disszertáció - ELTE BTK disszertációk

egyáltalán e befolyás felől közelítette meg a kérdést. Apollón vagy a Múzsák,
Dionüszosz vagy Pán isteni jelenléte az emberben mindig kapcsolódott a névvel és
alakkal bíró, meghatározott istenhez, s ez nagy különbséget jelent a végtelen és
meghatározatlan abszolútumnak a zseniben való megnyilatkozásához képest. Ebből
következően szintén különbség fedezhető fel az antik költő és a schellingi zseni
pozíciója közt, mely különbség felett Schelling előadása elsiklik. Jóllehet az előbbi
valóban kitüntetett, mégsem terhelődött meg a világteremtés feladatának azzal a
súlyával, mint ez utóbbi. Ha valóban a schellingi (romantikus) zsenifogalom alapján
értelmeznénk például Homérosz tevékenységét, akkor még a mitológiáról mondottakat
is revideálni kellene. Bármennyire isteni költő is volt, személyében az egész emberi nem
individuummá válva, bármennyire is egy ő a görög mitológiával, önképe szerint s az
egész antik hagyomány szemében mégsem lett világteremtővé, "egyszemélyes
abszolútummá". Úgy vélem tehát, a mitológia a görögök számára végül is sohasem vált
gigantikus monológgá.
Hátravan még a képzőművészet s tevékenységének önértelmezése. Egyrészt a
tekhné esetében az emberben megnyilatkozó isteni erő gondolata jobbára idegen az antik
felfogástól, hiszen az ez alatt éppen egyfajta tudást ért. Éppen ezért a schellingi
zseniesztétika csak oly módon illeszthető az antik anyaghoz, ha eltekintünk a költészet
és a művészet-mesterség eltérő antik értékelésétől az isteni megszállottság tekintetében.
Másrészt Schelling a művészet lényegének meghatározásából, tudniillik hogy az ideákat
jelenít meg érzéki módon, az antik művészetre nézve azt a következtetést vonja le,
miszerint attól távol állt az illúziókeltés célja. 410 Ennyiben sajátos módon úgy tompítja a
fent említett platóni kritika élét, hogy az antik illuzionizmustól egyszerűen eltekint,
mintha az valójában nem létezett volna. Ebben az esetben viszont a platóni kritika
természetesen értelmét vesztené, mely következetlenségre azonban szerzőnk nem
reagál. Az igazság viszont az, hogy voltak - bár nem kizárólagosan - mind a
festészetben, mind a szobrászatban ilyen jellegű törekvések, mégpedig nagyra tartott
alkotók és művek esetében is. Egy-egy anekdota segítségével minderre rávilágíthatunk,
függetlenül attól, igazak-e ezek vagy sem. Az idősebb Pliniusnál fennmaradt ismert
történet szerint Parrhasziosz és Zeuxisz - az i. e. V. század második felének két
410 87. §, PhK 350 (222. o.)
143