatt a két emberöltő alatt, de nem kevésbé jelentős volt az elvándorlás
is.
Egy szempontból azonban mindkét összeírás használhatónak látszik: és pedig
a donációs hajdúk és a jövevények egymáshoz viszonyított aránya tekintetében.
1702-ben 607 törzsökös hajdúcsaláddal szemben 282 a jövevény családfők száma;
1733-ban azonban már 294-gyel szemben 314 családfő számít jövevénynek.
Ez évben tehát a beköltözők száma lényegesen felül múlta az őslakos, adományos
hajdúkét. 1702-ben még nem ismerik a cselédek, zsellérek kategóriáját, 1733-ban
a gazdacsaládfők száma 450, a cselédeké, zselléreké 159 volt. A gazdák között a

törzsökösök és jövevények egyenlő arányban vannak képviselve, a cselédek és
zsellérek között az arány 1:3-hoz a jövevények javára. Ez azt jelenti, hogy már
az adományos hajdúcsaládok egy része is süllyedőben van, de a városok zsellérrétegét
nagyjából még a jövevények adják. A költözés eléggé szabad, sőt éppen a
XVIII. század elején még meg is könnyítik a jövevények letelepedését (OL. U.&
C. Fasc. 93. no. 38. 1702. és Fasc. 94. no. 23. 1733.)
Az 1787-i népszámlálás adataiból a felnőtt népesség megoszlására megközelítő
képet kaphatunk. A különféle elnevezések (nemes, polgár és paraszt) alatt
rejtőzködő birtokos felnőttek száma 3825, a háztelek és járulékaival nem rendelkező
zsellérek és egyéb foglalkozásúaké 3260. A XVIII. század második felében
a hajdúvárosokban már a birtok nélküli szegénység száma a birtokosok számával
vetekszik.
Ez a tény önmagában elegendő magyarázatot adna az 1740-es évek óta
majd minden városban jelentkező szociális mozgalmakra. A dolog azonban mégsem
ilyen egyszerű, a hajdúvárosok társadalmát több, egymásnak feszülő tendencia
bomlasztotta. A hatvanas években, mikor még csupán kísérlet történt a határbeli
közös haszonvételeknek az adóteherhez való arányosítására, ez váltott ki
Hadházon és Dorogon egymástól függetlenül egy-egy súlyos zavargást. (K. Szabó
János és Dugó Kovács János féle mozgalom.) A jövevények a törzsökösökkel
mind ott, mind itt egyenlő jogokat követeltek a határhasználatban.
Az ellentétek az 1778., illetve az 1783. évi rendezések után még élesebbek lettek,
de most már nem a törzsökösök és jövevények, hanem a telkes gazdák és
teleknélküliek közt robbant ki a harc. A királyi rezolúció, amely az inqiilinusokat
a telkesekkel akarta egyenlő jogokban részesíteni, végrehajthatatlan maradt,
mert a belső telkek számát a magistratusok nem engedték szaporítani, a zsellér
népesség tehát örök jogon földet nem kaphatott, és az ex beneplacito élvezett határhasználatból
is kiszorult. (HNánás. Prot. pol. I. 269—296.) A különféle rendelkezések
szemmel látható előnyben részesítették a birtokosokat. 1791-ben Böszörményben,
az új szőlős kertek kiosztásánál félreérthetetlenül kimondották,
hogy a jobb helyeket törzsökösöknek és érdemeseknek kell adni, eladás esetén a
törzsökös hazafiaknak elővételi joguk van a szőlőföldekre.
A birtoktalanok ekkor már nem csupán jövevények. Egy böszörményi memorandum
világosan összefoglalja ezek eredetét. Egyik águk az elszegényedett
törzsökösökből ered, a másik a törzsökösöknek háztelek és járulékai nélkül maradt
örököseiből, a harmadik csoportot a valóságos jövevények jelentik. Az egyes
csoportok érdekei nem mindig fedték egymást, követeléseik ezért időnként eltérőek
is voltak. Az ősi jogosok és leszármazottaik a határ új és igazságos felosztását
követelték, a jövevények főleg a határ közös használatáért harcoltak. 1799-ben
a böszörményi Máté Kovács féle mozgalom hátterében az állott, hogy a jószágtartó
földnélkülieket a telektulajdonosok eltiltották az ugarlegelő használatától.
(Ethn. 1955:107 és köv.)
A birtoktalan és birtokos lakosok vitája kitöltötte a XIX. század első felét,
ismét fellángolt a tagosítások körül az 1860-as években, sőt továbbrezgett egészen
1948-ig, főleg a legelő- és erdőhasználati jogban.
Az egykori, ködös múltba süllyedt ősi egyenlőség gondolata a hajdúvárosok
népében elevenen élő emlék volt annak ellenére, hogy már a XVIII. század elején
észrevehető az egyenlőség bomlása. 1733-ban a város vezetősége állott „egy hadnagyból,
akit a közönség választ, egy nótáriusból és 12 esküdtből, akik azt mondják,
hogy semmi fizetést nem kapnak, csak a bejött bírságokat osztják szét egymás
közt." (OL. U&C. Fasc. 94. no. 23. 1733.)

Maga a nép által való közvetlen választás ténye azonban már nem volt elég
ahhoz, hogy a magisztrátus és a nép közötti feszültséget feloldja. Az 1712-ből
származó statútum inti az elöljáróságot, „hogy az alatta valókat illő becsületben
tartsa, ne mocskolja, ne szidalmazza, annyival is inkább bottal, fegyverrel ne
büntesse. . . Amely ügyes-bajos ember,vagy szegény vagy boldogtalan, ügyben és
bajban pecsétért és oltalomért folyamodik, az igaz ügyes-bajos ártatlant igazsága
és kötelessége szerint oltalmazza. Mind szegénynek, boldognak, úton-vízen
járónak panaszló és egyéb instantiás beszédeket meghallgasson és mindent tehetsége
szerint jó válasszal bocsásson el, akinek igazságát ismeri." (Hböszörmény
Prot. A. 1712:18—19.)
Sajátos keverék ez a XVIII. századi hajdúvárosi társadalom, megtalálható
benne a civis társadalom patrícius rétegződése, a hivatalszervezet örökletessége
és a feudalizmus számos vonása. A város vezetését örökletes módon néhány család
tartja a kezében, a szenátus és a választott hites közönség nagy része egymással
rokon jómódú családokból áll, a hadnagyság sem sokat változik azzal, ha a
2—3 család váltja magát benne. Ezek mellett azonban ott élnek a hajdúhazafiak
országos nemességet szerzett tagjai is, nemesi életeszmények szerint, amelyet
hamarosan érvényesíteni is szeretnének.
A nemesek a XVIII. század vége óta külön jogokat kezdenek maguknak
vindikálni a plebs, a populus ellenében. Ez utóbbi pedig mindinkább hangoztatni
kezdi a népgyűlésnek a Szent György napi tisztújítások alkalmából az egész város
népe részvételjogának elismertetését. Nagyrészt eredmény nélkül, mert a városvezetés
arisztokratikus jellege a század végére már megrendíthetetlen; ezen
az sem változtat sokat, hogy a 12—18 tagú szenátus mellé, nagyobb hatáskör
nélkül minden városban egy 32—40 tagú választott hites közönséget állítanak.
Mind a szenátus, mind pedig a választott hites közönség a birtokosokból áll és
önmagát egészíti ki.
Az egymásnak feszülő gazdasági és társadalmi ellentétek időnként — mint
mondottuk — véres zavargásokban robbantak ki. A hajdúvárosok közösségében
a XVIII. században az egykori egyenlőség még elevenen ható erő, az autonómia
gyökerei sem sorvadtak még el, éppen ezért nehezen kormányozható társadalom
ez. Feudális társadalmi környezetben e mozgalmak azonban legfeljebb az érintett
közösségben verhettek nagyobb hullámokat; egymással sem állottak mindig
kapcsolatban. A hajdúöntudat — alighanem ezeknek a következményeként
— éppen a XVIII. században erősödött meg. A hajdúk jogállása, az önkormányzat,
a viszonylagos egyenlőség fikciója a jobbágyfalvak népéhez viszonyítva
mégiscsak többletet jelentett. Az autonómia lehetővé tette a közösség kulturális
önkifejtését, az egyház és iskola műveltségterjesztő hatása itt mérhetetlenül nagyobb,
mint a jobbágyfalvakban.
A hajdúvárosok XVIII. századi története nem csak arra példa, hogy egy
paraszti közösség a feudális társadalmi rendben viszonylagos autonómia birtokában
milyen teljesítményre lett volna képes, de arra is, hogy még a közjogilag
biztosított társadalmi szabadság sem védte meg az egész társadalomra jellemző
átalakulástól.
A hajdúvárosok társadalma a XVIII. században kétarcú; a szabad paraszti
társadalomra és rendi társadalomra jellemző jegyek egyaránt felismerhetők rajta.
Ezeknek a jegyeknek jelentkezési formái azonban csupán halvány körvonalakban
ismeretesek mindmáig és felderítésük méltó feladat lehetne a meginduló
modern szemléletű kutatás számára.

Das Referat von István Balogh zum Vortrag von István Rácz
Die Hajdúkén im XVIII. Jahrhundert
Der Verfasser fasst zuerst die Verfügungen zusammen, welche die rechtliche und gesell­
schaftliche Lage der Hajdúkén in der ungarischen, nach den Ständen gegliederten Gesellschaft
bestimmten. Der nach dem Szatmárer Frieden im Jahre 1711 verstärkende und mit der zentralen
Regierungsmacht Kompromiss scldiessende Adelstand bemühte sich nicht nur den auch staats­
rechtlich in Frage gestellten Stand der Freibauern der Hajdukensieldungen zu beseitigen und sie
in den Stand der Leibeigenen zurückzudrängen, sondern er wollte auch die Vorrechte der sieben
ursprünglichen, privilegisierten Hajdukenstädte vernichten. Diese Bestrebung war im Falle von
Polgár erfolgreich, aber die anderen sechs Hajdukenstädte waren imstande, ihre Freiheit mit ernsten
finanziellen Opfern, mit der Übernahme von Soldatenstellungen in den Feldzügen des Herrscher­
hauses zu schützen. Die Soldatenstellung der Hajdúkén in den österreichischen Erbfolgekriegen
und im siebenjährigen Krieg hatte eine entscheidende Bedeutung in der späteren Entwicklung der
Hajdukenstädte.
Der Verfasser befasst sich noch mit den Veränderungen, die in der wirtschaftlichen Organisa­
tion der sechs Hajdukenstädte während des 18. Jahruhunderts eintraten. Die Gestaltung der
Feldgemeinschaft und der Benutzung der Gemarkung werden in agrartechnischer, rechtlicher und
gesellschaftlicher Beziehung behandelt, wobei auf die wirtschaftlichen Gründe der sozialen Be­
wegungen, die sich parallel mit der Auflösung der Agrarorganisation zeigen, hingewiesen wird.
Im dritten Teil wird der Prozess der gesellschaftlichen Schichtung in den sechs Hajduken-
städten dargestellt. In der auch zahlenmässig zunehmenden Bevölkerung kann man im ersten
Drittel des 18. Jahrhunderts gut erkennbar nur eine „Stammschicht" (Donatäre) und die Schicht
der Ankömmlinge (die später angesiedelt sind) unterscheiden. Seit der Mitte des Jahrhunderts
schmelzen diese beiden Schichten zusammen und bilden eine einheitliche Schicht der Häusler.
Ihre Unzufriedenheit — weil sie infolge der Auflösung der Feldgemeinschaft von der gemeinschaft
Benutzung der Gemarkung immer mehr zurückgedrängt wurden, — führte im letzten Drittel des
18. Jahrhunderts oft zu Aufruhren. Die Gesellschaft der Hajdúkén wurde unter dem Einfluss der
feudalen Umgebung stark feudabsiert, wobei viele von ihnen auch rechtliche in den Adelsstand
erhoben wurden. Diese bildeten die aristokratische Schicht der freibäuerlichen Gesellschaft. Die
eine besondere Bechtslage beanspruchenden Bewegungen der Adeligen brachten starke Spannun­
gen in den letzten Jahrzehnten des 18. Jahrhunderts in der Gesellschaft der Hajdukenstädte zu­
stande.

Komoróczy György
A HAJDÚKERÜLET SZERVEZETÉNEK NÉHÁNY PROBLÉMÁJA
A XVII—XVIIL SZ.-BAN
Rácz István előadásának egyik tanulsága annak rögzítése volt, hogy „a hajdúszabadság
gyakorlása évszázados kiteljesedés után a XVIIL sz. elejétől csupán
arra a hat hajdúvárosra korlátozódott (Böszörmény, Szoboszló, Nánás, Hadház,
Dorog, Vámospércs), amely meg tudta védelmezni kiváltságait és hajdúkerületbe
tömörülve egészen 1848-ig illetve 1876-ig külön közigazgatási egységet alkotott."
Hozzászólásunk kapcsán ezt a kérdést szeretnénk kissé elmélyültebben megvilágítani
azzal, hogy a hajdúk életének szervezeti körülményeit, magának a társadalomnak
politikai szervezetét, a Kerület belső felépítését, a hatalom gyakorlásának
strukturális lehetőségeit vizsgáljuk meg.
E kérdés akár a kezdeti szakaszt, akár a későbbi fejlődést illetően, még nem
került részletesebb kifejtésre a tudományos szakirodalomban. A Kerület életéről
ugyanis még nincs semmiféle összefoglalás, sőt, továbbmenően részletkérdések
sem kerültek megvilágításra. Ismeretlen a szervezeti felépítés, csak körvonalakban
világos előttünk a hatósági joggyakorlat, a jogszolgáltatás eredményessége
és hatályossága, a szervezeti élet demokratizmusának egy-egy megnyilvánulása,
a hivatali apparátus társadalmi szerepe és sok ezzel összefüggő más kérdés. 1
Emiatt, ha valaki a hajdúság szervezeti formáinak változásait és különösképpen
a feudális magyar államigazgatás egész rendszerében elfoglalt helyzetét tanulmányozni
kívánja, minden esetben az eredeti forrásokhoz kell visszanyúlnia.
Amilyen érdeklődés kísérte a hajdúság népi kibontakozását, a népesség etnikai
hovatartozását, a hadszervezet alakulását és alkalmasságának ügyét, a társadalmi
munkamegosztás eredményeit, a termelési rendszer változásait, a földközösségi
határhasználat megnyilvánulásait, az egyéni földtulajdon kialakulását,
a szabad paraszti osztályharcok fellángolásait a hajdúságon belül, az uralkodó
osztály elleni felkelések kirobbanásait a telepes hajdúk szervezetein kívül, és
más hasonló kérdéseket, olyan érdektelenséggel fordultak el a közigazgatás szervezetének
megismerésétől s az állami-önkormányzati felépítmény alakulásának
megfigyelésétől, holott ebben domborodott ki a hatalom birtoklásának ténye és
minden irányú tendenciája.
Távol áll tőlünk, hogy ez alkalommal részletekbe menő tájékoztatást nyújtsunk
s egyszerre pótoljuk évtizedek mulasztását. Ezt hozzászólásunk terjedelme
miatt sem tehetjük. Célunknak csak azt tekintjük, hogy a Hajdúkerület működésének
döntő jellemvonásaira utaljunk. A további kutatások hivatottak lesznek
feltárni: hogyan jött létre a hajdúvárosok közösségi szervezete, a kerületi struktúra,
milyen változásoknak volt alávetve ennek hatósága, milyen államigazgatási
feladatokat látott el, mennyiben töltötte be a városok mindegyike a helyhatóság
feladatkörét és mennyiben centralizálta a kerület még az ilyen munkaterületek
egy részét is.
Nyilvánvaló, hogy a Hajdúkerület szervezeti életének kibontakozását a
hajdúk megtelepedése tette lehetővé. Korábban, a hajdúk előtt, a szórványos

falutelepülések a megyei hatóság szervezeti rendjébe tartoztak. A hajdúk letelepítése
a kiváltsággal felruházott városok földjein maga után vonta a közösségi
élet helyi kereteinek kialakulását.
A hajdúvárosok lakosai kezdetben védelmi feladatokat láttak el. E védelmi
feladat határozta meg szervezeti életük kialakulásának körvonalait.
Nincs kizárva annak lehetősége, hogy a hajdúvárosok Önkormányzati szervezete
a lemásolás szándéka nélkül példaként tekintett a környékben élő nagyobb városokra,
közöttük Debrecenre, Nagyváradra esetleg Kolozsvárra. A városi jog és a város politikai
életének struktúrája tekintetében e módszer alkalmazása a feudalizmus
minden államában általánosságban érvényesült. De még ebben az esetben is a
helyi adottságok révén módosult állapotban jelent meg a hajdúvárosok önkormányzata
a megtelepedés után, minthogy a közhatósági jogkörök tagolódása
alapvetően a hajdúk korábbi katonai szervezetének befolyása alatt bontakozott
ki.
Az 1613. évi Forgách-féle rendelkezés tudósít arról, hogy az egyes hajdúvárosok
élén kapitányok állnak. Ugyanakkor e rendelet az ríj kapitányok választásának
irányítását már az államigazgatás helyi rendszerében vezető szerepet betöltő
Felső-Magyarországi Főkapitány hatáskörébe utalja. Kétségtelen, hogy a megtelepedés
első évtizedében a hajdúvárosok az egy helyre települt hajdúk kapitányának
irányítása alatt még megtartották katonai szervezetüket, de már közigazgatási és igazságszolgáltatási
feladatokat is el kellett látniok a katonaszervezési és katonapolitikai
teendőkön kívül.
Feltehető, hogy a megtelepedés a katonai szervezet keretei között fenntartotta
a legkisebb egységnek, a tizednek a tagolódását és ez a tized még a megtelepedés
után is fennmaradt egy-egy „tizedes" (decurio) irányítása alatt. Több tized
élén állhatott egy-egy „dux", akinek a tisztsége kezdetben kifejezetten katonai
jellegű volt és megfelelt a magyar hadnagy fogalmának. E kifejezések a jegyzőkönyvekben
még a század közepe táján is előfordulnak.
A hadnagynak nevezett tisztségviselő a település első évtizedében még kifejezetten
katonai típusú feladatkört töltött be; amikor a személyes felkelés
kezdett háttérbe szorulni és átmenetileg kezdtek elenyészni a katonai feladatok,
fokozatosan és szinte magától értetődően jutottak előtérbe olyan kötelezettségek,
amelyeknek az elintézése katonai módszerekkel és vezetési elvek alapján
nem volt elképzelhető. Jogviták merültek fel, a belső telek határai körüli nézeteltérések
jeleivel találkozunk, az ingó és ingatlan javak cseréjének ügyei jelentkeznek,
az árutermelés folytán a piaci árusítás kérdéseit kell szabályozni, fellép
a vámszedés igénye, kereskedők megvámolása, helypénzszedés, bűnvádi eljárások
válnak szükségessé, személyes követelések magánosokkal szemben érvényesítendők,
szabályozni kell a városi település utcai hálózatát, meg kell állapítani a tizedek
beosztását és változásait stb. — mindezek olyan munkakörök megteremtését
idézik elő, melyekben a döntés az egy-egy utcában együttlakó személyek élén
lakó hadnagyra hárul. Ez a folyamat észrevétlenül alakította ki a katonai értelmezésű
„dux" vagy hadnagy fogalmában bekövetkezett jelentésváltozást, miután
megváltozott a tisztség mögött meghúzódó funkció tartalma. Évről-évre a tizedek
élén álló katonai vezetőből egy-egy utca békés körülmények között élő lakosságának
hadnagya vált, míg irányítása alatt a tizedek vezérei a „decuriok"
álltak. E folyamat részben az oklevelek alapján, részben a jegyzőkönyvek nyomán
figyelemmel kísérhető.
A megtelepedés minden városban több utcát népesített be, mindegyik élén
egy-egy hadnaggyal. A hadnagyok fölött a katonai szervezet alapján összetarto-

zó települési rendszer egységes vezetője, a hajdúközösség kapitánya állt, aki
egyfelől a katonai parancsnok méltóságát élvezte, másfelől a folyamatosan fejlődő
önkormányzat megszilárdulása után, mint a polgári igazgatás feje állt a város
élén.
Arról, hogy a kapitányon kívül a város irányításában az önkormányzat élén
más személyiségek szerepet játszottak volna, az első évek időszakából nincs tudomásunk.
Ilyen módon úgy érezzük, hogy 1620 előtt szervezett magisztrátusról és
testületi vezetésről beszélni korai lenne.
A megtelepedett hajdúk azonban élni kívántak a részükre biztosított föld
hasznosításának adottságaival; a termelés megszervezése s a mindennapi szükségleteken
túlnövő terméktöbblet, főként az állattenyésztés kiterjedt volta miatt
annak szükségessé vált értékesítése, az egyes utcák és azokon belüli családok
jogköri vitáinak körülhatárolt elintézése új szervezeti tisztségek kialakítását
indokolták. Kívánatos lett a város élén valamilyen tanácskozó testület megválasztása.
Ez a társadalmi igény teremtette meg a polgári fejlődés során a városi
magisztrátust.
A városi önkormányzat fejlődési menete a fent vázolt elvek gyakorlati megvalósulása
után több fázist alakított ki. Elsőnek föltétlenül a már említett, tisztán
katonai elveken alapuló berendezkedés tekinthető, amely a megtelepedéstől
kezdődően hozzávetőleg az 1630-as évek közepéig terjedhetett. A második fázis
az érlelődés időszakában az 1635—1650. évek között zajlott le. Ebben az időszakban
kezdtek kialakulni a különböző polgári jellegű tisztségek és a végrehajtó
apparátusnak reszortokra épülő személyi állománya. A reszortok természetesen
nem fűződtek azonos egyénekhez, csupán funkciót jelentettek. A választások
révén ugyanis más és más egyén töltötte be ugyanazt a hivatali munkakört.
A harmadik fázis az 1650-es évek után indult meg és a XVII. sz. végéig tartott,
amikor már határozottan a városigazgatás polgári tisztségviselői képviselték az
önkormányzati hatalmat. Ennek eredményeként a korábbi katonai jelleg a közigazgatásból
teljesen eltűnt, csak nevek és formális értelmű fogalmak őrizték
annak hagyományait. Ez a változás természetesen összefüggött magának az országnak
politikai helyzetével, a védelmi harcok átmeneti szünetelésével, továbbá a
földművelés és a piacra termelő helyi ipar kifejlődésével.
A fent vázolt fejlődési szakaszok nyomon követhetők a város által kiadott
hatósági intézkedések okleveles anyaga alapján. A város kapitánya és tanácsa
(senatus) már az 1620-as években együttesen szerepelnek. De hogy mi a tanács
lényege, milyen az összetétele, tagjai sorában milyen családok képviselői szerepelnek,
ez ismeretlen kérdés. Feltehető, hogy az egész megtelepült hajdúlakosság
által egyetemesen, talán nyílt gyűlésen megválasztott tisztségviselőkből állt a
tanács.
A város vezetése ebben az időszakban még kialakulatlan, de kétségtelenül
létező hatóság, a főkapitány irányítása alatt álló hatalmi testület.
A megtelepedés utáni 30 esztendő folyamán érlelődtek a további kibontakozás
feltételei. 1637-ben már szilárdabb közigazgatási apparátust látunk: a város élén
álló főkapitány mellett állandósított és fizetett alkalmazottként ott áll a jegyző
(nótárius), de ott van a tanácsban a két ,,dux"-nak nevezett hadnagy és a 12
személyből álló esküdti testület (iurati assessores). Ez a szervezeti forma szilárdan
képviseli a testületi ügyintézést, a hatósági ügyek polgári jellegű elbírálását, a korábbi
katonai parancsadás helyett. A dux személye azonban még a régi katonapolitikai
irányításra utaló hagyományokat hordoz, de feltehető, hogy már nem az utcák
szerint elhelyezett hajdúvitézek hadnagya, hanem már a polgári igazgatásban

másutt is megtalálható „utcahadnagy" értelmét viseli a tisztség. Debrecen önkormányzati
életében is megtalálható a tisztán polgári hatáskört gyakorló
utcahadnagy, 2 és nincs kizárva, hogy ennek a szervezeti felépítésnek vonásait
vette át maga Szoboszló is.
Az 1650-es években a főkapitány elnevezését a hadnagy, majd később a bíró
neve váltotta fel. A „hadnagy" kifejezés azonban már a városigazgatás fejét
jelzi az utcahadnaggyal szemben. A hadnagy mellett vannak alárendeltebb feladatkört
ellátó utcatizedesek, akik közvetlenül tartják a kapcsolatot az utcák lakóival,
általában 10—10 család összefogása és irányítása révén.
A teljesen megváltozott és polgári igazgatás irányában fejlődött állapotokra utal
a XVII. sz. végén kialakult helyzet. Egy 1694. december 5-én kelt határozat, amely
a bíróállítás jogáról beszél, világítja meg ezt a helyzetet. Az említett döntés mutatja
azt, hogy a bíró választása már nem az összlakosság jogkörébe tartozik, hanem
a város lakossága a maga képviselői útján gyakorolja a bíróválasztás lehetőségét.
A határozat szövege szerint Szoboszló városában „maguk közül választottanak
birót, nevezet szerint Pap Szűcs János uramat, amely szokás sohasem
volt. Minek okáért ezen dolog pro futura cautela, hogy állandó és ratum fixumque
legyen, protocollaltatik." 3
A határozat összefüggésben lehet egy új testületnek: a választott hites közönségnek
(electa iurata communitas) feltűnésével és jogállásának megszilárdulásával.
A választott hites közönség szervezete Debrecenben 1694-ben alakult meg
és ez a más városokban működő ún. nagytanács szerepét töltötte be. Elnöke a
néptribun (fürmender, népszószóló, tribunus plebis) volt, aki személye szerint a
kistanácsnak nevezhető senatusnak is tagja volt. A nagytanács a senatussal együtt
választotta a legfőbb tisztségviselőt : a bírót, míg a fürmender tisztségét maga a
communitas töltötte be s abba a senatusnak nem volt beleszólása. A communitas
tagjait utcatizedek szerint maguk a lakosok választották, feltehetően e joggal
csak a szabad hajdúk élhettek ebben az időben.
A választott hites közönség tagjait a hatalom gyakorlásából semmi sem illette
meg; alsóbbrendű, úgynevezett subalternus munkaköröket láttak el a tanácsnoki
kar valamelyik megbízott tagjának irányítása alatt. A tényleges hatalmat
a senatus testületi ülése gyakorolta, szótöbbséggel kimondott határozatok
alapján. A tagok a város leggazdagabb családjaiból kerültek ki. A XVII. sz. végén
a tanácsnak a tagjait az adószedővel, a házipénztárnokkal, mint meghívott
tisztviselőkkel kiegészítve folytatták a közigazgatás legdöntőbb megbeszéléseit
és ennek a gyakorlatnak megfelelően alakult ki a városi magisztrátus, amely tehát
a tanácsból és a reszortokat ellátó vezető tisztviselőkből alkotott testületnek
tekinthető.
A XVII. századi város jogköre differenciált volt s ennek megfelelően a hivatalnoki
kar is széles körű hálózatra tagolódott. Kiemelkedtek és mind nagyobb
arányban nyertek elintézést a közigazgatási ügyek s azok sorában a várospolitikai,
birtokgazdálkodási, legelőellenőrzési, vámkezelési, bel- és árvízvédelmi,
tűzrendészeti, városfejlesztési, egyházi, iskolai és más ágazatokból eredő ügyek.
De a közigazgatás mellett a senatus kezében futottak össze az igazságszolgáltatás
szálai is. Mindezekhez járult az állami feladatok ellátása, ezek sorában a város
tanácsa vetette ki a részére megállapított adó családokra eső mennyiségét és
ugyanazt hajtotta be, biztosította az előfogatokat, gondoskodott a beszállásolásról,
a katonaállításról, az utak karbantartásáról és más munkakörökről. A tanácsi
határozatok alapján e feladatokat a magisztrátus látta el, az említett választott
tisztviselőkkel kibővítve.

A termelés menete, az elosztás igénye, a jogalkalmazás kötelezettsége megteremtették
a városigazgatás feladatkörét, az pedig maga után vonta a szervezeti
formák megszilárdulását s az ügykezelés rendjének kialakulását. Mindezek a személyi
apparátus szélesedésére voltak hatással. Mindenesetre az eddig megjelent
tanulmányok és a kiadatlan források elég nagyszámú tisztségről nyújtanak tájékoztatást.
A fejlődő és erősödő városi önkormányzat föltétlenül hozzájárult a kerületi
szervezet kialakulásához. Csak a széles körben kibontakozó városi igazgatás után
vált szükségessé egy központi szervezet, amely összefogta a városi közösségeket,
irányította és ellenőrizte azokat, ugyanakkor végrehajtotta a reá bízott államigazgatási
feladatokat katonai és közigazgatási téren. Ennek a kerületi szervezetnek
objektív feltételei csakis a városokban megszilárdult polgári igazgatás után
értek meg. Ezért természetesnek tartható, hogy a hajdúvárosok egyetemének
fogalmával csak a XVII. sz. második felében és nem korábban találkozunk.
Az ,,Universitas privilegiatorum septem oppidorum Haidonicalium" kialakulásánál
több mozzanat játszott szerepet. Ezek között talán a legdöntőbb az
volt, hogy az önálló, összefogó irányítás nélküli városok önmagukban semmiképpen
sem állhattak volna ellen a későbbiek során elsősorban Szabolcs megye nyomásának,
amely az egész XVII. sz. folyamán éles küzdelmet folytatott a hajdúszabadság
megsemmisítése céljából. A kiváltságolt városok szüntelenül tiltakoztak
a megye jogfosztó és elnyomással fenyegető tevékenysége ellen, de tiltakozó
ellenvetéseik külön-külön nem vezettek arra az eredményre, amelyet
összefogó szervező és centrális erőfeszítéssel elérhettek. Emiatt a Hajdúkerület
kialakulásában az elsődleges tényező a hajdúvárosok védelmének szükségessége
volt, amely egyúttal kiinduló pontja lehetett egy aktívabb fellépésnek a megye
ellen. Ezt a helyzetet más hajdútelepek nem ismerték fel, vagy ha igen, nem volt
meg a lehetőség az összefogásra.
A másik tényező az állam érdekéből született meg. A központi államigazgatás
kormányszervei ugyanis a hajdúságot a katonatartás, a portio, a beszállásolás,
a hadtáp és más kötelezettségek teljesítése alól sohasem akarták mentesíteni.
Buda felszabadítása és a török kiűzése után mind erőteljesebben lépett fel a szabad
hajdúk ilyen irányú megterhelésének szükségessége is.
Ez az állami kívánság szembetalálkozott a szabad hajdúvárosok kiváltságaival,
melyeknek korlátozása legcélszerűbben úgy volt elképzelhető, hogy az állami
szerveknek alárendelt kerületi középszerv megalakulását elősegítve, a Hajdúkerület
legyen az összekötő a Felső-Magyarországi Főkapitány és más szervek,
valamint a hajdúvárosok között.
E két ellentétes tendenciájú szándék: a városok spontánnak induló, de tudatossá
vált összefogása, továbbá az államigazgatást megkönnyítő kormányhatósági
törekvések találkoztak össze akkor, amikor a hajdúvárosok rendszeresíteni
kezdték tanácskozásaikat.
A Hajdúkerület kialakulásának kezdő tényei ismeretlenek. De az elnevezés
még akkor is fennmaradt, amikor az 1715. évi 95, tc. alapján Polgár községe
véglegesen Szabolcs megye területéhez került.
Ismeretes, hogy Pély Gábor és Sillye Gábor főkapitányoknak hivatalos
jelentés formájában összefoglalt hajdútörténeti elaborátumain túlmenően a szervezeti
életről egyetlen tanulmány sem látott napvilágot. Emiatt e kérdés feldolgozása
— éppen a haldokló feudalizmus időszakában kibontakozó kerületi
formának nagy jelentőségére való tekintettel a magyar államigazgatás rendszerének
megismerése szempontjából —, a jövő egyik fontos feladata. A Haj-

dúkerület jelentős szerepet vállalt az állami adóigazgatás, a katonai elhelyezés,
a porciók behajtása, az igazságszolgáltatás és más többfajta területen; működésének
sajátosságát az is jellemezte, hogy területileg egymással össze nem függő városokat
fogott egybe, hiszen Vámospércs és Böszörmény között ott feküdtek Debrecen birtokai,
Szoboszló és Böszörmény—Nánás között Balmazújváros, valamint a
Hortobágy nagy birtoktestei. Az egymásba ékelődő, földrajzilag idegen törvényhatóságokhoz
tartozó kerületnek nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy
fenntartsa, megvédje és továbbfejlessze jogállását az egész államigazgatáson
belül. Ez a probléma ezideig még érintetlenül várja a kutatókat. Kérdőjel marad
az eddigi dolgozatok körében a kerületi tisztségviselők személyi állandósulásának
folyamata is, ezen túlmenően a szabad hajdúk társadalmi életében az osztályuralom
megszilárdulásának jelenségei, annak az ellentétes folyamatnak megvizsgálása,
hogy milyen formák között alakult ki egyfelől a kerületi vezetés arisztokratizmusa,
másfelől a vele szembeszegülő osztályharcos felkelések láncolata.
Mindezek ismerete föltétlenül megköveteli a kerületi szervezetben meghúzódó
gyökerek feltárását és az igazgatási formák alakulásának megvizsgálását. Az ide
vonatkozó források a jegyzőkönyvekben megtalálhatók s a feldolgozások szinte
kézbe kapják a forrásanyagot.
A Hajdúkerület eleinte csak időszakos tárgyalások formájában foghatta össze
a szabad hajdúvárosokat; Ez a helyzet kb. a XVIL sz. III. negyedéig állhatott
fenn. Ilyen állapotokra utalnak a később alkotott határozatok.
A városok legmagasabb fokú szervezeti fóruma a közösségi ügyek megtárgyalása
céljából már kezdetben is a közgyűlés volt. A XVII. sz. utolsó negyedének
kezdetén még mindig időszakosnak tekinthető a közgyűlés, amelyet feltételezhetőleg
elsősorban az állami porciók elosztása érdekében hívhattak össze.
A városi jegyzőkönyvekben is alig találjuk nyomát annak, hogy a hetvenes-nyolcvanas
évek folyamán közgyűlést tartottak volna. Ezért látszik jogosnak az a felfogás,
amelyet a Kerület fejlődésének szakaszairól vallunk, miközben a most
említett időszakot az első szakasz nevével jellemezzük.
A második szakasz akkor kezdődött, amikor a közgyűlés időszakos jellegét,
ha nem is minden napra, de egy-egy hónapos váltással megtartott tanácskozásai
kezdték felváltani. Ebben a szakaszban minden gyűlés kezdte megvizsgálni a
korábban hozott határozatok végrehajtását. Herpay felfogásától eltérően ennek
az időszaknak kiinduló pontját 1693. évre tesszük. Ez év május 12-én ugyanis
egy határozat kapcsán Szoboszló város jegyzőkönyvében arról olvashatunk, hogy
„a nemes hét hajdú városi congregatio a protocolon és esztendős causaknak felhányása
és kereséséért a nótáriusnak fáradtságáért rendelt 24 dénárt."
Ez a határozat arra mutat, hogy az egyes városokra érvényes döntéseket
hoztak a közgyűléseken s feltehető, hogy a jegyzőkönyveket egyidejűleg megírták,
de a fogalmazványok valamilyen hanyag kezelésmód folytán összekeveredtek,
esetleg eltűntek. Még a XVIIL sz. elején is gyakran találkozunk a jegyzőkönyvi
fogalmazványoknak az előbbihez hasonló hanyag vezetésével.
A Kerületi jegyzőkönyvek első bejegyzései 1694-ből származnak; a porció
felosztására vonatkoznak. Ez a feljegyzés mindenesetre már határozottan jelzi
a szervezet fennállását. A következő évek során, de 1696 óta rendszeresen általában
hetenként tartottak közgyűléseket, de mindenkor változó helyen. A „generalis
congregatio" kifejezés 1698. szeptember 13-án fordul elő és ettől fogva a
jegyzőkönyvek e formulát tudatosan használják. 1699. szeptember 8-án arról
olvasunk : „minthogy az útnak hosszas volta terhes és súlyos, hogy a hiában való
6 A hajdúk.
81

költséget is eltávoztathassuk, mindenkor Beszermény városába kelletik gyűlést
tenni, amikor az szükséges és az idő azt engedi."
A továbbiak során azonban korántsem tartották kizárólag Böszörményben
a közgyűléseket. E szokás csak a kerületi székház megépítése után vált rendszeressé.
De ahhoz még a háborús időkben is ragaszkodtak, hogy általában hetenként
de havonként föltétlenül összegyűljenek. A század végére kialakult apparátus
révén folyamatos közgyűlésről beszélhetünk.
A közgyűlés elnöke a Hajdúkerület főkapitánya volt: mellette a nótárius
és a procurator már 1693-tól kedve ismert.
A közgyűlési határozatok minden városra kötelezőek voltak. 1696. május
8-án arról döntöttek, hogy „minden hajduvárosbeli ablegátusok fölvállalják,
hogyha valamely városra executio megyén, tehát (akkor) mind az hét város
közönségesen fizessen egyet." 1698. november 22-én a tisztújítások ellenőrzésére
városonként 2—2 ablegátust választott a közgyűlés. Véleményünk szerint ez a
két-két ablegatus volt a későbbi szervezet kiinduló pontja és az időszakos delegátusokból
általuk lett a kerületi tanács állandó tisztségviselőinek rendszere.
Erre utal az 1698. dec. 31-én hozott határozat, amely kimondja, hogy „a nemes
hét hajdú város iuratus assessori nem tartoznak város dolgában kimenni a várossal,
sem pedig tanács kívánságára másik városok praeiudiciuma ellen ellenkező
dolgokban semmit is cselekedni, sem városok követségét is hét hajdú városok
gyűlésében reportálni, hanem legyen mindenik városnak bizonyos követe mindenkor
jelen" Ez a döntés föltétlenül a megszilárdulóban levő szervezetre utal és ezzel
a kerületté alakulás folyamatának második fázisa befejezést nyert.
A Rákóczi-féle szabadságharc folyamán a kerületi szervezet katonai irányítás
alatt állott, de végeredményben ezen túlmenően semmi változás nem következett
be. Ekkor és az ezt követő évek során a Szabolcs megyével folytatott harc
szinte állandó zajlása közben szilárdult meg a kerületi apparátus, amely végül is
az 1791. évi 21. tc. megalkotásakor, a Hajdúkerület önállóságának törvényes
elismerése időszakában végleges formát nyert.
A Kerület vezetésére jellemző az azonos családok kiemelkedő és szinte állandósult
irányító tevékenysége. A Csanády család tagjai három nemzedéken át
megszakítás nélkül kormányozták a Kerületet 1711-—1790. évek között s mellettük
egyéb tisztségeket is egymást váltó családok uralmának visszatérő rendszere
emelt ki.
A hivatali ügyvitelt az 1690-es évektől kezdve a jegyző, majd a főjegyző
irányítása alatt álló kancellária látta el. Személyét a főkapitány, majd a XVIII.
sz.-ban rendszeresített alkapitány irányította, utóbbi elsősorban a bírósági jogkör
területén.
Lassan alakult ki a Kerület joghatósága. Az államigazgatási feladatok különösen
az adópolitika végrehajtó szolgálata és a katonaügyek ellátása területén
jelentkeztek. Az igazságszolgáltatás jogkörével már csak 1698. november 22-i
közgyűlés által meghatározott 16 pontra terjedő döntésekben találkozunk. Magánjogi
és büntetőjogi vitás esetekben e 16 pont több évtizeden át vezérfonalként
állt a jogalkalmazás területén a kerületi apparátus előtt. 1757 óta pallosjogot is
csak a Kerület gyakorolhatott. A városi tisztségek választásain a Kerület képviselőjének
jelen kellett lennie a Szepesi Kamara küldöttén kívül. Amíg 1699.
febr. 10-én még bizonyságlevelet kellett kapnia a főkapitánynak, hogy a városok
választásain részt vehessen, addig a XVIIL sz. folyamán már hivatali jogköréből
eredő természetes kötelezettsége volt e feladatkör ellátása.
A Kerület szervezete széles hálózatot ölelt fel s ennek részletes ismertetése a jövő

feladata. Kétségtelen, hogy nagy jelentőségű funkciót látott el és a feudális korban
a hajdúvárosok legfőbb támaszaként kell tekintenünk. A polgári forradalom időpont­
jához közeledő mértékben azonban mind elavultabbá lett és az országban levő más
kerületi szervezetek ügyeinek rendezése során elhangzott országgyűlési felszó­
lalások már arra is rámutattak, hogy a kerületek megszüntetése a fejlődés kö­
vetelményei közé tartozik. A Bach-korszak átmenete után 1861-ben újjáéledt
kerület határozott jogszabályokkal bástyázta körül hatósági intézkedéseinek
jogkörét, de még így sem tudta megmenteni a lassú elsorvadástól a Kerület
szervezetét. A feudalizmusnak ez a nagy vívmánya az 1870-es években a városok
önkormányzati életének jogi szabályozása után anakronisztikus intézménnyé
vált s ezért ésszerű volt az 1876-ban bekövetkezett felszámolása, hogy helyét át­
adja a megyei szervezetnek.
JEGYZETEK
1 A Hajdúkerület szervezeti életére ma már forrásként használható Sillye Gábor feldolgozása:
A Hajdúkerület története. Kiadva: dr. Varga Geiza: Hajdú megye leírása (Debrecen, 1882.)
E munkája egy 1864-ben kéziratban feldolgozott jelentéséből merítette az adatokat, amelynek
címe „A Nm. M. kir. Helytartótanácshoz hivatali alázatos jelentése a Hajdúkerület főkapitá­
nyának". A kézirat sokkal részletesebb, mint a fent említett feldolgozás. Sok adatot nyújt az
eredeti okmányokra való utalással Pély Gábor elaborátuma az országgyűlési tárgyalásokhoz
„Origó et Status privilegiatorum oppidorum Haidonicalium." címen hozzávetőleg 1840-ből.
A Hajdúkerület szervezeti állapotát legjobban tükrözi a „Szabályrendelet a hajdúvárosok mint
helyhatóságok részére közigazgatási és törvénykezési tekintetben" címen összeállított kiadvány
ugyancsak Sillye Gábor főkapitány tollából.
2 Az utcaszervezet rendjét Debrecen példája alapján ismerteti Komoróczy György: A városi ha­
talom néhány kérdése a XVI. századi Debrecenben (Levéltári Szemle, 1963. 1—2. sz. 160—176.)
A hajdúvárosok fejlődésének és XVII. századi helyzetének Szoboszló példáján való feltárása
Rácz István tollából olvasható: Hajdúszoboszló önkormányzata a XVII. században (DME.
1958—1959. 85—103.)
3 Debreceni Állami Levéltár. Prot. priv. opp. Szoboszló. 1637. pag. 9. A jegyzőkönyvekre vonat­
kozó utalásokat a jövőben mellőzzük, mert az időadatok nyomán az idézetek megtalálhatók.

Das Referat von György Komoróczy zum Vortrag von István Rácz
Die Herausbildung des Hajdukenkreises
"Der Haj du kenkreis bildete sich in der Zeit heraus, als die städtische Organisation der von
Bocskai 1605-1606 angesiedelten Hajdúkén befestigt wurde. Die ersten Hajdúkén siedelten an­
fangs ausschliesslich nach den militärischen Einheiten in Zehnergruppen an. Ihre städtische
Organisation kam etwa seit den 1640-er Jahren an zustande, an deren Spitze der Oberleutnant
oder der Hauptkapitän stand. Die Stadt selbst wurde vom Oberleutnant mit der Unterstützung
des Senats, dessen Mitglieder von den Strassen gewählt wurden, in Hinsicht der Verwaltung und
Gerichtspflege geleitet.
Die Hajdukenstädte hatten einen heftigen Kampf gegen das adelige Komitat im Laufe des
17. Jahrhunderts zum Schutz ihrer Privilegien zu führen. Die einzelnen Hajdukenstädte hätten
diesen Kampf allein und isoliert nicht aufnehmen können. Daher wurde es notwendig, eine Orga­
nisation herauszubilden, die nach dem Muster der Kreise der Szekler und Kumanen einen Schutz
für die selbständige und autonome Hajdukenstädte sichern könnte. Die Bestrebungen, eine solche
Organisation zu bilden, waren schon in den 1660-er Jahren lebendig, sie erwiesen sich aber nur
seit dem Jahren 1693 als lebensfähig. Die Organisation wurde „Kreis der sieben Hajdukenstädte"
genannt. An ihrer Spitze stand der Hauptkapitän, neben dem die Delegierten der einzelnen Städte
den exekutiven und juridischen Wirkungskreis ausübten. Später wurden die Aufgaben, die mit der
Autonomie des Kreises im Zusammenhang standen, von selbständig gewählten Beamten versehen.
Beim Zustandekommen des Hajdukenkreises wirkten auch Staatsintersessen mit, indem
die Steuer und die Soldatenstelluug von einer zentralen Organisation rascher und leichter durch­
geführt werden konnten. Das war der zweiter Beweggrund dafür, dass der Hajdukenkreis ins
Leben gerufen wurde.
Der Hajdukenkreis war bis zum Jahre 1876, als die Stadt der Hajdúkén als selbständige po­
litische Gemeinden eingebaut wurden, erhalten.
Die Organisation der Hajdukenstädte bestand ursprünglich aus sieben Städten, aber Polgár
schied 1710 aus. Aber der Hajdukenkreis trug weiterhin die ursprüngliche Bezeichnung.

Szendrey István
hozzászólása Rácz István előadásához
Ha a hajdúságról beszélünk, ma már a nem szakemberek számára is nyilvánvaló,
hogy a magyar történelemnek nem egy kuriózumszerű kérdését vizsgáljuk.
S hogy a hajdútelepítések ügye, a hajdvikérdés ma sem kerülhet le a
napirendről, annak elsősorban az a magyarázata, hogy ez a problematika éppen
napjainkban válik egyre inkább regionális témából országos jelentőségűvé, mert
egyre nyilvánvalóbb, hogy a hajdúság története nem csupán a XVII. század politikai
történetének, de a XVII. századi magyar társadalomfejlődésnek is nagy
horderejű alkotóeleme. Arról van ugyanis szó, hogy éppen abban a században,
amidőn az örökös jobbágyság rendszere Magyarországon lemerevedni látszik, kilép
az alsó, az elnyomott néposztályból egy számában is jelentős réteg, amelyik — ha időlegesen
is — kikerül a jogi, társadalmi és gazdasági ínegkötöttség állapotából. S ez a
társadalmi keret nem lezárt, mert úgyszólván az egész században mód és lehetőség
nyílik arra, hogy újabb és újabb elemek jussanak ki a röghözkötöttség állapotából
e szabadabb társadalmi helyzetbe.
Ha a hajdútelepítéseket vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy az ún. fejedelmi hajdúk
szabadságolása egy teljes évszázadon át tartott. A folyamat 1605. december
12-én vette kezdetét és 1708. augusztus 25-én, Tarpa kiváltságolásával ért véget. 1
A telepítés sorozatában természetesen nem lehet az egész században azonos intenzitást
tapasztalni. A fejedelmi telepítéseknek ugyanis lényegében két nagyobb
csúcspontja van, azt is mondhatnánk, hogy a hajdúszabadságolás fénykora a
XVII. század első két évtizedére tehető. Közelebbről; a legnagyobb fejedelmi
telepítési akciók Bocskai István és Báthory Gábor nevéhez fűződnek. Ismeretes,
hogy Bocskai István kevés helyre, de hatalmas tömeget szállított le. Báthory
Gábor meg helységek sorozatára adta ki szabadalomleveleit. 2 Jelenlegi ismereteink
szerint Báthory Gábor fejedelem kb. 50 faluba telepített hajdiíkat, s e telepítések
zöme 1608-ban történt, amikor is szinte néhány nap alatt 32 szabadságlevelet
állítottak ki kancelláriájában. 3 Ehhez hasonló telepítéssorozat többé nem történt.
A szabadságolás Báthory Gábor halála után csak akkor mutatott emelkedő
tendenciát, ha Erdély fejedelme erőteljesebben rászorult a hajdúk támogatására,
pl. II. Rákóczi György 1655/58-ban. Azokban a periódusokban azonban amidőn
a fejedelmi hatalom bázisát elsődlegesen nem a hajdúfegyverek adták — Bethlen
Gábor és I. Rákóczi György idejében —, csak gyéren találkozunk új telepítéssel.
Előfordulnak ezekben az esztendőkben is fejedelmi hajdútelepítések, 4 de ekkor
inkább a régi szabadságlevelek megújításával kerülünk szembe. Sőt, I. Rákóczi
György — jóllehet maga is ad még fejedelmi hajdúszabadságot —, ahol lehet,
szorítja vissza az uralkodó osztályba betörni vágyó népelemeket. 5 Rákóczi
György a fejedelmi szabadságolás mellett új gyakorlatot vezet be, a hajdútelepítésnek
egy új formáját honosítja meg, amely forma fegyveres erőt biztosított
a birtokosnak, de a katonai szolgálatot vállaló cserébe nem kapott kollektív
nemességet. 6 Ez a kiváltságolás a magánföldesúri hajdútelepítés, ami tehát jo-

gilag csekélyebb értékű, mint a fejedelmi szabadságolás, de a magánföldesúri
hajdúállapottal is együttjárt a paraszti terhektől való mentesség és a szabad mozgás
lehetősége. A magánföldesúri hajdú tehát egy pillanatra sem került be az uralkodó
osztályba, de az alávetett, feudális járadékoktól terhes, röghözkötött paraszti
állapotból egyidőre kilépett. S a dolog lényegét tekintve ez a fökérdés a döntó, hiszen
valójában a fejedelmi hajdúk sokaságának nemessége sem jelentett ennél a
szabadparaszti állapotnál többet. Pl. Báthory Gábor 1608. május 26—27-én, tehát
2 nap alatt 18 szabadságlevelet adott ki. 7 Ezek a sorozatban készült kiváltságlevelek
gyakran még az adományozott falu nevét is rosszul tüntették fel, nemességről
és nevek felsorolásáról szó sincs bennük. Minden bizonnyal a nemesítést a
kortársak magától értetődőnek tartották, de a hajdúutód ezekkel a nemeslevelekkel
vajmi kevéssé lehetett az uralkodó osztály egyenrangú tagja — ők sem
lettek tehát többek szabadparasztoknál. (Más kérdés a hajdúvezetők ügye.)
A valóságos állapotot illetően tehát a hajdúság különböző rétegei között a
határok összemosódtak s az teljességgel felbecsülhetetlen, hogy valójában a különféle
szabadságolások milyen tömeget érintettek. Azt ma már tudjuk, hogy sem
a fejedelmi, sem a magánföldesúri hajdútelepítések nem korlátozódtak az országnak
a keleti felére, mert ha Bécs egy-egy védőbástyája került szorult helyzetbe,
akkor a király is telepített hajdúkat, sőt nem idegenkedett azok szolgálatba
állításától későbbi nagy ellenségük, Eszterházy nádor sem. így pl. Kapuvárra
Lipót, illetve Eszterházy telepített hajdú katonaságot. 8
A hajdútelepek — tudjuk — behálózták az egész országot, s ha jól szemügyre
vesszük — különösen a magánföldesúri hajdútelepítéseket — azt látjuk,
hogy e kiváltságok rendszerint úgy születtek, hogy egy csoport vezetője jelentkezett
a földesúrnál, s a letelepítésért és szabadságért felajánlotta fegyvereit. Ilyen,
a fegyvereit felajánló csoportokkal szerte az országban találkozunk — Rákócziszabadságharc
idején is —, s ezek a csoportok minden bizonnyal nem jutottak
mindenkor egyezségre. Ha igen, úgy megszületett az írásos szabadalom, s ezeknek
az eseteknek egy részéről tudunk. De csak egy részéről, mert kétséget kizáró
tény, hogy sok olyan szabadságlevelet sem tudunk már előmutatni, melynek
hajdani létezéséről tudomásunk van, s nyilvánvaló, hogy igen sok azoknak a száma,
amelyekről nem is fogunk már soha tudomást szerezhetni. 10
Magánföldesúri hajdúkat általában csak a legnagyobb birtokosok egynémelyike
telepített: I. Rákóczi György, Lorántffy Zsuzsanna, Bethlen István,
Lónyai Zsigmond, Zrínyi Miklós, Batthyány Ádám, a veszprémi püspök, Eszterházy
Pál stb. 11 Mint ahogyan a fejedelmi, illetve királyi telepítéseknél az ország,
a trón védelme határozta meg a telepítések születését, ez óriásbirtokosok esetében
magánvagyonuk védelme bírta rá őket e társadalmi elem szabadságolására.
A birtok védelme mellett azonban az is vezette e nagybirtokosokat, hogy puszta, lakatlan
helységeiket megtelepítsék. A fenti védekező feladatot azonban igen gyakran
nem nagyobb tömegek kiváltságolásával és nem betelepítéssel oldották meg, hanem
a helységeikben lakó jobbágyaik közül immunitáltak sokakat — a katonai
szolgálat ellenértékeként. Úgy vélem nem merész állítás, ha azt mondjuk: csak ez
lehet a magyarázata, hogy a XVII. századi nagybirtokosok az egyre jobban szaporodó
különféle katonák mellett igen magasra szökik a fegyveres szolgálatot
teljesítő szabadosok száma. 12 Ezekben az esetekben nem tudunk, s nem beszélünk
hajdúkiváltságról, pedig például a Szatmár megyei Fábiánháza, Szentmárton és
Vállaj községek „szabados katonáinak" 1635-ből származó szabadalomlevele
ugyanolyan jogokról és kötelességekről beszél, mint Bethlen István más hajdútelepítő
levelei, 13 s a máramarosi ötkorona-városban előszámlált 20 armalista

sem más, mint a valamivel korábban odatelepített hajdúság maradéka. 14 Nem
szeretnénk túlfutni a megengedhető határokon—hiszen az egész kérdés sok kutatást
igényel még —, arra azonban rá kell mutatnunk, hogy a XVII. században
hatalmas erőt képvisel hazánkban a paraszti katona-elem, s ez a társadalmi réteg
ki akar törni elnyomott helyzetéből, s egy részének törekvését siker is koronázza; vagy
úgy, hogy fejedelmi hajdú lesz, vagy úgy, hogy magánföldesúri hajdúvá válik, vagy
úgy, hogy ura szabados katonájaként őrködik a birtok biztonságán. Az immunitásnak
bármelyik lépcsőjére lép fel, egy időre megszabadul a paraszti terhektől és birtokába
jut a szabadköltözködés jogának. S hiába az országos törvény a röghöz
kötésről; az óriásbirtokosok egy része, és például Szatmár megye 1632-ben védelmébe
veszi az uruk oldalán fegyvert fogó szabados katonákat. 15
Ez a felemelkedési igény — amint utaltunk is már rá — nem szűnt meg a
XVIII. század elején, a Rákóczi-szabadságharc korában sem. 16 Az igényből, a törekvésből
azonban sajnos nem sok valósult meg, jóllehet 4 helység szabadságolásáról
ebből az időből is tudunk. 17
A Rákóczi szabadságharc után minden megváltozott. Ekkorra egyes hajdútelepüléseket
egyszerűen elsöpört az idők zivatara; például a Bihar megyei Regényt.
18 A magánföldesúri hajdúkkal és a szabados katonákkal nem lehetett sok
probléma: fegyvereikre nem volt többé szükség, a katonai szolgálatért kapott jogokat
is vissza lehetett venni. 19 Több gondot okoztak a fejedelmi hajdútelepítések. De Bécs
és a magyar uralkodó osztály ezzel sem sokat törődött, annyival inkább nem,
mivel a hajdúadomány gyakran olyan helységre szólt, melynek nagyhatalmú
birtokosa a Rákóczi-szabadságharc után jelentkezett birtokigényével. Például a
váradi káptalan, 2 0 az egri püspök. 21 Más esetekben a hajdútelepülések bekerültek
olyan birtokkomplexumba, melyet Bécs a XVIIL században adományozott el. 22
Az új birtokos nem vette figyelembe a kiváltságot, s hiába harcoltak jogaikért az
Eszterházyak hajdúi, sőt armalistái például a dunántúli birtokaikon évtizedeken
át, e társadalmi réteg sorsa meg volt pecsételve; a váradi káptalan, az egri püspök,
az Eszterházyak, a Károlyiak paraszti terhek alatt görnyedő, legfeljebb esetenként
szabad költözési joggal bíró alattvalókká tették őket. Ilyen módon a XVIII.
századra csak azok a nagy hajdútelepek maradhattak fenn, amelyekre nem jelentette
be birtokigényét óriásbirtokos, vagy maga a királyi kincstár. E hat hajdútelepülésen
kívül csupán egyes szerencsés, vagy ügyes falu jutott abba az állapotba, hogy
földesurat nem ismert, de nem hajdú, hanem armalista nemes jogának fennmaradása
révén, s éppen azon a területen, ahol a XVII. században a legtöbb hajdútelepülés
volt. Nevezetesen Biharmegyében Kismarja, Földes, Sály és Dancsháza 23
vált sajátos armalista községgé, holott egyik falunak a lakossága sem bírt egyenként
nemeslevéllel. E kérdés vizsgálata azonban túl messzire vezetne, s ez itt nem
lehet a feladat. Azt azonban ezekre az esetekre is meg kell jegyeznünk, hogy e
helységek szabadsága is csak azért maradhatott fenn, mivel kiváltságos állapotukat
a XVIIL században is sikerült Béccsel elismertetniük s nem kerültek szembe
egyetlen nagy hatalmassággal sem. Ugyanis ha ez bekövetkezett volna, az
ő sorsuk sem lett volna más, mint a szomszédjukban lakó geszti nemeseké, vagy
mint a Dunántúlon az Eszterházyakkal szembekerülő dinnyeberki armalistáké. 24
Úgy gondolom, végső következtetésként elmondható, hogy a XVII. században
a feudalizmus rendszerével óriási erő szegül szembe hazánkban, e ezt az erőt
jórészt sikerült a nemzeti ügy szolgálatába állítani. De a politikai konszolidáció
bekövetkeztével, a XVIII. században az uralkodó osztály ezt a hatalmas erőt visszakényszerítette
a megkötöttségekkel terhes jobbágyi állapotba, az örökös jobbágyság
rendszerébe.

JEGYZETEK
1 Tarpa szabadságlevelét Esze Tamás kutatta fel, de mai lelőhelye ismeretlen. Lásd Esze Tamás:
A szegénylegények éneke. Irodalomtörténeti Közlemények, 1953. 20. 44. jegyzet. — Faximiléje
— sajnos olvashatatlan — közölve; Esze Tamás: Tarpa és Esze Tamás (Nyíregyháza, 1966)
— Képmellékletek.
2 Lásd pl. Boldisár Kálmán: Szabad hajdútelepek (Debreceni Képes Kalendárium, 1936. 61—
75) — Rácz István: A hajdúkérdés Bocskai szabadságharca után (Acta Universitatis Debre-
ceniensis de Ludovico Kossuth nominatae. Series Historica. Szerk. Varga Zoltán. Debrecen,
1965. IV. 19—38) — Az eddig ismert, lassan kb. 200 hajdútelepülés mellé a kutatás nap mint
nap újabbakat sorakoztat fel. így pl.magánföldesúri telepítés történt a Szatmár megyei Mérk
községbe. Fejedelmi telepítések voltak — az ismerteken kívül — Biharban: Kápolnás-Gyanta,
Dalom, Burda, Budurásza, Alsóverzár. De olyan jelenséggel is találkozunk, hogy a késői utódok
hajdútelepülésnek tudják pl. a Bihar megyei Cséffát. Lásd Géresi Kálmán: A nagykárolyi gróf
Károlyi család oklevéltára (Budapest, 1887. IV. 313. — OL. NBA. Fasc. 1097. No. 8., uo. U. et
C. Fasc. 80. No. 6.
3 Másolataik elsősorban az Országos Levéltárban találhatók. Gyulafehérvári Liber Regius. V.
4 PI. Mezősasra 1628-ban Bethlen Gábor, Derecskére 1631-ben I. Rákóczi György telepített haj­
dúkat. Lásd Szendrey István: A bihari hajdúk pere a hajdúszabadságért (Debrecen, 1958) 6.
5 Lásd Géresi K.: i. m. i. k. 304., 307.
6 E magánföldesúri hajdútelepítőlevelek némelyikét kiadták. Lásd pl. Történelmi Tár. 1900.
605—607., Komáromy András közleménye, stb.
7 Ezeknek csak másolatai találhatók meg, kiadva nincsenek, s Rácz István hívta fel rájuk a fi­
gyelmet.
8 Soós Imre: Ósi Sopron megyei nemzetségek (Sopron, 1940) — Eszterházy Rábapordánnyal is
kötött hasonló szerződést. Uo. 241—242.
9 Lásd pl. Nyíregyháza szabadalomleveleit. Lukács Ödön: Nyíregyháza szabad, kiváltságolt város
története (Nyíregyháza, 1886) I. 98—102. és Komáromy András: Hajdú-szabadságlevelek
(Történelmi Tár. 1901. 607—608.)
10 Makkai László pl. a Rákóczi—Aspremont levéltárból felkutatott hajdú-szabadságleveleket, de
azok 1956-ban elégtek. Lásd:A kuruc nemzeti összefogás előzményei (Budapest, 1956) 48. old.
— Iványi Béla idéz is Gönc kiváltságleveléből, de annak hollétéről ma már nem tudunk, s eddig
hiába kerestük pl. Bagamér, Ürögd, Oroszi szabadságlevelét, ill. annak másolatát. Lásd Iványi
Béla: Gönc szabadalmas mezőváros története (Karcag, 1926) 55—56.
11 Erre a fent idézett műveken túl lásd még; Mráz Vera: Egy Zrínyi-irat (Irodalomtörténeti Köz­
lemények, 1957. 125.) — Zimányi Vera: Adatok a dunántúli hajdúk történetéhez (Századok,
1960. 297—298) —- Szántó Imre: A szélnek eresztett végvári katonaság. Klny. (Eger, 1960)
309—310. Esze Tamás: A szegény legények éneke c. i. m. 20. 44. jegyzet.
12 Az ecsedi uradalom 1648. évi urbáriuma 19 helységben 247 paraszt katonát vett számba.
Átlagosan tehát 13 fegyveres jutott 1—1 településre. Lásd Géresi K. i. m.i.k. 282—346. — Ha­
sonló a helyzet például 1645-ben a munkácsi uradalom sok községében. Lásd Makkai László:
I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (Budapest, 1954) 335—373.
13 OL. U. & C. Fasc. 13. No. 13. 70. old. A szabadalomlevél másolata ugyan Mérk község
összeírása után van feljegyezve, de azt nem mérki katonák kapták. Vö. Géresi K. i. m. i. k.
313 — Lukács Ö. i. m. i. k. 101—102.
14 Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 1896. 331—334.
15 Kolosvári Sándor—Óvári Kelemen: A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye
(Budapest, 1892. III. 69.)
16 1704 nyár végén Bagócz János hadnagy jelentkezett Andrássy István generálisnál, hogy tár-

saival vállalná Győr, Komárom és Tata vidékének védelmét, ha megszállhatnák Szentmártont.
Géresi K. i. m. V. (Budapest, 1897) 113. és 117.
17 Simontornya szabadságlevelének másolata megtalálható: Széchenyi Könyvtár Kézirattára,
Fol. Hung. 978. ProtocoUum Expeditionum. 83—83/b. old. Lásd. Esze T. i. m. 13.—Fentebb
láttuk, hogy Gönc és Tarpa kiváltságlevele ez idő szerint lappang, illetőleg Tarpáé faximilében
látható Esze Tamás: Tarpa és Esze Tamás (Nyíregyháza, 1966) — Képmellékletek.
18 Elpusztult — miként az ugyancsak hajdútelep Ürögd és Oroszi is —, s többé nem ülték meg.
19 Lásd. Soós Imre i. m. 189.
20 Bagamér, Mikepércs, Harsány és Tépe esetében.
21 Polgár esetében.
22 A derecskéi uradalomba. Lásd. a szerző idézett munkáját. — Lásd. még Jenéi Károly: Nyír­
bátor mezőváros százéves harca a Károlyi családdal (Kézirat a Nyírbátori Báthori István
Múzeum Kézirattárában) — Eble Gábor: Az ecsedi százéves úrbéri per története (Budapest.
1912) — Vörös Károly: Az 1826. évi kapuvári parasztmozgalom (Soproni Szemle, 1955. 3—4.
sz. 80—104) — Ruzsás Lajos: A baranyai parasztság élete és küzdelme a nagybirtokkal.
1711—1848 (Budapest, 1964.)
23 Lásd Herpay Gábor: Földes község története (Debrecen, 1936) 49. sköv. — Míg ez a 4 falu ku-
riáb's község lett, addig az ugyancsak Bihar megyei Geszí-ről hiába írták még a XVIIL századi
urbáriumok készítői is minden összeírásba: „Possessio haec olim Curialis et Armalistis inha-
bitata fuisse perhibetur"; mert ezt a helységet elfoglalta a kamara, s az ott lakókat taksás
jobbágyokká tette, majd a falut a bécsi udvar eladományozta a Tisza családnak. OL. U. et C
Fasc. 17. No. 9., Fasc. 80. No. 6.
24 Ruzsás L. i. m. 24.

ISTVÁN SZENDREY
Beitrag zum Referat von István Rácz
Wenn man über die Hajdúkén spricht, ist es auch den Laien klar, dass keine Kuriositäts­
frage der ungarischen Geschichte dabei untersucht wird. Und für die Tatsache, dass die Forschung
der Hajdukensiedlungen, die Hajdukenfragen auch heute noch von der Tagesordnung nicht ab­
gesetzt werden kann, liegt die Erklärung darin, dass diese Problematik gerade in unseren Tagen
aus einem regionalen Thema zum Problem des ganzen Landes wurde, weil es sich immer mehr
herausstellt, dass die Geschichte der Hajdúkén einen bedeutenden Bestandteil nicht nur der Ge­
schichte des 17. Jahrhunderts, sondern auch der gesellschaftlichen Entwicklung des 17. Jahrhun­
derts in Ungarn bildet. Es handelt sich eben darum, dass eine auch der Anzahl nach bedeutende
Schicht der unterdrückten Klasse des Volkes, die sich im Zustand der rechtlichen, gesellschaftli­
chen Gebundenheit befindet, gerade in dem Jahrhundert daraus wennauch provisorisch heraus­
tritt, als sich das System der ewigen Leibeigenschaft zu stabilisieren scheint. Und dieser gesell­
schaftliche Rahmen ist nicht abgeschlossen, weil es sozusagen das ganze Jahrhundert hindurch
Möglichkeiten für neuere Elemente gibt, aus der Gebundenheit an die Scholle in diese freiere ge-
sellschatliche Lage zu treten.
Und man kann sagen, dass eine gewaltige Kraft dem System des Feudalismus im 17. Jahr­
hundert in Ungarn widersteht, und es gelingt, diese Kraft in den Dienst der nationalen Entwick­
lung zu stellen. Nachdem aber die pobtische Konsolidation eingesetzt hatte, wurde diese bedeu­
tende Kraft in den Zustand der von Gebundenheiten schweren Leibeigenschaft,«! das System der
ewigen Leibeigenschaft zurückgedrängt.

Nagy Sándor
A HAJDÚKERÜLET BÜNTETŐBÍRÁSKODÁSA
A XVIIL SZÁZADBAN
Tudományos irodalmunk joggal veti fel, hogy a hajdúság kutatása az elmúlt
száz év alatt a történelem, a néprajz és a természettudományok területén ért el
ugyan némi eredményt, azonban a kutatások hézagosak, egyenetlenek, sőt egyes
területeken teljességgel hiányoznak is, ezért a hajdúk társadalmáról nincs is tudományosan
megalapozott képünk. Dankó Imre felsorolásából a hajdúság feudális
kori jogszolgáltatásának kérdése kimaradt. 1 Ezzel mindmáig jogtörténeti irodalmunk
sem foglalkozott. A hajdúkra és az egyes hajdú városokra vonatkozó történettudományi
munkák is a büntetőbíráskodás köréből néhány extrém eset
ismertetésén kívül sem a bíráskodás szervezeti felépítésére, sem pedig az ítélkezés
alaki és anyagi jogi kérdéseire nem fordítottak figyelmet. A kerület igazságszolgáltatási
szerepéről szinte egyetlen szót sem ejtettek. Nem vizsgálták az elbírált
konkrét ügyeket sem, pedig ezek éles fénnyel világítanak be a kor társadalmának
életébe s az egyes bűncselekményfajták előfordulásának gyakoriságából
alapos következtetés vonható a társadalmi rendszer hibáira, ellentmondásaira is.
Sajnos, az idők viharai, nem utolsósorban a második világháború eseményei
a hajdúkerület iratait is alaposan megtépázták s a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban
csak 1747-től 1871-ig vannak meg — hiányosan — a büntető ügyek iratai. 2
A hiányosan megmaradt iratok alapján is megállapítható azonban, hogy a kerület
büntetőbíráskodása a kor színvonalán mozgott és osztálykorlátai ellenére
számos haladó vonása volt. Ezúttal nem célunk, hogy a kerület büntetőbíráskodásáról
teljes képet adjunk, csupán arra vállalkozunk, hogy a megmaradt iratok
alapján XVIII. századi ítélkezési gyakorlatát vázoljuk.
SZERVEZET, HATÁSKÖR, ILLETÉKESSÉG
A hajdúk társadalma is osztálytársadalom volt, így nem nélkülözhette az
igazgatási és bírósági szerveket, ezek nélkül a társadalom rendjét, az uralmon
levő osztály hatalmát fenntartani nem lehetett. Forgách Zsigmond kassai főkapitány
1613. évi utasításából kitűnően, a hajdú városok igazságszolgáltatását polgári
és büntető ügyekben egyaránt — az igazgatási teendők mellett— a kapitány
látta el 12 esküdtjével. Hozzájuk csak a kisebb súlyú bűncselekmények elbírálása
tartozott, a súlyosabb bűntetteket kötelesek voltak a kassai főkapitány széke elé
vinni. Bár az 1647 évi 79. tc. megkövetelte, hogy a hajdúk az országos törvények
szerint ítélkezzenek, ez aligha jelentette a hajdúvárosokban az ítélkezés egyöntetűségét
és megfelelő színvonalát, mert egyfelől olyan kodifikált anyagi és eljárási
jog, amelyre a bíráskodásban támaszkodhattak volna — ekkor még nem volt,
másfelől a kapitányok és esküdtek jogilag képzetlenek voltak.
A hajdúkerület 1669-ben történt megalakulása az igazságszolgáltatásbanis
jelentős változást hozott. A kerület a városok fellebbezési fórumává vált s bár laikus

testület volt, a jogilag képzett vádlók és védők tevékenysége kedvezően hatott az egységes
joggyakorlat kialakulására és a hajdúvárosok ítélkezési színvonalára is. A kerület
elsőrenden közigazgatási feladatokat ellátó testület volt, de hatásköre az igazságszolgáltatásra
is kiterjedt. A bíráskodást nem külön erre kijelölt tanácstagok, hanem
a kerületi gyűlés mint testület gyakorolta. Ezt azzal is kifejezésre juttatták, hogy a
bírósági ügyekről készült iratokban a „Hajdú Városok Generális Gyűlése és egyszersmind
Törvényszéke" megjelölést használták. Innen van, hogy a vádindítváványokban,
perbeli szóváltásokban és az ítéletekben sűrűn találkozunk a törvényszék
kifejezéssel, ami alatt mindig a kerületi gyűlést kell érteni. Minthogy a közigazgatást
a bíráskodástól nem választották el — országosan is így volt a XVIIL században
— kifejezetten ítélkezés végett nem tartottak üléseket, hanem egy-egy
napon vegyesen tárgyaltak igazgatási és bírósági ügyeket.
A kerület fellebbviteli jogának érvényesülése nem történt meg a városok
ellenállása nélkül, mert még a XVIIL században is tudunk esetekről, amikora
hajdú városok az általuk hozott ítéletek elleni fellebbezéseket is elbírálták. Sőt
az is megtörtént, hogy a bejelentett fellebbezést visszautasították azzal az indokolással,
hogy az ítélet ellen jogorvoslatnak nincs helye. 3 Ezt a helytelen gyakorlatot
királyi rendelkezés szüntette meg. A kerület 1755. május 17-én Böszörményben
tartott ülésén hirdették ki azt a királynői utasítást, hogy a nagyobb jelentőségű
bűnügyek „minemű gyilkosság, nős paráznaság, tolvajság, kivált melyek a pásztorok
közt eshetnek és más ehhez hasonló criminalitások. . . nem szabad lészen különösen
egyik városban is revidiálni, más egyéb aprólékos causak pedig in particulari minden
városokbéli magistrátus által fognak végződni" . 4 Ezzel a rendelkezéssel a központi
hatalom egyfelől azt akarta elérni, hogy a főbenjáró bűntettek elbírálása körültekintőbben
történjék, másfelől a fellebbezési bíróság mentesüljön a jelentéktelen
ügyektől.
A kerület előtti eljárásban actor (vádló) vett részt, aki a nyomozás eredményére
támaszkodva terjesztette elő írásban vádindítványát. A védői tisztet ügyvédek
látták el s az ítéletek részletes — szakszerű — indokolást tartalmaztak. Az
üléseken a főkapitány elnökölt. Több esetben, főként kényesebb természetű politikai
ügyek elbírálásához meghívták a debreceni tanács egy-egy tagját, aki az ülésen részt
vett. 5 Elsőfokon a városi tanácsok ítélkeztek s főbenjáró ügyekben hozott ítéleteik
ellen a kerülethez lehetett fellebbezni. Számos esetben azonban a kerület előtt
indult meg ilyen ügyekben az eljárás. A kerület ítélete ellen akár első, akár másodfokon
járt el, a hajdúvárosok fődirektorának bíróságához lehetett fellebbezni. További
jogorvoslati lehetőség nem volt, csak az uralkodóhoz élhettek kegyelmi folyamodással,
aminek igénybevételét arra az esetre, ha a fellebbezés nem vezetne
sikerre, már a kerületi tárgyaláson az ítélet kihirdetése után bejelentette az elítélt. 6
A fellebbezés bejelentése után döntöttek abban a kérdésben, hogy azt megengedik-e.
7 Ez a döntés formális volt, mert minden esetben megengedték a fellebbezést.
Az iratokat hiteles másolatban terjesztették fel a hajdúvárosok fődirektorának
bíróságához, az itt hozott döntéseknek ezért az eredeti iratoknál nincs nyoma.
Bár a kerület komoly alapossággal foglalkozott a büntető ügyek elbírálásával,
az egész közösséget érintő — igazgatási — kérdések elintézését előbbrevalónak
tartották s ha ezek miatt már nem jutott idő, a büntető ügyek tárgyalását a következő
ülésszakra halasztották. 8 1699-ben elhatározták ugyan, hogy a rossz útviszonyok
miatt a gyűléseket ezentúl a központban fekvő Böszörményben tartják,
a gyakorlatban azonban nem így történt, a XVIIL században is felváltva az egyes
hajdúvárosokban ülésezett a kerület, s a vádlottakat oda idézték, vagy ha letartóztatásban
voltak, oda kísértették át a tömlőéből.

A hajdúkerület illetékessége valamennyi hajdúvárosra és a területén élő
minden személyre társadalmi és jogállásra tekintet nélkül kiterjedt. Azt az általánosan
elfogadott elvet vallották, hogy a hajdúvárosok területén elkövetett valamennyi
bűncselekmény elbírálására illetékes a kerület. Illetékes volt akkor is, ha a
bűncselekményt nem a területén, hanem máshol követte el a tettes,s utána hajdúvárosba
költözött vagy ott átutazóban lefogták. 9 A XVIIL században főként az
állatlopások voltak gyakoriak. Kóbor tolvajok járták a tiszántúli pusztákat, 10
az elfogott ilyen gyanús személyek ügyében is a kerület volt illetékes. Természetesen,
ha átutazó személyek bármilyen bűncselekményt követtek el valamelyik
hajdúváros területén, lefogták és megbüntették őket. 11
ELJÁRÁSJOGI GYAKORLAT
ÉS AZ ÍTÉLKEZÉS ANYAGI JOGSZABÁLYAI
Az eljárás általában feljelentés alapján indult. A nótárius kihallgatta a tanúkat,
s főbenjáró ügyekben a gyanúsítottat a város katonái bevitték a tömlöcbe.
A kor vallásos felfogásának tudható be, hogy akadt olyan férjes asszony, aki
saját magát jelentette fel paráznaság miatt. 12 A nyomozás széles körű volt, mindenkit
kihallgattak, aki az ügyről bármit is tudott. Ha szükséges volt, még a kerületen
kívüli városokba is elküldték megbízottaikat, akik a felderített tényeket
jegyzőkönyvbe foglalták, majd a tárgyaláson személyesen is jelentést tettek megállapításaikról.
13 A nyomozást csak akkor mellőzték, ha egyszerű tényállásról
volt szó s a vádlott beismert. Ha a vádlott nem a kerületben lakott vagy korábban
máshol volt lakása, megkeresték az illető magistrátust is, adjon véleményt a vádlott
ottani magatartásáról. 14 Valóságos jogsegély fejlődött ki a kerület és az ország
más városai, elsősorban a közeli Debrecen között. Különösen a mezei tolvajok
elleni küzdelemben segítették egymást. 15 Az is előfordult, hogy valamelyik hajdúvárosban
lakó személyt az ország más részén elkövetett bűncselekmény miatt az
illető város kérelmére vonták felelősségre. 16
Az igazság kiderítésére igen hatásos eszköznek tekintették a tortúrát, ennek
elrendelése azonban a vádló indítványa alapján 17 a törvényszék hatáskörébe tartozott.
18 A tortúra végrehajtásáról a tanács 2 kiküldöttje jegyzőkönyvet vett fel,
amely csak annyit tartalmazott, hogy a vádlott beismerte vagy tagadta a bűncselekmény
elkövetését. A védők gyakran tiltakoztak a tortúra ellen, arra hivatkoztak,
hogy a pálcázás „világosan és keményen" tiltva van, s az 1715:53. tc. szerint
a félelemből tett beismerő vallomás nem állhat megP A tortúra kérdésében azonban
a védői álláspont nem volt egységes, mert pl. arra a vádlói indítványra, hogy ha a
törvényszék a bizonyítékokat nem találná elégnek az elítéléshez, rendelje el a
„hóhér általi csigáztatást", a védő azzal érvelt, hogy az eddigi bizonyítékok a csigáztatás
elrendeléséhez nem elegendők, a vádlott nem épelméjű, ezért sem lehet
tortlíra alá vetni. 20 A védelem tehát a tortúra alkalmazását elvileg jogszerűnek ismerte
el. A bíróság egyébként a védői tiltakozás ellenére sűrűn elrendelte a tortúrát,
amelynek eredménye perdöntő volt : ha a vádlott annak hatása alatt is tagadott,
— felmentették. 21
Az ember élete elleni bűncselekmények esetén mindig elrendelték a boncolást
a halál okának pontos megállapítása végett. A boncolást borbélyok végezték, 22
amikor azonban az országos hírű Weszprémi István 23, „med. doctor" Debrecenben
telepedett le, rendszerint őt hívták ki. Weszprémi a boncolást a debreceni borbély
céhmester és egy debreceni chyrurgus közreműködésével végezte a tanács által

kirendelt 5—6 hatósági tanú jelenlétében. A boncolásról a mai szakszempontokat
is kielégítő jegyzőkönyvet készített részletes orvosi véleménnyel. 24 Ha a boncolást
borbélyok végezték, a boncjegyzőkönyvet Weszprémivel felülvizsgáltatták. 25
Amikor a nyomozás már elég adatot derített fel, a vádló a periratokba bejegyezte
vádindítványát. Tüzetesen megjelölte az elkövetett cselekményt, s a legtöbbször
azt a törvényes rendelkezést is, amely a cselekményt tiltotta, vagy amelynek
alapján a büntetés kiszabását kérte.Lopási ügyekben a Tripartitum I. Rész 15.
titulusára, 26 ritkábban az 1723:12. tc-re 27 hivatkozott, előbbi alapján halál, utóbbi
alapján példás büntetés kiszabását kérte. Orgazdaság esetén Zsigmond 6. Decretumának
24. articulusát, az 1659:17. tc-t jelölte meg, amelyek ezt a cselekményt
halálos büntetés terhe alatt tiltották. 28 Paráznaság miatt igen sok eljárás indult.
Ezek miatt többnyire a Tripartitum I. Rész 105. titulusa alapján halálbüntetés
kiszabását kérte, 29 ritkábban Ulászló 7. Decretumának 47. articulusára 30 és az
1723:12. tc-re 31 hivatkozott. Az ember élete elleni bűncselekmények miatt a
Tripartitum I. Rész 15. titulusa 32 alapján, s emellett még az 1723:11. tc. 33 felhívásával
vagy csak ennek a törvénynek a megjelölésével indítványozta halálbüntetés
kiszabását. 34 Ezekben a bűnügyekben is találkozunk olyan vádindítvánnyal,
hogy amennyiben a beszerzett bizonyítékok nem lennének elegendők a vádlott
elítéléséhez, rendeljék el tortúra alá vételét. 35 Káromkodás miatt indított bűnügyekben
az 1563:42, 1659:42., és 1723:110. tc-re, 36 katolikus papok sérelmére elkövetett
rágalmazás 37 és vallás elleni bűncselekmények miatt az 1723:12. tc-re 38
alapította a vádat. Sokszor viszont nem hivatkozott törvényre, hanem — mivel
általában a legszigorúbb jogi álláspontot képviselte — halálbüntetés kiszabását
indítványozta, 39 vagy azt „kívánta, hogy érdeme szerint büntettessék" meg a vádlott.
40
A vád előterjesztése után kapcsolódhattak be az eljárásba a védő ügyvédek.
Ha a törvényszék úgy találta, hogy a vádlott a maga védelmét ellátni nem tudja
s az ügyvéd díjának megfizetésére képtelen, ingyenes védőt rendeltek ki részére,
s a költséget a városok viselték. 41 Az ügyvéd a vádindítványra bejegyezte az iratokba
a maga álláspontját, ún. szóváltását. Vitába szállt a vád állításaival, s
igyekezett kimutatni védence ártatlanságát, vagy ha a kétségtelen bizonyítékok
miatt erre nem volt lehetősége, az enyhítő körülmények alapján a cselekményre
előírt szigorú büntetés helyett, a törvényszék által megállapítandó más büntetés
kiszabását kérte. A védők szintén országos törvényekre hivatkoztak, amikor a
terhelő vallomások értékét mérlegelték 42 vagy a vád hiányosságait kimutatták. 43
A védő szóváltására a vádló jegyezte be feleletét, védte a maga és cáfolta a védő
állításait. A vádló és védő általában 3—3 szóváltást jegyzett be, ennél többre
csak ritkán került sor. Mindkét fél perbeli szóváltása logikus, jogászi érvelésű
volt. 44 A vádló mindig a legszigorúbb álláspontot képviselte, amit a védő a bíróság
tagjainak érzelmeire is hatva igyekezett ellensúlyozni a felmentés vagy enyhébb
büntetés érdekében. Az enyhébb büntetés kiszabása rendszerint megtörtént,
a felmentés már ritkábban, mert a törvényszék alaposan mérlegelte a beszerzett
bizonyítékokat. 45 A merev vádlói álláspont mellett azonban arra is akad
példa, hogy maga a vádló indítványozta a felmentést. 46
A letartóztatott vádlottat a tárgyalásra elővezették. Ha szabadlábon volt,
a tanács egy kiküldöttje élőszóval tudatta vele a tárgyalás helyét és idejét 47
vagy írásban idézték meg a vádindítvány csatolása mellett azzal a figyelmeztetéssel,
hogy távolmaradása esetén is ítéletet hoznak. 48 A tárgyaláson a vádló élőszóval
is előterjesztette a vádat, amelyre a vádlott szintén élőszóban nyilatkozott,
s ha a nyomozás során tett vallomásával egyezően beismerte a cselekmény elkö-

vetését, a törvényszék a periratokban rögzített bizonyítékokra, a perbeli szóváltásokra
és az ülésen jelen levő védő felszólalására is figyelemmel meghozta az ítéletet.
49. Ha a vádlott visszavonta nyomozati beismerő vallomását, s a törvényszék
úgy találta, hogy még további bizonyítékokra van szükség, a tárgyalást elnapolta
a következő ülésszakra, amelyet már másik hajdúvárosban tartottak, s a két
ülés közötti időben a nótáriusok újabb tanúkat hallgattak ki, a vádló és védő
pedig további perbeli szóváltásokat jegyzett be. 50 Feltűnően sok vádlott vett
igénybe védőt, de akkor sem került hátrányosabb helyzetbe, ha saját maga látta
el védelmét, mert a tárgyaláson is részletesen elmondhatta védekezését.
Eljárásjogi alapelv volt, hogy vagyon elleni bűncselekmények esetén az ítéletben
rendelkeztek a kár megtéríttetése iránt is. 51 Ugyanazért a cselekményért
ismételt eljárásnak nem volt helye, tehát alkalmazták a ne bis idem elvet. 52 A rabságban
— mai kifejezéssel előzetes letartóztatásban — eltöltött időt rendszerint
beszámították a kiszabott szabadságvesztésbe. Testi büntetés esetén is figyelembe
vették a hosszabb ideig tartott rabságot, s ilyenkor a pálcaütések számát mérsékelték
vagy több egyenlő részletben rendelték végrehajtani. 53 A letartóztatásból
az ítélet meghozatala előtt csak két személy kezességlevele alapján lehetett szabadulni.
A kezeseknek jelentős összeg megfizetésének terhe alatt kötelezettséget
kellett vállalniuk arra, hogy a szabadlábra helyezett vádlottat a törvényszék
kívánságára bármikor előállítják. 54
Ha a kerület elsőfokon járt el, az ügyek többségében 2—3 hónap alatt ítéletet
hoztak, az ülésszak egy-egy napján 3—4 ügyet is elintéztek. 55 Ha másodfokon
jártak el, az időtartam már hosszabb volt, az eljárás megindításától 1—2 év is
eltelt a fellebbviteli ítélet meghozataláig. A direktorális székhez megfellebbezett
ügyekben nem ritkán 6—7 év telt el, amíg ott is meghozták az ítéletet és az ügy
jogerősen befejeződött. 56 A kerület a másodfokú eljárásban az elsőfokú ítéletet
vagy helybenhagyta, vagy a büntetés mértékét megváltoztatta, vagy a vádlottat
felmentette, ha pedig az ügyet nem találta elbírálásra alkalmasnak, az iratokat
visszaküldte az elsőfokon eljárt városhoz azzal az utasítással, hogy az érdemi
ítélet meghozatalához milyen további bizonyítékokat kell beszerezni. 57
Az ítéleteket írásba foglalták. Röviden és tömören megállapították, hogy a
vádlott mit követett el, ezt milyen bizonyítékok igazolják, felsorolták a javára
és terhére figyelembe vett enyhítő és súlyosító körülményeket, s végül megjelölték
a büntetés mértékét. A büntetés kiszabásánál nem hivatkoztak törvényekre.
Ez logikus is volt, mert rendszerint mellőzték a törvényben előírt halálbüntetés
kiszabását, s ezt akként juttatták kifejezésre, hogy vádlottat „a rendes büntetés
alól felmentették" s meghatározták az ehelyett alkalmazott büntetés nemét és
mértékét. Az a tény, hogy a vádlók és védők gyakran utaltak a vonatkozó törvényekre
és ítélkezési gyakorlatra, azt bizonyítja, hogy a vádat és védelmet a joghoz értő,
azzal élethivatásszerűen foglalkozó személyek látták el. Az ítéletek logikus indokolása
— miként erre alább még visszatérünk — arra mutat, hogy bár a kerület tanácsából
nem alakult külön bírói testület, a tanács tagjainak többsége feltétlenül járatos
volt a büntető jogszolgáltatásra vonatkozó szabályokban és ítélkezési gyakorlatban.
ÍTÉLKEZÉSI GYAKORLAT
Mint minden feudáliskori társadalomban, a lopás rendes büntetése a kerületben
is halál volt. A lopáson azt a bűncselekményt értették, amit ma is értünk.
A tettesen kívül a felbujtót vád nélkül is megbüntették. A vádelv nem érvényesült
következetesen, mert ha az derültki,hogy a vádlotton kívül másnak is szerepe

volt a cselekmény elkövetésében, a tárgyalásra megidézték és megfelelő bizonyíték
alapján vád nélkül is elítélték. 58 A felbujtót enyhébben büntették, mint a
tettest. Ugyancsak enyhébben büntették a fiatalkorúakat is, de csak a vagyon
elleni bűncselekmények esetében. A büntetés mértékének megállapításánál figyelemmel
voltak az eltulajdonított ingóságok értékére, a vádlott személyi és
családi körülményeire, beismerésére és arra, hogy büntetlen vagy visszaeső.
Halálbüntetést csak kivételesen alkalmaztak akkor, ha nagy értékű ingóságokat
tulajdonított el a tettes s lopásért korábban már megbüntették, 59 megrögzött
bűnöző volt, megjavulására nem volt remény, ezért a társadalmat meg kellett
szabadítani tőle. Rendkívül súlyosító volt, ha a lopást ünnepnap, istentisztelet
ideje alatt követték el. 50 Könyörtelenül kiszabták a halálbüntetést azokkal szemben,
akik „a tolvajságot vásárról vásárrajárván, gyermekkoruktól mint szokott mesterséget
gyakorolták, másokat is tolvajságra tanították,' 1'' 51 nemkülönben azokra, akik
„magukat kóborlásra, korhelységre, részegeskedésre adták s mások véres verejtékkel
keresett javait eltulajdonították''''. 52 A kisebb értékű lopásokat sem hagyták megtorlás
nélkül, s az ellopott ingók értékéhez igazodóan a férfiakat 15—100 kemény
pálcaütésre, 63 a nőket pedig 24—100 korbácscsapásra vagy hóhér általi megseprűztetésre
ítélték. 64 A seprűcsapások számát is pontosan meghatározták az ítéletben.
A 60—100 pálca-, illetve korbácscsapást 2—3 egyenlő részletben verték el
az elítélten. A terhes nőkön azonban a testi büntetést nem hajtották végre, hanem
kezesség ellenében elbocsátották őket, ami azt jelentette, hogy a szülés után,
amikor már megerősödtek, idézték meg őket a büntetés kiállása végett. 65 Lopás
miatt büntetésként alkalmazták, hogy a hóhérral akasztófát süttettek a vádlott
hátára 6 6 vagy homlokára 67 azért, hogy mint tolvajt mindenki felismerje és óvakodjék
tőle. Az eset körülményeire tekintettel több fajta büntetést is kiszabtak,
a pálcaütéseken felül börtönbüntetést is alkalmaztak. 68 A hajdúk igyekeztek a
tolvajoktól megszabadulni, ezért sűrűn előfordult, hogy a börtön, pálca, korbács
vagy megseprűzés mellett még a hajdúvárosokból kitiltást is kimondták 69 vagy
katonának adták az elítéltet. 70 A kitiltás örökre szólt, a katonának adott személy
viszont a szolgálat letelte után visszatérhetett. A magántulajdon intézményét
szigorúan védték, ezért ha a vádlottra nem tudták ugyan rábizonyítani a vagyon
elleni bűncselekmény elkövetését, de magaviseletét gyanúsnak találták, elrendelték,
hogy lakóhelyét csak engedéllyel hagyhatja el, ellenkező esetben letartóztatják
és megbüntetik. 71
Az orgazdaságot csak akkor állapították meg, ha a vádlott tudta, hogy lopott
ingóságot szerzett meg. A tolvajok a lopott állatokat a vásárokon értékesítették,
ezért a vevőnek okos körültekintéssel kellett vásárolnia, mert ha a körülményekből
tudnia kellett, hogy lopott jószágot vásárolt — orgazdaság miatt elítélték.
Hogy a megvett jószág vagy egyéb ingóság lopás útján került az eladóhoz, elsősorban
a vételárból kellett tudnia a vevőnek; ha áron alul vásárolt, nem szabadult
a büntetés alól. 72 Ha a vevő a rendes forgalmi árat fizette meg, s a körülményekből
sem tudhatta, hogv lopott holmit vásárolt — felmentették. 73 Az orgazdaság
rendes büntetése szintén halál volt, de ezt azért nem alkalmazták, mert
ennél a bűncselekménynél is elsősorban az ingóságok értékét vették figyelembe,
s az orgazdák olyan nagy értékeket nem szereztek meg, hogy indokolt lett volna
kivégzésük. A büntetés mértéke 40—100 pálcaütés volt, s emellett arányos kártérítésre
kötelezték. Beszámították javára a tolvajnak kifizetett vételárat, s e közt
és a tényleges érték közötti különbözetet fizettették meg vele, a többi kár megtérítése
a tolvajt terhelte. 74 Ha indokoltnak látták, további büntetésül az orgazdát
is kitiltották a hajdúvárosokból. 75 Ebben a bűncselekmény-kategóriában
9U

találkozunk a böszörményi magistrátus olyan gyakorlatával, hogy a vádlott bűnösségét
megállapították ugyan, azonban eddigi kifogástalan magatartására tekintettel
a büntetést mellőzték és csupán eleven díjának, valamint az okozott
kár megfizetésére kötelezték. Egy konkrét esetben a vádlott az ítélet ellen fellebbezéssel
élt azon az alapon, hogy bűncselekményt nem követett el, tehát kártérítési
kötelezettség sem terheli. A kerület a magistrátus ítéletét megváltoztatta,
nem fogadta el a terhelő tanú vallomását, s vádlottat a kár megfizetése alól is
mentesítette. Az ügyben a végső szót a kassai direktorális szék mondta ki: a
böszörményi magistrátus ítéletét hagyta helyben, s ezzel helyesnek ismerte el azt
a gyakorlatot, hogy ha a tettes korábbi kifogástalan magatartása indokolja, a
büntetés kiszabása mellőzhető. 70
Sikkasztás miatt akkor indítottak eljárást, ha valaki a reá bízott jószággal
mint sajátjával rendelkezett. Az ilyen cselekményeket is rendszerint pálcázással
büntették. A csalás és lopás között nem tettek különbséget, s ha a csalás tipikus
esetéről volt szó, akkor is lopásnak minősítették a cselekményt. 77
Az ember élete ellen irányuló cselekményeknél különbséget tettek szándékosság
és gondatlanság között, s a gondatlan cselekményt enyhébben büntették. 78
Halálos eredmény bekövetkezte esetén gondosan mérlegelték a látlelet adatait,
a használt eszközt és hogy a tettes az áldozat testének mely részét sértette meg.
Ha a sérülés és a halál között az okozati összefüggés megvolt, s a tettes számolhatott
a halálos eredménnyel — halálbüntetést szabtak ki. 79 Korbáccsal vagy pálcázással
büntették a tettest, ha tevékenysége nem okozója, hanem csak meggyorsít
ója volt a már beteg sértett halálának. 80 Ha a cselekmény elkövetésében többen
vettek részt, az ítéletben megállapították az egyes személyek tevékenységét és
a büntetéseket ennek arányában szabták ki. 81 Halálos eredmény esetén a vádló
mindig gyilkosság miatt emelt vádat és halálbüntetés kiszabását kérte. A bíróság
azonban gondosan mérlegelte a bizonyítékokat, s ha az ölési szándékot nem
látta bizonyítottnak, halált nem szabott ki, hanem más, rendszerint pálcabüntetést
alkalmazott. 82 A testi épség ellen elkövetett bűncselekmények miatt látlelet
alapján hoztak ítéletet. A látleleteket a borbélyok készítették, s részletesen
leírták a talált sérüléseket, s ha azokat súlyosaknak ítélte a bíróság, s emellett az
elkövetés módját is különösen kegyetlennek találta, 100 pálcaütésen alul nem
igen szabadult a tettes, sőt arra is volt példa, hogy büntetésül gyalog katonának
adták, de kimondták azt is, hogy ha katonának nem vennék be, akkor 100 pálcaütést
kell rajta végrehajtani. 83 Alkalmaztak tehát vagylagos büntetéseket is.
A házasságon kívüli nemi viszonyt — miként az ország más bíróságai — a
kerület is kellő szigorral üldözte. A Tripartitum 1. Rész 105. titulusa szerint a nős
paráznák büntetése halál, a nőtleneké és hajadonoké pedig pálca, illetve korbács
volt. A vádló minden esetben halálbüntetés kiszabását indítványozta, a nagy
számban fennmaradt ilyen természetű ügyek iratainak tanúsága szerint azonban
erre egyetlen esetben sem került sor. Mindig megtalálták azokat az enyhítő körülményeket,
amelyek indokolttá tették a rendes büntetés alóli felmentést és más
büntetés kiszabását. A kerület józanságára mutat, hogy még olyan esetben is,
amikor a katonai szolgálatot teljesítő férj tett feljelentést a házassági hűséget
megszegő felesége ellen és halálra ítélését kérte, — a feleség beismerését enyhítőként
értékelve, 30 korbácscsapással kellően megtoroltnak tekintette a cselekményt.
84 Szabad személyekre, vagy ha a testi büntetés a vádlott egészségi állapotát
súlyosan veszélyeztette volna pénzbüntetést szabtak ki. 85 Az olyan parázna
személyt, akinek erkölcstelen magatartása kirívó volt, s attól lehetett tartani,
hogy viselkedése nem változik, a testi büntetés kiállása után a hajdúvárosokból
is kitiltották. 86
7 A hajdúk
97

A nemi ösztönök természetellenes, állattal történt kielégítése esetén életkorra
tekintet nélkül a törvény teljes szigorával sújtottak le. A büntetés minden esetben
halál volt, amelyet úgy hajtottak végre, hogy a hóhér a tettes fejét levágta, azután
testét azzal az állattal, amellyel „fertelmeskedetf megégették. Ez az ítélkezési
gyakorlat azonos volt az országossal.
Az eddigi jogtörténeti kutatások nemigen találtak feleletet arra, hogy a
fővétel után az állattal együtt elégetésnek mi volt az indoka. A kerület egy 15
éves fiút ítélt halálra sodornia miatt, s az ítélet világos választ ad az elégetésre.
,,. . .azután a tehénnel és lóval való megégetésre ítéltetik, hogy még emlékezete is fel
ne maradjon ezen nagy, irtóztató, s másokat is megbotránkoztató cselekedetnek''''. 87
Nyilván ezen a meggondoláson alapult az országos gyakorlat is. Ilyen szigorú
büntetéssel igyekeztek gátat vetni a főként fiatalkorúak és pásztorkodó felnőttek
körében előforduló természetellenes hajlamok elszaporodásának.
A kor vallásos felfogásának megfelelően a káromkodást pálcázással, illetve
korbácscsapással torolták meg. Ha azonban feltűnően durván, állandóan káromkodó,
s emiatt már büntetett vádlott került ismét a bíróság elé, a halálbüntetés
kiszabásától sem riadtak vissza, mert a kor felfogása szerint a káromkodással kihívott
istencsapást csak szigorú büntetéssel lehetett elhárítani. 88
Köztudott, hogy a hajdúvárosok lakosságának túlnyomó többsége református
volt. Politikai okok miatt azonban nagyon ügyeltek arra,hogy a katolikus lakosság
vallásos érzületét és a katolikus papok tekintélyét sérelem ne érje. Abból indultak
ki, hogy a más vallásúak hitét és a papi renden levőket tisztelni, becsülni és velük
„szép harmóniát'''' tartani alapvető kötelesség. Ha valaki ezzel a kívánalommal
szembe helyezkedett, megkapta a maga érdemlett testi büntetését, sőt még a
hajdúvárosokból is kitiltották. 89
Mai kifejezéssel szólva, az igazságszolgáltatás elleni bűncselekményeket, a
hamis esküt és a hamis tanúzást testi büntetéssel sújtották. A hamis esküt tígy
fogták fel, hogy ezzel a hamisan esküvő felebarátjának tesz kárt, ezért büntetést
érdemel. 90
A hajdúkerület ítélkezési gyakorlata nagyban-egészben azonos volt az országossal.
A büntetések mértékénél kirívó aránytalanságok nem voltak. Az ítéletekben
pontosan megállapították a tényállást, foglalkoztak a rendelkezésre állóbizonyítékokkal,
a súlyosító és enyhítő körülményekkel és megfelelő mérlegeléssel
határozták rneg a büntetés nemét és mértékét. Az ítélkezésnek kétségkívül haladó
vonása, hogy a vádlottak bűnösségét csak megfelelő és megnyugtató bizonyítékok
alapján állapították meg. Ha nem volt bizonyíték, vagy azokat nem találták
meggyőzőeknek, a vádlottat felmentették. Bizonyítékok nélküli, megalapozatlan
ítéletekkel nem találkozunk.
A vádlók és védő ügyvédek a törvényeket és koruk jogirodalmát alaposan
ismerték. Nem egy olyan védői szóváltás olvasható, amely Carpzovnak (1595—
1666), a lipcsei egyetem jogtanárának munkájára hivatkozik és a védői álláspont
helyességének igazolására bőven is idéz belőle. 91 Ugyancsak sűrűn találunk hivatkozásokat
a nagyszombati egyetem híres jogtanárának, Bodo Mátyásnak 1751ben
megjelent munkájára, a Jurisprudentia criminalis-ia. is. 92
A büntető igazságszolgáltatás korszerű színvonala és szigora azonban csak
az úgynevezett szegénységgel szemben érvényesült. Ha tisztségviselők : hadnagy
vagy nótárius követett el pl. a közpénzzel visszaélést, ennek büntetőjogi következményeit
nem alkalmazták, hanem csak kártérítésre kötelezték a bűnöst, s ahhoz
is segédkezet nyújtottak, hogy az eljárás vég nélkül elhúzódjék. 93
A királyi hatalom iránti szolgai alázatot mutatja az az ítélet, amelyet egy 29

éves böszörményi szolgalegény ellen hoztak azért, mert „magát magyar kurucnak"
mondta. 100 pálcaütésre ítélték „és hogy itten őfelsége igaz híveinek botránkozására
ne legyen, s a jóknak még csak szeme előtt se forogjon az ilyen gonosz ember,
Tömösvárra hat esztendeig való talicskázásra küldetni határoztatik" u
Ugyancsak jellemző az az eljárás, amely Orosz László és 10 társa böszörményi
lakosok ellen apostasia miatt indult. 95 A vád szerint all böszörményi lakos orosz
hitű szülőktől származott, de vakmerően a helvét vallásra tértek át. Az „orosz" hit
„unitus", vagyis Rómával egyesült, mai nem pontos nevezet szerint görögkatolikus
(görög szertartású római katolikus) hitet jelent. A kárpátukránoknak az
északkeleti Felvidékről az Alföldre leszármazott része is nolens-volens belekényszerült
az Unióba már a XVII. század végén — ennélfogva ők is beleestek az
I. Carolina Resolutio óta (1731) fennállott abszolút uralkodói rendelkezés hatályába
— amelyet csak II. József türelmi rendelete (1781) oldott fel —, hogy a római
katolikus hit elhagyása „apostasia" és mint ilyen, államilag is büntetendő cselekmény.
Ezt a rendelkezést különösen Mária Terézia uralkodása alatt teljes
kíméletlenséggel alkalmazták olyanokra is, akik gyermekségüktől fogva a református
vagy evangélikus hit gyakorlásában éltek, de bizonyítható volt, hogy
egyik vagy mindkét szülőjük római katolikus volt. Az Orosz László és társai elleni
ügyben az a jellemző, hogy ilyen eljárásra még az óriási többségében református
hajdúkerületben is sor került, méghozzá azokban az években, amelyekben Józsefnek,
mint corregensnek és római császárnak mérséklő befolyása már érvényesült.
Jellemző az is, hogy a vádat a kerület előtti eljárásban Sipeki Bálás Mihály képviselte,
aki pápista ember volt. A Sipeki Bálás család egyébként a leghithűbb
pápista köznemesi családok közé tartozott, később püspök is lett belőlük. A kerület
nyilván nem tudott kitérni a világi hatalom legteljesebb támogatását élvező
római katolikus nyomás elől s kénytelen volt ilyen természetű ügyekkel is foglalkozni.
Ezúttal nincs terünk még több konkrét üggyel igazolni, hogy a kerület
büntetőbíráskodásában mennyire érvényesültek az osztályszempontok, a politikai
és gazdasági hatalom gyakorlóinak védelme. Ha az elnyomás, a hajdúvárosok
vezetőinek nemegyszer korrupt magatartása elégedetlenséget robbantott ki, a
kezdeményezőket tömlöcbe vetéssel és a hosszadalmas eljárással lelkileg úgy
összetörték, hogy a végén szánták-bánták lázongó magatartásukat és írásban
kötelezték magukat arra, hogy alázatos és jámbor életet élnek. 96
Az osztálykorlátok ellenére azonban a hajdúkerület büntető igazságszolgáltatását
az ítélkezésben megnyilvánuló józan mértékletességre és tárgyilagosságra törekvés,
nem utolsósorban a jog és orvostudomány korszerű eredményeinek alkalmazása következtében
haladónak kell tekintenünk.
J E G Y Z E T E K
1 Dankó Imre: A hajdúkutatás jelenlegi állása és feladatai. DME 1962—64 (Debrecen, 1965)
47—56.
2 HBM. Levéltár. Hajdúkerületi levéltár. Criminalia. Ltsz. 1004. A továbbiakban az egyes irat­
csomókat a leltári szám nevezőjében jelzem.
3 1004/120. 1749. fasc. A. No. 2. A böszörményi magistrátus Tóth Jánost káromk dásért
pálcaütésre ítélte. A fellebbezés visszautasítása miatt Tóth a hajdúvárosok kapitányáho
fordult, aki a magistrátust utasította, hogy ,,. . . a fellebbezést megengedni el ne mulassza".

4 1004/120. 1757. fasc. E. No. 3.
5 1004/120. 1761. fasc. J. No. 26.
6 1004/120. 1756. fasc. D. No. 1—2.
7 1004/120. 1756. fasc. D. No. 1—2. „Az apelláta I-nek (incattus: vádlott) megengedtetik."
8 1004/120.1758. fasc. F. No. 9—10. „A publicumok miatt ezen causa a jövő sedriara rejectál-
tatik."
9 1004/120.1759. fasc. G. No. 8. Ferenci Sándor debreceni sőrést Böszörményben lopás miatt le­
tartóztatták. Amikor erről Debrecen bírája tudomást szerzett, a tanács nevében a böszörményi
hadnagyhoz írt levelében közölte, hogy egy debreceni lakosnak egy hónapja 6 marháját el­
lopták, s Ferencire gyanakszik. Ezért „kérjük kegyelmeteket, hogy azon legényt minden circum-
stantiákra szorosan megkérdezvén, minékünk tudósításukat mentül hamarább megküldeni ne saj­
nálják, tőlünk is hasonló dologban segítséget várván..."
10 1004/121.1765. fasc. N. No. 14. A debreceni tanács 1765. július 24-i levele a hajdúvárosok kapi­
tányához. „Sokfelől bizonyosan esett értésünkre, hogy a Hortobágyon túl levő pusztákon kóborló rossz
emberek támadtanak, akik mind túl, mind innen a gulyákban már feles károkat tettek tolvajkodá-
sukkal. Sőt úgy halljuk, hogy a Tiszántúl is éjféle rossz emberek . . . egymás kezére játszanak. Két­
ségkívül el lehet hinni, hogy ezen tolvajoknak helységenként székbírák vagy mészárosok lehetnek
közöseik. Mi ezért ezen gonosznak megelőzésére szükségesnek ítéltük T. N. Borsod és Heves megyék­
hez levelünk által hírt tenni és ezenkívül tettünk ily rendelést, melyet szinte mai napon fogunk ef-
fectusba venni, hogy egynéhány jó fegyveres lovas és szekeres embereink mennek ki a pusztákra az
említett rossz emberek persecutiójára és elfogattatásukra. Mivel pedig úgy értjük, hogy ezen tol­
vajok jó paripákkal lévén, éjszaka ütnek ki tolvajkodni, nappal pedig a veresnádi és más körül
lévő nagy rétekre veszik magukat, ehhez képest kívántuk jó urainkat, kegyelmeteket . . .reqvirálni,
hogy a szomszédságban közjóban velünk együtt munkálkodni és még ma vagy holnap jó fegyveres
lovas és szekeres embereket arról az oldalról a pusztákra kirendelni ne terheltessenek, hogy ezen
rossz embereknek elnyomásában jobban boldogulhassunk."
11 1004/120.1761. fasc. J. No. 15. Ádámné Zemplényi Dobos Klára gönci lakos vejével Nánáson
szállt meg. Feljelentették őket, hogy paráználkodtak. Ügyükben marasztaló ítéletet hoztak.
12 1004/120.1759. Fasc. G. No. 2. Feljelentését azzal indokolta: „Féltem, hogy meghalok ezen
gyermekágyamban és az isten megver."
13 1004/120.1761. fasc. J. No. 25. „Közönséges nemes hajdú városok akaratából mind Nádudvarra.. .
mind pedig Kábára deputatusok küldettek avégre, hogy. . . vesztek-e Nádudvarról . . .lovak . . .és
adódtak-e Kábára. . . Deputatus uraimék coram sedria (bíróság előtt) tett hiteles relatiójukból
(jelentéséből). .. és egyszersmind nádudvari és kabai testimoniumból (bizonyítványából) is constal
(tudva van)..."
14 1004/120.1758. fasc. F. No. 2, Egy ilyen megkeresésre Kaba város bírája és tanácsa igazolta,
hogy „1750-től négy évig és egy darabig ott lakott Zelizi András magát és mészáros hivatalát becsü­
lettel követte, legkisebb szó vagy gyanúság akármi részben is hozzá nem hallatott, sem valami gonosz­
ság benne nem tapasztalhatott".
15 1004/121.1765. fasc. N. No. 14. 1. 10. sz. jegyzetet.
16 1004/121.1762. fasc. K. No. 9. Illésy István madarasi kapitány tudatta, hogy Szatmári András
böszörményi pásztor 10 sertést Nagyiványról ellopott, s madarasi lakosoknak eladta. Kérte az
eljárás megindítását.
17 1004/120.1758. fasc. F. No. 8. 9.
18 1004/120.1759. fasc. G. No. 8. (vádlott) nagyobb tolvajlásainak és complex társainak kinyilat­
koztatása végett hóhér által leendő kínoztatásra, nevezetesen pedig a tortúrának 4 gradusára ítéltetik."
1004/121.1762. fasc. K. No. 7. Vádlottat a tortúra 3 gradusára ítélték.
1004/122.1766. fasc. O. No. 11. stb. A cselekmény súlyához képest 30—100 pálcaütés alatt
vallatást rendeltek el.
1004/123.1769. fasc. R. No. 14. Megrögzött tolvajokkal szemben az érdemi ítéletben rendelték

el a tortúrát a tolvajtársak kivallása végett. A büntetett előéletű Kiss István debreceni lakost
24 ló ellopásában találták bűnösnek. „Cimborás tolvaj társainak kinyilatkoztatására hóhér keze
által való kínzásra, annak utána pedig akasztófára ítéltetik".
19 1004/120.1756. fasc. D. No. 1. Beke Mihály a terhére rótt egyik cselekmény elkövetését pálcázás
alatt beismerte. Vallomása mellett zárójelben feljegyezte a nótárius: „De ezt, hogy felkölt a
pálca alól, rovocálta". Arra a kérdésre: „hát a gyeplő hol van?" — így felelt: „Jaj nem tudom,
csak kínomban mondottam, magam vagyok magamnak gyilkosa, mert ártatlan vagyok''''. De a ki­
hallgató így biztatta: „No, valld meg, mert mingyárt vernek". Erre aztán vallott is.
20 1004/120.1758. fasc. F. No. 6. A törvényszék úgy döntött, hogy mivel gyanúokok vannak, de
vádlott siket és nem épelméjű, a rendes helyett könnyű tortúrát kell alkalmazni, ezért 40 pálca­
ütést szabott ki.
21 1004/120.1758. fasc. F. No. 9. „Péter Samu a törvényszék által maga tolvajságának és részes tár­
sainak kinyilatkoztatására megítélt 4 gradusait a tortúrának kiáltván és a tortúra alatt semmit nem
vallott, ezért a vád alól felszabadíttatik."
22 1004/120.1756. fasc. D. No. 1. 2.
23 Weszprémi István (1723—1799) 1757 márciusában telepedett le Debrecenben, s haláláig itt
maradt mint városi orvos. Életére és munkásságára 1. Sükösd Mihály: Tudós Weszprémi Ist­
ván. Irodalomtörténeti füzetek 16. sz (Budapest, 1958)
24 1004/122.1766. fasc. O. No. 14.
25 1004/122.1768. fasc. Qu. No. 1.
26 1004/120.1758. fasc. F. No. 3. 8. 9. stb.
27 1004/120. 1761. fasc. J. No. 16. stb.
28 1004/120.1747. fasc. A. No. 3.
29 1004/120.1758. fasc. F. No. 10. stb.
30 1004/120. Egyéb jelzete nincs az iratnak. 1755-ben Elek Sámuel ellen indított ügy.
31 1004/120.1761. fasc. J. No. 15. stb.
32 1004/120.1758. fasc. F. No. 6.
33 1004/120.1759. Fasc. G. No. 7.
34 1004/122.1766. fasc. O. No. 14.
35 1004/120.1758. fasc. F. No. 6.
36 1004/120. 1749. fasc. A. No. 2.
37 1004/120.1757 fasc. E. No. 4.
38 1004/120.1759. fasc. G. No. 12.
39 1004/120.1758. fasc. F. No. 4. 5. 7. stb.
40 1004/120.1759. fasc. G. No. 9. 11.
41 1004/120.1756. fasc. D. No. 2. „A . . .procator nemes hajdú városok determinatiójából, mint vala­
mely igaz szegények, a városok költségével assignaltatott."
42 1004/120.1761. fasc. J. No. 16.
43 1004/120.1756. fasc. D. No. 1. „Az 1723:30. art. rendelése szerint minden civilis actióban (polgári
keresetben) világosan meg kell nevezni, mit kér az actor, annál inkább a criminalis actióban ki kell
tenni azon gonosz cselekedeteket, amellyel valaki vádoltatik és melyért annak büntettetni kelletik"
44 1004/120.1759. fasc. G. No. 2. 4. 10. 13. stb.
45 1004/120.1761. fasc. J. No. 3.
46 1004/121.1766. fasc. O. No. 1. Haga Jónás karcagi cigányt Szoboszlón letartóztatták, mert
azzal gyanúsították, hogy ott 1765. december 7-én 2 lovat ellopott. Védekezése alapján meg­
keresték a debreceni tanácsot tanúk kihallgatása végett. A tanúk igazolták, hogy Haga az em­
lített napon Debrecenben tartózkodott. „Mivel rossz cselekedete sem volt eddig", amint ezt a
karcagi tanács közölte, a vádló felmentést indítványozott.
47 1004/120.1756. fasc. D. No. 2. stb.
48 1004/122.1768. fasc. Qu. No. 11. „Mi végre és kinek kérésére citáltatja általunk kegyelmedet a

nemes hajdú városok törvényszéke maga elébe nemes Böszörmény városába ezen folyó esztendő feb-
ruárius havának 8-ik napjára, az ide rekesztett fiscalis actiónak és nemes hajdú városok törvény­
széke commis siójának valóságos másából bővebben megértheti kegyelmed. A megnevezett napra és
helyre annak okáért szoros számot tartván kegyelmed a törvényszék előtt maga személyében megje­
lenni el ne mulassza. Egyébiránt vagy jelenik meg kegyelmed vagy nem, a fent nevezett nemes tör­
vényszék mindazonáltal atévő lészen a dologban, amit a törvény és a közigazság hoznak magukkal."
Az idézés 1768. január 16-án kelt. Megidézett nem jelent meg, távollétében hozták meg az íté­
letet és a hajdúvárosokból is kitiltották.
49 1004/120.1759. fasc. G. No. 6. stb.
50 1004/120.1761. fasc. J. No. 16. 25.
51 1004/121.1764. fasco. M. No. 5. „Amennyiben pedig Szabó Erzsók a kárt meg nem téríthetné
megkárosodott debreceni lakos Ujfalusi Jánosnak, annyiban míg a kárt megtérítheti szolgálatával
vagy más módon, említett Ujfalusi Jánosnak kezébe adattatik."
52 1004/120.1756. fasc. D. No. 2. Horváth Jánosné ellen lopás és még leánykorában elkövetett
paráználkodás miatt emeltek vádat. Ez utóbbival kapcsolatban a védő előadta : a paráznasá­
gért annak idején elsofokon elítélték, de a hajdúvárosok gyűlése tiszta személynek ítélte és
felmentette. Egy vétekért újabb bizonyíték nélkül két eljárásnak helye nem lehet.
53 1004/121.1766. fasc. O. No. 3. Nagy István és Balog Péter böszörményi lakosokat lopás miatt
csak 40—40 pálcaütésre ítélték, mert tekintetbe vették 2 hónapi rabságukat.
1004/121.1766. fasc. O. No. Bagoly János 5 személytől lopott s „100 pálcaütésnek két ízben le­
endő elhordozására" ítélték, mert figyelembe vették „8 hónapig való szenvedését" (rabságát).
54 1004/120.1758. fasc. F. No. 2. „Alább megírtak .. .Pap Mihály, Kovács Ferenc és Zelizi András
nevű rabokért. . . a kezességet mindenik részéről öt-ötszáz forintokig magunkra vállalván, ebbeli le-
kötelezésünkkel a rabságból őket kivettük oly véggel, hogy amikorra a tekintetes nemes törvényszék­
nek concursusát legelébb meg fogjuk érteni, a parancsolatot observálván, őket előállítani kötelesek
leszünk és lenni tartozunk. Melyet ha nem cselekednénk, azon említett öt-ötszáz forintokat mindenik­
nek résziről rajtunk desumálni és desumáltatni lehessen". Az ügyben három vádlott volt, ezért hat
személy vállalt kezességet.
1004/120.1758. fasc. F. No. 10. Elek András ellen paráznaság miatt indított ügyben a két kezes
500 forintig vállalta a kezességet.
55 1004/120.1760. fasc. H. No. 17—20. stb.
56 1004/120.1747. fasc. A. No. 3. Orgazdaság miatt Balog István ellen 1747. január 6-án indult
meg az eljárás a böszörményi tanács előtt. A kerület 1749. június 21-én hozta meg a másodfokú
ítéletet, a kassai direetorális szék ítélete pedig 1756. február 11-én kelt.
57 1004/123.1770. fasc. S. No. 26. Dombi Nagy Márton és Kovács István nánási székgazdák ellen
sikkasztás miatt indított ügyben a kerület azzal küldte vissza az iratokat, hogy a vádlottak
vallomása homályos, ezért módot kell adni, hogy „egymás közt való difficultásaikat világosabban
előadhassák . . .és a vádak alól magukat menthessék, következésképpen hajdú városok sedriája is
jobban informáltathassék. . . s mind a két rendbeli székgazdáknak számadásaik felküldettessenek".
58 1004/120.1758. fasc, F. No. 3.
59 1004/120.1761. fasc. J. No. 1.
60 1004/120.1761. fasc. J. No. 3.
61 1004/122.1766. fasc. O. No. 25. Csak az ítélet található, a többi irat hiányzik. Konyás András
elleni ügy.
62 1004/122.1766. fasc. O. No. 25. Juhász György elleni ítélet.
63 1004/120.1759. fasc. G. No. 6. A szoboszlói Nagy János búzát és 7—8 itce bort lopott. Mivel be­
ismert, büntetve még nem volt. a búza megkerült, a bor meg nem volt sok, 15 pálcaütésre ítél­
ték.
1004/120.1759. fasc. G. No. 14. Szilágyi András éjszaka egy alvó mendicánstól erszényt lopott,
amelyben 5 forint volt. 30 pálcaütésre ítélték és kötelezték az 5 forint megtérítésére.

1004/121.1762. fasc. K. No. 9. Szatmári András böszörményi pásztor Nagyiványon 10 sertést
lopott. A süldők a tulajdonosokhoz visszakerültek, vádlott beismert, nagyobb tolvajságot nem
bizonyítottak rá, ezért 60 pálcaütésre ítélték.
1004/121.1766. fasc. 0. No. 10. Bagoly János terhére azt állapították meg, hogy Csige Varga
János kertjéből 1 vasas szekeret, Bacsó János istállójából 2 hámot, 1 gyeplőt és 1 vasvillát, a
mezőn Takács János lova fejéről 2 kantárt, Nagy János istállójából 1 gyeplőt és 1 kantárt,
Tóth Dezső juhszínéből pedig 1 szántó vasat címerestől ellopott „Bár a fiscalis a rendes büntetés
alá vettetni kívánja, de mivel megjobbítása felől reménység vagyon, a kárt is megtérítette, továbbá
figyelembe véve 8 hónapig való szenvedését, a rendes büntetés alól most ugyan absolváltatik, de 100
kemény pálcaütéseknek 2 ízben leendő elhordozására ítéltetik".
64 1004/120.1760. fasc. H. No. 35. stb.
65 1004/120.1757. fasc. E. No. 2.
66 1004/120.1759. fasc. G. No. 8. Ferenci Sándor debreceni lakosnak 3 sertés. 1 tehén és 1 rúgott
borjú ellopásáért akasztófát süttettek a hátára.
67 1004/120.1761. fasc. J. No. 25. Takó András nádudvari cigány az erdő alatt egy debreceni
ember 2 lovára akadt, s azokat elhajtotta. Önként beismert, homlokára süttették az akasztó­
fát.
68 1004/121.1764. fasc. M. No. 6. Görög Mártont 1 tehén és 2 ló ellopásáért „75 pálcaütéseknek
három ízben leendő elhordozására, nemkülönben három hétig a tömlöc fenekén száraz kenyéren és
vízen való szenvedésre''' ítélték.
69 1004/121.1762. fasc. K. No. 7. Szabó István hadházi porciófizetőt 5 marha ellopása miatt azzal
büntették, hogy „először hóhér által homlokára akasztófa süttetik, azután hóhér által 30 csapással
is megseprüztetik, emellett hajdú városok határairól relegáltatik".
1004/121.1766. fasc. O. No. 10. Sajtó Györgyné, Alföldi Jánosné és Putnoki Péterné nánási la­
kosok a városgazda ládáját több ízben kinyitották és abból „számos summa pénzt" kivettek.
„Ezért mindhárman hóhér által 60—60 kemény seprücsapással megseprűztessenek, annak utána
pedig mindenkinek a hátára tüzes bélyeg vas süttetvén, relegáltassanak'' ,.
70 1004/122.1767. fasc. P. No. 10. Gödér Mihály 30 éves nánási lakos a Verébsár korcsmánál egy
alvó debreceni embertől 157 forintot, 1 máriást és 7 garast lopott el. Büntetése 60 keménypálca­
ütés „és katonának adni ítéltetik".
1004/122.1767. fasc. P. No. 11. Az 51 éves id. Szekeres István és a 18 éves ifj. Szekeres nánási
lakosok 2 lovat loptak. Id. Szekerest 100 pálcaütésre és a hajdúvárosokból kitiltásra, ifj. Szeke­
rest pedig 40 pálcaütésre és ezenfelül katonának átadásra ítélték.
71 1004/120.1757. fasc. E. No. 2. Tarjáni Mihályt 4 ló, 1 teljesen felszerelt kocsi és 1 csikó ellopásá­
val vádolták. Az ítélet szerint bizonyítékok hiányában felmentették és hazabocsátották „úgy
mindazonáltal, hogy a város határából kimenned nem lesz szabad, hacsak passust nem kérsz és
előre utazó szándékodat a magistratusnak meg nem jelented, különben pedig mint rosszban leledző
ember megfogadtattol és akkor ezen cselekedeted is elfordul és mint gonosztevő megbüntettetel".
72 1004/123.1769. fasc. R. No. 27. Az ítélet szerint vádlott „a sertéseket nem illendő áron vette meg",
ezért orgazdaság miatt 40 pálcaütésre ítélték.
73 1004/122.1768. fasc. Qu. No. 19. Tóth András 9 forintért vett a dorogi csapszéken egy kesely
babos lopott lovat. 6 hónapig tartották előzetes letartóztatásban és a következő indokolással
mentették fel: „azon lónak igaz árát megígérte és ugyanakkor 4 forintot megadván az árába, hogy
a hátralevő 5 forintot a következendő vízkereszti debreceni vásárkor megadja, magát kötelezte. így
azon lovat justo titulo aquirálta, annyival is inkább, hogy az eladó nem mondta meg, hogy azon ló
lopott legyen".
74 1004/123.1769. fasc. R. No. 27.
75 1004/123.1767. fasc. P. No. 9.
76 1004/120.1747. fasc. A. No. 3.
77 1004/121.1766. fasc. O. No. 7. Az ítélet szerint a böszörményi Bihari Kovács István megtudta,

hogy egy geszti ember a váradi vásárban eladott 2 ökröt, s ezeket a zomlényi pusztán őrzi a
gulyás. Elment a gulyáshoz és kérte töle az állatokat mint sajátját. A gulyás azt felelte, hogy
ott volt a váradi vásárban, de a vevő nem Kovács, „hanem egy kisded, alacsony, szőke ember volt"
Az ítélet szerint „Kovács István pedig álnok, csalárd és mesterséges hazugságával azt mondotta,
hogy jóllehet nem ő adta meg az árát azon két ökörnek, mindazonáltal, aki az árát megadta, az őneki
kereskedő társa. .. így a gulyást Kovács István hazugságával elálltatván, a két ökröt kezébe bocsá­
totta, mely két ökröt. . . a gazdájának híre és akarata nélkül gonoszul ellopott.''''
78 1004/120.1759. fasc. G. No. 7. Szabó István az udvaron egy vékony fát a kutyák közé dobott.
A fa a földről visszapattant és megsebesített egy karonülő korú gyereket, aki néhány hét múlva
a gyógykezelés ellenére meghalt. A vád gyilkosság volt. A védő részletesen kifejtette hogy „más
a szántszándékból való gyilkosság, más ismét a történetből esett . . . midőn valaki véletlen történetből,
semmi csalárdság, vagy culpa (vétkesség) hozzá nem járulván, sem meg nem előzvén. . . az ölőnek
minden igyekezete .. . ellen megesik". A bíróság elfogadta ezt az érvelést és ennek megfelelően
40 pálcaütést szabott ki.
79 1004/120.1756. fasc. D. No. 1. 2.
80 1004/122.1766. fasc. O. No. 14.
81 1004/122.1768. fasc. Qu. No. 3. Lakatos Kovács János, Csontos István és Botos Miklós böször­
ményi lakosok a külső csapszéken összeverekedtek a kvártélyos katonákkal és az egyiket meg­
ölték. Az ítélet szerint a verekedést Csontos kezdte azzal, hogy az egyik katonát a földre rán­
totta, így ő is vétkessé tette magát, ezért 4 hónapi tömlöcre és 80 pálcaütésre ítélték. Botos
Miklós bent a csapszékben és kint is hol bottal, hol karddal ütlegelte a katonákat, „sőt nem irtó­
zott mások előtt is azzal dicsekedni, hogy marhának is elég lett volna az a kínzás, amelyet ő adott
a katonának'''' — ezért 15 hónapi tömlöcöt és 100 pálcaütést kapott. Lakatos Kovács János az
egyik katonát, aki a verekedés után már csendesen ült, bottal megtámadta. „A katonák az
előre látott veszedelmet futással akarták elkerülni, azokat többekkel együtt kergette s egyiket. . . utol­
érvén karddal verte, de ezzel sem elégedett meg, hanem mikor Csontos Istvánt hazakísérték és ugyan­
azt a katonát a földön fekve találták volna, újra neki ment és karddal mindaddig kínozta, valameddig
neki tetszett, annyira, hogy elégtelen volt már akkor a katona, hogy maga erejével felkeljen, hanem
másoknak kellett a káplárt kvártélyára vezetni.. . Minthogy világosan ki nem jött az, hogy. .. az
ő ütése által lett halála a meghalt katonának, a halálos büntetés alól ugyan felszabadíttatik, mind­
azonáltal a maga érdemlett büntetésének elvételére 15 hónapig való tömlöcözésre és 200 kemény
pálcaütéseknek elviselésére ítéltetik ,,.
82 1004/121.1764. fasc. M. No. 7.
83 1004/121.1766.fasc. O. No. 10.
84 1004/122.1767. fasc. P. No. 2.
85 1004/120. Egyéb jelzet nincs. Elek Sámuel ügye. Mivel szabad személy, 24 forint megfizetésre
ítélték.
1004/120.1759. fasc. G. No. 10. Matkó Sára 16 éves szabad személyt 12 forintra ítélték.
1004/121.1762. fasc. K. No. 4. Nyilas Istvánné terhes volt, ezért 24 forintra ítélték.
86 1004/122.1767. fasc. P. No. 6. stb.
87 1004/121.1762. fasc. K. No. 2. A 15 éves Pap István ellen azért emeltek vádat, mert lóval, te­
hénnel és kecskével fajtalankodott. Az ítélet szerint a kecskével kapcsolatban még a tortúra
3-ik grádusa alatt is tagadott, ezt nem is állapították meg terhére. A megmaradt iratok között
ez az egyetlen olyan ítélet, amely törvényre hivatkozik. „A ilyen irtóztató beslialitást elkövető­
ket mind az isten törvénye, nevezetesen Mózes 2. könyvének 22-ik része, mind pedig a Prax. Crimi-
nalisnak 12. articulusa halálra ítélni parancsolja". Pontosan Mózes II. könyvének 22. rész
19. verse: „Aki barommal közösül, halállal lakoljon."
1004/122.1766. fasc. O. No. 21. A 13 éves Reszegi Andrást szuka kutyával fajtalankodással
vádolták. A gyerek tagadott, de mivel a tanúk a törvényszék előtt fejére esküdtek, a tortúra
három gradusára ítélték. Végrehajtására nem került sor, mert amint a kínzóeszközöket a hó-

hér megmutatta neki, beismert. Az ítéletben még a kutya kölykeinek megégetését is elrendel­
ték.
88 1004/122.1766. fasc. O. No. 25.
89 1004/120.1757. fasc. E. No. 4. 1004/120.1759. fasc. G. No. 12.
90 1004/121.1764. fasc. M. No. 7.
91 1004/120.1756. fasc. D. No. 1. stb.
92 1004/120. 1758. fasc. F. No. 5. stb.
93 1004/123.1769. fasc. R. No. 25.
94 1004/120.1761.fasc. J. No. 26.
95 1004/124.1769. fasc. R. No. 18.
96 1004/121.1763. fasc. L. No. 12. Bodnár István és társai ellen 1763. október 23-án indított ügy­
ben Lakatos György böszörményi lakos 1768. május 28-án adott reverzálisából: Valakinek
s akármely rendbelieknek jó hírüket, s fenntartott becsületüket helytelen instantiáim, vagy gondo­
latlan szavaim által kisebbítettem és sebesítettem, teljes alázatossággal és engedelmességgel megkö­
vetem. . . A mindeneket bölcsen kormányzó isteni felségtől rendeltetett elöljáróimhoz való, s őket
illető engedelmességem, józan, csendesebb, s példás magamviseletét és életem jobbítását ígérem...
Ha ezután Böszörmény, vagy netalántán a többi privilégiait hajdú városok lakosai között legkisebb
zenebonát, villongást, pártütést szereznék, vagy csak támasztani igyekeznék, vagy a hiteles magist-
rátusom authoritását, kormányozását méltóságos báró direktor uramnál, vagy azon főigazgatást
elmellőzvén, a feljebb való instantiákra fakadván, bal informátiókkal csorbítanám, hamisítanám,
azonnal minden irgalom, halogatás nélkül tulajdon authoritás ereje mellett a privilégiait hajdú
városok nemes magistrátusa a privilégiait hajdúvárosok lakóhelyéből s határaiból feleségemmel,
gyermekeimmel egyetemben örökösen, mindennemű javaimnak legkisebb pénzbeli bonificátiója
nélkül kivessen, s kirekesszen'''.

SÁNDOR NAGY
Strafgerichtsverfassung des Haidukendistrikts im 18. Jahrhundert
Die Gesellschaft der Haiduken stellte eine Klassengesellschaft dar, so konnte sie die Ver-
waltungs- und Gerichtsorgane nicht entbehren, weil die Vorherrschaft der regierenden Klasse ohne
sie nicht aufrechtzuerhalten war. In den Haidukenstädten gehörten auch die geringeren Kriminal­
verbrechen neben den Verwaltungsangelegenheiten zum Wirkungsbereich des Kapitäns und seiner
12 Geschworenen, aber die schwereren Kriminalverbrechen sollten vor den Richter stuhl des Haupt­
kapitäns in Kassa (Kaschau) gebracht werden. Die Bildung des Haidukendistrikts (1669) brachte
eine bedeutende Veränderung in der Gerichtsverfassung mit sich: der Haidukendistrikt wurde das
Appelationsgericht, das aber nicht nur in der zweiten Instanz, sondern in Halssachen auch in der
1. Instanz verfuhr. Die Gerichtsbarkeit wurde nicht von dazu kandidierten Ratsmitghedern, son­
dern durch eine Korporation während der Sitzungen versehen. Die Mehrheit des Distrikts bestand
aus Laien, während die Anklage und die Verteidigung im Gerichstprozess von Rechtskundigen
vertreten wurden, die sich die Beschäftigung mit Rechtssachen als Lebensberuf wählten.
Der Gerichststand des Distrikts breitete sich auf alle Hajdukenstädte und auf alle in den­
selben wohnhaften Personen ohne Rücksicht auf gesellschafthchen und rechtlichen Zustand aus.
Dem Verfahren lag im allgemeinen eine Anzeige zugrunde. Der Beauftragte des Rats verhörte die
Zeugen, sorgte für die Beweise und die verdächtigen Personen wurden meistens verhaftet. Als
die Nachforschungen genügende Angaben aufklärten, reichte er seinen Anklageantrag ein, in dem
er die begangene Tathandlung ausführlich beschrieb und das Gesetz bezeichnete, durch das die
Begangenschaft verboten wurde, und schlug vor, die vou ihm bestimmte Strafe zuzumessen.
Nach der Vorlage der Anklage begann die Tätigkeit des Verteidigers, wenn er vom Angeklagten
oder vom Distrikt offiziell beauftragt wurde. Er verfasste eine Schrift, in der die Tatsachen aufge­
zählt wurden, die er im Interesse der Verteigihung seines Klienten für nötig erachtete. Der Vert­
reter der Anklage hatte das Recht, diese Schrift zu beantworten. Dieser Dialog der Verteidigung
und der Anklage konnte 3-mal geführt werden. Zur Aufklärung der Wahrheit wurde die Tortur
wirksames Mittel angewandt, wozu aber die Anordnung des Distrikts nötig war. Das Ergebnis der
Folterung war für den Prozess entscheidend: wenn der Angeklagte auch während der Tortur
leugnete, wurde er frei. Die Sitzungen des Distrikts wurden einmal in einer Haidukenstadt, ein an­
deres Mal in einer anderen gehalten, zur Gerichtsverhandlung wurde der sich in vorläufiger Haf­
tung befindende Angeklagte vorgeführt, wenn er auf freiem Fusse war, wurde er vor Gericht ge­
laden. Bei der Gerichtshandlung wurde die Anklage auch mündlich vorgetragen, der Angeklagte
und der Verteidiger hatte das Recht, über die Entlastungsumstände zu berichten. Wenn es auf
Grund der zur Verfügung stehenden Beweise möglich war, den Fall aufzuklären, wurde das Urteil
gefällt. In entgegengesetzten Fall wurde weitere Beweisführung angeordnet, und der Prozess
wurde in der nächsten Sitzung fortgesetzt. Das Urteil wurde immer schriftlich abgefasst,
ausführlich begründet und die erschwerenden oder mildernden Umstände wurden beschrieben.
Die logische Begründung des Urteils beweist, dass die Mehrheit der Ratsmitglieder die strafrecht­
lichen Regeln und die Urteilsfällung gründlich kannte. Gegen das Urteil des Distrikts konnte
man zum Gericht des Oberdirektors der Hajdukenstädte appelieren. Weiterer Rechtsbehelf stand
nicht zur Verfügung.
Wie in der feudalen Gesellschaft überhaupt, wurde der Diebstahl für eine mit Tod zu best­
rafende Handlung erachtet. Diese schwere Strafe wurde nur im Falle auferlegt, wenn ein Sachgut
von hohem Wert vom Dieb gestohlen wurde, oder wenn er schon früher bestraft war und keine
Hoffnung auf Besserung bestand. Sonst bestand die Strafe für Diebstahl mit Rücksicht auf den
Wert des gestohlenen Gegenstandes aus 15 —100 Stockschlägen. Eine andere Strafe war, dass ein
Stempel auf den Rücken oder auf die Stirn des Angeklagten vom Henker gedruckt wurde. Es ist

auch vorgekommen, dass der Dieb ausser den Stockschlägen auch ins Gefängnis geworfen oder aus
den Haidukenstädten ausgewiesen wurde. Im allgemeinen wurden die meisten Verbrechen mit
wenigeren oder mehreren Stockschlägen bestraft, wobei der Mord und die Sodomie eine Ausnahme
bildeten. Wenn der kausale Zusammenhang zwischen der Tat und dem Tod bestand, konnte der
Täter die Todesstrafe nicht vermeiden. Gleichfalls wurde der unnatürliche Geschlechtsverkehr
des Menschen mit einem Tier durch Todesurteil bestraft.
Die Praxis der Urteilsfällung zeigte im grossen und ganzen dasellbe Bild. Das Mass der Strafe
wies keine Unebenmässigkeiten auf. Als fortschrittlicher Zug der Gerichtsverfassung gilt zweifel­
sohne die Tatsache, dass die Sündhaftigkeit der Angeklagten nur auf Grund entsprechender und
beruhigender Beweise festgestellt wurde. Wenn kein Beweis vorhanden war, oder die Beweise sich
nicht überzeugend erwiesen, wurde freisprechendes Urteil gefällt.
Das zeitgemässe Niveau und die Strenge der Gerichtsverfassung kamen aber nur gegen die
Armen zur Geltung. Wenn sich ein Beamter, ein Leutnant oder ein Notar z. B. mit dem Geld der
Gemeinschaft Missbrauch trieb, wurde von den strafgerichtlichen Normen abgesehen, der Täter
wurde nur zum Schadenersatz verpflichtet, wobei ihnen die Unterstützung geboten wurde, dass
das Verfahren ohne Ende verzögert wurde.
Die überaus untertänige Verehrung der königlichen Macht spiegelt sich in dem Urteil klar
wider, das über einen Knecht gefällt wurde, der sich einen „Kurutzen" nannte. Er bekam 100
Stockschläge und ausserdem musste er sechs Jahre Soldatendienst leisten.
Man kann mit konkreten Angaben nachweisen, wie weit die Klassenunterschiede, der Schutz
der politischen und wirtschaftlichen Machthaber im Strafgerichtswesen des Distrikts geltend ge­
macht wurden. Wenn die Unterdrückung oder das oft korrupte Betragen der Stadtleitung die
Unzufriedenheit der Bewohner der Haidukenstädte erweckten, wurden die Leiter der Unruhe
durch Gefängnis und durch langes Gerichtsverfahren seelisch so sehr zerrüttet, dass sie weiterinn
ein demütiges und frommes Leben führten.
Trotz der Klassenschranken war die Strafgerichtsverfassung in der Mehrheit der Urteile
durch die Bestrebung nach Mass und und Objektivität gekennzeichnet, und wegen der Anwen­
dung der modernsten Ergebnisse der Rechtswissenschaft und hie und da der Medizin kann man
es für fortschri ttlich halten.

69.2605-66-12-2 Alföldi Nyomda, Debrecen
Felelős kiadó: Dr. Béres András megyei múzeumigazgató