disszertáció - ELTE BTK disszertációk

az életre keltés, a megelevenedő és életviszonyokba lépő szobor mítoszait idézné. Niobé
és a Gorgó-figura helyett inkább Pügmalion vagy Próteszilaosz történetét.
Nézetem szerint a dilemma a következőképpen oldható fel. Különbséget kell
tennünk a bálványszobor és a valódi plasztika között. A bálvány is Isten beszédének
befejezettsége, mint az igazi (isten)szobor, ám még nem az artikulált beszédé, hanem a
kaotikus nyelvé. A még nem differenciálódó abszolútum merevedik benne anyagivá, az
azonosság mitológia-előtti létét mutatva fel. E felmutatás ugyanakkor nem adekvát
megjelenés, mégpedig azért nem, mert a bálvány elhaltsága a "rossz befejezettséget"
jelenti, a szépséget még el nem ért múltbeliségét, mely egyúttal a halál rettenetes oldalát
nyilvánítja ki. Benne az igazi jelenlétig még el nem jutó kaotikus beszéd merevedik ki, a
múltbeliség mint olyan rögzül örökkévalóvá. Ezért tulajdonképpen nem a valódi
mitológiai alakok, hanem e bálványok azok, akik a mondódó isteni szó hátterét,
elmúltságát alkotják. Ezzel szemben a valódi plasztikus műalkotásban az isteni logosz
olyképpen érkezik a halálba, hogy benne a jelenbeliség válik örökkévalóvá, a mű által a
már artikulált és kozmosszá formált nyelv kristályosodik öröklétűvé. Schelling szövege
szerint Niobé sorsa és legfőképp az őt mintázó szobor ezt példázza. Így ír erről: "A
szobrászat ebben a műben mintegy saját magát ábrázolja, és ez a mű a szobrászat
ősmintaképe (das Urbild der Plastik), talán éppen úgy, ahogy Prométheusz a
tragédiáé." 331 Ugyanis minden élet két dolog szembeállítottságában jelenik meg, míg
ezek abszolút egysége, az abszolút élet a jelenséggel összehasonlítva halálként
mutatkozik meg. Ezen egység a plasztika csúcsán, a szobrászatban ábrázolható a
id. kiadás S. 605 ff.) Érdemes a schellingi gondolatmenetet összevetni Herder gondolataival. A Plastik
művészettörténeti fejtegetései szerint a civilizálatlan vademberek számára szobraik még élettelien
démonikusak voltak, telve istenséggel és szellemmel. E viszony később megváltozott, ám Herder úgy véli,
hogy még a modern, múzeumi befogadási kontextusban is lehetséges ezen érzés felidézése! A múzeum
atavizmusa dialektikus, hiszen visszavet minket egy olyan korba, mikor még élő valóság volt az, ami ma
már csak mitológia és szobrászat. Mindezekből kiindulva Herder felvázol egy általános művészet- és
vallástörténeti sémát, mely éppen ellentétes a schellingivel. Az istennel teli alkotások kezdetben az istenek
földi formái voltak. Az ember eredetileg mint valami élőhöz viszonyult hozzájuk. Ez később
bálványimádássá vált, aztán puszta művészetté, majd kézművességgé, végül műértő fecsegéssé. E teória
szerint tehát a műalkotás égi eredetű, s egyre alacsonyabb rendű alakváltozatai párhuzamba állíthatóak a
benne lévő isteni eltűnésével és az emberi viszonyulás hanyatlásával. Ld. Herder: Plastik (id. kiadás S.
529 f.)
331 131. §, PhK 453 (317. o.), vö. PhK 439 (304. o.), ahol Schelling idézi Winckelmann gondolatait a
római Villa Mediciben lévő szoborcsoportról. Ld. Geschichte der Kunst des Altertums (id. kiadás S. 219
ff.). Schelling visszatér a Niobé-témához A képzőművészeteknek a természethez való viszonyáról című
előadásában is (i. m. S. 604). Mint Walter Schulz is megemlíti (i. m. S. 265), a szerző itt a firenzei
Uffiziben lévő alkotásra utal, mely valószínűleg egy i. e. IV-III. századi ismeretlen szobrász művének
római márványmásolata és Niobét még életben lévő utolsó gyermekével ábrázolja.
113