disszertáció - ELTE BTK disszertációk

ősmitológiai történésektől való eltérését mutatja fel. Homéroszt természetesen nem a
tudományos racionalizmus vezette erre az útra, ám világfelfogása alapul szolgálhatott a
későbbi görög kultúra sajátos világfelfogása számára. 386
Az istenek eposzbéli megjelenésének a drámából való kitiltása, vagyis a csoda
tilalma vezeti el Schellinget a híres-hírhedt euripidészi deus ex machina elítéléséhez. 387
A tragédia megosztott világa a hőst önnön jelleme sorsszerűségébe zárja, mellyel
szemben legfeljebb egy másik hős vagy istenség cselekvő szükségszerűsége állhat. A
kettéosztott világ a sors vagy az istenség interiorizációjaként is értelmezhető, mint azt
Phaidra példája mutatja. 388 Mivel a sorsnak való önkéntes alávetés a szabadság legfőbb
mozzanata, így a csodás beavatkozás a tragédia menetébe a legértékesebbtől fosztaná
meg hősét. Schelling egész műfajelmélete és ezen keresztül egész művészetfilozófiája
forogna így kockán.
Hogy még mélyebbre hatoljunk a tragédia lényegének megragadásában, vegyük
szemügyre Prométheusz alakját, aki szerzőnk szerint hasonlóan emblematikus figura,
mint Niobé a képzőművészet esetében. Mint már idéztük, Schelling szerint Prométheusz
a tragédia ősmintaképe (das Urbild der Tragödie), 389 vagyis nem egyszerűen egy a
386 W. F. Otto így ír erről: "Soha nem volt még egy olyan hit, mely számára a szó tulajdonképpeni
értelmében vett csoda (das Wunder) - azaz a természet rendjének áttörése (die Durchbrechung der
Naturordnung) - oly csekély szerepet játszott volna az isteni megnyilvánulások (göttliche Offenbarungen)
között, mint amilyet a régi görögök hite számára játszott. Homérosz olvasójának fel kell tűnnie, hogy
elbeszéléseiben, az istenekre és hatalmukra való állandó utalások ellenére, jóformán egyáltalán nem
fordulnak elő csodák." Majd később a homéroszi istenek kapcsán megjegyzi: "Hatalmuk éppúgy, mint
lény(eg)ük (Wesen) nem mágikus erőn alapul, hanem a természet létén (das Sein der Natur). A
«természet» az a nagy, új kifejezés, amelyet az éretté vált görög szellem az ősrégi mágiával szembeállít.
És innen kiindulva egyenes út vezet a görögség művészetéhez és tudományához. Abban a korban
azonban, amikor az ősmítoszok (die Urmythen) még elevenek voltak, a mágiának - melynek szelleme
rokon a régi mítoszokéval -, úgy tűnik, nem kevés jelentősége volt. Akkoriban tehát a mitikus
elbeszélésekben még nagy helyet foglalt el a csoda, mely a homéroszi szellem számára már egészen
idegenné vált. [...] A világ legcsodásabb eseményei, a magasabb rendű lények legbámulatosabb,
legvarázslatosabb képességei - a szellemet egykoron e képek és gondolatok töltötték el. De az új szellem
már más szemmel tekintett a létezésre. Számára már nem az eseményeknek (Geschehen) vagy a
képességeknek (Können) volt a leginkább jelentése/jelentősége, hanem a létnek (Sein). Az istenségek a
valóság alakjaivá (die Gestalten der Wirklichkeit) váltak, s bennük találta meg a természet létének
sokfélesége a maga tökéletes, örök kifejeződését. Ezáltal a régi mítoszokkal felhagytak, a mágiát
legyőzték, és az istenek végérvényesen elkülönültek az elemektől." Ld. Die Götter Griechenlands (id.
kiadás S. 7 ill. S. 47 ff.)
387 Euripidészt amúgy is éles kritikával illeti Schelling. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy a tragédiaíró
mítoszértelmezéseit és sajátos mítoszverzióit torzításként fogja fel, mely vélemény a már említett
"túlkanonizálás" eredménye. Ld. PhK 537 f. (398. sk. o.). Schelling ezen előadásokban egyébiránt sem
nagyon fogékony a görög mítoszok kései újraértelmezései iránt, a filozófiai interpretációkat például szinte
teljesen figyelmen kívül hagyja.
388 PhK 531 (392. o.)
389 131. §, PhK 453 (317. o.)
134