Puskás Béla - Szentgáloskér

frontra. Augusztus 6-án nem messze a régi országhatártól, az ukrán fronton kerültünk harcérintkezésbe
a szovjet csapatokkal. Akkorra már csak öt helység volt Ukrajnában a magyar
és a német katonák kezében, a többit mind elfoglalták. Vorovkánál voltunk beásva – ez 7
km hosszú falu volt, mindkét végén hatalmas fenyves terült el. A harcok során elõször
Musztaho, majd Kõrösmezõ következett, itt is nagy harcok voltak.
A visszavonulás során 1944. október 15-én Máramarosszigetre kerültünk, ez vasárnapra
esett. Vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója ezen a napon
mondta be rádión keresztül a fegyverszünetet. Budányi, az ezredparancsnokunk azt mondta,
hogy vállra akasztott fegyverrel várjuk a további parancsot. Még nem tudtuk, hogy fegyverünket
a németek vagy az oroszok ellen kell-e majd használni. Szálasi hatalomra jutása
mindent megváltoztatott. Budapestre szállítottak minket. A vonat több helyen megállt, a
parancsnokok nem tudták megmondani, hogy Kaposvárra mikor mennek vissza. Budapestrõl
Rácalmásra, majd pár nap múlva Kiskõrösre vittek minket.
1945. február 12-én estem fogságba Budán, a Szalay utcában. A fogolycsoport 1500-
2000 fõ volt, elõször a Citadellába, majd a budai hegyekbe vittek minket. Két nap múlva
Budaörsön, Törökbálinton keresztül eljutottunk Sóskútig. Ahogy Törökbálinton hajtottak
minket, mindkét oldalon az orosz katonák a kerítéseknél (olyan kerítés volt, mint a kéri
iskola kerítése) magyar lányokkal szórakoztak. Sóskúton voltunk pár napig a hadifogolytáborban
a német katonákkal együtt. Köztünk volt Debreceni Margit édesapja is. Emlékszem,
5 kg kenyeret kaptunk azzal, hogy két napig semmi más élelmet nem fogunk kapni. Elõször
Fenéklenpusztára hajtottak minket, majd egy hét múlva gyalog mentünk tovább Kiskunfélegyházára.
Itt egy napig voltunk, másnap este a kiskunfélegyházi állomásra kellett mennünk.
Az állomáson marhavagonokba tereltek minket.
A vonat elhagyta Magyarországot, a Vaskapun keresztül Foksány városba kerültünk.
Ez egy gyûjtõtábor volt. Engem Bakuba vittek. A várostól 200 km-re egy vasút építésén
dolgoztam, közel az iráni határhoz. 1947. augusztus 17-én kerültem haza, csont és bõr voltam.
Édesapám ekkor 9 hold földön gazdálkodott. Amikor összeszedtem magam, együtt
gazdálkodtunk, aztán jött a beszolgáltatás, majd a tsz-szervezés. Mire egy kicsit jobban
ment a gazdálkodás, lett lovunk, lovas kocsink, vetõgépünk, mindent be kellett szolgáltatni.
1953-ban megválasztottak tanácstaggá. Lapapusztát képviseltem, késõbb vb-tag is
lettem. Ezeket a tisztségeket a rendszerváltásig töltöttem be. A begyûjtés idején nagyon
szigorú, a legszigorúbb rendszerben kellett élnünk és dolgoznunk. A pártirányítás nagyon
erõs volt. Nem szívesen léptem be a tsz-be. Aki nem akart belépni, azt nagykabátban a
kályha mellé állították. Elõbb-utóbb mindenki beadta a derekát. 1959-tõl brigádvezetõ lettem
a tsz-ben. Nehéz dolgokban kellett akkoriban döntenünk. Volt úgy, hogy egy csomó
lovat állítottunk fel a kertészudvarban, ahol válogatták õket. Amelyikkel gond volt, azt
vitték a vágóhídra.
Ebben az idõben nagyon sokat dolgoztam. 1962-tõl kaposvári járási tanácstag lettem,
két cikluson keresztül 1972-ig töltöttem be ezt a tisztséget. A tsz-ben egy darabig nemcsak
brigádvezetõ, hanem tsz-elnökhelyettes is lettem. Az elsõ elnök, a Szigeti nevû sokat betegeskedett.
Az akkori elnökhelyettes, egy Nyúl nevû lett a tsz elnöke, akinek én lettem a
helyettese. 1963-tól már elnökként irányítottam a termelõszövetkezet munkáját. Az állattenyésztés
az istállós rendszer felé haladt, ekkor teremtettük meg a nagyüzemi állattartás
feltételeit. Ezekben az években sokat tettünk a község fejlesztése érdekében is. Ekkor épült
ki az egész faluban a villanyhálózat.
Másfél évi tsz-elnöki tisztség után beláttam, hogy nem bírom tovább. Beláttam, hogy
a tsz vezetéséhez már olyan jártasság és iskolázottság kell, amely lehetõvé teszi a további
244