disszertáció - ELTE BTK disszertációk

emberek megistenüléséről szóló mítoszok vagy az istenné vált hérószok kultusza idegen
a homéroszi világtól. A határátlépést biztosító misztériumokat szintén máshol kell
keresnünk a görög hagyományon belül. Az viszont tény, hogy a tragikus hős
istennélküli, istenekkel szembeni magánya egy újfajta antropológiát körvonalaz az
epikus hős helyzetéhez képest. 378 Így ír Schelling: "A tragikus hős jelleme (Charakter),
akármiféle legyen is, szükségképpen abszolút, vagyis mindaz, ami külsődleges, csupán
anyag a számára, és egyetlen esetben sem lehet kétséges, hogy miként fog cselekedni.
Sőt a jellemnek akkor is abszolúttá kell válnia a számára, ha híján van másfajta sorsnak
(Schicksal). Akármiféle legyen is a külső anyag, a cselekvésnek mindig magából a
hősből kell fakadnia." 379 A szétszakadt, meghasadt világban a hős jelleme maga válik
önnön sorsává. Talán erre utalt Hérakleitosz mondása is: éthosz anthrópó daimón - az
ember jelleme a maga sorsa/istene. 380
Valójában tehát nem az a nóvuma a drámának, hogy különbséget tesz istenek és
emberek között, hanem hogy az istentől való távolság s a bensővé, személyessé vált sors
itt az ember jellemévé és léthelyzetévé válik, s ezáltal az istenek epifániája is a tragikus
szituációban lévő hős(ök) tapasztalatán átszűrődve megy végbe. Másfelől viszont
mindez egy olyan isten kultuszának keretein belül történik, akinek nincs nagyon helye a
homéroszi világban, s akiről a schellingi szöveg - éles kontrasztban a későbbiekkel -
sokatmondóan hallgat. Dionüszosz isten folytonos jelenléte a neki szánt ünnepeken - a
Nagy vagy Városi Dionüszián, illetve a Lénaián - az antik tragédia értelmi horizontját
döntően meghatározza. Schelling azonban - Arisztotelész Poétikáját követve - a dráma
szakrális kontextusát háttérbe szorítja, illetve az esztétikait és a mitológiafilozófiait
állítja előtérbe. A kultikus összefüggései nélkül értelmezett tragédia a hős sorssal vívott
harcának súlyát és az önalávetésből fakadó szabadságmozzanatot így szinte végtelenné
növeli. A magány rettenetének és a szabadság által megvalósított megbékélésnek
tragikus dialektikája ezáltal válhat az abszolútum és a szubjektum közös történetének
döntő eseményévé.
3. Az istenek leválásának a sorssal alkotott identitásról pedig az a
következménye, hogy a sors e relációban most mint természetfeletti hatalom jelenítődik
378 Vö. Tatár György: Az öröklét gyűrűje (id. kiadás 39. skk. o.)
379 PhK 528 (390. o.)
380 119 B (DK). A modern tragédiában pedig, Shakespeare-nél a jellem a régi sors helyébe lép. Ld. PhK
548 (409. o.)
131