disszertáció - ELTE BTK disszertációk

megjelenítése. Másfelől ez a folyamat Apollón és Hádész harca is, ahol a költő apollóni
tekintete időtlenné-térbelivé teszi azt, ami a Hádész, a múlttá válás felé halad. Kiemeli a
realitásból, hogy idealitássá, vagyis igazán reálissá tegye. E felfogás alapján azt
mondhatjuk, hogy az eposznak nem egyszerűen tárgya a mítosz, hanem ő maga a
mítosz, pontosabban a mitikussá válás. És mivel ez a feltétele a művészet világába való
bebocsáttatásnak, újra leszögezhetjük, hogy Schelling a homéroszi perspektívát teszi
meg a művészet filozófiai tárgyalásának alapzatává. Odüsszeusz, Homérosz és Apollón,
más-más szinteken, ám ugyanannak az ideális indifferenciapontnak megjelenései, mely
magának a mitikus világnak, az olümposzi időtlenség identitásának s végső soron az
abszolútumnak belső feltárulkozási helye - legalábbis a művészet ábrázolásmódját
tekintve.
Mindebből következik az eposz sokat emlegetett ráérőssége, szinte szenvtelen
nyugalma, a részleteknél való elidőzés. A homéroszi világ egymás mellé s nem egymás
alá rendelt mozzanatokból áll, melyet a szöveg grammatikája is sugall. Sajátosan
mélységnélküli, nem-metafizikai és nem-bibliai világ ez, ahol a dolgok, az események
éppúgy megjelenésükben azok, amik, miként az emberek is. 300 Tulajdonképpen minden
felszín, jelenség, fenomenális mozzanat. Kissé radikálisan úgy is fogalmazhatunk, hogy
Homérosz a világ "epikus-fenomenológiai" leírását adja, melyben a költő a számára
megjelenőt mint megjelenőt láttatja számunkra, s éppen a megjelenés az, ami a teljes
értékű, az igazán létező, az isteni létmódot imitálni tudó. A lét megmutatkozások sora,
melyben minden pillanatban ott a lehetőség egy isten megnyilvánulására éppúgy, mint
az ember önmagát halhatatlanná tevő mozdulatára.
Ami a schellingi értelmezést viszont a fenomenológiaiból visszavezeti a
metafizikaiba, az egyrészt a megkonstruált reális-ideális ellentétpárra épülő világ
felvázolása, másrészt - evvel összefüggésben - a jelenségeket felvevő-konstituáló
pillantás kiemelése magából a megjelenőből. A költői nézőpont ugyanis, csakúgy, mint
a filozófiai, végső soron kívül esik e világon, s isteni pozíciót foglal el.
300 Vö. Erich Auerbach: Odüsszeusz sebhelye (in: Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban,
Gondolat, Budapest, 1985, 5. skk. o.). Paul Feyerabend pedig a homéroszi eposzok és a geometrikus
vázaképek ún. parataktikus világának és az ezt felváltó szubsztancia-jelenség világnak a viszonyát
ontológia- és episztemológiatörténeti kontextusba állítva elemzi (ld. A módszer ellen, Atlantisz, Budapest,
2002, 380. skk. o., ill. 424. skk. o.). Lukács pedig A regény elmélete elején az epikus világ
egyneműségéről, egyanyagúságáról beszél. (Ld. A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A regény
elmélete, Magvető, Budapest, 1975, 493. skk. o.)
100