disszertáció - ELTE BTK disszertációk
disszertáció - ELTE BTK disszertációk disszertáció - ELTE BTK disszertációk
kiindulópontként. A III. fejezet 3. alfejezetében tárgyaltuk a sors mitológiai és költői alakjának kapcsolatát. Megállapítottuk, hogy Schelling az eposz tárgyalása során némileg módosítja a sorsnak azt a jelentését, melyet a mitológiai konstrukcióban adott neki. "Istenek és emberek, az egész világ, amelyet az eposz felölel, úgy jelenik meg, hogy a legnagyobb fokú azonosságban (Identität) van a sorssal" - írja, holott korábban a sorstól való relatív differenciálódásban jelölte meg a homéroszi istenvilág sajátosságát. 370 Éppen ezért fontos felfigyelnünk arra, hogy az eposzbéli isteneknek, embereknek és az egész eposzi világnak a sorssal való ilyetén azonosítása csak az eposz és a tragédia sorsfogalmának szembeállítása révén nyerheti el értelmét! Schelling ugyanis különbséget tesz e kettő között. Az eposzban a végzet (Verhängnis) tulajdonképpen még nem sorsként (Schicksal) jelentkezik, mivel semmiféle ellenállásba nem ütközik. Még nincs viszály és lázadás, nincs ellentét a végtelen és a véges, a szabadság (Freiheit) és a szükségszerűség (Nothwendigkeit) között. 371 Ez a helyzet azonban megváltozik a tragédiában. Itt ugyanis már megjelenik a szükségszerűség és a szabadság konfliktusa, és így most a sors mint az egyénnel szembenálló, kényszerítő hatalom lép fel. Ám a tulajdonképpeni, különálló hatalomként megjelenő sorssal szemben a tragédiában jelenhet meg a szabadság is. A paradigmatikusnak tekintett Oidipusz király története kapcsán Schelling felteszi a kérdést, hogy vajon nem ellentmondás-e a sors ellen küzdő főhős sorsszerű bűnhődése? A válasz a következő: "A hősnek a végzet ellen kellett harcolnia, máskülönben egyáltalán nem lenne küzdelem, nem lenne ez a szabadság megnyilatkozása; alul kellett maradnia abban, amin a szükségszerűség uralkodik, ám hogy a szükségszerűség mégse győzedelmeskedjék anélkül, hogy egyszersmind rajta ne győzedelmeskedjenek, ezért a hősnek önként kellett vezekelnie azért a bűnért is, amelyet a sors rendelt. A szabadság legnagyobb gondolata és legnagyobb győzelme az, amikor az ember valamilyen kikerülhetetlen bűnért is magára veszi a büntetést, hogy ily módon önnön szabadságának elveszítésében éppen ezt a szabadságot bizonyítsa, és a szabad akarat kinyilvánításával bukjon el." 372 Mint 370 Ld. PhK 475 (338. o.), ill. 35. § 371 PhK 474 (338. o.) V. ö. F. Schlegel: Geschichte der Griechen und Römer (in: Studien des klassischen Altertums, Ferdinand Schöning, Paderborn - München - Wien/Thomas-Verlag, Zürich, 1979, S. 408 ff.) A gondolat megtalálható később Hegelnél is. Ld. Előadások a művészet filozófiájáról (id. kiadás 342. skk. o.) 372 PhK 525 (386. o.), [A fordításon változtattam - S. D.] Vö. Kocziszky: Pán (89. skk. o.). Kocziszky kitér az Oidipusz-figura korabeli értelmezéseire is. 128
Schelling is utal rá, e gondolatok az 1796-os Filozófiai levelek a dogmatizmusról és a kriticizmusról tizedik darabjának megfogalmazásaira támaszkodnak. Ott ezt olvassuk: "Az, hogy a bűnös, aki csak a sors túlerejével szemben bukott el, mégis megbűnhődött, az emberi szabadság elismerése volt, tisztelet, ami a szabadságnak járt. [...] Nagy gondolat volt, hogy az ember az elkerülhetetlen bűnökért is önként viselje a büntetést, hogy így szabadsága elvesztése révén igazolhassa saját szabadságát, és szabad akaratát kinyilatkoztatva bukhasson el." 373 Tegyük most félre azt a kérdést, hogy lehetséges-e egyetlen tragédiából - ha mégoly nagyszerű is az - egy egész műfaj jellemzőire következtetni, 374 és nézzük meg a gondolatmenet konzekvenciáit. Schelling szerint tehát az eposztól eltérően a tragédiában már megtalálható a sorstól való elkülönböződés, a vele való szembeszállás. Ez viszont azt is jelenti, hogy ezen elkülönböződés egyúttal az emberi és az isteni világ szétválása és ugyanakkor az istenek világának és a fátumnak a szétválása is! Az eredeti egységből tulajdonképpen három szféra keletkezik, és végső soron ez a tragikum létrejöttének a feltétele. A három szféra három korrelációt takar, melyeket szemügyre kell vennünk. 1. Az ember szembekerülése a sorssal - mint láthatjuk - a harcot, a bukást és a szabadság létrejöttét eredményezi. E szembenállás a kulcsmozzanat, ebből érthető meg a másik kettő. Ugyanis a tragédia nemcsak ennek bemutatása, hanem a megbékélésnek, az újra elért harmóniának is, s ez az a mozzanat, mely a tragédiát a művészetek legmagasabb rendű műfajává teszi. Végső soron itt valósul meg az az új egység, mely az egész művészetfilozófia betetőzése és a schellingi identitásfilozófia alapgondolatának kifejeződése! Mert az egyén önkéntes önalávetése az abszolútumnak az azonosságfilozófiai rendszer és a szabadság elvének egyesítését jelenti. Így a tragikus hős itt hasonló rendszerbeli pozícióba kerül, mint a zseni a transzcendentális idealizmuséban. Ezért habár fontos különbségek mutatkoznak a két mű között - mint ahogyan azt korábban ki is fejtettük -, mégis, a rendszer csúcsán mindkét esetben egy olyan szubjektív mozgás figyelhető meg, amely magasabb, ideális szinten megismétli az eredeti azonosságot az abszolútummal, a végtelennel. A tragikus hős tehát tette révén 373 Ld. Fiatalkori írásai (Jelenkor, Pécs, 2003, 139. sk. o.). Schelling tragédiafelfogásához ld. P. Szondi i. m. S. 240 ff. 374 E problematikus módszer jellemzi Hegel fenomenológiájának és esztétikájának műfajelméleti fejezeteit is, ahol az Antigoné játszik hasonló szerepet. Ld. erről Poszler György: Filozófia és műfajelmélet. Költői műfajok Hegel és Lukács esztétikájában (Gondolat, Budapest, 1988, 144. skk. o.) 129
- Page 77 and 78: föníciai Héraklész, melynek meg
- Page 79 and 80: mitológia filozófiája így nem b
- Page 81 and 82: tulajdonképpen a misztériumok sz
- Page 83 and 84: Odüsszeusz Teiresziasz árnyát k
- Page 85 and 86: jellemez. 257 Ez az élettel telis
- Page 87 and 88: szerepben. 269 A Moirák (Párkák)
- Page 89 and 90: és Dionüszosz - az a két jelent
- Page 91 and 92: Az első állomás Homérosz alvil
- Page 93 and 94: megszólítót. Odüsszeusz így tu
- Page 95 and 96: éppenséggel az átértelmezett H
- Page 97 and 98: szerint viszont az istenek nem egys
- Page 99 and 100: abszolútumfilozófia és a mitoló
- Page 101 and 102: 3. Istenfelfogás és műértelmez
- Page 103 and 104: emberivé formált istenek ábrázo
- Page 105 and 106: inkoherenciája fontos felismerése
- Page 107 and 108: ez az örök alak a görög istenek
- Page 109 and 110: Niobé és gyermeke (I. e. 350 kör
- Page 111 and 112: IV. A művészeti ágak és a műfa
- Page 113 and 114: az életre keltés, a megelevenedő
- Page 115 and 116: Apollón alakja mutat fel legtiszt
- Page 117 and 118: Ezenkívül a Winckelmanntól és H
- Page 119 and 120: térbelisége a szemlélőt inkább
- Page 121 and 122: hagyományokból is jól ismert - a
- Page 123 and 124: évén a hallható költeményre b
- Page 125 and 126: nem más, mint valamiféle - szem
- Page 127: alapzatból mint háttérből kieme
- Page 131 and 132: emberek megistenüléséről szól
- Page 133 and 134: osztatlan világot (eine ungetheilt
- Page 135 and 136: mitológia vagy a tragédia sok sze
- Page 137 and 138: megjelenése egy magasabb szintre u
- Page 139 and 140: V. Hermeneutikai problémák "Az eg
- Page 141 and 142: Van azonban a Platónhoz kapcsolód
- Page 143 and 144: egyáltalán e befolyás felől kö
- Page 145 and 146: szembeni esztétikai beállítódá
- Page 147 and 148: mégis, a folyamat kezdetei - legal
- Page 149 and 150: szembeni magatartást is erősen be
- Page 151 and 152: vagyis az isteni természet örök
- Page 153 and 154: értékelés már nem ennyire egyé
- Page 155 and 156: Kleio (Egy i. e. III-II. századi s
- Page 157 and 158: tekintett történelemben az egész
- Page 159 and 160: Ezáltal két sajátos képződmén
- Page 161 and 162: tulajdonképpen a "költői teogón
- Page 163 and 164: vele a végtelen, az idealisztikus
- Page 165 and 166: görög mitológia anyaga a termés
- Page 167 and 168: elérendő céllá, melyhez képest
- Page 169 and 170: Az új mitológia gondolata - miké
- Page 171 and 172: műveltségnek (Bildung). Várjuk i
- Page 173 and 174: Mnémoszüné (Az Antiochiában lé
- Page 175 and 176: programjának átértékelésével
- Page 177 and 178: Azt látjuk mindeközben, hogy a m
kiindulópontként. A III. fejezet 3. alfejezetében tárgyaltuk a sors mitológiai és költői<br />
alakjának kapcsolatát. Megállapítottuk, hogy Schelling az eposz tárgyalása során<br />
némileg módosítja a sorsnak azt a jelentését, melyet a mitológiai konstrukcióban adott<br />
neki. "Istenek és emberek, az egész világ, amelyet az eposz felölel, úgy jelenik meg,<br />
hogy a legnagyobb fokú azonosságban (Identität) van a sorssal" - írja, holott korábban a<br />
sorstól való relatív differenciálódásban jelölte meg a homéroszi istenvilág<br />
sajátosságát. 370 Éppen ezért fontos felfigyelnünk arra, hogy az eposzbéli isteneknek,<br />
embereknek és az egész eposzi világnak a sorssal való ilyetén azonosítása csak az eposz<br />
és a tragédia sorsfogalmának szembeállítása révén nyerheti el értelmét! Schelling<br />
ugyanis különbséget tesz e kettő között. Az eposzban a végzet (Verhängnis)<br />
tulajdonképpen még nem sorsként (Schicksal) jelentkezik, mivel semmiféle ellenállásba<br />
nem ütközik. Még nincs viszály és lázadás, nincs ellentét a végtelen és a véges, a<br />
szabadság (Freiheit) és a szükségszerűség (Nothwendigkeit) között. 371 Ez a helyzet<br />
azonban megváltozik a tragédiában. Itt ugyanis már megjelenik a szükségszerűség és a<br />
szabadság konfliktusa, és így most a sors mint az egyénnel szembenálló, kényszerítő<br />
hatalom lép fel. Ám a tulajdonképpeni, különálló hatalomként megjelenő sorssal<br />
szemben a tragédiában jelenhet meg a szabadság is. A paradigmatikusnak tekintett<br />
Oidipusz király története kapcsán Schelling felteszi a kérdést, hogy vajon nem<br />
ellentmondás-e a sors ellen küzdő főhős sorsszerű bűnhődése? A válasz a következő: "A<br />
hősnek a végzet ellen kellett harcolnia, máskülönben egyáltalán nem lenne küzdelem,<br />
nem lenne ez a szabadság megnyilatkozása; alul kellett maradnia abban, amin a<br />
szükségszerűség uralkodik, ám hogy a szükségszerűség mégse győzedelmeskedjék<br />
anélkül, hogy egyszersmind rajta ne győzedelmeskedjenek, ezért a hősnek önként kellett<br />
vezekelnie azért a bűnért is, amelyet a sors rendelt. A szabadság legnagyobb gondolata<br />
és legnagyobb győzelme az, amikor az ember valamilyen kikerülhetetlen bűnért is<br />
magára veszi a büntetést, hogy ily módon önnön szabadságának elveszítésében éppen<br />
ezt a szabadságot bizonyítsa, és a szabad akarat kinyilvánításával bukjon el." 372 Mint<br />
370 Ld. PhK 475 (338. o.), ill. 35. §<br />
371 PhK 474 (338. o.) V. ö. F. Schlegel: Geschichte der Griechen und Römer (in: Studien des klassischen<br />
Altertums, Ferdinand Schöning, Paderborn - München - Wien/Thomas-Verlag, Zürich, 1979, S. 408 ff.) A<br />
gondolat megtalálható később Hegelnél is. Ld. Előadások a művészet filozófiájáról (id. kiadás 342. skk.<br />
o.)<br />
372 PhK 525 (386. o.), [A fordításon változtattam - S. D.] Vö. Kocziszky: Pán (89. skk. o.). Kocziszky<br />
kitér az Oidipusz-figura korabeli értelmezéseire is.<br />
128
Change language