disszertáció - ELTE BTK disszertációk

istenalakok sajátos "teológiája" milyen műmegértést tesz lehetővé? Milyen típusú
alkotás- és befogadásmódok értelmezhetőek e kétségtelenül ontologikus irányultságú és
műközpontú elmélet keretein belül? És a különféle művészetek miképp illeszkednek
ebbe a rendszerbe?
Ez utóbbival foglalkozik a negyedik fejezet. Két fő kérdést tárgyalnánk e
fejezetben. Az egyik az istenek és mítoszok megjelenítésének különbsége a
művészetben és a költészetben, a másik pedig az egyes ágazatok esztétikájának
viszonya. Láthattuk az eddigiekben, hogy a mitológia és a művészet összekapcsolása
önmagában is számos kérdést vet fel. Az is kiderült, hogy mindkettő történetileg
tekintve eltérő formákban jelenhet meg. Most mindehhez hozzávesszük az antik
poiészisz és tekhné világának saját "teológiájának" problémáját. A rendszer
konstrukciója során Schelling értelemszerűen kitér a képzőművészet (bildende,
plastische Kunst) és a költészet (Poesie, redende Kunst) differenciájára. Előbbit a
művészet világának (Kunstwelt) reális, utóbbit az ideális oldalaként fogja fel. 42 Az egyes
potenciafokokat aztán ebből kiindulva konstruálja meg. Viszont felmerülhet az a kérdés,
hogy vajon mindeközben nem siklik-e el a kifejtés az istenábrázolás sajátos
problematikája felett, ahogyan az e két területen jelentkezik? Természetesen mindkettő
egy tőről, az ókori görög kultúra világlátásából fakadt és állandó kölcsönhatásban állt
egymással. Pontosabban szólva, a kezdőpont itt is Homérosz költeménye, jellemző
példa erre az az ismert történet, mely szerint ez szolgált mintául Pheidiasz híres
tekintettek egy sor nem eredeti alkotást is. (A költészet esetében talán nincs ekkora különbség az akkor és
most ismert szövegek mennyisége között, bár például a Schelling által is megemlített Menandroszt
tekintve a papiruszleletek XX. századi felfedezése jelentősen módosította a róla kialakított képet.) A
Winckelmann-nal kezdetét vevő művészettörténet és klasszikus archeológia még fejlődése elején tartott.
Épp ezért volt nagy szenzáció, mikor 1811-ben Aigina szigetén megtalálták az ókori Aphaia-templom és
oromcsoportjai maradványait, mivel jószerivel ezek római, majd müncheni kiállításán találkoztak először
az archaikus-koraklasszikus szobrászat eredeti alkotásaival, bár Münchenben a szobrok Thorvaldsen és
Wagner - azóta eltávolított - klasszicista "kiegészítéseivel" lettek kiállítva. (Ld. erről Szilágyi János
György gondolatait, in: Ritoók Zs. - Sarkady J. - Szilágyi J. Gy.: A görög kultúra aranykora. Homérostól
Nagy Sándorig, Gondolat, Budapest, 1984, 298 skk. o.) A szobrász Johann Martin Wagner szoborleírása
1817-ben az ekkor Münchenben oktató Schelling kommentárjaival jelent meg. (Ld. Kunstgeschichtliche
Anmerkungen zu Johann Martin Wagners Bericht über die Aeginetischen Bildwerke, in: Schellings
Werke, Ergänzungsband 3, C. H. Beck und R. Oldenbourg, München, 1959.). Schelling a későbbiek során
is figyelemmel kísérte a régészeti felfedezéseket. Miként Winckelmannt és Goethét, őt is foglalkoztatták a
Pompejiben zajló ásatások. 1833-ban a Müncheni Tudományos Akadémia ülésén egy néhány évvel
korábban feltárt falfestményről tartott előadást, melyben visszaköszöntek saját mitológiafilozófiai
előadásainak gondolatai is. (Ld. Ueber die Bedeutung eines der neuentdeckten Wandgemälde von
Pompeji, in: Schellings Werke, Ergänzungsband 5, C. H. Beck, München, 1978.)
42 72. ill. 74. §
17