Puskás Béla - Szentgáloskér

javakat (ha idejében nem mentették meg) vagy a török, vagy a lakosság hordta szét, pusztította
el. A harcok áldozatává vált templomok felgyújtását az motiválta, hogy erõs falaikkal
alkalmanként védelmet nyújthattak az ellenségnek vagy az oda menekült lakosságnak. 6 Tehát
katonai szempontok és nem a lakosság – a keresztények – elleni gyûlöletbõl rombolták a
török csapatok – sõt a császári katonák is – a templomokat, akár katolikus, akár más felekezethez
tartozóak voltak is. A részben vagy egészben megmaradt templomaink tekintélyes
hányada a török parancsnokok korruptságának köszönhette megmenekülését. A felgyújtott
templomok pótlására a lakosság a régi helyén vagy az erdõk-szigetek rejtekén fatemplomokat
épített.
Békésebb idõszakokban a lakosság gyakorolhatta hitét. Idõnként toleránsak voltak a
törökök a protestáns hit terjesztõivel és gyakorlóival szemben. Ennek magyarázata a protestánsok
császárellenességében kereshetõ. A török által megszállt területeken vallási meggyõzõdésük
miatt nem üldözték a lakosságot. 7
Ebben az idõszakban a vallás fékezõ ereje csaknem teljesen megszûnt. A falvaknál
valamivel jobb volt a helyzet a városokban, ahol gyorsabban alakult ki az „új rend”.
A lakosság – annak ellenére, hogy nem szerette földesurait és a hatalmaskodó fõpapokat
– alapjában véve vallásos volt. Csak kevesen lettek törökké. Ezek is többségükben nõk
voltak, akiket a törökök feleségükké tettek. Az erkölcsi és hitbéli egyházi irányítást a török
erõsen akadályozta. A „hitetlenek” papjait, különösen a katolikusokat az iszlám és a török
birodalom ellenségeinek tartotta, elsõsorban Habsburg-párti beállítottságuk miatt. Verés,
üldözés, rabság várt rájuk, ha kézre kerültek. Csak kevesen merték a lakosság közt bujkálva
a hit és vallás hirdetését és szertartásait – keresztelés, gyóntatás, házasságkötés, temetés –
vállalni.
A török hódoltság alkalmat teremtett a reformáció elterjedésére; az ellenreformáció a
török területen nem érvényesült. Szigetvár elestéig Kálmáncsehi mezõváros volt a reformáció
központja.
A török megszállóknak az anyagi haszon, a magyarságnak a megmaradás okán volt
szüksége a hitéhez, népéhez hû prédikátorokra. A lelkészek az isztambuli Csonka torony
rabjainak imádságával könyöröghettek a megtartó Istenhez, hogy vigye el róluk a kegyetlen
pogányok fegyverét. Ne engedje pusztulni a falvak és városok jó törvényeit, tisztességes
rendtartásait, s ne hagyja, hogy azok „…undok pogányoknak istállóivá és tolvajló barlangivá”
legyenek. 8 Õk tolmácsolták „…a vasba verettek fohászkodásait”, kérték Istenüket, hogy
oldozza meg kötelékeiket, adja vissza szabadságukat, hogy a pogány népek is megismerhessék
a keresztények szabadító Istenét. 9 A prédikátorok ajkán a legnagyobb nyomorúság
idején sem némult el az ének: „Bízzál, Izrael, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és
bõséges nála a szabadítás”. 10
A hódoltsági területen az egyházi élet ugyan tovább mûködött, de azt számtalanszor
bénította meg a hadak vonulása vagy a területet irányító bégek türelmetlensége, szeszélye.
A hódoltsági területen dolgozó lelkészek és plébánosok gyakran elszakadtak az anyaegyházak
szoros közösségébõl, és élték a lehetõségek szerinti helyi életét. „Istennek csodálatos
kegyelme nyilatkozik meg abban, hogy a másfél százados török uralmat – ha nagyon megfogyatkozva
is – átélhették, s akik átélték: megmaradtak reformátusnak, mégpedig úgy,
hogy zökkenõ nélkül tudtak visszahelyezkedni a közös munkába. Az ellenreformáció nem
ritkította meg soraikat, de pusztította az ellenség olyan mértékben, hogy sokszor egész egyházmegyék
is eltûntek, vagy a megmaradó gyülekezet lélekszáma apadt le nagymértékben,
esetleg fogyott el teljesen…” 11
23