disszertáció - ELTE BTK disszertációk

Apollón alakja mutat fel legtisztábban. Megállapíthatjuk tehát, hogy Schelling a
szobrászat metafizikájának, illetve az isteni és emberi lét ontológiájának kibontása során
az Apollón-szobor értelmezését összefűzi saját mitológiakoncepciójával! A
Winckelmanntól és követőitől átvett klasszicista recepció ugyanis fedésbe kerül a
schellingi mitológiafelfogással, melyben - mint láttuk - az istenség az ideális
indifferenciapontot képezi az olümposzi világon belül. Apollón távolságtartó nyugalma
ezáltal reális módon éppenséggel magának az ideálissá válásnak az alapelvét mutatja be.
Mivel az antik istenek reálisan tekintett ideák, így az élet ideája, mely emberi oldalról
halálnak tűnik, az idealitásban egy fénylő isten vonásait ölti fel.
Vegyünk itt észre azonban két problémát. Az egyik az, hogy Schelling a
szobrászat tárgyalásakor az istenszobrot tartotta ideáltipikusnak, 335 most viszont éppen
egy halandó nőt és gyermekei halálát ábrázoló szoborcsoportról állítja azt, hogy benne a
szobrászat önmagát ábrázolja. Mindehhez tegyük azt is hozzá, hogy bár a már tárgyalt
gondolat szerint a művészet szükségszerű anyaga a mitológia, és ez alatt Schelling
elsősorban istenmitológiát értett, most magának a halálnak a mitologémája válik a
művészet archetípusává. A másik probléma pedig az, hogy bár a Niobé-mítosz valóban
az asszony kővé válásáról szól, ám a történettel kapcsolatos szobrok nem a kővé vált,
hanem a gyermekeit éppen elvesztő Niobét ábrázolják. Az első probléma a fentiek
fényében megoldható. Noha tényleg az istent ábrázoló szobor a plasztika és általában a
képzőművészet csúcsa, azonban maga a szoborszerűség, a szoborrá válás egyúttal az
emberi és isteni lét közötti határ átlépését jelenti. A plaszticitás az istenalakok létének
jellemzőjévé emelkedik, így végső soron minden emberi alakot formáló szobor lényegét
tekintve istenszobor, mivel a kővé vált, örökkévalóvá dermedt emberi alak a görögség
számára az istenek megjelenési módjának egyik - még ha nem is egyetlen - formája. 336
Itt újra csak egységben látjuk az istenek antropomorf és az emberek theomorf jellegének
gondolatát. Niobé nem pusztán egy halandó nő és nem is csak a képzőművészet ideája,
hanem magának a természetnek mint az abszolútum reális oldalának az ábrázolása. "A
természet [...] a plasztikus oldal, képe a plasztikus művészet Niobéja, aki gyermekeivel
megdermed, az ideális világ pedig az univerzum poézise." 337 A természet ideáit
335 Ld. 129. §
336 Vö. 129. §
337 PhK 459 (323. o.)
115