disszertáció - ELTE BTK disszertációk

képviselő istenek így maguk is a Niobé-mítosz felől értelmeződnek, legalábbis a
plaszticitás tekintetében. Ez azt is jelenti, hogy Niobé végül is az isteni lét ősképe, az
abszolútum konkrét alakká artikulálódása. Az esztétikai mítosz- és istenfelfogás e
gondolatban az istenek tekhnéből kibomló geneziseként jelentkezik, kiegészítve a költői
szó poiétikus teogóniáját és ontológiáját. Amiképpen a homéroszi alvilágleírás, úgy e
történet is önreferenciális, azaz a mítosz mítoszát tárja elénk.
Ámde mi annak a jelentősége, hogy Niobé szobrának a tárgya nem a kővé vált
Niobé, hanem a még élő, az éppen kővé váló? Úgy tűnik, nem a szoborszerűség
szobráról van szó, hanem a szoborrá válás szobráról. Ez az önreferencia így nem
egyszerűen a mű vagy éppen az alkotó önmagára reflektáló öneltárgyiasítása, hanem
magának a művé válás folyamatának ábrázolása. Ahogy Homérosz sem pusztán a színre
léptetett dalnokok (aoidoszok) - mint például Démodokosz vagy Phémiosz - révén
érzékelteti a múzsai tevékenység öntükröztetését, hanem az emlékezet, a hírnév
tematizálásával is, úgy itt, a szobor esetében is azt tapasztaljuk, hogy a mű önnön
eredetét teszi láthatóvá. Továbbá Niobé szobra mintegy "folytatja" vagy inkább
"befejezi" a mítoszt, ezáltal a szemlélőt is bevonja a mitikus történés folyamatába. Ez a
"befejezés" tulajdonképpen beteljesedés, teljesültségbe, célba juttatás, a mítosz valóság-
és jelenbeliség-igényének teljesülése. A mitologéma telosza, entelekheiája a művön
belülre kerül, miáltal a műalkotás ténylegesen jelenvalóvá teszi azt, megóvva a mítoszt a
múltba süllyedéstől, illetve a mindenkori jelent a mitikus időbeliségtől való
elszakadástól. A szobor a mítosz mítoszának ábrázolása révén a mítosz jelenbe törését
és egyúttal a mindenkori szemlélő jelenéből való felnyílását, eredetét is megvalósítja. A
schellingi gondolatok tehát ismételten a mitológia és a művészet egymásba fonódásáról
tanúskodnak.
Alfejezetünk következő kérdése az, hogy vajon a költői és plasztikus
istenábrázolás sajátosságai miképpen jutnak érvényre az előadásokban. Mint már
láthattuk, Schelling - régi tradíciót követve - párhuzamot von a plasztikai és a drámai
stílusok között. A 124. § három szobrászati korszakának - melyeket a szigorú, a
fennkölt, illetve az érzéki stílus jellemez - rendre megfeleltethető a tragikus triász
tagjainak, vagyis Aiszkhülosznak, Szophoklésznek, illetve Euripidésznek a költészete. 338
338 PhK 437 ff. (302. skk. o.), vö. PhK 538 (399. o.)
116