Puskás Béla - Szentgáloskér

majorságokban – pusztákon – szolgálókat. Arra vonatkozóan, hogy ennek a két kategóriának
az aránya hogyan alakult Szentgáloskéren, rendkívül nehéz válaszolni. Ennek oka az,
hogy a majorságokban dolgozók létszáma folyamatosan változott, idénymunkák idején akár
a többszörösére is nõhetett.
A kimutatások alapján megállapítható, hogy az úrbéres jobbágyság megközelítõleg
60%-a volt az összlakosságnak. Az úrbéres parasztság nagyobb létszáma természetes volt,
mert a majorsági földek jelentõs hányadát õk mûvelték meg robotmunkájukkal. A majorsági
jobbágyok az összlakosság 25%-át tették ki. Függésük a földesuraktól nagyobb volt,
viszont kevésbé érezték az állami és a megyei adók súlyát. Az úrbéresek helyzete az úrbérrendezés
után jelentõsebben javult, mint a majorságiaké. Az úrbéres parasztságnak is két
kategóriája létezett: az örökös jobbágyok és a szabad költözésûek. Az örökös jobbágyok a
földhöz voltak kötve, ami azt jelentette, hogy a földet, amelyet meghatározott szolgáltatás
ellenében mûvelésre megkaptak, a tulajdonos – a földesúr – engedélye nélkül nem hagyhatták
el. Ez a megkötöttség kiterjedt az örökös jobbágy földjén dolgozó föld nélküli parasztokra
és a zsellérekre is. A szabad költözésû jobbágyok az általuk megmûvelt földeket a
szerzõdésben foglalt feltételek teljesítése esetén elhagyhatták, máshová költözhettek.
Az úrbéres parasztságon belül a vagyoni helyzet alapján is több réteget lehetett megkülönböztetni.
A telkes jobbágynak legalább negyed teleknél nagyobb földje volt. A fertályos
jobbágy egynegyed telekkel rendelkezett, a házas zsellér 1-2 hold földdel vagy szõlõvel.
A házatlan zsellérnek volt ugyan 1-2 hold földje, de háza nem. A napszámosnak se
háza, se földje nem volt, alkalmi, illetve idénymunkát végzett. A cselédek a földesúrnál
vagy a telkes gazdánál ellátás, elhelyezés fejében végeztek munkát. A telkes jobbágyok
rétege sem volt egységes. A telkek különbözõ nagyságúak voltak, és a föld minõsége sem
volt egyforma. A telek három részbõl tevõdött össze: a ház körüli belsõ telekbõl, a szántókból
és a rétbõl. A legelõ nem volt telkenként elkülönítve, azt a község lakói együtt használták.
Az állatok legeltetését legeltetési társaság szabályozta.
1766-ban Mária Terézia elrendelte a jobbágyság helyzetének felmérését, aminek során
megvizsgálták az úrbéri szerzõdéseket is. Az úrbéri szerzõdések bevezetése elégedetlenséget
váltott ki a birtokos osztály, valamint a jobbágyság körében is, s a megye különbözõ
pontjain jobbágylázadások törtek ki. A jobbágyokkal kötött szerzõdéseknél minden faluban
más-más jogokban és kötelezettségekben állapodtak meg. Ennek azonban nem volt
nagy jelentõsége, mert a gyakorlatban mégis a szokásjog számított, az éppen használatos
értelmezés az uraság kedvétõl és jóindulatától függött. Ezt a jobbágyok jelentõs része nem
akarta tovább tûrni. Elõször megpróbálták panaszjogukat érvényesíteni, a bíróságon azonban
nem értek el eredményt. Voltak, akik közvetlenül a császárnõhöz fordultak, azonban ez
sem járt eredménnyel.
A helyzet a jobbágyok és a földesurak között a végletekig kiélezõdött. Megyeszerte
megmozdulásokra, lázadásokra került sor, amelyeknek lecsillapítására a hadsereget is igénybe
kellett venni. Az Esterházy-uradalom jobbágyai 1766 júniusában nemcsak a robotot és a
fizetést tagadták meg, hanem marháikat behajtották az urasági pusztákra, és a kocsmákban
a maguk borát árulták. Több községben már a kurucokat várták.
Az urbárium egységes bevezetése sem oldotta meg a község lakóinak legnagyobb
problémáját, a földhiányt. A lakósság tulajdonában nem volt annyi föld, amely a megélhetéshez
elegendõ lett volna. A földbirtokos azokat a földjeit, amelyeket majorsági cselédeivel
és a jobbágyok kötelezõ robotjával nem tudott megmûvelni, bérbe adta a zsellérnek és a
jobbágyoknak.
A napóleoni háborúkat követõen a somogyi erdõkben nagy számban jelentek meg a
61