disszertáció - ELTE BTK disszertációk

Az első állomás Homérosz alvilág-felfogása. 281 Vezérfonálul az Odüsszeia X-XI.
éneke (Odüsszeusz alvilágjárása, a Neküia, és Kirké ezt megelőző tanácsai) kínálkozik,
de bevonható az értelmezésbe a XXIV. ének is (a leölt kérők lelkének útja a Hádészba),
illetve az Íliász XXIII. éneke (a halott Patroklosz lelke megjelenik Akhilleusz álmában).
Az ezekben a szövegekben kirajzolódó - egyébként nem teljesen egységes - alvilág- és
lélekfelfogás egyúttal rávilágít a homéroszi létértelmezésre is. Hádész vagy Aidész, azaz
a Láthatatlan egyszerre jelenti az istent, az alvilág urát és magát a halál birodalmát is,
melybe - eltérően a keresztény pokoltól - alapvetően nem az erkölcsi vétket elkövetők
kerülnek, hanem minden halandó ember. Az alvilágban lakó lelkek lét- és tudatállapota
is igencsak eltér a keresztény túlvilágon élőkétől. Ugyanis néhány kivételtől eltekintve 282
a Hádészba kerülő lélek (pszükhé) öntudatától megfosztott, surrogva bolyongó vértelen
árny (szkia), füstként tovaszálló puszta álomkép (oneirosz), mely az élőnek csak
képmása (eidólon). Ez a pszükhé nem az embert éltető lélek (thümosz) és nem is a
tudatosság hordozója, hanem tulajdonképpen az a lenyomat, mely a halál pillanatában
"jön létre" és az életvilágot odahagyva száll alá Hádész birodalmába. 283 Az alvilágbeli
pszükhék egyfajta őket felölelő "halálmasszát" alkotnak, melyből két mozzanat hatására
léphetnek ki és nyerhetik vissza öntudatukat, azaz válhatnak újra bizonyos mértékben
individuális létezővé. Az egyik mozzanat rituális jellegű. A Hádésznak, Perszephonénak
és a holtaknak bemutatott khthonikus áldozat során Odüsszeusz a feláldozott fekete kos
és nőstényjuh vérét az áldozati gödörbe (bothrosz) folyatva juttatja a halottaknak, kik
számára e vér megízlelése teszi lehetővé az öneszmélést. A másik mozzanat talán még
fontosabb. A vérivásra összesereglett lelkek ugyanis azáltal válnak ki teljesen a
281 Értelmezésében a következő szövegekre támaszkodtam: Erwin Rohde: Psyche. Seelencult und
Unsterblichkeitsglaube der Griechen I-II. (J. C. B. Mohr, Tübingen, 1907.), Wilamowitz-Moellendorff i.
m. I. kötet S. 296 ff. ill. 364 ff., Kerényi K.: Görög mitológia (id. kiadás 152. skk. o.), Walter F. Otto: Die
Götter Griechenlands (Vittorio Klostermann, Frankfurt a. M., 2002, S. 181 ff.), Walter Burkert:
Griechische Religion der archaischen und klassischen Epoche (W. Kohlhammer, Stuttgart - Berlin - Köln
- Mainz, 1977, S. 300 ff.), Hübner i. m. S. 227 ff., Katona Gábor: Az emberi ágens a homéroszi
lélekszavak tükrében (in: Passim 2002/1, 139. skk. o.), Dodds i. m. 32. skk. o., Tatár Gy.: Az öröklét
gyűrűje (id. kiadás 31. skk. o.), Max Horkheimer - Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája
(Gondolat-Atlantisz, Budapest, 1990, 97. skk. o.), W. Schulz i. m. S. 196 ff.
282 Kirké szerint egyedül Teiresziász őrizte meg tudatát (phrenesz), eszméletét (noosz, núsz) a Hádészban
(Od. X, 488 skk.). Megfontolandó, hogy némileg paradox módon talán épp a nagy szenvedők
hasonlítanak hozzá e tekintetben. Titüosz, Tantalosz vagy Sziszüphosz éppenséggel szenvedésük okán
őrizhették meg tudatukat. Vagy épp ellenkezőleg: a monoton és értelmetlen cselekvés hiábavaló
örökkévalósága maga az árnylét plasztikus kifejeződése?
283 Hádész a halál, az alvilág ura, de az embert halála pillanatába elragadó isten Thanatosz, míg az őt
utolérő halálos végzet a Kér, illetve a Morosz-Moira alakjában jelenik meg.
91