Puskás Béla - Szentgáloskér

238
Visszaemlékezések
Csima Ferencné Svastics Dóra
Igazán nem szívesen beszélek ezekrõl a dolgokról, az emlékeimrõl a múltból. Az
utókornak viszont valóban tartozom annyival, hogy azokat az emlékeimet, amelyek
Szentgáloskér történetének részei lettek, elmondjam.
Férjem Csima Ferenc, volt szentgáloskéri lakos. Nagyapja, Csima István bíró volt
Szentgáloskéren, édesapja sajnos a II. világháború hõsi halottja lett.
Az én nagyapám dr. Svastics Nándor földbirtokos, egy idõben Somogy megye alispánja
volt. Nagyszüleimnek – nagyanyám Kapotsfy Margit – négy gyermekük született,
három leány és egy fiú, Svastics Egon – az én édesapám. Õ egy Kacskovics lányt – Erzsébetet
– vett feleségül, aki késõbb megvette a Svastics lányok örökrészét, így õ is tulajdont
szerzett Szentgáloskéren. A harmincas évek végén a szüleim elváltak, mi édesanyámmal
Budapestre költöztünk.
Édesapám diplomáciai pályára lépett, elõször Olaszországban, majd Ausztriában dolgozott.
A háború után Amerikába ment, késõbb Franciaországban halt meg. 1947-ben költöztünk
vissza Szentgáloskérre a nagymamámhoz, aki a nagypapám halála óta egyedül élt.
Sajnos már korábban az egész kastélyt kirabolták, elhordták a bútorok, a családi könyvtár
és az értékek nagy részét. Mi már csak romokat találtunk, töredékét annak, amink volt. A
földosztás során aztán elvették a család földjeit, gazdasági épületeit, lakóházait, a két kastélyt.
Semmink sem maradt. A kastélyból is el kellett mennünk, kitelepítettek minket egy
szintén kitelepített család házába.
Ami és ahogy történt, embertelen és megalázó volt, és a szándék is ez volt. Ezért
zokszó nélkül el kellett viselnünk lehetõleg egyenes gerinccel, és törekednünk kellett a
túlélésre, de ami történt, elfelejteni sohasem lehet.
Férjem családjának segítségével egy éven belül felépítettük a saját házunkat, melyet
1958-ban az akkori tanács vett meg dr. Hild József késõbbi polgármester részére. Az elsõ
tsz szervezése során minket is megkerestek, és beléptünk, így mi is alapító tagok lettünk. Ez
volt az egyetlen kenyérkereseti lehetõség a számunkra. Hat éven keresztül dolgoztam a tsz
növénytermelésében, kapáltunk, arattunk, csépeltünk, kukoricát, répát szedtünk, amit kellett.
E munka során sok jó embert ismertem meg, elfogadtuk és segítettük egymást, így a
munka sem tûnt olyan nehéznek.
Azt, hogy megismert és elfogadott a szentgáloskéri emberek egy része, talán bizonyítja
egy 1956 októberében történt esemény. Az MHSZ vezetõje, az állami gazdaság akkori
személyzetise, oktatója a férjem volt. Egy esemény miatt a személyzeti vezetõ áthozta a
gyakorló puskákat és felszereléseket hozzánk, mondván: nálunk nagyobb biztonságban lesz.
Férjem nem volt otthon, kislányommal és unokaöcsénkkel voltunk otthon, amikor megjelent
egy csapat ember puskával a kézben, és kérték, hogy adjam ki a puskákat. Rossz érzés
volt, arra gondoltam: ingerült, kissé ittas emberek kezébe ha puska kerül, tragédia történhet,
amibõl még a községnek is kára lehet. Megkérdeztem tõlük, hogy mit akarnak velük, ezek
a puskák nem az övék, és nem adom oda. Azt mondták, hogyha nem adom oda, akkor