disszertáció - ELTE BTK disszertációk

évén a hallható költeményre bízza. A zene, ősrégi kultikus szerepe mellett, roppant
hatalommal bírt, melyre számos példát szolgáltat a mitikus hagyomány éppúgy, mint
magának a mitológiának az érzéki létezése is. Schelling a zenének ezt a beágyazottságát
a poétikus-mitológiai tradícióba figyelmen kívül hagyja, amire nem elégséges
önmagában az a magyarázat, miszerint az antik zene a maga hallható mivoltában szinte
teljesen elveszett számunkra. Ugyanis ha megnézzük a zenével foglalkozó
paragrafusokat, ott azt látjuk, hogy nem annyira a zenéről mint művészetről van bennük
szó, hanem inkább a zene elméletéről, amit az is bizonyít, hogy szinte alig történik
utalás a későbbi korok zenéjére, avagy éppen a - nem is akármilyen - kortárs
zeneművekre. E teoretizáló megközelítés alapja nem más, mint az a püthagoreus-platóni
hagyomány, mely a zenét matematikai viszonyokra vezette vissza, és Schelling ezeket a
filozófiai gondolatokat saját rendszerbeli céljainak szolgálatába állítja. E hagyomány
komponensei a szférák zenéjéről vallott tanítás, melyet a püthagoreusoknak
tulajdonítottak, a platóni Állam VII. könyvének zenefelfogása 353 és az a szintén
Platónnál meglévő törekvés, hogy a mitológia isteneit az égitestekkel hozza
összefüggésbe. 354 E gondolatok örököseként Schelling a zenét a képzőművészetek
alapzatává teszi, vagyis a művészet világának reális oldalának fundamentumává és
kiinduló pontjává. Azt már korábban láthattuk, hogy a művészetek anyagául a mitológia
szolgál, mely a reálisan tekintett ideák, azaz az istenek világaként áll előttünk, így ez a
mitológia, mely a természetet ősképekben ragadja meg, egyfajta "szimbolikus
fizikaként" is jellemezhető, mely műalkotásokban manifesztálódik. E fizikának pedig
egy matematikai alapzatra van szüksége, hogy arra ráépülhessen. A Galilei és társai által
megalkotott modern természettudomány - mely mellesleg szintén a püthagoreus-platóni
tradíciót élesztette újjá az arisztoteliánus ellenében - törekvéseinek analógiáját s egyben
lehetséges alternatíváját fedezhetjük fel mindebben. A zene így az a művészet lesz,
amely a mitológia isteneit asztronómiai aspektusukban ragadja meg, a természetet a
maga absztrakt mivoltában, s ezáltal tulajdonképpen a "szimbolikus matematika"
kifejezőjévé válik. Schelling tehát természetfilozófiai spekulációi folytán juttatja ezt a
szerepet a zenének, s ez meghatározza e művészet rendszerbeli helyét is: "ha az örök
dolgok, avagy az ideák reális oldaluk felől az égitestekben öltenek alakot, akkor a zene
353 Ld. 530 c skk. A kozmikus zenéhez ld. pl. az Állam záró mítoszát (616 d skk.)
354 Ld. pl. Timaiosz 40 a skk.
123