Puskás Béla - Szentgáloskér

új szultán, II. Szelim jóval békésebb természetû volt, mint elõdje. A törökök egy-egy terület
elfoglalását követõen részletes összeírást készítettek a lakókról, azok vagyoni helyzetérõl,
állapotáról. Összeírták az adófizetõ családfõket, a mezõgazdasági javak és termékek tizedét,
az illetékeket. Ezeket az összeírásokat tízévente megismételték.
A török összeírások – tahrir defterek – a magyar összeírásoknál sokkal részletesebbek
voltak. Ezek az összeírások valószínûleg a lakosság nyolcvan százalékára kiterjedtek. A
török összeírások is azért készültek, hogy az adott vidék jövedelmét feltérképezzék. Az így
összeírt településeket javadalombirtokként a katonák és a hivatalnokok között osztották
szét szolgálatuk elismeréseként. Voltak területek, amelyek szultáni felügyelet alatt álltak,
jövedelmüket ezek közvetlenül a török kincstárba fizették be. A többi területrõl a török
kincstárat csak a fejadó illette meg, amelyet a 300 akcse ingósággal bíró keresztényekre
vetettek ki. A többi jövedelem a török javadalombirtokost illette meg. Az adók beszedésérõl
a szandzsák törvénykönyve rendelkezett.
A törökkel a faluközösség vezetõje állt kapcsolatban. Õ volt a felelõs azért, hogy a
falu adóját a török maradéktalanul megkapja. A falu bírája nem fizetett adót. A bírói tisztségben
évente váltogatták egymást a családfõk azért, hogy ebben mindenki részesüljön.
Ugyanakkor ez a tisztség rendkívül veszélyes volt. Ha nem volt meg az adó összege, neki
kellett a felelõsséget vállalni. Elõfordult, hogy a bíró élete is közvetlen veszélyben forgott.
A török uralom jelentõs változásokat eredményezett az emberek mindennapi életében
is. A törökök a meghódolt lakosságot eltiltották a fegyverviseléstõl. Magyar ember csak
fokost és korbácsot használhatott. Hozzáértõ kezekben azonban ezek az eszközök is fegyverré
váltak.
A somogyi parasztság életének egyik legválságosabb korszaka a törökök somogyi
uralmának kiépítésére esik. A parasztok ki voltak téve a kettõs adózás terhének is. A királynak
és az egyháznak járó adót gyakran katonai kísérettel szedték be a megszállt területeken
is az adószedõk. Szigetvár eleste után a portális adózás többnyire megszûnt, ekkor már az
adószedõk katonai kísérettel sem merészkedtek a török által megszállt területre. A töröknek
járó adó mennyiségben és rendszerességben is felülmúlta a királyi, egyházi és földesúri
adózást. Az adó behajtása a török közigazgatási egységek szerint történt. Minden településen
szedtek kapuadót, amelyet két részletben, Szent Demeter és Szent György napján kellett
megfizetni. Ennek összege 1 forint (50 akcse) volt. „Az a rája, aki harácsadó fizetésére
képes, vagyis házán, szõlõjén és földjén kívül marháit, házán belül lelhetõ holmiját és hordókban
lévõ borát számítva 300 akcsét érõ ingósággal rendelkezik, földesurának kapuadó
címén Szent György-napkor 25 akcsét fizessen” 2 Fontos adózási forma volt a tized, amelyet
pénzben vagy terményben kellett fizetni. A török gyakorlatilag minden után tizedet szedett.
Így volt búza- és kevert (az árpa, köles, rozs, zab gyûjtõneve) tized. További adó volt a
kender-, hagyma-, széna-, méhkastized. Gyakoriak voltak a rendkívüli adók: menyasszonyadó,
elbitangolt állat utáni adó, malom- és makkoltatási illeték, sertésadó, mustadó. A rendkívüli
adók többnyire a török hadsereg ellátását szolgálták.
Az iszlám törvény azt is kimondta, hogy aki harács- és kapuadót fizet, az szénával és
tûzifával is tartozik földesurának, sõt egyéb pénzbüntetéssel is sújtható. A büntetésként
kiszabott adóval is elõszeretettel éltek a törökök. Ennek megfelelõen a verekedésért, testi
sértésért, gyilkosságért is fizetni kellett, s a megölt török személy halálát is meg lehetett
pénzben váltani. A 60–90 forintot kitevõ adót az a község fizette, amelynek a területén a
holttestet megtalálták, függetlenül a halál okától. Annak érdekében, hogy a falu elkerülje a
súlyos pénzbüntetést, a holttestet átvitték a másik falu területére. Ezek az esetek gyakran
okoztak határvitákat a szomszédos falvak között. 3
20