disszertáció - ELTE BTK disszertációk

az erőteljesség, a keménység, a határozott és kifejező ábrázolásmód, mely azonban
nélkülözte a kecsességet, a bájt, a gráciát. A második korszak fő reprezentánsai
Pheidiasz, Polükleitosz, Szkopasz, 323 Alkamenész és Mürón. Alkotásaikra a fennkölt,
emelkedett és nagyszabású stílus volt jellemző, melyet egyúttal bizonyos szögletesség
kísért. A harmadik korszak a szép stílus fokának felel meg, és olyan művészek tartoznak
ide, mint Praxitelész, Lüszipposz, Apellész. Az előző korszak alkotásaiban már
megjelenő grácia szigorúságával szemben itt egy lágyabb és hullámzó, elfolyó formákat
felmutató, kellemmel és bájjal telt stílust találunk. A negyedik korszak az epigonoké, az
eddigi nagy művészeket utánzó és stílusaikat eklektikusan egybeötvöző alkotóké, míg az
ötödik már az igazi művészet határain kívül esik, így Winckelmann ezt itt nem is
tárgyalja külön. Schelling az első három stíluskorszakot vonja be vizsgálódásaiba, és -
szintén Winckelmann nyomán 324 - a második és harmadik korszakhoz tartozó gráciát
azonosítja az égi és a földi Aphrodité alakjával. Ez azonban azt eredményezi, hogy az
általa is nagyra tartott harmadik korszak - melyet ma általában későklasszikusként
neveznek meg - a földi, közönséges, érzéki báj és művészet korszakaként áll előttünk. A
művészettörténeti szempont beépítése tehát gazdagítja a schellingi elemzést, ám a
Winckelmanntól örökölt értékelés, a későklasszikus, sőt hellenisztikus művészet
ideáltipikussá emelése megbontja a művészet és szépség világának alapzatául szolgáló
spekulatív mitológiafilozófiai alapzatot. Művészet és költészet egymás mellé rendelése
és a stílus története pedig átvezet minket a művészeti ágak és műfajok elméletéhez.
323 A nagyjából i. e. 360 és 325 között működő szobrásznak inkább a következő korszakhoz kellene
tartoznia.
324 I. m. S. 222
108