1 Tófalvi Zoltán: A Magyarországon kivégzett 1956-os erdélyi ...

Tófalvi Zoltán: A Magyarországon kivégzett 1956-os erdélyi mártírok
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére, Dávid
Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben.
Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa
a kiadványnak – közel 1500 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének,
börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt
minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, hogy 1956-ban Erdélyben, a
Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban néhány szervezkedési kísérletet
leszámítva, valójában nem volt semmi. Az említett régiókban valóban nem dörögtek a
fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés
Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta „a tigris karmaiba esett énekes
madár sikolyát”. A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként
álltak a forradalom eszméi mellé.
Az eddigi kutatások az erdélyi, romániai politikai perek történetét, az elítéltek
tragédiáját tárták a történész szakma és az olvasók elé. Ez a tanulmány az első kísérlet arra,
hogy emléket állítson a Budapesten kivégzett erdélyi származású kivégzetteknek.
Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek,
perek történetét – ha késéssel is! – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar
historiográfia. Arról, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarság Budapesten,
Magyarország nagyvárosaiban és vidéken milyen mértékű és mekkora véráldozatot hozott, a
mindennapi közbeszédben, a tanulmányokban eddig teljesen megfeledkeztek: az
anyaországban élő, különböző okokból ott rekedt „határon túliak” közül (a kifejezés megalázó
jellegét éppen egy ilyen megemlékezés kapcsán szeretném hangsúlyozni!) hányan fizettek az
életükkel, azért, mert számukra valóban szent volt a forradalom és szabadságharc?
1

Eörsi László történész, az 1956-os Intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett
felkelő címmel, Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes
fotóinak a „társaságában”, a Rubicon Könyvek-sorozatban – betűrendben és fényképekkel,
valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az Olvasó elé az 1956.
november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát.
Saját, 1956-hoz kapcsolódó kutatásaim során, megjelent köteteim rendjén magam is
többször leírtam: a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár-rezsim első
kivégzettjei erdélyi származásúak voltak! A Marosvásárhelyen született Dudás József és
Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka
perében 1957. január 19-én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották
végre a halálos ítéletet. Az is közismert, hogy a Corvin-közi harcok meghatározó egyéniségei,
a magyarörmény származású Pongrácz-fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról
telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került
nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások,
gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző
régióiban. Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és
szabadságharc napjait, élete „legnagyobb és legmegrázóbb élményének” nevezte az 1956.
október 23-a és november 4-e közötti időszakot. Ötvenhatos naplójegyzeteit a Korunk 2005
decemberi száma közölte. A magyar fővárosban a forradalmi események fül- és szemtanúja,
Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költő külön ciklust szentelt a forradalmi harcoknak. Ébresztő
a forradalom első reggelén című költeménye egyetlen forradalmi antológiából sem
hiányozhat:
„Köd van és statárium. A kivégzőosztag
tán el se látna az elítéltig.
Egy nemzet tüdőgyulladása fő a ködben.
2

S egy tüdőlövés, ha köhögni mersz, már a gőztől.”
A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-i
száma közölte Tamási Áronnak, a legnagyobb erdélyi magyar írók egyikének, Tiszta beszéd
című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom
egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az
értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló
buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett
kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással
kapcsolatosan, hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy
Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes
diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor, a magyar-román határon tartották fogva. 1956
november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán kékre verték a körmeit.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat.
Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga
László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-tól november 3-ig
szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának
gyűlésein is. 1956. november 3-án – amikor Magyarországról nagyon sokan a „pragmatikus”
Nyugat felé menekültek, az erdélyi értelmiségi hazafelé tartott, mert otthon halaszthatatlan
feladatai voltak - a Romániába induló utolsó autóbuszok egyikén egy kis bőröndben
átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat,
röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi
fegyházbüntetéssel sújtották. Varga László református lelkész – miközben a teológiai doktori
dolgozatához Budapesten, a Ráday Kollégiumban gyűjtötte az adatokat – felvette a
kapcsolatot Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Ravasz Lászlóval, Bibó Istvánnal. Az
3

„erdélyi kérdés”-sel kapcsolatos véleményükre volt kíváncsi. Bibó Istvánnal 1956. november
2-ra beszéltek meg találkozót. Erre azonban már nem került sor, mert Bibó Istvánt 1956.
november 2-án kinevezték államminiszternek. A „találkozó” annyiból állt, hogy Bibó István
integetett Varga Lászlónak egy autóból. A Varga László által Budapesten begyűjtött
vélemények is megtalálhatók az „ENSZ-memorandum”-per néven ismert
dokumentumban. Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász 1957. február 8-án
fejezte be az említett dokumentumot. Nyolc társával úgy képzelték el, hogy az erdélyi
magyarság jogsérelmeit, az „erdélyi kérdés” megoldásával kapcsolatos
lakosságcseretervüket az ENSZ-ben tárgyalt „magyar kérdés” appendixeként,
függelékeként az Egyesült Nemzetek Szervezetében vitassák meg. Az „ENSZ-
memorandum” nem jutott el a címzetthez, mert dr. Dobai Istvánt 1957. március 20-án
este, amikor Márton Áron gyulafehérvári római katolikus megyéspüspöktől tért vissza –
a véleményét kérte ki az „ENSZ-memorandum”-mal kapcsolatosan – a kolozsvári
vasútállomáson letartóztatták. A per egész történetét 1956 erdélyi mártírjai sorozatom
800 oldalas harmadik kötetetében részletesen ismertettem. A kötetnek is jelentős szerepe
volt abban, hogy dr. Dobai István nemzetközi jogászt egyetlen erdélyiként meghívták az
új magyar alkotmány elfogadásával záruló előkészítő munkálatokra. Dr. Dobai István
előrehaladott kora miatt csak annyit tehetett: elküldte az általam, a Szekiritáté
Levéltárait Tanulmányozó Országos Tanács bukaresti levéltárában talált egyedi
dokumentumokat. A gesztus önmagában is jelzi: az anyaország is számon tartja, 1956-
ban mi történt Erdélyben.
A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a
forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az
egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján
azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a
4

magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A
Gyímesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt
Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint
1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen
részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt.
Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én
szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és
felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől
kezdve rajztáblát ragadott a kezébe és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás
eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Sajnos Varga
László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna, a férje
letartóztatása után a Budapesten készített rajzait megsemmisítette, így az 1956-hoz
kapcsolódó erdélyi képzőművészeti album – minden bizonnyal – fontos alkotásokkal
szegényedett.
Eörsi Lászlónak 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül
bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak.
Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet
alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő
táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig
nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához
viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc
eszméivel való azonosulásért!
Ezúttal azoknak a tetteit méltatjuk – a forradalom kitörése óta eltelt ötvennégy év
során ilyen formában először tisztelgünk az emlékük előtt! – akik Budapesten, Magyarország
5

különböző településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek. A 301-es parcellában fel
kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-
ról beszélhetünk!
1. Balla Pál. Aradon 1919. január 5-én született. Foglalkozása szerint fakitermelő
volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja.
1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957.
március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság Borbély János vezette
tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta.
Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek. 1956. december 10-
én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához.
Visszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek
között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A
tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár
kimenekült és az üldözőire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére
elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt
Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később
visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a
pártfunkcionáriust.
2. Balogh László, csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten
végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi
Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság
Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a
halálbüntetést helyben hagyta.
Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást.
6

1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára
alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a
Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már
lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult.
1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott.
Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok
egészségügyi ellátását és élelmezését.
Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista
szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat,
akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez
a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült
kimenekítenie Magyarországról.
1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért
Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig
tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták és bíróság elé
állították.
3. Berecz György, gépkocsivezető. 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958.
január 28-án végezték ki Budapesten.
Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első
fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság
Katonai Kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az első fokon kimondott
ítéletet halálbüntetésre változtatta.
Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott.
7

Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án
tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a
fegyveres őrséget.
1956. október 30-án a II. kerületi Nemzeti Bizottság katonai csoportjánál, később a Fő
utcai Katonai Ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként
harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken
is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű
lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését.
Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők
parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a
Csillaghegyen egy ellenálló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a
megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött:
elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és
kivégezték.
4. Bokor János, vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született, 1919. október 5-én.
Budapesten végezték ki, 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a
Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak” 11 évi börtönbüntetésre
ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A Legfelsőbb Bíróság Mecsér József vezette
tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte.
Bokor János ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő
bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként
megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának
házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során
meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi
8

kapu bejáratánál lévő jobboldali falon!) és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült
tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.
5. Dudás József, technikus, mérnök. 1912. szeptember 22-én Marosvásárhelyen
született. Olyan kortársával is találkoztam, aki úgy tudta, hogy Dudás József Gernyeszegen
vagy Marossárpatakon született. Gernyeszegen van ugyan Dudás-család, de a községi
anyakönyvben nincs nyoma annak, hogy a Telekiek egykori fészkében született volna.
Dudás József a húszas évek végén bekapcsolódott a romániai illegális kommunista
mozgalomba. További kutatásokra van szükség, hogy az illegális Román Kommunista
Pártban betöltött szerepét egyértelműen és hitelesen tisztázni lehessen. 1933-ban letartóztatták
és kilenc évi börtönbüntetésre ítélték.1939-ben kiszabadult a börtönből, majd a II. bécsi
döntést követően Budapestre költözött. Gépészmérnöki tanulmányokat folytatott, de nem
szerzett oklevelet. 1944-ben az antifasiszta mozgalomban összekötő szerepre vállalkozott a
különböző irányzatok között. Legnagyobb megbízatása: 1944 szeptemberében tagja volt az
első nem hivatalos moszkvai fegyverszüneti küldöttségnek, majd alapító tagja lett a Magyar
Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának.
Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a
Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti
Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudás
Józsefet internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán,
majd Recsken raboskodott.
A magyar hatóságok 1951-ben visszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben
kiszabadult és visszakerült Magyarországra.
Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi
szerepvállalásait ismerjük. Az erdélyi, romániai életútja bizonyos mértékig folklórizálódott.
Életének erről a szakaszáról nagyon keveset tudunk.
9

Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-
án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956.
október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi
Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely
abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány
létrehozását, a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kinyilvánítását. Ugyancsak
október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a
székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Magyar
Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi
kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta.
Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte
el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett.
Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületében fogadta Dudás
Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres
csoportját a Nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó
szemmel. A lapjában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős
részével is összekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők
kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a
Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását.
1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba
került. Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A Dudás Józsefről készült
dokumentumfilm tanúsága szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön
Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el.
1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal
letartóztatták.
10

A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet az azonnal
hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának külön
tanácsa Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával,
fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz
a bíró testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
A kutatásaim egyik eredménye: 2012-ben, születésének századik évfordulóján az
egykori marosvásárhelyi szülőházon emléktáblát fogunk elhelyezni, és e sorok írójának
búvárkodásai alapján készül a Dudás József dokumentumkötet, amely megfelelő hangsúlyt és
teret kap – hiteles levéltári dokumentumok alapján – élete romániai szakaszának, kommunista
múltjának, börtönbüntetéseinek története.
született.
6. Preisz Zoltán, szerszámlakatos. 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen
1957. január 2-án tartóztatták le. 1957. május 7-én a Legfelsőbb Bíróság Molnár
László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte.
Preisz Zoltán ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi
eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy
másik elítélt társával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint
Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteket
vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta.
Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak,
majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt
agyonlőtték.
1956. november 28-ról 29-re virradóan Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan
visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta
kicsempészni.
11

7. Szabó János, gépkocsivezető. 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei
Zaguzsénben született. Eörsi László albumában tévesen Zaruzsény szerepel.
Szabó János a Széna téri felkelő csoport legendás vezetője szegényparaszti családból
származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a
géplakatos mesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A
Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben.
A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott.
1944-ben Magyarországra költözött és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető
lett. Újra megnősült. Első házasságából két fia született.
1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési
kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett.
1953-ban – ezúttal kémkedés vádjával – újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság
után szabadon engedték.
1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan
vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták
fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a
hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták,
de minden alkalommal újraszerveződtek. 1956 október végén a Maros utcai ÁVH-s
laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi – ahogyan társai nevezték – óriási
hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze
alatt vált forradalmárrá.
Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre,
ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást
tartottak, többeket letartóztattak.
12

1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal.
Amikor a Széna teret nem tudták tartani, a Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza.
Az SZKP Elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé
állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A Legfelsőbb Bíróság Katonai
Kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január
14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János, gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a
foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március
2-án végezték ki.
1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban.
1959. november 5-én a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra
ítélte. 1960. február 29-én a Legfelsőbb Bíróság – Borbély János tanácsa – helyben hagyta az
első fokon hozott ítéletet.
A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án
csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság
elfoglalásában.
Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és
a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is
lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46.000 forintot. Később
Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat
őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni.
Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba
bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült.
1956. október 28-tól november 4-ig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó
szervezetben teljesített szolgálatot.
13

A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.
Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal:
Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958.
szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben
marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
14