1993. xlvii. évfolyam 1. szám - Sopron

események látogatottságára is. Tervezhetı létszámú érdeklıdıre mindig lehetett számítani 3(3). A
rendezvények elızményeirıl, színvonaláról, egyéb körülményeirıl bıségesen tájékoztatott a helyi sajtó 4(4).
Mi kellett ehhez? Olyan foglalkozás, amely hagyott szabad idıt és energiát a mővészetek gyakorlására
vagy pártolására; nem egészen lapos pénztárca; s az a közhangulat, amely a harmincas évek szerencsés
csillagzata alatt – legalább egy elég nagy középrétegnek – mindennapi kenyerévé írta elı a kultúra
„termékeinek” fogyasztását.
Ez a réteg, a háború lidércnyomása alól felszabadulva, megpróbált mindent ott folytatni, ahol az
óvóhelyekre vonulás sietségében abbahagyta. Hanem amikor feljöttek a szabadba, nemcsak a Nap fénye
zavarta látásukat, hanem idegen erık kezelte fényszórók sugárnyalábjai is.
A kedvezıtlen változások nem egyik napról a másikra következtek be. A zenészek már az elsı hetekben
hangversenyeztek a Városi moziban 5(5); a fotósok képei hamarosan útra keltek a külföldi kiállítótermek,
szerkesztıségek felé 6(6); a festık megörökítették a romokat 7(7); az írók mősoros összejövetelt tartottak 8(8);
az újságok tájékoztattak. S a gazdasági nehézségek, a kitelepítések sokkja és a politikai harcok
kíméletlensége ellenére a közönség is éledezni kezdett. A város módszeres befeketítıinek ugyancsak gondot
okozott az a tevékeny lelkesedés, amivel a késıbbi Ünnepi Hetek csíráit megrendezték és nyereségessé
tudták tenni 9(9).
Lassan az egyesületek is mozgolódni mertek. Ez azonban már sok volt az új rend szervezıinek. Látszólag
még demokráciában éltünk, ennek ellenére megszőnt annak a lehetısége, hogy a korábbi évek
mővészetpártolói megint kitöltsék a régi kereteket. A közönség háborús veszteségei, a már említett
kitelepítések, az internálások, anyagi romlás, a természetes elöregedéssel együtt, egyre fogyasztották a
létszámot. Legtovább a szimfonikus zenekar hangversenyeinek támogatói maradtak meg szorosan zárt
tömbben.
A sajátos soproni kultúra elsorvasztásának elsı fejezete a régi egyesületek szétverésével lezárult 10(10). Ezzel
lehetıvé vált az alkotók elválasztása közönségüktıl 3(polgári csökevény, sznob). Megszervezték a
különbözı gyári mővészeti csoportokat 11(11), egybemosták az amatırséget a mővészettel, a munkásosztály
vezetése alatt 12(12), s aki nem hódolt be, attól egyszerően elzárták a hivatásának gyakorlásához szükséges
anyagok beszerzésének lehetıségét, s a zsőri által a kiállítási alkalmakat is 13(13). Aki pedig fejet hajtott,
annak elıírták, hogy mit, hogyan és mikor alkosson 14(14). Ebbıl következett, hogy a mővészek nem a
közönségre figyeltek, hanem a felettes szervekre. Ez a természetellenes állapot a panaszok
megfogalmazása 15(15), az 56-os események reménységei után mint a pók hálója borult az itt-ott még
vergıdı lepkeszárnyakra. Mégse lett a városból wales-i tartomány. Hogy az elıbbi hasonlatnál maradjunk:
kiderült, hogy a pókokat nem érdekli a lepke, a lepke pedig rájött, hogy hálón belül is van némi mozgástere.
Be kellett tartani a játékszabályokat, hogy a látszat tökéletes legyen. Így kerültek hangulatos tájképek alá
„vonalas” címek. S a mővész végre összekacsinthatott a közönséggel.
Ekkor lépett a színre Mende Gusztáv, Lóránt Ödön és Tompa Ernı az ötlettel: meg kell szervezni a
mővészetbarátokat.
2. A „mővészetbarát” kevésbé finoman kifejezve: dilettáns. A szóra ma már lemoshatatlanul rátapadt a
szerénytelen hozzánemértés fogalma, annak a képe, aki magát indokolatlanul és kritikát nem tőrve
mővésznek képzeli. Pedig még a harmincas években is egészen másként vélekedtek róla.
2