disszertáció - ELTE BTK disszertációk

saját igazságértéke háttérben marad a művészet metafizikai értelmezése s az igazság
metafizikai elgondolása, azaz eleve adottsága következtében.
Két szempontból viszont eddigi értelmezésünk további finomításra szorul. Az
egyik szempont a konkrét műfajokban és művekben rejlő sajátosságok részleges
előtérbe kerülése - ezt neveztem fentebb a művészetfilozófia harmadik szintjének -, a
másik pedig az ontológia és az episztemológia kiegészítése a poiészisz elméletével. Ha
az első szempontot tekintjük, azt látjuk, hogy bár a mű létmódja az abszolútum felől van
kibontva, mégis a művészet érzéki jellege az idealista metafizika határain túlra vezet.
Pontosabban szólva, az a gondolat, amely szerint a természet, az érzéki is az abszolútum
egy oldala, módosítja a metafizika fogalmát. A schellingi Naturphilosophie
örökségeként a természeti-anyagi elv most mint antik mitológia és mint művészet jogot
formál az önérvényűségre. A művészet érzéki jellege úgy tárja fel az abszolútum egy
oldalát, ahogy arra egyedül csak ő képes, még a filozófia sem. Ennek az érzékiségnek
archetipikus formája az antik görög mitológia isteneiben található meg. Tényleges
konkrétságában ez az ősképszerű anyagiság viszont az egyes műben jelenik meg s nem
pusztán az elvontan tekintett művészetben. Ezáltal magának az egyes műalkotásnak az
anyagisága is átszellemítődik, az aiszthéton a puszta dologiságon túl "léttöbbletre" tesz
szert. Tehát, még ha az abszolútum mimésziszének fogjuk is fel a műalkotást, akkor is
lényeges elmozdulást tapasztalhatunk, legalább is a metafizikai hagyomány érzékiséget
leértékelő vonulatához képest. 173 Ugyanis az anyagiság itt nem az idea elhalványulását
jelenti, hanem éppen felfénylését, az abszolútum szépségének megmutatkozását. Ezért a
művészet s az egyes mű érzéki jellege igazi jelenvalóságot rejt magában s nem puszta
külső burka a végső valóságnak. Mindezen felismerések megnyithatják az utat a konkrét
műalkotások mélyebb megértése felé.
Most lássuk a lét- és ismeretelmélet alkotáselméleti kiegészítését. Ha ismét a
platóni barlanghasonlatot vesszük alapul, azt találjuk, hogy a felszínre való felmenetelt
követnie kell a mélybe való újbóli alászállásnak. A praxisz útja ellentétes irányú a Jóhoz
vezető megismerés útjával. Ezáltal viszont a létesülés útját ismétli meg, mely az
ideálistól az érzékelhetőhöz, az általánostól az egyeshez vezet. Schelling esetében ennek
173 E tekintetben Schelling itt közelebb kerül Arisztotelészhez, mint Platónhoz vagy inkább a bevett
Platón-képhez. A khóriszmosz problémájához és az említett Platón-kép felülvizsgálatához ld. pl. H.-G.
Gadamer: A jó ideája (in: A filozófia kezdete, Osiris, Budapest, 2000, 127. skk. o.)
60