disszertáció - ELTE BTK disszertációk

Schelling ugyanis - mint láthattuk - a művészet szükségszerű anyagául azt a
mitológiát tette meg, melynek istenei, a paradigmatikusnak tekintett homéroszi eposzok
szerint, mind alakjukat, mind viselkedésüket tekintve az emberhez hasonlatosak. Ez az
antropomorfizmus a szövegben nem esetleges jellemvonása az isteneknek és a
mitológiának, melyet a művészet kényszerűen magába fogad, hanem az egész schellingi
művészetfelfogás alapvető elve. Ez a művészetfilozófia nem egyszerűen a
művészetmitológia koncepciójára épül, hanem az antik görög mitológiáéra, melyben az
istenek emberi alakban való megjelenése kiemelt szerepet kap. Ily módon a művészet
alkotásai definíciószerűen válnak antropomorffá, illetve antropometrikussá, melyet
kiváltképpen a képzőművészetek csúcsára helyezett istenszobor példáz. Schelling
esztétikai mítoszfelfogása tehát magában hordozza azt a kétértelműséget, hogy azt a
görög művészetet emeli paradigmává, melynek kifejlődése összekapcsolódott a vallási-
mitológiai tradíció megrendülésével.
Ha most arra a klasszicizmusra fordítjuk tekintetünket, mely Schelling művének
hátteréül is szolgál, érdekes fejleményekkel találkozhatunk. Az antik művészet
újrafelfedezése ugyanis részben szakítást jelentett a kereszténység művészettel szembeni
magatartásával. Ez utóbbiban a vallásit megmutató művészet alkotásai és befogadási
kontextusa reszakralizálódik, az esztétikai beállítódás antik formájának helyébe újra a
kultikus funkció fontossága lép. A keresztény tradíció újkori megrendülése viszont
ismét új szituációt teremtett, mely a művészet ismételt emancipációjához s egyúttal
deszakralizációjához vezetett. Az antikvitáshoz való újkori odafordulás tehát most a
keresztény vallás problematikussá válásával kerül összefüggésbe. A primer vallási
energiák részleges kimerülése és a művészet autonómiatörekvései ez utóbbit a
(keresztény) vallás konkurrensének vagy legalábbis alternatívájának pozíciójába
emelték, melynek révén a művészet olyan funkciókkal is felruházódott, melyeket addig
a vallás hordozott. A művészet üdvtörténeti-eszkatologikus szerepben tűnt fel, vagy
éppen átfogó pedagógiai program részesévé vált, mint azt Schiller értekezése mutatja.
Eközben, autonómiájának kialakulásával kölcsönhatásban, befogadásmódja is
megváltozott. Ugyanis éppen a vallásitól való eltávolodás és a sajátos műélvezet
létrejötte eredményezte a most már emancipálódó művészet ismételt
(re)szakralizálódását, befogadásának ritualizálódását. Mindez az antik művészettel
148