joseph heller - Első

JOSEPH HELLER 

Záróra 

GABO

A fordítás Joseph Heller: Closing Time 

(Simon & Schuster, New York, London, Toronto, 1994) 

alapján készült 

A borítót tervezte: Kállay Judit 

A könyvet tervezte és tördelte: Köböl Vera 

Copyright © Skimtan, Inc. 1994 

Hungarian translation © Szilágyi Tibor jogutóda, 2005

Tartalomjegyzék 

Első könyv ..................................................................................................... 5 

1. SAMMY ................................................................................................ 6 

2. A KIS PÖCS ........................................................................................ 15 

3. MR. YOSSARIAN .............................................................................. 16 

Második könyv ........................................................................................... 43 

4. LEW ..................................................................................................... 44 

5. JOHN ................................................................................................... 59 

6. MILO ................................................................................................... 85 

Harmadik könyv ........................................................................................ 97 

7. A MOMAKTEAB ............................................................................... 98 

8. A TIME .............................................................................................. 106 

9. A KIHABUP ..................................................................................... 111 

10. GEORGE C. TILYOU .................................................................... 143 

Negyedik könyv ....................................................................................... 149 

11. LEW ................................................................................................. 150 

12. NOODLES COOK ......................................................................... 207 

Ötödik könyv ............................................................................................ 238 

13. TRÍCIUM ........................................................................................ 239 

14. MICHAEL YOSSARIAN .............................................................. 242 

15. M2 .................................................................................................... 254 

16. GAFFNEY ....................................................................................... 264 

Hatodik könyv .......................................................................................... 275 

17. SAMMY .......................................................................................... 276 

18. DANTE ........................................................................................... 314 

19. A KÜKTÉTÉ ................................................................................... 336 

20. A LELKÉSZ .................................................................................... 349 

Hetedik könyv .......................................................................................... 372 

21. LEW ................................................................................................. 373 

Nyolcadik könyv ...................................................................................... 399 

22. RAJNAI ÚT: MELISSA ................................................................. 400 

23. KENOSHA ..................................................................................... 415 

24. APOKALIPSZIS ............................................................................. 429 

25. WASHINGTON ............................................................................. 441 

26. YOSSARIAN .................................................................................. 454 

-[3]-

Kilencedik könyv ..................................................................................... 458 

27. A KIHABUP ................................................................................... 459 

28. A KÓRHÁZ .................................................................................... 481 

29. MR. TILYOU .................................................................................. 506 

Tizedik könyv ........................................................................................... 514 

30. SAMMY .......................................................................................... 515 

31. CLAIRE ........................................................................................... 546 

Tizenegyedik könyv ................................................................................ 564 

32. AZ ESKÜVŐ .................................................................................. 565 

Tizenkettedik könyv ................................................................................ 601 

33. KÖZJÁTÉK ..................................................................................... 602 

Tizenharmadik könyv ............................................................................. 607 

34. FINÁLÉ ........................................................................................... 608 

Köszönetnyilvánítások ............................................................................ 639 

-[4]-

Első könyv 

-[5]-

1. SAMMY 

Amikor a magam korabeli emberek a háborúról beszélnek, 

nem a vietnami háborúra gondolnak, hanem arra, amelyik több 

mint fél évszázaddal ezelőtt tört ki, és szinte az egész világot 

magával sodorta. Már több mint két éve dühöngött, mire mi 

egyáltalán beszálltunk. Azt mondják, több mint húszmillió 

orosz pusztult el, mielőtt partra szálltunk Normandiában. Sztálingrádnál 

már megfordult az ár, mire mi a kontinensre tettük a 

lábunkat, az angliai csatát pedig már megnyerték. Mégis egymillió 

amerikai áldozata volt a háborúnak – háromszázezren estek 

el közülük harc közben. Csak Pearl Harbornál mintegy kétezer-háromszázan 

haltak meg azon az egyetlen alattomos napon, 

majd fél évszázaddal ezelőtt – és több mint kétezerötszázan 

sebesültek meg –, nagyobb katonai veszteséget szenvedtünk 

azon az egyetlen napon, mint bármikor máskor, a leghosszabb, 

legvéresebb csendes-óceáni ütközeteket kivéve, nagyobbat, 

mint Franciaországban a D-napon. 

Nem csoda, hogy végül beszálltunk. 

Adjunk hálát Istennek az atombombáért, vidultam az 

egész civilizált nyugati világgal együtt majd fél századdal ezelőtt, 

amikor olvastam az újságok öles betűkkel szedett fejcímeit, 

és megtudtam, hogy felrobbantották. Addigra már otthon 

voltam és kiszálltam belőle, sértetlenül, és mint volt sorkatonának 

sokkal jobban ment a sorom, mint azelőtt. Főiskolára mehettem, 

mentem is, két évig még tanítottam is főiskolán Pennsylvaniában, 

aztán visszamentem New Yorkba, és egy idő múlva 

munkát kaptam a Time magazin reklámosztályán mint hirdetésszöveg-író. 

Nem telik bele húsz év, és az újságok országszerte közölni 

fogják a háború legöregebb helyi veteránjainak a fényképét, 

akik a hazafias ünnepeken részt vesznek majd a ritka parádé- 

-[6]-

kon. A parádék máris ritkák. Én soha nem vonultam fel. Azt hiszem, 

apám sem. Valamikor réges-régen, mikor még srác voltam, 

a dilinós Henry Markowitz, a szemközti bérház apám 

nemzedékéből való öreg házmestere, bezzeg felvonult a Fegyverszünet 

Napján és az Emlékezés Napján: előkotorta és fölvette 

ócska, első világháborús katonai egyenruháját, még az előző 

Nagy Háború rongyos lábszárvédőjét is, és egész nap föl-le masírozott 

a Railroad Avenue járdáján, a Norton’s Point-i villamossínektől 

a Surf Avenue sarkán álló cukorkásboltig meg a 

szódaautomatáig, amelyek közelebb voltak az óceánhoz. Az 

öreg Henry Markowitz – mint akkoriban apám, az öreg Henry 

Markowitz sem lehetett sokkal túl a negyvenen – nagy peckesen 

a teljes berekedésig rikoltozta a vezényszavakat a fűszerestől 

vagy a mészárostól barna papírzacskókat cipelő fáradt aszszonyoknak, 

akik vastag lábaikon hazafelé baktattak apró lakásaikba, 

és rá se hederítettek. Nem vett róla tudomást két szégyenkező 

lánya sem, akik közül az egyik velem egykorú volt, a 

másik vagy egy évvel idősebb nálam. Egyesek azt mondták, 

Markowitzot gránátnyomás érte, de nem hiszem, hogy ez igaz 

lett volna. Azt hiszem, még azt sem tudtuk, mi az a gránátnyomás. 

Három- vagy négyemeletes tégla bérházainkban akkoriban 

nem volt lift, az öregedőknek meg az időseknek pokoli lehetett 

fölmászni a lépcsőn, mikor hazamentek. A pincékbe teherautón 

hozták a szenet, és nagy robajjal, gravitációs úton zúdították 

le egy fémcsúszdán; és ott volt található a kazán meg a 

forró vizes tartály, no meg a házmester, aki vagy az épületben 

lakott, vagy nem, és akit inkább megfélemlítve, mint tiszteletből, 

mindig a vezetéknevén és urazva emlegettünk, mert ő őrködött 

mindenen a háziúr nevében, akitől akkoriban szinte 

mindnyájan féltünk egy kicsit, mint ahogy egyesek közülünk 

most is félnek. Alig egy másfél kilométernyire tőlünk terült el a 

híres-nevezetes Coney Island-i vidámpark, töméntelen tarka 

-[7]-

villanykörtéjével, játékaival, körhintáival és büfébódéival. A 

Luna Park nagy és híres attrakció volt akkoriban, és az volt a 

Steeplechase („Steeplechase – Mulatni Mész”) Park is, egy bizonyos 

Mr. George C. Tilyou műve, aki akkor már rég elhunyt, 

és akiről senki nem tudott sokat. A Steeplechase összes portálján 

merészen virított egy meghökkentő karikatúra, a feledhetetlen 

védjegy: egy enyhén idióta férfi groteszk, rózsaszín, lapos, 

vigyorgó arca, amely valósággal tüzelt a sátáni vidámságtól, és 

hihetetlen módon, egyetlen primitív síkban villogtatta olykor 

majd háztömbnyi száját, melyben képtelenül és elképesztően 

sok hatalmas fog villogott. A személyzet tagjai vörös kabátot és 

zöld zsokésapkát viseltek, és sokuk bűzlött a whiskytől. Tilyou 

a Surf Avenue-n lakott valaha, saját házában, egy jókora faépületben, 

melynek deszkajárda vezetett a verandájára egy rövid 

kőlépcsőről, amely egyenesen a járda széléig húzódott, és mintha 

süllyedt volna. Mire annyi idős lehettem, hogy elsétálhattam 

mellette úton a közkönyvtárba, a földalatti állomásra vagy 

szombatonként matinéra a moziba, a legalsó lépcső függőleges 

oldallapjának betonjába vésett családi neve már erősen kibillent 

a vinkliből, és több mint a feléig belesüppedt a földbe. A mi 

környékünkön nagy esemény volt az olajkazánok beszerelése, 

amikor a csővezetékek meg az olajtartályok miatt fölfúrták a 

kövezetet – ez a haladás jele volt. 

Ama húsz év múltán igencsak rosszul fogunk festeni az 

újságfotókon és a televíziós klipeken, mint holmi idegenek valami 

másféle világból, totyogó aggastyánok leszünk, és talán 

kissé idiótáknak és összezsugorodottnak látszunk majd ráncos, 

beesett arcunkkal és fogatlan mosolyunkkal. Vannak ismerőseim, 

akik már haldokolnak, és voltak mások, akik már meghaltak. 

Már most se vagyunk valami szépek. Szemüveget viselünk, 

kezdünk süketülni, néha túl sokat beszélünk, ismételjük önmagunkat, 

mindenféle dolgok nőnek ki rajtunk, még kisebb hor- 

-[8]-

zsolásaink is lassabban gyógyulnak és árulkodó nyomokat 

hagynak maguk után. 

És aztán hamarosan nem marad belőlünk semmi. 

Csak feljegyzések és emléktárgyak mások számára, meg 

azok a képek, amelyeket véletlenül felidéznek. Egy szép napon 

valamelyik gyerekem – törvényesen adoptáltam őket, persze a 

beleegyezésükkel – vagy valamelyik felnőtt unokám talán véletlenül 

rábukkan a szárnyas géppuskajelvényemre vagy a repülős 

érdeméremre, az őrmesteri stráfokra a váll-lapomon, vagy 

arra a pillanatfelvételre, amely rólam készült – a kis Sammy 

Singerről, aki a korcsoportjában a legjobb helyesíró volt Coney 

Islanden, és majdnem mindig osztályelső számtanból, elemi algebrából 

és síkgeometriából – báránybőr téli repülőzubbonyomban, 

vállamon az ejtőernyő hevederjével, a tengerentúlon, 

majd ötven évvel ezelőtt Pianosa szigetén, Olaszország nyugati 

partjai mellett. A kamerába mosolyogva ülünk egy repülőgép 

mellett a hajnali napfényben élesítetlen ezerfontos bombák alacsony 

halmán, várva az újabb bevetésre indító jelzést, és a háttérből 

az aznapi bombázótisztünk néz ránk, emlékszem, egy 

kapitány. A kapitány, egy izgága és indulatos, néha kissé ijesztő 

örmény, képtelen volt megtanulni a navigációt azon a gyorstalpaló 

tanfolyamon, amelyre váratlanul belerángatták a harckiképzésből 

a dél-carolinai Columbiában lévő légi támaszponton, 

ahol ideiglenes állományként összehozták a csoportunkat, és 

harci és repülőkiképzésre fogtak, hogy valamelyik tengerentúli 

hadszíntérre tudjunk repülni. A pilóta, egy Appleby nevezetű 

józan texasi, nagyon módszeres ember volt, és nagyon jól értette 

a dolgát, áldja meg az Isten, és ők ketten nagyon gyorsan kezdtek 

nem kijönni egymással. Én Yossariannal éreztem együtt, 

mert humoros volt és gyors eszű, egy kicsit vad, de hozzám hasonlóan 

nagyvárosi fiú, aki a vége felé egyszer csak félig tréfásan 

azt mondta, hogy inkább meghal, mintsem hogy megöljék, 

-[9]-

márpedig elhatározta, hogy örökké fog élni, vagy legalábbis 

ebbe a próbálkozásba fog belehalni. 

Ezzel igencsak azonosulni tudtam. Tőle tanultam meg 

nemet mondani. Amikor előléptetésül fölajánlottak egy további 

stráfot és még egy Repülő Érdemérmet, ha még tíz bevetést repülök, 

visszautasítottam, mire hazaküldtek. Mindvégig kivontam 

magam Appleby és Yossarian nézeteltéréseiből, mert félénk 

voltam és kicsi, sorkatona és zsidó. Akkoriban a természetemmé 

vált, hogy mindig meggyőződjek róla, hogyan is állok az új 

emberekkel, mielőtt kiadnám magam, bár, legalábbis elvben, ha 

nem is mindig azzal a magabiztossággal, amilyennel szerettem 

volna, mindenki mással egyenlőnek tartottam magamat, a tisztekkel 

is, még ezzel a nagydarab, nagyszájú örmény bombázótiszttel 

is, aki örökösen azzal az eszement viccel jött, hogy ő 

igazából asszír, és gyakorlatilag már kihalt. Láttam, hogy 

mindnyájuknál olvasottabb vagyok, és nekem volt a legjobb a 

helyesírásom is, de volt annyi eszem, hogy ezt soha nem hangoztattam. 

Yossarian minden egyes éjszakai bevetésen eltévedt, amelyet 

Dél-Carolina és Georgia fölötti hadműveleti gyakorlórepüléseinken 

repültünk. Vicc is született róla. Az önkéntes közlegényektől, 

akikkel a laktanyában és az ebédlőben megismerkedtem, 

megtudtam, hogy az ő bombázókból átképzett navigátoraik 

is mind eltévednek összes éjszakai bevetéseiken, és erről 

is vicc született. Hajózószemélyzetünk harmadik tisztje egy 

Kraft nevű másodpilóta volt, akit a tengerentúlon első pilótának 

léptettek elő. A légelhárítás lelőtte, elesett Észak-Olaszországban, 

Ferrara fölött, amikor a százada másodszor is rárepült az 

ottani hídra. Yossarian, a vezérgép bombázótisztje, aki első ízben 

elmulasztotta ledobni a bombáit, kitüntetést kapott, mert 

visszafordult és másodszor is rárepült, mikor látta, hogy a többiek 

is elhibázták, és a híd még mindig sértetlen. Azokon a délcarolinai 

navigációs kiképző repüléseken Appleby mindig meg- 

-[10]-

találta számunkra a biztonságos hazavezető utat a rádiós irányzással. 

Egy szurokfekete éjszakán eltévedtünk, és több mint egy 

óra hosszat nem volt rádióirányításunk. A közeli viharok elektromos 

interferenciát okoztak, és a mai napig tisztán hallom 

Yossarian hangját a fedélzeti telefonon, amint azt mondja: 

– Folyópartot látok odalenn. Forduljatok balra, szeljétek 

át, majdcsak találok a túlsó partján valami tereptárgyat. 

A folyópartról kiderült, hogy az Atlanti-óceán partja, mi 

pedig úton voltunk Afrika felé. Appleby megint elvesztette a 

türelmét, fél óra elteltével átvette a navigációt, aztán mikor végre 

elkapta és összerakta a rádiójeleket, amelyek visszavezettek 

minket a repterünkre, már csak annyi üzemanyagunk maradt, 

amennyivel el tudtunk gurulni a leszállópályáról a gépállomásig. 

A motorok lefulladtak, mielőtt kikapcsolhattuk volna őket. 

Mindnyájan majdnem meghaltunk. 

Kezdtem középkorú lenni, mire ez tudatosodott bennem, 

és attól fogva ha elmeséltem ezt az anekdotát, már nem csak 

azért, hogy nevessenek rajta. 

Azon a fényképen velem van egy haverom, Bill Knight, 

akkoriban a legjobb toronygéppuskás, aki körülbelül két évvel 

volt idősebb nálam, és már nős volt, és csecsemő kisbabájuk 

volt, akit összesen csak egy hétig látott, meg egy Howard 

Hóden nevű, velem egykorú, sovány fiú, valahonnan Alabamából, 

aki törzsgéppuskás és rádiós volt, aztán úgy egy hónap 

múlva elesett egy avignoni bevetésen, és lassan halt meg, jajgatott 

kínjában, és nyöszörgött, hogy fázik. Húszévesek vagyunk, 

és gyerekeknek látszunk, akik még csak húszévesek. Howie 

Hóden volt az első halott emberi lény, akit valaha láttam, és azóta 

is az egyetlen halott, aki a ravatalozón kívül a szemem elé 

került. A feleségem éjszaka halt meg, és már nem volt a szobában, 

mire megérkeztem a kórházba, hogy elintézzem a papírokat, 

és elkezdjem intézni a temetését. Szinte napra úgy és akkor 

-[11]-

ment el, ahogy az onkológus mondta. Beteg volt, de ritkán voltak 

nagy fájdalmai, és szerettük azt hinni, hogy azért kíméltetett 

meg a fájdalmaktól, mert mindig nagyon jó volt, legalábbis 

hozzám meg a gyerekekhez, és általában vidám volt és jószívű. 

Ha dühös volt, csak az első férjére volt dühös, rá is csak időnként, 

különösen azért, mert gyakran nem volt pénze gyerektartásra, 

ám volt elég pénze új barátnőkre, meg arra, hogy még 

egypárszor megnősüljön. Szerencsém volt a halottakkal, mondta 

közvetlenül a háború után Lew, gyerekkori barátom, aki gyalogos 

volt, fogságba esett, és százával látott halottakat Európában, 

mielőtt a hajó hazaszállította; látott amerikaiakat és németeket, 

aztán német civileket tucatszámra Drezdában, amikor 

visszaküldték oda, hogy segítsen eltakarítani a romokat a brit 

gyújtóbombázás után, amiről tőle hallottam először. 

Erről a légitámadásról, ami nagyjából mindenkit megölt a 

városban, kivéve ezeket a hadifoglyokat meg az őreiket, én nem 

tudtam, és nem is voltam hajlandó tüstént elhinni. 

– Több mint százezren? Te biztos megőrültél, Lew Az 

több, mint Hirosima meg az atombomba. 

Utánanéztem, aztán elismertem, hogy igaza van. 

De ez majd ötven évvel ezelőtt volt. Nem csoda, ha leszármazottainkat 

nemigen érdekli a második világháború. Akkor 

még alig született meg valaki közülük. Ha megszülettek 

volna, ötven körül járnának. 

De talán egy szép napon, valamikor a jövőben, melyet 

meg sem tudok próbálni fölmérni, valamelyik gyerekem vagy 

unokám véletlenül rábukkan majd egy dobozra vagy egy fiókra, 

benne a géppuskás szárnyaimmal, a Repülő Érdeméremmel, 

az őrmesteri stráfjaimmal meg a háború idején készült fényképpel, 

és ez talán fájdalmas visszatekintésre fogja ösztökélni, 

eszébe fog juttatni bizonyos családi természetű incidenseket, 

amelyekre valamikor sor került köztünk, vagy soha nem került 

-[12]-

sor, pedig kellett volna. Mint engem apám első világháborús 

gázálarca. 

Kíváncsi lennék, mi lett vele. Mikor kicsi voltam, szerettem 

azt a gázmaszkot, jó játék volt, sokszor eljátszottam vele, 

mikor apám a belvárosban dolgozott, ahol szabásminták alapján 

gyerekruhákat szabott. Megvan a katonakori fényképe is. 

Miután még az elemiben elolvastam az első világháború német 

repülő ászának, Manfred von Richthofen bárónak az életrajzát, 

egy darabig szerettem volna felnőttként vadászpilóta lenni, naponta 

megvívni vele Franciaországban, magányos párbajban a 

lövészárkok fölött, és mindannyiszor újra lelőni. A hősöm volt, 

én meg arról álmodoztam, hogy lelövöm. Nem sokkal a háború, 

az én háborúm után apám meghalt. Azt mondták, rák. Szeretett 

szivarozni. Egy szomszédos kis trafikban vásárolta a szivarjait a 

Surf Avenue sarkán, ahol a mindig elégedett Mr. Levinson mosolyogva 

üldögélt a munkaasztalánál a késeivel meg a dohányleveleivel, 

és saját kezűleg szabta ki és sodorta meg a szivarjait, 

miközben fekete hajú, szeplős, nyugodt természetű, törpe felesége, 

Mrs. Levinson fürdősapkákat, füldugókat, úszógumikat, 

vödröket, lapátokat és más kacatokat árult a tengerparti homokozáshoz, 

hiszen a tenger alig egy háztömbnyire volt tőlünk. 

Gyerektelenek voltak. 

Mindenki dolgozott. Sráckoromban egy darabig újságot 

árultam az utcánkon meg a stégen álló kocsmákban. Húgaink 

nyáron fagyasztott vaníliakrémet meg üdítőket árultak a stég 

bódéiban. Davey Goldsmith hot dogot árult. A tengerparton 

spártaiként csatáztak az engedély nélküli vándorárusok, hogy a 

napbarnított karjukon tartott ormótlan kartondobozokból, melyekből 

füstölögve szállt fel a szárazjég gőze, öt-öt centért eladhassák 

összes jégrúdjukat és jégkrémjüket, mielőtt elkaphatták 

volna őket a rendőrök, akik, végighajszolták őket a puha homokon, 

a fürdőruhás bámészkodók közt, akik szívvel-lélekkel 

drukkoltak nekik, hogy sikerüljön elmenekülniük. Sokat ismer- 

-[13]-

tem ezek közül a lúdtalpas, idősebb fiatal fiúk közül, akik ilyen 

veszélyek közt dolgoztak. 

A lakásunkban mindig hallhattuk a tenger felől a megtörő 

hullámok moraját meg a harangos bója kongását (mi „haragos 

bójának” neveztük, ami az én fülemnek még mindig kedves). 

Időnként, amikor kora vagy késő délután szokatlan csend lett, 

néha nagyon halkan még a legközelebbi körhinta kísérteties 

muzsikáját is hallottuk, az egzotikus gőzorgona hangját a stégen 

álló óriás ringlispílről, amelyen körbeforogtak az aranyos, a 

karamellszínű, a fényes fekete csíkokkal és mutatós édességek, 

zselé, medvecukor és gumicukor kék és rózsaszín foltjaival ékesített 

mének – honnan származtak ezek a pompásan sikló lovak? 

volt valahol egy nagyvállalat, amely a körhinták számára 

lovakat gyártott? nagy pénz volt benne? – majd félmérföldnyire. 

Senki nem volt gazdag. 

-[14]-

2. A KIS PÖCS 

Az új elnök törvényesen lépett hivatalba, amikor elődje 

gyötrő szellemi kimerülésében lemondott, mert folytonosan 

magyarázkodnia kellett, miért választott ilyen embert alelnökjelöltjének. 

– Miért pont őt szemelted ki? – volt kénytelen folytonosan 

érdeklődni tőle legjobb barátja, a külügyminiszter. – Legalább 

nekem mondd meg. Nálam biztonságban van a titkod. 

– Nem volt ebben semmiféle titok! – válaszolta saját védelmére 

a nemzet első számú tisztviselője. – Nem volt emögött 

semmi alattomosság, semmi rejtett ok. Egyszerűen az ítélőképességemre 

hagyatkoztam. Szavamat adom neked, hogy nem 

volt semmiféle bűnös szándékom. 

– Ez az, ami olyan rémisztő. 

-[15]-

3. MR. YOSSARIAN 

A kórházban töltött második hét közepén Yossarian az 

anyjáról álmodott, és megint tudta, hogy meg fog halni. Az orvosok 

idegesek lettek, amikor tudatta velük a hírt. 

– Mi nem találunk semmi bajt – mondták neki. 

– Keressenek tovább – utasította őket. 

– Ön tökéletes egészségnek örvend. 

– Csak várjanak – tanácsolta nekik. 

Yossarian megfigyelésre tért vissza a kórházba, ahova előzőleg 

megint visszavonult a zavarba ejtő fizikai tünetek újabb 

neurotikus zárótüze alatt, melyekre egyre fogékonyabb lett, 

miután azon kapta magát, hogy életében másodszor újra egyedül 

lakik. Tünetei a jelek szerint úgy foszlottak sorra széjjel, 

mint a pára, mihelyt leírta vagy sorra kivizsgálták őket. Alig 

néhány hónappal azelőtt pusztán azzal kikúrálta magát gyógyíthatatlan 

isiászából, hogy felhívta egyik orvosát, és elpanaszolta 

neki, hogy gyógyíthatatlan isiásza van. Nem tudott megtanulni 

egyedül élni. Nem tudta megvetni az ágyát. Hamarébb 

halt volna éhen, mint hogy főzzön. 

Ezúttal úgyszólván rohanvást ment vissza, egy másfajta 

morbid látomás morbid látomásának hatására, nem sokkal az 

után, hogy hallotta: az elnök, akit nem szeretett, le fog mondani, 

és minden bizonnyal az alelnök lesz az utóda, akit még kevésbé 

szeretett; és nem sokkal azután, amikor véletlenül megtudta, 

hogy Milo Minderbinder, akivel most már vagy huszonöt 

éve óhatatlan és elkerülhetetlen kapcsolatban állt, kiterjesztette 

üzleteit az olyan áporodott, fölös termékekről, mint az avas 

csokoládé meg az egyiptomi gyapot a katonai felszerelésekre, 

-[16]-

és saját repülőgépet tervezett, amelyet a kormánynak szándékozott 

eladni. Természetesen bármely kormánynak, amelyik 

megengedhette magának, hogy megvásárolja. 

Európában voltak országok, amelyek ezt megengedhették 

maguknak, és Ázsiában meg a Közel-Keleten is. 

Morbid látomásának látomása, amelyet átélt, agyvérzés 

vagy gutaütés látomása volt: újra felélesztette emlékeit az elnyűhetetlen, 

öreg Gustav Aschenbachról, magányáról a mediterrán 

tengerpart mitikus strandján, és halhatatlan haláláról Velencében, 

kimerülten, ötvenévesen, abban a városban, amelyet 

járvány sújtott, amiről senki nem kívánt beszélni. Nápolyban, 

valamikor régen, amikor beállították a csapatszállító hajóra induló 

sorba, amely hazaszállította, miután hetven bevetést repült 

és túlélte, egy idősebb, Svejk nevű katonát talált maga mögött, 

meg egy Krautheimerként született férfit, aki Joseph Kayere 

változtatta a nevét, hogy biztonságosabban olvadhasson be 

az ő kultúrájába, ám akkoriban ez a név, a Svejkéhez hasonlóan, 

még nem sokat jelentett számára. 

Ha választhatott, Yossarian még mindig jobb szeretett élni. 

Nem evett tojást, és bár nem fájt a feje, minden második nap 

bekapta a maga bébiaszpirinjét. 

Semmi kétsége nem volt afelől, hogy sok mindenért kell 

aggódnia. A szülei meghaltak, és meghaltak összes nagybátyjai 

és nagynénjei is. 

Pöcs a Fehér Házban? Nem ez lenne az első eset. Megint 

összetört egy tankhajó. Ott van a sugárzás. A szemét. A rovarirtó 

szerek, a mérgező hulladék és a szabad vállalkozás. Az abortuszoknak 

vannak ellenségei, akik halálbüntetést kívánnak kiszabni 

mindenkire, aki nem életpárti. A kormányzatban középszerűség 

uralkodik, és önérdek is. Bajok vannak Izraelben. 

Mindezek nem puszta tévhitek. Nem ő találta ki őket. Hamarosan 

kiónozni fogják az emberi embriókat, eladásra, a hecc ked- 

-[17]-

véért, meg pótalkatrésznek. Emberek, akik nem termelnek 

semmi megfoghatót, milliókat keresnek pusztán a tulajdonosváltással. 

A hidegháborúnak vége lett, de a földön még mindig 

nincsen béke. Semminek nincs értelme, és semmi másnak sem. 

Az emberek mindenfélét csinálnak, anélkül hogy tudnák, miért, 

aztán megpróbálják kitalálni. 

Amikor Yossarian unatkozott a kórházi szobájában, úgy 

játszadozott az ilyen magasröptű gondolatokkal, mint egy ébren 

álmodozó ifjú a nemi szervével. 

Hétköznap minden reggel legalább egyszer becsődült 

hozzá az orvosa, Leon Schumacher, bimbózó, fiatal orvosokból 

álló fürge és komoly sleppjével, a csinos arcú és pompás fenekű 

eleven és vonzó osztályos ápolónő kíséretében, aki kora ellenére 

nyíltan vonzódott Yossarianhoz, és akit Yossarian ravaszul 

egyre arra csábítgatott, hogy fiatalossága ellenére kezdjen jóindulatúan 

belészeretni. Ez a magas, impozáns csípőjű nő emlékezett 

Pearl Baileyre, de Pearl Harborra nem, és ennek alapján 

kora valahol harmincöt és hatvan év között lehetett, ami 

Yossarian hite szerint a legeslegjobb egy nő számára, feltéve 

persze, hogy még ép az egészsége. Yossariannak csak ködös elképzelése 

volt arról, milyen is igazából ez a nő; mégis gátlástalanul 

kihasznált minden alkalmat, amely segíthetett élvezetesen 

eltölteni vele az időt addig a néhány békés hétig, ameddig a 

kórházban akart maradni mindenáron, hogy kipihenje magát és 

összeszedje a világképét, miközben a világ nagy nemzetei újra 

stabilizálódnak egy új, másik világrendben, amely megint végleges 

és örökkévaló lesz. 

Bevitte magával a rádióját, és szinte mindig talált valami 

Bachot vagy valami kitűnő kamara-, zongora- vagy kórusmuzsikát 

egyik vagy másik URH-állomáson. Ahhoz túl sokszor 

megzavarták, hogy operáknak, különösen Wagnernek szentelhette 

volna a figyelmét. Ezúttal jó szobát kapott, állapította meg 

-[18]-

örömmel, és kifogástalan szomszédokat, akik nem voltak viszszataszítóan 

betegek; és ott volt ez a vonzó osztályos ápolónő is, 

aki illedelmesen nevetgélve reagált a csalogatásaira, dölyfösen 

és túláradóan riszálta magát, és kihívóan hencegett a pompás 

seggével. 

Yossarian semmi okot nem látott rá, hogy ne értsen ezzel 

egyet. 

Az első hét közepére már teljes gőzzel flörtölt vele. Schumacher 

doktor nem is nézte jó szemmel ezt a buja frivolságot. 

– Épp elég helytelen, hogy beeresztettem ide. Azt hiszem, 

mind a kettőnknek szégyellnünk kellene magunkat. Maga itt 

van ebben a szobában, mikor nem beteg... 

– Ki mondja, hogy nem vagyok? 

–...mikor olyan sok ember van kinn az utcákon. 

– Beeresztenek ide egyet, ha beleegyeznék, hogy kimegyek? 

– Kifizetné a számláit? 

Yossarian úgy vélte, inkább nem. 

Egy nagynevű angiográfus savanyúan megerősítette, hogy 

nincs szüksége angingráfiára; egy neurológus ugyanilyen komoran 

kijelentette, hogy semmi baj nincs az agyával. Lenn 

Schumacher ismét büszkélkedve mutatta be ritka példányként, 

amellyel tanítványainak nem lesz gyakran alkalmuk találkozni 

orvosi gyakorlatukban: íme egy hatvannyolc éves férfi, akinek 

semmiféle betegségtünete nincs, de még csak nem is hipochonder. 

Késő délután vagy néha kora este beugrott hozzá Leon, 

csak hogy egy darabig a maga monoton, bánatos módján a 

hosszú munkaidejéről, a rémes munkakörülményeiről és igazságtalanul 

alacsony keresetéről fecsegjen tapintatlanul és ego- 

-[19]-

centrikusán egy olyan embernek, akiről mindketten tudták, 

hogy hamarosan meg fog halni. 

Nem volt tekintettel Yossarianra. 

Az ápolónőjét Melissa MacIntoshnak hívták, és mint minden 

jó nő egy romantikus hajlamú, kifinomult férfi szemében, 

túl jónak látszott ahhoz, hogy igaz lehessen. 

A második hét kezdetén Melissa már megengedte neki, 

hogy ujjai hegyével megsimogathassa a kombinéját szegélyező 

csipkét, amikor körülötte lebzselve az ágya vagy a széke mellett 

állt vagy ült, és beszélgettek, vagy Yossarian flörtölését viszonozva 

engedte, hogy egyre hevesebben flörtöljön vele. A kényelmetlenségtől 

piruldozva, de a rosszalkodástól felélénkülve, 

ha nem is egyezett bele, de nem is tiltotta meg, hogy eljátszadozzon 

vékonyka fehérneműjével, bár nem tudta könnyedén 

elengedni magát. Rettegett, hogy valaki rajtakaphatja őket ezen 

a megengedhetetlen bizalmaskodáson. Yossarian imádkozott, 

bárcsak lepné meg őket valaki. Nem akarta, hogy eszébe jusson, 

hátha komolyak a szándékai. Melissa maga is elismerte, hogy 

szerencsés lány, amiért ő a betege, amikor Yossarian ezt mondta 

neki. Kevesebb baja volt vele, mint az emelet privát és félprivát 

szobáiban fekvő többi férfival és nővel. És Yossarian látta, 

hogy izgalmasabb – és ezért csábítóbb, ezt is értette, bár a 

lány talán nem – azoknál a ritka férfiaknál, akikkel a kórházon 

kívül találkozgat, sőt még annál az egy-két férfinál is, akiket 

évek óta kizárólagosan – majdnem kizárólagosan – fogad. Soha 

nem volt férjnél, még egyszer-kétszer sem. Yossariannal olyan 

kevés baj volt, hogy nem volt vele semmi baj, így Melissának és 

a többi osztályos nővérnek alig volt más dolguk körülötte, mint 

műszakonként benézni a szobájába, meggyőződni róla, hogy 

még nem halt meg, és semmit nem kellett tenniük, hogy életben 

tartsák. 

– Minden rendben van? – kérdezték mindnyájan. 

-[20]-

– Minden, kivéve az egészségemet – sóhajtott válaszul. 

– Maga tökéletesen egészséges. 

Yossarian vette magának a fáradtságot, és elmagyarázta, 

hogy éppen ez a baj. Ez azt jelenti, hogy rosszabbodnia kell az 

állapotának. 

– Ez nem vicc – viccelődött, amikor nevettek. 

Egyik nap Melissa fekete kombinét vett fel, miután esztétikai 

vágyakozást színlelve Yossarian megkérte erre. Amikor 

azt akarta, hogy bejöjjön hozzá, azon kapta magát, hogy égető 

szükségét érzi, hogy szüksége legyen valamire. Amikor megnyomta 

a nővérhívó gombot, néha más ápolónő jelentkezett. 

– Küldje az én Melissámat! – parancsolta ilyenkor. 

A többiek készségesen együttműködtek. Nem szenvedett 

hiányt ápolásban. Jó egészségben van, állapították meg naponta 

újra és újra az orvosok, és ezúttal morcosan és csalódottan, azzal 

az érzéssel, hogy becsapják, oda lyukadt ki, hogy úgy tűnik, 

igazuk van. 

Jó volt az étvágya és az emésztése. Komputertomográffal 

pásztázták végig a hallószerveit meg a gerincét. Arcüregei tiszták 

voltak, és sehol semmi jele nem mutatkozott reumának 

vagy ízületi gyulladásnak, anginának vagy ideggyulladásnak. 

Még az orra sem csöpögött. Minden orvos irigyelte a vérnyomását; 

aki csak látta. Leadta nekik a vizeletét, megvizsgálták, és 

a koleszterinje alacsony volt; a hemoglobinja magas, az ülepedési 

üteme gyönyörű, a vérnitrogénje pedig ideális. Tökéletes 

embernek nyilvánították hát. Úgy vélte, hogy első feleségének 

meg a másodiknak, akitől ekkor már egy éve különváltan élt, 

esetleg volnának ellenvetései. 

Járt nála egy kardiológus-sztár, aki semmi hibát nem talált 

benne, egy patológus a pátoszára, aki szintén nem talált okot az 

aggodalomra, egy vállalkozó szellemű gasztroenterológus, aki 

-[21]-

visszarohant a szobájába, hogy másodszor is kikérje Yossarian 

véleményét bizonyos kreatív befektetési stratégiákról, amelyeket 

holmi arizonai ingatlanokkal kapcsolatban fontolgatott, aztán 

jött egy pszichológus a pszichéje ügyében, és ő lett 

Yossarian utolsó menedéke, akiben még bízhatott. 

– És mi van a vérszegénységem és a fáradtságom és az érdektelenségem 

és a depresszióm periodikus periódusaival? – 

hadarta Yossarian suttogva, de mint a forgószél. – Azon kapom 

magam, hogy nem figyelek oda olyan dolgokra, amelyeket más 

emberek komolyan vesznek. Unom az információkat, melyeknek 

nem veszem hasznát. Szeretném, ha a napilapoknak kisebb 

lenne a terjedelmük, és hetenként jelennének meg. Nem érdekel 

többé semmi, ami a világban történik. A komédiások nem tudnak 

megnevettetni, a hosszú történetek az őrületbe kergetnek. 

Az én hibám vagy az öregségé? Vagy a bolygónk válik tényleg 

jelentéktelenné? A tévéhíradók degeneráltak. Mindenhol mindenki 

locsog. Minden lelkesedésem kimerült. Tényleg egészségesnek 

érzem most magam, vagy csak képzelem? Még a fejem 

is teli van hajjal. Doki, tudnom kell az igazságot. Mentális természetű 

a depresszióm? 

– Ez nem depresszió, és maga nincs kimerülve. 

A pszichológus annak rendje és módja szerint konzultált a 

pszichiátria főnökével, aki konzultált az összes többi orvossal, 

majd arra az egybehangzó végkövetkeztetésre jutottak, miszerint 

semmiféle pszichoszomatikus jelenség nem játszik szerepet 

a kitűnő egészségben, amelynek örvend, és a fején is valódi a 

haj. 

– Ámbátor – tette hozzá torkát köszörülve a pszichiátria 

főnöke – a becsület arra kötelez, hogy besoroljam önt az időskori 

depresszió elsőrendű jelöltjei közé. 

– Időskori depresszió? – ízlelgette Yossarian a szakkifejezést. 

– Körülbelül mikor jelentkezne az? 

-[22]-

– Körülbelül most. Mit csinál, mi az, amit igazán élvez? 

– Attól tartok, nem sokat. Futok a nők után, de nem túl 

keményen. Több pénzt keresek, mint amennyire szükségem 

van. 

– És élvezi? 

– Nem. Nincsenek ambícióim, és nem sok maradt, amit 

még meg szeretnék csinálni. 

– Semmi golf, semmi tenisz, semmi bridzs? Műgyűjtés, régiséggyűjtés? 

– Ezekről szó sem lehet. 

– Nem jó a prognózis. 

– Ezt mindig tudtam. 

– Nekünk most úgy tűnik, Mr. Yossarian – mondta az orvos-igazgató, 

az egész intézmény nevében szólva, miközben 

Leon Schumacher háromnegyedrészt kopasz feje a vállára kókadt 

–, hogy maga örökké élhet. 

Úgy látszott, semmiért nem kell aggódnia, kivéve az inflációt 

meg a deflációt, a magasabb kamatlábakat meg az alacsonyabb 

kamatlábakat, a kedvezőtlen kereskedelmi mérleget és a 

kedvező kereskedelmi mérleget, az új elnököt és a régi tábori 

lelkészt, az erősebb dollárt és a gyöngébb dollárt, de aggódhatott 

még ezek mellett a súrlódás, az entrópia, a sugárzás és a 

gravitáció miatt is. 

Ám új pajtása, Melissa MacIntosh nővér miatt is aggódott, 

mert nem volt megtakarított pénze. A szüleinek sem volt, így 

ha elég sokáig élne, pusztán a társadalombiztosítási járulékból 

kellene megélnie, meg a nyomorúságos kórházi nyugdíjából, 

feltéve hogy a következő két-háromszáz évben is ott dolgozik, 

ami kizártnak látszott, hacsak nem ismerkedik meg előzőleg 

egy jómódú, derék úriemberrel, és nem megy feleségül ehhez 

-[23]-

az úriemberhez, aki akkor majd olyan vonzó lesz számára, mint 

most Yossarian, aki ezt teljesen kizártnak látta, hiszen ritka férfi 

tudna olyan elbűvölően trágárul beszélni hozzá, mint ő. Nem is 

egyszer sajgó szívvel töprengett Melissáról: túl ártatlan ahhoz, 

hogy engedjen az anyagi körülmények szívtelen dinamikájának, 

túl kedves, gyanútlan és önzetlen. 

– Egy dolgot okvetlenül meg kell tennie – mondta neki 

egyik nap Yossarian, miután Melissa a tanácsát kérte, kösseneke 

egyéni nyugdíjbiztosítást, ő meg a lakótársnője, mire 

Yossarian közölte, miszerint nem tudja, mi a franc gyakorlati 

haszna van bárki számára hosszú távon az egyéni nyugdíjbiztosításnak, 

kivéve az arra csábítgató bankokat –, mégpedig feleségül 

kell mennie valakihez, olyasvalakihez, mint én most, egy 

olyan férfihoz, akinek van némi megtakarított pénze, aki ért valamit 

a biztosításhoz meg az örökösödéshez, és előzőleg csak 

egyszer volt nős. 

ten. 

– Maga túl öreg lenne hozzám? – kérdezte Melissa rémül- 

– Maga lenne túl fiatal hozzám. Tegye meg hamar, tegye 

meg még ma. Talán még egy orvos is megtenné. Mielőtt észrevenné, 

olyan öreg lesz, mint én, és nem lesz semmije. 

Meggondolatlan szentimentalizmusa miatt is aggódott, 

amiért törődött valakivel, akinek szüksége volt rá. 

Ez nem az amerikai hozzáállás. 

És ez volt az, amire végképp nem volt szüksége: egy további 

valakire, aki őrá szorul. Vagy kettőre, mert Melissa büszkén 

beszélt a szűkös lakásban lakó, szemkápráztató, minden 

mulatságot kedvelő szobatársnőjéről, az Angela Back nevű nőről, 

aki magasabb és szabadabb nála, ausztráliai, természetes 

szőke, de még ragyogóbbra szőkítteti a haját, és nagyobb a keble, 

tűsarkú cipőt hord, fehér rúzst és fehér szemfestéket használ, 

-[24]-

és egy bazárárukat gyártó cég kereskedelmi képviselőjeként 

dolgozik, ahol olyan trágár ötletekkel hozakodik elő új cikkekre, 

hogy a cég társtulajdonosainak, két idősecske zsidó családapának 

hitetlenkedve megbénul a nyelve, és csak irulnak-pirulnak. 

Angela ismerte és élvezte a hatást, amelyet új méregdrága 

belvárosi bárokban keltett, ahová munka után gyakran eljárt 

társaságkedvelő üzleti vezetőkkel találkozni, hogy vacsora után 

elmenjen velük táncolni, aztán, amikor az este véget ért, könyörtelenül 

lerázza őket a bérház földszinti kapualjában. Szinte 

alig ismert valakit, akit eléggé kedvelt volna, hogy hosszabb 

ideig együtt maradjon vele, mert szinte soha nem engedte meg 

magának, hogy eleget igyon és berúgjon. A lakástelefon, amelyet 

meg szokott adni, a városi hullaház száma, mesélte Melissa 

Yossariannak, olyan örömteli módon dicsérgetve lakótársnője 

magabiztos és túláradó viselkedését, hogy Yossarian tudta, első 

látásra belé fog szeretni abba a nőbe, kivéve ha soha nem kerül 

a szeme elé, és mélységes szerelemben marad vele, míg csak 

másodszor nem látja. Ám ennek a negyven körül járó, magas, 

fehérre sminkelt, felfelé kúszó kígyómintás, fekete harisnyát viselő 

szőkeségnek sem voltak se gazdag szülei, se megtakarított 

pénze, így Yossarian föltette magában a kérdést: 

– Egyáltalán mi a baj ezzel a tetves földdel? 

Úgy érezte ésszerűnek, hogy mindenkinek, akire nem neheztel, 

legyen elég pénze, ami biztosítja, hogy félelem nélkül 

nézhessen a jövőbe, ezért nemesen együtt érző álmodozásának 

közepette lehorgasztotta a fejét, és szerette volna a karjába ölelni 

azt a kiemelkedően telt keblű, elhagyatott lakótársnőt, hogy 

felszárítsa a könnyeit, csillapítsa összes szorongásait, és lehúzza 

a cipzárt a hátán, miközben simogatja. 

Ez már tényleg cukedli lenne a magándetektíveknek, akik 

követik, hogy tudósítsanak róla, igaz? Az első magándetektív – 

magától értetődőnek vélte, hogy magándetektív – már a kór- 

-[25]-

házban a nyomába eredt a látogatási időkben, aztán tüstént öszszeszedett 

egy súlyos staphylococcusos fertőzést, és a vérmérgezés 

ágynak döntötte a kórháznak egy másik szárnyában, más 

körházi betegek három további látogatójával együtt, akik szintén 

súlyos staphylococcusos fertőzést kaptak, és akik, már amennyire 

Yossarian tudott róluk, esetleg szintén lehettek magándetektívek. 

Yossarian mind a négyüknek megmondhatta volna, 

hogy egy kórház veszélyes hely, ahol emberek halnak meg. Egy 

Belgiumból való férfi egy szép napon befeküdt ide, és felvágták 

a torkát. Az a magándetektív, akit az első helyettesítésére küldtek, 

másnap ágynak dőlt a szalmonellás ételmérgezéstől, amit a 

kórház kávézójában evett tojássalátás szendvicstől kapott, most 

ő is ágyhoz volt kötve, és csak lassan lábadozott. Yossarian arra 

gondolt, hogy virágot küld neki. Aztán ehelyett Albert T. 

Tappman néven írta alá a gyógyulást kívánó kártyákat, amelyeket 

mindegyiküknek küldött. Albert T. Tappmannek hívták 

régi bombázóezredének a lelkészét, ezért hozzáírta a hivatását 

is, aztán eltöprengett rajta, vajon mit gondolnak ezeknek a 

gyógyulást kívánó kártyáknak a címzettjei, mikor megkapják 

őket, és vajon hová vitték a lelkészt, no meg vajon megfélemlítik-e, 

bántalmazzák-e, éheztetik vagy kínozzák-e. A rá következő 

napon újabb gyógyulást kívánó kártyát küldött mindkét magándetektívnek, 

és Washington Irving néven írta alá őket. Másnap 

két további kártyát küldött nekik, ezeket Irving Washington 

néven írta alá. 

A második magándetektívet két további detektív követte, 

akik látszólag nem ismerték egymást, és egyikük a jelek szerint 

éppoly rejtélyes kíváncsisággal vizslatott az összes többi után, 

mint ahogy Yossarian nyomát követte. 

Törte a fejét, ugyan mit remélnek kideríteni róla, amit nem 

lenne hajlandó tüstént készségesen elmondani nekik. Ha házasságtörést 

akarnak, megkapják tőle a házasságtörést. Aztán kezdett 

annyira nyugtalankodni Melissa MacIntosh jó szíve és in- 

-[26]-

gatag gazdasági jövője miatt, hogy saját jövője miatt is elkezdett 

aggódni, és elhatározta, visszahívatja az onkológust, hogy adjon 

neki tipp-topp garanciát egy fontos gyilkos kórral kapcsolatban, 

és meghallgathassa, amint tovább szónokol a biológia 

uralmáról az emberi tevékenységekben, valamint a gének zsarnokságáról 

a társadalmak és a történelem szabályozásában. 

– Maga megőrült – mondta Leon. 

– Akkor hívassa át hozzám a pszichiátert is. 

– Magának nincs rákja. Miért akarja hívatni? 

– Hogy jót cselekedjek vele, süket. Maga nem hisz a jó cselekedetekben? 

Az a szegény kis fasz körülbelül a legkomorabb 

strici, akit életemben valaha láttam. Mit gondol, hány pácienst 

néz meg hetenként, akinek jó hírt mondhat? Ennek a fickónak a 

katasztrófái a közé a néhány katasztrófa közé tartoznak körülöttem, 

amelyeket talán képes vagyok elhárítani. 

– Azok nem az én katasztrófáim – mondta az örömtelen 

onkológus, akinek apró vonásaira a jelek szerint olyan természetesen 

telepedett rá a rosszat sejtető arckifejezés, ahogyan az 

éjszakára a feketeség és a télre a szürke ég. – Bár meg lenne lepve, 

hány ember hiszi azt, hogy a katasztrófája igazából az én hibám. 

Még a kollégáim se kedvelnek. Ritka ember az, aki beszélgetni 

akar velem. Talán az az oka, hogy csöndes vagyok. Nincs 

elég gyakorlatom. 

– Szeretem ezt a szellemet – mondta Yossarian, bár nem 

látott a doktorban sok szellemet. – Fellelkesíti az a tudat, hogy 

előbb vagy utóbb valószínűleg fontos szerepet fog játszani az 

életemben? 

– Csak egy kicsit. – Az onkológust Dennis Teemernek hívták. 

– Mit szeretne, hol kezdjem? 

– Ahol csak akarja, csak fájdalom és kényelmetlenség nélkül 

– felelte Yossarian vidáman. 

-[27]-

– Önnek sehol nincs olyan szimptómája, amely közelebbi 

vizsgálatot indikálna. 

– Miért kellene megvárnunk a szimptómákat? – 

érdeklődött Yossarian, leereszkedve szakorvosának a színvonalára. 

– Nem képzelhető el, hogy mióta lezártuk az utolsó vizsgálatainkat, 

esetleg kialakult valami, ami most is serényen virágzik, 

miközben mi ketten itt ülünk és önelégülten késlekedünk? 

Dennis Teemerben felvillant némi lelkesedés, és egyetértett 

vele. – Azt hiszem, sokkal jobban mulatok önnel, mint a legtöbb 

páciensemmel, nem? 

– Mondtam is ezt Leonnak. 

– De ez talán azért van, mert ön igazából nem is az én páciensem- 

mondta Teemer doktor. – Amit ön találgat, az persze 

elképzelhető, Mr. Yossarian. De semmivel sem valószínűbb, 

hogy önnel történik meg, mint bárki mással. 

– És mit számít ez nekem? – vágott vissza Yossarian. – 

Nem nagy vigasz tudni, hogy mindnyájan fogékonyak vagyunk 

rá. Leon szerint jobban fogom érezni magam, ha tudom,hogy 

nem vagyok rosszabbul, mint ő. Lássunk neki. 

– Mi lenne, ha egy újabb mellkasröntgennel kezdenénk? 

– Atyaisten, azt ne! – kiáltott fel Yossarian megjátszott rémülettel. 

– Az éppen megindíthatná! Tudja milyenek az érzéseim 

a röntgennel meg az azbeszttel kapcsolatban. 

– Meg a dohánnyal is. Oda kell adjak önnek egy statisztikát, 

azt hiszem, élvezni fogja. Tudta, hogy évente több amerikai 

hal meg a dohányzással összefüggő betegségekben, mint ahányan 

a második világháború alatt összesen elestek? 

– Igen. 

-[28]-

– Akkor, gondolom, akár tovább is mehetünk. Megkalapáljam 

a térdét, hogy kipróbáljam a reflexeit? 

– Miért? 

– Ingyen barátságból. 

– Nem csinálhatnánk legalább egy biopsziát? 

– Miből? 

– Bármiből, ami hozzáférhető és egyszerű. 

– Ha ezt megnyugtatónak találja. 

– Könnyebben fogok aludni. 

– Megkaparhatunk megint egy szemölcsöt. Vagy valamelyik 

májfoltot. Vagy vizsgáljuk meg újra a prosztatáját? A 

prosztata nem ritka. 

– Az enyém egyedülálló – mondott ellent Yossarian. – Az 

egyetlen, amelyik az enyém. Csináljuk a szemölcsöt. Schumachernek 

az enyémmel egykorú prosztatája van. Tudassa velem, 

mikor valami bajt talál az övében. 

– Már most megmondhatom – közölte Yossariannal kedvenc 

onkológusa –, hogy nagy örömet fogok szerezni önnek, 

amikor tájékoztatom, hogy az eredmények negatívak. 

– Már most megmondhatom magának – felelte Yossarian – 

, hogy boldog leszek, amikor meghallom. 

Yossarian nagyon szeretett volna mélyebbre hatolni ezzel 

a deprimált férfival a patológia nyomasztó természetébe munkájának 

nyomasztó világában, illetve a világegyetem nyomasztó 

természetébe, amelyben eddig mindketten sikeresen életben 

maradtak, és amely napról napra megbízhatatlanabbá vált – 

lyukak támadtak az ózonban, kezdett kifogyni a hely a hulladékok 

elhelyezésére, égették a szemetet és szennyezték vele a 

-[29]-

levegőt, márpedig fogy a levegő –, de félt, hogy ezt a beszélgetést 

az orvos nyomasztónak találná. 

És mindez persze pénzbe került. 

– Hát persze – mondta Yossarian. 

– Honnan van ez a sok pénz? – töprengett Leon Schumacher 

hangosan, és láthatóan vicsorgott az irigységtől. 

– Most már elég öreg vagyok a Medicare-hez. 

– A Medicare ennek a töredékét sem fedezi. 

– A többi meg egy fantasztikus programból jön. 

– Bárcsak én is benne volnék egy ilyen programban – 

duzzogott Leon. 

Attól a vállalattól jön, magyarázta Yossarian, ahol dolgozott, 

és ahol még most is féligazgatási minőségben szerepel a 

bérlistán mint félnyugállományú féltanácsadó, és ahol élete végéig 

ott maradhat, ha nem próbál túl sokat csinálni. 

– Bárcsak nekem is ilyen állásom volna. Mi a fenét jelent 

ez? Yossarian, John. Foglalkozása: félnyugállományú féltanácsadó 

– utánozta Leon gúnyosan vigyorogva. – Mi a fenét 

kezdhetnének ezzel az epidemológusaink? 

– Ez egyike az én karrierjeimnek. Részmunkaidőben dolgozom, 

de teljes tiszteletdíjért, és senki nem figyel többre a felénél 

annak, amit mondok. Én ezt félnyugállományú féltanácsadónak 

nevezném, maga nem? Mindent a cég fizet. Olyan nagyok 

vagyunk, mint a Harold Strangelove Társaság, és majdnem 

olyan szeretetre méltók. Mi vagyunk az M&M Vállalkozások&Társulások. 

Egyike vagyok a társas társaknak. A többiek 

vállalkozók. Én társulok, ők vállalkoznak. 

– Igazából mit csinálnak? 

-[30]-

– Azt hiszem, bármit, ami pénzt hoz, és nem tisztességtelenül 

törvényellenes – felelte Yossarian. 

– Van ebben egy árva szónyi igazság is? 

– Ezt nem áll módomban tudni. Nekem éppúgy hazudhatnak, 

mint bárki másnak. Megőrizzük egymás elől a titkainkat. 

Ezt nem én találtam ki. Ellenőrizheti. Kössön vissza arra a 

szívmasinára, és nézze meg, kihagy-e egy-egy dobbanást, mikor 

hazudok. 

– Kihagyna? – kérdezte meglepetten Leon. 

– Nem látom be, miért ne hagyna ki. 

– Mit csinál ott maga? 

– Tiltakozom. 

– Ne legyen már olyan érzékeny. 

– Válaszoltam a kérdésére – tájékoztatta Yossarian szívélyesen. 

– Tiltakozom az olyan ügyek ellen, amelyek nem ütik 

meg az etikai mércémet. Néha nagyon keményen dolgozom, 

mikor tiltakozom. Akkor aztán vagy belevágnak, vagy nem. Én 

vagyok a vállalat lelkiismerete, erkölcsi jelenlétet jelentek, és ez 

csak egyike azoknak a dolgoknak, amiket csinálok, mióta több 

mint húsz évvel ezelőtt beállítottam hozzájuk, hogy segítsenek 

törvénybe ütközően távol tartani a gyerekeimet a vietnami háborútól. 

Maga hogy mentette ki a gyerekeit? 

– Orvosegyetemmel. Persze mind a ketten tüstént átiratkoztak 

a menedzserképzőbe, mihelyt elmúlt a veszély. Mellesleg 

egy kis madár azt súgja nekem, hogy maga még mindig 

erősen hetyeg az egyik kedvenc osztályos nővérünkkel. 

– Jobb vele, mint magával meg a társaival. 

– Nagyon rendes lány, és kitűnő ápolónő. 

– Azt hiszem, ezt én is észrevettem. 

-[31]-

– Vonzó is. 

– Azt is láttam. 

– Számos kitűnő specialistánk van itt, akik őszintén megmondják 

nekem, hogy szeretnének a bugyija alá kerülni. 

– Ez durvaság, Leon, ez nagyon durva volt, szégyellnie 

kellene magát – utasította rendre undorral Yossarian. – Ezzel a 

legeslegtrágárabb módon mondják ki, hogy mind szeretnék 

megbaszni. 

Leon erre mafla képet vágott, Yossarian pedig az orvos 

önuralmának pillanatnyi elvesztéséből kiügyeskedett magának 

egy kegyet: egy „Tilos a látogatás” táblát az ajtaja külső oldalára, 

amely már a helyén lógott, amikor megérkezett a következő 

látogatója, és megzavarta. 

A kopogtatás olyan bátortalan volt, hogy Yossarian egy 

pillanatra azt remélte, a káplán jött vissza szabad emberként valahonnan, 

akárhol volt is, ahol törvénytelenül törvényes letartóztatásban 

tartották. Yossariannak nem volt semmiféle ötlete, 

hogyan segíthetne rajta, jószerivel tehetetlen volt. 

De csak Michael jött, a legkisebb fia, az alulteljesítő a valamikori 

család négy gyereke közül. Michael mellett köztük 

volt még a lánya, Gillian, aki bírónő volt egy igen alacsony szintű 

bíróságon; Julian, a legidősebb, szintén túlteljesítő; no és Adrian, 

aki átlagos volt és megelégedett, így a többiek mind lenézték, 

mert csak átlagos volt. A nőtlen, megállapodatlan, állástalan 

és kifogásolhatatlan Michael azért kukkantott be, hogy lássa, 

mit csinál az apja már megint a kórházban, és bevallja, azon 

gondolkodik, hogy kimarad a jogi karról, mert ezt a munkát 

sem találja semmivel sem ihletőbbnek az orvoskarnál, a menedzserképzőnél, 

a képzőművészeti főiskolánál, az egyetemi építészkarnál 

és több más változatos jellegű egyetemi karnál, ame- 

-[32]-

lyekről rövid próbálkozások után most már oly hosszú ideje 

maradozott ki, hogy senki nem akart rájuk emlékezni. 

– A kurva életbe – búsult Yossarian. – Én állandóan mozgatom 

a szálakat, hogy fölvetesselek, te meg folyton kimaradsz. 

– Nem tehetek róla – mondta Michael csüggedten. – Minél 

többet tudok a joggyakorlatról, annál jobban meglep, hogy nem 

ütközik törvénybe. 

– Ez az egyik ok, amiért én is abbahagytam. Hány éves is 

vagy most? 

– Nem járok messze a negyventől. 

– Még van időd. 

– Nem tudom biztosan, tréfálsz-e vagy nem. 

– Én se – közölte vele Yossarian. – De ha addig el tudod 

halasztani a döntést, hogy mit csinálj az életeddel, amíg elég 

idős leszel hozzá, hogy nyugdíjba mehess, akkor soha nem kell 

meghoznod. 

– Még mindig nem tudom, tréfálsz-e. 

– Még mindig nem vagyok biztos benne én se – felelte 

Yossarian. – Néha komolyan gondolom, amit mondok, de 

ugyanakkor mégse gondolom komolyan. Mondd csak, szemem 

fénye, azt gondolod, hogy én a magam tulitarka életében valaha 

is tényleg azt akartam csinálni, amit éppen csináltam? 

– Még a filmforgatókönyvet se? 

– Nem igazán, és nem sokáig. Az szemfényvesztés volt, 

nem tartott sokáig, és nem voltam annyira elragadtatva a készterméktől 

sem. Azt hiszed, be akartam szállni a hirdetési üzletbe, 

vagy a Wall Streetbe, vagy olyan dolgokkal akartam foglakozni, 

mint a telekfejlesztés vagy a tőzsde? Ugyan ki indulna 

-[33]-

olyan álmokkal, hogy sikereket arasson a közönségkapcsolatok 

terén? 

– Tényleg dolgoztál egyszer Noodles Cooknak? 

– Noodles Cook dolgozott nekem. Nem sokkal a főiskola 

után. Gondolod, hogy tényleg akartunk politikai beszédeket írni? 

Noodles Cook meg én? Színdarabokat akartunk írni, és meg 

akartunk jelenni a The New Yorkerben. Hát kinek van sok választása? 

Elfogadjuk a legjobbat, Michael, amit kaphatunk, és nem 

azt hajszoljuk, amitől el lennénk ragadtatva. Még a walesi herceg 

is így van vele. 

– Pokoli dolog így élni, nem, apa? 

– Ez az, ahogyan élnünk kell. 

Michael egy percre elhallgatott. – Megijedtem, mikor megláttam 

az ajtódon a „Tilos a látogatás” táblát – vallotta be aztán 

szelíd, de sértett hangon. – Ki a fene tette ki? Már kezdtem azt 

gondolni, hogy talán tényleg beteg vagy. 

– Az én vicces ötletem volt – motyogta Yossarian, aki a felirathoz 

filctollal hozzátoldotta, hogy a tilalom megsértőit agyon 

fogják lőni. – Segít távol tartani az embereket. Egyszerűen beállítanak, 

naphosszat, állandóan, és még csak nem is telefonálnak 

előtte. Úgy látszik, nem fogják föl, hogy igencsak fárasztó munka 

egész nap körházban feküdni. 

– Különben sem veszed fel soha a telefonodat. Lefogadom, 

te vagy itt az egyetlen páciens, akinek üzenetközvetítője van. 

Meddig akarsz még itt maradni? 

– Polgármester még a polgármester? Bíboros még a bíboros? 

Az a pöcs még hivatalban van? 

– Melyik pöcs? 

– Akármelyik pöcs, az, aki hivatalban van. Azt akarom, 

hogy az összes pöcsök repüljenek. 

-[34]-

– Olyan sokáig nem maradhatsz itt! – kiáltotta Michael. – 

Különben is mi a fenét csinálsz itt? Alig néhány hónappal ezelőtt 

elvégezték az éves kivizsgálásodat. Mindenki azt hiszi, 

hogy megőrültél. 

– Tiltakozom. Ki hiszi? 

– Én. 

– Te megőrültél. 

– Mindnyájan azt hisszük. 

– Megint tiltakozom. Mind megőrültetek. 

– Julian azt mondja, réges-rég átvehetted volna az egész 

vállalatot, ha lenne benned bármiféle ambíció meg ész. 

– Ő is őrült. Michael, most az egyszer meg voltam rémülve. 

Látomásom volt. 

– Miről? 

– Nem arról, hogy átveszem az M&M-et. Aura vett körül, 

vagy csak azt hittem, féltem, hogy agyvérzést kapok vagy daganatom 

lesz, és nem voltam biztos benne, hogy csak képzelem-e, 

vagy sem. Mikor unatkozom, aggódni kezdek. Olyasmik 

történnek velem, hogy kötőhártya-gyulladást kapok vagy kipállanak 

a lábujjaim. Rosszul alszom. Nem fogod elhinni, Michael, 

de mikor nem vagyok szerelmes, akkor unatkozom. Márpedig 

nem vagyok szerelmes. 

– Tudom – felelte Michael. – Nem diétázol. 

– Ebből tudod? 

– Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyekből tudom. 

– Eszembe jutott az epilepszia, tudod, meg az ÁIS, az átmeneti 

isémiás roham, amiről neked fogalmad sincs. Aztán féltem 

a gutaütéstől... mindenkinek mindig félnie kell a gutaütés- 

-[35]-

től. Túl sokat beszélek? Elfogott az az érzés, hogy mindent kétszer 

látok. 

– Úgy érted, kettősen? 

– Nem, azt még nem. A gyanú érzése, hogy előzőleg már 

mindezen keresztülmentem. Alig volt számomra valami újdonság 

a napi hírekben. Úgy tűnt, mindennap folyik vagy elkezdődik 

valami politikai kampány egy újabb választásra, és amikor 

nem erről van szó, a kor jön egy úja b tenisztorna, vagy 

megint azok a kibaszott olimpiai játékok. Úgy gondoltam, jó ötlet 

lenne bejönni ide ellenőrzésre. Egyébként is az agyam egészséges, 

az eszem tiszta. A lelkiismeretem is. 

– Ez mind nagyon jó. 

– Ne légy ebben túl biztos. Nagy bűnöket követnek el emberek, 

akiknek tiszta a lelkiismeretük. És ne felejtsd el, apám 

gutaütésben halt meg. 

– Kilencvenkét évesen? 

– Gondolod, hogy ettől repesett örömében? Michael, mit 

fogsz kezdeni magaddal? Felkavarja a lelkem békéjét, hogy nem 

tudom, hol a fenében fogsz beilleszkedni. 

– Most már tényleg túl sokat beszélsz. 

– Te vagy az egyetlen a családban, akivel igazán beszélni 

tudok, te meg nem vagy hajlandó meghallgatni. A többiek 

mind tudják ezt, még anyád is, aki mindig több tartásdíjat akar. 

A pénz igenis számít, többet számít, mint szinte bármi más. Kell 

egy egészséges ötlet? Tüstént szerezz magadnak állást egy vállalatnál, 

amelynek jó nyugdíjbiztosítási és jó egészségbiztosítási 

programja van, akármilyen vállalatnál, akármilyen állást, nem 

számít, mennyire gyűlölöd, és maradj ott, míg csak túl öreg 

nem leszel hozzá, hogy folytassad. Ez az egyetlen mód, ahogyan 

élni lehet: ha készülünk a halálra. 

-[36]-

– Jaj, papa, a francba is, te tényleg hiszel ebben? 

– Nem, nem hiszek, bár úgy gondolom, talán igaz. De az 

emberek a társadalombiztosításból nem tudnak megélni, neked 

meg még az se lesz. Még szegény Melissa is jobb helyzetben 

lesz. 

– Ki az a szegény Melissa? 

– Az az édes, drága nővér odakinn, az, aki olyan vonzó és 

fiatalos. 

– Nem olyan vonzó, és idősebb nálam. 

– Csakugyan? 

– Hát nem látod? 

A kórházban töltött második hetének vége felé összeesküvést 

szőttek Yossarian ellen, amivel elűzték. 

A szomszéd szobában fekvő belgiumi férfival űzték ki. A 

Belgiumból jött férfi pénzügyi guru volt az Európai Gazdasági 

Közösségnél. Nagyon beteg pénzügyi guru volt ez a Belgiumból 

jött férfi, és alig beszélt angolul, ami nem sokat számított, 

mivel épp most vágtak ki egy darabot a torkából, és egyáltalán 

nem tudott beszélni, amellett alig is értett valamit angolul, ami 

viszont igencsak számított az ápolónőknek meg az orvosoknak, 

akik képtelenek voltak úgy megszólítani, hogy értsen is belőle 

valamit. Egész nap és az éjszaka nagy részében az ágya mellett 

ült vasalatlan, divatos ruháiban pöttöm, viaszszerű belga felesége, 

aki egyfolytában cigarettázott, és szintén nem tudott angolul, 

viszont szüntelenül hisztérikusan rikoltozott a nővérekkel, 

és sikoltozó rémületrohamokban tört ki, valahányszor a férje 

nyöszörgött vagy fulladozott, elaludt vagy fölébredt. A férfi 

azért jött az országba, hogy meggyógyuljon, és az orvosok kivették 

a gégéjét, mert biztosan meghalt volna, ha a helyén hagyják. 

Most viszont nem volt olyan biztos, hogy túl fogja élni. 

Krisztusom, gondolta Yossarian, hogy tudja ezt elviselni? 

-[37]-

Krisztusom, gondolta Yossarian, én hogy tudom elviselni? 

A férfi semmi módon nem volt képes közölni az érzelmeit, 

csak bólintani tudott, vagy a fejét rázta a kitartó kérdésekre, 

melyeket a felesége rázúdított, akinek szintén nem volt rá használható 

eszköze, hogy továbbítsa férjének válaszait. A férfi 

többféle veszélynek és kényelmetlenségnek volt kitéve, mint 

amennyit Yossarian a két keze ujjain meg tudott számolni. 

Yossariannak kifogytak az ujjai, amikor első alkalommal számba 

vette őket, és nem is próbálta meg újra. Nem nőttek további 

ujjai. Általában olyan harsány zűrzavar uralkodott a szomszédságában, 

hogy Yossariannak alig maradt ideje saját magáról 

gondolkodni. Yossarian jobban aggódott a Belgiumból jött férfi 

miatt, mint szerette volna. Kezdett stresszállapotba kerülni, és 

tudta, hogy a stressz nem egészséges. Az emberek rákot kapnak 

a stressz hatására. 

A stressz miatt aggódva Yossarian még erősebb stressz alá 

került, és elkezdte saját magát is sajnálni. 

A férfi olyan fájdalmakat szenvedett el, amely elképzelhetetlen 

volt Yossarian számára, aki nem kapott miatta fájdalomcsillapítókat, 

és úgy érezte, képtelen lenne ezt sokkal tovább elviselni 

és végigcsinálni. A Belgiumból jött férfit leszedálták, leszívatták, 

begyógyszerezték és sterilizálták. Mindenkit annyira 

elfoglalt, hogy MacIntosh nővér alig talált időt, amikor 

Yossarian megsimogathatta kombinéfának a csipkeszegélyét. A 

munka az munka, márpedig a Belgiumból jött beteg komoly 

munkát adott. Melissa hajszolt és gyűrött volt, szórakozott és 

izgatott. Yossarian úgy érezte, nem helyes, ha hízelgésével magára 

irányítja a figyelmét, mikor annyi minden folyik a szomszéd 

szobában, de miután előzőleg már el volt kényeztetve, 

most úgy érezte, elszegényedett Melissa nélkül. Senki más nem 

felelt meg neki. 

-[38]-

A Belgiumból jött férfi, aki moccanni is alig tudott, mindenkit 

állandó rohanásban tartott. Mesterségesen táplálták a 

nyakába dugott csövön át, hogy éhen ne haljon. Szegény emberbe 

intravénásan csöpögtették a vizet, hogy ki ne száradjon, 

és leszívták a folyadékot a tüdejéről, hogy meg ne fulladjon. 

Ez a férfi a teljes munkaidőt kitöltötte. Cső volt a mellében, 

cső volt a hasában, és olyan állandó gondoskodást igényelt, 

hogy Yossariannak kevés ideje maradt Tappman lelkészre 

meg a problémájára, vagy Milóra és Wintergreenre meg a 

láthatatlan bombázószázadaikra, vagy a magas, fehérre púderezett, 

tűsarkú cipőket viselő, telt keblű ausztráliai szobatársnőre 

vagy bárki másra gondolni. Yossarian naponta többször kimerészkedett 

a folyosóra, és benézett a szomszéd szobába, csak 

hogy lássa, mi folyik ott. Valahányszor bekukkantott, tántorogva 

dőlt vissza az ágyába, és a szemére szorította a karját, miközben 

furcsa ájulásba esett. 

Amikor kitisztult a látása és újra fölnézett, a rejtélyesebb 

magándetektív kukucskált be rá. Ez a titkosügynök fürge, apró 

emberke volt, pompásan szabott öltönyöket és tompított színű, 

tarka virágmintás nyakkendőket viselt, és sötét szemek ültek 

erős csontú, idegenszerű, homályosan keletiesnek látszó arcában, 

amely Yossariant csonthéjas gyümölcsökre, hámozott 

mandulára emlékeztette. 

– Ki a lófasz maga? – szeretett volna Yossarian nem is egyszer 

ráordítani. 

– Hé, kicsoda maga? – kérdezte meg egyszer barátságosan, 

mosolyt erőltetve az ajkára. 

– Hozzám beszél? – hangzott a főúri viszonválasz, lágy 

hangon, tökéletes kiejtéssel. 

– Segíthetek magának valamiben? 

-[39]-

– Egyáltalán nem. Csupán azon a köpcös, kopaszodó, sárga 

hajú úriemberen töprengtem, aki néhány nappal ezelőttig 

sokat járt itt ezen a folyosón. 

– A másik magándetektív? 

– Halvány fogalmam sincs, mit akar ezzel mondani! – 

válaszolta a férfi, és elosont. 

– Ki a lófasz maga! – kiáltotta utána Yossarian, miközben 

megint felharsant a folyosón a jól ismert kiáltás, és újra surrogni 

kezdtek a gumitalpú cipők. 

– Ki beszél franciául? Ki beszél franciául? – hangzott naponta 

vagy tucatszor MacIntosh nővér, Cramer nővér vagy valamelyik 

másik ápolónő ajkáról, vagy a szolgálatos orvosok, 

technikusok, afroamerikai, spanyol vagy a Csendes-óceán menti 

segéderők és egyéb gazdasági menekültek miriádjai valamelyikének 

szájából, akiket azért fizettek, hogy felügyeljenek a 

belgára ebben a bizarr, természetellenes kórházi civilizációban,amely 

tökéletesen természetes volt. Most, amikor az édesség- 

és szódavíz-automaták mellett minden emeleten készpénzautomaták 

is álltak, az olyan pácienseknek, akiknek hitelkártyája 

és komoly egészségügyi biztosítása volt, soha többé nem kellett 

újra kitennie a kórházból a lábát. 

A tökéletes beszédű és makulátlan, angolos szabású öltönyöket 

viselő titkosügynök egyetlenegyszer sem jelentkezett, 

hogy tud franciául, bár Yossarian lefogadta volna, hogy nemcsak 

franciául tud, hanem kódot fejteni is. 

Yossarian nagyon gyatrán, de beszélt kicsit franciául, ám 

elhatározta, hogy csak a maga dolgával törődik. Idegesítette 

egy orvosi műhiba lehetősége. Ki tudja? Egy fordítási hiba esetleg 

még annak a vádnak is kiteheti, hogy engedély nélkül gyakorolja 

az orvostudományt. Yossarian tudta: saját magáról tudta, 

hogy ha az ő korában valaha neki kellene négy vagy tizen- 

-[40]-

négy napig mindezen keresztülmennie, csak hogy gégével vagy 

gége nélkül képes legyen – csak Isten tudja, még milyen kis ideig 

– tovább élni, ő tiltakozna. Jobb szeretne nem élni. Végső soron 

a dolog az alapelemekre redukálódott. Nem tudta elviselni 

a belga kínjait. 

El kellett hagynia Melissát. 

Yossarian fogékony volt a tünetekre, és ezt tudta is. Egyetlen 

nap leforgása alatt rekedt lett a hangja. 

– Mi van magával? – reccsent rá MacIntosh nővér aggódva, 

mindjárt másnap reggel, miután munkára jelentkezett, kifestette 

magát, kiegyenesítette varrás nélküli harisnyájának a varrásait, 

majd a legklasszabb formájában bejött a szobájába, meggyőződni 

róla, hogy minden rendben van. – Egészen megváltozott 

a hangja. Miért nem eszik? 

– Tudom. Be vagyok rekedve. Most éppen nem vagyok 

éhes. Nem tudom, miért vagyok ilyen rekedt. 

Nem volt láza vagy más fizikai panasza, és nincs látható 

jele a fülében, az orrában vagy a gégéjében sehol semmiféle 

gyulladásnak, mondta a fülész-orrász-gégész, akit odahívtak 

hozzá. 

Másnapra megfájdult a torka. Gombócot is érzett benne, 

és nehezen tudta lenyelni az ételt, bár még mindig nem volt sehol 

semmi jele gyulladásnak vagy szűkületnek, de éppoly biztosan 

tudta, ahogy bármi mást tudott, hogy hamarosan el fogja 

veszíteni a gégéjét valami rosszindulatú fejlemény miatt, ha továbbra 

is ott lebzsel, és nem megy ebből a kórházból sürgősen a 

fenébe. 

Melissa MacIntosh nővéren látszott, hogy majd megszakad 

a szíve. Ennek nincs semmi személyes oka, biztosította őt 

Yossarian. Gálánsan megígérte neki, hogy hamarosan elviszi 

vacsorázni egy jó vendéglőbe, talán Párizsba, Firenzébe és 

-[41]-

Münchenbe is, és kirakatokat nézni is elmegy vele, amelyekben 

csipkés fehérneműket lehet látni, ha úgy találják, hogy jól kijönnek 

egymással, és ha Melissa nem bánja, hogy magándetektívek 

fogják követni, valahányszor együtt lesznek. Melissa azt 

hitte, tréfál a magándetektívekkel kapcsolatban, és azt mondta, 

hiányozni fog neki. Erre Yossarian azt a tökéletes választ adta, 

miszerint erre nem fog esélyt adni neki, de miközben őszintén 

Melissa komoly, kék szemébe bámult, és búcsúzásul melegen 

megszorongatta a kezét, már akkor is azon tűnődött, hogy vajon 

eszébe fog-e egyáltalán jutni valaha, hogy újra Látni akarja. 

-[42]-

Második könyv 

-[43]-

4. LEW 

Erősnek születtem, és nem ismertem a félelmet. Mind a 

mai napig nem tudom, mi az, egy másik embertől félni. Izmaimat, 

nagy csontjaimat és hordó mellkasomat nem a használt újságpapír 

bálázásával és a nehéz bálák emelgetésével szereztem 

sráckoromban, apám ócskavas- és papírhulladék-üzletében. 

Munkára fogott volna, de csak számolnom meg kifutóskodnom 

kellett volna, mint a húgaimnak és Ira bátyámnak. 

Négy fiú meg két lány volt a családunkban, és a fiúk közül én 

voltam az utolsó előtti. Anyám azt szokta mesélni az embereknek, 

hogy én voltam a legerősebb csecsemő, akit valaha látott, 

és a legéhesebb is. Két kézzel kellett elhúznia a mellétől. 

– Mint Herkules a bölcsőjében – mondta egyszer Sammy 

Singer. 

– Kicsoda? 

– Herkules. A csecsemő Herkules. 

– Mi volt vele? 

– Mikor megszületett, egy pár nagy kígyót küldtek a bölcsőjébe, 

hogy öljék meg. Mind a két kezével megfojtott egyet. 

– Szó se volt ilyesmiről, okostóni. 

A kis Sammy Singer már akkor ilyesmiket tudott, mikor 

még kissrácok voltunk, harmadik vagy negyedik elemibe jártunk. 

Vagy lehet, hogy már a hatodikba vagy a hetedikbe. Mi 

többiek a Tom Sawyerről és a Robinson Crusoe-ról írtunk beszámolókat, 

ő meg az Iliászról. Sammy okos volt, én dörzsölt voltam. 

Ő utánanézett a dolgoknak, én kispekuláltam őket. Ő jól 

sakkozott, én jól játszottam az amerikai snapszlit, a pinochle-t. 

Én abbahagytam a sakkozást, ő meg folyton veszített, mikor 

snapszlizott velem. Ki volt a fineszes közülünk? Mikor elmen- 

-[44]-

tünk a háborúba, ő vadászpilóta akart lenni, és a légierőt választotta. 

Én a hadsereget választottam, mert harcolni akartam a 

németek ellen. Azt reméltem, ülök majd egy tankban, és százával 

gázolom le őket. Belőle farok-géppuskás lett, én meg a gyalogságnál 

kötöttem ki. Őt egyszer lelőtték a víz fölött, és kitüntetéssel 

jött haza, én hadifogoly lettem, és a háború végéig a 

tengerentúlon tartottak. Talán mégis ő volt a dörzsöltebb. A háború 

után ő főiskolára ment, amit a kormány fizetett, én meg 

vettem a városon kívül egy fatelepet. Megvettem egy építési 

telket, és spekulációs alapon fölhúztam rá egy házat, társulva 

néhány vevőmmel, akik többet értettek az építkezéshez nálam. 

Én többet értettem az üzlethez. Ennek a háznak a hasznából a 

következőt már egyedül csináltam meg. Felfedeztem a hitelt. 

Coney Islanden mi nem tudtuk, hogy a bankok pénzt akarnak 

kölcsönözni. Ő operába járt, én meg vadkacsákra és kanadai 

ludakra jártam lövöldözni a helyi vízvezeték-szerelőkkel és jenki 

bankárokkal. Németországban a hadifogságban minden alkalommal 

aggódtam, mikor máshova helyeztek át, hogy mi fog 

történni, mikor az új őrök meglátják a dögcédulámat és rájönnek, 

hogy zsidó vagyok. Aggódtam, de nem emlékszem, hogy 

valaha is féltem volna. Ahogy egyre messzebbre és mélyebbre 

szállítottak az országban Drezda felé, minden egyes új helyen, 

ahová mentem, biztosan megtaláltam a módját, hogy megmondjam 

nekik, mielőtt rájönnek. Nem akartam, hogy azt higygyék, 

olyasvalakivel van dolguk, aki rejteget valamit. Amíg 

Sammy rá nem kérdezett, eszembe sem jutott, hogy esetleg az 

arcomba köphettek volna, vagy beverhették volna puskatussal 

a fejemet, vagy a puskáikkal meg a bajonettjeikkel egyszerűen 

elvezethettek volna a bokrok közé, hogy ledöfjenek vagy 

agyonlőjenek. Legnagyobbrészt még mindnyájan kölykök voltunk, 

és azon filóztam, hogy egy darabig esetleg majd terrorizálni 

és gúnyolni fognak, és talán szét kell majd vernem néhányuknak 

a pofáját, amíg megtanítom őket, hogy hagyják abba. 

Soha nem kételkedtem benne hogy meg Tudom csinálni. LR 

-[45]-

voltam, Lewis Rabinowitz, a New York-i Brooklynból, a Coney 

Island-i Mermaid Avenueról, és akkoriban soha nem kételkedtem 

benne, hogy engem semmiben nem lehet megverni, és 

bármiben sikert tudok aratni, amit csinálni akarok. 

Sráckoromban mindig ezt éreztem. Kezdettől fogva nagy 

voltam és vállas, erős volt a hangom, és nagyobbnak és vállasabbnak 

éreztem magam, mint amilyen voltam. A népiskolában 

saját szememmel láthattam, hogy vannak nálam idősebb srácok, 

akik nagyobbak, mint én, és talán erősebbek is, de ezt soha 

nem éreztem. És soha nem rettegtem annak a néhány olasz családnak 

a srácaitól, akik a környékünkön laktak, attól a sok 

Bartolinitől és Palumbótól, akikről a többiek mind szinte beszélni 

is féltek, kivéve ha otthon voltak. Suttogva azt pletykálgatták, 

hogy ezek a digók kést hordanak maguknál Én soha 

nem láttam egy fia kést se. Békén hagytam őket, és ők sem zaklattak 

engem. És ami azt illeti, tudtommal mást se. Kivéve 

egyetlen alkalmat, amikor az egyik rám szállt. Sovány, nálam 

idősebb, nyolcadikos srác volt, aki elslattyogott mellettem, és 

szándékosan rálépett a lábamra, ahogy ott ültem ebéd után a 

járdán, szemben az iskolaudvar előtt sorakozó srácokkal, akik 

várták, hogy kinyissák a kapukat és megkezdődjön a délutáni 

tanítás. Tornacipő volt rajta. A tornatermen kívül az iskolában 

nem lett volna szabad tornacipőt viselnünk, de ezek a 

Bartolinik és Palumbók mind azt csináltak, amit akartak. „Hohó”, 

mondtam magamban, mikor láttam, mi fog történni. Figyeltem, 

ahogy jött. Láttam, ahogy aljas és ártatlan tekintettel 

az irányomba fordul. Azt nem láttam, amikor a karom kilőtt és 

elkapta a bokáját, de csak annyira keményen, hogy helyben 

tartsa, amikor megpróbálta kiszabadítani, hogy szemrebbenés 

nélkül tovább menjen mellettem, mintha joga lenne hozzá, 

mintha ott se lennék. Meg volt lepve, abban hiba nincs, amikor 

látta, hogy nem engedem el. Megpróbált kemény fickónak látszani. 

Még nem voltunk tizenhárom évesek. 

-[46]-

– Hé, mit csinálsz? – vicsorgott. 

Én még keményebb pofát vágtam. – Elfelejtettél valamit – 

mondtam hideg mosollyal. 

– Igen? Mit? 

– A lépteidet. 

– Nagyon vicces. Ereszd el a lábomat. 

– És az egyik rám esett. – A másik kezemmel megtapogattam 

azt a helyet, amelyre rálépett. 

– Igen? 

– Igen. 

Még erősebben húzta. Még erősebben szorítottam. 

– Ha ráléptem, nem akarattal csináltam. 

– Azt hittem, akarattal csináltad – mondtam neki. – Ha 

megesküdnél az Úristenre, és újra azt mondanád, hogy nem 

akarattal csináltad, azt hiszem, talán hinnék neked. 

– Kemény fickó vagy? Azt hiszed? 

– Igen. 

A srácok figyeltek, a lányok is. Jól éreztem magam. 

– Hát, nem akarattal csináltam – mondta, és nem rángatta 

tovább a lábát. 

– Akkor azt hiszem, hiszek neked. 

Utána egy időre barátok lettünk. 

Sammy egy szép napon elhatározta, hogy megtanít rá, hogyan 

kell öklözni, és közben megmutatja nekem, hogy ő menynyivel 

jobban bokszol. 

– Nem lehet csak muszkliból csinálni, Lew. 

-[47]-

Volt egy tankönyve, amelyet elolvasott, és voltak bokszkesztyűi, 

amelyeket kölcsönkért. Amíg befűztük egymáson a 

kesztyűket, egyfolytában mosolyogtam rá. Megmutatta nekem 

az alapállást, a kezdeményezést, megtanított a szurkálásra, a 

horogra, a felütésre. 

– Oké, tigris, megmutattad. Most mit csináljunk? 

– Úgy három percet megyünk, egy percig pihenünk, aztán 

megmutatom neked, mit csináltál rosszul, aztán bokszolunk 

még egy menetet. Ne felejtsd el: állandóan mozogni kell. Fogásban 

nincs ütés, birkózás sincs. Az tilos. Emeld fel a bal kezedet, 

magasabbra, tartsd fönn, és szurkálj vele többet. Különben 

én egyenesen belépek és kupán váglak. Most jó. Kezdjük. 

Pózba vágta magát, és ki-be táncolt. Nyílegyenesen feléje 

indultam, bal kezemmel könnyedén lenyomtam mind a két karját, 

jobb kezemmel pedig a nyitott kesztyűmbe markoltam az 

arcát, és elkezdtem játékosan ide-oda csavargatni. 

– Ez fogás! – üvöltötte. – Az arcot nem szabad megfogni. 

Ütnöd kell, semmi mást nem csinálhatsz. Most váljunk szét, és 

kezdjük újra. Ne felejtsd el, meg kell próbálnod megütni. 

Ezúttal gyorsabban táncolt körül, egyik szurkájával meg is 

bökte a fejem oldalát, aztán tüstént visszamenekült. Megint 

egyenesen nekimentem, egyik mancsommal simán lesöpörtem 

a karjait, aztán a másik mancsommal elkezdtem könnyedén 

paskolni az arcát. Amikor ránéztem, nem tudtam visszafojtani a 

nevetést. Én vigyorogtam, ő lihegett. 

– Csináljunk valami mást – mondta szerencsétlenül. – Ez 

valahogy nem megy, igaz? 

Akkoriban néha aggódtam a kis Sammy miatt, mert nem 

sokat tudott csinálni, amivel megvédhette magát, és szerette 

froclizni az embereket. De ravasz volt, és kiderült, hogy csak 

azokat froclizza, akikről tudja, hogy nem haragszanak rá. 

-[48]-

Például engem. 

– Hé, Lew, hogy van a nagy csöcsű barátnőd? – mondta 

nekem a háború alatt, amikor elkezdtem Claire-rel randevúzgatni, 

és mindenfelé magammal vittem. 

– Okos fickó vagy – mondtam neki erőltetett mosollyal az 

összeszorított fogaimon át. Van egy ideg, hátul az állam egyik 

oldalán, meg egy másik oldalt a nyakamon, és akkoriban mindig 

éreztem, hogy rángatózik, amikor kezdtem dühbe gurulni. 

A pinochle-nél is éreztem, mikor túl magasra licitáltam, és minden 

ütésre szükségem volt. 

– Hé, Lew, add át üdvözletemet a nagy csöcsű feleségednek 

– mondogatta, miután Claire meg én összeházasodtunk. 

Winkler is ezzel kezdett ugratni, és nem verhettem laposra, 

ha nem vertem laposra Sammyt, márpedig Sammyt nem 

verhettem meg. Ő lett volna a násznagyom, de a családom a bátyáimat 

akarta, a mi családunkban pedig mindnyájan azt csináltuk, 

amit a többiek akartak. 

A Lewis nevet kaptam, de Louie-nak szólítottak, mintha 

Louis volna a nevem. Soha nem láttam be, mi ebben a különbség, 

amíg Sammy rá nem mutatott, és még akkor sem láttam 

benne sok különbséget. 

Sammy elolvasta az újságokat. Szerette a színes bőrűeket, 

és azt mondta, meg kellene engedni nekik, hogy Délen is szavazhassanak, 

és szabadon élhessenek, ahol akarnak. Engem 

nem érdekelt, hol élnek, amíg nem laktak túl közel hozzám. 

Igazából soha senkit nem szerettem, akit nem ismertem személyesen. 

Rooseveltet szerettük egy darabig, mikor elnök lett, de 

főleg azért, mert nem volt Herbert Hoover, se valaki más a republikánusok, 

a tahó déliek vagy közép-nyugatiak közül, és 

nem ő volt a detroiti Coughlin atya sem. De nem bíztunk benne, 

és nem hittünk neki. Nem bíztunk a bankokban, nem bíztunk a 

-[49]-

ankok kimutatásaiban, és az üzleteinkből annyit bonyolítottunk 

le készpénzben, amennyit csak tudtunk. A németeket már 

Adolf Hitler előtt se szerettük. És a németek között, akiknek 

semmi keresnivalójuk nem volt a házunkban, ott voltak a német 

zsidók is. Ez még Hitler után is így maradt. Úgy nőttem fel, 

hogy sokat hallottam róluk. 

– Én soha senkinek nem akartam rosszat – szokta ismételgetni 

anyám. Újra meg újra hallottam ezt tőle, csak éppen nem 

volt igaz. Mindenkire iszonyatos átkokat szórt, még ránk is, 

mindannyiunkra. – De ha valaha egy nép megérdemelte, hogy 

megbüntessék, akkor ők azok. Mikor Lengyelországból Hamburgba 

utaztunk, ránk se tudtak nézni. Mocsok voltunk a szemükben. 

Szégyent hoztunk rájuk a kofferjeinkkel meg a ruháinkkal, 

és nem tudtunk németül. Mind szégyelltek minket, és 

ezt a tudtunkra is adták. Voltak, akik ellopták a pénzünket, mikor 

el tudták lopni. Mikor akadt egy üres ülőhely a vonaton 

vagy valahol egy utcai padon, rátették a kalapjukat, azt akarták 

elhitetni, hogy valaki lefoglalta, nehogy leülhessünk melléjük. 

Órákig hagytak ácsorogni, még ha a gyerekeinkkel voltunk is. 

A pénzes emberek mind ezt csinálták. És még azt is mind el 

akarták hitetni velünk, hogy nem beszélnek jiddisül. 

Mikor Sammy nemrégiben eljött hozzám látogatóba, megemlítette, 

hogy véleménye szerint a német zsidók valószínűleg 

nem beszélnek jiddisül. Anyám süketnek tettette volna magát, 

ha ezt hallja. 

Mikor Európában kitört a háború, mi még mindig pár évvel 

fiatalabbak voltunk annál, hogy tüstént behívhassanak. Én a 

középiskolában a spanyolról áttértem a németre – kezdtem felkészülni 

–, és kezdtem az őrületbe hajszolni az olyan fickókat, 

mint Sammy az achtungjaimmal, a wie gehtseimmel, a hallóimmal, 

a neinjeimmel meg a jawohljaimmal. Mikor rám ordítottak, 

hogy hagyjam abba, odavetettem nekik egy-két danke schönt. 

-[50]-

Még a seregben is tovább tanultam a németet. Mire beálltam 

önkéntesnek, már eleget tudtam németül, hogy terrorizálhassam 

a hadifoglyokat, akikkel Fort Dixben és Fort Sillben, Fort 

Rileyben és Fort Benningben találkoztam. Drezda mellett hadifogolyként 

el tudtam egy kicsit beszélgetni az őrökkel, és néha 

tolmácsoltam a többi amerikainak. Mivel tudtam németül, egy 

munkaosztag vezetőjeként elküldtek Drezdába, bár őrmester 

voltam, és nem kellett volna elmennem. 

Az ócskavas- és papírhulladék-üzlet virágzott, miközben 

én még mindig csak civil kamasz voltam. Sammy anyja félretette 

a régi újságokat, és beszolgáltatta az alumíniumfazekait és - 

serpenyőit, apám meg eladta őket. Az öregem rájött, hogy a 

hulladékból jól meg lehet élni, a fémhulladékok pedig egész kis 

vagyont jelentettek a kereskedőknek. Rohanvást estünk neki a 

bontásra kijelölt épületeknek. Nyomába eredtünk a tűzoltókocsiknak. 

A nagy Coney Island-i tüzek mindig aranybányát – 

nekünk réz- és ólombányát – jelentettek, mert kimentettük a 

csöveket. Mikor nem sokkal a háború után leégett a Luna Park, 

a hulladék egész aranymezeje nyílt meg előttünk. Minden éghetőt 

azbeszttel burkoltak, mi meg elvittük az azbesztet, és azt is 

bebáláztuk. Ezután már elég jól álltunk, és az öregemnek meglett 

a tízezer dollárja, amit aztán kölcsönadott nekem, hogy 

megvehessem a fatelepet, méghozzá kemény kamatra, mert 

mindig is ilyen volt, és mert nem tetszett neki az ötlet. Nem 

akarta, hogy otthagyjam a hulladéküzletet, és nem akarta, hogy 

tőlük majd háromórányira költözzünk. Különösen jók voltak a 

régi iskolák és kórházak. 

Vásároltunk egy második teherautót, és erős környékbeli 

trógereket vettünk föl, akik nagyokat tudtak emelni, és el tudták 

ijeszteni a többi hulladékgyűjtőt. Még egy nagydarab svarcét 

is felfogadtunk, egy erős, csöndes, Sonny nevezetű feketét, aki 

egy szép napon beállított hozzánk, és munkát kért. Bálázócsáklyáinkkal 

és kalapácsainkkal keresztültörtük a rabicfalakat meg 

-[51]-

az azbesztszigeteléseket, hogy krampácsainkkal, feszítővasainkkal 

és fémfűrészeinkkel hozzáférhessünk a réz- és ólomcsövekhez. 

A papám kirúgta a „Füstös” Rubint. 

Én továbbítottam a hírt. Aztán jött Füstöstől egy üzenet, 

hogy keresni fog, és jobb lesz, ha nem talál meg. Egy este elmentem 

a Mermaid Avenue-n a Vidám Kajáldába, leültem, és 

vártam Füstösre. Sammy meg Winkler láthatólag teljesen elgyöngültek, 

mikor bejöttek és megláttak. Azt hittem, tüstént el 

fognak ájulni. 

– Te mit csinálsz itt? – kérdezte Winkler. – Tűnj el, tűnj el. 

– Nem tudod, hogy Füstös vadászik rád? – mondta 

Sammy – Összeszedte néhány haverját is. 

– Meg akarom könnyíteni neki, hogy megtaláljon. Fizetek 

nektek pár szendvicset meg egy kis szódát, ha meg akarjátok itt 

várni. Vagy leülhettek, ahova akartok. 

– Legalább hívd ide a bátyáidat, ha már úgy akarsz viselkedni, 

mint egy őrült – mondta Sammy – Elszaladjak hozzátok? 

– Inkább igyál egy malátás tejet. 

Nem vártunk sokáig. Füstös tüstént kiszúrt engem, mihelyt 

bejött – szemben ültem az ajtóval –, és egyenesen odajött a 

bokszunkhoz, háta mögött egy Vörös Benny nevű hapsival, 

meg egy kísérteties fickóval, akit csak úgy emlegettek, hogy 

Willie, a Gőzkalapács. 

– Téged kereslek. Mondanivalóm van. 

– Hallgatlak. – Tekintetünk egymásba fúródott. – Azért 

jöttem, hogy halljam. 

– Akkor gyere ki. Négyszemközt akarok beszélni veled. 

Ezen elrágódtam egy kicsit. Ők harmincévesek voltak 

vagy még idősebbek, mi meg csak tizenhét és fél évesek. Füstös 

-[52]-

egy darabig bokszoló volt, megjárta a börtönt is, és legalább 

egyszer csúnyán megvagdalták egy késelésben. 

– Oké, Füstös, ha ezt akarod – döntöttem el. – De ültesd le 

itt a fiúkat egy kicsit, ha tényleg négyszemközt akarsz velem 

odakinn beszélni, és ha tényleg azt akarod. 

– Csúnya dolgokat mondtál rólam, igaz? Ne hadoválj. Az 

apád is. 

– Miféle csúnya dolgokat? 

– Hogy kirúgtatok, én meg loptam. Az apád nem rúgott 

ki. Tisztázzuk ezt: én léptem ki. Nem lennék hajlandó többé 

senkinek dolgozni közületek. 

– Füstös – éreztem, hogy az ideg rángatózni kezd az arcom 

meg a nyakam oldalán –, az öreg azt akarja, hogy föltétlenül 

mondjam meg neked, ha valaha újra beteszed a lábodat az 

üzletbe, letöri a derekadat. 

Füstös ettől meghökkent egy kicsit. Ismerte az öreget. Ha 

az öreg ezt egyszer kimondta, akkor Füstös tudta, hogy komolyan 

gondolja. Apám alacsony ember volt, de neki volt a legszélesebb 

és legizmosabb válla, amit valaha láttam, és olyan apró 

kék szemek ültek az arcában, ami torpedóra vagy tüzérségi 

gránátra emlékeztette az embereket. A szeplőivel, a kemény 

vonásaival meg a májfoltjaival olyan volt, mint egy acélöntecs 

egy százhetvenöt centi magas üllőn. Valamikor patkolókovács 

volt. Mindnyájunknak nagy fejünk van és nagy, szögletes állunk. 

Lengyelnek nézünk ki, de tudom, hogy zsidók vagyunk. 

Lengyelországban apám a homlokára mért egyetlen ökölcsapással 

megölt egy kozákot, aki fölemelte a hangját az anyámra, 

Hamburgban pedig közel állt hozzá, hogy ezt megismételje valamiféle 

bevándorlási tisztviselővel, aki elkövette ugyanezt a 

hibát, és gorombáskodott anyámmal, de még idejében meggondolta, 

és meghátrált. Az én családomban soha senki nem úszta 

-[53]-

meg szárazon, ha bárkit megsértett közülünk, kivéve azt hiszem 

Sammy Singert, aki pimaszkodott velem meg a nagy csöcsű 

feleségemmel. 

– Hogy van a papád, Marvin? – mondta Vörös Benny 

Winklernek, miközben a Vidám Kajáldában már mindenki 

minket figyelt, és ezért Füstösnek újabb oka volt az óvatosságra. 

Winkler csak dobolt az ujjaival az asztalon, és néma maradt. 

Az apja bukméker volt, és jószerivel mindenkinél többet 

keresett a környéken. Egy darabig még zongorájuk is volt. Vörös 

Benny az apjának az egyik lótifutija volt, a pénzbeszedője, a 

hitelcápája, az adósa és a tolvaja. Egyik nyáron egy bandával 

kipucolta egy üdülőszálló minden szobáját, kivéve azt, amelyiket 

Winkler családja bérelt ki, amitől az állam északi részén az 

emberek tűnődni kezdtek, ugyan miből élhet Winkler papája, 

amiért pont őt és csak őt kímélték meg. 

Addigra Füstös is lelassított egy kicsit. – Te meg az apád... 

azt mondjátok az embereknek, hogy elloptam tőletek egy épületet, 

igaz? Én nem loptam azt a házat. Megkerestem a házmesteri, 

és megalkudtam vele. 

– Akkor találtad, amikor nálunk dolgoztál – mondtam neki. 

– Dolgozhatsz nekünk, vagy beszállhatsz önállóan a szakmába. 

A kettőt egyszerre nem csinálhatod. 

– A nagykereskedők semmit nem hajlandók venni tőlem. 

Apád nem engedi nekik. 

– Azt csinálnak, amit akarnak. De ha tőled vásárolnak, tőlünk 

nem vásárolhatnak. Ez minden, amit az apám mondott. 

– Ez nekem nem tetszik. Beszélni akarok vele. Tüstént beszélni 

akarok vele. Vele is egyenesbe akarok jönni. 

-[54]-

– Füstös – mondtam lassan, és éreztem, hogy hirtelen nagyon-nagyon 

biztos lettem magamban –, ha valaha fölemeled a 

hangodat apám előtt, vagy akár csak egyetlen rossz szót mondasz 

neki, gondoskodom róla, hogy meghalj. Ha csak az ujjad 

rám emeled, apám gondoskodik róla, hogy meghalj. 

Ez a jelek szerint mély benyomást tett rá. 

– Oké – engedett, és megnyúlt az arca. – Visszamegyek 

hozzá dolgozni. De mondd meg neki, hogy mostantól fogva heti 

hatvanat akarok kapni tőle. 

– Nem érted te ezt. Lehet, hogy még ötvenért se vesz viszsza. 

Meg kell próbálnom beszélni vele az érdekedben. 

– És megkaphatja a házat, amit találtam, ha ad nekem ötszáz 

ficcset. 

– Lehet, hogy a szokásos kétszázat fogja adni neked. 

– Mikor kezdhetek? 

– Adj nekem időt holnapig, hadd próbáljam meg rávenni, 

hogy gondolja meg magát. – Csakugyan kellett hozzá némi rábeszélés, 

emlékeztetnem kellett rá az öreget, hogy Füstös keményen 

dolgozott, és ő meg a mi fekete hapsink együtt elég jól 

el tudták kergetni a többi hulladékgyűjtőt. 

– Adj most nekem kölcsön egy ötvenest, Louie, ugye, 

adsz? – könyörgött Füstös, mintha valami kegyet kérne. – Van 

odakinn valami jó kis füstölnivaló Harlemből, abba akarom befektetni. 

– Csak egy húszast tudok adni neked. – Többet is tudtam 

volna adni neki. – De vicces – mondtam, amikor kimentek az 

ajtón. Hajlítgatni kezdtem az ujjaimat. – Valami baj van a kezemmel. 

Alig tudtam behajlítani, mikor odaadtam neki azt a 

húszast. 

– A cukortartót fogtad – mondta Winkler. Vacogott a foga. 

-[55]-

– Miféle cukortartót? 

– Nem tudtad? – reccsentett rám Sammy szinte dühösen. 

– Úgy markoltad azt a cukortartót, mintha meg akarnád 

ölni vele. Azt hittem, úgy szorítod, hogy darabokra törik. 

Nevetve hátradőltem, és almáspitét meg fagylaltot rendeltem 

mind a hármunknak. Nem, nem tudtam, hagy a markomban 

tartottam azt a vastag, hengeres cukorszórót, amíg beszélgettünk. 

A fejem hűvös és összeszedett volt, miközben egyenesen 

a szemébe néztem, de a karom kész volt az akcióra, anélkül 

hogy tudtam volna róla. Sammy kifújt magából egy kis levegőt, 

és elfehéredett, mikor fölemelte a kezét az öléből, és visszatette 

az asztalra a kést, amit addig markolászott. 

– Tigris, miért dugdostad? – mondtam nevetve. – Mire lett 

volna ez jó nekem? 

– Nem akartam, hogy lássák, mennyire reszket a kezem – 

suttogta Sammy. 

– Tudtad volna, hogy kell használni? 

Sammy megrázta a fejét. – És soha nem is akarom tudni. 

Lew, most rögtön meg kell neked mondanom valamit. Ha valaha 

együtt lennénk, és neked kedved szottyanna verekedni, szeretném, 

ha tudnád: számíthatsz rá, hogy többé nem állok melléd. 

– Én se – mondta Winkler. – Vörös Benny semmit se csinálna, 

mikor én is ott vagyok, de a többiek felől már nem voltam 

olyan biztos. 

– Micsoda banda – mondtam nekik. – Ezúttal számítottam 

rátok. 

– Tényleg kupán akartad vágni azzal a cukorszóróval? 

-[56]-

– Sammy, ha rá lettem volna kényszerülve, fejbe vágtam 

volna az egész kajáldával. Fejbe vágtam volna veled. 

Már elmúltam hatvanöt éves, napra két évvel, mikor elkaptam 

azt a fiatal retikülvagdosót, egy húszas éveiben járó 

magas, gyors fickót. Ezt könnyen számon tudom tartani, a születésnapom 

miatt. Nekem szóló ajándékként be kellett hoznom 

a városba Claire-t azoknak a zenés show-knak az egyikére, 

amiket ő látni akart, én meg nem. Korán értünk oda, és kinn 

ácsorogtunk egy csomó ember közt a színház bejáratának tetőernyője 

alatt, nem messze a KIHABUP-tól, a Kikötői Hatóság 

Buszpályaudvarától. Azon a buszpályaudvaron még mindig 

nevetnem kell, valahányszor eszembe jut az az este, mikor 

Sammy látogatóban járt nálunk, aztán hazafelé kirámolták a 

zsebét, és majdnem lesittelték, mert ordítozott a rendőrökkel, és 

megpróbálta rávenni őket, hogy csináljanak már valamit. De 

addigra én már békét kötöttem a németekkel, és Mercedesszel 

jártam. Claire-nek is volt egy Mercedese, egy elegáns, nyitható 

tetejű sportkocsi. Hirtelen egy asszonyból felszakadt egy 

geschrei. Láttam, hogy néhány fickó elfele rohan közvetlenül a 

hátam mögött. Gondolkodás nélkül elkaptam az egyiknek a 

grabancát. Megpördültem, fölemeltem, és odavágtam a mellét 

egy kocsi tetejéhez. Csak akkor láttam, amikor lefogtam, hogy 

fiatal, magas és erős. Barna fickó volt. 

– Ha megmoccansz, letöröm a derekadat – mondtam a fülébe. 

Egy izmát se mozdította. 

Mikor láttam, milyen óvatosak a zsaruk, mikor átkutatják, 

csak ráztam a fejemet, hiszen félnem kellett volna. Végigfésülték 

az ujjaikkal a fejbőrét, borotvapengét vagy valamiféle bökőt 

kerestek benne. Végigszőrözték a gallérját meg a zsebeit, ingének 

és nadrágjának összes varrásait, aztán tetőtől talpig végigtapogatták, 

pisztolyt, kést vagy bármiféle kicsi is éles tárgyat 

keresve. Akkor ébredtem rá, hogy meg is ölhettek volna. A 

-[57]-

endőrök csak akkor könnyebbültek meg, amikor lejutottak a 

futócipője felsőrészéig és befejezték. 

– Ön nagyon szerencsés, uram – mondta az akciót vezető 

fiatal zsaru, aki a legidősebb volt a társulatban. 

Az emberek egyfolytában mosolyogtak rám, én meg egyfolytában 

visszamosolyogtam rájuk. Hősnek éreztem magam. 

– Oké, Lew, a te show-d véget ért – mondta Claire szárazon: 

Lefogadtam volna, hogy ezt fogja mondani. – Most menjünk 

be az igazi show-ra. 

– Csak még egy perc, Claire – válaszoltam neki hangosan, 

miközben hencegve parádéztam. – Van itt egy szép szőke kislány, 

aki azt hiszem, szeretne velem közelebbről megismerkedni. 

– Lew, a jóisten áldjon meg, bejössz most rögtön – mondta 

Claire –, vagy menjek be nélküled? 

Nevetve bementünk. Alig két hét múlva visszatértek a tüneteim, 

és újra visszakerültem a kórházba kemoterápiára. 

-[58]-

5. JOHN 

A kórházon kívül még mindig ment a verkli. Emberek 

őrültek meg, és kitüntetésekkel jutalmazták érte őket. A belső 

berendezők lettek a kultúra hősei, a divattervezők pedig társadalmilag 

fölébe emelkedtek a kuncsaftjaiknak. 

– És miért ne emelkednének? – válaszolta máris Frances 

Beach Yossariannak erre a megfigyelésére, szinte annyira tökéletes 

kiejtéssel, hogy mások már gyakran töprengtek rajta, hogyan 

képes valaki ilyen makulátlan angol kiejtésre anélkül, 

hogy úgy hangzana, mintha orrpolipja lenne. – Elfelejtetted, 

hogy néznénk ki meztelenül? 

– Ha ezt egy férfi mondaná – mondta Patrick Beach, a férje, 

aki megint egyszer nagyon elégedett volt a feleségével –, elevenen 

megnyúznák. 

– Férfiak mondják ezt, drágám – vágta rá Frances Beach – 

a tavaszi meg az őszi kollekciójuk bemutatásakor, és milliárdokat 

keresnek azon, hogy öltöztetnek minket. 

Még mindig bőven voltak szegények. 

Yossarian ferde szemmel nézett a körház előtt a járdán 

heverésző bandára, miközben a járda szegélye felé baktatott a 

fekete ablakú, nyújtott limuzinhoz, amely már ott várta, hogy a 

városon keresztül ahhoz a felhőkarcoló luxusbérházhoz szállítsa, 

amely mostanában az otthona lett. Ő egy szedánt jegyeztetett 

elő, azok meg megint a limuzint küldték; nem fognak érte 

pótdíjat felszámítani. A bérház-felhőkarcolót, amelyben élt, luxusépületnek 

nevezték, mivel magasak voltak benne a megélhetési 

költségek. A szobák viszont kicsik voltak, a mennyezetük 

-[59]-

alacsony, a két fürdőszobának nem volt ablaka, a konyhatérben 

pedig nem volt helye se asztalnak, se széknek. 

Otthonától alig tízsaroknyira állt a New York-i Kikötői 

Hatóság Buszpályaudvarának hét emelet magasságig buszbeállókkal 

teli épülete. Földszintjén a rendőrségi ügyelet három fő 

őrizetes cellája állandóan használatban állt, és naponta többször 

is telezsúfolódott az újonnan letartóztatottakkal. Oda lódították 

be egy évvel azelőtt Michael Yossariant is, amikor felbukkant a 

földalatti egyik kijáratában, majd megpróbált visszalépni, miután 

rájött, hogy túl korán szállt le, útban a belvárosi építésziroda 

felé, amelynek rajzokat készített. 

– Az volt az a nap – idézgette föl még mindig –, amikor 

megmentetted az életemet, és megtörted a lelkemet. 

– Azt akartad, hogy bekasztlizzanak azok közé? 

– Belehaltam volna. De nem volt könnye látni, ahogy felfújod 

magad, terrorizálod az összes zsarut, és elviszed szárazon. 

És tudni, hogy én ugyanezt soha nem tudnám megcsinálni. 

– Úgy gurulunk dühbe, ahogy muszáj, Michael. Nem hiszem, 

hogy sok választásom lett volna. 

baj. 

– Kezdek depressziós lenni. 

– Volt egy bátyád, aki zsarnokoskodott fölötted. Talán ez a 

– Miért nem állítottátok le? 

– Nem tudtuk, hogyan. Nem akartuk terrorizálni. 

Michael erre csak egy kényszeredett vihogással válaszait. 

– Téged aztán igazán érdemes volt figyelni, igaz? – 

vádaskodott irigykedve. – Egész kis tömeg gyűlt köréd. Még 

tapsoltak is. 

Utána mind a ketten elcsüggedtünk. 

-[60]-

A buszpályaudvaron mostanában már ott élnek az emberek, 

férfiakból, nőkből, hóbortos fiúkból és lányokból álló állandó 

lakossága alakult ki. Éjszaka a többség a sötétebb mélységekben 

aludt, hogy aztán a nap nagy részére úgy bukkanjanak 

elő, mint holmi bejáró polgárok, és a szabadban bonyolították 

le szokásos üzleti ügyeiket, már ami az ő köreikben szokásos 

volt. 

A különböző szintek vécéiben a mindenfajta igényt kielégítő 

kurvák és buzik bőséges választéka mellett meleg és hideg 

folyóvíz volt, és rengeteg kézre eső boltocska elégítette ki az 

olyan alapvető mindennapi szükségleteket, mint a rágógumi, a 

cigaretta, az újság és a gyümölcskocsonyás fánk. A vécépapír 

ingyen volt. Termékeny anyák érkeztek ide rendszeresen, idealizált 

szülővárosaikból menekülve, kisgyerekeikkel, akik itt tanyáztak 

le. A buszpályaudvar pompás otthont és bázist nyújtott 

az utcalányoknak, a koldusoknak és a fiatal szökevényeknek. A 

bejáró üzletemberek ezrei és a látogatók százai megpróbáltak 

nem különösebben odafigyelni rájuk, amikor reggelente útban a 

munkahelyükre, majd a munkanap végén, útban hazafelé áthaladtak 

köztük. Gazdag nem akadt az utasok közt, mert a gazdagok 

közül senki nem járt busszal dolgozni. 

Felhőkarcoló lakásának fennkölt panorámaablakaiból 

Yossariannak akadálytalan kilátása nyílt egy másik luxusbérházra, 

amely még az övénél is magasabbra emelkedett. A két 

épület között húzódott odalenn a széles főútvonal, amelyen 

most már egyre utálatosabban nyüzsögtek a harcias és visszataszító 

koldusok, prostituáltak, kábszeresek, kábszerárusok, selyemfűik, 

rablók, pornóárusok, perverzek és tévelygő pszichopaták 

vicsorgó klánjai, akik mind a szabadban űzték kriminális 

specialitásaikat a lecsúszott és bemocskolódott emberek egyre 

sokasodó áradatában, akik most már tényleg a szabadban éltek. 

A hajléktalanok közt most már fehérek is voltak, ők is a falnak 

pisáltak, és azokban a sikátorokban szartak, amelyekben köre- 

-[61]-

ikből mások végül mind alkalmas szállóhelyeken aludni telepedtek 

le. 

Yossarian tudta, hogy még az övénél különb környéken, a 

Park Avenue-n is látni nőket, akik leguggolnak, és a középen 

levő közlekedési szigetek gondozott virágágyai között 

könnyítenek magukon. 

Nehéz volt nem gyűlölnie mindnyájukat. 

És ez volt New York, a Nagy Alma, a Birodalmi Állam Birodalmi 

Városa, az ország pénzügyi szíve, agya és ina, ez a város, 

ahol, talán Londont kivéve, a legnagyszerűbb kulturális 

események zajlottak az egész világon. 

Yossariannak óhatatlanul gyakran eszébe jutott, hogy noha 

életében sehol, se a háborús Rómában vagy Pianosában, de 

még a szétbombázott Nápolyban vagy Szicíliában sem kellett 

olyan iszonyatos szenny szemtanújává válnia, amilyet most, a 

pusztulás nyilvánvaló biradalmává felhalmozódva, nap mint 

nap maga körül látott. Még a szex nélküli pénzalapgyűjtő ebédeken 

és fekete nyakkendős esti rendezvényeken sem – tette 

hozzá sajátos cinizmusával nem is egyszer Frances Beachnek, 

régmúlt szép időkből való barátnőjének –, melyeken többször 

kellett megjelennie, mint szerette volna, mint az M&M Vállalkozások 

és Társulások egyetlen tisztességes külsejű tisztviselőjének, 

mint partiképes férfinak és olyan embernek, aki üzleti 

ügyeken kívül másról is többé-kevésbé folyékonyan tud csevegni 

más jól informált emberekkel, akik egoisztikusan azt képzelik, 

hogy befolyásolják a világeseményeket, ha beszélnek róluk. 

Ebben, persze senki nem volt hibás. 

– Atyaisten, mi ez? – kiáltott fel Frances Beach, mikor kettesben 

visszafelé kocsikáztak Yossarian bérelt limuzinján a bérelt 

sofőrrel egy újabb lagymatag teás-boros összejövetel- 

-[62]-

ől,amelyet a New York Public Library azon kurátorai és barátai 

számára rendeztek, akik még a várósban voltak, és a határozatlankodás 

hosszú rohamai után úgy döntöttek, hogy el akarnak 

rá menni. 

– A buszpályaudvar – mondta Yossarian. 

– Szörnyű, nem? Mi az ördögnek kell ez? 

– A buszoknak. Mi az ördögöt gondoltál, mire való? Tudod, 

Frances – ugratta Yossarian szelíden –, talán gondolkozhatnál 

rajta, hogy ne tartsd-e itt a legközelebbi divatbemutatódat 

vagy valamelyik csillogó jótékonysági balodat. Ismerem 

McBride-ot. 

– Miről beszélsz? Ki az a McBride? 

– Egy volt zsaru, aki most ott dolgozik. Miért nem rendezel 

ott egy esküvőt – folytatta –, egy igazán nagy esküvőt? Az 

tényleg szenzációt keltene. Tartottál már... 

– Én nem. 

–...a múzeumban meg az operaházban. A buszpályaudvar 

festőibb. 

– Társasági esküvő azon a buszpályaudvaron? – vette a 

lapot Frances gúnyos mosollyal. – Te megőrültél. Tudom, hogy 

csak viccelsz, hagyjál hát gondolkozni. Olivia és Christopher 

Maxon hamarosan talán új lakást keresnek. Nézd azokat az embereket! 

És amazokat... miért kell ilyen dolgokat az utcán csinálniuk? 

Miért nem tudják megvárni, amíg hazaérnek? 

– Sokuknak nincs otthonuk, drága Frances – mondta 

Yossarian, és jóságosan rámosolygott. – A buszpályaudvaron 

pedig hosszú sarok állnak a toalettek előtt. Csúcsidőkre előre 

kell helyet foglaltatni. Enélkül senki nem ülhet le rájuk. Vendéglőkben 

és szállodákban a mosdókat a táblák szerint csak a 

vendégek használhatják. Észrevetted már valaha, Frances, hogy 

-[63]-

a férfiak, akik az utcán eresztik ki a fáradt gőzt, rendszerint nagyon 

hosszan eregetik? 

Nem, nem vette észre, közölte vele az asszony fagyosan. – 

Olyan keserűnek látszol mostanában. Azelőtt mulatságosabb 

voltál. 

Sok-sok éve, amikor egyikük sem volt még házas, együtt 

kéjelegtek abban, amit manapság viszonynak neveznének, bár 

akkoriban egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy ilyen díszes 

címkét aggassanak azokra a dolgokra, amelyeket tüzesen 

és szüntelenül műveltek egymással, miközben soha nem ígértek 

egymásnak közös jövőt, és nem is törődtek vele komolyan. 

Yossarian akkoriban fordult el rövid idő után kezdő tőzsdealkuszként 

és beruházási bankárként végzett ígéretes munkájától, 

és vágott bele másodszor is a tanításba, mielőtt visszatért volna 

a hirdetési ügynökséghez, majd a közönségkapcsolatokhoz és a 

szabadúszó íráshoz, míg idővel sikert aratott mint sokoldalú 

szakértő, aki mindenhez ért, kivéve a bármiféle olyan termékkel 

kapcsolatos ügyeket, mely látható, megfogható, hasznosítható 

és fogyasztható, teret foglal el, és szükség van rá. Eközben 

Frances, akiben volt kíváncsiság, energia és némi veleszületett 

tehetség, kezdett rájönni, hogy vonzza a színházi producereket 

és egyéb olyan úriembereket, akikről úgy vélte, hasznosak lehetnek 

számára a színpadon, a mozivásznon és a televízióban. 

– Te meg azelőtt sokkal együtt érzőbb voltál – 

emlékeztette most az asszonyt Yossarian. – Elfelejtetted a múltadat. 

– Te is. 

– És radikális voltál. 

– Te is. Most meg olyan negatív lettél – jegyezte meg különösebb 

érzés nélkül Frances. – És mindig szarkasztikus vagy, 

-[64]-

nem? Mindent félvállról veszel, az emberek soha nem biztosak 

benne, hogy csakugyan egyetértesz velük. És mindig flörtölsz. 

– Én aztán nem! 

– De igen – kötötte az ebet a karóhoz Frances Beach, de 

még a fejét sem fordította feléje, hogy meggyőzőbbé tegye az 

érvelését. – Jószerivel mindenkivel, kivéve engem. Tudod te, ki 

flörtöl és ki nem. Patrick és Christopher nem flörtöl. Te flörtölsz. 

Mindig is flörtöltél. 

– Így szoktam viccelődni. 

– Egyes nők azt képzelik, hogy szeretőt tartasz. 

– Szeretőt? – Yossarian horkantó röfögéssé változtatta a 

szót. – Ha csak egy volna, az is eggyel több lenne a kelleténél. 

Ezen Frances Beach is nevetett, és látszólagos feszültsége 

elpárolgott. Mind a ketten túl voltak a hatvanötödik évükön. 

Yossarian ismerte, mikor még Fanny volt a neve, és Frances is 

emlékezett rá, amikor a férfit Yo-Yónak hívták. Azóta sem játszadoztak 

egymással, még a házasságaik között sem, egyiküket 

sem szállta meg soha a szükség, hogy kipróbálja a másik által 

létrehozott berendezkedést. 

– Úgy tűnik, egyre több és több van ezekből az emberekből 

mindenütt – mormolta Frances olyan szelíd elkeseredéssel, 

melyről világossá tette, hogy könnyen féken tartható –, akik 

minden elképzelhető dolgot a nyilvánosság előtt csinálnak. 

Patrickot éppen a házunk előtt ütötték le, és éjjel-nappal kurvák 

ácsorognak minden sarkon, idétlen nők, visszataszító szerelésben, 

mint azok ott, annál az épületnél. 

– Tegyél le annál az épületnél – mondta Yossarian. – Most 

ott lakom. 

el. 

– Ott? – Mikor Yossarian rábólintott, hozzátette. – Költözz 

-[65]-

– Épp most költöztem oda. Mi ebben a baj? Varázshegyem 

tetején van néhány egészségszalon, az egyik a Szerelem Temploma. 

Alul van kilenc mozink, kettő pornó, egy meg buzi, közbül 

meg vannak tőzsdeügynökeink, ügyvédi irodáink és hirdetési 

ügynökségeink. Mindenféle orvosok. Van egy készpénzautomatás 

bankunk meg egy szupermarketünk is. Fölvetettem, 

hogy legyen szanatóriumunk is. Mihelyt lesz egy szanatóriumunk, 

egy életen át úgy élhetek ott, hogy soha ki se kell tennem 

a lábamat a külvilágba: 

– Az isten szerelmére, John, ne viccelj már mindig. Menj el 

egy jó környékre. 

– Hol találok olyat? Mostanában? – nevetett megint 

Yossarian. – Frances, ez jó környék. Gondolod, hogy betenném 

a lábomat egy rossz környékre? 

Frances egyszerre fáradtnak és csüggedtnek látszott. – 

John, valamikor te mindent tudtál – tűnődött, abbahagyva a 

kulturált beszéd majmolását. – Mit lehet tenni? 

– Semmit – válaszolta Yossarian lekötelezően és segítőkészen. 

Hiszen jól állnak a dolgok, emlékeztette rá Francest: hivatalos 

mércével mérve ritkán álltak jobban. Ezúttal csak a szegények 

nagyon szegények, és az új börtöncellák iránti szükséglet 

sürgősebb, mint a hajléktalanok szükségletei. A problémák reménytelenek: 

túl sok az olyan ember, akinek élelemre van szüksége, 

és túl sok az élelem, semhogy jövedelmezően táplálni lehessen 

őket. Amire szükségünk van, tette hozzá finom mosolylyal, 

azok a további hiányok. Azt önként nem bökte ki, hogy 

mostanára ő is tagja lett annak a szolid középosztálynak, amely 

nem töri magát, hogy fölemeljék az adóit azok nyomorúságának 

enyhítésére, akik semmi adót nem fizetnek. Inkább több 

börtönt akart. 

-[66]-

* 

Yossarian hatvannyolc éves volt és némileg hiú arra, hogy 

fiatalabbnak látszott sok hatvanhét éves férfinál, és jobban nézett 

ki nagyjából minden saját nemzedékéhez tartozó nőnél. 

Második felesége még mindig válófélben volt tőle. Úgy gondolta, 

hogy harmadik nem lesz. 

Gyerekei mind az első házasságából születtek. 

Gillian lánya, a bírónő, elvált a férjétől, aki sokkal nagyobb 

jövedelme ellenére nem ért el annyit, mint ő, és nem volt valószínű, 

hogy valaha is többre vihette volna, mint ami volt: megbízható 

férj, apa, családjának élő kenyérkereső. 

Hencegő, legidősebb fia, Julian, afféle kis nagymenő volt a 

Wall Streeten, de még nem keresett eleget ahhoz, hogy királyi 

módon Manhattanbe költözhessen. Avulgató kertvárosi kúriájukban 

most ő meg a felesége külön lakrészeket foglaltak el, 

miközben ügyvédeik a válóperi keresetekre és ellenkeresetekre 

készülődtek, és lehetetlen próbálkozásokat tettek a vagyon és a 

gyerekek olyan megosztására, amely mindkét fél teljes megelégedésére 

szolgált volna. Felesége jóképű, de kellemetlen aszszony 

volt, ízlése a divatot követte, és olyan családból származott, 

ahol mindig nemtörődöm módon szórták a pénzt; pont 

olyan hangos és ugyanolyan zsarnokian magabiztos volt, mint 

Julian, fiuk és lányuk pedig szintén szerettek zsarnokoskodni és 

mindenkihez utálatosak voltak. 

Yossarian érezte, hogy bajok érlelődnek másik fiának, Adriennek 

a házasságában is, aki tudományos fokozat nélküli vegyész 

volt, egy kozmetikai gyárban dolgozott New Jerseyben, 

és felnőtt munkás életének nagy részét az őszülő haj festési receptjének 

keresésével töltötte, miközben a felesége rákapott a 

felnőttoktatási tanfolyamokra. 

-[67]-

A legtöbbet Michael miatt bosszankodott, aki a jelek szerint 

nem tudta elszánni magát, hogy bármiben is vigye valamire, 

és teljesen vak volt az ebben a céltalanságban settenkedő veszélyekre. 

Egyszer azzal viccelődött Yossariannak, hogy előbb a 

válására fog spórolni, és csak aztán a házasságára, mire 

Yossarian elfojtotta magában a szellemeskedő visszavágást, miszerint 

a vicce nem vicc. Michael nem bánta, hogy soha nem 

próbálta meg istenigazában, hogy művészként befusson. Ez a 

szerep sem vonzotta. 

A nők, különösen azok a nők, akik előzőleg már férjnél 

voltak, szerették Michaelt, és együtt éltek vele, mert békés volt, 

megértő és igénytelen, aztán hamarosan ráuntak erre az együttélésre, 

mert Michael békés volt, megértő és igénytelen. Konokul 

nem volt hajlandó veszekedni, konfliktushelyzetekben elnémult 

és elszomorodott. Yossarianban felébredt az a tiszteletteljes 

gyanú, hogy Michael a maga hallgatag módján mind a nőkkel, 

mind a munkával kapcsolatban tudja, hogy mit csinál. De a 

pénzt illetően nem tudta. 

Hogy némi pénzt keressen, Michael szabadúszóként művészi 

munkákat végzett ügynökségeknek és magazinoknak, 

vagy szerződéses megbízások alapján művészeti iskoláknak, 

vagy pedig tiszta lelkiismerettel elfogadta Yossariantól, amire 

szüksége volt, mert nem hitte el, hogy egyszer fel kell virradnia 

a napnak, amikor nem fog többé ilyen kényelmes szabadúszó 

megbízásokat találni, Yossarian pedig esetleg úgy fog dönteni, 

hogy nem óvja meg mindig a végső pénzügyi tragédiától. 

Mindent egybevetve, döntötte el Yossarian, családja tipikusan 

modern, gyatrán alkalmazkodott, új korszakbeli család, 

amelyben az anyán kívül senki nem szereti igazán a többieket, 

se jó okát nem látja, hogy szeresse, és mint gyanította, mindegyikük 

olyan, mint ő: legalább titokban és időszakosan szomorú 

és bűnbánatos. 

-[68]-

Családi élete tökéletes, szeretett siránkozni. Thomas Mann 

Gustav Aschenbachjához hasonlóan neki sem volt családja. 

Még mindig megfigyelés alatt állt. Azt nem tudta, hogy 

hányan figyelik. A hét végére még egy ortodox zsidó is felbukkant, 

aki föl-le járkált házának épülete előtt a sugárút túlsó oldalán, 

az üzenetközvetítőjén pedig hívást kapott Melissa 

MacIntosh nővértől, akit szinte teljesen elfelejtett, és aki tájékoztatta, 

hogy egy időre áthelyezték esti műszakba, ha netán azt 

tervezné, hogy elviszi vacsorázni – és Párizsba meg Firenzébe 

fehérneműért, emlékeztette gúnyosan kuncogva –, majd közölte 

a hihetetlen hírt, miszerint a belga páciens még mindig él, bár 

fájdalmai vannak, és a hőmérséklete majdnem a normálisra 

ment le. 

halt. 

Yossarian az életét tette volna rá, hogy a belga már meg- 

A sokak közül, akik a nyomát követték, csak néhányat tudott 

számon tartani – azokat, akiket elidegenedett felesége fogadott 

fel, meg azokat, akiket ama nő elidegenedett, indulatos 

férjének az ügyvédje szerződtetett, akivel nemrégiben egyszer 

félrészegen lefeküdt, és akinek serdülő gyerekei voltak; lagymatagon 

eszébe ötlött, nem szeretne-e vele néha megint lefeküdni, 

ha valaha még megszállná a késztetés, hogy megint egy olyan 

nővel feküdjön le, akinek a férje detektívekkel követtet minden 

férfit, akit csak ismer, mert mániákusan bizonyítékokat akar 

szerezni az asszony paráználkodásairól, hogy kiegyensúlyozza 

felesége korábban ellene szerzett bizonyítékait a saját paráználkodásairól. 

Eszébe jutottak a többiek, és a gondolat fekélyesedni kezdett. 

Néhány további sértődött elkeseredési roham után 

Yossarian szarvánál fogta meg a bikát, és betelefonált az irodába. 

– Van valami újság? – kezdte. Milo fiával beszélt. 

-[69]-

– Amennyire tudom, nincs. 

– Igazat mondasz nekem? 

– Legjobb képességeim szerint. 

– Nem hallgatsz el semmit? 

– Amennyire tudom, nem. 

– Megmondanád nekem, ha elhallgatnál valamit? 

– Megmondanám, ha tudnám. 

– Mikor apád ma betelefonál, M2 – mondta II. Milo 

Minderbindernek –, mondd meg neki, hogy szükségem van egy 

jó magándetektívre. Egy személyes ügyben. 

– Már betelefonált – közölte az ifjabb Milo. – Egy Jerry 

Gaffney nevű embert ajánl a Gaffney ügynökségtől. Semmilyen 

körülmények közt ne említse meg, hogy apám javasolta. 

– Máris ezt mondta neked? – Yossarian el volt bűvölve. – 

Honnan tudta, hogy erre fogom kérni? 

– Ezt én nem tudom megmondani. 

– Hogy érzed magad, M2? 

– Ezt nehéz biztosan megmondani. 

– Úgy értem, általában. Visszamentél a buszpályaudvarra, 

megnézni azokat a tévémonitorokat? 

– Egy kicsit még többet kell néznem őket. Újra oda akarok 

menni. 

– Ezt megint el tudom intézni. 

– Michael is velem jön majd? 

– Ha egész napra kifizeted. Rendben mennek a dolgok? 

– Nem akarnám-e elmondani magának, ha nem mennének 

rendben? 

-[70]-

– De elmondanád-e? 

– Ez attól függne. 

– Mitől? 

– Hogy megmondhatnám-e magának az igazat. 

– Megmondhatnád nekem az igazat? 

– Hát tudom én, mi az? 

– Tudnál nekem hazudni? 

– Csak ha tudnám az igazságot. 

– Most őszinte vagy velem. 

– Apám így akarja. 

* 

– Mr. Minderbinder már említette, hogy fel fog hívni – 

mondta egy Jerry Gaffney nevű ember hevesen és lágyan zengő 

hangja, amikor Yossarian telefonált neki. 

– Ez muris – mondta Yossarian. – Melyik? 

– Az idősebb Mr. Minderbinder. 

– Akkor ez nagyon muris – mondta Yossarian most már 

keményebb modorban. – Mert az idősebb Minderbinder ragaszkodott 

hozzá, hogy ne említsem magának a nevét, amikor 

telefonálok. 

– Ez próba volt. Hogy lássuk, titokban tud-e tartani dolgokat. 

– Nem adott rá nekem esélyt, hogy kiálljam. 

– Én bízom az ügyfeleimben, és azt akarom, hogy mindnyájan 

tudják, mindig bízhatnak Jerry Gaffneyben. Hová lennénk 

bizalom nélkül? Én mindent nyíltan kiteregetek. Erre most 

-[71]-

izonyítékot is adok magának. Tudnia kell, hogy ezt a telefont 

lehallgatják. 

Yossariannak elállt a lélegzete. – Honnan a fenéből tudta 

ezt meg? 

– Ez az én telefonvonalam, és én intézkedtem, hogy lehallgassák 

– magyarázta Mr. Gaffney logikusan. – No látja? 

Számíthat Jerry Gaffneyre. Egyedül én veszem fel a beszélgetéseket. 

– Az én vonalamat is lehallgatják? – Yossarian úgy vélte, 

ezt meg kell kérdeznie. – Sok üzleti hívásom van. 

– Hadd nézzek utána. Igen, a cége lehallgatja. Lehet, hogy 

a lakásán is poloska van. 

– Mr. Gaffney, honnan tudja maga mindezt? 

– Szólítson Jerrynek, Mr. Yossarian. 

– Honnan tudja maga mindezt, Mr. Gaffney? 

– Onnan, hogy én vagyok az, aki beszerelte a lehallgatót, 

és egyike vagyok azoknak, akik esetleg poloskát raktak ott fel, 

Mr. Yossarian. Hadd adjak magának egy tippet. Minden falnak 

füle lehet. Ha bizalmasan akar beszélni, csak akkor beszéljen, ha 

folyik a víz maga mellett. Szexet csak a fürdőszobában vagy a 

konyhában folytasson, ha szeretkezni akar, vagy a légkondicionáló 

alatt, a ventilátort a maximumra állítva... Ez az! – ujjongott, 

miután Yossarian kiment a konyhába a hordozható telefonjával, 

és mind a két csapot teljesen kinyitotta, hogy titkosan beszélhessen. 

– Nem csíptünk el semmit. Alig hallom magát. 

– Nem mondok semmit. 

– Tanuljon meg szájról olvasni. 

– Mr. Gaffney... 

– Szólítson Jerrynek. 

-[72]-

– Mr. Gaffney, maga lehallgatja a telefonomat, és poloskát 

szerelt a lakásomba? 

– Lehet, hogy szereltem. Utána kell nézetnem valamelyik 

nyomozómmal. Én semmit nem hallgatok le. Mr. Yossarian, 

magának van egy belső hangos telefonkapcsolata az előcsarnok 

személyzetével. Biztos benne, hogy most nincs bekapcsolva? 

Nem figyelik videokamerákkal magát? 

– Ki csinálna ilyet? 

– Például én, ha megfizetnek érte. Most, amikor már tudja, 

hogy igazat mondok, beláthatja, hogy szoros barátságba kerülhetünk. 

Csak így lehet dolgozni. Azt hittem, tudja, hogy a telefonját 

lehallgatják, a lakásában poloska van, a postáját, az utazásait, 

a hitelkártyáit és a bankszámláit pedig ellenőrzik. 

– A kurva életbe, már azt sem tudom, mit tudok – 

emésztette meg Yossarian hosszú sóhajjal a kellemetlen kémadatokat. 

– Nézze a napfényes oldaláról, Mr. Yossarian. Mindig ezt 

kell tennie. Azt hiszem, hamarosan újabb házassági aktus részese 

lesz. Mindezt jószerivel ingyenesnek tarthatja, ha a főnökeinek 

meglesz a rávalójuk, hogy kifizessenek minket. 

– Maga ezzel is foglalkozik? 

– Sok ilyen munkát is végzek. De ez most csak a cég. Miért 

kell törődnie vele, mit hall az M&M V&T, ha soha nem mond 

olyasmit, amiről nem akarja, hogy a cég meghallja? Ezt csak elhiszi, 

nem? 

– Nem. 

– Nem? Tartsa jól eszében, Mr. Yossarian, hogy én mindezt 

fölveszem, bár örömmel le fogok törölni belőle annyit, amennyit 

csak óhajt. Hogyan lehetnek fenntartásai az M&M V&T- 

-[73]-

vel kapcsolatban, holott részesedik a haladásból? Nem részesedik 

mindenki? 

– Erről nyilvánosan soha nem nyilatkozom, Mr. Gaffney, 

és most sem nagyak hajlandó. Mikor találkozhatunk, hogy elkezdjük? 

– Én már elkezdtem, Mr. Yossarian. Señor Gaffney lába 

alatt nem nő ki a fú. A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény 

alapján elküldettem a kormányzati dossziéiért, és megszereztem 

a nyilvántartását az egyik legjobb fogyasztói hitelképességet 

vizsgáló irodától. A társadalombiztosítási száma már 

megvan. Eddig tetszik? 

– Nem azért szerződtettem magát, hogy énutánam nyomozzon! 

– Meg akarom tudni, mit tudnak magáról azok az emberek, 

akik követik, mielőtt megtudom, hogy kicsodák. Mit is 

mondott, mit gondol, hányan vannak? 

– Nem mondtam semmit. Legalább hatot tudok megszámolni, 

de lehet, hogy közülük ketten vagy négyen párban dolgoznak. 

Észrevettem, hogy olcsó kocsikon járnak. 

– Gazdaságos kocsikon – javította ki Gaffney pedánsan –, 

hogy fel ne figyeljenek rájuk. Valószínűleg ezért vette észre 

őket. – Yossarian úgy érezte, a pasas rendkívül egzakt. – Azt 

mondja, hatot? A hat jó szám. 

– Miben? 

– Például természetesen a mi szakmánkban. A számokban 

biztonság van. Ha például egy vagy kettő elhatározná közülük, 

hogy meggyilkolja magát, máris lennének rá tanúink. Igen, a 

hat nagyon jó szám – folytatta Gaffney boldogan. – Még szebb 

volna felemelni nyolcra vagy tízre a számukat. Egyelőre felejtse 

el ezt a találkozást velem. Nem szeretném, ha valamelyikük rájönne, 

hogy magának dolgozom, hacsak ki nem derül, hogy ne- 

-[74]-

kem dolgoznak. Szeretem, ha megtalálom a megoldásokat, mielőtt 

rábukkanok a problémákra. Kérem, ha éppen nem folytat 

szexuális tevékenységet, akkor most zárja el azt a vizet. Berekedek 

a kiabálásba, és alig hallom magát. Igazán nincs erre szüksége, 

mikor velem beszél. A barátai Yo-Yónak nevezik? Egyesek 

meg Johnnak szólítják? 

– Csak a közeli barátaim, Mr. Gaffney 

– Az enyémek engem Jerrynek szólítanak. 

– Meg kell magának mondanom, Mr. Gaffney, hogy idegesítőnek 

találom ezt a magával folytatott beszélgetést. 

– Remélem, ez változni fog. Ha megbocsát, amiért ezt 

mondom, szívvidító volt meghallgatni az ápolónője beszámolóját. 

– Miféle ápolónő? – horkant fel Yossarian. – Nekem nincs 

ápolónőm. 

– Melissa MacIntosh a neve, uram – javította ki Gaffney, 

szemrehányóan köhécselve. 

– Maga lehallgatja az üzenetközvetítőmet is? 

– A cége hallgatta le, uram. Én csak megbízott vagyok. 

Nem tenném, ha nem fizetnének meg érte. A páciens életben 

van. Fertőzésnek semmi jele. 

– Szerintem ez fenomenális. 

– Örülök, hogy örül. 

* 

És a lelkész még mindig nem került elő: őrizetben tartották 

valahol vizsgálat és kihallgatás céljából, miután a tájékoztatás 

szabadságát kimondó törvény segítségével utolérte 

Yossariant a kórházban, és visszacsöppent az életébe a problémájával, 

amellyel jómaga nem tudott megbirkózni. 

-[75]-

Yossarian annak idején hanyatt feküdt a kórházi ágyán, 

amikor a lelkész előző alkalommal rábukkant, most pedig felháborodott 

és ellenséges tekintettel várakozott, amikor lassan 

kitárult szobájának ajtaja, miután semmiféle választ nem adott a 

félénk kopogtatásra, és meglátta a lószerű, dudoros homlokot, 

az üres arcot és a tompán, ezüstösen elszíntelenedett szénaszín 

haj ritkuló fürtjeit, amint a lelkész fejét szégyenlősen lefelé hajtva 

és rá kukucskálva befelé óvakodott. A szemét takaró rózsaszín 

szemhéjak abban a pillanatban vidáman felragyogtak, 

amint tekintete Yossarianra esett. 

– Tudtam! – rikkantott fel örömében ennek az arcnak a viselője. 

– Különben is viszont akartam látni magát! Tudtam, 

hogy meg fogom találni! Tudtam, hogy meg fogom ismerni. Milyen 

jól néz ki! Milyen boldog vagyok, hogy még mind a ketten 

élünk! Ujjongani szeretnék! 

– Ki a fészkes fene maga? – kérdezte Yossarian szigorúan. 

Tüstént megkapta a választ. – Lelkész, Tappman, 

Tappman lelkész, Albert Tappman, lelkész? – csicseregte Albert 

Tappman lelkész bőbeszédűen. – Pianosa? Légierő? Második 

világháború? 

Yossarian végül engedélyezett magának egy felismerő 

mosolyt. 

– Nahát, még ilyet! – Némi melegség lopódzott a szavaiba, 

amikor végre érzékelte, hogy több mint negyvenöt év után 

megint együtt van Albert T. Tappman tábori lelkésszel. – Jöjjön 

már be. Maga is jól néz ki – vetette oda jószívűen a lelkésznek, 

aki nyúzottnak, alultápláltnak, hajszoltnak és öregnek látszott. 

– Üljön már le, az isten szerelmére. 

A lelkész engedelmesen leült. – Yossarian, de sajnálom, 

hogy kórházban találom. Nagyon beteg? 

– Egyáltalán nem vagyok beteg. 

-[76]-

– Akkor ez jó, nem? 

– Igen, ez jó. És maga hogy van? 

A lelkész erre tüstént csüggedtnek látszott. – Nem jól. 

Kezdem azt gondolni, hogy nem, talán nem olyan jól. 

– Ez hát rossz – mondta Yossarian. Örült, hogy ilyen gyorsan 

eljött az ideje, hogy a tárgyra térjenek. – Nos, akkor mondja 

el nekem, tiszteletes, mi hozta ide? Ha az öreg légierősök újabb 

összejöveteléről van szó, akkor rossz helyre jött. 

– Nem összejövetelről van szó. – A lelkész szerencsétlen 

képet vágott. 

– Akkor miről? 

– Bajról – mondta egyszerűen. – Azt hiszem, talán komoly 

bajról. Nem értem a dolgot. 

Természetesen járt már pszichiáternél, aki megmondta 

neki, hogy felettébb kitűnő jelöltje az öregkori depressziónak, és 

már túl öreg ahhoz, hogy a depressziónak valami jobb fajtájában 

reménykedhessen. 

– Ezt én is megkaptam. 

Felvetették, hogy lehetséges, hogy a lelkész csak képzeli 

az egészet. A lelkész nem képzelődött, csak azt képzelte, hogy 

csak képzeli az egészet. 

De ennyi aztán biztos volt. 

Amikor az ijesztő jövevények folyamatos áradatából – 

akik hivatalos küldetésben bukkantak fel Kenoshában, hogy 

kikérdezzék a problémájáról – senki nem mutatott semmiféle 

hajlandóságot arra, hogy segítsen rajta, vagy akár csak megpróbálja 

megérteni a problémáját, eszébe jutott Yossarian és a tájékoztatás 

szabadságát kimondó törvény. 

-[77]-

A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény, magyarázta 

a lelkész, olyan szövetségi rendelkezés, amely kötelezi a kormányszerveket, 

hogy bocsássák rendelkezésre minden információjukat 

bárkiről, aki ezért folyamodik, kivéve azokat az információkat, 

amelyeket nem akarnak kiadni. 

Ám a tájékoztatás szabadságát kimondó törvénynek ezen 

egyetlen bökkenője miatt, mint arra Yossarian a továbbiakban 

rájött, a hatóságok gyakorlatilag nem voltak kötelesek semmiféle 

információt sem kiadni. Minden héten rendszeresen száz- 

meg százezer oldalnyi anyagot küldtek ki a kérelmezőknek, 

amelyből az írásjeleket, a prepozíciókat és a kötőszavakat kivéve 

minden ki volt törölve. Pompás csapda, ítélte meg Yossarian 

szakértőként, hiszen a kormánynak nem kell semmiféle tájékoztatást 

adnia azokról az információkról, amelyeket nem óhajt 

rendelkezésre bocsátani, és egyáltalán nem lehet tudni, vajon 

bárki betartja-e a tájékoztatás szabadságát kimondó törvénynek 

nevezett liberalizáló szövetségi jogszabályt. 

A lelkész még alig tért vissza Wisconsinba, amikor egy-két 

nap múlva minden értesítés nélkül markos titkosügynökök népes 

osztaga zúdult a nyakába, és teljes titokban elhurcolták. Azt 

mondták, olyan kényes, országos jelentőségű ügyben járnak nála, 

hogy még azt sem mondhatják meg neki, hogy kicsodák, különben 

veszélyeztetnék annak az ügynökségnek a titkosságát, 

amelynél elmondásuk szerint dolgoztak. Nem volt letartóztatási 

parancsuk. A törvény azt mondta, hogy nincs rá szükségük. 

Hogy miféle törvény? Ugyanaz a törvény, amely kimondta, 

hogy soha nem szabad hivatkozni rá. 

– Ez különös, nem? – tűnődött Yossarian. 

– Az volna? – felelte meglepetten a lelkész felesége, amikor 

telefonon beszéltek egymással. – Miért? 

– Kérem, folytassa. 

-[78]-

A lelkésznek felolvasták a jogait, aztán megmondták neki, 

hogy nem rendelkezik velük. Bajt akar keverni? Nem, nem akar 

bajt keverni. Akkor be kell fognia a száját, és együtt kell működnie 

velük. Házkutatási parancsuk sem volt, de ezzel együtt 

nekiálltak és átkutatták a házat. Ők és más hozzájuk hasonló 

alakok azóta is többször visszajöttek, jelvényekkel, laboratóriumi 

köpenyekkel, kesztyűkkel, Geiger-számlálókkal és sebészmaszkokkal 

felszerelt technikusok brigádjainak kíséretében, 

akik mintákat vettek mérőedényeikbe, kémcsöveikbe és más 

különleges tartályaikba a talajból, a festékből, a fából, a vízből 

és jószerivel mindenből. A kertet is felásták. A szomszédok 

csodálkoztak. 

A lelkésznek a nehézvíz volt a problémája. 

Nehézvizet ürített a vizeletében. 

– Attól tartok, ez igaz – súgta meg Leon Schumacher bizalmasan 

Yossariannak, amikor megkapta a teljes vizeletleletet. 

– Honnan szedte ezt a mintát? 

– Attól a barátomtól, aki a múlt héten volt itt, amikor maga 

benézett hozzám. A régi tábori lelkészem a seregből. 

– Ő honnan vette? 

– Azt hiszem, a hólyagjából. Miért? 

– Biztos ebben? 

– Mennyire lehetnék biztos? – mondta Yossarian. – Nem 

őrködöm mellette. De honnan szerezhette volna máshonnan? 

– Franciaországból, Grenoble-ból. Vagy azt hiszem, Georgiából, 

Tennessee-ből vagy Dél-Carolinából. Ott gyártanak belőle 

a legtöbbet. 

– Miből a legtöbbet? 

– Nehézvízből. 

-[79]-

– Mi a fenét jelent ez, Leon? – tudakolta Yossarian. – 

Abszolút biztosak benne? Nincs itt valami tévedés? 

– Annak alapján, amit itt olvasok, nincs. Szinte azonnal 

meg tudták állapítani, hogy nehéz. Két embernek kellett felemelnie 

a szemcsöppentőt. Persze hogy biztosak benne. A víz 

minden hidrogénmolekulájában egy extra neutron van. Tudja, 

hány molekula van alig néhány dekában? A maga barátjának 

legalább 25 kilóval nehezebbnek kell lennie, mint amennyinek 

kinéz. 

– Ide figyeljen, Leon – mondta Yossarian, óvatosan lehalkítva 

a hangját. – Ezt titokban fogja tartani, ugye? 

– Természetesen. Ez egy kórház. Senkinek nem fogjuk elmondani, 

kivéve a szövetségi kormányt. 

– A kormányt? Hiszen ők azok, akik zaklatják! Ők azok, 

akiktől a legjobban fél! 

– Kénytelenek vagyunk rá, John – kántálta Leon Schumacher, 

automatikusan a betegágy mellett alkalmazott modorában. 

– A laboratórium átküldte a radiológiára, hogy meggyőződjön 

róla, biztonságos-e, a radiológiának pedig értesítenie 

kellett a Nukleáris Szabályozás Bizottságát meg az Energiaügyi 

Minisztériumot. John, nincs a világon ország, amelyik eltűrné, 

hogy engedély nélkül nehézvizet állítsanak elő, ez a fickó pedig 

naponta többször félliterszámra állítja elő. Ez a deutérium-oxid 

dinamit, John. 

– Veszélyes? 

– Orvosilag? Ki tudja? Mondhatom magának, én még soha 

nem hallottam ilyesmiről. De neki ezt tisztáznia kellene. Lehet, 

hogy atomerőművé vagy atombombává fog változni. Tüstént 

riasztania kellene. 

Mire Yossarian telefonált Albert T. Tappmannek, az Egyesült 

Államok Légiereje nyugdíjas lelkészének, hogy figyelmez- 

-[80]-

tesse, már csak Mrs. Tappmant találta otthon, hisztérikus könynyek 

közt. A lelkész néhány órája eltűnt. 

A felesége azóta sem hallott róla, bár Mrs. Karen 

Tappmant minden héten pontosan meglátogatták, biztosították 

arról, hogy a férje jól van, sőt készpénzt is adtak neki, melynek 

összege nagylelkűen még meg is haladta azt a summát, amenynyit 

a lelkész hozott volna haza, ha szabadlábon lett volna. Az 

ügynökökben csak úgy izzott a lelkesedés, amikor az asszony 

könnyek között elmesélte nekik, hogy semmi hírt nem kapott 

tőle. Ezt a megerősítést akarták hallani: a lelkész nem tud kapcsolatba 

kerülni senkivel odakinn. 

– Továbbra is meg fogom próbálni kinyomozni a hollétét, 

Mrs. Tappman – ígérte meg Yossarian minden alkalommal, 

amikor beszélt az asszonnyal. – Bár igazán nem tudom, hogy 

legközelebb hová forduljak. 

Az ügyvédek, akiktől az asszony tanácsot kért, nem hittek 

neki. A kenoshai rendőrség is szkeptikus volt. Gyerekeinek 

szintén kételyeik voltak, bár nem adtak hitelt a rendőrség elméletének, 

miszerint a lelkész, mint az eltűntnyilvántartásukban 

szereplő oly sok férfi, megszökött egy másik nővel. 

Yossarian azóta is mindössze annyit tudott megtudni, 

hogy bármiféle jelentősége van is a lelkésznek hivatalos elrablói 

számára, az pusztán pénzügyi, katonai, tudományos, ipari, diplomáciai 

és nemzetközi természetű. 

Ezt Milótól tudta meg. 

Először befolyásos washingtoni jó barátaihoz fordult – egy 

ügyvédhez, egy pénzalapgyűjtőhöz, egy vezércikkíróhoz és egy 

image-alkotóhoz –, akik mind azt mondták, hogy hozná sem 

akarnak nyúlni a dologhoz, aztán attól fogva nem hívták vissza, 

és nem akartak többé barátkozni vele. Egy lobbista meg egy közönségkapcsolati 

tanácsadó egyaránt magas tiszteletdíjat kért, 

-[81]-

és garantálta, hogy nem garantálhatja, hogy bármit fog tenni, 

amivel kiérdemli. A szenátora hasznavehetetlen volt, a kormányzója 

tehetetlen. Az Amerikai Polgárjogi Unió szintén kihátrált 

az Eltűnt Lelkész Esetéből: egyetértett a kenoshai rendőrséggel, 

hogy a lelkész valószínűleg megszökött egy másik 

nővel. Végül frusztrációjában elment Milo Minderbinderhez, 

aki harapdálni kezdte a felső, majd az alsó ajkát, és azt mondta: 

– Nehézvíz? Mennyiért veszik a nehézvizet? 

– Ingadozik az ára, Milo. De nagyon sokat adnak érte. 

Utánanéztem. Van egy belőle származó gáz, ami még többe kerül. 

Azt hiszem, most éppen kábé harmincezer dollár grammja. 

De nem ez a lényeg. 

– Mennyi egy gramm? 

– Körülbelül az uncia harmincad része. De nem ez a lényeg. 

– Harmincezer dollár egy harmincad unciáért? Ez majdnem 

olyan jól hangzik, mint valami kábítószer. – Milo töprengve 

a távolba szögezte széttartó szemeit, miközben mindkét barna 

szivárványhártyája más-más irányba fordult, mintha együttesen 

teljességében fognák látóhatárukba mindazt, ami az emberiség 

számára látható. Bajszának két szára másmás ritmusban 

rángatózott, minden egyes rozsdabarna bajuszszála idegesen 

vibrált, mint megannyi elektronikus megfigyeléseket rögzítő 

szenzor. – Nagy a kereslet a nehézvíz iránt? – kérdezte. 

– Minden ország szerezni akar. De nem ez a lényeg. 

– Mire használják? 

– Főleg az atomenergiához. Meg atomrobbanófejek gyártására. 

-[82]-

– Ez jobban hangzik, mint a kábítószer – folytatta Milo teljesen 

lenyűgözve. – Azt mondanád, hogy a nehézvíz van olyan 

jó növekedési iparág, mint az illegális kábítószerek? 

– Én nem nevezném a nehézvizet növekedési ágazatnak – 

felelte szárazon Yossarian. – De én nem erről beszélek, Milo. Én 

azt akarom megtudni, hogy hol van. 

– Ki hol van? 

– Tappman. Akiről beszélek neked. Együtt volt velünk a 

seregben, ő volt a lelkész. 

– Rengeteg emberrel voltam a seregben. 

– Ő tanúsította a jellemességedet, mikor majdnem bajba 

kerültél, mert megbombáztad a saját támaszpontunkat. 

– Sok tanúsítványt kaptam a jellememről. Nehézvíz? Igen? 

Úgy hívják? Mi az a nehézvíz? 

– Nehézvíz. 

– Igen. Értem. És az a gáz? 

– Trícium. De nem ez a lényeg. 

– Ki csinál nehézvizet? 

– Például Tappman lelkész. Milo, én meg akarom találni, 

és vissza akarom hozni, mielőtt bármi történik vele. 

– Én meg segíteni akarok – ígérte Milo –, mielőtt megteszi 

Harold Strangelove, a General Electric vagy valamelyik másik 

versenytársam. Nem tudom eléggé megköszönni neked, hogy 

hozzám jöttél ezzel, Yossarian. Te annyit érsz aranyban, amenynyit 

nyomsz. Mondd csak, mi ér többet, az arany, vagy a trícium? 

– A trícium. 

-[83]-

– Akkor annyit érsz tríciumban, amennyit nyomsz. Ma el 

vagyok foglalva, de meg kell találnom a lelkészt, és be kell 

csempésznem egyik emberemet a tudósok közé, akik kihallgatják, 

hogy biztosítsam a tulajdonjogát. 

– Hogy fogod ezt elintézni? 

– Egyszerűen azt mondom, hogy ez nemzeti érdek. 

– És hogy fogod ezt bizonyítani? 

– Úgy, hogy kétszer mondom – válaszolta Milo, és elrepült 

Washingtonba annak az új, titkos bombázórepülőgépnek a második 

bemutatására, amelyet kitervelt, és amely nem csap semmi 

zajt, és nem lehet látni. 

-[84]-

6. MILO 

– Hallhatják és láthatják. Gyorsabban fog menni a hangnál, 

és lassabb lesz, mint a hang. 

– Ezért mondja, hogy a gépe szubszuperszonikus? 

– Igen, Bowes őrnagy. 

– Mikor akarja, hogy lassabban szálljon a hangnál? 

– Mikor leszáll, és talán mikor felszáll. 

– Feltétlenül, Mr. Wintergreen? 

– Okvetlenül, Hook kapitány. 

– Köszönöm, Mr. Minderbinder. 

Az első föld alatti szinten üléseztek, a KÜKTÉTÉ, a Katonai 

Ügyek Különleges Titkos Tervhivatalának új épületében, 

egy tengerkék áttetsző plasztikfalakkal övezett kör alakú teremben, 

melyet a behorpadt kontinensek fölött átívelő hosszúsági 

körök és lecsapó ragadozómadarakkal viaskodó harcos halakat 

megjelenítő élénk, szabadon álló szoborpanelek világítottak 

meg. A kérdezősködők frissen fodrászolt feje mögött kolosszális 

szárnyú, kapzsi, aranyozott karmú kondorkeselyű 

ékeskedett a falon. A jelenlévők mind férfiak voltak. Az elhangzottakról 

senki sem készíthetett írásos feljegyzéseket. Mivel 

mindannyian éles elméjű férfiak voltak, kollektív emlékezetük 

elegendő felvilágosítással szolgált. Ketten máris elfojtották ásítozásukat, 

és amúgy is mindnyájan magától értetődőnek vélték, 

hogy a teremben poloskák vannak, hiszen az efféle ülések túlságosan 

titkosak voltak ahhoz, hogysem bizalmasak maradhattak 

volna. 

-[85]-

– Gyorsabban fog menni a fénynél? – kérdezte egy ezredes 

a holtpontban elnöklő alakot övező szakértők félköréből. Az elnök 

magasabb széken ült, mint a többiek. 

– Majdnem olyan gyorsan fog menni. 

– Fel tudjuk pörgetni, hogy még a fénynél is gyorsabban 

menjen. 

– Ez némileg megnövelné az üzemanyag-fogyasztását. 

– Várjon egy percet, kérem, csak egy percig várjon, Mr. 

Minderbinder. Hadd kérdezzek valamit – vágott közbe lassan 

egy professzori viselkedésű értetlen civil. – Mitől lenne a maga 

bombázója zajtalan? Most is vannak szuperszonikus gépek, 

amelyek minden bizonnyal zajt csapnak a hangrobbanásaikkal, 

nem? 

– A hajózószemélyzet számára zajtalanok lesznek. 

– Miért lenne ez fontos az ellenségnek? 

– Fontos lehet a személyzetnek – Hangsúlyozta Milo –, 

senki nem aggódik jobban azok miatt a fiúk miatt, mint mi. 

Egyesek közülük esetleg hónapokig lesznek odafönn. 

– Esetleg évekig, azokkal az üzemanyagtöltő gépekkel, 

melyeket javasolunk. 

– Azok is láthatatlanok lesznek? 

– Ha láthatatlannak akarják őket. 

– És nem csapnak zajt? 

– A személyzet nem fogja hallani őket. 

– Hacsak le nem lassítanak, és hagyják, hogy a zaj utolérje 

őket. 

– Értem, Mr. Wintergreen. Nagyon ügyes az egész. 

– Köszönöm, Pickering ezredes. 

-[86]-

– Mekkora is a legénység? 

– Csak két fő. Két főt olcsóbb kiképezni, mint négyet. 

– Feltétlenül, Mr. Minderbinder? 

– Okvetlenül, North ezredes. 

A középen ülő tiszt tábornok volt, aki most szándéknyilatkozatként 

megköszörülte a torkát. A terem elcsöndesedett. A 

tábornok nagyra értékelte a feszültséget. 

– A fény mozog? – kérdezte végül. 

Erre ólmos csend következett. 

– A fény mozog, Bingham tábornok – lépett közbe végül 

Milo Minderbinder, megkönnyebbülve, amiért képes volt erre. 

– Gyorsabban, mint bármi – tette hozzá segítőkészen 

Wintergreen exőrvezető. – A fény nagyjából a legsebesebb dolog, 

ami létezik. 

– És az egyik legfényesebb is. 

Bingham kételkedve fordult a balján ülő férfiak felé. Néhányan 

bólogattak közülük. Bingham a homlokát ráncolta. 

– Biztosak benne? – kérdezte, és a jobbján ülő szakértők felé 

fordította józan képét. 

Néhányan közülük is ijedten bólogattak. Egyesek elfordították 

a tekintetüket. 

– Ez vicces – mondta lassan Bingham. – Látom azt a lámpát 

a sarokasztalon, ott áll, és tökéletesen mozdulatlannak látszik. 

– Ez azért van, mert olyan gyorsan mozog – dobta be 

Milo. 

– Gyorsabban, mint a fény – mondta Wintergreen. 

– Tudhat a fény gyorsabban mozogni a fénynél? 

-[87]-

– Minden bizonnyal. 

– Az ember nem láthatja a fényt, mikor mozog, uram. 

– Feltétlenül nem, Pickering ezredes? 

– Okvetlenül nem, Bingham tábornok. 

– A fényt csak akkor látjuk, amikor nincs ott – mondta 

Milo. 

– Hadd mutassam meg – szökkent türelmetlenül talpra 

Wintergreen. Eloltotta a lámpát. – Látja ezt? – újra fölkapcsolta 

a lámpát. – Észrevesz valami különbséget? 

– Értem, mire gondol, Gene – mondta Bingham. – Igen, 

kezdem látni a fényt, mi? – Bingham tábornok elmosolyodott és 

rádőlt a széke karfájára. – Egyszerűen fogalmazva, Milo, milyen 

a maga gépe? 

– Radaron? Az ellenség nem fogja látni. Akkor se, mikor 

fel van fegyverezve az összes atomfegyverével. 

– Számunkra milyen. Fényképeken és rajzokon. 

– Ez titok, uram, amíg nem szerez nekünk némi pénzalapot 

rá. 

zá. 

– Láthatatlan – tette hozzá Wintergreen, és kacsintott hoz- 

– Megértem, Eugene. Láthatatlan? Kezd úgy hangzani, 

mint a jó öreg Lopakodó. 

– Hát, egy kicsit hasonlít a jó öreg Lopakodóra. 

– A B-2-es Lopakodóra? – kiáltott fel döbbenten Bingham. 

– Csak egy egész kicsit! 

– De jobb, mint a Lopakodó – vágott közbe sietve Milo. 

– És sokkal szebb. 

-[88]-

– Nem, nem olyan, mint a jó öreg Lopakodó. 

– Iciri-picirit sem hasonlít a jó öreg Lopakodóra. 

– Ennek örülök. – Bingham újra a széke karfájára tehénkedett. 

– Milo, magabiztosan kijelenthetem, hogy mindnyájunknak 

tetszik, amit ma magától hallottam. Minek nevezi ezt a 

csodálatos új repülőgépét? Ennyit azért tudnunk kell. 

– Mi az M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és 

Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónak 

nevezzük csodálatos új gépünket. 

– Szép név egy második csapásmérő védelmi támadó rohambombázónak. 

– Többé-kevésbé magától adódott, uram. 

– Egy pillanat, Mr. Minderbinder – tiltakozott egy vézna 

civil a Nemzetbiztonsági Tanácstól. – Ön úgy beszél az ellenségről, 

mintha lenne ellenségünk. Nincsenek többé ellenségeink. 

– Mindig vannak ellenségeink – ellenkezett egy vitakedvelő 

geopolitikus, aki szintén keret nélküli szemüveget viselt, és 

legalább olyan okosnak tartotta magát. – Kell lenniük ellenségeinknek. 

Ha nincsenek ellenségeink, nekünk kell megteremtenünk 

őket. 

– De hát ezúttal nem nézünk szembe semmiféle szuperhatalommal 

– érvelt egy kövér férfi a Külügyminisztériumból. – 

Az oroszok összeomlottak. 

– Akkor megint eljött Németország ideje – mondta 

Wintergreen. 

– Igen, Németország mindig ott van. Van rá pénzünk? 

– Vegyünk fel rá kölcsönt – mondta Milo. 

– A németek kölcsönöznek majd – mondta Wintergreen. 

-[89]-

– Meg a japánok is. És mihelyt megkaptuk a pénzünket – 

tette hozzá Wintergreen diadalmasan –, biztosítanunk kell, 

hogy bármiféle háborút megnyerünk ellenük. Ez további pompás 

titkos védelmi vonása a mi csodálatos támadó-védekező 

rohambombázónknak. 

– Örülök, hogy rámutatott erre, Gene – mondta Bingham 

tábornok. – Milo, ezzel el akarom vinni az aranyérmet, és megteszem 

az ajánló javaslatomat. 

– A Kis Pöcsnek? – tört ki Milóból a remény. 

– Ó, nem – válaszolta Bingham vidáman, hogy a kedvére 

tegyen. – A Kis Pöcsnek ez még túl korai lenne. Legalább még 

egy ülésre van szükségünk a többi fegyvernem stratégáival. És 

az elnök mellett mindig ott vannak az olyan átkozott civilek, 

mint Noodles Cook. Arra is szükségünk lesz, hogy kiszivárogtassuk 

az újságoknak. El akarom kezdeni fölépíteni hozzá a támogatást. 

Nem maga az egyetlen, aki ráhajt erre, azt tudja. 

mit. 

– Kik a többiek? 

– Az egyik Strangelove. 

– Strangelove? – mondta Milo. – Strangelove nem ér sem- 

– Csak hadovál – vádaskodott Wintergreen. 

– Ő erőszakolta a Lopakodót. 

– Most miben töri a fejét? 

– Elnevezte ezt a jószágot Strangelove Univerzális Csináld-Magad 

Védelmi Első Második vagy Harmadik csapásmérő 

Vigyázat Fantasztikus Ultraszuper Támadó Rohambombázónak. 

– Nem fog működni – mondta Wintergreen. – A miénk 

jobb. 

-[90]-

– Az övének jobb a neve. 

– Dolgozunk a miénk nevén. 

– Az ő Strangelove Univerzális Csináld-Magad Védelmi 

Első Második vagy Harmadik csapásmérő Vigyázat Fantasztikus 

Ultraszuper Támadó Rohambombázóját össze se lehet hasonlítani 

a mi M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és 

Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónkkal 

– mondta kurtán Milo. 

– Soha semmi nem működik, amit csinál, igaz? 

– Ezt örömmel hallom – mondta Bingham tábornok –, 

mert maguk azok a haverok, akiket támogatok. Itt van az új üzleti 

névjegye. Egyik biztonsági ügynökünk lopta el annak a másik 

beszerzési egységnek az egyik titkos ügynökétől, amely ellen 

éppen most készülünk nyílt háborút indítani. A maguk 

bombázója segíteni fog. 

A körbeadott üzleti névjegyet az Osztrák-Magyar Monarchia 

kétfejű sasa és metszett, aranyozott betűk ékesítették, szövege 

pedig így szólt: 

HAROLD STRANGELOVE TÁRSASÁG 

REMEK KAPCSOLATOK ÉS TANÁCSOK 

MÁSODKÉZBŐL VALÓ BEFOLYÁS VÉTELE ÉS ELADÁSA 

DAGÁLYOSSÁG KÍVÁNSÁG SZERINT 

MEGJEGYZÉS: A NÉVJEGYEN LÉVŐ INFORMÁCIÓK 

NEM ADHATÓK TOVÁBB 

Milo Borús lett. A névjegy jobb volt, mint az övé. 

– Milo, mindnyájan részt veszünk az évszázad versenyében 

a végső fegyver előállításáért, amely a világ végéhez vezethet 

és örök hírnevet szerezhet a győztesnek, aki először használja. 

Akárki szponzorálja ezt a bébit, az a vezérkari főnökök 

-[91]-

egyesített tanácsába emelkedhet, és én, Bernard Bingham szeretnék 

az a férfi lenni. 

– Halljuk, halljuk! – zengték kórusban a tisztek Bingham 

tábornok mindkét oldalán, aki szégyenlősen és meglepetten 

mosolygott, míg a kövér civil meg a sovány civil vigasztalanul 

hallgatott. 

– Akkor jobb lesz, ha gyorsan cselekszik, uram – 

fenyegetőzött faragatlanul Wintergreen. – Nem szeretünk üldögélni 

a seggünkön egy olyan kapós termékkel, mint ez. Ha 

maguknak nem kell... 

– Persze, Eugene, persze. Csak adjon nekem valami jó 

prospektust, hogy tudjuk, miről beszélünk, mikor elbeszélgetünk 

az emberekkel arról, amiről ma maga nekünk beszélt. Ne 

legyen túl részletes, különben esetleg zűrjeink lehetnének. Csak 

néhány tüzes bekezdés, ami keményen eladható, meg esetleg 

néhány színes rajz, ami valami fogalmat ad róla, hogy hogyan 

fog kinézni. Nem kell pontosnak lenniük, csak hatásosnak. Mi 

pedig mind olyarc gyorsan fogunk haladni, ahogy csak tudunk. 

Gyorsan, mint a fény, mi? És Milo, van még egy zavaró kérdésem, 

amit fel kell tennem. 

– Nekem is – mondta a kövér. 

– Nekem is van egy – mondta a sovány. 

– Kényes kérdés, ezért előre elnézést kell kérnem. Működni 

fognak a maguk gépei? El fogják végezni azt a feladatot, 

amelyről azt mondja, el fogják? A világ jövője múlhat ezen. 

– Hát hazudnék én magának? – kérdezte Milo 

Minderbinder. 

– Mikor a világ jövője múlhat rajta? – mondta Wintergreen 

exőrvezető. – Inkább hazudnék az exfeleségemnek. 

-[92]-

van. 

– Megadták nekem a biztosítékokat, amelyekre szükségem 

– Bingham tábornok – mondta Wintergreen annak az embernek 

a fájdalmas ünnepélyességével, akit megsértettek –, én 

tudom, hogy milyen a háború. A második világháborúban árkokat 

ástam Coloradóban. Őrvezetőként szolgáltam a tengerentúlon. 

Postát osztottam a földközi-tengeri hadszíntéren a normandiai 

invázió alatt. Ott voltam a D-napon, úgy értem a postázómban, 

amelyik nem volt sokkal nagyobb, mint ez a szoba, 

amelyben ma ülünk. A nyakamat kockáztattam az Olaszországban 

harcoló katonáink számára lopott Zippo öngyújtókkal. 

– Én ezt tojásokkal csináltam – mondta Milo. 

– Minket nem kell emlékeztetni mindarra, ami kockán forog. 

Ebben a teremben senki nincs nálam erősebben tudatában 

a felelősségének és a kötelezettségeinek, és senki nincs nálam 

mélyebben elkötelezve annak, hogy teljesítse azokat. 

– Bocsánatot kérek, uram – mondta Bingham tábornok 

alázatosan. 

– Kivéve önt, tábornok, vagy Mr. Minderbindert itt. Vagy 

az asztalnál ön mellett ülő kollégáit, uram. 

– Jesszus Mária, tudtam, hogy ezek a kibaszott stricik 

akarnak majd valamit – panaszkodott Wintergreen, mihelyt kiléptek 

Milóval a konferenciateremből. 

Együtt vágtak keresztül a tekervényes alagsori komplexumon, 

ahol csak úgy nyüzsögtek az életerősen viselkedő férfiak 

és nők, akik hivatalos ügyeikben civilben és egyenruhában 

fürgén elsiettek mellettük. 

– Az egész kibaszott banda – jegyezte meg Wintergreen, 

visszafojtottan morogva – jómódúnak és tisztának, aszeptikusnak 

és kurvára magabiztosnak látszik. – Az egyenruhás nők 

mind pöttömnek tűntek, kivéve a hivatásos tiszteket, akik élet- 

-[93]-

nagyságúnál is magasabbra tornyosultak. – És egytől egyig 

mind baszottul gyanúsnak, nagyon gyanúsnak tűnnek – 

motyogta Wintergreen bűntudatosan lesütve a szemét. 

Folytatva útjukat a lift felé, elhaladtak egy tábla mellett, 

amely az Igazságügy-minisztérium felé mutatott. A következő 

folyosón újabb, ezúttal fekete iránymutató nyíl kalauzolt az új 

Nemzeti Katonai Temetőhöz vezető rövid átjáróhoz. Az új 

KÜKTÉTÉ épületének nyilvános tere, magasba szárnyaló átriumában 

a csillogó-villogó bevásárlóközponttal, máris a második 

legnépszerűbb turistalátványosság lett az ország fővárosában 

(a legnépszerűbb a legújabb háborús emlékmű volt). Az 

embernek különleges, szigorúan titkos KÜKTÉTÉ-igazolványra 

volt szüksége, hogy feljebb vagy lejjebb mehessen az egymás 

fölött húzódó sétányoknál és nyitott félemeleteknél, ahol tömegével 

álltak a szecessziós újságosbódék, büfépultok és emléktárgybazárok, 

nem is beszélve az olyan ünnepelt látványosságokról, 

mint a diorámák és a „virtuálisan valóságos” céllövöldék, 

amelyek máris kitűntek a nemzetközi építészeti versenypályázatokon. 

Tőlük jobbra, az alagsorban lángoló rakétához 

hasonló, színjátszó vörös nyíl irányította tekintetüket az irányjelző 

táblára, amely közölte: 

MÉLYALAGSOR A-Z 

A nyíl aztán hirtelen szögben lefelé mutatott egy zárt fémajtóra,amelyen 

ez a felirat állt: 

VÉSZBEJÁRAT 

TILOS A BELÉPÉS 

A BETOLAKODÓKAT LELÖVIK 

Az ajtót két egyenruhás őrszem őrizte, akiket a jelek szerint 

azért állítottak a vészbejárat elé, hogy távol tartsák tőle az 

embereket. A csillogó fekete háttérre festett nagy, sárga Ó betű 

megnyugtatóan emlékeztetett rá, hogy a látogatók és az alkal- 

-[94]-

mazottak kényelmére és védelmére új, régimódi óvóhelyet létesítettek. 

A Lifteknél további őrök álltak, akik még egymással sem 

voltak hajlandók szóba állni. A lift belsejébe tévékamerát szereltek. 

Milo és Wintergreen nem beszélgettek és meg se moccantak; 

még akkor se beszéltek, amikor újra felértek a való világ 

legfőbb csarnokába, ahol az idegenvezetők turistacsoportokat 

vezettek a forgóajtókon túl parkoló turistabuszoktól a főbejáratnál 

erre fenntartott térségbe. Mindaddig nem beszéltek egymással, 

míg ki nem értek a könnyedén permetező tavaszi esőbe, 

és távolabb nem ballagtak a különleges titkos programok méltóságteljes 

épületéből, amelyben éppen az előbb üléseztek. 

– Wintergreen – suttogta végül Milo –, ezek a mi gépeink 

tényleg működni fognak? 

– Honnan a picsából tudnám? 

– Hogy fognak kinézni? 

– Úgy sejtem, még ezt is ki kell találnunk. 

– Ha rajtunk fog múlni a világ jövője – okoskodott Milo –, 

akkor azt hiszem, meg kell kötnünk ezt az üzletet, amíg még 

megvan a világ. Különben esetleg soha nem fognak kifizetni 

minket. 

– Szükségünk lesz valamiféle rajzokra. Az a fasz 

Strangelove. 

– És valami szövegre, a prospektusokhoz. Kit tudnánk 

megszerezni hozzá? 

– Yossariant? 

– Lehet, hogy tiltakozni fog ellene. 

– Akkor lófasz a seggébe – mondta Wintergreen. – Hadd 

tiltakozzon. Megint fütyülni fogunk arra a faszra. Húzzon el a 

-[95]-

faszba! Mi a faszt számít, hogy ez a fasz tiltakozik vagy nem? 

Megint fütyülhetünk arra a kibaszott faszra, nem? Le van szarva. 

– Szeretném, ha nem káromkodnál ennyit az ország fővárosában 

– mondta Milo. 

– Senki nem hallja rajtad kívül. 

Milo mintha habozott volna. A szelíd napfényben úgy vette 

körül a szemöldökét a rápermetező esőcsöppek prizmaszerű 

köde, mint valami koszorú. – Yossarian az utóbbi időben 

megint túl sokat tiltakozik. Meg tudnám ölni a fiamat, amiért 

elmondta neki, hogy egy bombázóról van szó. 

– Ne öld meg a fiadat. 

– Szeretnék keríteni valami másodrendű bértollnokot, 

akinek jó a pozíciója a kormányzatban, és aki nem túl skrupulózus, 

mikor arról van szó, hogy pénzt kereshet. 

– Noodles Cook? 

– Noodles Cook az, aki az eszemben jár. 

– Noodles Cook most túl nagy ember ehhez a dologhoz. 

És szükségünk lenne Yossarianra, hogy fölvegyük vele a kapcsolatot. 

– Aggódom Yossarian miatt – töprengett Milo komoran. 

– Nem vagyok biztos abban, hogy bízom-e benne. Attól 

tartok, még mindig becsületes. 

-[96]-

Harmadik könyv 

-[97]-

7. A MOMAKTEAB 

Yossarian taxin vágott át a városon a Metropolitan Museum 

of Artba, a MOMAKTEAB havi ülésére, és még éppen időben 

érkezett, hagy elolvashassa a névtelen javaslatot egy bontási 

alap létrehozására, amely megnyirbálná a múzeumnak azokat 

a képtelen dimenzióit, amelyekre mostanára nevetséges 

módon felduzzadtak. Hallotta, amint az indítványt levették a 

napirendről, látta, amint Olivia Maxon szigorúan rászögezte izzó, 

fekete szemét, miközben elfojtott mosollyal Frances Beachre 

fordítja a tekintetét, aki csodálattal és kérdőn húzta fel Patrick 

Beach felé a szemöldökét, aki viszont a körmeit bámulta, és rá 

se hederített Christopher Maxonra, aki a sok pofázás és viháncolás 

közepette egy képzeletbeli szivart forgatott az ujjai között, 

megnyalta képzeletbeli végét, élvezettel beszívta képzeletbeli 

aromáját, majd bedugta a képzeletbeli szivart a valódi szájába, 

és mélyeket pöfékelve álmosító delíriumba ringatta magát. 

A MOMAKTEAB, a Metropolitan Museum of Art Kulturális 

Tevékenységeit Előmozdító Albizottság válogatott és exkluzív 

testület volt, amelynek csak harminc, negyven vagy hetven 

vagy nyolcvan tagja jelent meg aznap, hogy megint ugyanazzal 

a fogas kérdéssel foglalkozzon: lehet-e, és ha igen, hogyan 

lehet növelni a jövedelmeiket, olyan társadalmi eseményekre 

hasznosítva helyiségeiket, mint esküvők, lakodalmak, bridzstanfolyamok, 

divatbemutatók és születésnapi estélyek, vagy 

hagyjanak fel teljesen ezekkel az oda nem illő hacacárékkal 

mint durva ízléstelenségekkel. 

Mint mindig, hatalmas szükség volt pénzre. 

Ismertették, majd átfogóbb tárgyalás céljából jövendő ülésekre 

napolták el az olyan témákat, mint a pénzalapok gyűjtésének 

művészete, az alku művészete, a reklám művésziessége, 

a társasági törtetés művészete, a divattervezés művészete, an- 

-[98]-

nak művészete, hogy hogyan lehet különvélemények nélkül levezetni 

és időben lezárni egy két óra hosszat tartó ülést, amely 

kellemes és eseménytelen, nem hoz meglepetéseket, és teljesen 

szükségtelen. 

Ami nézeteltérés felmerült, azt szépen elsimították. 

Egy végső névtelen javaslatot, miszerint többé semmiféle 

névtelen javaslat ne kerüljön még felületes megfontolásra sem, 

a végrehajtó bizottság elé utaltak megfontolás céljából. 

A közeli szálloda bárjában, ahová az ülés után Yossarian 

Patrick és Frances Beachcsel elmenekült, Frances egy gin és tonikkal 

kezdte, Patrick Beach pedig unott pofát vágott. 

– Persze hogy unatkozom – közölte a feleségével indulatos 

büszkeséggel. – Most már ugyanúgy utálom a festményeket, 

mint ahogy utálom hallgatni, mikor beszélnek róluk. Ó, 

Frances – sóhajtott fel, mint egy nyűgös mártír –, miért kell neked 

mindkettőnket ilyen helyzetekbe hoznod? 

– Van valami jobb tennivalónk? – kérdezte férjétől kedvesen 

Frances Beach. – És annyi más dologra hívnak meg minket 

ennek a révén, amelyek még rosszabbak, nem? És hozzásegít, 

hogy állandóan az újságokban maradjon a nevünk. Hogy az 

emberek tudják, kik vagyunk. 

ja. 

– Hogy mi tudjuk, kik vagyunk. 

– Szerintem ez isteni. 

– Megígértem neki, hogy megölöm, ha ezt a szót használ- 

– Térjünk a tárgyra – mondta Frances komolyan. 

– Azt nem gondolhatta komolyan. 

– De igen. Komolyan gondoltad, John, amikor fölvetetted, 

hogy tartsunk esküvőt a buszpályaudvaron? 

-[99]-

vőt? 

– Természetesen – hazudta Yossarian. 

– És mit gondolsz, meg lehetne csinálni? Egy nagy eskü- 

– Semmi kétségem felőle – hazudta újra Yossarian. 

– Olivia Maxon. – Frances savanyú képet vágott. – 

Esküvőt akar rendezni egy mostoha-unokahúgának vagy valakinek, 

és friss ötleteket keres egy eredeti helyszínhez. Ezek a saját 

szavai. A múzeum nem elég jó, mióta az a két zsidó ott rendezte 

meg a fogadást, azt a másik két zsidót pedig kinevezték 

kurátornak. Ezek szintén az ő szavai. Szegény Olíviának egyszerűen 

nem jut eszébe, mikor velem beszél, hogy hátha én is 

zsidó vagyok. 

– Miért nem emlékezteted rá? 

– Nem akarom, hogy megtudja. 

Mind a hárman kuncogni kezdtek. 

– Velem aztán ugyancsak tudatni akartad – pirongatta 

Patrick szeretetteljesen. – És a családomban mindenkivel. 

– Akkor szegény voltam – mondta Frances –, és dühös 

színésznő voltam, aki kivirult a drámai konfliktusoktól. Most, 

hogy férjhez mentem egy gazdag emberhez, lojális vagyok az 

osztályához. 

– És tehetséged van a körmönfont visszavágásokhoz – 

mondta Patrick. – Frances meg én akkor vagyunk együtt a legboldogabbak, 

mikor én elmegyek vitorlázni. 

– Amiért soha nem tudtam hinni a vígjátékokban – 

tűnődött Yossarian –, az az, hogy az emberek vicces dolgokat 

mondanak bennük, a többiek meg nem nevetnek rajtuk. Még 

azt sem tudják, hogy egy komédia részesei. 

– Mint mi – mondta Patrick. 

-[100]-

– Térjünk vissza a napirendünkre – intézkedett Frances. 

– Szeretném látni a buszpályaudvaron azt az esküvőt. 

Olivia kedvéért. Ami engem illet, szeretném, ha az évszázad katasztrófája 

lenne. 

– Olivia bele fog vágni. Biztos benne, hogy oda tudja vonzani 

legújabb elnökünket. Christopher sokat adakozik, mióta 

felfüggesztett ítéletet kapott, és megúszta a közösségi munkaszolgálatot. 

– Ez jó kezdet. 

– A polgármester el fog menni. 

– Az is segíteni fog. 

– És a bíboros ragaszkodni fog hozzá, hogy megjelenjen. 

– Minden kártya a kezünkben van – mondta Yossarian. – 

ha igazán akarjátok, majd körülszimatolok. 

– Kit ismersz ott? – tudakolta mohón Frances. 

– McMahont és McBride-ot, egy zsarut meg egy igazgatót. 

McBride azelőtt detektív volt az ottani rendőrőrszobán... 

– Van nekik ott rendőrőrszobájuk? – kiáltott fel Patrick. 

– Ez újdonság lesz – jegyezte meg Frances. – Kéznél lesz a 

védelmünk. 

– És kényelmes is – mondta Yossarian. – Ujjlenyomatot 

vehetnek a vendégekről, amikor megérkezünk. McBride-nak 

tudnia kell, meg lehet-e csinálni. Nagyon összebarátkoztunk, 

mióta Michael fiamat letartóztatták. 

– Miért? – tudakolta Patrick. 

– Mert feljött a földalattiból, aztán visszalépett, mikor rájött, 

hogy eltévesztette az állomást. A falhoz bilincselték. 

-[101]-

– Atyaisten! – reagált erre dühös tekintettel Patrick. – 

Rémítő lehetett. 

– Mind a ketten majd belehaltunk – mondta Yossarian, 

ideges, kedvetlen nevetéssel. – Gyere el velem oda, Patrick. Én 

nézek valami újat, te meg többet fogsz látni abból, hogy milyen 

is igazából a modern élet. Nem csak múzeumokból áll. 

– Inkább vitorlázni mennék. 

A mindkettőjüknél négy évvel idősebb Patrick Beach gazdagnak 

és intelligensnek született, és már korán elpimaszodott, 

mivel felfogta alapvető haszontalanságát. Nagy-Britanniában, 

Olaszországban vagy abban a néhány megmaradt republikánus 

társadalomban, amelyben még élnek a valódi arisztokratikus 

hagyományok, jegezte meg Yossariannak, talán megpróbálta 

volna a tudományos életben kitüntetni magát, mint valamely 

szakterület tudós szakértője. De itt, ahol az intellektuális törekvéseket 

általánosan kulimunkának bélyegzik, születésénél fogva 

arra volt ítélve, hogy vagy dilettáns legyen, vagy hivatásos 

diplomata, márpedig úgy érezte, hogy ez a kettő szinte mindig 

ugyanaz. Három felszínes nővel kötött három gyors és felszínes 

házassága után végül tartósan kikötött Frances Rosenbaum 

mellett, akinek Frances Rolphe volt a művészneve, és aki könynyen 

megértette vissza-visszatérő vonzódását a magány és a 

kutatás iránt. – Én örököltem a pénzemet – szerette eltúlzott 

szívélyességgel ismételgetni azok előtt az új ismerősei előtt, 

akikkel érzése szerint köteles volt udvariaskodni. – Nekem nem 

kellett keményen megdolgoznom azért, hogy itt lehessek maguk 

közt. 

Nem zavarta, hogy sokan nem szerették. De patríciusarca 

néha megfagyott, finom ajka pedig remegett a tehetetlen frusztrációtól 

olyan emberek társaságában, akik ahhoz is túl ostobák 

voltak, hogy leereszkedésében felfedezzék a sértést, vagy túl 

durvák, hogysem törődjenek vele. 

-[102]-

– Olivia Maxon – foglalta össze Frances – mindennel egyet 

fog érteni, amit csak akarok, amennyiben hagyom, hogy azt 

higgye, övé volt a kezdeményezés. 

– Christopher Maxon pedig mindig mindenbe beleegyezik 

– garantálta Patrick –, ha az ember odalök neki valamit, 

amivel egyetérthet. Gyakran ebédelek vele, mikor egyedül van 

kedvem ebédelni. 

Amikor kedve szottyant együtt étkezni valakivel, gyakran 

gondolt Yossarianra, aki beérte azzal, hogy lekezelően elcsevegjenek 

szinte bármiféle eseményről, vagy kölcsönösen felidézzék 

második világháborús élményeiket, amikor Yossarian kitüntetett 

bombázótiszt volt Olaszország mellett egy szigeten, Patrick 

pedig Washingtonban ült a Háborús Tájékoztatási Hivatalban. 

Patricket még mindig tiszteletteljes ámulat töltötte el, hogy 

olyan emberrel beszélgethet, akit kedvel, és aki tudja, hogyan 

kell ugyanolyan szkeptikusan olvasni az újságot, ahogyan ő; aki 

egyszer megsebesült a harcban, és oldalba döfte egy bennszülött 

prostituált; aki dacolt a közvetlen feletteseivel, és végül rákényszerítette 

őket, hogy küldjék haza. 

Frances jókedvűen folytatta. – Olivia el lesz ragadtatva, ha 

megtudja, hogy te is segítesz. Kíváncsi rád, John – bökte ki pajkosan. 

– Már egy éve különváltan élsz, és még mindig nem kötődtél 

másik nőhöz. Ezen én is csodálkozom. Azt mondod, félsz 

egyedül élni. 

– Még jobban félek együtt élni valakivel. Egyszerűen tudom, 

hogy a következő is szeretni fogja a mozit meg a tévéhíradót! 

És én nem vagyok benne biztos, tudok-e még valaha szerelmes 

lenni – jegyezte meg sóvárogva. – Attól tartok, ezek a 

csodák alighanem elmúltak. 

– És mit gondolsz, mit érez egy magamkorú nő? 

-[103]-

– De mit szólnál – ugratta Yossarian –, ha azt mondanám, 

hogy most szerelmes vagyok egy Melissa MacIntosh nevű ápolónőbe? 

Frances örömmel ment bele a játékba. – Emlékeztetnélek 

rá, hogy a szerelem a mi korunkban ritkán éli túl a második 

hétvégét. 

– És vonzódom egy formás ausztráliai szőkeséghez is, aki 

a barátnője, és együtt is laknak. Angela Backupnak hívják. 

– Abba talán én is beleszeretnék – kockáztatta meg 

Patrick. – Tényleg így hívják? Backup? 

– Back. 

– Nem azt mondtad, hogy Backup? 

– Azt mondtam, Back, Patrick. 

– Backupot mordtál – mondta Frances szemrehányóan. – 

És még azzal is megvádolnálak, hogy ártatlan, fiatal, dolgozó 

lányokat zsákmányolsz ki könyörtelenül degenerált szexuális 

célokra. 

– Nem ártatlan, és nem is olyan fiatal. 

– Akkor már kikezdhetnél valamelyik özvegyünkkel vagy 

elvált asszonyunkkal is. Manipulálni lehet őket, bár kizsákmányolni 

soha. Ügyvédeik és pénzügyi tanácsadóik vannak, akik 

nem engedik meg, hogy rajtuk kívül bárki más használja őket. 

Patrick elfintorodott. – John, hogy beszélt Frances, mielőtt 

színpadra lépett? 

– Mint most én. Egyesek azt mondanák, Patrick, hogy szerencsés 

vagy, mert olyan nőt vettéi feleségül, aki epigrammákban 

beszél. 

– És minket is így beszéltet. 

– Én ezt isteninek találom. 

-[104]-

– Egy szart, édesem – mondta Patrick. 

– Ez olyan trágárság, drágám, amit John soha nem ejtene 

ki a száján kettőnk előtt. 

– Velem trágárul beszél. 

– Velem is. De kettőnk előtt soha. 

Patrick meglepetten pillantott Yossarianra. – Ez igaz? 

– Lefogadhatod. Fölteheted rá a seggedet – nevetett 

Yossarian. 

– Megtudsz, amit csak lehet? Az esküvőről a buszpályaudvaron? 

– Már indulok is. 

A szálloda előtt nem talált taxit. A háztömb másik végében 

álló Frank Campbell Temetési Otthon megbízható ravatalozó 

volt, onnan temették a város számos elhunyt notabilitását. 

Az épület előtt két férfi civakodott egymással fojtott hangon, az 

egyik józan, hivatalnoki öltönyt viselt, a másiknak plebejus külseje 

volt, hátizsákkal és hegymászó bottal, de amikor fölemelte 

a karját, és leintett egy taxit, rá se néztek. 

-[105]-

8. A TIME 

Az M&M székháza, ahová Yossarian később, de még aznap 

el akart menni, kisebbfajta épület volt abban a japán ingatlankomplexumban, 

amely ma a Rockefeller Center néven ismert. 

Korábban az volt a régi Time-Life székház, a Time Inc. 

Kiadóvállalat székháza, azé a vállalaté, amelynél valamikor 

réges-régen ugyanebben az épületben Sammy Singer hirdetésszöveg-íróként 

munkába állt – nem sokkal azután, hogy inkább 

feladta a tanári állását Pennsylvaniában, mintsem hogy aláírja 

azt az állami hűségesküt, amelynek récén megtarthatta volna a 

csak évi háromezer-kétszáz dollárt fizető állást –, és ahol megismerkedett 

azzal a nővel, aki aztán öt év múlva a felesége lett. 

Glenda egy évvel idősebb volt Sammynél, ami eleve diszkvalifikálta 

volta Sammy anyjának szemében, ha még élt volna, és 

nem volt zsidó, ami alighanem még jobban kiborította volna. 

Ráadásul Glenda elvált asszony volt, három kisgyerekkel, 

akik közül az egyik sajnálatos módon arra volt kárhoztatva, 

hogy gyenge akaratú, kallódó skizofrén váljék belőle, vonzották 

a kábítószerek, és kezdettől hajlott az öngyilkosságra. A másik 

kettő életben maradt, de mint végül kiderült, olyan lappangó 

jellegzetességeket hordoztak, amelyek daganatos rendellenességek 

rendkívül magas kockázatának tették ki őket. Sammy 

csak egyetlen dolgot sajnált hosszú házasságából: a tragikus és 

váratlan véget. Sammynek nem volt elkötelezett véleménye a 

hűségeskükről, de szenvedélyesen utálta azokat az embereket, 

akik propagálták őket. Jószerivel ugyanígy állt a koreai és a vietnami 

háborúval is: egyik irányban sem volt mélységesen elkötelezve, 

de ellenséges viszolygás alakult ki benne mindkét politikai 

párt demagógjai iránt, akik fenyegetően azt követelték, 

-[106]-

hogy azt higgye, amit ők. Nem kedvelte Harry Trumant, miután 

1948-ban oly nagy kedvét lelte győzedelmes kampányában, 

és nem lelkesedett sem Eisenhowerért, sem Nixonért. Kennedyért 

sem lelkesedett jobban, mint Eisenhowerért, és nem ment 

el többé szavazni az elnökválasztásokon. Hamarosan teljesen 

abbahagyta a szavazást, és nagyon meg volt magával elégedve 

a választások napján. Glenda akkor már évek óta nem járt szavazni, 

amikor megismerkedett vele, és közönségesnek, unalmasnak 

és undorítónak találta a közhivatalokért korteskedő 

összes jelöltet. 

A Time magazinnál évi kilencezer dollár volt a kezdő fizetése, 

azaz háromszor annyi, mint amennyit főiskolai oktatóként 

keresett volna, és négy hét nyári szabadságot kapott. Ott töltött 

harmadik éve végén áldásnak érezte, amikor rájött, hogy fontos 

érdekek fűzik egy nagylelkű vállalati nyugdíj- és haszonrészesedési 

programhoz. Egyetemi végzettségével, amelyet a szövetségi 

kormányzat fizetett és tett lehetővé a közlegények jogairól 

szóló törvény keretében, és a híres, országosan ismert cégnél 

szerzett állásával már huszonöt éves korában összes Coney Island-i 

gyerekkori barátja mesésen sikeresnek tartotta. Amikor 

beköltözött saját kis lakásába Manhattanben, karizmatikusan az 

elit császári világába emelkedett, és még Lew Rabinowitz is valami 

élvezetteljes irigységgel nézett rá. Sammy szerette a környezetét, 

szerette az életet. Miután megnősült, szerette a feleségét, 

szerette a mostohagyerekeit, és bár ezt Lew nem volt hajlandó 

elhinni, mindaddig nem feküdt le más nővel, amíg Glendával 

élt. 

Belvárosi munkahelyén életében először találta magát republikánusok 

közt. Sem a családjában, sem a felsőoktatási tanulmányai 

során semmi nem készítette elő erre, úgy képzelte, 

senki nem akarhat republikánus lenni, kivéve a banditákat, a 

szociopatákat vagy a tudatlan tökfejeket. Ám munkatársai nem 

voltak sem tudatlanok, sem banditák vagy szociopaták. Sammy 

-[107]-

martinakat iszogatott a vállalatnál dolgozó férfiakkal és nőkkel 

a hosszú ebédeken, néhány évig gyakran szívott füvet éjszakánként 

régi és új barátaival, és siránkozott régi brooklyni ismerősei 

miatt, akik addigra már rákaptak a heroinra. A keresztény 

férfiak és nők szemében, akik között whiskyt iszogatott és 

marihuánát szívott, hihetetlennek látszott, hogy a New York-i 

Brooklynban zsidó fiatalok a kábítószer rabjaivá válhassanak. 

Elvitte hát Brooklynba manhattani barátait, hogy megismerkedhessenek 

amazokkal, kagylót ehessenek Sheepshead 

Bayben, vagy hot dogot Coney Islanden, befizethessenek az ejtőernyőugrásra 

meg az óriáskerékre, és nézhessék azokat, akik 

fölmerészkednek a félelmetes hullámvasútra. Elvitte őket 

George C. Tilyou Steeplechase Parkjába. Fényes nappal és sötét 

éjjel fiatal nőkkel bújt ágyba, akik pesszáriumot és fogamzásgátló 

habokat használtak, és ezen még mindig nem tudta túltenni 

magát. Ellentétben a barátaival, akikkel együtt nőtt fel, nem nősült 

meg tüstént, mihelyt elevenen hazatért a háborúból, csak 

akkor, amikor már majdnem harmincéves lett. Amíg egyedül 

élt, gyakran volt magányos, de szinte soha nem volt boldogtalan. 

Főnöke világos fejű, elegáns és modoros férfi volt, aki 

megvetette a szerkesztőket, mindenekelőtt azért, mert ő maga 

nem tartozott közéjük, és mert mindnyájuknál olvasottabb volt. 

Az értekezleteken ékesszólóan hangoztatta, hogy osztályának 

üzleti és reklámírói különb írók a szerkesztőségi állomány újságíróinál, 

és sokkal többet tudnak. Abban az időben minden 

reklámszövegíró – Sammy is – könyveket, cikkeket, novellákat 

és forgatókönyveket írt, vagy azt mondogatta, hogy írni fog; a 

művészeti osztályon dolgozó férfiak és nők pedig festegettek és 

mintáztak a hétvégeken, és kiállításokról álmodoztak. Azt a kiállhatatlan 

igazgatót, akire mindnyájan büszkék voltak, végül 

korán nyugdíjba tuszkolták. Nemsokára meg is halt rákban. 

Közvetlenül azután, hogy az igazgató távozott a vállalattól, 

-[108]-

Sammy, a Coney Island-i zsidó azon kapta magát, hogy egy kisebb 

osztály vezetője és egy középnyugati, érzelmileg határozottan 

kiegyensúlyozott protestáns asszony három gyerekének 

a mostohaapja lett egy protestáns szervezetben, amelyben túlsúlyban 

voltak az első osztályú kertvárosi polgárok. Glenda egy 

szép napon kora reggel elment és elköttette a petevezetékét, 

nehogy még több gyereket szüljön kikapós férjével kötött ingadozó 

házasságában, amelyről már tudta, hogy biztosan fel fog 

bomlani. A kikapóssághoz még tudott volna alkalmazkodni 

mondta – bár Sammy nem hitt neki –, de megvetette a férjét a 

tapintatlanságáért. Nem sokkal a válásuk után a férj melanomát 

kapott, de még élt, amikor Sammy Glendához költözött, sőt 

még akkor is életben volt, amikor összeházasodtak. 

Sammy megmaradt a Time-nál, és elégedetten írta a hirdetésszövegeket, 

hogy fellendítse hirdetési üzletét a magazinnak, 

amelyet kizárólag elsőrendű fogyasztási termékként becsült, 

egyébként nem sokat tartott róla. Szerette a munkáját, szerette 

az embereket, akikkel dolgozott, örült egyre emelkedő fizetésének 

és az anyagi biztonság vigasztaló tudatának. Mivel belefolyt 

a Time és a Life magazin nemzetközi kiadásába, alkalma 

volt utazgatni, és így tartós barátságokat kötött más országok 

lakóival. Mint nemzedékének sok más tagja, ő is azzal a gyakorlatias 

ideállal nőtt fel, miszerint munkának az a legjobb, amit az 

ember találni tud magának. 

Ott is maradt egészen addig, amíg csak őt is nem tuszkolták 

korán, hatvanhárom éves korában nyugdíjba, egy virágzó 

cégtől, amely még dúsabb virágzását létszámcsökkentéssel és a 

hozzá hasonló, öregedő száraz ágak lemetszésével óhajtotta 

megvalósítani. Szerencsés módon távozott; élete hátralevő részére 

garantált, szép jövedelmet kapott, hála a szervezet nagyvonalú 

nyugdíj- és haszonrészesedési programjának, ráadásul a 

darabonként több mint száz dollárt érő háromezer részvénynek, 

valamint a bőkezű kórházi és egészségügyi biztosítási jut- 

-[109]-

tatásoknak, amelyek nagyjából Glenda összes számláit fedezték 

végső betegségében, és élete végéig ki fognak terjedni rá, majd 

utána két élő unokájára is – ha akkor még elég fiatalok lesznek – 

tizenkilenc éves korukig vagy főiskolai tanulmányaik befejezéséig. 

-[110]-

9. A KIHABUP 

A poggyászra leső trógerek jeges tekintettel meredtek rá, 

mivel poggyász nélkül érkezett. A buszpályaudvar belsejében 

minden normálisnak látszott. Utazók áradata özönlött céljaik 

felé: az induló utasok vagy lefelé igyekeztek az odalenn beálló 

buszokhoz, amelyek mindenfelé elvitték őket, vagy fölfelé, a 

második, harmadik és negyedik szintre, azokhoz a buszokhoz, 

amelyek máshová mindenfelé vitték őket. 

– Egy petákért megcsinálom magának, miszter – szólította 

meg szemérmesen egy tizennégyével-forma sovány fiú. 

A peták öt dollárt jelentett, és Yossariannak nem volt szíve 

azt mondani a legénykének, hogy nem hiszi, hogy megérné. 

– Egy petákért megcsinálom magának, miszter – mondta 

közvetlenül a fiú mögött egy lapos mellű lány, aki néhány ével 

idősebb lehetett a fiúnál, de teljesen hiányoztak belőle a bimbózó 

női érettség duzzadó körvonalai. Egy festett szájú, hájas és 

szeplős, kipirosított orcájú kövér nő csak nézett maga elé, és 

nevetgélt magában, miközben szűk szaknyájából kivillantak 

szeplőkkel pettyezett vaskos, hájas térdei. 

– Megnyalogatom a tökeit – javasolta a nő, amikor 

Yossarian elment mellette, és kacéran forgatni kezdte a szemét. 

– Csináljuk a vészlépcsőházban. 

Yossarianban ekkor már feszülni kezdett a felháborodás. 

Hatvannyolc éves vagyok, mondta magában. Mi lehet bennem, 

amitől ezekben az emberekben felmerül a gondolat, hogy azért 

jöttem a buszpályaudvarra, hogy csinálják velem, vagy nyalogassák 

a tökeimet? Hol a francban van McMahon? 

-[111]-

Thomas McMahon, a kikötői hatóság rendőrségének kapitánya 

a rendőrszobán ült Lawrence McBride-dal, a buszpályaudvar 

igazgatóhelyettesével, és Michael Yossariant figyelte, aki 

egy széles papírlap hátára rajzolgatott a ceruzájával. Csak 

ámult és bámult, a tapasztalatlan emberek különleges tiszteletével, 

amelyet a művész olyan hétköznapi készségei iránt tanúsítanak, 

amelyek belőlük hiányzanak. Yossarian megmondhatta 

volna nekik, hogy Michael valószínűleg abba fogja hagyni a 

vázlatot, mielőtt befejezné, és el fogja dobni. Michael hajlamos 

volt nem befejezni a dolgokat, ezért sok mindenbe bölcsen bele 

se kezdett. 

Michael éppen azon szorgoskodott, hogy rémült önarcképet 

rajzoljon önmagáról a falhoz erősített bilincsben, amelyhez 

még akkor is oda volt láncolva, amikor Yossarian berontott a 

rendőrőrszobára aznap, amikor letartóztatták. A börtöncellák 

derékszögű moduljait hurkos vonásokkal függőleges, forgó oldalú. 

pöcegödörré alakítatta át, amelybe oldalvást pillantott be 

a szemlélő, és amelyben teljesen körülfonva és elveszetten álldogált 

saját merev, emberi gyufaszál-figurája, melyet éppen 

most vázolt föl. 

– Hagyják ott, ahol van! – mennydörögte Yossarian a telefonba 

fél órával azelőtt a rendőrnek, aki azért hívta fel, hogy 

megállapíthassák Michael személyazonosságát, mivel az építészeti 

irodánál, amelynek Michael homlokzatrajzokat csinált, a 

telefonos nem tudta, hogy megbízták egy alkalmi feladattal. – 

Ne merészeljék egy cellába bedugni! 

– Egy percre, uram, csak egy percre, uram! – vágott közbe 

a zsaru, tiltakozásul magasra emelve a hangját. – A személyazonosság 

megállapításának érdekében hívom. Nekünk megvannak 

a magunk eljárásai. 

– Basszák meg az eljárásaikat! – parancsolta Yossarian. – 

Ért maga engem? – Elég dühös és elég rémült volt hozzá, és 

-[112]-

elég tehetetlennek érezte magát, hogy ölni tudjon. – Csinálja, 

amit mondok, különben szétrúgom a seggét! – üvöltötte durván, 

abban a hitben, hogy komolyan is gondolja. 

– Hé, hé, hé, egy percre, komám, hé, csak egy percre, komám! 

– A fiatal zsaru most már szinte hisztérikus izgalomban 

rikoltozott. – Mit gondol, ki a lófasz maga? 

– John Yossarian őrnagy vagyok az M&M Pentagon Légierő 

Programból – válaszolta pattogós szigorú hangon 

Yossarian. – Pimasz disznó! Hol van az elöljárója? 

– Itt McMahon kapitány – mondta egy idősebb férfi meglepetten, 

de minden felindulás nélkül. – Mi a baj, uram? 

– Itt John Yossarian őrnagy, az M&M Pentagon Légierő 

Programtól, kapitány. A fiam maguknál van. Nem akarom, 

hogy hozzányúljanak, nem akarom, hogy elszállítsák, nem akarom, 

hogy bárkinek a közelébe tegyék, aki bánthatja. És ez magukra, 

zsarukra is vonatkozik. Megértettük egymást? 

– Én értem magát – válaszolta McMahon hűvösen. – De 

azt hiszem, maga nem ért engem. Mit is mondott, kicsoda maga? 

– John Yossarian, John Yossarian őrnagy. És ha továbbra is 

feltart ezzel, a maga seggét is szétrúgom. Hat perc múlva ott leszek. 

A taxisofőrnek adott egy százdolláros bankót, és miközben 

hallotta a szíve kalapálását, tiszteletteljesen azt mondta: 

– Kérem, hajtson át minden piros lámpán, amin biztonságosan 

át tud hajtani. Ha egy zsaru megállítja, adok magának 

még száz dollárt, aztán gyalog megyek tovább. Bajba került a 

gyerek. 

Hogy a gyerek elmúlt harminchét éves, nem számított. 

Hogy ő maga védtelen volt, az igen. De Michael még bizton- 

-[113]-

ságban volt, lánccal a falhoz bilincselve, mintha tüstént a földre 

roskadt volna, ha nem tartotta volna az a lánc, és fehér volt, 

mint egy kísértet. 

Az őrszobán nagy volt a tumultus. Emberek jöttek-mentek 

és ordibáltak mindenütt. A cellák ketreceiben nyüzsögtek a karok, 

az izzadt arcok, a csillogó szemek és szájak, és a folyosókon 

is; a levegőben mindenféle bűzök szállongtak, a rendőrök meg 

a börtönőrök pedig, akik szintén izzadtak és mindenütt nyüzsögtek, 

egyfolytában azon fáradoztak, hogy összeszedjék, kirángassák, 

kitaszigálják és fölkapdossák, majd betuszkolják a 

letartóztatottakat a rabomobilokba, amelyek a belvárosba szállítják 

és más kezekre adják őket. Az összes jelenlévő közül csak 

Yossarianon és Michaelen látszott, hogy tudatában vannak: ami 

itt folyik, az nem mindennapi. A jelek szerint még a letartóztatottak 

is ideálisan akklimatizálódtak az örvénylő környezethez 

és az erélyes eljárásokhoz. Sokan unatkoztak közülük, mások 

fölényeskedtek és szórakoztak, egyesek őrülten locsogtak. Jó 

néhány fiatal nő harsányan röhögött, és csábító züllöttséggel 

szemérmetlen trágárságokat visongott, csalogatóan ingerelve a 

tehetetlen őröket, akiknek mindezt ki kellett állniuk, és mindezzel 

meg kellett birkózniuk anélkül, hogy megtorolhatták volna. 

ták. 

McMahon és az ügyeletes őrmester megkövült arccal vár- 

– Kapitány... maga az? – kezdte Yossarian. Egyenest 

McMahont szólította meg, kemény tekintetével belémeredve a 

kapitány világoskék, acélos szemébe. – Szokjon hozzá a gondolathoz! 

Nem fogja bedugni egy cellába! És azt se akarom, hogy 

a többiekkel együtt betegyék a rabomobilba. Egy rendőrautó, az 

rendben van, de én is vele akarok menni. Ha akarják, bérelek 

egy magánautót, és berakhat mellénk néhány rendőrt. 

McMahon összefont karokkal hallgatta. – Jól hallok? – 

mondta csöndesen. Egyenes volt és karcsú, több mint száz- 

-[114]-

nyolcvan centi magas, finom vonású, csontos arcának magasan 

ülő arccsontjain úgy izzottak fel a halványrózsaszín foltok, 

mintha előre élvezné a kialakuló konfliktust. – Mondja csak el 

nekem újra, uram. Mit is mondott, kicsoda maga? 

– John Yossarian őrnagy Az M&M Pentagon Légierő Programján 

dolgozom. 

– És azt hiszi, hogy ez kivétellé teszi a fiát? 

– A fiam kivétel. 

– Tényleg? 

– Hát vak maga? – robbant ki Yossarian. – Nézze már meg 

jól, a Krisztus szerelmére. Ő itt az egyetlen, akinek száraz a töke 

és száraz az orra. Ő itt az egyetlen fehér ember. 

– Nem, nem ő az egyetlen, kapitány – javította ki félénken 

az őrmester. – Van nálunk két másik kaukázusi is, akik tévedésből 

összevertek egy zsarut. Ott hátul tartjuk őket. Pénzt kerestek 

nála. 

Most már körös-körül mindenki úgy bámult Yossarianra, 

mintha valami bizarr jelenség volna. Amikor pedig végül felmérte, 

hogy miért, hogy felemelt karokkal, eszement bokszolóállásban 

áll előttük, mintha kész lenne tüstént odavágni, ironikus 

elkeseredésében nyüszíteni szeretett volna. Megfeledkezett 

a koráról. Michael is elképedten bámult rá. 

Aztán, az elbátortalanító önfelismerésnek éppen ezen a 

pontján, beállított McBride, és egyszerre határozott és békítően 

szelíd modorban megkérdezte: – Mi van, fiúk? 

Yossarian középmagas, kipirult arcú, pirospozsgás férfit 

látott, aki unalmas világosszürke poliészteröltönyt viselt, és széles 

mellkasa akkora pocakban dagadt kifelé és lefelé, hogy a 

nyakától a derekáig olyan volt, mint valami bástya. 

-[115]-

– Hát maga meg ki a fene? – sóhajtotta Yossarian elkeseredetten. 

– Helló – felelte lágyan McBride, annak az embernek a félelmet 

nem ismerő magabiztosságával, aki jól ért minden rendzavarás 

megfékezéséhez. – Lawrence McBride vagyok, a Kikötői 

Hatóság Buszpályaudvarának igazgatóhelyettese. Helló, 

Tommy Valami hézag van? 

– Ez azt hiszi, hogy nagy ember – mondta McMahon. – 

Azt mondja, fontos ember. És azt hiszi, megmondhatja nekünk, 

mit csináljunk. 

– Yossarian őrnagy – mutatkozott be Yossarian. – Itt tartják 

a fiamat, Mr. McBride, ahhoz a falhoz láncolva. 

– Letartóztatták – mondta McBride szívélyesen. – Mit szeretne, 

mit csináljanak vele? 

– Azt akarom, hogy hagyják ott, ahol van, amíg eldöntjük, 

hogy mit csináljunk. Ez minden. Nincs priusza. – A Michaelhez 

legközelebb álló rendőrnek odareccsentette a parancsot. 

– Vegye le róla a bilincset, kérem, de tüstént. 

McMahon egy pillanatig töprengett, aztán jelt adott, hogy 

megengedi. 

– Mondják meg nekünk, mit akarnak csinálni vele, hová 

akarják vinni. Nem szökünk meg – kezdte újra barátságosan 

Yossarian. – nem akarok semmi zűrt. Kibéreljem azt a kocsit? 

Vagy túl sokat beszélek? 

Michael meg volt sértve. – Még azt se olvasták fel, hogy 

jogom van hallgatni. 

– Valószínűleg arra se kérték, hagy mondjon valamit – 

magyarázta McBride. – Vagy kérték? 

-[116]-

– A bilincselés meg fenemód fájt! Nem ez. Az igazi bilincselés, 

az isten verje meg. Ez brutalitás! 

– Mi ellene a vád, Tommy? – kérdezte McBride. 

McMahon lecsüggesztette a fejét. – Lógni akart a metrón. 

– Ugyan már, Tommy – kérlelte McBride. 

– Hol van Gonzales? – Kérdezte McMahon az őrmestertől. 

– Az az a hapsi, aki elkapott! – kiáltott fel Michael. 

Az őrmester elpirult. – Visszament a metrókijárathoz, kapitány, 

teljesíteni a fejkvótáját. 

– Gondoltam, hogy van egy kibaszott kvótájuk! – üvöltötte 

Michael. 

– Őrnagy, nem tudná elhallgattatni a fiát, amíg ezt elintézzük? 

– kérdezte McMahon, mintha szívességet kérne. 

– Tommy – mondta McBride –, nem tudnál egyszerűen 

adni neki egy idézést, aztán feltételesen szabadlábra helyezni? 

Tudjuk, hogy meg fog jelenni az idézésre. 

– Mit gondoltál, mit fogunk csinálni, Larry? – felelte 

McMahon. Úgy fordult Yossarianhoz, mintha szövetségesek 

lennének. – Hallja ezt, őrnagy? Én kapitány vagyok, ez itt őrmester 

volt, most meg ő mondja meg nekem, hogyan végezzem 

a dolgomat. Uram, maga tényleg őrnagy? 

– Nyugalmazott – ismerte be Yossarian. Számos magával 

hordott névjegye közt megtalálta azt az üzleti névjegyet, amit 

keresett. – A névjegyem, kapitány. És adnék egyet magának is, 

Mr. McBride... McBride, ugye?... hátha viszonozni tudom egyszer 

a szívességet. Magát az Isten küldte. 

– És itt az enyém, őrnagy – mondta McBride, aztán Michaelnek 

is adott egyet: – Adok magának is egyet, hátha egyszer 

megint bajba kerül itt. 

-[117]-

* 

Michael egyre csak durcáskodott, amikor McBride társaságában 

kifelé ballagtak. – Nagyszerű dolog, hogy még mindig 

itt vagy és vigyázol rám, mi? – vádaskodott komoran. Yossarian 

csak megvonta a vállát. – Most aztán szar puhánynak érzem 

magamat. 

McBride itt közbelépett. – Hé, maga helyesen viselkedett, 

fiam. – Elhallgatott, kuncogott, aztán hangosan felnevetett. – 

Hogy tudott volna maga meggyőzni minket, hogy összetöri 

kezünket-lábunkat, mikor meg volt bilincselve? 

– Én ezt csináltam? – kérdezte Yossarian rémülten. 

McBride megint nevetni kezdett. – A szavahihetőség, 

ugye? Nem igaz, Yossarian őrnagy? 

– Szólítson Yo-Yónak, az isten szerelmére – mondta 

Yossarian kedélyesen. – Biztos megfeledkeztem a koromról. 

– De még mennyire – rohamozott Michael. – Be voltam 

ijedve, a fene egye meg. Maguk meg csak röhögtek. Bajnok voltál, 

papa – folytatta gúnyosan. – nekem még a hangom is gyönge. 

Mikor egyszer megállított egy zsaru, annyira remegett a kezem, 

hogy attól félt, szívrohamot kaptam, és elengedett. 

– Ilyenek vagyunk, Michael, mikor dühbe jövünk vagy félünk. 

Én begurulok és túl sokat beszélek. 

– Még az igazi nevemet se tudtam megadni nekik, hogy 

higgyenek nekem. És hol a fenében és mikor voltál te valaha 

tényleg őrnagy? 

– Akarsz egy névjegyet? – vihogott ravaszul Yossarian, aztán 

McBride-hoz fordult. – Körülbelül másfél percig – 

magyarázta. – Ideiglenesen előléptettek, mert nem tudták, mi 

mást csinálhatnának velem, aztán hazaküldtek, visszaállították 

az állandó rendfokozatomat, és tisztesen leszereltek. Megkap- 

-[118]-

tam a kitüntetéseimet, megkaptam a stráfjaimat, még a Bíbor 

Szívet is. 

– Megsebesült? – kiáltott fel McBride. 

– Ühüm, és meg is őrült – felelte Michael büszkén. – 

Egyszer elkezdett meztelenül mászkálni. 

– Meztelenül mászkált? – kiáltott fel McBride. 

– És kitüntetést adtak neki – hencegett Michael, most már 

teljesen felszabadultan. – Kitüntették a bátorságáért. 

– Kitüntették a bátorságáért? – kiáltott fel McBride. 

– És nem tudták kitűzni. 

– Mert meztelen volt? 

– Anyaszült meztelen. 

– Nem volt zavarban? Nem csináltak magával semmit? 

– Őrült volt. 

– Miért kapta a kitüntetést, őrnagy? Hogy szerezte a Bíbor 

Szívet? Miért mászkált meztelenül? 

– Ne őrnagyozzon már folyton, Mr. McBride – mondta 

Yossarian. Semmi kedve nem volt most arról a déli származású 

derékgéppuskásról beszélni, aki elesett Avignon fölött, se a 

farokgéppuskásról, a Coney Island-i Sammy Singerről, aki folyton 

elájult, valahányszor odament és meglátta a haldokló derékgéppuskást 

meg Yossariant, aki összevissza hányta magát, 

mikor a kötszerekkel bajmolódva hiába próbálta megmenteni a 

haldoklót. Azóta néha mulatságosnak érezte mindezt, éppen 

ezek miatt a hátborzongató anekdotikus részletek miatt. A sebesült 

derékgéppuskás fázott és fájdalmai voltak, Yossarian pedig 

semmit nem tudott csinálni, amivel felmelegíthette volna. 

Valahányszor Singer magához tért, mindig valami más látványra 

nyitotta fel a szemét, és amit Yossarian éppen csinált, attól 

-[119]-

megint elájult: hol öklendezett, hol bebugyolálta az elhalt húst, 

hol ollót csattogtatott. Miközben a haldokló géppuskás halálra 

fagyott a padlón a mediterrán napsütés pászmájában, Sammy 

Singer pedig folyton elájult, Yossarian levetette az összes ruháját, 

mert a repülőegyenruháját bemocskoló hányadék és vér látványától 

megint rájött a hányhatnék, és émelynő bizonyossággal 

érezte, hogy többé nem akar újra semmiféle egyenruhát viselni, 

soha többé, és mikor leszálltak, a felcserek nem voltak biztosak 

benne, melyiküket tegyék be hármuk közül elsőnek a 

mentőautóba. 

– Beszéljünk inkább magáról. 

Yossarian aztán megtudta, hogy McBride-ot otthagyta a 

felesége – az asszonyt szinte egyik napról a másikra dühödt fúriává 

alakította át valami belső düh, melynek létezését férje soha 

nem is sejtette –, és egyedül él, mióta a lánya a barátjával Kaliforniába 

költözött, ahol gyógytornászként dolgozik. McBride 

szemében házasságának váratlan felbomlása újabb szívszaggató, 

kibogozhatatlan kegyetlenség volt abban a világban, amelyben 

oly sok más kegyetlenséget látott barbár módra fortyogni. 

Larry McBride-nak, a Kikötői Hatóság rendőrsége ötvenéves 

korábbi detektívőrmesterének olyan kisfiús, pirospozsgás arca 

volt, mint egy nehéz időkben önmagába tekintő arkangyalnak. 

Mint zsaru soha nem volt képes túljutni fájdalmas együttérzésén 

az áldozatok minden egyes típusa iránt, amellyel csak találkozott 

– még most is kínozta az a tudat, hogy egy féllábú nő él a 

buszpályaudvaron –, és valahányszor megrázó érzelmi károsodások 

árán felgöngyölített egy bűnesetet, szenvedni kezdett a 

bűnözők iránti együttérzéstől is, akármilyen megrögzöttek, bestiálisak 

vagy ostobák voltak, és akármilyen gonosz volt a bűntettük. 

Szánakozva nézett mindnyájukra, mintha gyerekek volnának. 

Mikor alkalma nyílt teljes nyugdíjjal visszavonulni, és 

elfoglalni a jól fizetett vezető állást a buszpályaudvaron – ahol 

-[120]-

valójában ilyen-amolyan gyámolítóként mostanára egész munkás 

életét kitöltötte –, örömmel ragadta meg a lehetőséget. 

Az általa kielégítőnek tartott házasságának vége akkora 

csapást jelentett számára, melyről a jelek szerint eleinte úgy vélte, 

hogy soha nem fogja kiheverni. Miközben Michael felkészült 

a várakozásra, Yossarian most azon tűnődött, ugyan miféle újdonságot 

akar McBride mutatni neki. 

– Majd maga megmondja – felelte McBride rejtélyesen. 

Előző alkalommal már elárulta a terveit: szülőszobának 

akarta átalakítani a két hátsó tartalékcella egyikét, amelyekre 

soha nem volt szükség, a nem kívánt gyerekeket szülő anyák 

számára, akik általában a sikátorokban vagy a folyosókon tették 

le újszülött csecsemőiket, vagy bedobták őket a szemétkosarakba, 

a hulladékgyűjtőkbe és a kukákba. Saját költségére már oda 

is szállíttatott a lakásából egyes bútordarabokat, melyekre nem 

volt többé szüksége. Yossarian bólogatva hallgatta, kissé beszívta 

az arcát, aztán tovább bólogatott. Megmondhatta volna 

McBride-nak, hogy azok a csecsemők senkinek se kellenek, és 

senki nem törődik azokkal az anyákkal sem, akik szolgálatot 

tesznek a köznek, amikor elhajítják őket. 

A másik tartalékcellával kapcsolatban egyfajta nappali 

gyerekmegőrző központ ötlete jár a fejében, folytatta McBride, 

annak a sok-sok kissrácnak a számára, akik a buszpályaudvaron 

élnek, és ahol anyáik egy tiszta és biztonságos helyen helyezhetnék 

el ivadékaikat, míg ők odakinn ügyködnek, koldulnak 

és kurválkodnak a kábítószerekért, a piáért meg kajáért, továbbá 

a hazulról megszökött srácok számára is, akik folyton 

felbukkannak a városnak ebben a szívében, míg csak jó kapcsolatot 

nem építenek ki egy elfogadható kábszerárussal vagy stricivel. 

Yossarian bűnbánóan vágott közbe. 

-[121]-

– McBride? 

– Azt hiszi, dilis vagyok? – védekezett McBride sietve. – 

Tudom, Tommy szerint dilis vagyok. De szerezhetnénk a kicsiknek 

mobilokat, kitömött állatokat és kifestőkönyveket. A 

nagyobbaknak meg televíziókat és videojátékokat, esetleg számítógépeket, 

azám, még szövegszerkesztőket is. Hát nem tudnák 

ezeket megtanulni? 

– McBride? – ismételte meg Yossarian. 

– Yossarian? – McBride öntudatlanul átvette Yossarian 

számos beszédbeli modorosságát. 

– Mobilokat meg szövegszerkesztőket olyan srácoknak, 

akik kábítószereket meg szexet akarnak? 

– Csak amíg lődörögnek és kapcsolatokat keresnek. Itt nagyobb 

biztonságban lennének, mint bárhol máshol, nem? Mi 

ebben a rossz? Yossarian, mi ezzel a baj? 

Yossarian fáradtan felsóhajtott. Úgy érezte, ez már egyszer 

megesett vele. – Maga egy rendőrőrszobán felállítandó létesítményről 

beszél, leendő gyermekprostituáltak számára. Larry, a 

nagyközönség üvöltene, véres gyilkosságról sikoltozna. Én is. 

– Maga mit csinálna? Mi lenne jobb ennél? Mindenképpen 

idejönnek, nem? 

Mivel McBride azóta hallgatott ezekről a humanitárius 

vállalkozásokról, Yossarian föltételezte, hogy megakadályozták 

vagy megtiltották őket. 

Ma valami új meglepetést tartogatott, és Yossarian kiment 

vele a buszpályaudvar tágas épületébe, ahol mind hevesebben 

zajlottak a legkülönfélébb tevékenységek. Az emberek gyorsabban 

mozogtak, és sokkal többen lettek, automatikusan jöttekmentek, 

mint holmi kísértetek, akik ha szabadon dönthettek 

volna, más utat választanak, mint azok, akiket követtek. Járás 

-[122]-

közben sokan eszegettek, a morzsákat és a csomagolópapírokat 

elpotyogtatva, csokoládérudakat, almát, hot dogot, rósejbnit, 

pizzát, szendvicset majszoltak. Az izgő-mozgó-nyüzsgő csirkefogók 

nagy munkában voltak, ki-ki a maga szakágazatában tevékenykedett, 

a legkülönbek lelkesen, éles szemmel, ravaszul 

vadásztak az alkalmas célpontokra, mások durván és ügyetlenül 

keresgéltek szinte akármit, míg megint mások, nők és férfiak, 

fehérek és feketék üres szemmel, sóvárgó kábulatban lebegtek, 

és nem annyira ragadozóknak, mint inkább megnyomorodott 

zsákmánynak látszottak. 

– Zsebesek – intett az állával McBride egy három férfiból 

és két lányból álló csoport felé, akiknek mind jó volt a megjelenésük 

és latin-amerikaiasak voltak az arcvonásaik. – 

Képzettebbek, mint mi. Még a joghoz is többet értenek. Nézze. 

Transzvesztiták vidám csoportja indult fölfelé a mozgólépcsőn 

a következő szintre, arcukon kozmetikumok fénye csillogott, 

arcra és öltözékre hiú és hermafrodita valamennyi, és az 

egész banda úgy hancúrozott és kacérkodott, mint egy csapat 

serdülő cserkészlány, akiknek magas a hormonszintjük. 

McBride kalauzolásával áthaladtak a félemeleti szint megfigyelőfülkéjét 

alátámasztó oszlopok alatti üres téren. Odafönn 

a számos alkalmazottból álló személyzet békésen kábszerezgetett, 

miközben a buszpályaudvar Kommunikációs Ellenőrző 

Központjában elhelyezett öt tucat videomonitort figyelte. Az 

azúrkék szemű ostoba videokamerák bedugták lapos orrukat a 

két belvárosi háztömb területén terpeszkedő zűrzavaros, hatemeletes 

épületkomplexum minden szintjének minden szegletébe, 

pirulás nélkül bekukucskáltak még a férfivécékbe és a hírhedt 

vészlépcsőházakba is, melyekbe éjszakánként a buszpályaudvaron 

élők legtöbbje bemászott aludni, barátkozni és egykedvűen 

szeretkezni. Milo és Wintergreen már gondolkodott 

rajta, hogy a Kommunikációs Ellenőrző Központot jövedelmező 

-[123]-

vállalkozássá alakítsák át, megnöveljék a képernyők számát, és 

eladják a nézési időt azoknak a mohó bámészkodóknak és játékosoknak, 

akik a Kikötői Hatóság alkalmazottainak helyébe 

lépve megtakarítanák azok fizetését és költséges egészségügyi, 

üdülési és nyugdíjprogramjait. Özönlenének az emberek bámészkodni, 

zsarut játszani és kukkolni. Elnevezhetnék „Az Igazinak. 

Ha visszaesne a bűnözés, megrendezett jeleneteket mutatnának 

be, amivel elegendő szexet és erőszakot biztosíthatnának 

ahhoz, hogy még a legvérszomjasabb fizető tömegeket is 

kielégítsék. 

Japán turistacsoportokat jegyeztethetnének elő. Előbb 

vagy utóbb aztán átadhatnák az egészet egy japán filmvállalatnak. 

McBride elhaladt egy indiánok vezette újságosbódé mellett, 

ahol az újságok meg az olyan színes folyóiratok, mint a 

Time, a The Weekly Newsmagazine, nagybetűs főcímekkel harsogták 

az orosz szocializmus összeomlását és az amerikai kapitalizmus 

nagyszerűségét, továbbá a legfrissebb üzleti csődöket, 

munkanélküliségi adatokat és egy-egy újabb nemzetgazdasági 

jelentőségű óriásvállalat külföldieknek való eladását, aztán az 

egyik vészlépcsőház bejáratához értek. Yossarian nem akart újra 

vállalkozni erre a kiruccanásra. 

– Csak egy emelet – ígérte McBride. 

– Valami szörnyűség? 

– Ilyesmit nem tennék magával. 

Odaföntről kósza hangok visszhangoztak mézédesen. A 

lépcsőház gyakorlatilag üres volt, a padló majdnem tiszta. Ám 

ennek a civilizációnak erős volt a szaga, füst, mosdatlan testek, 

vizelet és ürülék bűze terjengett a levegőben, a rothadás és a 

bomlás bűze, amely hevesen undorító és förtelmesen elviselhetetlen 

volt mindenki számára, kivéve azokat a tömegeket, ame- 

-[124]-

lyek naponta létrehozták. Éjfélre már alig akadt olyan varázslatos 

test, melynek elegendő élettere maradt volna, hogy ne nyomakodjék 

hozzá egy másik, züllöttebb és mocskosabb test. Az 

emberek civakodtak: kiáltások harsantak, veszekedések törtek 

ki, késeltek és összeégették egymást, folyt a szex, a kábszerezés, 

az ivászat, törtek az üvegek; reggelre sebesültek hevertek ott, és 

minden elképzelhető mocsok felgyülemlett, az ipari hulladékot 

kivéve. Nem volt se vizük, se vécéjük. A szemetet csak reggel 

gyűjtötték össze, mikor a helybéliek fölkeltek és elvánszorogtak 

az illemhelyek mosdóihoz és toalettjeihez, hogy megtegyék 

egészségügyi előkészületeiket az előttük álló napi munkára, a 

kiplakátozott tilalmak ellenére megfürödjenek, és kimossák 

szennyesüket a mosdókagylókban. 

A karbantartók arcvédő maszkjaikban mostanára már elvégezték 

a dolgukat, slagjaikkal eltisztogatták az előző éjszakáról 

maradt mocskot, ürüléket, hulladékokat meg a szemetet, a 

megszenesedett gyufaszálakat és az üres kábítószeres fiolákat, a 

kólásdobozokat, az injekciós tűket, a borospalackokat, a használt 

kotonokat és leukoplasztot. A maró fertőtlenítőszer csípős 

szaga kitörölhetetlenül lebegett a levegőben, mint a könyörtelen 

végromlás karbolszagú előhírnöke. 

McBride elindult lefelé a lépcsőn, két pimaszul és unottan 

viselkedő lezüllött férfi mellett, akik marihuánát szívtak és borozgattak, 

majd miután végigmérték, elnémultak: valamiféle 

objektivitással elfogadták és tudomásul vették a belőle sugárzó 

rejtett tekintélyt és bátorságot. A lépcső alján magányos férfi 

aludt, háttal a korlátnak. 

Lementek a beton lépcsőpihenőre, anélkül, hogy megzavarták 

volna, majd óvatosan, lábujjhegyen megkerülték a féllábú 

nőt, akit éppen egy ványadt, fehér fenekű, lila herezacskójú 

férfi erőszakolt meg, néhány méternyire egy nagydarab, barna 

bőrű asszonytól, aki levetette a bugyogóját meg a szoknyáját, és 

-[125]-

a hátát meg a hónalját sikálta holmi nedves törülközőkkel, melyeket 

néhány összehajtogatott száraz törülközővel együtt újságpapírokra 

teregetett ki a két barna bevásárlószatyra mellé. 

Dülledt szemei körül szétszórt szeplők virítottak, és kisebesedett 

kátrányszín májfoltok ültek a nyakán meg a hátán, melyek 

Yossariannak a melanomát juttatták eszébe. A nő végignézett 

rajtuk, aztán gyakorlatias barátságossággal külön-külön mindegyiküknek 

odabólintott. Ujjatlan rózsaszín ingében hatalmasan 

lógtak himbálódzó mellei, a hónalja sötét volt és bozontos. 

Yossarian nem akart lenézni a fedetlen nemi szervére. Nem 

tudta, ki ez a nő, de azt tudta, hogy az égvilágon semmiről nem 

akar beszélni vele. 

A kijárati szintre vezető utolsó, legalsó lépcsőfordulóban 

csak egy monoklis szemű, rongyos piros pulóvert viselő sovány, 

szőke nő ült, aki álmatagon varrogatta elszakadt, mocskos, 

fehér blúzát. Legalul, ahol a lépcső az utcára vezető kijárati 

ajtóval szemben véget ért, valaki máris odaszart a sarokba. Elfordították 

a tekintetüket, és lesütött szemmel mentek tovább, 

mintegy azzal a szorongató rossz előérzettel, hogy valami bűnös 

dologra léphetnek. McBride, ahelyett hogy kifelé tartott 

volna, a lépcső alján megfordult, majd továbbment az ennek a 

legalsó lépcsőpihenőnek majdnem a végéig húzódó sötét árnyékai 

közé, míg egy színtelen ajtóhoz nem ért, amelyet 

Yossarian láthatatlannak talált volna. 

McBride felgyújtott egy lámpát, gyönge sárga volt a fénye. 

A kis helyiségben, melybe beléptek, nem volt más, csak egy 

fémszekrény az egyik fal mellett, rozsdás ajtajai törött sarkokon 

lógtak. McBride szétfeszítette az ajtókat, és belépett a lepusztult 

ócskaságba, melynek nem volt háta. Mikor megtalálta a reteszét, 

kitárta a falba épített bejáratot. 

– Egy narkós talált rá – motyogta sebesen. – Elhitettem vele, 

hogy csak képzelte. jöjjön be. 

-[126]-

Yossariannak elállt a lélegzete a meglepetéstől a szűk előtérben, 

ahol néhány lépésnyire az arca előtt széles tűzvédelmi 

ajtó állta el az útját. Sima katonai zöldre pingált felszínére 

szemmagasságban nagybetűs figyelmeztetést festettek, amely 

senkinek nem kerülhette el a figyelmét, aki olvasni tudott. 

VÉSZBEJÁRAT 

TILOS A BELÉPÉS 


A robosztus ajtó vadonatújnak látszott, karcolás nélküli 

felszínén frissen villogtak a betűk. 

nak. 

– Menjen csak be. Ez az, amit meg akarok mutatni magá- 

– Nincs rá engedélyem. 

– Nekem sincs. 

– Hol a kulcs? 

– Hol a zár? – vigyorgott McBride, diadalmasan félrebillentve 

a fejét. – Menjen. 

A kilincs elfordult. A masszív ajtó olyan könnyedén nyílt 

ki, mintha ellensúlyok mozgatnák, és zajtalan csapágyakon fordulna. 

– Megkönnyítik az embernek a bejutást, igaz? – mondta 

lágyan Yossarian. 

McBride hátramaradt, és Yossariant tuszkolta be elsőnek. 

Yossarian hátrahőkölt, amikor felfedezte, hogy egy kis kovácsoltvas 

pihenőn áll, egy alagút teteje fölött, amely sokkal magasabbnak 

látszott, mint amilyen ténylegesen volt, a szédítően 

meredeken lefelé lejtő lépcső miatt, melynek a tetején állt. Ösztönösen 

tüstént belekapaszkodott a karfába. A lépcsőfokok itt 

fönn aprók voltak, majd egy apró, fényrácsos, elliptikus dobogó 

-[127]-

körül hirtelen irányt változtattak, így a következő lépcsőforduló 

élesen visszafordult alatta, majd ugyanebben a meredeken 

ereszkedő szögben el is tűnt a szeme elől. Ezért nem is láthatta, 

hol ér véget a lépcső az alagsor szakadékában, melynek sötét 

padlatát a jelek szerint újonnan burkolták valamiféle gumírozott 

keverékkel. Amikor lenézett a kacskaringózó szőlőlevelek 

kovácsoltvas mintázatán át, melyek mintha csúfolódtak volna 

saját nehézkes mintájukon, nevetséges módon tüstént egy régimódi 

vidámparknak azok a függőleges csúszdái jutottak 

eszébe, amelyekben az ember sötétben, összefont karral, hanyatt 

fekve beszállt egy hengeres oszlop belsejébe, ezen egyre 

erősebb lendülettel csigavonalban lesiklott, majd végül kirepült 

egy sírvára csiszolt, kerek fapadlóra, ahol ellentétes irányba 

forgó tárcsák lódították hol erre, hol arra, a szájtáti bámészkodók 

nagy gyönyörűségére, míg végül félretaszították a látványosság 

kör alakú részét körülvevő stabil dobogóra. Yossarian 

leginkább arra a csúszdára emlékezett, amelyet Emberi Biliárdasztalnak 

neveztek, az öreg George C. Tilyou Steeplechase 

Parkjában, Coney Islanden, ahol a nézők térségét körülvevő 

vaskorlátba áramot vezettek, és ártalmatlan feszültséggel csípős 

áramütéseket mértek az óvatlan nézőkre, valahányszor valamelyik 

piros egyenruhás, zöld zsokésapkás hintáslegény alkalmasnak 

vélte rá az időpontot. A kezekbe és karokba villanő apró, 

bizsergő tűszúrások hirtelen rohama elviselhetetlenül emlékezetes 

maradt, és mindazok, akik megfigyelték másoknak ezt 

a fél másodpercnyi ijedelmét és rémült zavarát, jót nevettek rajta. 

Az áldozatok is nevettek, csak később. Nevetés tört elő a 

hangszórókból is. Néhány saroknyira onnan torzalakokat mutogattak 

látványosságként, köztük törpe fejű embereket. 

Yossarian most úgyszólván a tetején állt egy majd két 

emelet magas valaminek, egy furcsa föld alatti átjárónak, melynek 

impozáns szélessége mellett nem volt semmi észlelhető 

haszna, és boltozatos mennyezetét őszibarackszín, rovátkolt, 

-[128]-

üreges akusztikus csempék hangszigetelték, keskeny, almazöld 

szegélycsíkkal keretezve. A magas, sima, sötét, vöröses árnyalatú 

kőfalak alját fehér csempék szegélyezték, akárcsak a metróhálózat 

föld alatti állomásait. A furcsa átjáró olyan széles volt, 

mint egy belvárosi sugárút, de járdák és járdaszegélyek nélkül. 

Vasútállomásként is szolgálhatott volna, csakhogy Yossarian se 

síneket, se peronokat nem látott. Aztán a túlsó oldalon, alul észrevett 

egy hosszú, vörös, tükröző nyilat, amely egyik pillanatban 

tüzes péniszre, a másikban pedig lángoló rakétára emlékeztette, 

és előbb hevesen balra lövellt, aztán függőlegesen lefelé 

hajlott a feketével írott szavak felé, amelyek ezt közölték: 

MÉLYALAGSOROK A-Z 

A nyíl fölött, ahol a fehér csempézet véget ért, úgy tízméternyire 

jobbra, egy csillogó, fekete négy szögben felismert egy 

borostyánszínben lumineszkáló nagy nyomtatott Ó betűt. Tudta, 

hogy nyilvánvalóan egy régi óvóhely belsejében járnak, míg 

csak fel nem fedezett odalenn egy ugyanolyan olajzöldszürkére 

festett fémajtót, mint amilyet a háta mögött hagyott. A 

rajta álló feliratnak még aztán sem tudott hinni, miután megigazította 

trifokális szemüvegét, hogy tisztábban lásson a távolba. 

VESZÉLY 

SEMMIFÉLE ROBBANÓSZER 

– Ez legalább két különböző dolgot jelenthet, nem? – 

mondta. 

McBride komoran bólintott. – Én is erre gondoltam. – 

Váratlanul fölkacagott, mintha büszke Lenne magára. – Most 

nézze meg azt a táblát. 

– Miféle táblát? 

– Azt a sötét betűset. A falba van süllyesztve, az ajtónyílás 

mellett. Azt mondja, itt járt valami Kilroy. 

-[129]-

Yossarian kutató pillantást vetett McBride-re. – Kilroy? 

Azt mondja? Itt járt Kilroy? 

– Maga ismeri Kilroyt? 

– Együtt voltam a seregben Kilroyjal. 

– Talán nem ugyanaz a Kilroy. 

– Ő az. 

– A tengerentúlon? 

– Mindenütt. A szent szarba, mostanára már ismernem 

kellene. Akárhol állomásoztam, ő is mindenütt ott volt. Az ember 

mindig látta kiírva a falon. Amikor letartóztattak, és egy 

hétre sittre vágtak, ő is ott volt bekasztlizva. A háború után, 

mikor a főiskolán a könyvtár polcaihoz mentem, ő már járt ott. 

– Meg tudná találni nekem? 

– Soha nem találkoztam vele. Soha nem találkoztam senkivel, 

aki látta. 

– Én meg tudnám találni – mondta McBride. – A tájékoztatás 

szabadságáról szóló törvény alapján. Mihelyt megszerzi a 

társadalombiztosítási számát, fülön tudom csípni. Eljönne velem 

beszélni vele? 

– Él még? 

– Miért ne élne? – kérdezte McBride, aki még csak ötvenéves 

volt. – Többet akarok tudni róla, tudni akarom, mit csinál 

itt. Tudni akarom, hogy a fenében van. 

– Milyen messzire megy le ez az egész? 

– Nem tudom. Nincs rajta a tervrajzokon. 

– Miért zavarja ez magát? 

– Azt hiszem, még mindig detektív vagyok. Menjen le néhány 

lépcsőnyit – utasította ezután McBride. – Próbálja meg. 

-[130]-

Yossarian megdermedt, amikor meghallotta a kezdődő 

lármát. Állat hangja volt, valami eleven jószág ziháló dühe, egy 

veszedelmes, megzavart vadállat baljós felhorkanása, fel-felizzó 

szakaszokban elnyújtott hörgéssé dagadó moraj. Ezután torokhangú, 

halálos morgás jött, a felébresztett erő izgatott remegése 

és irányt változtató végtagok mozgása valahol odalenn, ahová 

nem látott le. Aztán egy másik állat is bekapcsolódott, sőt talán 

hárman is lehettek. 

– Menjen már lejjebb – suttogta McBride. – Még egy lépcsőt. 

Amikor Yossarian megrázta a fejét, McBride megböködte. 

Yossarian lábujjhegyen még egy lépcsővel lejjebb lépett, aztán 

tüstént hallotta, hogy valami csörömpölés kezdődik: mintha 

fém súrlódna kőnek, és fém csilingelne fém ellen, majd ezek a 

zajok sebesen erősödtek, valamiféle gyászos és démoni csúcspont 

felés aztán – mintegy figyelmeztetés nélkül, bár a figyelmeztetések 

könyörtelenül egyre gyűltek – egyszerre elérkezett a 

vulkánkitörés, a robbanás, a metsző ugatások és fülsiketítő 

üvöltések vad, kővé dermesztő tébolydája és az elszabadult 

vadsággal elődübörgő erőteljes mancsok viharos rohama, melyet 

aztán irgalmasan megállított a láncok csikorgó csattanása, 

amitől Yossarian felszökkent rémületében, és ami utána holmi 

hatalmas ballisztikus tömegként visszhangzott a föld alatti helyiség 

összehúzódó homályában, amelyben álltak. A dühödt 

kavarodás még vadabbá vált odalent, az állatok ingerült dühvel 

fordultak az őket megfékező erős pórázok ellen, és teljes természetfölötti 

erejükkel rángatni és tépkedni kezdték őket. Morogtak 

és üvöltöttek, hörögtek és vonítottak, Yossarian pedig csak 

hegyezte a fülét görcsös és irracionális vágyakozásában, hogy 

még többet hallhasson. Tudta, hogy soha nem lesz képes újra 

megmoccanni. Abban a pillanatban, amikor meg tudott mozdulni, 

zajtalanul, hátrálva, szinte alig lélegezve kezdett felfelé 

lépegetni, míg csak fel nem ért a lépcsőpihenőre McBride mellé, 

-[131]-

ahol megfogta McBride karját és jól belécsimpaszkodott. Teste 

hideg lett, mint a jég, izzadt, és kábult félelem fogta el, hogy 

görcsbe rándul és megáll a szíve, vagy elpattan fejében egy ütőér. 

Tudta, nyolc másik módját is ki tudná találni, ahogyan ott 

helyben meghalhatna, ha nem halna meg, mielőtt felsorolhatná 

őket. Ám odalenn a vad szenvedélyek nyers dühe mintha fokozatosan 

csillapodott volna. A megszelídíthetetlen szörnyetegek 

megértették, hogy elszalasztották, és Yossarian megkönnyebbülten 

hallgatta, amint a láthatatlan veszedelmek elcsitulnak, és 

az odalenn lihegő ragadozók, bármik lettek légyen is, láncaikat 

vonszolva visszatérnek sötét búvóhelyeikre, ahonnan előugrottak. 

Végül csönd lett: az utolsó csilingelő zajok olyan finom 

hanggá olvadtak össze, mint egy csengettyű, majd távolodó 

visszhangokká oldódtak, ami teljesen oda nem illő módon valami 

távoli, magányos körhinta kísérteties karneváli zenéjének 

hangzott, aztán az is elhalt a csöndben. 

Yossarian úgy érezte, most már tudja, milyen érzés az, ha 

az embert darabokra szaggatják. Remegett. 

– Mi a véleménye erről? – kérdezte McBride fojtott hangon. 

Fehér volt az ajka. – Mindig ez van, mindig ez történik, valahányszor 

az ember rálép erre a lépcsőre. 

– Hangfelvétel – mondta Yossarian. 

McBride-nak egy pillanatra elállt a szava. – Biztos ebben? 

– Nem – mondta Yossarian, mert maga is meglepődött a 

váratlan megérzésén. – De túlságosan is tökéletes, nem? 

– Hogy érti ezt? 

Yossarian nem akart Dantéról, a Cerberusról, Vergiliusról, 

vagy Kháronról, vagy az Acheron és Styx folyókról beszélni. 

– Talán csak arra szolgál, hogy elriasszon minket. 

-[132]-

– Mondhatom, azt a narkóst pokolian megriasztotta – 

mondta McBride. – Biztos volt benne, hogy hallucinál. 

Tommyn kívül hagytam, hagy mindenki azt gondolja, hallucinált. 

Aztán újfajta zajt hallottak. 

– Hallja ezt? – kérdezte McBride. 

Yossarian hallotta a gördülő kerekek hangját, és lenézett a 

szemközti fal tövébe. Valahonnan a falon túlról sínen gördülő 

kerekek távoli zaja hallatszott, amit a távolság meg az akadályok 

letompítottak. 

– A metró? 

McBride megrázta a fejét. – Az túl messze van. – Mit gondol, 

nem hullámvasút? – tette hozzá töprengve. 

– Megörült? 

– Ez is lehet hangfelvétel, nem? – makacskodott McBride. 

– Miért őrültség ez? 

– Mert ez nem hullámvasút. 

– Honnan tudja? 

– Mert szerintem tudom. Ne játssza már a detektívet. 

– Mikor utazott rajta utoljára? 

– Egymillió ével ezelőtt. De ez túl egyenletes. Nincs gyorsulása. 

Mit akar még? Mindjárt nevetni fogok. Nevezzük vonatnak 

– folytatta Yossarian, mikor a jármű velük szembe ért, 

majd tovább gurult bal felé. Lehetett volna a Bostonból Washingtonba 

közlekedő Metroliner, de ezt McBride tudta volna. 

És amikor a hullámvasútra gondolt, nevetni kezdett, mert eszébe 

jutott, hogy máris sokkal tovább élt, mint valaha gondolta 

volna. 

-[133]-

De benne rekedt a nevetés, amikor meglátta odalenn a fal 

mentén a körülbelül méter magasságban húzódó járópallót meg 

a síneket, amelyek mindkét oldalon eltűntek a térség fehéren 

ködlő, aranyos homályában. 

– Ezek egész idő alatt ott voltak odalenn? – tűnődött. – Azt 

hittem, hallucinálok, mikor az előbb észrevettem őket. 

– Ott voltak – mondta McBride. 

– Akkor biztosan hallucináltam, mikor azt képzeltem, 

hogy nem voltak ott. Tűnjünk innen a fenébe. 

– Le akarok oda menni – mondta McBride. 

– Én ugyan nem megyek magával – közölte vele 

Yossarian. 

Soha nem szerette a meglepetéseket. 

– Hát nem kíváncsi? 

– Félek a kutyáktól. 

– Azt mondta, csak hangfelvétel volt – mondta McBride. 

– Az esetleg még jobban megrémít. Menjen Tommal. Ez a 

dolga. 

– Nem tartozik Tommy körzetébe. Nekem meg itt se szabadna 

lennem – vallatta be McBride. – Tőlem azt várják, hogy 

szerezzek érvényt ezeknek a korlátozásoknak, nem azt, hogy 

megsértsem őket. Most észrevesz valamit? – tette még hozzá, 

mikor visszafordultak és elindultak fölfelé a lépcsőn. 

Yossarian most pillantotta meg a fémajtó belső oldalán a 

két erős zárat, egy rugósat meg egy reteszeset. A zárak fölött 

vékony, négyszögletes lakkréteg alatt fehérrel nyomtatott feliratot 

látott skarlátszín alapon, amely így szólt: 

VÉSZKIJÁRAT 

-[134]-

TILOS A BEMENET 

EZT AZ AJTÓT HASZNÁLAT KÖZBEN ZÁRVA 

ÉS BERETESZELVE KELL TARTANI 

Yossarian megvakarta a fejét. – Erről az oldalról úgy néz 

ki, hogy kinn akarják rekeszteni az embereket, nem? 

– Vagy benn? 

Azt mondaná, találgatta, amikor továbbindultak kifelé, 

hogy ez egy régi óvóhely lehet, ami nincs rajta a régi tervrajzokon. 

Elismerte, hogy nem tudja megmagyarázni a feliratokat, 

miközben McBride csöndesen becsukta a tűzvédelmi ajtót, és 

lelkiismeretesen eloltotta a villanyt, hogy minden ugyanúgy 

maradjon, ahogy volt, mikor bejöttek. 

– És a kutyák, a gyilkos őrkutyák hangja? 

– Azt hiszem, az emberek elriasztására szolgál, az olyanokéra, 

mint az a narkós és maga meg én. Miért akarta, hogy 

megnézzem? 

– Hogy tudjon róla. Maga mintha mindenről tudna. 

– Erről nem tudtam. 

– És maga olyasvalaki, akiben megbízom. 

A föntről lehallatszó hangokból tudtak, hogy időközben a 

lépcsőház jócskán zsúfoltabb lett. Tisztán hallották a harsány 

röhögéseket, az üdvözletek és felismerések vontatott üdvrivalgásait, 

a trágárságokat, orrukba csapott a meggyújtott gyufák, a 

kábítószer meg az égett újságpapír szaga, hallották, amint öszszetörnek 

egy üveget, hallották a csurgást, mikor egy emelettel 

följebb egy férfi meg egy nő vizelt, és a szagát is érezték. A legalsó 

lépcsősor tetején meglátták a féllábú nőt, aki fehér volt, de 

egy férfival meg két nővel borozgatott, akik feketék voltak. 

Üres arckifejezéssel, teljes kábulatban beszélt, és rózsaszín fe- 

-[135]-

hérneműt gyűrögetett ölében nyugvó markában. Ócska, szilánkosra 

és szálkásra repedezett, mocsokfoltos famankói a csípője 

mellett hevertek a lépcsőn. 

– Szerez magának egy tolószéket – magyarázta korábban 

McBride –, és valaki ellopja. Aztán a barátai lopnak valaki mástól 

egy másikat. Aztán valaki azt is ellopja. 

McBride ezúttal a kijárati ajtóhoz ment, és Yossarian a járdán 

találta magát. Elhaladtak az alagsori szint felhajtórámpáin 

álló buszok mellett, ahol jóval zajosabbak voltak a kipufogógázok 

robbanásai és a túrázó motorok, a levegő pedig dízelfüsttől 

és a forró gumik szagától bűzlött, aztán elmentek a beszállóállomások 

mellett, ahonnan távolsági buszok indultak El 

Pasóba és Saint Paulba, melyeknek csatlakozásaik voltak meszsze 

fel Kanadába és Mexikón át le Közép-Amerikába. 

McBride vállalkozói örömét lelte a buszpályaudvar hatékonyságában, 

és folyékonyan áradtak a nyelvéről a számok: 

majd ötszáz beszállókapu, hatezer-nyolcezer busz és majd kétszázezer 

ki- és beszálló utas minden normális munkanapon. A 

munka folyik, a pályaudvar működik, bizonygatta sietve, és ez 

a lényeg, nem? 

Yossarian ebben nem volt biztos. 

Most fölmentek a mozgólépcsőn az első, központi szintre. 

Mikor elhaladtak a Kommunikációs Központ mellett, viszolyogva 

pillantottak a férfi és női kurvák csordáira, melyek máris 

gyülekeztek a prostitúció központi térségeiben, ahol alattomos 

és szánalmas légiókban egyre többen és többen zsúfolódtak öszsze, 

mint az anyag emberformájú, érzéketlen, egyetlen központi 

tömegbe vonzott molekulái, amelyből nem tudják és nem akarják 

kiszabadítani magukat. Elcsörtettek egy összeaszott fekete 

nő mellett, aki fűző nélküli tornacipőben ácsorgott az államilag 

engedélyezett sorsjegyárusok és lottózók standjai között egy 

oszlop mellett, és egy mocskos papírpoharat nyújtogatott maga 

-[136]-

elé, miközben dallamtalanul kántálta: – Tizenöt centet? Adtok 

tizenöt centet? Valami kaját? Maradék kaját? – Egy ősz hajú, 

dagadt nő, zöld ír sapkában, zöld pulóverben és szoknyában, 

mocskos lábain kelésekkel, egy ír dalt énekelt, hamisan, boldog 

és recsegő hangon, mellette egy piszkos tizenéves kölyök aludt 

a földön, míg egy őrült szemín, karcsú, csokoládészínű, magas 

férfi, aki makulátlanul tiszta volt és mintha csupa csontból állt 

volna, a keresztény üdvösséget prédikálta karibi akcentussal 

egy kövér fekete nőnek, aki bólogatott rá, meg egy lehunyt 

szemű sovány déli fehérnek, aki izgatottan helyeslő kiáltásaival 

folyton közbevágott. Ahogy közeledni kezdtek a rendőrőrszobához, 

Yossariannak egy rosszindulatú szeszély eszébe juttatta, 

hogy valami különlegeset szeretett volna megtudni a rátermett 

kalauzától. 

– McBride? 

– Yossarian? 

– Beszéltem a barátaimmal. Arra gondolnak, hogy esküvőt 

rendeznek itt a pályaudvaron. 

McBride jócskán elpirult. – Hogy ne, hé, ez remek ötlet. 

Igen, Yo-Yo. Beszállhatnék és segíthetnék. Szép esküvőt tudnánk 

csinálni nekik. Azt hiszem, meg tudnánk csinálni. Még 

mindig megvan az az üres cella a srácoknak. Azt átalakíthatnánk 

kápolnának. És a szomszéd ajtó mögött... ööö... még mindig 

ott van az ágy a nászéjszakára. Adhatnánk nekik egy nagy 

esküvői reggelit valamelyik kajáldában, és talán vehetnénk nekik 

pár lottószelvényt is ajándékba, hogy szerencsét hozzon. Mi 

ebben olyan mulatságos? Miért ne tudnák hasznát venni? 

Yossariannak egy teljes percébe telt, amíg abba tudta 

hagyni a nevetést. – Nem, Larry, nem – magyarázta. – Én egy 

nagy, gigantikus esküvőről beszélek. Előkelő társaság, vendégek 

százai, a buszfelhajtókon limuzinok, riporterek és kamerák, 

-[137]-

táncparkett és nagyzenekar, esetleg két táncparkett és két nagyzenekar. 

– Megőrültél, Yo-Yo? – Most McBride kezdett el vihogni. 

– A főbiztosok ezt sose engednék meg! 

– Ezek az emberek ismerik a főbiztosokat. Ők is ott lennének, 

mint vendégek. Meg a polgármester és az érsek, talán még 

az új elnök is. Titkosszolgálatosok és egy század rendőr. 

– Ha elhoznád az elnököt, megengednék, hogy lemenjünk 

legalulra és körülnézzünk. A Secret Service is ezt akarná. 

– Hogyne, te is ezt szeretnéd. Az év esküvője lenne. Híres 

lenne a pályaudvarod. 

– Ki kellene pucolni belőle az embereket! Leállítani az öszszes 

buszt! 

– Neem! – rázta Yossarian a fejét. – A buszok meg a tömegek 

részei lennének a mulatságnak. Bekerülne az újságokba. 

Lehet, hogy fényképet is hoznának a belső oldalon rólad és 

McMahonról, ha jó pózba vágjátok magatokat. 

– Vendégek százai? – ismételte meg McBride élesen. – 

Zenekar és táncparkett? És Limuzinok? 

– Úgy talán ezerötszáz! Használhatnák a buszfelhajtókat, 

és odafönn parkolhatnának a garázsaitokban. És élelmiszerszállítók 

és virágosok, pincérek és csaposok. Felvonulhatnának a 

mozgólépcsőkön a zene ritmusára. Megbeszélhetnék a zenekarokkal. 

– Ezt nem Lehet megcsinálni! – jelentette ki McBride. – 

Minden rosszul sülne el. Katasztrófa lenne. 

– Remek – mondta Yossarian. – Akkor bele akarok vágni. 

Nézz utána a kedvemért, kérlek. Ugye megteszed? Tűnés az 

utamból! 

-[138]-

Ezt az utóbbit egy elébe kerülő olajos képű hispániai férfinak 

reccsentette oda aki csábítóan, cinkos és sértően bizalmas 

mosollyal villantott feléje egy lopott American Express hitelkártyát, 

boldogan kántálva: – Most lopták, most lopták. El ne menjen 

hazulról nélküle. Ellenőrizheti, ellenőrizheti. 

A rendőrőrszobára nem futott be jelentés újabb halott csecsemőkről, 

közölte az ügyeletes tréfás pimaszsággal McBridedal. 

– És élőkről se. 

– Utálom ezt a fickót – motyogta McBride, és kellemetlenül 

elpirult. – Azt hiszi, én is őrült vagyok. 

McMahon nem volt benn, sürgősen elhívták. Michael pedig, 

aki közben befejezte a rajzát, könnyedén megkérdezte: 

– Hol voltatok? 

– Coney Islanden – felelte vidáman Yossarian. – És képzeld 

el, ott járt Kilroy 

– Kilroy? 

– Igaz, Larry? 

– Ki az a Kilroy? – kérdezte Michael. 

– McBride? 


– Egyszer Washingtonban elmentem, hogy megkeressek 

egy nevet a Vietnami Háborús Emlékművön, amin mindenkinek 

rajta van a neve, aki ott esett el. Kilroy ott is rajta volt, egy 

Kilroy. 

– Ugyanaz? 

– Honnan a francból tudjam? 

-[139]-

– Utána fogok nézni – ígérte McBride. – És beszéljünk még 

egy kicsit arról az esküvőről. Lehet, hagy meg tudnánk csinálni. 

Azt hiszem, meg tudnánk. Ennek is utána fogok nézni. 

– Mi ez azzal az esküvővel? – kérdezte Michael vadul, 

amikor kiléptek az őrszobáról és a buszpályaudvaron keresztülvágva 

útnak indultak. 

– Nem az enyémről van szó – nevetett Yossarian. – Túl 

öreg vagyok én már ahhoz, hogy újra megnősüljek. 

– Túl öreg vagy hozzá, hogy újra megnősüljél. 

– Éppen ezt mondtam. Te meg még mindig túl fiatal vagy? 

Lehet, hogy a házasság nem jó, de nem is mindig teljesen rossz. 

– Túl sokat beszélsz. 

Yossariannak megvolt a módszere, amivel átvágott a koldusok 

közt: a zsebébe dugott és összehajtogatott napi ellátmányból 

egydollárosokat lökött oda azoknak, akik félénknek, 

meg azoknak, akik fenyegetőnek látszottak. Amikor egy gyulladásos 

szemű, esetlen férfi, kezében egy darab ronggyal, felajánlotta, 

hogy egy dollárért megtörölgeti a szemüvegét, vagy 

ripityára töri, ha visszautasítja, Yossarian adott neki két dollárt, 

és eltette a szemüvegét. Semmi meglepő dolog nem látszott 

többé szokatlannak a szabad vállalkozásnak ebben a deregulált 

korszakában. Tudta, hogy kimondták rá a halálos ítéletet, de 

megpróbálta eufemisztikusan közölni Michaellel a hírt. – 

Michael, azt akarom, hogy tarts ki a jogi karon – döntette el 

komolyan. 

Michael odébb lépett. – Hagyd ezt a süket dumát, papa. 

Nem akarom. Drága is. Egy szép napon – folytatta néma csüggedt 

szünet után – szeretnék valami olyan munkát végezni, 

amit érdemes. 

– Tudsz ilyet? A jogi tanulmányaidat én fizetem. 

-[140]-

– Nem fogod tudni, mire gondolok, de neon akarom parazitának 

érezni magam. 

– Igenis tudom. Én azért hagytam ott az árutőzsdét, a valutatőzsdét, 

a részvénytőzsdét, az arbitrázst és a beruházási 

bankszakmát. Michael, még hét évet adok neked, amíg jó 

egészségben leszek. Ez a legtöbb, amit ígérhetek neked. 

– Mi történik aztán? 

– Kérdezd meg Arlene-t. 

– Ki az az Arlene? 

– Az a nő, akivel együtt élsz. Nem ez a neve? Akinek a 

kristályai meg a tarokk-kártyái vannak. 

– Az Marlene, és elköltözött. Mi történik velem hét év 

alatt? 

– Velem, te átkozott bolond. Hetvenöt éves leszek. Máris 

hatvannyolc vagyok. Hét további évet garantálok neked, amíg 

jó lesz az egészségem, ezalatt meg kell tanulnod, hogyan élj 

nélkülem. Ha nem, meg fogsz fulladni. Utána semmit sem tudok 

ígérni neked. Nem tudsz pénz nélkül élni. Ha egyszer megszoktad 

a pénzt, szenvedélyeddé válik. Az emberek lopnak, 

hogy megszerezzék. A legtöbb, amit rád tudok hagyni, adózás 

után körülbelül félmillió lesz. 

– Félmillió dollár? – vidult fel Michael, csak úgy ragyogott. 

– Ez egy vagyonnak hangzik! 

– Nyolcszázalékos kamat mellett – közölte vele Yossarian 

kereken –, évi negyvenezret fogsz kapni. Legalább a harmada 

elmegy adóba, így neked huszonhétezer marad. 

– Hé, hisz az semmi! Abból nem tudok megélni 

– Ezt is tudom. Ezért beszélek neked túl sokat. Hol a jövőd? 

Látsz valami jövőt? Erre gyere. 

-[141]-

Kitértek egy fiatalember útjából, aki tornacipőben futott az 

életéért fél tucat ugyanolyan gyorsan haladó rendőr elől, akik 

különböző oldalakról közelítettek felé, mert éppen meggyilkolt 

valakit a késével a buszpályaudvar egy másik részében. Nehéz, 

fekete bakancsában köztük dübörgött Tom McMahon, aki 

mintha rosszul lett volna az erőfeszítéstől. 

Mikor elölről elvágták az útját, a fürge ifjú mindnyájukat 

otthagyta a csávában, mert édes kanyarral eltűnt abban a vészlépcsőházban, 

amelyen Yossarian is lement McBride-dal. Valószínűleg 

soha többé nem fognak hallani róla, tűnődött 

Yossarian ábrándosan – vagy ami még jobb, máris visszaért az 

ő szintjükre, és ott ballag mögöttük ártatlan pofával a tornacipőjében. 

Elmentek egy férfi mellett, aki ülve szundikált saját vizeletének 

tócsájában, aztán egy másik kiütött tizenéves mellett, 

majd azon kapták magukat, hogy elzárja előlük az utat egy valahol 

a negyvenedik éve felé járó csontsovány nő, akinek zilált 

volt a szőke haja, és lila fekély éktelenkedett a száján. 

– Egy petákért megcsinálom magának, miszter. 

– Kérem – kerülte meg Yossarian. 

– Mind a kettőjüknek megcsinálom, fejenként egy petákért. 

Egyszerre csinálom kettőjüknek, fejenként egy petákért. 

Papa, mind a kettőjüket megcsinálom egyetlen petákért. 

Michael feszült mosollyal gyorsan körülszökdécselte a 

nőt, aki elkapta Yossarian kabátujját, és belecsimpaszkodott. 

– Megnyalogatom a tökeit. 

Yossarian botladozva szabadította ki magát. Megalázták. 

Égett az arca. Michael pedig elképedt, hogy apját ennyire megrendültnek 

látja. 

-[142]-

10. GEORGE C. TILYOU 

Sok-sok szinttel lejjebb Mr. George C. Tilyou, a nyolcvan 

éve halott Coney Island-i vállalkozó a pénzét számolgatta redőnyös 

íróasztala mellett, és a világ tetején érezte magát. Pénzének 

végösszege soha nem csökkent. Szemmel tartotta a 

Steeplechase mulatóparkból maga után hozatott hullámvasútjának 

indító- és végállomását. Vágányai még soha nem látszottak 

annyira újnak, mint most, ahogy fölemelkedtek a legmagasabb 

gravitációs esés csúcsa felé, majd eltűntek szem elől a Mr. 

Tilyou által elfoglalt barlangszerű alagútban. Büszkeség töltötte 

el, amikor megszemlélte impozáns körhintáját, az El Dorádót, 

amelyet eredetileg II. Vilmos német császár számára készítettek, 

és alighanem még mindig a legnagyszerűbb körhinta volt a 

világon. Lovakat, gondolákat, faragott kacsákat és disznókat 

hordozó három dobogója mind más-más sebességgel forgott. 

Gyakran el is indította és megforgatta El Dorádó körhintáját, 

amelyen most nem ült senki, csak hogy lássa csillogó tengelyének 

ezüstös tükreit, és élvezze gőzorgonájának harsány hangját, 

ami – mint tréfásan szerette mondogatni – zene volt a fülének. 

Hullámvasútját átkeresztelte Sárkánybarlangnak. Egy másik 

helyen állíttatta fel a Szelek barlangját, melynek bejáratánál 

a Varázshordó hömpölygött, ami tüstént forgó aljára döntötte a 

gyakorlatlan vendégeket, és zűrzavaros kavargásban taszigálta 

őket egymásnak, míg csak a túlsó végén kimászva újra talpra 

nem tudtak állni, vagy a hintáslegények vagy a tapasztaltabb 

vendégek talpra nem segítették őket. Volt aki tudta, hogyan lehet 

kalimpálás nélkül átmenni rajta, pusztán kissé átlósan kellett 

járni benne, a forgás irányával szemben, de ebben nem volt 

mulatság. Egyesek azt is tudták, hogyan kell fölfelé kaptatni a 

-[143]-

lefelé mozgó padlón, és anélkül, hogy bárhová eljutottak volna, 

örökké egy helyben maradtak, de ez se volt nagy mulatság. 

Mindkét nembeli bámészkodóknak különleges gyönyörűséget 

szerzett, amikor tanúi lehettek az egyensúlyukat vesztett csinos 

hölgyek szorult helyzetének, akik kapkodva próbálták lefogni a 

szoknyájukat azokban az időkben, amikor a pantalló még nem 

számított tiszteletre méltó és illedelmes ruhadarabnak a női öltözködésben. 

Még emlékezett rá, amikor mint a mulatópark legfőbb 

szószólója és impresszáriója kijelentette: – Ha Párizs Franciaország, 

akkor június és szeptember között Coney Island maga a 

világ. 

Pénze, melyet mindennap leült megszámolni, soha nem 

veszített az értékéből és soha nem öregedett. A készpénze elpusztíthatatlan 

volt, és mindig megőrizte az értékét. A háta 

mögött tornyosuló öntöttvas pénzszekrény magasabb volt nála. 

Megvoltak a régi időkből az őrei és a hintáslegényei, akik vörös 

kabátokba öltöztek, zöld zsokésapkával, szintén a régi időkből. 

Sokan kezdettől fogva a barátai voltak, és mindörökre vele maradtak. 

Szakértőkkel, ügyvédeivel és bankáraival dacolva, és hátborzongató, 

makacs zsenialitással rájuk cáfolva időben sikerült 

mindezt magával vinnie, sikerült mindahhoz ragaszkodnia, 

amit különösen értékelt és meg akart tartani. Feleségéről és 

gyermekeiről végrendeletében megfelelően gondoskodott, de a 

tulajdonleveleket, a hitelleveleket és váltókat, valamint a nagy 

mennyiségű készpénzt utasításai szerint egy elpusztíthatatlan, 

lepecsételt vízálló ládikóba rakták, és vele együtt temették el a 

brooklyni Green-Wood temetőben a sírjába, sírkövére pedig a 

következő feliratot vésték: 

SOK REMÉNY SZÁLLT SÍRBA ITT 

-[144]-

Miközben örökösei és végrendeletének végrehajtói civakodtak 

egy-mással és a kormányzat adótisztviselőivel, a 

Steeplechase (a „Mulatni Mész”) hol egyik, hol másik része tűnt 

el könyörtelenül a föld színéről, kivéve az Ejtőernyős Ugrás fallikus 

acélgerendázatának tönkrement csontvázát, amely már 

jóval az ő halála után került oda, és olyan attrakció volt, melyet 

ő elvetett volna, mert szelíd és szabályos volt, és se nem rémítette, 

se nem csiklandozta a nézőket vagy a vendégeket. Mr. 

Tilyou azokat a dolgokat élvezte, amelyek meglepték és zavarba 

ejtették az embereket, megsemmisítették a méltóságukat, 

esetlenül egymás karjaiba taszították a fiúkat meg a lányokat, és 

némi szerencsével egy szempillantásnyira felvillantották a női 

lábikrákat és alsószoknyákat, sőt néha még a bugyogókat is az 

elragadtatott nézőközönség szeme előtt, amely hozzájuk hasonlóan, 

vidáman nevetve szemlélte teljes tehetetlenségük nevetséges 

komédiáját. 

Mr. Tilyou mindig elmosolyodott, amikor eszébe jutott a 

sírkövén álló felirat. 

Semmi olyasmit nem tudott kigondolni, ami hiányzott 

volna neki. Volt egy második hullámvasútja is, a Tornádó. Állandóan 

hallotta a feje fölött megálló, majd újra elinduló metrószerelvényeket, 

amelyek nyári vasárnapokon százezres tömegeket 

vittek a tengerpartra, és hallotta az ide-oda száguldozó 

autók és nagyobb szállítójárművek kipufogóinak köhögését. 

Amikor egy szinttel följebbről meghallotta a folyóvizű csatorna 

vizének bugyborgását és csapdosását, előhozatta a lapos fenekű 

csónakjait, és újra üzembe helyezte a Szerelem Alagútját. Megvolt 

az Ostor meg az Örvény, amelyek megdülöngéltették és 

félresodorták azokat, akik befizettek rájuk, és megvolt az Emberi 

Biliárdasztal is, a kamrájában rejlő függőleges csúszdával és 

alján a forgó korongokkal, melyek hol erre, hol arra görgették a 

hanyatt fekvő embereket, miközben azok visítoztak boldogtalan 

örömükben, és egész idő alatt azon imádkoztak, hogy csak 

-[145]-

legyen már vége. A vigyázatlanok számára még mindig megvoltak 

a korlátokba vezetett áramütései, a szabályos alakúak 

számára pedig a tükrei, amelyek vidám és nevetséges szörnyekké 

torzították őket. És megvolt a vigyorgó, rózsaszín képű 

védjegye is, az a démoni, lapos arc, a lapos fejével, az elválasztott 

hajával és a szélesre tátott szájával, amely teli volt fehér 

csempékhez hasonló kocka alakú fogakkal, melyektől az emberek 

első alkalommal hitetlenkedve hőköltek vissza, de legközelebb 

már kedélyesen úgy fogadták őket, mint ami természetes. 

Odalentről, valami ismeretlen szintről vasúti kocsik megmegismétlődő 

sima robogását hallotta, melyeknek éjjel-nappal 

forogtak és gördültek a kerekei, de nem volt kíváncsi rájuk. 

Csak az érdekelte, amit képes volt birtokolni, és csak azt kívánta 

birtokolni, amit láthatott, megfigyelhetett, és egy kapcsoló 

vagy egy kar legegyszerűbb elmozdításával ellenőrizhetett. 

Szerette a villamosság szagát és az elektromos szikrák friss pattogását. 

Több pénze volt, mint amennyit valaha is el tudott volna 

költeni. Vállalatban nem vállalt részt, és nem sok alapját látta az 

alapítványoknak. John D. Rockefeller mostanában rendszeresen 

eljárt hozzá aprópénzt koldulni és ingyen meneteket kunyerálni, 

J. P Morgan pedig, aki Istennek ajánlotta a lelkét, nem kételkedett 

abban, hogy az Úr magához fogja ölelni, szintén szívességeket 

kért tőle. Mivel kevésből kellett élniük, nem sok mindenük 

volt, amiért éljenek. A gyerekeik nem küldtek nekik 

semmit. Mr. Tilyou gyakran meg is mondta nekik, hogy ezt előre 

megmondhatta volna. Pénz nélkül pokol tud lenni az élet. 

Mr. Tilyounak az volt a gyanúja, hogy az üzlet mindig mindenütt 

olyan lesz, mint rendesen, és megmondta nekik azt is, hogy 

ezt is megmondhatta volna nekik. 

Mr. Tilyou elegáns volt, jól öltözött, éber és nett. Keménykalapja, 

a pincs, amelyre büszke volt, makulátlanul lógott fogasának 

kampóján. Mostanában mindennap szárnyas gallérú, fe- 

-[146]-

hér inget vett fel, tökéletesen megkötött és csinosan öltönyének 

mellénye alá bújtatott széles, sötét selyem nyakkendővel, vékony, 

barna bajuszának hegyét pedig soha nem mulasztotta el 

kivikszolni. 

Első jelentős sikerét egy olyan óriáskerékkel aratta, amely 

csak feleakkora volt, mint az, amelyik Chicagóban megragadta 

a képzeletét, és amelyről már elkészülte előtt merészen kijelentette, 

hogy a legnagyobb a világon. Miután felcicomázta Mr. 

Edison új izzólámpáinak százaiból álló kábító füzéreivel, az elragadtatott 

vendégek izgalomba jöttek és remekül szórakoztak. 

– Soha egy árva lelket semmiben be nem csaptam – 

szerette kijelenteni –, és soha nem adtam palimadárnak egyenlő 

esélyt. 

Szerette az olyan járgányokat, amelyek körbejártak, és oda 

vitték vissza a résztvevőket, ahonnan elindultak. Úgy érezte, a 

természetben a legkisebbektől a legnagyobbakig szinte minden 

körbejár, és visszatér arra a pontra, ahonnan elindult, hogy aztán 

újra nekiinduljon. Mulatságosabbnak tartotta az embereket 

egy ketrec majomnál, és szerette őket majommá változtatni és 

az ártatlan nyilvános megszégyenítés olyan trükkjeivel manipulálni, 

amelyek mindenkinek örömet szereztek, és amelyekért 

mindnyájan fizettek: a kalapért, amelyet elfújt az erős légáramlat, 

a vállakig felröppenő szoknyákért, a mozgópadlókért és az 

összedűlő lépcsőkért, a rúzzsal összekent párocskákért, akik a 

Szerelem Alagútjának rejtegető sötétjéből kisodródtak a fénybe, 

ahol elképedten szerették volna tudni, ugyan miért rázza az általuk 

nyújtott látványtól a bámészkodókat a nevetés, amíg csak 

a trágár tréfacsinálók rájuk nem kiabáltak, és meg nem mondták 

nekik. 

És továbbra is megvolt az otthona. Mr. Tilyou valamikor a 

Steeplechase mulatóparkkal szemben, a Surf Avenue-n lakott, 

egy jókora gerendavázas házban, amelyhez az előtte húzódó 

-[147]-

keskeny járdáról kőből épült alacsony lépcső vezetett. Aztán 

nem sokkal a temetése után mintha mindez elkezdett volna belesüppedni 

a földbe. A legalsó lépcsőnek a járdához csatlakozó 

függőleges oldalára annak idején a kőfaragóval bevésette családi 

nevét, a TILYOU-t. Először az egész évben a környéken lakó 

szomszédok vették észre útban a moziba vagy a földalattiállomásra 

a névbetűk állásából, hogy a lépcső a jelek szerint 

kezd besüllyedni a kövezetbe. Mire az egész ház eltűnt, már 

nem sok figyelmet fordítottak erre a további üres telekre ezen a 

lepusztult környéken, amely rég túl volt a fénykorán. 

Annak a keskeny földcsíknak az északi oldalán, amely a 

Coney Islandet alkotja – a Gravesend Bay nevű víztükör terül 

el. Az ottani festékgyár akkoriban sok ként fogyasztott. A serdülő 

fiúk égő gyufaszálakat nyomtak az épület közelében a földön 

talált sárga rögökhöz, és elégedett kíváncsisággal nézték, 

ahogy könnyedén meggyulladnak, majd kékes lánggal, kénszagot 

árasztva elégnek. Állt a közelben egy jéggyár is, amely egyszer 

egy látványos fegyveres rablás színhelye volt, és a tetteseinek 

sikerült egy gyors motorcsónakkal megszökniük, kirobogtak 

vele a Gravesend Bay vizeire, és elmenekültek. Így hát a tűz 

és a jég már régen megvolt, mielőtt az otthoni hűtés gyakorlati 

lehetőséggé vált. 

A tűz állandó veszélyt jelentett, és Coney Islanden időről 

időre nagy tüzek lángoltak fel. Miután Mr. Tilyou végignézte 

hogyan pusztítják el a lángok első mulatóparkját, órákon belül 

plakátokat ragasztatott ki, amelyek legújabb attrakcióját, a 

Coney Island-i tűzvészt hirdették, jegyszedői pedig buzgón 

gyűjtötték be a látogatóknak felszámított tízcentes belépti díjat, 

akik alig várták, hogy beléphessenek az elpusztított területre és 

rávethessék a szemüket a füstölgő romokra. Hogy miért nem 

jutott ez nekem eszembe, füstölgött az Ördög. Még a Sátán is 

Mr. Tilyounak szólította. 

-[148]-

Negyedik könyv 

-[149]-

11. LEW 

Sammy meg én ugyanazon a napon jelentkeztünk önkéntesnek. 

Négyen indultunk el együtt. Mindnyájan a tengerentúlra 

kerültünk. Mind a négyen visszajöttünk, bár én fogságba estem, 

Sammyt pedig lelőtték, és a vízbe pottyant, egy másik alkalommal 

pedig kényszerleszállt egy Éhenkórász Joe nevű feledékeny 

pilótával, aki elfelejtette kipróbálni a futószerkezet kiengedésére 

szolgáló vészkapcsolót. Senkinek nem esett baja, 

mondja nekem Sammy, a pilóta, Éhenkórász Joe pedig kitüntetést 

kapott. Milo Minderbinder akkor géhás tiszt volt, nem pedig 

az a nagy háborús hős, akinek most megpróbálja kiadni 

magát. Sammynek volt egy Őrnagy Őrnagy nevű századparancsnoka, 

aki soha nem volt megtalálható, amikor valaki beszélni 

akart vele, meg egy Yossarian nevű bombázótisztje, akit 

szerinte kedveltem volna, és aki, miután a gépükön egy fickó 

elvérzett és meghalt, levetette az egyenruháját, és még a fiú temetésén 

is meztelenül üldögélt egy fán, meséli Sammy. 

Metróval mentünk önkéntesnek jelentkezni a sereg nagy 

toborzóközpontjába, Manhattanba, a Grand Central pályaudvarra. 

Ez olyan része volt a városnak, ahová a legtöbben szinte 

soha nem jártunk. Orvosi vizsgálat volt, amiről már hallottunk 

az idősebb fiúktól, akik már bevonultak. Forgattuk a fejünket és 

köhögtünk, lecsapoltuk a fejadagot, előrehajoltunk és széthúztuk 

a farpofáinkat, miközben egyfolytában csodálkoztunk, hogy 

ugyan mit keresgélnek ott. Nagybátyánktól és nagynénéinktől 

hallottunk ugyan már aranyérről, de igazából nem tudtuk, mi 

az. Egy pszichiáter négyszemközt kifaggatott, és megkérdezte, 

szeretem-e a lányokat. Annyira szeretem., hogy megbaszom 

őket, feleltem. 

Irigynek látszott. 

Sammy is szerette volna őket, de nem tudta, hogy kell. 

-[150]-

Elmúltunk tizennyolc évesek, és ha kivártuk volna a tizenkilencet, 

besoroztak volna, FDR megmondta, és ezt adtuk 

okul a szüleinknek is, akik nem voltak túl boldogok, hogy elmegyünk. 

Olvastunk a háborúról az újságokban, hallottunk róla 

a rádióban, láttuk pompásan megcsinálva a hollywoodi filmekben, 

és jobbnak ígérkezett, mint otthon maradni, nekem 

apám hulladéküzletében, Sammynek az irattári kalitkában a 

biztosítótársaságnál, ahol dolgozott, vagy Winternek a szivarboltban, 

ami csak álcázásul szolgált apjának a hátsó szobában 

űzött zugbukmékereskedéshez. És hosszú távon jobb is volt, 

nekem és a legtöbbünknek. 

Mikor visszamentünk a toborzóirodából Coney Islandre, 

megünnepeltük, hogy felcsaptunk katonának: megettünk pár 

hot dogot, azután egy darabig hullámvasutaztunk a Tornádón, 

a Ciklonon meg a Mennydörgőn. Felültünk a hatalmas Csodakerékre, 

és karamellás pattogatott kukoricát majszoltunk, miközben 

egyik irányban kibámultunk az óceánra, a másikban 

pedig a Gravesend Bayre. Tengeralattjárókat süllyesztettünk el 

és repülőgépeket lőttünk le a filléres játékautomatákon, bekukkantottunk 

a Steeplechase-be, hemperegtünk a hordókban, pörögtünk 

az Örvényben meg az Emberi Biliárdasztalon, és mentünk 

néhány menetet a nagy körhintán, a sziget legnagyobb 

körhintáján. Beültünk egy lapos fenekű csónakba a Szerelem 

Alagútjában, és hangos, trágár hangokat hallattunk, hogy megnevettessük 

a többieket. 

Tudtuk, hogy Németországban antiszemitizmus van, de 

nem tudtuk, mi az. Tudtuk, hogy mindenféle dolgokat csinálnak 

ott az emberekkel, de nem tudtuk, miket. 

Akkoriban Manhattanről se tudtunk sokat. Amikor egyáltalán 

bementünk a belvárosba, főleg a Paramount vagy a Roxy 

filmszínházba jártunk, meghallgattuk a zenekarokat, és megnéztük 

az új, nagy filmeket, amelyek csak fél év múlva kerültek 

-[151]-

el a mi környékünkre, Loew Coney Islandjébe vagy az RKO 

Tilyouba. A nagy Coney Island-i mozik akkoriban biztonságosak, 

jövedelmezők és kényelmesek voltak. Mára csődbe mentek, 

és nem játszanak többé. Voltak idősebb srácok, akik szombat este 

néha magukkal vittek minket a kocsijukon Manhattanbe, az 

Ötvenkettedik utca dzsesszklubjaiba, vagy föl a Harlembe, a 

színesek ottani báltermeibe vagy színházaiba, zenét hallgatni 

vagy marihuánát venni, olcsó rostélyost enni, és ha akarták, egy 

dollárért leszopatták magukat és keféltek egyet, de én egyikért 

se voltam különösebben oda, még a zenéért se. Mihelyt kitört a 

háború, sok ember elkezdett jó pénzt keresni, mi is. A háború 

után az ember hamarosan mindezt megkaphatta, a leszopást is 

meg a többit is, ott mindjárt a környéken, Coney Islanden, 

méghozzá fehér zsidó lányoktól, akik a heroin rabjai lettek, és 

helyi narkósokhoz mentek feleségül, akiknek szintén nem volt 

pénzük, de a tarifa most már két dolcsira emelkedett, és legtöbb 

üzletüket szobafestőkkel, vakolómunkásakkal és más, nem 

környékbeli munkásokkal bonyolították le, akik nem jártak egy 

iskolába ezekkel a lányokkal, így nem izgatták magukat miattuk. 

A saját bandámból is akadtak egyesek, például Sammy 

meg Marhajó Winkler, a buki kisfia, akik már a háború előtt elkezdtek 

marihuánát szívni, és így az ember megérezhette a fű 

vidéki szagát a Coney Island-i filmszínházak dohányzó részeiben, 

ha már tudta, milyen a szaga. Én az ilyesmikért sem voltam 

oda, és azok a srácok, akik a barátaim voltak, soha nem 

gyújtotta rá a staubjaikra, mikor én is ott voltam, pedig megmondtam 

nekik, hogy rágyújthatnak, ha akarnak. 

– Mire lenne az jó? – morgott Winkler, kivörösödött, félig 

lehunyt szemmel. – Csak lelomboznál. 

Egy Tilyou nevű hapsi, aki akkorra talán már meg is halt, 

olyasféle muksóvá vált, akire fel tudtam nézni, mihelyt egyetmást 

megtudtam róla. Mikor mindenki más szegény volt, neki 

volt egy filmszínháza, övé volt a nagy Steeplechase vidámpark, 

-[152]-

és saját háza volt a Steeplechase Parkkal szemen, az utca túlsó 

oldalán. Mindezeket mindaddig soha nem kapcsoltam össze a 

nevével, amíg Sammy nálam tett egyik irgalmassági látogatása 

során nemrégiben fel nem világosított róla, amikor mindezek 

már mind eltűntek, és George C. Tilyou is. Sammy akkor kezdett 

eljárogatni hozzánk, miután a felesége petefészekrákban 

meghalt, és a hétvégéken nem tudott mit kezdeni magával, aztán 

különösen akkor, mikor újra kijöttem a kórházból, és én se 

tudtam mit kezdeni magammal, csak lebzseltem, hogy visszanyerjem 

az erőmet egy-egy újabb sugárkezelés vagy kemoterápia 

után. A kórházi kezelések közt remekül éreztem magam, és 

megint erős lettem, mint egy bika. Mikor a dolgok itthon rosszra 

fordultak, le kellett mennem a városba, a manhattani kórház 

Dennis Teemer nevű onkológusához ottani kezelésre. De mikor 

jól éreztem magam, fantasztikus voltam. 

Mostanára már kibújt a szög a zsákból, mindenki tudja, 

hogy beteg vagyok, és a bajom más embereket néha kinyiffant. 

Soha nem nevezzük a nevén, még csak nem is emlegetjük úgy, 

mint olyasvalamit, ami elég nagy baj ahhoz, hogy neve legyen. 

Claire meg én még akkor sem nevezzük a nevén, mikor az orvosokkal 

beszélünk róla. Sammytől nem a karom megkérdezni, 

de nem vagyok benne biztos, hogy egy percre is bolonddá tudtuk 

tenni azoknak a hosszú éveknek a során, amikor hazudoztam 

róla, ahogy szokok – szoktam, javítana ki Sammy, ahogy 

szokja, mikor hagyom. Néha eszembe jut, de akkor is úgy beszélek 

vele, ahogy akarok, csak hogy zrikáljon. – Tigris, tudom én 

ezt – mondom neki nevetve. – Még mindig zöldfülűnek tartasz? 

Én csak cukkollak, ahogy azt szokom csinálni, és remélhetőleg egy 

szép napon majd te is rájössz erre. 

Sammy okos fiú, és kiszúr olyan apróságokat, mint a 

Tilyou név, meg a számon lévő sebhely, melynek elrejtésére 

nagy, bozontos bajuszt eresztettein, hátul meg hosszúra növesztettem 

a megmaradt hajamat, hogy eltakarjam a bemetszéseket 

-[153]-

meg a kék égésfoltokat a tarkómirigyeimen. Lehet, hogy sokat 

mulasztottan az életben, mikor nem mentem főiskolára, de soha 

nem is akartam, és nem hiszem, hogy bármit elszalasztottam 

volna, ami számított nekem. Kivéve talán a főiskolás diáklányokat. 

De mindig voltak csajaim. Soha nem rémültem meg tőlük, 

és tudtam, hogy kell megkapni őket, beszélgetni és élvezni 

velük, a nálam idősebbekkel is. Mindig priapikus voltál, mondta 

nekem Sammy. 

– Ráhibáztál, Tigris – feleltem. – Most mondd meg, hogy 

ez mit jelent. 

– Csupa fasz voltál – mondta, élvezve, hogy sértegethet –, 

és nem voltak konfliktusaid. 

– Konfliktusaim? 

– Soha nem voltak problémáid. 

– Soha nem voltak problémáim. 

Soha nem voltak kételyeim. Az első egy idősebb csaj volt a 

szomszéd háztömbből, akit Bimbónak hívtak. A második egy 

Pumpa nevű idősebb csaj volt. Egy másik lányt a biztosítótársaságnál 

csíptem fel, mikor Sammy ott dolgozott, ő is idősebb volt 

nálam, és tudta, hogy fiatalabb vagyok nála, de azzal együtt 

még többet akart belőlem, és vett nekem két inget karácsonyra. 

Akkor régen, azt hiszem, minden lányt megkaptam, akit igazán 

akartam. Mint mindenütt másutt, még a seregben is, a lányokkal 

kapcsolatban is rájöttem arra, hogy ha tudtára adod az embereknek, 

mit akarsz, és elég magabiztosnak látszol, hogy meg 

is tudod csinálni, akkor valószínűleg rád hagyják. Még csak 

káplár voltam, mikor a tengerentúlon őrmesterem már hamarosan 

rám hagyta, hogy mindkettőnk számára én hozzam meg a 

döntéseket. De olyasfajta főiskolás csajaim sose voltak, amilyeneket 

a filmeken szoktatok látni. A háború előtt senki nem ment 

főiskolára, még csak nem is gondoltunk rá. Aztán a háború 

-[154]-

után mindenki elkezdett főiskolára járni. Azok közt a lányok 

közt, akikkel Sammy révén megismerkedtem a Time magazinnál, 

mielőtt megnősült, meg utána is, nem voltam mindig olyan 

népszerű, mint amilyennek szerintem lennem kellett volna, így 

aztán lefojtottam köztük a személyiségemet, hogy ne hozzam 

Sammyt kínos helyzetbe; és eleinte még a felesége, Glenda se 

volt úgy oda értem, se Claire-ért, mint ahogy Brooklynban és 

Orange Valleyben megszoktuk. Claire a fejébe vette, hogy 

Glenda sznob, amiért nem zsidó és nem Brooklynból való, de 

mint kiderült, nem erről volt szó. Mikor elkezdtünk megbetegedni, 

először én, aztán Glenda, nagyon közel kerültünk egymáshoz, 

de már előtte is, mikor Michael fiuk öngyilkos lett. Mi 

voltunk az a házaspár, akikhez a legkönnyebben fordulhattak, 

és Claire volt az az asszony, akiben a legjobban megbízhattak. 

Coney Islanden, Brighton Beachen meg mindenütt másutt 

mindig megkaptam a csajokat, amilyen gyakran csak akartam. 

Még másoknak is tudtam csajokat szerezni. Különösen a seregben, 

Georgiában, Kansasban és Oklahomában, még férjes aszszonyokat 

is, akiknek távol volt a férjük. Ez utólag majdnem 

mindig lelombozott egy kicsit, de nem tartott vissza attól, hogy 

elmulassak velük, mikor csak tudtam. 

– Ne rakd be – próbálták néha megígértetni velem, mielőtt 

mind a kettőnket boldogabbá tettem és beraktam. Angliában, 

mielőtt áthajóztunk Európába, rengeteg nőm volt. Angliában a 

háború alatt minden amerikai sokat kettyinthetett, még Eisenhower 

is, de néha Franciaországban is, egy-egy faluban vagy 

tanyán, ahová a harc során szorgosan előrenyomultunk, míg 

csak vissza nem kellett vonulnunk, és sokakkal együtt foglyul 

nem ejtettek abban a csatában, amelyről később megtudtam, 

hogy az volt a Katlan Csatája. A kivétel Németország volt, de 

nekem még Drezdában is majdnem sikerült, mikor abban a folyékony 

vitamint gyártó üzemben dolgoztam hadifogolyként, 

ahol szirupot készítettünk a terhes német nőknek, akiknek táp- 

-[155]-

lálékra volt szükségük, és nem volt mit enniük. Ez már a háború 

vége felé volt, és jobban gyűlöltem a németeket, mint valaha, 

de nem mutathattam ki. Még ott is közel kerültem hozzá, hogy 

kettyinthessek egyet, mert eljópofáskodtam az őrökkel meg az 

ott dolgozó lengyel és más rabszolga-munkásnőkkel, és talán 

tényleg rá is tudtam volna beszélni kedvenc őreimet – mind 

öregemberek voltak, vagy olyan katonák, akik súlyosan megsebesültek 

az orosz fronton –, hogy nézzenek másfelé, amíg 

egyikkel vagy másikkal besurranok egy kis időre egy szobába 

vagy kamrába. A nők nem voltak túl lelkesek, de én ezt nemigen 

bántam volna – egészen a nagy gyújtóbombázás éjszakájáig, 

amikor egyszerre mindennek vége lett körülöttünk, és a nők 

is mind odalettek. A többiek azt hitték, elment az eszem, amiért 

így hülyéskedek, de ez legalább valami kis plusz elfoglaltságot 

adott nekünk, amíg véget nem ér a háború és haza nem mehetünk. 

A börtönszolgálatos angolok nem tudtak eligazodni rajtam. 

Az őrök is fáradtak voltak, és szintén kezdtek élvezni engem. 

Tudták, hogy zsidó vagyok. Erről mindenütt gondoskodtam. 

– Herr Reichsmarschall – szólítottam meg állandó tréfámként 

minden német közlegényt, valahányszor beszélnem kellett 

valamelyikkel, hogy lefordítsak vagy kérjek valamit. Magamban 

„Kibaszott Fritznek” szólítottam őket, minden tréfa nélkül. 

Vagy „náci kraut stricinek”. 

– Herr Rabinowitz – felelték gúnyosan megjátszott tisztelettel. 

– Mein Name ist Lew – hecceltem őket vissza szívélyesen. – 

Kérem, szólítsanak így. 

– Rabinowitz, te megőrültél – mondta a kisegítőm, az 

indianai Vonnegut. – Meg fogod öletni magad. 

– Hát nem akartok egy kis mókát? – próbáltam állandóan 

felvidítani őket. – Hogy tudjátok kibírni ezt az unalmat? Lefo- 

-[156]-

gadom, hogy meg tudnék szervezni itt egy táncmulatságot, ha 

rá tudjuk beszélni őket egy kis zenére. 

– Én aztán nem – mondta egy Svejk nevű öreg fickó. – Én 

jó katona vagyok. 

Mind a ketten jobban tudtak németül, mint én, de Vonnegut 

szerény és félszeg volt, Svejk pedig, aki folyton panaszkodott, 

hogy aranyere van és fáj a lába, semmibe nem akart belekeveredni. 

Aztán egyik héten láttuk, hogy cirkusz jön a városba. Láttuk 

a plakátokat, mikor a tápszergyár felé meneteltünk megerősített 

alagsori szállásunkról, ami valamikor a vágóhíd föld alatti 

raktára volt, amikor még voltak állataik, melyeket levághattak. 

Az őrök addigra jobban féltek, mint mi. Éjszakánként hallottuk 

az Angliából elinduló repülőgépeket, amint elhaladnak a 

fejünk fölött a térség katonai célpontjai felé. Néha örömmel 

hallgattuk a tőlünk nem túl messzire százával robbanó bombák 

dörrenéseit, és tudtuk, hogy kelet felől jönnek az oroszok. 

Amikor megláttam azokat a farsangi plakátokat, nagy ötletem 

támadt. – Beszéljünk a góréval, tudjuk meg, mikor mehetnénk 

el. A nők is. Szükségünk van kikapcsolódásra. Majd én 

beszélek vele. – A lehetőség felizgatott. – Próbáljuk meg. 

– Én nem – mondta Svejk, a derék katona. – Épp elég bajba 

keveredhetek akkor is, ha csak azt csinálom, amit mondanak. 

A mellettünk dolgozó nők sápadtak és nyúzottak voltak, 

pont olyan mocskosak, mint mi, és nem hinném, hogy egyetlen 

szexuális mirigy is dolgozott volna bármelyikünkben. Le voltam 

soványodva, és az idő túlnyomó részében hasmenésem is 

volt, de ez olyan kettyintés lett volna, amivel később zrikálhattam 

volna Claire-t, most pedig elhenceghetnék vele. Hazudhattam 

volna, de nem szeretek hazudni. 

-[157]-

Claire meg én még azelőtt összeházasodtunk, mielőtt leszereltem 

volna a seregből, közvetlenül a kettős sérvműtétem 

után, Fort Dixben, mikor visszakerültem Európából meg a német 

börtönökből, és ott New Jerseyben majdnem begurultam 

néhány német hadifogoly miatt, akik gúnyosan vigyorogtak, és 

mondtak valamit németül, mikor még csak jegyesek voltunk, és 

látták, hogy Claire vár rám. 

Először Oklahomában láttam ilyen ide áthozott német hadifoglyokat, 

és nem tudtam elhinni, amit láttam. Odakinn lapátolgattak 

a szabadban, jobban néztek ki, mint mi, és jobban is 

érezték magukat azon a nagy katonai támaszponton. Ez lenne a 

háború? Az én könyvem szerint nem. Én úgy gondoltam, a hadifoglyoknak 

börtönben lenne a helyük, nem pedig a szabadban, 

ahol jól elmulatják az időt, és tréfákat faragnak ránk. Mindjárt 

dühös lettem, ahogy csak rájuk néztem. Néhány tohonya 

közkatona őrizte őket, akik unottnak és lustának látszottak, a 

puskájuk meg mintha túl nehéz lett volna nekik. A sváboknak 

dolgozniuk kellett volna, de nem dolgoztak valami keményen. 

Mindenfelé ott voltak a katonai börtönök amerikai foglyai is, 

akik engedély nélkül mentek eltávozásra, és akiket nekiállítottak 

gödröket ásni, csakis büntetésből, mert aztán betömették 

őket, és az amerikaiak mindig keményebben dolgoztak, mint a 

németek közül bárki. Csak attól, hogy figyeltem őket, még dühösebb 

lettem, aztán egy szép napon, anélkül hogy tudtam volna, 

mit csinálok, elhatároztam, hogy gyakorolni fogom rajtuk a 

némettudományomat, és egy szerűen odaballagtam hozzájuk. 

– Hé, ezt nem szabad, katona – mondta az őr, aki legközelebb 

állt ahhoz a kettőhöz, akikhez odamentem. Idegesen ugrott 

felém, és azzal az idegenes déli akcentussal beszélt, amelyhez 

éppen akkor kezdtem hozzászokni. Még a puskáját is kezdte 

rám emelni. 

-[158]-

– Komám, nekem családom van Európában – mondtam 

neki –, és minden teljesen rendben van. Figyelj csak, majd hallani 

fogod. – Aztán mielőtt még válaszolhatott volna, nekivágtam, 

hogy kipróbáljam némettudásomat, bár erről ő nem tudott. 

– Bitte. Wie ist Ihr Name? Danke schön. Wie alt sind Sie? 

Danke vielmals. Wo du kommst hier? Danke. – Addigra már néhányan 

a többiek közül is közelebb húzódtak, sőt még egypár másik 

őr is odajött, hallgatták és mosolyogtak, mintha jól mulatnának 

valamelyik tábori színházi show-okon. Nekem ez se tetszett. 

Hogy a fenébe, gondoltam, most mi ez, háború vagy béke? 

Beszéltem és beszéltem. Mikor nem értettek, addig változtatgattam 

a mondókámat, amíg megértették, akkor aztán 

mindnyájan bólogattak és nevettek, én meg elhitettem velük, 

hogy vigyorgok örömömben, amikor látom, hogy jó osztályzatokat 

adnak nekem. – Bitte schön, bitte schön – mondták nekem, 

mikor áradozva azt mondtam: – Danke, danke –, amiért azt 

mondták rám: – Gut, gut. De mielőtt befejeztük volna, gondoskodtam 

róla, hogy tudtukra adjam: van itt valaki, aki nem mulat 

olyan jól, és az én vagyok. – So, wie geht jetzt? – kérdeztem, 

és körbemutattam a karommal a támaszponton. – Du gefällt es 

hier? Schön? Ja? – Mikor azt mondták, szeretnek itt lenni, mintha 

csak mindnyájan a némettudásunkat gyakorolnánk, feltettem 

nekik a kérdést: – Gefällt hier besser wie zuhause mit Krieg? 

Ja? – Lefogadtam volna, hogy jobb szeretnek itt lenni, mint 

odahaza Németországban, a háborúban. – Biztosan – mondtam 

nekik angolul, de akkor már nem mosolyogtak, és zavartnak 

látszottak. Keményen a pofájába bámultam annak, akit először 

megszólítottam. – Sprechen du! – Beléfúrtam a szemébe a tekintetemet, 

míg csak válaszul elgyöngülten bólogatni nem kezdett. 

Mikor láttam, mennyire lekonyul, szerettem volna hangosan 

fölnevetni, bár nem találtam mulatságosnak a dolgot. – Dein 

Name ist Fritz? Dein Name ist Hans? Du bist Heinrich? – Aztán 

magamról beszéltem nekik. – Und mein Name ist Rabinowitz. Ich 

bin Lew Rabinowitz, LR, von Coney Island in Brooklyn, New York. 

-[159]-

Du kennst? – Aztán jiddisül szólaltam meg. – Und ich bin ein Jid. 

Ferstest? – Aztán angolul. – Zsidó vagyok. Értetted? – Aztán tört 

németségemmel: – Ich bin Jude. Verstehst? Most már azt sem tudták, 

hová nézzenek, de rám nem akartak nézni. Kék szemem 

van, amely jeges réssé tud változni, mini Claire még most is 

mondogatja nekem, és sápadt, európai bőröm, amely gyorsan ki 

tud vörösödni, mikor harsányan röhögök vagy dühbe gurulok, 

így nem voltam benne biztos, hisznek-e nekem. Ezért még egy 

gombot kigomboltam a gyakorlóruhám zubbonyán, és előhúztam 

a dögcédulámat, hogy megmutassam nekik a vércsoportommal 

együtt az aljára vésett J betűt. – Sehen du? Ich bin 

Rabinowitz, Lew Rabinowitz, und ich bin Jude. Értetted? Jól van. 

Danke – mondtam gúnyosan, és hideg tekintettel meredtem 

sorban mindegyikükre, míg csak azt nem láttam, hogy lesütik a 

szemüket. – Danke schön, danke vielmals, für alles, és hozzá még 

egy bitte és bitte schön. És az anyám életére esküszöm, hogy 

megfizetek mindnyájatoknak. Köszönöm, komám – mondtam a 

káplárnak, mikor sarkon fordultam és elindultam. – Örülök, 

hogy te is jól szórakoztál. 

– Mi volt ez az egész? 

– Csak gyakoroltam a némettudásomat. 

Amikor Claire-ről volt szó Fort Dixben, akkor nem gyakoroltam. 

Abban a pillanatban őrült düh fogott el, amikor láttam, 

hogy vihognak és mondanak róla valamit, és kész voltam tüstént 

közéjük gázolni, ahogy egyenest elindultam feléjük, dühödtebb 

voltam, mint ütközetben valaha. Halk és nagyon nyugodt 

volt a hangom, de a nyakamban meg az államban már ketyegett 

az ér, mint egy időzített bomba óraszerkezete, mely alig 

várja, hogy robbanhasson. 

– Achtung – mondtam lassan és lágyan, elnyújtva a szót, 

amilyen hosszan csak tudtam, míg csak meg nem álltam előt- 

-[160]-

tük, ahogy ott ácsorogtak a füvön a lapátjaikkal a földút mellett, 

amelyen dolgoztak. 

A két német alig titkolt mosollyal nézett egymásra, biztosan 

azt hitték, hogy nem fogok törődni vele. 

– Achtung – mondtam újra, de kissé nyomatékosabban 

hangsúlyoztam a második szótagot, mintha csak udvarias társalgást 

folytatnék valakivel Claire anyja New York állam északi 

részén lévő lakásának szalonjában, aki nagyothall. Alig néhány 

centiről meredtem a pofájukba. Szélesre húztam az ajkamat, 

mintha mindjárt el akarnám nevetni magam, de még csak el se 

mosolyodtam, bár nem hiszem, hagy ezt már akkor felfogták. – 

Achtung, aufpassen – mondtam újra nyomatékosan. 

Mivel nem kiabáltam, kijózanodtak. Kezdték belátni, hogy 

nem hülyéskedek. Aztán kihúzták magukat, kiegyenesedtek 

addigi kényelmesen lusta tartásukból, és kezdtek kicsit elveszettnek 

látszani, mintha nem tudnának rajtam eligazodni. 

Csak később tudtam meg, hogy ökölbe szorult a kezem, ezt 

nem is tudtam, amíg meg nem láttam a vért a tenyeremen, ahol 

belévágtak a körmeim. 

Most már nem voltak olyan biztosak magukban, én viszont 

az voltam. Európában már véget ért a háború, de ők még 

mindig hadifoglyok voltak, és itt voltak, nem ott. Nyár volt, 

egészségesek voltak, a felsőtestük meztelen volt, és olyan bronzosra 

barnította a nap, amilyen én voltam a Coney Island-i tengerparton 

a háború előtt. Erősnek és izmosnak látszottak, egész 

másképp néztek ki, mint azok a százak meg százak, akiket a 

tengerentúlon láttam fogságba esni. Ők az elején kerültek ide, 

és hadifogolyként erőssé és egészségessé váltak az amerikai 

koszton, miközben én odaát voltam, rohadt a lábam a nedves 

zokniktól és bakancsoktól, és olyan férgek borítottak el, amilyeneket 

addig sose láttam: tetvek. 

-[161]-

Úgy sejtettem, ezek korán eshettek fogságba, mert nagydarab 

krakélerek voltak a háború elejének elitcsapataiból, abból 

a nemzedékből, melynek tagjai mostanára mind fogságba kerültek, 

elestek vagy megsebesültek, ők pedig túl jól néztek ki, és az 

én ízlésem szerint túl jól ment a soruk, de hát ott voltak a genfi 

konvenciók hadifoglyokra vonatkozó szabályai, ők meg itt voltak. 

Azok ketten, akikkel ott szembenéztem, idősebbek és nagyobbak 

voltak nálam, de semmi kétségem nem volt felőle, 

hogy ha arra kerülne a sor, szét tudnám tépni őket, bár legyengültem 

a műtétektől, lefogytam a háborúban, és lehet, hogy tévedtem. 

Mikor én hadifogoly voltam, nem voltam olyan jól táplált 

mint ők. 

– Wie gehts? – mondtam könnyedén, de közben úgy néztem 

felváltva mindkettőjükre, hogy tudtukra adjam, nem vagyok 

olyan barátságos, mint ahogy a mondókám hangzik. Addigra 

már elég jól tudtam németül. – Was ist dein Name? 

Az egyiké Gustav volt, a másiké Otto. Emlékszem a nevükre. 

– Wo kommst du her? 

Az egyik müncheni volt, a másik helyről soha nem hallottam. 

Tekintélyt parancsolóan beszéltem, és láttam, hogy aggódnak. 

Nem voltak nálam magasabb rangúak, egyikük se lehetett 

tiszt, ha munkára fogták őket, még altiszt se, hacsak nem 

hazudtak, mint én, hogy kijuthassanak a fogolytáborból és kimehessenek 

valahova dolgozni. – Warum lachst du wenn du 

siehst Lady hier? És te is – mutattam a másikra. – Miért nevettetek 

az előbb, mikor ránéztetek erre a hölgyre itt, és te mit mondtál 

róla, amin megint jót nevettetek? 

Ezt elfelejtettem németül mondani, angolul beszéltem. 

Tudták miről beszélek, abban hiba nincs, de nem értették egészen 

biztosan a szavakat. Nem törődtem vele. Nehéz volt ezt 

-[162]-

egy másik nyelven megfogalmazni, de tudtam, meg fognak érteni, 

ha jól kigondolom. 

– Warum hast du gelacht wenn du siehst mein barátnő itt? 

Mindnyájan tudtuk, hogy most már megértették, mert 

nem akartak válaszolni. A puskás őr nem értette, mi folyik, 

vagy nem tudta, mit csináljon. Látszott rajta, hogy jobban fél tőlem, 

mint tőlük. Tudtam, hogy még beszélnem se volna szabad 

velük. Claire azt szerette volna, ha abbahagyom. Eszem ágában 

sem volt. Erre semmi nem vehetett volna rá. Elindult felénk egy 

harctéri kitüntetésekkel kidekorált fiatal tiszt, de amikor meglátta 

az arcomat, hirtelen megállt. 

Hallottam, ahogy Claire figyelmeztette: – jobb lesz, ha kimarad 

ebből. 

Nekem is voltak harctéri kitüntetéseim, köztük egy Bronz 

Csillag, amit Franciaországban kaptam, amiért egy David Craig 

nevű fickóval kilőttünk egy Tigris tankot. Azt hiszem, a tiszt 

olvasott a gondolataimban, és volt olyan okos, hogy kitérjen az 

utamból. Hivatalos személynek látszottam, és fene keményen 

beszéltem. Némettudásom mindnyájukat meghökkentette, én 

meg gondoskodtam róla, hogy hangosan beszéljek. 

– Antworten! – mondtam. – Du verstehst was ich sage? 

– Ich verstehe nicht. 

– Wir haben nicht gelacht. 

– Keiner gelacht. 

– Otto, te hazudsz – mondtam neki németül. – Érted, és 

nevettél. Gustav, sag mir, Gustav, was du sagen – mutattam 

Claire-re – über meine Frau hier? Beide lachen, was ist so komisch? – 

Akkor még nem voltunk megesküdve, de szívesen bedobtam, 

hogy a feleségem, csak hogy még egy kicsit meghúzzam a csa- 

-[163]-

vart. – Ő a feleségem – ismételtem magam angolul, hogy a tiszt 

is hallja. – Miféle ocsmányságot mondtatok róla? 

– Ich habe nichts gesagt. Keiner hat gelacht. 

– Sag mir! – parancsoltam rá. 

– Ich habe es vergessen. Ich weiss nicht. 

– Gustav, du bist auch ein Lügner, und du wirst gehen zu Hölle 

für deine Lüge. Mind a ketten pokolra fogtok jutni a hazugságotokért 

meg a mocskos szavaitokért erről az ifjú hölgyről, még 

ha nekem magamnak is kell odajuttatnom benneteket. No most. 

Schaufeln hinlegen! – mutattam. 

Jámboran letették a lapátjukat és vártak. Én is vártam. 

– Schaufeln aufheben! – parancsoltam mosolytalanul. 

Szerencsétlenül néztek körül. Aztán fölemelték a lapátjukat, 

de csak álltak, nem tudták, mit kezdjenek vele. 

– Dein Name ist Gustav? – mondtam újabb fél perc múlva. 

– Dein Name ist Otto? Jawohl? Du bist von München? Und du 

bist von... Ach wo? – Igazából fütyültem rá, honnan való. – Mein 

Name ist Rabinowitz, Lewis Rabinowitz, Coney Islandről, a nyugati 

Huszonötödik utcából, bei Karussel, a stégen álló körhintánál. 

– Még a hüvelykujjamban is éreztem az érverésem lüktetését, 

mikor előhúztam a dögcédulámat, hogy lássák rajta a J betűt, 

és még biztosabb lehessek benne, hogy tudják, mit mondok, 

mikor utána jiddisül is megmondtam nekik. – Und ich bin ein 

Jid. – Aztán németül: – Ich bin Jude, jüdisch. Verstehst du jetzt? – 

Már nem voltak olyan bronzbarnák, és nem látszottak olyan 

hatalmasnak és erősnek. Akkora békesség fogott el, amilyen 

csak lehetséges, és soha nem voltam biztosabb magamban, LRben, 

a Coney Island-i Louie Rabinowitzban. Már nem volt rá 

szükségem, hogy megverekedjek velük. Azzal a gyűlölködő 

mosolyommal szólaltam meg, amelyről Claire azt mondja, rosz- 

-[164]-

szabb, mint egy csontvázé, olyan, mint egy halálos fintor. – 

Jetzt... noch einmal. – Úgy tették le a lapátokat, aztán úgy emelték 

újra fel őket, mintha tökéletesen begyakoroltattam volna velük. 

Claire felé mutattam. – Hast du schlecht gesagt wie als er hat 

gesagt wie du gesehen Dame hier? 

– Nein, mein Herr. 

– Hast du mitgelacht als er hat gesagt schlecht? 

– Nein, mein Herr. 

– Megint hazudtok mind a ketten, és szerencsétek, hogy 

hazudtok, mert lehet, hogy mind a kettőtöknek letörném a derekát, 

ha azt mondtátok volna, hogy nevettetek rajta, vagy valami 

csúnyát mondtatok róla. Geh zur Arbeit. – Undorral hátat 

fordítottam nekik. – Tizedes, újra maga rendelkezik velük. Kösz 

a lehetőséget. 

– Lew, ez nem volt szép – Claire szólalt meg először. 

Aztán a tiszt beszélt. – Őrmester, ez nincs megengedve. 

Nem szabad így beszélnie velük. 

Tiszteletteljesen szalutáltam neki. – Ismerem a genfi konvenció 

szabályait, százados úr. Hadifogoly voltam odaát, uram. 

– Mi volt ez az egész? 

– Megstírölték a menyasszonyomat, uram, és valami trágárságot 

mondtak róla. Én csak most kerültem vissza. Még nem 

jött rendbe a fejem. 

– Lew, neked nincs rendben a fejed – kezdte Claire abban 

a pillanatban, amikor kettesben maradtunk. – Mi lett volna, ha 

nem csinálják meg, amit mondtál nekik? 

– Nyugi, kislány Csinálták, amit mondtam nekik. Azt kellett 

csinálniuk. 

– Miért? Mi lett volna, ha az őr leállít? Vagy az a tiszt? 

-[165]-

– Nem tudtak volna. 

– Honnan tudtad? 

– Csak megértettem. 

– Miért ne tudtak volna? 

– Megmondom, de hinned kell nekem. Bizonyos dolgok 

úgy történnek, ahogy azt én megmondom. Ne kérdezd, hogy 

miért. Számomra ez egyszerű. Megsértettek téged, ezzel megsértettek 

engem, és tudtukra kellett adnom, hogy ezt nem tehetik. 

Nem szabad ilyesmit csinálniuk. – Akkorra már eljegyeztük 

egymást. – Te a menyasszonyom vagy, n’est-ce pas? Mein 

Fräulein. Őrült dühös lennék, ha valaki rád nézne és mocskos 

megjegyzéseket tenne, és ugyanolyan dühösek lennének apám 

meg a bátyáim is, ha látnák, hogy egy hapsi így vigyorog rád 

vagy valamelyik húgomra. No, eleget csevegtünk, drágám. 

Most menjünk vissza a kórházba. Menjünk, és mondjunk búcsút 

Hermannak, a germánnak. 

– Lew, untig elég, amit Hermannal eddig csináltál. Ha úgy 

érzed, hogy megint végig kell csinálnod vele, akkor én megvárlak 

a földszinten, és iszom egy kólát, mert én ezt nem tartom 

mulatságosnak. 

– Még mindig nem akarod elhinni, bébi, de én se találom 

mulatságosnak. Nem azért csinálom vele. 

Claire-rel akkoriban az volt a probléma, mint azt Sammy 

meg Winkler is látták, és tudtomra is adták, hogy nagyok voltak 

a csöcsei. Velem meg az volt a baj, hogy hamar féltékeny lettem, 

és kész lettem volna szinte bárkit megölni, aki észrevette őket, 

Sammyt és Winklert is beleértve. 

Szóval négyen mentünk be aznap felcsapni a seregbe, és 

mind a négyen visszajöttünk. De a szomszéd bérházból Irving 

Kaiser elesett Olaszországban a tüzérségi tűzben, és soha többé 

nem láttam, és Sonny Ball is ugyanúgy esett el ugyanott. 

-[166]-

Freddy Rosenbaum elvesztette a fél lábát, Manny Schwartz pedig 

még mindig kampót visel a műkezén, de már nem viseli 

olyan jókedvűen; Solly Moss pedig fejlövést kapott, azóta se 

nem hall, se nem lát túl tisztán, és mint egyszer Sammy visszatekintve 

megemlítette, ez egy kicsike környék egyetlen kicsike 

részének alig néhány háztömbjéből igencsak súlyos veszteségnek 

és sebesülésnek tűnik, így hát mindenütt sok mindenkinek 

kellett szintén elesnie vagy megsebesülnie. Én is így gondoltam. 

De aznap, mikor mi négyen bevonultunk, eszünkbe se jutott, 

hogy tényleg veszélyben leszünk, vagy veszteségeink lesznek. 

Háborúba indultunk, és nem tudtuk, mi az. 

Legtöbbünk fiatalon nősült. És közülünk akkoriban senki 

nem tudta, mi az, hogy válás. Az csak a gojoknak volt való, a 

gazdagoknak, akikről olvastunk az újságban, akik elmentek hat 

hétre a nevadai Renóba, mert ott könnyebb volt elválni. Meg az 

olyanoknak, mint Sammy Glendája, meg a kikapós első férje, 

aki annyira szeretett hetyegni, és a jelek szerint egyszerűen 

szart rá, hogy ki tud róla. Mostanára meg már az egyik saját lányom 

is elvált. Mikor először hallottam, hogy az ő házassága is 

felbomlik, tüstént utána akartam eredni az exvejemnek, hogy a 

puszta két kezemmel dolgozzam ki vele a vagyonmegosztási 

megállapodást. Claire ehelyett befogatta velem a pofámat, aztán 

visszacipelt a Karib-tengerre, hogy lecsillapodjak. Tudomásom 

szerint Sammy Singer volt az egyetlen, aki várt egy darabig, 

amíg feleségül vette azt a sikszét a három gyerekével, meg 

a majdnem szőke, világosbarna hajával. De Sammy Singer egy 

kicsit mindig különbözött tőlünk, kicsi volt és másféle, csöndes 

volt, és sokat gondolkodott. Furcsa fiú volt, és főiskolára ment. 

Én is okos voltam, és a közlegények jogairól szóló törvény nekem 

is fizetett volna ezért, de én már nős voltam, és fontosabb 

dolgaim és tennivalóim voltak, mintsem hogy iskolába járjak 

még egy kicsit, inkább siettem, hogy vigyem valamire. Ez az 

egyik a sok ok közül, amiért nem szerettem John Kennedyt, és 

-[167]-

senkit körülötte, mikor felbukkant a reflektorfényben, és elkezdett 

úgy viselkedni, mint az a színész, akinek túl jól megy a 

dolga. Fel tudom ismerni, mikor valakinek nagyon sietős. Pislogtam 

egyet, mikor lelőtték, azt mondtam, csúnya ügy, aztán 

még aznap visszamentem dolgozni, és felkészültem rá, hogy 

elkezdjem utálni Lyndon Johnsont, mikor majd arra szeretném 

fordítani az időmet. Nem szerettem a nagy hadovásakat, azokat 

az embereket, akik túl sokat beszélnek, márpedig az elnökök 

ezt csinálják. Már alig olvasok újságot. Már akkor se tudtam elképzelni, 

miért akar egy olyan eszes fickó, mint Sammy Singer 

főiskolára menni, csak hogy olyasmiket tanuljon, mint az angol 

irodalom, amit a szabad idejében is elolvashatott volna. 

Mikor tizenhárom éves lettem, és kijártam az elemit, a 

Brooklyni Műszaki Középiskolába mentem, ami akkoriban nem 

is volt olyan könnyű, és jól megálltam a helyemet olyan tárgyakból, 

mint a matek, a műszaki rajz meg egyes természettudományok, 

mint ahogy semmi kétségem nem volt, hogy meg 

fogom. Aztán, miután végeztem, a számtanon kívül jószerivel 

mindent elfelejtettem, és beálltam dolgozni apámhoz a hulladéküzletbe 

a bátyáimmal meg az egyik sógorommal, aki a legidősebb 

nővéremmel az alagsorban lakott abban a négycsaládos, 

verandás téglaházban, amely akkor már a családunké volt. 

Azt hiszem, a számtant főleg a pinochle-ban használtam, mind a 

licitben, mind a játékban, amelyben megint igencsak megálltam 

a helyemet, a stégen meg a parton vívott kártyacsatákban szinte 

a legjobb az óvilági, Oroszországból, Magyarországról, Lengyelországból 

és Romániából jött zsidók közt, akik pedig csak 

dumáltak és dumáltak és dumáltak, még játék közben is, hol a 

kártyáról, hal a zsidó újságról, hol Hitlerről, akit már korán 

meggyűlöltem, ugyanakkor, amikor ők, meg Sztálinról, Trockijról, 

Mussoliniről és Franklin Delano Rooseveltről, akiket szerettek, 

így aztán én is szerettem őket. Lefogadom, hogy Coney Islanden 

soha nem volt egyetlen zsidó sem, aki valaha republiká- 

-[168]-

nusra szavazott volna, kivéve talán Phil sógoromat, aki mindig 

mindent ellenzett, amit mindenki pártolt körülötte, és még 

mindig ellenez. 

Apám nem volt valami nagy véleménnyel a kártyazsenialitásomról. 

Mikor megkérdeztem, mi mást csináljak az időmmel, 

mikor nem dolgozunk, nem tudta megmondani. Mikor 

nem tudott valamit, nem akart beszélni róla. A seregben nem 

játszottak igazi pinochle-t, így aztán huszonegyen, pókeren és 

kockán nyertem össze a pénzemet. Majdnem mindig nyertem, 

mert mindig tudtam, hogy nyerni fogok. Ha nem éreztem volna, 

hogy nyerni fogok, aligha játszottam volna. Ha vesztettem, 

nem vesztettem sokat. Egy perc alatt meg tudtam mondani, 

olyan kártyások verik-e a blattot, akik pont olyan jók, mint én, 

és nyerő szériában vannak, és máris eleget tudtam ahhoz, hogy 

várjak. Most a matekomat leszámítolások, adóengedmények és 

haszonrések kiszámítására használom, és úgy végzem a számításaimat, 

szinte gondolkodás nélkül, mint a főkönyvelőm meg 

az adminisztrátorlányaim a számítógépeik mellett, és kábé 

ugyanolyan gyorsan. Nincs mindig igazam, de szinte soha nem 

tévedek. Ami azt az ötletemet illeti, hogy az építkezők és az építési 

vállalkozók szereljenek fel mérőórát a háztartási tüzelőolajfogyasztás 

mérésére, abban nem éreztem magam biztosnak, 

még akkor sem, mikor már megtaláltam a megfelelő mérőórát. 

Ha órával mérnék az olajat, nem lenne szükség az építkezésen 

minden házhoz tüzelőanyag-tartályra, és amelyik társaság tulajdonában 

lenne a mérőóra, az adhatná el ott az olajat. De az 

volt az érzésem, hogy bajosan tudnám rávenni a nagy olajtársaságok 

embereit, hagy komolyan vegyenek, és hiába próbálkoztam, 

nem is vettek komolyan. Mikor találkoztunk, nem voltam 

önmagam. Mellényes öltönyt viseltem, és egy megváltozott 

személyiséget öltöttem magamra, mert az volt az érzésem, hogy 

saját személyiségemet nem kedvelnék. Azzal se törődtek sokat, 

amit felöltöttem. Kiléptem a saját ligámból, és ezt ők abban a 

-[169]-

pillanatban tudták, mihelyt megpróbáltam átlépni az övékbe. 

Megvoltak a határok, és kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az 

ég nem az én egem. 

A háború sokat segített, még rajtam is, mert az építkezés 

fellendült, építőanyagban meg hiány volt. Sok pénzt kerestünk 

a bontásokon meg a Luna Parkban kitört első tűzvészen, mindjárt 

a háború után, amikor rendbe tették a sérveimet, visszamentem 

a hulladéküzletbe, és megint erős lettem, mint a bika. 

Rájöttem, hogy még mindig szeretem a kemény és nehéz munkát 

a bátyáimmal, a sógorommal meg az öregemmel. Füstös 

Rubin meg a fekete hapsi elment, de mikor szükségünk volt rájuk, 

akadtak mások, és volt két teherautónk, egyet meg hétszámra 

béreltünk. De gyűlöltem a piszkot, gyűlöltem a zsírt, a 

szennyet és a tengervíztől rothadó, bűzlő újságpapírt, amit a 

tengerparti szemetes konténerekből hoztak be eladni a kukázó 

rongyszedők a kiskocsijaikon, melyeket hol húztak, hol toltak. 

Féltem a piszoktól, de még a levegőtől is féltem, amit belélegeztünk. 

Ma is félek a férgektől. Az ócska újságpapírok közé néha 

döglött rákok és összetapadt kagylók, tengeri hínár, narancshéj 

és más szemét keveredett, ezeket persze beleraktuk a nagy papírbálák 

közepébe, melyeket még mindig kézzel, fogókkal drótoztunk 

össze. Ma már gépek vannak az újságpapír bálázására, 

adta tudtunkra Winkler a tapasztalt ember hangján azoknak a 

napoknak az egyikén, amikor nem volt jobb dolga, és csak átjött 

és bámult minket, ahogy szakadásig dolgoztunk, és mindaddig 

ott lógott körülöttünk, amíg fájrontot nem csináltam. Winkler 

mindenre talált gépeket, használtakat is. 

Szerette őket ultramodern masináknak nevezni. Nem egészen 

értettem, hogy ez mit jelent. 

Winkler megtalálta a maga ultramodern masináit, amelyek 

amatőr fényképezőgépekben használható méretre szabdalták 

a fölös katonai készletekből szerzett légifelvételekhez való 

-[170]-

filmeket, és úgy tervezte, hogy ezzel összeszedi első néhány 

milliócskáját, mielőtt az Eastman Kodak észbe kap, berendezkedik 

az egész lakosság ellátására, és visszaszerzi a piacot. Az 

emberek házasodtak, gyerekeik születtek, és le akarták fényképezni 

a kisbabáikat. 

– Hagyjál békén a masináiddal, nekem nem kellenek – 

mordult rá fogsorát csikorgatva Winklerre az öreg, azzal a sűrű 

lengyel-zsidó akcentussal, amelyet Claire szinte soha nem hallott, 

amíg el nem kezdett randevúzgatni velem, majd időnként 

nálunk aludni a húgom szobájában. Az alatt a fedél alatt soha 

senki nem engedte volna meg, hogy együtt lehessünk. Claire az 

állam északi részéről való zsidó lány volt, ahol sok minden egészen 

más volt, mint Coney Islanden, és a szülei mindketten ebben 

az országban születtek, ami megint csak különbség. Akkor 

ismerkedtünk meg, amikor egyszer nyáron lakást béreltek Sea 

Gate-ben a homokos part meg a tenger kedvéért – a miénk volt 

a legjobb partszakasz, és a mi tengerünkben lehetett a legjobbakat 

úszni, mikor éppen nem mocskolták be a kotonok és egyéb 

csúfságok a csatornákból és a nagy óceánjárók vécéiből, amelyek 

szinte mindennap elhúztak előttünk a kikötő felé. A kotonokat 

mi „Coney Island-i keszegnek” neveztük. A szemétre 

meg a többi lebegő mindenfélére azt mondtuk, „Vii-gyázz!”. A 

kotonokra volt egy másik elnevezésünk is: „szarzsáknak” hívtuk 

őket. Most az olyan washingtoni faszokat nevezzük így, 

amilyen Noodles Cook, és alighanem az az új izé is, aki most a 

Fehér Házban van. 

– Megvannak nekem a magam gépei, itt ni, ez a kettő – 

feszítette meg mosolyogva a karizmait az öregem. A vállát meg 

a karjait értette rajta. – És még három gépem van. – Ezen engem, 

a bátyámat meg a sógoromat értette. – És az én gépeim élnek, 

és nem kerülnek olyan sokba. Húzzátok, húznátok! – 

kiáltott ránk. – Ne álljatok ott, ne hallgassatok rá! Még szét kell 

-[171]-

vágnunk a csöveket, aztán később meg kell hoznunk a kazánokat. 

Azzal újra nekiállt a munkának a három eleven gépével. 

Bálázóhorgainkkal és hosszú fogóinkkal meghúztuk és csomóra 

csavartuk a vékony acél bálázóhuzalokat, ügyelve a szemünkre 

meg a tökünkre, hátha megint el talál pattanni a drót. A bálát a 

másik bála tetejére hajítottuk, amitől mind a két bála rázkódott 

és remegett, és Claire egyszer azt mondta nekem, hogy ez kifejezetten 

szexuális látvány volt, mintha egy olyan nagydarab fickó, 

mint én, rávetné magát egy olyan lányra, mint ő. 

Az öreg tüstént megszerette Claire-t, attól fogva, hogy elkezdett 

bejárni az üzletbe; előbb bámészkodott, aztán segített, 

hogy korábban végezhessünk, mikor randevúnk volt, na és 

mert sok időt töltött anyámmal, és elbeszélgetett vele, pedig 

akkor már nem mindig volt könnyű vele beszélgetni. És díszesen 

becsomagolta az apró ajándékokat, amiket a születésnapokra 

meg az ünnepekre hozott. Díszcsomagolás? Claire volt ismerőseink 

között az első, aki díszesen csomagolt. Mielőtt Claire 

felbukkant, ugyan ki tudta az egész nagy családban, Coney Island 

egész világában, mi az a díszcsomagolás? Vagy az „ólomkristály”? 

Az egész családból senki nem volt biztos benne, mi is 

az az ólomkristály, de mihelyt Claire-nek kellett, nekem is kellett, 

beszéltem is az „ólomkristályainkról” egy Rocky nevű menő 

olasz hapsinak, akitől vettem is egyet-mást. Rocky kedvelt 

engem, és szerette Claire szókimondó beszédstílusát, aztán, 

miután mind a ketten elköltöztünk, és mindketten elkezdtünk 

telkeket vásárolni és házakat építeni, néha szívességet tettünk 

egymásnak. Rocky szerette a lányokat, a vastagon kifestett, magas 

sarkú cipőben grasszáló, nagy csöcsű szőkéket meg a vöröseket, 

de nagyon tisztelte az olyan feleségeket, mint Claire meg 

a sajátja. 

-[172]-

Claire apja akkor már meghalt, az én apám pedig már a 

kezdet kezdetén megcsökte magát, és nem engedte, hogy náluk 

aludjak, még akkor se, mikor otthon volt az anyja. 

– Ide figyelj, Louie – mondta nekem apám, Morris –, jól figyelj. 

Az a lány árva. Nincs apja. Vedd el, vagy hagyd békén. 

Nem tréfálok. 

Elhatároztam, hogy elveszem, és amikor gondolkoztam 

rajta, rájöttem, azt akarom, hogy a feleségem szűz legyen. Magam 

is meg voltam lepve, de hát kisült, hogy ilyen fickó vagyok. 

Be kell ismernem, hogy valahány szar rábeszéltem egy 

lányt az etyepetyére, utána egy kicsit kevesebbre tartottam, bár 

azért rendszerint meg akartam ismételni a dolgot. És még hat 

év múlva sem tudtam megérteni, mikor Sammy elvette Glendát 

a három gyerekével, hogyan vehetett feleségül egy nőt, akit már 

baszogatott valaki, különösen olyasvalaki, aki még él, és nem is 

egyszer, és nem is egy hapsi. Tudom, hogy ez muris, de hát kiderült, 

hogy én már csak ilyen vagyok. 

És még mindig ilyen vagyok, mert vannak dolgok a két 

lányom körül, amikről Claire meg én többé már vitatkozni se 

próbálunk. Nem akarták elhinni, amikor megmondtam nekik, 

hogy az anyjuk szűz volt, amíg össze nem házasodtunk. Claire 

pedig megesketett, hogy ezt soha többé senkinek nem mesélem 

el. 

Claire heves indulatkitöréseitől rendszerint meghátráltam, 

de soha nem félelmemben. Nem féltem se a seregben, se a fogolytáborokban, 

de még a tűzharcokban és a szórványos tüzérségi 

zárótüzekben sem, mikor Franciaország és Luxemburg 

még megszállt részén át a német határ felé nyomultunk, de még 

akkor sem, mikor a nagy decemberi meglepetés után felnéztem 

a hóról, és megláttam a német katonákat a vadonatúj fegyvereikkel 

és csinos fehér egyenruháikban, akik foglyul ejtettek minket. 

-[173]-

De a hulladékboltunkban félteni a patkányoktól. És gyűlöltem 

a mocskot, különösen miután a háború után hazakerültem. 

Még egy, a vakpadlóból felbukkanó egérke is elég volt ahhoz, 

hogy rosszullét fogjon el, és egy teljes percig reszkettem 

miatta, akárcsak most, mikor a számban érzem anyám zöld almáinak 

ízét, vagy csak visszaemlékszem rá. És amikor végre 

megalapítottam a saját üzletemet, egy brooklyni lakásunktól 

több mint két és fél órányira fekvő városban, a legjobb hely, 

amit találtam, egy csődbe ment egérfogógyár volt a vasútállomás 

teherforgalmi vágányai mellett, és ott is bőven volt egér. 

Nap mint nap undorított a körmeim alatti piszok, és szégyelltem 

magam miatta. Mindnyájan szégyelltük. Mikor végeztünk, 

tisztára sikáltuk magunkat a slag hideg vizével, mert más 

nem volt. Egy órába is beletellett. Még télen is lúgos szappannal 

és kemény ipari kefékkel sikáltuk, aztán slaggal mostuk le magunkat. 

Nem akartunk olyan koszosan elindulni és hazamenni. 

Utáltam a körmöm alatt a feketeséget. Atlantában a seregben 

felfedeztem a manikűrt – a rákkoktél meg a bélszínjava mellett 

–, aztán Angliában újra rátaláltam a manikűrre, és a franciaországi 

előrenyomulás közben is manikűröztettem, amikor csak 

tudtam. Miután pedig hazakerültem Coney Islandre, már nem 

tudtam meglenni nélküle. És nem is nélkülöztem soha. Még a 

kórházban is, még olyankor is, amikor a legrohadtabbul éreztem 

magam, nagy gondot fordítottam a tisztaságomra, és a manikűr 

egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket mindig biztosítok 

magamnak. Claire akkor már ismerte a manikűrt, ami házasságunk 

után része lett az előjátékainknak, de a pedikűrt is 

szerette, meg ha vakargattam a hátát és masszíroztam a lábát, 

én meg szerettem megfogni a lábujjait. 

Mihelyt volt rá pénzem, kezdtem jó kocsival járni, és 

Claire-nek is vettem egy jó kocsit, mikor lett rá pénzem, így 

nem kellett többé a cég furgonjával mennünk szórakozni, és 

mihelyt fölfedeztem a csináltatott öltönyöket, soha többé nem 

-[174]-

akartam másba öltözni. Mikor Kennedyből elnök lett, kiderült, 

hogy mindketten ugyanannál a New York-i szabónál csináltatjuk 

az öltönyeinket, bár be kell ismernem, hogy én soha nem 

néztem ki olyan jól az enyéimben, mint ő az övéiben. Sammy 

mindig azt mondta, hogy nem tudok öltözködni, Claire is ezt 

szokta mondogatni, és lehet, hogy igazuk van, mert soha nem 

fordítottam sok figyelmet olyan dolgokra, mint a szín meg a fazon, 

azokat ráhagytam a szabókra, hadd válasszanak helyettem. 

De annyit tudtam, hogy egyszerűen pompásan érzem magam 

a csináltatott öltönyben, ami a forgalmi adóval együtt több 

mint háromszáz dollárba került, de akár ötszázba is belekerülhetett. 

Most már ezerötszáz fölött van, és egészen kétezerig 

fölmehet az ára, de még mindig nem törődöm vele, és több öltönyöm 

van, mint amennyit valaha időm lenne elhordani, mert 

a visszaeséseim közt sokat változik a súlyom, és szeretek mindig 

a legnettebbül kinézni az öltönyömben, és manikűröztetek 

is, valahányszor felöltözöm és elmegyek valahova. 

Pamutingeket viseltem, csak pamutot. Semmi nejlont, 

semmi poliésztert, semmi gyűrhetetlent, semmi mosd-éshordd-ot. 

De egyiptomi pamutot soha, soha többé Izrael és az 

1948-as háború után. Mikor Milo Minderbinder és az ő M&M 

vállalkozásai nagyban beszálltak az egyiptomi gyapotba, többé 

nem használtam M&M vécécsészéket és mosogatókat a vízvezeték-szerelő 

üzememben, és nem vettem tőlük építőanyagokat 

a fatelepemre. Winkler, noha tudja, hogy ez nem tetszik nekem, 

még mindig Minderbinder kakaóbabot vesz a húsvéti csokoládényulakhoz, 

amelyekkel üzletel, mi meg kidobjuk őket, mikor 

ajándékba küld nekünk belőlük. 

A sajtot akkor fedeztem fel, amikor a Karib-tengert: a 

francia sajtot. Attól a naptól fogva imádtam a francia sajtokat, 

amikor rájuk bukkantam. A karibi térségben télen Martinique 

és Guadeloupe, később Saint Barts lettek a kedvenc üdülőhelyeink. 

A sajtok miatt. Európáért nem voltam oda. Egyszer elmen- 

-[175]-

tem Franciaországba, egyszer meg Spanyolországba és Olaszországba, 

de soha nem szerettem sehova visszamenni, ahol nem 

beszélték a nyelvemet, és fogalmuk se volt az olyasféle emberekről, 

amilyennek én gondoltam magam. Aztán egy szép napon 

Saint Bartson, ahol pompásan éreztük magunkat Claire-rel, 

miután elcsíptünk két szép telket Saint Maartenben, méghozzá 

olyan áron, amelyről tudtam, hogy idővel nagyon jó ár lesz, ettem 

egy darab sajtot, amit mindig szerettem, egy darab kenyérrel, 

amit szintén szerettem, úgy emlékszem, Saint André sajt 

volt, aztán kis idő múlva éreztem, hogy feljön a gyomromból az 

a zöldalma-íz, amit soha nem felejtettem el, az az égető, savanyú 

íz, amire valamikor nagyon régről emlékeztem, gyerekkoromból, 

mikor beteg voltam, és kezdtem félni, hogy valami talán 

nincs rendben bennem. A nyakam meg merev lett; és mintha 

feldagadt volna. Sammy azt szokta mondani, hogy fel kellett 

dagadnia, mert le nem dagadhat. Ezen most már mosolyogni is 

tudok. Valami többről volt szó, nem pusztán emésztési zavarról. 

Addig szinte soha nem éreztem émelygést, akármennyit ettem 

és ittam, és azt hiszem, felnőtt koromban mindig jól éreztem 

magam. A seregben sokat fáztam és sokszor voltam mocskos, 

szerettem volna többet aludni és többet kajálni, de azt hiszem, 

mindig magabiztosnak és egészségesnek éreztem magam, 

és úgy éreztem, soha semmi rossz és szokatlan nem történhet 

velem. Még akkor is, amikor az az orvlövész fejbe lőtte a 

Hammer nevű tizedest, ahogy ott álltunk a felderítő dzsip mellett 

és beszélgettünk, alig harminc centire egymástól. Éppen azt 

jelentette nekem, hogy a város tisztának látszik, és biztos volt 

benne, hogy simán bevonulhatunk. Nem lepett meg, hogy ővele 

esett meg, nem velem. Nem azt éreztem, hogy csak szerencsém 

volt. Úgy éreztem, ennek így kellett történnie. 

– Menjünk holnap haza, szívem – mondtam Claire-nek, 

mikor éreztem, hogy felbugyog bennem a zöld almáknak az a 

régi betegségíze, aztán később hadováltan neki valamit, miután 

-[176]-

visszamentünk a szobánkba, és elbabusgattuk egymást. – 

Eszembe jutott, hogy csinálhatnék valamit Newburgh-ben, ami 

nagyon jól ütne ki nekünk. 

A szex után remekül éreztem magam, sőt még azután is, 

mikor hazamentünk. De a biztonság kedvéért azért benéztem a 

doktorhoz. Emil megnézett, és nem talált semmit. Még mindig 

nem tudom, nem kellett volna-e alaposabban megnéznie, vagy 

hogy ez számított volna-e valamit. Emil könnyen azt hihette, 

hogy ami a szigeten volt velem, az most nincs. 

Emberektől nem félek, de kezdek egyre jobban félni a zöld 

almáktól. Emlékszem, amikor életemben először lettem rosszul, 

anyám azt mondta, azért lettem beteg, mert ettem a zöld almákból, 

amiket egy tálban tartott, hogy megsüsse őket, vagy 

főzzön velük valamit. Nem tudom, tényleg ettem-e belőlük. 

Mert valahányszor azt a rosszullétet éreztem megint, és émelyegtem 

és hánytam, mikor mumpszom volt, bárányhimlőm 

meg egyszer torokgyulladásom, ő ugyanazokat a zöld almákat 

okolta, és egy idő után kezdtem hinni neki, még ha nem is ettem 

a zöld almákból, mert a hányásnak az íze mindig ugyanaz 

volt. És hiszek még most is. Mert valahányszor rossz a gyomrom, 

a besugárzás vagy a kemoterápia előtt, a besugárzás vagy 

a kemoterápia közben és a besugárzás vagy a kemoterápia 

után, a zöld almák ízét érzem. Zöld almák ízét éreztem, amikor 

megműtöttek a kettős sérvemmel. És amikor először lettem igazán 

rosszul, hazafelé a kocsiban, az egyik Sammy Fire Island-i 

házában töltött hétvégéről, egy házaspárral Sammy Time-béli 

virgonc barátai közül, amikor azt éreztem, hogy úgy megdagadt 

a nyakam, hogy nem tudom elfordítani a fejemet és nem 

tudok tovább vezetni, aztán ráájultam a kormánykerékre, majd 

épp csak ki tudtam szállni a kocsiból hányni, és kissé kótyagosan 

elkezdtem hadrikálni magamban, a zöld almákról motyogtam, 

ahogy aztán Claire mesélte nekem. És a gyerekek, hátul a 

furgonban, akkor már hárman voltak, ők is azt mondták. Az 

-[177]-

emberek csodálkoztak, miért értünk olyan későn haza, de azt 

mondtuk nekik, hogy fölkeveredett a gyomrom, mert azt hittük, 

csak erről van szó. Később azt mondtuk, angina. Aztán 

hogy mononukleózis. Aztán hogy mirigytuberkolózis. Amikor 

hét évvel később első ízben igazán lerobbantam, és egy belvárosi 

kórházba kerültem, Claire megmondta Glendának, hogy valójában 

miről van szó, mire kiderült, hogy ő meg Sammy már 

mind a ketten tudták vagy sejtették. Glendának volt némi tapasztalata 

a volt férjével, akinek másfajta rákja volt, Sammy pedig, 

mint tudtuk, ki volt okosodva, hiszen minden héten elolvasta 

a Time magazint. Claire soha nem ismert olyan családot, 

mint a miénk, a brooklyni zsidó akcentusunkkal, amit anyámtól 

és apámtól szedtünk fel, és még soha nem járt olyan fiúval, 

mint én, aki leütötte valakinek a kezéről egy ismeretlen párral 

szervezett kettős randevún, aki bármit meg tudott csinálni, amit 

csak akart, és akinek az ócskavasban meg a hulladékpapírban 

volt a jövője. Ezt az utóbbit soha nem szerettem, de ezt soha 

nem mutattam ki, csak mikor már összeházasodtunk. 

– A hulladéknak nincs jövője, mert túl sok van belőle – 

mondogatta nekünk Winkler, az első üzleti kudarca előtt. – 

Louie, a fölösleg mindig rossz. A gazdaságnak hiánycikkekre 

van szüksége. Ezért olyan jók a monopóliumok... leszorítják a 

kínálatot abból, amit az emberek akarnak. Gyakorlatilag semmiért 

veszek légifelvételekhez való Eastman Kodak filmet a 

hadsereg fölös készleteiből, ami senkinek nem kell, mert túl sok 

van belőle, aztán átalakítom rendes színes filmmé, ami senkinek 

sincs. Mindenki házasodik, és gyerekei születnek, még én 

is, és mindenki színes fényképeket akar csináltatni róluk, és 

nem kap elég filmet. Az Eastman Kodak tehetetlen. A film az 

övék, ezért nem simfelhetik a minőséget. A Kodak nevet használom, 

árban pedig a közelembe sem tudnak jönni. Mikor szétküldtem 

a levlapjaimat, az első rendelés az Eastman Kodaktól 

jött, négy tekercs filmre. Tudni akarták, hogy mit csinálok. 

-[178]-

Az Eastman Kodakkal együtt hamarosan rá kellett jönnie, 

hogy bár a katonai légifelvételekhez használt film három kilométer 

magasságból jól megfelelt, a kisbabákon meg a feleségeken 

szemcsés pacnikat hagyott, így aztán visszajött hozzánk teherautósofőrnek 

azokra a napokra, mikor szükségünk volt rá, 

mielőtt elkezdett mézmázzal és csokoládéval bevont fánkokat 

gyártani az első pékségnek, amelyikbe utána betársult, mielőtt 

Kaliforniába költözött, és megvette az elsőt a csokoládé- és 

édességgyárai közül, amelyek szintén nem ütöttek be. Húsz 

éven át folyton csúsztattam neki hébe-hóba egy kis pénzt, és 

soha nem mondtam meg Claire-nek. Claire is húsz éven át küldött 

nekik pénzt, mikor szükségük volt rá, és soha nem mondta 

meg nekem. Mielőtt leszereltem a seregből, Claire, aki akkor 

még szinte gyereklány volt, nagy komolyan előadta nekem, milyen 

jó lenne, ha bezupálnék, mert tetszett neki, hogy ez jó alkalmat 

ad az utazgatásra. 

– Te biztos hülyéskedsz – mondtam neki. Éppen visszakerültem 

Drezdából, és a hátamon feküdtem a kórházi ágyon,a 

műtétem után. – Az én nevem Louie, nem lüke. Utazni, hova? 

Georgiába? Kansasba? Fort Sillbe, Oklahomába? Ott semmi esélye 

sincs az embernek. 

Claire kisegített a hulladéküzletben, intézte a telefonokat, 

és vezette az üzleti könyveket, mikor Ida nővéremnek otthon 

kellett maradnia anyámmal. És segített anyám körül, mikor Ida 

az üzletben volt. Jobban meg tudta mosolyogtatni anyámat, 

mint mi. Az öreglány egyre furcsább és furcsább lett, a doktor 

azt mondta, ez az agyi ütőerek meszesedésétől van, ami természetesen 

együtt jár a korral, mondta, de most úgy gondolom, 

valószínűleg Alzheimer-kór lehetett, amit ma talán ugyanolyan 

természetesnek tartunk, mint Dennis Teemer a rákot. 

Claire még mindig nem sokat konyít a matekhoz, és ez 

mostanában aggaszt. Összeadni és kivonni tud, abban hiba 

-[179]-

nincs, különösen ha odaadsz neki egy kézi számológépet, még 

osztani és szorozni is tud egy kicsit, de teljesen elveszett, ha törtekre, 

tizedesekre és százalékokra kerül sor, és egyáltalán nem 

érti a piaci áremelkedések, áresések és kamatlábak számtanát. 

Annak idején azért elég jól könyvelt, és körülbelül ez volt minden, 

amit az öregem csináltatni akart vele, miután elkezdett 

sárga- és vörösréz darabokat hajigálni az aznapi utolsó 

újságosbálába, hogy segítsen nekünk hamarabb fájrontot csinálni. 

Az öregem ezt el se tudta hinni, akkorát ordított, hogy 

belerázkódtak a falak, és valószínűleg összes patkányaink, egereink 

és svábbogaraink pánikba estek, és kiugráltak a 

McDonald Avenue-ra. 

– Én csak segíteni próbáltam – mentegetőzött Claire. – Azt 

hittem, azt akarják, hogy nehezebbek legyenek a bálák. 

Hangosan felnevettem. – De nem sárgarézzel. 

– Vörösrézzel? – kérdezte a bátyám, és ő is nevetett. 

– Csocskele, hova jártál te iskolába? – kérdezte az öregem, 

és összecsikorgatta a fogsorát, ami ilyenkor, mikor vidám volt, 

valahogy másféle zajt adott. – A sárgaréznek meg a vörösréznek 

fontonként tizennégy cent az ára. Az újságpapír ára pár 

bubke, fontonként semmi. Melyik ér többet? Nem kell ahhoz a 

Harvardra járni, hogy ezt kiszámold. Na, csocskele, drágaságom, 

te csak irkáld a számaidat, és mondd meg, kinek kell nekünk fizetnie, 

és mi kinek kell fizessünk. Ne aggódj, még elmehettek 

táncolni. Louie, gyere csak ide. Hol találtad ezt a kis játékszert? 

– Satuba szorította a karomat, azzal a kemény fogásával, 

és behúzott az egyik sarakba, hogy négyszemközt beszéljen velem, 

vörös volt az arca, és kiszínesedtek a szeplői. – Louie, most 

jól figyelj. Ha nem lennél a fiam, és ő lenne a lányom, nem engedném, 

hogy egy olyan tummlerrel járjon, mint te. Nem szabad 

fájdalmat okoznod neki, még egy kicsit se. 

-[180]-

Claire-t nem volt olyan könnyű bolonddá tenni, mint 

apám gondolta, bár én valószínűleg azt csinálhattam volna vele, 

amit csak akartam. Egyik unokabátyjától hallott már a Coney 

Island-i fiúkról meg a klubjaikról, akik kitáncolnak a lányokkal 

a hátsó szobába, ahol díványok vannak, becsukják mögöttük az 

ajtót, és olyan gyorsan szedik le róluk a ruhát, hogy szégyenkezés 

nélkül nem tudnak visszamenni, amíg nem adnak legalább 

valamit abból, amit a fiúk akarnak. Amikor azt mondta, hogy 

nem hajlandó hátramenni velem, mikor fölcsíptem, egyszerűen 

fölkaptam tánc közben, lekaptam a lábáról, és a tánctermen át 

betáncoltam vele a hátsó szobánkba, csak hogy megmutassam 

neki, hogy ez nem mindig igaz, velem nem, akkor nem. Azt 

nem kötöttem az orrára, hogy egy órával azelőtt már voltam ott 

egy másik lánnyal. 

A számolásban gyönge volt, az biztos, de hamarosan rájöttem, 

jobb, ha az ő kezére bízom az üzleti ügyeimet, mint ha 

bármelyik bátyámra vagy társamra hagynám őket, pedig mindig 

megbíztam a bátyáimban meg a társaimban. Amennyire 

tudom, soha senki nem csapott be közülük, és azt se hiszem, 

hogy bárki közülük be akart volna csapni, mert mindig olyan 

embereket választottam, akik bőkezűek voltak, és ugyanúgy 

szerettek nevetni meg inni, ahogy én. 

Claire-nek jó lába volt és gyönyörű melle, és még mindig 

az van. Előbb kiszúrta, mint én, hogy majd minden olasz építési 

vállalkozó, akivel üzleti kapcsolatban álltunk, mindig szőke 

vagy vörös barátnőkkel jelenik meg az építési telkeken tartott 

megbeszéléseinken, mire ő is bevetette magát, és szőkébbre színeztette 

a haját, mikor magammal vittem valamelyik megbeszélésre, 

amelyik a normálisnál fontosabbnak ígérkezett. Ilyenkor 

telirakta magát bizsukkal, és mindenkivel a saját nyelvén tudott 

beszélni, férfiakkal és nőkkel egyaránt. – Mikor vele vagyok, 

mindig ilyet viselek – mondta fáradt kis vigyorral a jegygyűrűről, 

amit viselt, meg a ruhának vagy a kosztümnek a mély kivá- 

-[181]-

gásáról, amit éppen fölvett. Ezen mindnyájan nevettünk. – 

Nincs nálam a papír, hogy bebizonyítsam – szokta válaszolni, 

mikor valaki megkérdezte közülük, hogy tényleg házasok vagyunk-e. 

Ezeket a válaszokat mindig rábíztam, és néha, ha jól 

alakult az alku, az ebéd meg hosszúra nyúlt, a helyi motelbe is 

bejelentkeztünk a délután hátralevő részére, de mindig elmentünk, 

még mielőtt beesteledett. – Neki haza kell mennie – 

mondta ilyenkor Claire. – Nem maradhat ki egész éjszakára. – 

Vendéglőkben, éjszakai mulatókban és üdülőhelyeken mindig 

nagyszerűen beszélgetésbe tudott elegyedni a női vécében, és 

szerzett egy csajt minden velünk lévő hapsinak, akinek nem 

volt, de szerette volna, ha lenne. Még azt is kiszúrta még mielőtt 

én magam rájöttem volna, hogy mit kezdek forgatni a fejemben 

az egyik olasz építési vállalkozó káprázatos, magas, 

szőke, ausztráliai barátnőjét illetően, aki virgonc és csapodár teremtés 

volt, fehérre volt sminkelve és magas sarkú cipőket viselt, 

nagyszerű csöcsei voltak, és nem bírt nyugton maradni, 

akkor is táncolni akart, ha nem volt hozzá zene, és folyton vaskos 

szellemességeket eresztett meg azokról a disznó játékszerekről, 

amelyeket azoknak a játékgyárosoknak tervezett, akiknél 

dolgozott. 

– Van egy lakótársnője – mondta nekem a fickó, anélkül 

hogy megmozdította volna az ajkát. – Ápolónő, és egyszerűen 

lélegzetelállító. Mind a ketten szeretik az etyepetyét. Elmehetnénk 

velük együtt. 

– Kell nekem ez a cukorfalat – mondtam úgy, hogy a nő is 

meghallja. 

– Ez is oké. Én majd az ápolónőnél próbálok szerencsét – 

mondta, mire tüstént tudtam, hogy nem akarok vele haverkodni. 

Nem tudta megérteni, hogy számomra abban van a mulatság, 

hogy elbűvöljem a nőt, nem abban, hogy ajándékba kapjam. 

-[182]-

Claire megsejtette az egészet. – Ne, Lew, ezt ne – hozta 

egyszer és mindenkorra a tudomásomra, mihelyt beültünk a 

kocsiba. – Ne, soha többé ne, a szemem láttára soha. 

Vettem az üzenetet, és amennyire tudom, nem is látott 

ilyet soha többé. 

A Fort Dix-i kórházban pedig lenézett rám Heretan, a 

germán fölött, és miután lehiggadtam és abbahagytam a dühöngést, 

tudtam, hogy hozzám való. 

– Ki lát el itt téged? – tudakolta egyik hétvégi látogatásakor. 

– Mit csinálsz, mikor szükséged van valamire? Ki jön hozzád? 

El vagyok bűvölve, hogy bemutathatom, biztosítottam róla. 

Aztán elordítottam magam: – Herman! – és mielőtt másodszor 

is felordíthattam volna, máris hallottam ápolóm rémült 

lépteit, és Herman, a germán már ott is állt mellettem véznán, 

félénken, lihegve és idegesen. Ötvenes éveiben járt, és távolról 

sem volt holmi árja superman, hős, Übermensch, ő aztán nem 

volt az. 

– Mein Herr Rabinowitz? – kezdte el tüstént, ahogy akartam 

és megtanítottam rá. – Wie kann ich Ihnen dienen? 

– Achtung, Herman – parancsoltam rá könnyedén. És miután 

összecsapta a sarkát és vigyázzba vágta magát, kiadtam neki 

azt a parancsot, amit megértett. – Anfangen – Elkezdett beszélni 

magáról, én meg Claire-hez fordultam. – No, szívem, milyen 

volt az utad? És hol szálltál meg? Ugyanabban a szállodában? 

Mikor Herman belekezdett a mondókájába, Claire-nek rebegni 

kezdett a szeme, és mikor elkezdte megérteni, nem tudta 

elhinni. És a jelek szerint csöppet sem tetszett neki. Szinte nevetnem 

kellett komikus arckifejezésén. Herman jelentette a nevét, 

a rangját és a törzsszámát, aztán születési helyét és idejét, 

-[183]-

majd beszámolt a származásáról és családi helyzetéről, iskoláztatásáról 

és munkaviszonyairól, és minden másról, amit megmondtam 

neki, hogy hallani akarok tőle, valahányszor 

vigyázzba állítom, és felszólítom, hogy beszéljen újra magáról. 

Én tovább csevegtem Claire-rel, mintha nem is látnám, és rá se 

hederítenék. 

– Hát megmondom, mit gondoltam ki. Nem fogok bezápulni, 

ezt felejtsd el. Az öregemnek egy ideig még szüksége lehet 

rám a hulladéküzletben. 

Claire nem tudta, melyikünkre figyeljen. Nekem a szemem 

se rebbent. A szobában csönd lett. Herman befejezte, és 

most csak állt, pislogott és izzadt. 

– Ó, igen – mondtam, meg se fordulva, mintha csak akkor 

jutott volna eszembe. – Noch einmal. 

És Herman újra rákezdte. – Mein Name is Hermann 

Vogeler. Ich bin ein Soldat der deutschen Armee. Ich bin Bäcker. Ich 

wurde am dritten September 1892 geboren und ich bin dreiundfünzig 

jahre alt. 

– Lew, állítsd le... ebből már elég – vágott közbe végül 

Claire dühösen. – Állj! Állítsd le! 

Nekem csöppet se tetszett, hogy így beszél velem Herman 

vagy bárki más előtt. A nyakamban meg az államban lüktetni 

kezdett az ér. – Szóval úgy gondolom, megint az öregemnél fogom 

kezdeni – mondtam rá se hederítve. – Csak hogy valami 

jövedelmem legyen, amíg megpróbálom eldönteni, mit kezdjünk 

magunkkal. 

– Lew, hagyd békén, engedd el – parancsolt rám. – 

Komolyan mondom. 

– Apám teheneket tartott, és eladta a tejet – szavalta Herman 

németül. – Iskolába mentem. Utána jelentkeztem főiskolára, 

de nem vettek fel. Nem voltam elég okos. 

-[184]-

– Ez így oké – mondtam Claire-nek ártatlanul, miközben 

Herman ugyanolyan engedelmesen folytatta, mint először. – 

Erre képezték ki. Azok. Péknek tanították ki, én meg arra képeztem 

ki, hogy ezt csinálja. Mikor befejezi, még néhányszor 

megcsináltatom vele, hogy soha egyikünk se felejtse el. Ellakhatunk 

a családdal egy darabig az emeleti lakásban. Mi vagyunk a 

legfiatalabbak, így nekünk kell majd lépcsőt mászni. Nem hiszem, 

hogy főiskolára szeretném pocsékolni az időmet, ha öszszeházasodunk, 

akkor nem. Akarod, hogy összeházasodjunk? 

– Lew, én azt akarom, hogy ereszd el! Ez az, amit akarok! 

Figyelmeztetlek. 

– Vegyél rá. 

– Rá foglak. Ne sürgess. 

– Hogyan? 

– Le fogom vetni a ruhámat – határozta el, és láttam, hogy 

komolyan gondolja. – Itt mindjárt. Le fogok vetkőzni. Elég volt! 

Mindent le fogok vetni, és rád fekszem az ágyban, most mindjárt, 

ha nem engeded meg neki, hogy abbahagyja. Rád fogok 

ülni, nem törődöm a varrataiddal, még ha kinyílnak is. Hadd 

lásson ő is mindent, amit te láttál, meg fogom mutatni neki, esküszöm, 

meg fogom. Küldd el. 

Tudta, hogy mit érzek, a kis ravasz. Mikor bejöttek a bikini 

fürdőruhák, neki mondanom se kellett, hogy ne viseljen bikinit, 

aztán végül lemondtam róla, hogy a lányaimnak megpróbáljak 

erről beszélni, egyszerűen csak nem mentem ki többé a 

tengerpartra, mikor ők is ott voltak. 

Elkezdett kigombolkozni. Aztán tovább gombolkozott, és 

kigombolt még néhány gombot. És mikor megláttam a mélyen 

kivágott, csipkés kombinéfát, és alatta a duzzadó, tényleg nagy 

csöcseit – mindig azt akartam, hogy ne legyen más férfi a világon, 

aki akár csak észrevenné őket –, meg kellett hátrálnom. 

-[185]-

Magam előtt láttam, ahogy lehúzza a szoknyáján a cipzárat és 

kilép belőle, mikor Herman még ott van a szobában, aztán felhúzza 

a kombinéfát, és féltem, egyszerűen nem tudtam elviselni 

a gondolatot, ezért le kellett állítanom Hermant, és le is állítottam, 

de úgy, mintha rá lennék dühös, nem Claire-re, mintha 

az ő hibája lenne az egész, nem Claire-é vagy az enyém, és el 

kellett küldenem. 

– Oké, elég, gombolkozz be. – Rá is dühös voltam. – Oké, 

Herman. Genug. Fertig. Danke schön. Most menj ki. Schnell! Macht 

schnell! Menj a fenébe. 

– Danke schön, Herr Rabinowitz. Danke vielmals. – 

Reszketett, amivel zavarba hozott, aztán hajlongva kihátrált. 

– Ez csöppet sem volt mulatságos, Lew, nekem nem – adta 

tudtomra Claire, miközben begombolkozott. 

– Nem azért csináltam, hogy mulatságos legyen. – Én is 

komiszul éreztem magam. 

– Akkor meg miért? 

Nem tudtam, miért. 

Mire elment, valósággal ellágyultam szegény öreg hapsi 

iránt, és vettem magamnak a fáradtságot, hogy sok szerencsét 

kívánjak neki, mikor hajóra ültették, ügynevezett repatriálás 

céljából. 

Addigra már megszántam. Gyönge volt. Még a többi német 

is gyöngének tekintette volna, és az ő korában már soha 

nem lehetett erős. Bizonyos tekintetben máris Sammy apjára 

emlékeztetett, arra a kedves, csöndes, ezüstös hajú öregemberre, 

aki egész nyáron hosszasan pancsolt az óceánban, mihelyt 

hazaért a munkából. Sammy anyja mindig elküldte Sammyt, 

vagy a bátyját vagy a nővérét, hogy tartsák szemmel, és juttassák 

eszébe, hogy idejében haza kell mennie vacsorázni. Sammy 

meg én mindketten szerencsések voltunk. Mind a kettőnknek 

-[186]-

volt nővérünk, aki a vége felé gondoskodott a szüleinkről. 

Sammy apja sokat olvasott, elolvasta az összes zsidó újságot, és 

mindnyájan szerettek otthon klasszikus zenét hallgatni a rádión. 

Sammy a Coney Island-i könyvtárban jiddisre fordított 

könyveket jegyeztetett elő az apjának, főleg regényeket, főleg 

orosz íróktól. Barátságos ember volt. Az én apám nem. Az én 

családomban szinte semmit nem olvasott senki. Nekem soha 

nem volt rá időm. Kezdetben, amikor Sammy megpróbált novellákat 

és humoros cikkeket írni, hogy aztán eladja őket a magazinoknak, 

rajtam próbálta ki az írásait. Soha nem tudtam rájuk 

mit mondani, és örülök, amiért abbahagyta ezt a próbálkozását 

velem. 

Sammynek volt egy régi fényképe az apjáról, első világháborús 

egyenruhában. Muris kinézetű fiatal hapsi volt, mint az 

összes akkori katonák, a sisakja túl nagy volt az ő kis fejére, a 

derékszíján gázálarc és kulacs lógott. Az öreg Jacob Singer azért 

jött ebbe az országba, hogy megszabaduljon az ottani hadseregtől, 

aztán itt megint visszakerült egybe. Kedves, mosolygós 

szeme volt, és a szemébe nézett vele az embernek. Sammy nem 

mindig néz szembe az emberrel. Mikor fiatalabbak voltunk, és 

elkezdtünk csókolódzgatni, meg kellett mondanunk neki, hogy 

nézzen mindig egyenesen arra a lányra, akit a karjában tart és 

ölelget, ahelyett hogy elnézne mellette. Sammy hatvannyolc 

éves korára máris idősebb, mint az apja volt, amikor meghalt. 

És én máris tudom, hogy nem fogok addig élni, amíg az apám 

élt. 

Sammy meg én nem ugyanabban a háztömbben laktunk, 

és a szüleink soha nem találkoztak. A rokonokat kivéve, akik 

valahol máshol laktak, és nyári hétvégeken eljöttek egy-egy 

napra a tengerpartra, soha senki nem hívott meg közülük vacsorára 

vagy ebédre más családokat. 

-[187]-

Az öregem a család tagjain kívül senkihez nem volt különösebben 

barátságos, és az olyan barátaim, mint Sammy és 

Winkler, nem érezték magukat túl kényelmesen, mikor eljöttek 

hozzánk, és az apám is otthon volt. Én voltam a kedvence, és 

engem szemelt ki az üzlet vezetésére arra az időre, amikor ő 

már túlságosan öreg lesz hozzá, hogy gondoskodjak majd a 

megélhetéséről, meg az összes fivéreim és nővéreim és a gyerekeik 

megélhetéséről, ha szükségük lesz rá, és nem tudnak mást 

találni, aki eltartsa őket. Mi Rabinowitzok nagyon összetartó 

család voltunk. És mindig én voltam a legjobb ember kifelé is, a 

dumás, a smeihler, az ügynök, a smuzer, a könnyed fickó, aki 

sorra végigjárta az ócska, vén épületeket, egyiket a másik után, 

és megkörnyékezte a szegény, nyomorult házmestert, aki éppen 

szenet lapátolt az alagsori kazánba, vagy kigurította a kukákat, 

és udvariasan megkérdezi tőle, ő-e a „házgondnok” vagy az 

„igazgató”. Azzal az „úrral” akartam beszélni, aki intézi az 

ügyeket, és célozgattam rá, hogy mennyiféle módon tudnánk 

egymásnak segíteni. Otthagytam az üzleti névjegyemet, amit 

Winkler csináltatott nekem olcsón egy ismerős nyomdásszal, és 

megpróbáltam olyan jó kapcsolatot teremteni vele, ami arra vezethetett, 

hogy megkapjuk a ház régi csöveit és régi vízvezetékszerelvényeit, 

a mosogatókat, a vécécsészéket, a fürdőkádakat 

meg az elromlott gőz- és forróvíz-tartályokat, néha még mielőtt 

tényleg elromlottak volna. Ismertünk embereket, akik bármit 

meg tudtak javítani. Ha nem lehetett megjavítani, eladtuk hulladéknak. 

Hulladék mindig lesz, ígérgette nekünk apám optimista 

módon, miközben Claire meg én megpróbáltunk nem 

mosolyogni, és mindig lesz valaki, aki fizet azért, hogy átvegyük, 

és fizet, amikor eladjuk. Miután hazakerültem, apám 

ügyelt rá, hogy mindig együtt beszéljen kettőnkről, mikor 

pénzről volt szó. Most, hogy már nem vagyok gyerek, heti hatvan 

dollárra, majdnem a duplájára emeli a fizetésemet. És heti 

hatvanötre, miután összeházasodtunk. És persze megkaphatjuk 

-[188]-

az emeleti lakást, amíg saját lakást nem engedhetünk meg magunknak. 

– Figyelj ide, Morris, figyelj rám jól – mondtam neki, mikor 

befejezte. Majd négyezer dollárom volt a bankban, szerencsejátékokból 

meg a zsoldból. – Én jobbat ajánlok neked. És 

egyszer majd te is jobbat fogsz ajánlani nekem. Adok neked egy 

évet ingyen. De egy év után én döntöm el, hogy mennyi legyen 

a fizetésem, és én fogom megmondani, hol, mikor és hogyan 

akarok dolgozni. 

– Ingyen? 

Ez számára teljesen oké volt. Ebből kerekedett ki aztán 

egy idő múlva az az ötlet, hogy költözzünk el abba az öreg 

egérfogó-üzembe, Orange Valleybe, és áruljunk használt építőanyagokat, 

szerelvényeket, bojlereket és vízmelegítőket egy 

olyan helyen, ahol ilyesmiket alig lehetett kapni, pedig nagy és 

sürgős szükség volt rájuk. 

Claire mindnyájunknál jobban vezetett – ő az állam északi 

részéből jött, és már tizenhat éves korában volt jogsija –, ő vezette 

a teherautót Brooklynba és vissza, mikor én túlságosan el 

voltam foglalva. Kemény volt és dörzsölt, mikor kellett, tudott 

pimaszul beszélni, és tudta, hogyan használja ki csinos külsejét 

a zsarukkal, vagy a benzinkutak garázsaiban, hogy segítsenek, 

mikor elromlott valami, anélkül hogy bármit ígért volna, vagy 

bajba keverte volna magát. Emlékszem az első hirdetésre a helyi 

újságban, melyet Sammy segített megírni, és amelyen még 

mindig nevetünk. RAJZ UTÁN VÁGJUK A CSÖVET. 

– Mit jelent ez? – kérdezte Sammy. 

– Amit mond – feleltem. 

Ez az egy sor több mindenféle üzletet hozott ott nekünk, 

mint rajtam kívül bárki gondolta volna. 

-[189]-

Ebből nőtt ki aztán a fatelep, aztán meg a szerelvényárusító 

vállalkozás apám tízezer dolláros kölcsönével, amit jó magas 

kamatra adott. Azt mondta, aggódik, mi lesz majd vele öregkorára. 

Remegett a feje egy kis gutaütéstől, amin már túlesett, 

és amiről soha senki nem beszélt rajta kívül. 

– Louie, mondd meg nekem, mondd meg őszintén – 

kérte. – Úgy néz ki, hogy reszket egy kicsit a fejem meg a kezem? 

– Nem, papa, nem jobban, mint az enyém. 

Emlékszem, mikor anyámnak már teljesen elment az esze, 

még mindig azt akarta, hogy fésüljék meg és mossák be fehérre 

a haját, és tépkedjék ki a csipesszel a szőröket az arcáról. Most 

már ismerem, milyen érzés, ha az ember a legjobban akar kinézni. 

És most már majd harminc éve megpróbálok senkinek 

nem a szeme elé kerülni, amíg neon látszom megint üdének és 

egészségesnek. 

– Jó fiú vagy te, Louie – mondta apám tréfás undorral. – 

Hazudsz, mint mindig, de én azért szeretlek. 

Új lakóhelyünkön kibéreltünk egy házat, és két gyerekünk 

született, aztán vettünk egy házat, és meglett a harmadik, aztán 

építettem eladásra egy házat, aztán építettem még néhányat, 

egyenként, az első néhányat társakkal, el is keltek, szép haszonnal. 

Mindig a haszon volt a mozgatóerő. Aztán azon kaptam 

magam, hogy olyan emberekkel ebédelek és iszogatok 

együtt, akik vadásznak, és nagyrészt a republikánusokra szavaznak, 

nemzeti ünnepeken pedig felhúzzák a zászlót, és úgy 

érzik, hogy ezzel szolgálatot tesznek a közösségnek. Sárga szalagot 

tűztek ki, valahányszor a Fehér Ház háborúba ment, és 

úgy viselkedtek, mintha maguk is hős katonák volnának, akik 

harcolnak abban a háborúban. Miért sárgát, zrikáltam őket, a 

gyávaság országos színét? De volt viszont önkéntes tűzoltóságuk, 

mely mindig ott termett a tűz helyszínén, és mentőszolgá- 

-[190]-

latuk, amelyet nekem is használnom kellett, mikor másodszor 

kezdtem el hirtelen émelyegni, és elveszítettem minden erőmet, 

Claire pedig pánikba esett, és behurcoltatott a kórházba. Ezúttal 

is újra átszállítottak a manhattani kórházba Dennis Teemerhez, 

aki megint rendbe hozott, és mikor helyreállt a normális állapotom, 

hazaküldött. Mikor odaköltöztünk, beléptem az Amerikai 

Légióba, hogy barátokat szerezzek, és legyen egy helyem, ahová 

eljárhatok. Ott megtanítottak vadászni, amit meg is szerettem, 

az embereket is kedveltem, akikkel vadászni jártam, és 

nagyszerűen éreztem magam, mikor eltaláltam valamit. Megéljeneztek, 

mikor leszedtem egy-egy vadludat, egyszer egy őzet 

is. Nekik kellett kibelezniük helyettem, mert én még nézni se 

bírtam. Mikor magammal vittem a legidősebb fiamat, mindig 

másokkal mentünk, hogy legyen valaki, aki ezt megcsinálja nekünk. 

A fiam nem volt oda a vadászatért, és hamarosan én is 

abbahagytam. Utána egy közeli városkában megalakult a golfklub. 

Ott további barátokat szereztem, sokat a cityből, akik kiköltöztek 

ide, a távoli kertvárosokba, és különböző helyekre 

járhattunk, ahol más házaspárokkal ettünk-ittunk együtt. 

Egyre többet tudtam meg a bankokról meg a bankárokról. 

Kezdetben még a pénztárosnők is tudtunkra adták, hogy nem 

nagyon szeretnek olyan ügyfeleket kiszolgálni, akiknek olyasféle 

nevük van, mint a Rabinowitz. Be kell vallanom, ez azóta 

megváltozott. De én nem. Lassan hozzám szoktak, és sok máshoz 

is, ahogy a környék egyre fejlődött. Többre tartottak, mikor 

kölcsönöztem tőlük, mint amikor pénzt tettem be hozzájuk. 

Mikor pénzt raktam be, csak egy keményen dolgozó fickó voltam, 

aki küszködik a maga kis üzletével. Mikor már elég nagy 

voltam, hogy kölcsönt vehessek fel, Mr. Rabinowitz lettem, az 

igazgatóknak, Mr. Clintonnak és Mr. Hardynak pedig Lew – 

jómódú és tőkeerős ügyfél –, én pedig mihelyt jómagam bejutottam, 

elvittem őket vendégként a golfklubomba, ahol úgy mutattam 

be őket, hogy Ed Clinton és Harry Hardy, a bankáraim, 

-[191]-

ami annyira hízelgett nekik, hogy belepirultak. Kiokosodtam a 

csődről is. El se tudtam hinni azokat a törvényeket, mikor először 

kaptam magam azon, hogy kiszúrnak velem. 

A 11. szakaszt egy Hanson nevű építési vállalkozó meg az 

ügyvédje révén ismertem meg, aztán ők is megismertek engem. 

Egy üzleti nap kezdetén éppen indulni készültek Harson házából. 

Mikor én már kiszálltam a kocsimból, ők még a verandán 

álltak. 

– Lew? – Hanson annyira meg volt lepve, hogy mosolygott, 

míg csak észre nem vette, hogy én nem mosolygok. Magas 

férfi volt, és rövidre vágatta a haját a füle mellett, olyanformán, 

ahogy nekünk kellett a seregben, amit én már akkor se szerettem. 

A másik pasas mellette egy idegen volt. 

– Hogy van? 

– Hanson, maga négyezer-kétszáz dollárral tartozik nekem 

– mondtam tüstént. – Gerendákért, zsindelyekért, vécé- és 

konyhaszerelvényekért és csövekért. Számlákat küldtem magának, 

és beszéltem magával telefonon, és most a szemébe mondom, 

hogy még ma meg akarom kapni, ma reggel. Azért jöttem, 

hogy behajtsam. 

– Lew, ő az új ügyvédem. Ő meg Rabinowitz. 

– Ó, igen – mondta az új ügyvéd azzal a mosollyal, amelyet 

az ember mindig ott lát az ügyvédek arcán, és amelyiktől 

olyan képmutatónak látszanak, hogy az ember szeretné őket ott 

helyben megfojtani. 

– Mondja meg az ügyfelének... uram, mi is a neve? Nem 

hiszem, hogy Hanson említette volna. 

– Brewster. Leonard Brewster. 

– Kérem, világosítsa fel az ügyfelét, Brewster, hogy a 11. 

szakasz neki szól, meg az ügyvédeinek, meg a bíróságnak, és 

-[192]-

talán más embereknek. De nem nekem. Nem Rabinowitznak 

szól. Hanson, mi alkut kötöttünk, maga meg én. Maga elvitte az 

anyagaimat, felhasználta őket, nem panaszkodott a szállítási 

határidejükre vagy a minőségükre. Most fizetnie kell értük. Én 

így dolgozom. Jól figyeljenek rám. A pénzemet akarom. 

– Nem hajthatja be, Mr. Rabinowitz – mondta Brewster –, 

csak a bíróságon keresztül. Hadd magyarázzam meg... 

– Hanson, én be tudom hajtani. 

– Lew... – kezdte Hanson. 

– Magyarázza meg az ügyvédjének, hogy be tudom hajtani. 

Nekem nincs időm bíróságra. Ha kell, a bőrének a pórusain 

át fogom behajtani, ha rákényszerít, cseppenként. Maga meg 

akarja tartani a házát? Az én négyezer-kétszázammal nem. Tégláról 

téglára fog eltűnni maga alól. Jól figyel? 

– Lenny, hadd beszéljek magával odalenn. 

Mikor kijöttek, és Brewster megszólalt, lesütötte a szemét. 

– Készpénzben kell átvennie – mondta suttogva. – Nem 

maradhat róla bizonylat. 

– Azt hiszem, ez megteszi. 

Addigra már egy kicsit jobban bíztam a bankokban, de 

ennyire nem, így egy széfbe tettem be a pénzt, mert azt se akartam 

soha, hogy a könyvelőmben kelljen megbíznom. Claire 

majd elájult, mikor elmondtam neki, hol jártam. 

– Nem tudhattad, hogy fizetni fognak. 

– Ha nem tudtam volna, nem mentem volna oda. Én nem 

pocsékolom az időmet. Ne kérdezd, hogy honnan tudtam. Az 

emberek azt csinálják, amit én akarok. Nem vetted észre? 

Te nem azt csináltad? A következő... Mi van Mehlmannal, 

azzal a ganeffel, neki nem ma van a fizetési napja? 

-[193]-

– Ugyanez a história. 

– Hívd fel. Vele is beszélni fogok. 

– Mennyit kérjek tőle? 

– Mennyi hatszor hét? 

– Ne zavarj össze. Ezek után is megkapja az engedményt? 

– Tudod, hogy kell kiszámítani? 

– Fizet kamatot, vagy nem? Csak ennyit akarok megtudni 

tőled! Ne küldj vissza megint az iskolába. 

Claire akkor régen, azokban az időkben, mikor nagyon 

keményen dolgoztunk, semmivel sem kedvelte jobban az élősdieket 

meg a csirkefogókat, akármilyen vallásúak voltak is, 

mint én, és kisegített a telefonoknál, mikor a fatelep még kicsi 

volt, és neki még nem kellett elindítania a srácokat az iskolába, 

vagy hazarohanni, hogy otthon legyen, mire megjönnek. Később, 

mikor már több ideje lett, és több pénzünk volt, résztulajdont 

vásárolt egy itteni galériában, amiről nem gondoltuk, 

hogy pénzt fog hozni, és nem is hozott, aztán meg fél részesedést 

szerzett egy művészeti iskolában az olaszországi 

Luccában, amit én vettem neki, hogy hozzásegítsem, hadd legyen 

valami más is, amiről gondolkozhat, mikor már nem volt 

mindig jó az itteni dolgokon gondolkozni. Mikor Mehlman 

visszatelefonált, kikaptam a kezéből a hallgatót. Claire túl udvarias 

volt hozzá, mintha mi lennénk azok, akiknek bocsánatot 

kellene kérniük. 

– Mehlman, maga hazudik – kezdtem tüstént, pedig azt se 

tudtam, mit mondott. – Figyeljen rám jól. Ha rákényszerít, hogy 

bebizonyítsam, felkötheti magát, mert nem lesz hová fordulnia, 

nem marad mit hazudnia, és meg fogom szégyeníteni. 

Mehlman, tudom, hogy maga nagyon vallásos ember, így vallási 

fogadalmakban fogom magának megmagyarázni a dolgot. 

Ha csütörtökre nincs a kezemben a pénz, sábeszkor maga tér- 

-[194]-

den fog csúszni a sulba, és a templomban mindenki tudni fogja, 

hogy Rabinowitz törte el a lábát, mert azt mondja, hogy maga 

hazug és csaló. 

Nem tudtam, hogy Mehlman hazudik-e vagy nem. De a 

pénz az enyém volt, és meg is kaptam. Később persze sokkal 

elnézőbb lettem a 11. szakasz iránt, mikor végül nekem is csődbe 

kellett mennem, de az én hitelezőim közt egyetlen magánember 

se volt. Csak vállalatok. Az emberek büszkék voltak rám, 

és megveregették a vállamat. 

Addigra persze öregebb lettem, és már bujkált bennem ez 

a betegség, ami lelassított. Kevesebb lett bennem az energia, és 

nem sok okom volt rá, hogy lépést próbáljak tartani az újoncokkal, 

akik fiatalabbak és éhesebbek voltak nálam, és hajlandók 

voltak olyan keményen dolgozni, ahogyan valamikor mi is 

akartunk. Szerettem volna megtartani a fatelepet meg a vízvezeték-szerelő 

üzemet, hogy átadhassam a gyerekeknek, ha meg 

akarják tartani, vagy eladhassam, ha nem, de mindketten úgy 

éreztük, ennek túl nagy az ára, és nem éri meg a kockázatot. 

Addigra már kibújt a szög a zsákból. A betegségem nyílt 

titok lett a családban. A gyerekek tudtak róla, de nem tudtak 

mit kezdeni vele, és akkor már hármójuk közül egyik se volt 

olyan kicsi. Egy darabig biztos azt hitték, hogy én nem tudom. 

Pár napig még Claire se tudott a szemembe nézni, és megmondani 

nekem, amit már tudtam, de nem akartam, hogy ő megtudja: 

hogy az a Hodgkin-kór nevű betegségem van, és ez komoly. 

Nem tudtam, hogy tudnám elviselni, ha betegesnek és 

gyöngének kellene látnia. 

Tovább húztam, mint bárki gondolta volna. Számolok. 

Azóta hétéves szakaszokra osztom föl az életemet. 

– Most figyelj rám – mondtam Claire-nek az első héten, itt 

fönn a kórházban. – Nem akarom, hogy bárki megtudja. 

-[195]-

– Gondolod, hogy én akarom? 

– Valamit ki kell találnunk. 

Mire kiadtuk a kezünkből az üzletet, és csak a földünket 

meg az épületeket tartottuk meg, már mindenhol kibújt a szög a 

zsákból, aztán végül már nem kellett mindenkinek azt színlelnünk, 

hogy angina pectorisom van, ami gyakran ágynak dönt 

és hányingert okoz, vagy visszaestem a mononukleózisba, ami 

ugyanazt csinálja, vagy holmi kellemetlen kisebb gyulladásom 

van, amit én találtam ki, és elhatároztam, hogy a kisebb mirigyek 

tuberkulózisának nevezem, amitől azok a kis hegek és kék 

égésnyomok maradnak a nyakamon, az ajkamon és a mellemen, 

mikor kezelik őket. Az izmaim gyorsan megerősödtek, és 

az étvágyam is visszatért. A rohamok közt, minden eshetőségre 

felkészülve, magasabban tartottam a súlyomat, és még mindig 

nagydarab embernek nézek ki. 

– Oké, Emil, elég a gyerekmesékből – mondtam az orvosomnak 

a kórházban a laboratóriumi vizsgálatok után, mikor 

láttam, hogy hamis a nevetése. Sokat nyelt, és sokat köszörülte 

a torkát. Ha megráztam a kezét, előre tudtam, hogy petyhüdt 

lesz. – Jól figyelj rám, Emil. Ezt nem a zöld almák okozzák, 

ahogy mondtam neked, mert nem eszem zöld almát, és már azt 

se tudom, milyen az íze. Meg van dagadva a nyakam és fáj. Ha 

ez nem allergia, és nem akarod azt mondani rá, hogy ételmérgezés, 

akkor valami másnak kell lennie, nem? 

– Hodgkin-kór – mondta Emil, és immár huszonnyolc éve 

ez volt az utolsó eset, amikor valaki néven nevezve beszélt nekem 

róla. – Így hívjuk – tette hozzá Emil. 

– Rák? – Ezt a szót nekem is nehezemre esett kimondani. 

– Ettől féltünk mindnyájan. 

– Annak egyik formája. 

– Attól féltem, hogy leukémia. 

-[196]-

– Nem, ez nem leukémia. 

– Nem ismerem a tüneteit, de féltem, hogy az. Emil, nem 

akarom hallani, de azt hiszem, muszáj. Mennyi időm van hátra? 

Ne hazudj, Emil, most még ne. 

Emil elengedettebbnek tűnt. – Lehet, hogy sok. Nem akarok 

találgatni. Sok függ az egyéni biológiai adottságoktól. 

– Nem tudom, hogy ez mit jelent – mondtam neki. 

– A sejtjeidet, Lew. Nem mindig tudjuk megmondani, hogyan 

fognak viselkedni. Nagyon sok minden múlik rajtad. 

Mennyit tudsz elviselni? Milyen erős az ellenállásod? 

Anélkül, hogy észrevettem volna, megmarkoltam és kedélyesen 

megszorongattam az alkarját, míg csak kissé el nem sápadt. 

Nevettem egy kicsit, mikor eleresztettem. Még mindig 

nagyon erős voltam. 

– A legjobb, amilyennel valaha csak találkozhatsz, Emil. 

– Akkor lehet, hogy még sokáig, nagyon sokáig oké leszel, 

Lew. És az idő legnagyobb részében jól fogod érezni magad. 

– Azt hiszem, ezt fogom csinálni – közöltem vele, mintha 

valami üzleti döntést hoztam volna. – De ne mondd meg Clairenek. 

Nem akarom, hogy megtudja, miről van szó. 

– Claire tudja, Lew Mind a ketten felnőtt emberek v agytok. 

Nem akarta, hogy megtudd. 

– Akkor ne mondd meg neki, hogy elmondtad nekem. 

Szeretném megfigyelni, hogyan hazudik. 

– Lew, mikor nősz fel már végre? Ez nem tréfadolog. 

– Azt hiszed, nem Tudom? 

Emil levette a szemüvegét. – Lew, van egy ember New 

Yorkban, és szeretném, ha megnézne. Teemer a neve, Dennis 

-[197]-

Teemer. Be fogsz feküdni az ottani kórházába. Ő többet tud erről, 

mint itt nálunk bárki. 

– Nem akarok mentőautón menni. 

Limuzinnal mentünk, egy gyöngyszürke, nyújtott limuzinnal, 

amelynek feketék voltak az ablakai, mi belülről kiláthattunk, 

de senki nem nézhetett be rajtuk. Én elterültem a farában, 

egy akkora térben, amelyben egy koporsó is elfért volna, talán 

kettő is. 

– Néha arra is használjuk – mondta a sofőr, aki elmesélte, 

hogy Velencébe való, és egy ottani gondolásnak az öccse. – Az 

üléseket le lehet hajtani, és akkor ki lehet nyitni a hátulját. 

Claire nagy borravalót adott neki. Mindig nagy borravalókat 

osztogatunk, de ezt most a szerencse kedvéért adtuk. 

Teemer rendelője a Fifth Avenue-n volt, a Metropolitan 

Museummal szemben, a várószobájában nagyon csöndes betegek 

üldögéltek. Útban a belvárosi kórházába, egy sarokkal 

odébb láthattuk a Frank Campbell Temetési Otthont – 

„otthonnak” nevezték –, én meg tréfákat faragtam magamban 

arról, hogy ez milyen alkalmas helyen van. Most, mikor, mint 

hallom, nagy társadalmi összejöveteleket tartanak a múzeumban 

meg hasonló helyeken, elfog az az érzés, hogy fejtetőn állok 

egy olyan világban, amely a feje tetejére állt. Új, hatalmas épületek 

emelkednek ebben a városban, amelyre rá sem ismerek többé. 

Ahol valamikor a Rockefellerek és a J. P. Morganok éltek, 

most új multimilliomosok laknak, és nem tudom, honnan jöttek, 

vagy mit csinálnak. 

Miután először jártunk Teemer doktor rendelőjében, soha 

többé nem engedtem meg, hogy Claire is bejöjjön velem. Ilyenkor 

mindig átment a múzeumba, és mikor végeztem, ott találkoztam 

vele, képeket nézegettünk, ha még volt kedve hozzá, 

aztán elmentünk valahová ebédelni, és hazamentünk. Abban a 

-[198]-

várószobában soha senki nem nevet, és nekem sincs ott hangulatom 

valami vidám mókát elindítani. Maga Teemer még mindig 

ugyanaz a sovány kis emberke, azzal a komor modorával, 

és mikor felvidít, úgy csinálja, hogy mindig kábult maradok 

utána. 

– Talán érdekelni fogja, Mr. Rabinowitz – kezdte, mikor 

megismerkedtünk –, hogy ma ezt már nem tartjuk gyógyíthatatlannak. 

Tüstént sokkal jobban éreztem magam. – Meg fogom fojtani 

Emilt. Ezt nem mondtam neki. 

– Ő ezt nem mindig tudja. 

– Szóval van gyógymódja, mi? 

Teemer megrázta a fejét, nekem pedig elállt a lélegzetem. 

– Nem, én ezt nem így fogalmaznám meg. Mi ezt nem tartjuk 

gyógyításnak. 

Ekkor úgy éreztem, talán őt fogom kupán vágni. – Erősen 

figyelek, dr. Teemer. A betegség gyógyítható, de nincs rá 

gyógymódjuk? 

– Ez szóhasználat kérdése – folytatta. – Kezeléseink vannak. 

– Megpróbált tőle telhetőleg, talán túlságosan is, kedves 

lenni. – És a kezelések rendszerint használnak. Magánál is 

használd fognak, de azt nem tudjuk, mennyire. Vagy meddig. 

Igazából meggyógyítani nem tudjuk. El tudjuk nyomni. Ez nem 

ugyanaz, mint a gyógyulás. Soha nem érezzük biztosnak, hogy 

végérvényesen megszabadultunk tőle, mert a betegség genezise, 

az eredete mindig önben, magában van. 

– Mennyi ideig tudják elfojtani? 

– Nagyon hosszú ideig, ha a kezelések hatékonyak. Vannak 

problémák, de ezeket majd megoldjuk. A tünetmentes idő- 

-[199]-

szakokban teljesen normálisan fogja érezni magát. Mikor a tünetek 

visszatérnek, megint kezeljük majd egy kicsit. 

– Biztos benne, hogy visszatérnek? 

– A jelek szerint legtöbbször igen. 

Nem az azbeszt váltotta ki, amivel dolgoztam. Ebben 

Teemer majdnem biztos volt, ha bárki biztos lehet bármiben, 

mikor az ember génjeiről van szó, amelyek, mint mondta, mindig 

önzők, és ugyanakkor feledékenyek is. 

– Nem hajlandók azt csinálni, amit én akarok? – 

Idegességemben majdnem elnevettem magam. – Az enyémek, 

és mégse törődnek velem? 

– Nem tudnak önről, Mr. Rabinowitz. – Picit elmosolyodott. 

– Számtalan dolog kiválthatja. Dohányzás, sugárzások. 

– Miféle sugárzások? 

– Rádium, villamosság, urán, talán még a trícium is. 

– Mi az a trícium? 

– Egy radioaktív gáz, ami nehézvízből származik. Lehet, 

hogy van belőle egy kicsi a karórájában vagy a hálószobai ébresztőórájában. 

– Sugárzás okozza, sugárzás gyógyítja... elnézést, elnyomja? 

– mondtam viccelődve. 

– Meg a gyógyszerek is – felelte. – Vagy... ezt szinte utálom 

kimondani, egyesek nem szeretik hallani... lehet, hogy ez 

az ön természetes biológiai sorsa, és ebben semmi baljós nincs. 

– Természetes? Ön ezt természetesnek nevezi? 

– A természet világában, Mr. Rabinowitz, minden betegség 

természetes. – Ennek akkor volt számomra értelme, de nem 

szívesen hallottam. – De most már eléggé lehangoltam. Most 

-[200]-

hadd segítsek. Be fog feküdni a kórházba. Van aki bevigye? A 

felesége úgy tervezi, hogy itt marad? 

Claire akkor először szállodában szállt meg, aztán a következő 

alkalommal, hét év múlva, mikor mindketten úgy gondoltuk, 

hogy el fog veszíteni, Sammynél és Glendánál, mert 

szüksége volt rá, hogy beszélhessen valakivel. Most utoljára 

Glenda már nem élt, így megint szállodában szállt meg a nagyobbik 

lányommal, de Sammynél étkeztek, aki mindennap bejött 

hozzám. Glendának is Teemer volt az orvosa. 

Három nap múlva jobban lettem, és öt nap múlva otthon 

voltam. De azon a napon, mikor már tudtam, hogy életben maradok, 

nagyon rosszul éreztem magam, mert akkor már tudtam, 

hogy meg fogok halni. 

Mindig tudtam, hogy egyszer meg fogok halni. De akkor 

megtudtam, hogy meg fogok halni. Rám ereszkedett az éjszaka, 

és reggel arra ébredtem, hogy könnyes a szemem. Az egyik éjszakás 

nővér észre is vette, de nem szólt semmit, és én se 

mondtam meg senkinek, csak Claire-nek. Reggeli után haza 

akartunk menni. 

– Az éjjel könnyeket ontottam – vallotta be. 

– Gondolod, hogy én nem? 

Ez több mint huszonnyolc éve volt, és az első hét év legnagyobb 

részében olyan jól éreztem magam, mint soha azelőtt. 

El se tudtam hinni, milyen pompásan érzem magam, és már 

kezdtem azt hinni, hogy ez a dolog örökre elmúlt. Mikor nem 

éreztem jól magam, egyszer egy héten fél napra bementem a 

városba Teemerhez. Mikor jól éreztem magam, úgy egyszer egy 

héten golfoztam, vagy kártyáztam Emillel, így tartottam vele a 

kapcsolatot. Mikor Claire-nek elcsúszott a pesszáriuma, és rájött, 

hogy megint terhes, anélkül hogy kimondtuk volna, az 

abortusz ellen döntöttünk, és mikor megszületett Michael, a 

-[201]-

kisfiúnk, nagyon jól éreztem magam. Ezzel is kimutattuk a bizakodásunkat. 

Apám után neveztük el, és Mikeynak szólítottuk, 

néha még mindig annak szólítjuk, mikor heccelődünk. 

Olyan fickósnak éreztem magam, hogy akár még száz fiam születhetett 

volna. A zsidó neve Moise, ami apám zsidó neve volt. 

De addigra már az öregem is elment, így használhattuk a nevét 

anélkül, hogy úgy tűnt volna, mintha átkot akartunk volna 

hozni rá, amíg még élt. Mi keletről jött zsidók nem nevezzük el 

a gyerekeinket a szüleink után, ha még élnek. De mostanában 

aggódom Michael, aki Mikey miatt, mert eltekintve a pénztől, 

nem tudom mi mást hagyok rá a géneket meg a „természetes 

biológiai sorsát” illetőleg, sőt a többi gyerekemre és talán az 

unokáimra is. Azok a kibaszott gének Az enyémek, és nem 

hallgatnak rám? Ezt nem tudom elhinni. 

Nem kedveltem igazán Teemert, de nem félek többé se tőle, 

se a betegségeitől, és mikor Sammynek specialistára volt 

szüksége Glendához, őt ajánlottam azzal a másik specialistával 

szemben, akinél már jártak, és ki is tartottak mellette arra a rövid 

időre, amennyi volt. Mostanában egészidő alatt jobban félek 

a zöld almáktól, azoktól a zöld almáktól, amelyektől anyám dilinós 

elmélete szerint az emberek megbetegszenek. Mert mostanában 

minden másnál jobban félek az émelygéstől. Hányok 

tőle, hogy folyton rám jön az émelygés. 

– Ez jó, Lew – bókolt nekem Sammy, mikor utoljára eljött. 

Akkor megértettem a viccet. 

Sammy hátrafésülve és oldalt elválasztva hordta a haját, 

ami ezüstszínű lett, és ritkult is, mint, ahogy emlékszem, az apjáé. 

Sammynek nem sok tennivalója van, mióta meghalt a felesége, 

és később erőszakkal kizeccolták a munkájából a Time 

magazinnál és nyugdíjba küldték, így sokat jár hozzánk. Nem 

akarom, hogy följárjon ide a kórházba, de néha így is eljön 

Claire-rel, és elhülyéskedünk, míg csak nem látja, hogy elegem 

-[202]-

van. Elbeszélgetünk a régi szép időkről Coney Islanden, amelyek 

most csakugyan szépnek látszanak, a Luna Parkról meg a 

Steeplechase-rőt, a régi, hatalmas RKO Tilyou filmszínházról, 

meg arról, ahogy mindez odalett, eltűnt a d’rerd-ben, ahogy 

apám meg anyám szokta mondani, a földben, a mélyben. Buszszal 

jár föl, és mikor nem alszik a városban, busszal megy viszsza 

este a buszpályaudvarra, abba a valószerűtlen városba, 

ahogy ő nevezi, aztán abba a modern lakásába a felhőkarcolóban, 

abban az épületben, ahol minden van, beleértve a lélegzetelállító 

manökeneket és call-girlöket is, és amit akkor vett ki, 

mikor rájött, hogy egyedül él egy üres térben, amelyre nincs 

többé szüksége. Sammy még mindig nem tud mit kezdeni magával, 

mi meg nem tudjuk, mit csináljunk, hogy segíthessünk 

rajta. A jelek szerint még nem érdekli, hogy összeköltözzön valakivel, 

bár beszél róla, hogy azt szeretné. A legidősebb lányom 

bemutatta néhány férjezetlen barátnőjének, és Glenda legidősebb 

lánya is, de nem történt semmi. Kölcsönösen mindig csak 

„kellemesnek” találták egymást, és ez volt minden. Claire szabad 

barátnői túl öregek. Ezt eldöntöttük, anélkül hogy ki kellett 

volna mondanunk. Sammy még mindig szeret néha-néha ketytyinteni 

egyet, és meg is teszi, próbál rá célozgatni, mikor ezzel 

ugratom. Sammy meg én most már jókat tudunk kuncogni rajta, 

mikor azokról a régi időkről beszél, mikor a nadrágjában élvezett 

el – nekem ezt soha nem kellett –, meg az első néhány alkalomról, 

mikor végre összeszedte a bátorságát, és rávette a lányokat, 

hogy verjék ki neki: a lányok ráhajtottak, de nem tudott 

mit csinálni velük. Meg arról az estéről, amikor kizsebelték a 

buszpályaudvaron, és ott állt pénz nélkül, tárca nélkül, még taxira 

se volt pénze, hogy hazajusson, és letartóztatták és bekasztlizták 

az ottani rendőrőrszobán. Én voltam az, aki odatelefonáltam. 

Lehordtam a zsarut, aztán kezeskedtem Sammyért, és az 

őrmestert követeltem, aztán lehordtam az őrmestert, és a parancsnokot 

kértem, aztán lehordtam a kapitányt, McMahont, és 

azt mondtam, az Amerikai Légió, a Nemzeti Gárda és a Penta- 

-[203]-

gon dühét vonja magára, meg az én teljes erőmet, Lewis 

Rabinowitzét, a híres Első Gyalogoshadosztály exőrmesteréét, 

ha nem tesz tanúságot némi józan észről, és nem ad neki pénzt 

taxira, hogy hazajusson. Sammy még mindig nem tudja túltenni 

magát rajta, hogy én mennyire értek az ilyesmikhez. 

– Ez a McMahon kapitány feküdt – Sammy –, feküdt egy 

ágyon annak a rendőrőrszobának az egyik hátsó cellájában, ami 

úgy volt berendezve, mint egy hálószoba, és úgy látszott, roszszul 

van. A szomszédos cellába meg padokat és játékokat raktak, 

mint valami kis osztályterembe vagy óvodába, de a zsaruk 

hamutartók közt kártyáztak benne. A fejük fölött gyerekeknek 

készített mobilok lógtak abban a börtöncellában, az egyik mobil 

egy fekete-fehér tehén volt, amely átugrotta a Holdat, és ezek a 

mobilok foszforeszkáltak, visszatükrözték a fényt, és fénylettek 

sötétben – magyarázta Sammy –, mint azok a régi rádiumszámlapos 

órák, amilyeneket akkoriban hordtunk, mielőtt rájöttek, 

hogy veszélyesek. Volt ott egy másik pasas is, McBride-nak hívták, 

aki ide-oda tologatta a holmikat, és letörölgette róluk a 

port, ő volt az, aki pénzt adott nekem kölcsön, hogy hazajussak. 

Mikor postáztam neki a csekket, még lapot is küldött, amin 

megköszönte. Ehhez mit szólsz? 

Mikor az a srác, az ő Michaeljük, megpattant a kábítószereivel, 

és eltűnt az állam északi részén, úgy egy évvel azelőtt, 

hogy felkötötte magát, ugyanezt csináltam telefonon, bár ha 

kellett volna, egyenest fölhajtok Albanyba, de nem kellett. Felhívtam 

a kormányzó hivatalát, a Nemzeti Gárda vezetőjét meg 

az állami rendőrség központját. Személyes ügy, tudom, mondtam, 

de itt Rabinowitz őrmester, a híres európai Első Hadosztály, 

a. Nagy Vörös Egyes volt őrmestere beszél, és életről és halálról 

van szó. Meg is találták egy kórházban, Binghamptonban, 

és állami autón, államköltségen szállították át egy New York-i 

kórházba. Sammy soha nem tudta túltenni magát azon, hogy az 

ilyesmihez is milyen jól értek. 

-[204]-

– Csináltam én mulatságosabb vicceket is – mondtam neki 

ezúttal, mikor megdicsérte az előbb faragott viccemet arról, 

hogy hányok tőle, ha rám jön az émelygés. – Nem viccelni akartam. 

– A helyes szó különben: émelyedik – mondta. 

– Micsoda? – Fogalmam se volt, miről beszél. 

– A helyes kifejezés: émelyedik a gyomrom, nem rám jön az 

émelygés – magyarázta. – Az emberek nem kapnak émelygést. 

Émelyedik a gyomruk. 

Én jobb szerettem a magam módján. 

– Sammy, ne legyél már megint ekkora fasz – mondtam 

neki. – Te émelyedhetsz. Énnekem émelygésem van, ha akarom. 

Gondolkodj csak Sammy Nem volt olyan régen, mikor elkaptam 

a városban azt a kölyköt, az ellopott pénztárcával. Egyszerűen 

fölkaptam, két kézzel megfordítottam a levegőben, és 

odavágtam egy kocsi tetejéhez, épp elég erősen ahhoz, hogy 

tudtára adjam, én Lew Rabinowitz vagyok. „Ha megmoccansz, 

letöröm a derekadat”, figyelmeztettem, és lefogtam, amíg a zsaruk 

oda nem jöttek. Ki hinné ezt el, aki most lát? Most úgy érzem, 

mintha egy font vajat se tudnék fölemelni. 

A súlyom nem tér vissza elég gyorsan, és Teemer meg 

Emil azon törik a fejüket, hogy valami újat próbálnak. Az étvágyam 

se tért vissza a normálishoz. Legtöbbször semmi étvágyam 

nincs, és kezdek azon töprengeni, hátha ezúttal valami új 

dolog indult el bennem, amiről még nem tudok. Lehet, hogy 

Sammy mindnyájunk előtt jár, mert úgy látszik, aggódik miattam, 

csak nem mondja. Amit mond az ő kis mosolyával, az ez: 

– Ha ilyen gyönge vagy, Lew, talán most kihívhatnálak 

szkanderezni. 

-[205]-

– Még mindig megvernélek – vágtam vissza neki. Ettől 

nevetnem kellett. – És bokszban is még mindig megvernélek, ha 

valaha újra ki akarnád próbálni velem. 

Ő is nevet, és tovább majszoljuk a tonhalas szendvicseinket. 

De tudom, hogy soványnak látszom. Az étvágyam egyszerűen 

nem jött vissza olyan rohanvást, ahogy más alkalmakkor, 

és most mintha kezdeném tudni – ez eddig nem történt meg velem 

–, ezúttal mintha kezdeném tudni, hogy most alighanem 

meghalni készülök. 

Claire-nek nem mondom meg. 

Sammynek nem mondok semmit. 

Jól benne járok a hatvanas éveimben, és a kilencvenes 

években járunk, és kezdem azt érezni, amit az apám meg a 

bátyja is éreztek, mikor megöregedtek, hogy a dolgok ezúttal 

kezdenek véget érni. 

-[206]-

12. NOODLES COOK 

Annak a férfinak a trónra lépése a Fehér Ház tróntermében, 

akinek Kis Pöcs volt a fedőneve, nem ment végbe ceremoniális 

botladozások és mindenféle rosszindulatú mulatságok 

nélkül, mint azt G. Noodles Cook részletesen dokumentálhatta 

volna, ha nem tartozott volna életre szóló tulajdonságai közé az 

óvatosság, az önérdek, a számítás, a hazudozás és a pénzsóvárság 

– azok a tulajdonságok, amelyek egyedülállóan alkalmas lélekké 

tették kiemelt posztjára, ama férfiú kilenc rangidős szaktanácsadójának 

a tizedikeként, akiből végül az ország legújabb 

elnöke tett. Yossarian tájékoztatta az FBI-t, hogy régi barátja és 

üzleti kollégája, G. Noodles Cook kígyó és alattomos spicli, 

ezért a kormányzat nem fog sokkal különb embert találni bármely 

pozíció betöltésére, amelynél őt számításba veszik. 

Noodles Cook olyan ember volt, akiben bízni lehetett, hogy hazudik. 

Meg is kapta az állást. 

Noodles már az egyetem doktorandusi kurzusának szemináriumain 

leleplezte magát, ahol megismerkedtek, és ahol 

olyan embernek mutatkozott, aki hajlamos képességeit kizárólag 

általa kiválasztott mentorai jelenlétében villogtatni, akik így 

észrevehették, hogy ha bármiféle eredeti gondolat fölmerül, az 

koraérett módon mindig tőle származik. Noodles, aki jó tanuló 

volt egy nem túl elegáns előkészítő iskolában, miközben 

Yossarian oda volt a háborúban, a doktori fokozatának megszerzéséért 

dolgozott, és hamarosan rájött, hogy a tanításon kívül 

azzal nem sokat kezdhet. 

Yossarian, aki beérte a magiszteri fokozattal és kimaradt a 

doktorandusképzőből, addigra már olyan pozícióba került, 

-[207]-

hogy fölvehette Noodlest a csoportjába annál a reklámügynökségnél, 

ahol akkor dolgozott, amikor Noodles bölcsen úgy döntött, 

hogy kipróbálja ezt az üzletágat. Jó családi kapcsolatai voltak, 

és úgy látta, hogy a reklámügynökség jó rakétaindító-állás 

valami nagyobb és különb felé. 

Munkatársai hamarosan megszimatolták, hogy Noodles 

soha nem hozakodik elő semmiféle ötlettel, ha Yossarian nincs 

elég közel, hogy meghallhassa, de még gyakrabban Yossarian 

előtt is addig halogatja bármiféle javaslatának az előadását, 

amíg mindketten nem kerülnek egy ügyfélnek vagy a vállalat 

valamelyik magasabb rangú vezetőjének a társaságába. Amikor 

együtt dolgoztak film- és televíziós forgatókönyveiken, 

Noodles túlságosan is gyakran úgy adta meg a vezérmondatot, 

hogy felkeltette a gyanút, miszerint a probléma kulcsa már előző 

nap a kezében volt. Azt mondani neki, hogy változzon meg, 

mondogatta magában Yossarian, annyi volna, mint azt mondani 

egy púposnak, hogy álljon egyenesen. A nudli az nudli, és 

Noodles egy nudli. A maga módján lojális volt Yossarianhoz, 

aki nem szerette, de kifogása sem volt ellene, így megmaradtak 

barátoknak. 

Amikor Yossarian arra a gyakorlatias felismerésre jutott, 

hogy nem akarja felsőoktatási képzettségét még följebb emelni, 

és otthagyta a doktorandusi kurzust, előbb tanított egy kicsit, 

aztán átváltott a hirdetési szakmára. Jól csinálta, élvezte évenkénti 

fizetésemeléseit és kisebb előléptetéseit, és jobban kedvelte 

az ottani embereket, mint az egyetemieket, aztán a harmadik 

év végén újabb kis fizetésemelést kapott, és elhatározta, hogy 

fogja magát, és keres valami más, jobban fizetett munkát. Gyorsan 

talált is egy jobban fizetett állást egy másik ügynökségnél, 

ahol nagyjából ugyanúgy intézték a fizetéseket, mint az előző 

helyen, melyet éppen otthagyott. Náluk maradt, amíg megkapta 

az éves emelését, aztán megint új állást keresett, és újabb és 

gyorsabb fizetésemelésre ácsingózott. 

-[208]-

Valahányszor otthagyott egy helyet egy másik kedvéért, 

mindig azzal a csüggedt elszántsággal tette, hogy nem akarja 

élete hátralevő részét azzal tölteni, intelligenciáját, ötletességét 

és jó megjelenését arra fordítani, hogy olyan termékeket propagáljon, 

melyeket ő maga nem használ, és olyan kiadványokat 

népszerűsítsen, amelyeket normális körülmények között ő maga 

soha nem olvas el. Másfelől el sem tudott képzelni olyan szívéhez 

szóló terméket vagy ügyet, amely eleget fizetett volna, 

hogy megszerezhesse azokat a dolgokat, amelyeket megszokott 

és meg akart szerezni magának, a feleségének meg a gyerekeinek. 

A dilemma nem volt kínosan fájdalmas. 

Nem volt szüksége rá, hagy megideologizálja a dolgot. 

Dolgozott, mert dolgoznia kellett. 

A Wall Streeten persze ott volt egy minden komplikáló tulajdonságoktól 

megfosztott, elképzelhetetlen mennyiségekben 

megjelenő desztillált termék egzotikus vonzása. Pénznek nevezték, 

és hegyeket lehetett gyártani belőle a semmiből, szinte 

olyan varázslatosan és majdnem olyan természetesen, ahogyan 

egy egyszarú fatörzs tonnaszám állít elő fát a levegőből, a napsugárból 

és az esővízből. Lehet, hogy a pénz szar, mint arra 

minden főiskolás diák, aki némileg ismeri Freudot, perverz 

módon rámutathat a társasági és családi összejöveteleken; de 

olyan szar, amely a legkülönfélébb dolgokat képes megvásárolni: 

rangos és jómódú barátokat, címert a világ szőrme-, ékszer- 

és divatközpontjaiban, főúri birtokokat Connecticutban, Virginiában, 

Mexikóban, East Hamptonban és Coloradóban, valamint 

olyan tudatosan megkülönböztető címeket, amelyek megengedik 

a keresztnevek puszta kezdőbetűvé csonkítását, és a 

hangsúly kecses áthelyezését a középső névre, mint G. Noodles 

Cook vagy C. Porter Lovejoy, a szürke eminenciások e legszürkébbjeinek 

esetében Washington Cosa Lorójában. 

-[209]-

A türelmes Noodles Cook fáradhatatlanul ismételgette, 

hogy anyja a híres-nevezetes Goodman Noodles család lánya, 

apja az angol Cook’s Tours Cookjainak oldalági leszármazottja, 

ő maga pedig a Noodlesek és Cookok olyatén sarja, akire némi 

vagyon és ingatlan száll majd az öröklés normális folyamatai 

során. Noodles Cook a főiskolán Goody volt, az üzleti életben 

Goodman, az újságoknak az olyasfajta társasági eseményekkel 

foglalkozó pletykarovataiban pedig, amelyekről be szoktak 

számolni, Noodles. Ma pedig Noodles Cook lett a Who’s Whoban 

és a Fehér Ház hivatalos levélpapírján. 

Noodles, aki kormányzati pályáját az újonc alelnök mellett 

tevékenykedő kilenc rangidős szaktanácsadó tizedikeként 

kezdte, azon ritka alkalmakkor, mikor Yossariannak fel kellett 

hívnia telefonon, soha nem mulasztotta el visszahívni, és 

Yossarian rájött, hogy most, amikor egyik közeli bizalmasa lett 

annak az új embernek, aki nemrég költözött be a Fehér Házba, 

még mindig el tudja érni. 

– Hogy alakul a válópered? – Egyikük vagy másikuk ezt 

biztosan megkérdezte, valahányszor beszéltek egymással. 

– Remekül. És a tiéd? 

– Elég jól. A feleségem egyébként detektívekkel követtet. 

– Az enyém is. 

– És hogy jössz ki azzal a hapsival, akinek dolgozol? – Ezt 

Yossarian soha nem mulasztotta el megkérdezni. 

– Egyre jobban és jobban... tudom, most meg vagy lepve. 

– Nem, nem vagyok meglepve. 

– Nem tudom, mire véljem ezt. Csatlakoznod kellene hozzánk 

itt Washingtonban, ha találok rá valami módot, hogy feljuttassalak 

a fedélzetre. Itt van az utolsó esély, hogy valami jót 

tehessünk. 

-[210]-

– Kinek? 

Erre mindig szerény nevetés volt a válasz. Kettejük között 

ennél többet nem volt szükséges szavakba foglalni. 

Annak idején a reklámügynökségnél egyiküket sem zavarta 

etikailag azoknak a nagyvállalati ügyfeleknek a számára 

végzett munkájuk, akik soha nem a közérdeket tartották szem 

előtt, se az olyan politikai jelöltek propagálása, akikre nem lettek 

volna hajlandók szavazni, se egy nagy cigarettatársaság reklámozása, 

melynek főleg olyan New York-iak voltak a tulajdonosai, 

akiknek soha nem kellett dohányt termeszteniük ahhoz, 

hogy összekaparják a földből a megélhetésüket. Pénzt kerestek, 

fontos emberekkel ismerkedtek meg, és általában élvezték a sikereiket. 

Beszédeket írni másoknak, akik majd elmondják őket, 

akár olyanoknak is, akiktől borzadtak, pusztán a szépirodalom 

egy sajátos válfajának tűnt a szemükben. 

De telt-múlt az idő, és ez a munka – mint nyílt eszű ember 

számára minden munka – unalmassá vált. Mikor már nem volt 

többé kétséges, hogy a dohányzás rákot okoz, gyerekeik gyilkos 

szemekkel néztek rájuk, és szerepük kezdett némiképp visszataszító 

színben feltűnni. Külön-külön kezdtek el gondolkodni 

rajta, hogy valami mást kellene csinálniuk. Egyikük sem próbálta 

soha azt színlelni, hogy az a hirdetési és politikai propagandamunka, 

amelyet végeztek, nem triviális, jelentéktelen és kétszínű. 

Noodles vallott színt elsőnek. 

– Ha már triviális, jelentéktelen és álnok akarok lenni – 

jelentette ki Noodles –, akkor akár a kormánynak is dolgozhatok. 

És átköltözött Washington D.C.-be az ajánlóleveleivel, 

köztük Yossarianéval, hogy hasznosítsa családi kapcsolatait 

ambiciózus vállalkozásában, amellyel utat akart keresni magának, 

hogy besompolyoghasson az ottani Cosa Loróba. 

-[211]-

Közben Yossarian másodszor is belekóstolt a magasabb 

pénzvilág könnyű pénzébe egy Wall Street-i bennfentessel, aki 

biztos dolgokat adott el abban az időben, amikor még léteztek 

biztos dolgok. Tovább írogatta metsző humorú, zseniálisan 

szarkasztikus novelláit és rövid cikkeit, melyeket a tekintélyes 

New Yorker magazinnak kellett volna közölnie; és valahányszor 

visszaküldték az írásait, és valahányszor szerkesztői állásért folyamodott 

náluk, és elutasították, egyre nőtt a magazin iránti 

tisztelete. Sikert aratott két forgatókönyvével, félsikert egy továbbival, 

továbbá körvonalazta elképeléseit egy fanyar színdarabról, 

amelyet soha nem tudott befejezni, meg egy bonyolult 

komikus regényről, amelyet soha nem volt képes elkezdeni. 

Sok pénzt keresett azzal is, hogy szabadúszóként, személyes 

alapon jól jövedelmező szaktanácsokat adott különféle 

ügyfeleknek tiszteletdíjért, százalékos részesedésért és jutalékért, 

meg azzal is, hogy szerény léptékben részt vett néhány kalandos 

ingatlanspekulációs vállalkozásban, amelyeket soha 

nem értett. Mikor az ország ügyei újra fenyegetőre fordultak, 

aggódó és megrökönyödött apaként elment Milo Minderbinderhez, 

régi háborús ismerőséhez. Milo el volt ragadtatva, hogy 

újra láthatja. 

– Még abban se voltam soha biztos, hogy tényleg mindig 

kedveltél-e – árulta el, szinte hálásan. 

– Mindig barátok voltunk – mondta Yossarian kitérően –, 

és mire valók a barátok? 

Milo, azzal a veleszületett intuícióval, amely mintha soha 

nem hagyta volna cserben, tüstént óvatosnak mutatkozott. – 

Yossarian, ha azért jöttél hozzám, hogy segítsek távol tartani a 

fiaidat a vietnami háborútól... 

– Ez az egyetlen ok, amiért eljöttem hozzád. 

-[212]-

– Nem tehetek semmit. – Ebből Yossarian tüstént megértette, 

mit akar mondani: már kimerítette a kvótáját a törvénytelen 

katonai felmentésekből. – Mindnyájunknak kijut a részünk, 

amit vállalnunk kell. Én tudtam a kötelességemet, és teljesítettem 

is – folytatta Milo. 

– Mindnyájunknak megvan a dolgunk, amit el kell végeznünk 

– tette hozzá Wintergreen. – A többi a szerencsés sorsoláson 

múlik. 

Yossarian jól emlékezett rá, hogy az előző nagy háborúban 

Wintergreen dolga főleg abból állt, hogy a katonai börtön foglyaként 

gödröket ásott, azután betemette őket, mert újra meg 

újra engedély nélküli eltávozásra ment, amivel elhalaszthatta, 

hogy veszélybe küldjék a tengerentúlon, ahol egyszer lopott 

Zippo öngyújtókat árult, és vezető beosztásban szolgált a katonai 

postázókban, ahol azzal helyezte hatályon kívül azokat a 

magas helyekről jövő parancsokat, amelyek nem ütötték meg az 

ő mércéjét, hogy egyszerűen a papírkosárba dobta őket. 

– Én egyetlen srácról beszélek, a fenébe is – könyörgött 

Yossarian. – Nem akarom, hogy elmenjen. 

– Tudom, mit szenvedsz el – mondta Milo. – Nekem is van 

egy fiam, akiért aggódom. De már kimerítettük a kapcsolatainkat. 

Yossarian csüggedten fogta fel, hogy nem jut sehová, és ha 

Michael balszerencsés lesz a sorsoláson, valószínűleg Svédországba 

kell szöknie vele. Felsóhajtott. – Akkor semmit nem tehetsz, 

amivel segítesz rajtam? Abszolúte semmit? 

– De igen, van valami, amit tehetsz, hogy segíts rajtam – 

felelte Milo, és Yossarian egy pillanatig attól félt, hogy Milo félreértette. 

– Te ismersz embereket, akiket mi nem. Szeretnénk – 

folytatta Milo, és szenteskedőn ellágyította a hangját – 

megbízni Washingtonban egy nagyon jó ügyvédi irodát. 

-[213]-

– Nincs ott jó cégetek? 

– Minden jó céget meg akarunk bízni, hogy soha egyik se 

vehessen részt ellenünk irányuló akcióban. 

– Nekünk a befolyásuk kell – magyarázta Wintergreen –, 

nem a kibaszott jogi munkájuk. Ha megvolna ez a kibaszott befolyásunk, 

soha nem lenne szükségünk kibaszott ügyvédek kibaszott 

jogi munkájára. Yossarian, hol tudnánk elkezdeni, ha 

meg akarnánk szerezni az összes legjobb jogi kapcsolatot Washingtonban? 

– Gondoltatok már Porter Lovejoyra? 

– C. Porter Lovejoyra? – Ettől egy pillanatra még Wintergreent 

is elfogta az áhítat. 

– Te el tudod érni C. Porter Lovejoyt? 

– El tudom érni Lovejoyt – felelte könnyedén Yossarian, 

aki soha nem találkozott Lovejoyjal, de egyszerűen elérte, ha 

felhívta telefonon az ügyvédi irodájában, mint egy készpénzben 

dúskáló nagyvállalati ügyfél megbízottja, aki megfelelő foglaló 

fejében olyasvalakinek a szolgálatait keresi, aki járatos Washingtonban. 

Milo azt mondta, hogy varázsló. Wintergreen azt mondta, 

baszottul okos fej. 

– És Eugene meg én egyetértünk abban – mondta Milo –, 

hogy meg akarunk bízni téged tanácsadónknak és képviselőnknek, 

persze részmunkaidős alapon. Csak mikor szükségünk 

lesz rád. 

– Különleges alkalmakkor. 

– Adunk neked egy irodát. Meg üzleti névjegyet. 

-[214]-

– Ennél többet fogtok adni nekem – váltott Yossarian barátságos 

hangra. – Biztosak vagytok benne, hogy megengedhettek 

engem magatoknak? Sokba fogok kerülni. 

– Van pénzünk bőven. És egy olyan régi baráttal, mint te, 

készek vagyunk bőkezűek lenni. Mennyit kérsz, ha próbát teszünk 

egy évre? 

Yossarian úgy tett, mintha töprengene, pedig tüstént eszébe 

jutott az az összeg, amennyit meg akart nevezni. – Havi 

tizenötezret – mondta végül nagyon érthetően. 

– Havi tizenöt dollárt? – ismételte meg Milo, még érthetőbben, 

mintha biztos akarna lenni a dolgában. 

– Havi tizenöt ezret. 

– Azt hittem, tizenöt százast. 

– Eugene, mondd meg neki. 

– Ezret mondott, Milo – erősítette meg szomorúan és 

kényszeredetten Wintergreen. 

– Rosszul hallok – cibálta meg Milo hevesen a fülcimpáját, 

mintha egy pajkos gyereket fenyítene meg. – Úgy éreztem, tizenöt 

dollár nagyon kevésnek hangzik. 

– Tizenöt ezer, Milo. És tizenkét hónapos alapon akarom, 

bár Lehet, hogy csak tíz hónapig állok a rendelkezésetekre. Két 

hónap nyári szabadságot szoktam kivenni. 

El volt ragadtatva ettől az éktelen hazugságtól. De irtó jó 

lenne, ha szabadok lennének a nyarai, talán még a két régebbi 

irodalmi tervéhez is visszatérhetne, a színdarabhoz meg a komikus 

regényhez. 

Színdarabjának alapötlete a Karácsonyi énekre nyúlt volna 

vissza, és Charles Dickenst és termékeny házanépét mutatta 

volna be a karácsonyi ebéden, épp akkor, amikor családi életük 

-[215]-

a legkevésbé működött, röviddel azelőtt, hogy a szentimentális 

jóérzések epés irodalmi építésze téglafalat emeltetett a házában, 

amely elzárta saját szabóit a felesége szobáitól. Könnyed komikus 

regényét Thomas Mann Doktor Faustus című regényére alapozta, 

ez egy jogvita körül forgott volna, Adrian Leverkühn kitalált, 

rémisztő korális mesterművének szerzői jogai felett, 

amely a regényben Apokalipszis címen szerepel, és előrevetíti 

Hitlert, és amelyet, mint Mann leszögezte, csak egyetlenegyszer 

mutattak be Németországban, 1926-ban, és valószínűleg soha 

többé nem is fogják előadni. A perben egyik oldalon a kolosszális 

zenemű alkotójának, Adrian Leverkühnnek, a zseniális muzsikusnak 

az örökösei álltak volna, a másikon pedig Thomas 

Mann hagyatékának a kedvezményezettjei, azaz annak az írónak 

az örökösei, aki kitalálta Leverkühnt, valamint meghatározta 

és meghangszerelte a haladásnak és a megsemmisülésnek ezt 

a félelmetes, prófétai, felejthetetlenül egyedülálló opusát, 

amelynek a jelképe és az anyaga egyaránt a náci Németország. 

Yossariant mindkét ötletben lenyűgöző alkalmatlanságuk vonzotta. 

– Havi tizenöt – számolgatta végül Milo hangosan –, évi 

tizenkét hónapra, az annyi mint... 

– Száznyolcvan – mondta kurtán Wintergreen. 

Milo bólintott, arckifejezése nem árult el semmit. 

– Akkor megegyeztünk. Egy évig fogsz dolgozni nekünk 

száznyolcvan dollárért. 

– Ezer, Milo. Évi száznyolcvanezer dollár, plusz költségtérítés. 

Mondd el neki újra, Eugene. És tölts ki egy csekket három 

hónapi előlegről. Engem mindig így fizetnek, negyedévenként. 

Már meg is szereztem nektek C. Porter Lovejoyt. 

Milo pusztán megszokásból vágott fájdalmas képet. De 

Yossarian tudta, bár nem szívesen ismerte volna be, hogy attól 

-[216]-

a naptól fogva soha nem szenvedett súlyos készpénzhiányban, 

kivéve az olyan rendkívüli időket, mint a válópere vagy az adóóvóhelyeinek 

egymást követő összeomlása úgy egy tucat évvel 

azután, hogy tévedhetetlen szakértői sorra felépítették őket. 

– Mellesleg – vonta félre Wintergreen a végén –, ami a fiadat 

illeti, szerezz neki jogilag érvényes bejelentőt egy néger 

környéken, ahol a sorozóbizottságok gond nélkül teljesítik a 

kvótájukat. A többit aztán már megteszi egy alsó gerincbántalom 

meg egy orvosi igazolás. Nekem is van egy fiam, aki most 

technikailag a Harlemben lakik, és van egypár unokaöcsém, 

akiknek hivatalosan Newarkban van a lakásuk. 

Yossarian úgy érezte, ami Michaelt meg őt illeti, inkább 

Svédországba menekülnének. 

C. Porter Lovejoy és G. Noodles Cook attól a naptól fogva, 

hogy Yossarian összehozta őket, szimbiotikus kapcsolatba léptek 

egymással, méghozzá olyan kölcsönös melegséggel, amilyet 

Yossarian soha nem érzett Noodles iránt, de Porter Lovejoy 

iránt sem ama néhány alkalommal, mikor találkoztak. 

– Ezért az egyért az adósod vagyok – mondta utána 

Noodles. 

– Egynél többért – emlékeztette elővigyázatosságból 

Yossarian. 

Az ezüstös hajú C. Porter Lovejoy, aki, mint a barátságos 

sajtó következetesen jellemezte, kétpárti és világos gondolkozású 

férfi volt, még mindig nagyon könnyen vette az életet. Több 

mint fél évszázada befutott beltagja volt a washingtoni Cosa 

Lorónak, és szeretett azon elmélkedni hallgatói előtt, miszerint 

immár kiérdemelte hozzá a jogot, hogy elkezdjen lazítani. 

Nyilvánosan gyakran szerepelt különféle embereket felmentő 

kormánybizottságokban, és igazoló jelentések társszerzőjeként. 

-[217]-

Magánemberként többségi társa és általános tanácsadója 

volt a washingtoni Cosa Loro Atwater, Fitzwater, Coswater, 

Brown, Jordan, Shimlish és Capone ügyvédi irodának. Ebben a 

minőségében arisztokratikus presztízse és feddhetetlen hírneve 

révén szabadon képviselhetett bármely ügyfelet, akit csak akart, 

akár olyanokat is, akiknek ellentétesek voltak az érdekeik. Határállamból 

származott, így jogosan vallhatott bármely irányú 

szülőföldi kötődéseket, jól nevelt déli úriemberek megnyugtató 

akcentusával tudott beszélni, mikor északiakkal volt dolga, és a 

patinás egyetemek igazi, kulturált fonetikáját használta, amikor 

déliekkel beszélt. Társa, Capone sötét bőrű volt és kopaszodott, 

és földhözragadtnak és meglehetősen keménynek látszott. 

– Ha befolyásért fordul hozzám – szokta hangsúlyozni 

Porter Lovejoy minden reménybeli kliensnek, aki hozzá fordult 

–, akkor nem a megfelelő emberhez jött. Ha azonban olyan tapasztalt 

emberek szolgálatait óhajtja megszerezni, akik bekötött 

szemmel is eligazodnak a hatalom itteni folyosóin, akik közeli 

kapcsolatban állnak azokkal az emberekkel, akikkel majd beszélni 

akar, és meg tudják mondani önnek, kik azok, és el tudják 

intézni, hogy fogadják, akik el tudják kísérni a megbeszélésekre, 

ahol nagyrészt ők beszélnek ön helyett, akik ki tudják 

fürkészni, mi történik önnel kapcsolatban azokon a megbeszéléseken, 

melyeken ön nem vehet részt, és akik át tudnak nyúlni 

a beosztottak feje fölött, és a főnökeikhez tudnak fordulni, ha 

nem olyan döntések születnek, amilyeneket ön szeretne, akkor 

talán tudok segíteni. 

C. Porter Lovejoy volt az, aki a legtöbbet tette G. Noodles 

Cook törekvéseinek előmozdítására és hatókörük kiterjesztésére. 

Ügyesen felmérte a nála fiatalabb Noodles kezdeményezésének 

paramétereit, és sietős lépéseket tett, hogy összehozza a 

Cosa Loro család más hírességeivel, akik a legjobban hasznosíthatták 

Noodles ötletes és éles eszű felismeréseit a politikai propaganda 

és az image-építés terén, valamint kiváló érzékét a 

-[218]-

csőcseléket fellelkesítő jelmondatokhoz, a ravasz inszinuációkhoz, 

a sima és kifinomult sértegetésekhez, az aljas hazugságokhoz 

és a trükkös logikai bűvészmutatványokhoz, amelyeket 

olyan gyorsan vitt végbe, hogy szem nem láthatta őket, mert elsiklott 

felettük. Mihelyt esélyt adtak neki rá, Noodles soha nem 

okozott csalódást senkinek, aki, mint C. Porter Lovejoy, csak a 

legrosszabbat várta tőle. 

Yossarian és a Cosa Loro brigantija, Noodles Cook között 

békésen utálkozó meghasonlás alakult ki, melyet egyikük sem 

látott szükségesnek elsimítani. Yossarian most már habozás 

nélkül felhívta, és felvetette a nevetséges lehetőséget, nem tudná-e 

Noodles rávenni az új elnököt, hogy tegyen úgy, mintha 

komolyan venné Christopher Maxon meghívását egyik mostoha-unokahúgának 

vagy minek a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarán 

rendezendő esküvőjére. 

– Milliókat hajt fel a pártodnak, Noodles. 

– Miért ne? – mondta Noodles vidáman. – Ez úgy hangzik, 

mint valami tréfa. Mondd azt nekik, hogy komolyan gondolkodik 

rajta, hogy elmegy 

– Nem kell megkérdezned tőle? 

– Nem. – Noodles mintha meg lett volna lepve. – John, akkora 

agy még nem született a világra, amely elég nagy volna, 

hogy minden olyan üggyel foglalkozni tudjon, amelyekről 

bármelyik elnöknek azt kell színlelnie, hogy megérti őket. Én 

még mindig nagyon be vagyok nála vágódva, mióta átsegítettem 

a beiktatásán. 

Mint a tizedik és legújabb szaktanácsadót a kilenc rangidős 

szaktanácsadó mellett, akik tizenegy doktori fokozat birtokosai 

voltak az időközben elnökké emelt férfiút körülvevő agytrösztben, 

G. Noodles Cookot még nem fertőzte meg az a sajá- 

-[219]-

tos megvetés, amelyet, mint gyakran mondják, a közéleti ismertség 

szül. 

C. Porter Lovejoy volt az, aki megfigyelte az eredeti kilenc 

szaktanácsadó fényének elhalványulását, és javasolta G. 

Noodles Cook tizedikként való kinevezését, mint aki majd újra 

felvillantja a magas hivatalt övező kitűnőség illúzióját. Ez a választás, 

állította független szaktekintélyként, jó lesz az alelnöknek, 

a kormányzatnak, az országnak, magának Noodles Cooknak, 

amellett kimondatlanul, hallgatólagosan C. Porter 

Lovejoynak és cégtársai érdekeinek, az Atwater, Fitzwater, 

Coswater, Brown, Jordan, Shimlish és Capone ügyvédi lobbista 

irodának a Cosa Loróban. Capone, aki Lovejoyhoz hasonlóan 

az iroda alapító társtulajdonosa volt, csak jó klubokban golfozott, 

üzleti vezetőkkel és magas rangú kormányhivatalnokokkal, 

akik ritkán engedték veszíteni. 

Az elnöki beiktatás formaságai előtt álló akadályok az alelnöknek 

abból a természetes óhajából fakadtak, hogy a legmagasabb 

hivatalba az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága főbírájának 

kezébe letett esküjével iktassák be. Az a tisztelete méltó 

úriember, aki ezt az állást betöltötte, szemüveges, magas, 

kupolás homlokú, acélos és meglehetősen uralkodó személyiség 

volt, aki váratlanul inkább hirtelen lemondott, mintsem 

hogy közre kelljen működnie egy olyan aktusban, amelyről úgy 

érezte, hogy megsérti a törvény szellemét, ha a betűjét nem is. 

Ez a váratlan akció nemigen hagyott más választást a végrehajtó 

hatalom új vezetőjének, mint hogy a bíróság valamelyik 

másik hírességéhez forduljon, akinek pártvonzalmai rokonok 

az övével. 

Egy asszony, aki akkor a bíróság tagja volt, önként lemondott, 

tizennégy perccel azután, hogy megkörnyékezték. Magyarázatként 

azzal hozakodott elő, hogy ellenállhatatlanul vágyik 

visszatérni arra a területre, amelyet mindig is a legjobban szere- 

-[220]-

tett: a házimunkához. Világéletében arra törekedett, szögezte le, 

hogy csak háziasszony legyen. 

A tiszteletre méltó bírák e tisztelt csillagképének, melyre 

az emberek előzőleg hajlamosak voltak fölnézni, volt egy további 

nagy csillaga, egy tiszteletre méltó úriember, akit a barátságos 

újságírók gyakran dicsértek állítólagos szellemességéért 

és színészies hajlamáért az irányzatos és csak őt szórakoztató 

szőrszálhasogatásra. Ő elment horgászni. 

Az afro-amerikai természetesen szóba se jöhetett. A fehér 

Amerika nem tűrt volna el olyan elnököt, akinek a hivatali legalitását 

egy fekete erősítette meg, különösen olyan fekete, mint 

ez, aki nem volt valami nagy jogász, és nem volt valami nagy 

bíró, és a kinevezését megerősítő meghallgatásokon a jelek szerint 

semmi mást nem mutatott fel, csak egyenlő adag epét és 

hadovát. 

A bíróság többi ortodox párttagját mellőzték, mert egyszerűen 

nem voltak sem elég színes egyéniségek, sem megfelelően 

ismertek. Elvetésük még végérvényesebbé vált, amikor meg 

nem nevezett források és nem azonosított beosztott tisztviselők 

révén kiszivárgott irodáikból az alkotmányos kétség, vajon az 

ország bármely bíróságának bármelyik tiszteletre méltó tagja 

valóban jogosult-e felesketni egy olyan embert az ország legmagasabb 

közjogi hivatalára, mint ő. A testület ritka, egyhangú 

határozatban üdvözölte a főbírót a lemondásáért, az asszonyt a 

háziasszonykotlásért, a szellemeskedő bírót pedig azért, mert 

horgászni ment. 

Ezzel már csak az a demokrata maradt, akit még a liberálisnak 

vélelmezett John Kennedy nevezett ki valamikor régesrégen, 

és aki azóta is mindig a konzervatívokkal szavazott. 

Hivatalba léphet-e egy elnök anélkül, hogy letenné a hivatali 

esküt? A bíróságon nem maradtak elegen ahhoz, hagy ezt 

eldöntsék. De aztán Noodles Cook, egyedül a vezető szakta- 

-[221]-

nácsadók közül, előhozakodott azzal a merész javaslattal, amelyet 

kezdettől fogva a fejében forgatott, de egészen a válság idejéig 

megtartott magának, és amely végre kielégítő kiutat kínált 

a kínos zsákutcából. 

– Még mindig nem értem – mondta megint egyszer az alelnök, 

mikor újra leültek négyszemközt tanácskozni. Addigra a 

többi kilenc vezető szaktanácsadó a tizenegy doktori diplomájával 

már egyre jobban megszégyenült előtte. – Kérem, magyarázza 

el újra. 

– Nem hiszem, hogy sikerül – mondta komoran Noodles 

Cook. A pozíciót szerette, amit betöltött, de a munkája meg a 

munkaadója felől már nem volt többé biztos. 

ját? 

– Próbálja meg. Ki nevezi ki a Legfelsőbb Bíróság főbírá- 

– Ön – mondta Noodles komoran. 

– Helyes – mondta az alelnök, aki elődje lemondása révén 

technikailag már elnök volt. – De addig nem nevezhetem ki, 

amíg föl nem esküdtem? 

– Ez is igaz – felelte Noodles mogorván. 

– Ki esket fel akkor? 

– Akárki, akit csak akar. 

– A főbírót akarom. 

– Nincs főbíránk – mondta Noodles zsémbesen. 

– És addig nincs főbíránk, amíg ki nem nevezek egyet? És 

nem nevezhetem ki, amíg... 

– Azt hiszem, most már kapiskálja. 

A beálló csöndben, arcán a durcás csalódás kifejezésével, 

Noodles megint nagyon sajnálta, hogy ő meg a harmadik felesége, 

Carmen, akivel éppen egy elkeseredett válóper kínjait 

-[222]-

szenvedte el, már nincsenek beszélő viszonyban. Sóvárgott egy 

megbízható partner után, aki előtt biztonságosan parodizálhatná 

az efféle beszélgetéseket. Eszébe jutott Yossarian, aki – attól 

félt – mostanára már valószínűleg szar alaknak tartja. Noodles 

volt olyan intelligens, hogy megértse: valószínűleg ő maga se 

tartaná sokra magát, ha valaki más lenne, nem önmaga; elég 

becsületes volt ahhoz, hogy tudja, hogy becstelen, és maradt 

benne annyi integritás, hogy tudja: már semmi integritása 

nincs. 

– Igen, azt hiszem, már értem – mondta az alelnök, és felcsillant 

benne a remény. – Azt hiszem, kezdek megint teljes 

gázzal hajtani. 

– Ez nem lep meg – mondta Noodles, de ez valahogy nem 

hangzott olyan pozitívan, ahogy akarta. 

– És miért ne csinálhatnánk együtt a kettőt? Nem eskethetném 

fel főbírónak, mikor ő fölesket elnöknek? 

– Nem – mondta Noodles. 

– Miért nem? 

– Mert a szenátusnak meg kell erősítenie. Először ki kell 

neveznie. 

– Hát akkor – mondta az alelnök, és azzal az elegáns teljesítménynek 

kijáró széles mosollyal húzta ki magát ültében, 

amely rendszerint akkor jelent meg az ajkán, mikor valamelyik 

videojátékának a kezelőgombjait nyomkodta – nem tudná a 

szenátus az alatt megerősíteni, amíg én egyidejűleg kinevezem, 

mikor fölesket? 

– Nem – mondta Noodles rendíthetetlenül. – És kérem, ne 

kérdezze, hogy miért. Lehetetlen. Kérem, fogadja el rá a szavamat, 

uram. 

-[223]-

– Nahát, szerintem ez tényleg szégyen, gyalázat! Szerintem 

az elnöknek kijárna az a jog, hogy a Legfelsőbb Bíróság főbírája 

eskesse fel. 

– Senkit nem ismerek, aki ezzel ne értene egyet. 

– De nem tehetem, igaz? Ó, nem! Mert nincs főbíránk! 

Hogy kerülhetett sor ilyesmire? 

– Nem tudom, uram. – Noodles szemrehányóan figyelmeztette 

magát, hogy nem szabad gúnyosan hangzania annak, 

amit mond. – Lehet, hogy ez is Alapító Atyáink egyik mulasztása. 

– Mi a fenéről beszél maga? – Az alelnök úgy szökött talpra, 

mintha kolerikus düh fogná el valami elképzelhetetlen istenkáromlás 

miatt. – Ők nem mulasztottak el semmit! A mi Alkotmányunk 

mindig tökéletes volt! 

– Huszonhét módosító kiegészítésünk van hozzá, uram. 

– Csakugyan? Ezt nem tudtam. 

– Nem titok. 

– Honnan kellett volna tudnom? Ezt jelenti a kiegészítés? 

Változtatást? 

– Igen. 

– Hát ezt honnan kellett volna tudnom? – Megint morózus 

és elkeseredett hangulat fogta el. – Szóval még mindig itt tartunk, 

igaz? Nem nevezhetem ki... 

– Igen. – Noodles jobbnak ítélte, ha inkább a szavába vág, 

mintsem hogy újra kitegye mindkettőjüket a litániának. 

– Akkor ez olyan, mint a 22-es csapdája, nem? – bökte ki 

váratlanul az alelnök, és tüstént fel is vidult ihletettségének 

ezen a bizonyítékán. – Nem nevezhetem ki a főbírót, amíg nem 

-[224]-

vagyok elnök, ő meg nem eskethet fel engem, amíg ki nem nevezem. 

Ez nem a 22-es csapdája? 

Noodles Cook vadul bámulta a falat, és elszánta magát, 

hogy inkább eljátssza tekintélyes pozícióját az új kormányzatban, 

mintsem hogy olyan emberrel vesződjön, aki ilyesmin tökölődik. 

Aztán láttat, hogy egy nagy, leegyszerűsített térképre bámul, 

amely műalkotás gyanánt lóg a falon, és a gettysburgi csata 

hadrendjét ábrázolja. Noodles töprengeni kezdett a történelmi 

múlton. Lehet, hogy ez mindig így volt az uralkodó és a tanácsadója 

között, gondolta, és rangjától eltekintve minden tekintetben 

mindig a tanácsadó volt a magasabb rendű, a feljebbvaló. 

Ekkor történt, hogy Noodles, kimerülten és elkeseredetten, 

parancsolóan kibökte a megoldást, amely megmenthette a 

helyzetet: 

– Vesse be a demokratát! 

– Micsoda? 

– Igen, vesse be azt a kibaszott demokratát. – Félresöpörte 

a kifogásokat, mert előre látta őket. – Kennedy demokratája 

volt. Na és? Mit jelent ez? Az a fickó se rosszabb, mint mi. Jobb 

lesz a sajtója, ha kétpártinak mutatkozik. Amikor népszerűtlenné 

válik, őt teheti felelőssé, amiért föleskette. 

Porter Lovejoy előrelátása megint beigazolódott. Amikor 

eligazította Noodlest, hangsúlyozta, milyen jó hasznát fogja 

venni neki az alelnök. A szükség közvetlen, a lehetőségek korlátlanok. 

Lesz majd egy előzetes megbeszélés. 

– Mennyit mondjak el neki? – tudakolta Noodles. 

Porter Lovejoy csak somolygott, mint egy bagoly. 

– Amennyit hagy. Tulajdonképpen te fogod őt kikérdezni, 

hogy lássad, akarod-e azt az állást, bár ezt ő nem fogja tudni. 

-[225]-

– És hogy fogom tudni ezt megoldani? – tűnődött derűsen 

Noodles. 

Porser Lovejoy megint csak somolygott. 

– A fedőneve? 

– Ezt most ne hozd elő – intette óva Porter Lovejoy. – 

Maga választotta magának, tudod. Nem lesz semmi baj. 

* 

– Jöjjön, jöjjön, jöjjön – mondta az alelnök kedélyesen 

Noodles Cooknak az előteremben lezajlott vidám üdvözlés 

után, melyet Noodles zavarba ejtően fesztelennek talált. 

Már az is meglepte, hogy az előkelő címet viselő, nála fiatalabb 

férfi kirontott a szobájából, és melegen üdvözölte. 

Noodlesnak alig volt ideje észrevenni a fogadószoba falait ékesítő 

közép- és főiskolai zászlócskákat. Nem tudta megszámolni 

a sok-sok tévéképernyőt sem, melyek mind különböző csatornákra 

voltak hangolva. – Régi klipekre és benyögésekre várunk 

– magyarázták vihogva a lányok, és Noodles nem tudta, 

komolyan mondják-e, vagy nem. 

– Már alig vártam, hogy megismerkedjem magával – 

folytatta meggyőzően az alelnök. – Bruum, bruum, bruum – 

mondta aztán bizalmasan, mikor becsukódott mögöttük az ajtó, 

és kettesben maradtak. – Ez az Indinnapolisi Pálya című videojátékból 

van, amelyben verhetetlen vagyok. Ismeri? Majd megismeri. 

Jól játszik videojátékokat? Lefogadom, hogy meg tudom 

verni. No de most beszéljünk magáról, kérem. Alig várom, 

hogy többet tudjak meg magáról. 

Noodles számára ez gyerekjáték volt. – Nos, uram, mi az, 

amit tudni szeretne rólam? Hol kezdjem? 

– Velem az a helyzet – felelte az alelnök –, hogy mikor elszántam 

magam valamire, mindig sikerült is végbevinnem. Ké- 

-[226]-

ső bánat ebgondolat, ami elmúlt, elmúlt. De ha egyszer kitűzök 

egy célt, akkor azt elérem, könyörtelenül. 

– Értem – mondta Noodles pillanatnyi meglepetése elmúltával, 

mikor úgy sejtette, hogy alkalmak kapott a hozzászólásra. 

– És azt mondja, az volt a célja, hogy alelnök legyen? 

– Ó, igen, határozottan, határozottan. És könyörtelenül el 

is értem. 

– Hogyan? 

– Igent mondtam, mikor felkértek, hogy vállaljam el. Tudja, 

Mr. Cook... szólíthatom Noodlesnak? Köszönöm. Megtisztel... 

szerintem az alelnök hivatalát egy szóval lehet a legjobban 

leírni, mégpedig azzal, hogy legyen résen. Vagy ez két szó? 

– Azt hiszem, kettő. 

– Köszönöm. Azt hiszem, egyetlen más szaktanácsadómtól 

se kaptam erre ilyen világos választ. És ez az, amit könyörtelenül 

folytatni akarok. A résen létet. Nyilvánvalóan minél tovább 

alelnök az ember, annál inkább résen van, hogy elnök lehessen. 

Egyetért ezzel? 

Noodles ügyesen megkerülte a kérdést. – És ez az a cél, 

amit most könyörtelenül el akar érni? 

– Ez az alelnök dolga, nem? Ezzel a többi szaktanácsadóm 

is egyetért. 

– És az elnök tudja? 

– Nem törekednék rá most könyörtelenül, ha nem adta 

volna hozzá a teljes jóváhagyását. Van még valami, amit tudni 

szeretne rólam, és ami segítene nekem eldönteni, hagy elég jó-e 

erre az állásra? Porter Lovejoy azt mondja elég jó. 

– Nos, uram – mondta Noodles Cook, aztán óvatosan folytatta. 

– Van valami olyasmi abban, amit most magára vállal, 

-[227]-

amiről úgy érzi, hogy nincs teljesen felkészülve arra, hogy 

egyes-egyedül végbevigye? 

– Nincs. El se tudok ilyet képzelni. 

– Akkor miért érzi úgy, Hogy még egy szaktanácsadóra 

lenne szüksége? 

– Hogy segítsen nekem az olyan kérdésekben, mint ez. 

Tudja, a főiskolán elkövettem azt a hibát, hogy nem szenteltem 

magam igazán a tanulmányaimnak, és ezt nagyon megbántam. 

– De azért kielégítő jegyeket kapott, nem? 

– Ugyanolyanokat, mint mikor a tanulmányaimnak szenteltem 

magam. Maga is járt főiskolára, Mr. Cook? Iskolázott 

ember maga? 

– Igen, uram. Tudományos fokozataim vannak. 

– Remek. Én is jártam főiskolára, tudja. Sok közös van 

bennünk, és jól ki tudnánk jönni egymással... remélem, jobban – 

és itt kissé panaszosra váltott a hangja –, mint ahogy a többiekkel 

kijövök. Az az érzésem, hogy a hátam mögött vicceket faragnak 

rólam. Ha ágy most visszatekintek rá, többet kellett volna 

foglalkoznom a főiskolán filozófiával, történelemmel meg 

közgazdaságtannal. Ezt most pótolom. 

– Hogyan... – kezdte volna megkérdezni Noodles, de aztán 

meggondolta magát. – Uram, nekem az volt a tapasztalatom... 

– Késő bánat ebgondolat, és ez a múlt. 

– Nekem az volt a tapasztalatom mint diáknak – járta tovább 

Noodles a maga útját alázatosan –, de még akkor is, mikor 

tanítottam egy kicsit, hogy amilyenek az emberek, olyanok a 

foglalatosságaik. Akit a sportrendezvények, a golf és az esélyek 

érdekelnek, azok a versenyeken, a golfpályán és a társasági öszszejöveteleken 

töltik az idejüket, és későbbi életük során na- 

-[228]-

gyon nehéz érdeklődésüket az olyan témák felé fordítaniuk, 

mint a filozófia, a történelem és a közgazdaságtan, ha korábban 

nem vonzódtak hozzájuk. 

– Igen. De soha nem is késő – mondta az alelnök, mire 

Noodles nem tudta, egyetértenek-e, vagy sem. – Az utóbbi időben 

a napóleoni háborúkat tanulmányoztam, hogy mintegy kiegészítsem 

a műveltségemet. 

Noodles egy-két pillanatig mozdulatlanul ült. – 

Melyikeket? – Más választ nem tudott kigondolni. 

– Hát több is volt, nem csak egy? 

– Ez nem az én szakterületem – felelte Noodles Cook, és 

kezdte föladni a reményt. 

– És átveszem az antietami csatát is – hallotta annak az 

embernek a szájából, aki a következő lesz az elnökök sorában. 

– Azután meg kikukkantok Bull Runba. Az volt az igazi 

nagy háború, az a polgárháború. Azóta se volt olyan háborúnk, 

igaz? Nagyon meg lesz lepve, de Bull Run csak egy rövid autóútnyira 

van ide, rendőri kísérettel. 

– Háborúra készül? 

– Szélesítem a látókörömet. És hiszek abban, hogy résen 

kell lenni. Nekem úgy tűnik, hogy egy elnök minden más munkája 

elég kemény, és valahogy unalmas. Videokazettára fogom 

vitetni mindezeket a csatákat, és videojátékokat csináltatok belőlük, 

amelyikben akármelyik fél nyerhet. Bruum, bruum, 

bruum! A gettysburgi csatát is. Szereti a videojátékokat? Melyik 

a kedvence? 

– Nincs kedvencem – motyogta letörten Noodles. 

– Hamarosan lesz. Jöjjön csak, nézze meg ezeket. 

-[229]-

A szekrénykén álló videoképernyőn – az iroda számos 

zugában videoképernyők álltak, a hozzájuk tartozó távirányítókkal 

–, azon, amelyikhez az alelnök odavezette, éppen az Indianapolisi 

Pálya nevű játék ment. Noodles más játékokat is látott, 

a Le a bombákat és Bújj ki a sorozás alól címűeket. 

És látott még egyet, a Halj meg nevetve címűt. 

Házigazdája kuncogott. – Kilenc főiskolát végzett ember 

van a stábomban, tizenegy doktori diplomával, és egyikük se 

tudott egyetlenegyszer se megverni ezekben. Nem mond ez sokat 

arról, hogy milyen ma ebben az országban a felsőoktatás? 

– De igen – mondta Noodles. 

– Magának mit mond? 

– Sokat – felelte Noodles. 

– Én is így érzem. Van egy új is, amit kizárólag nekem csináltak, 

Triage a neve. Ismeri? 

– Nem. A Triage francia eredetű szó, és abban az esetben, 

ha nagy háború tör ki, és el kell döntenünk, ki legyen az a néhány 

ember, aki életben maradhat a föld alatti óvóhelyeken... 

– A szó jelentését ismerem, alelnök úr! – vágott közbe 

Noodles durvábban, mint ahogy akarta. – Csak a játékot nem 

ismerem – magyarázta kényszeredett mosollyal. 

– Majd megismeri. Magát fogom először megtanítani rá. Jó 

mulatság és nagy kihívás. Magának is meglesznek a kedvencei, 

nekem is, és csak az egyik győzhet közülünk, és az dönti el, 

hogy ki fog életben maradni és ki fog meghalni. Élvezni fogjuk. 

Azt hiszem, szeretném, ha specializálódna a Triage-ra, mert 

nem lehet tudni, mikor kellhet majd ténylegesen lejátszanunk, 

és nem hiszem, hogy a többiek felérik ésszel. Oké? 

– Igen, alelnök úr. 

-[230]-

nek. 

– És ne legyen ilyen szertartásos, Noodles. Szólítson Pöcs- 

Noodles elképedt. – Ezt nem tehetem! – vágott vissza 

nyomatékosan, a spontán dac reflexével. 

– Próbálja meg. 

– Én ugyan nem. 

– Még ha ez az állásába kerülne is? 

– Nem, még akkor sem, Mr. Pöcs... akarom mondani, alelnök 

úr. 

– Látja? Fog ez menni. Mindenki más így szólít. Nézzük 

most azokat a dolgokat, amelyekről Porter Lovejoy azt mondja, 

hogy maga el tudja intézni őket. Mennyit tud a nehézvízről? 

– Szinte semmit – mondta Noodles, és tüstént szilárdabb 

talajon érezte magát. – A nukleáris reakciókhoz van valami köze, 

nem? 

– Tőlem ne kérdezze. Valami ilyesmit mondanak itt ebben 

is. Én se tudok róla sokat, úgyhogy máris jól találkozik az 

agyunk. 

– Mi a probléma? 

– Hát, van itt egy ember, akit őrizetbe vettünk, mert engedély 

nélkül állítja elő. Azt mondja, nyugalmazott lelkész, a régi, 

második világháborús gyalogsági légierőtől. 

– Miért nem hagyatják abba vele? 

– Nem tudja abbahagyni. Úgyszólván biológiailag termeli, 

ha érti, mire gondolok. 

– Nem, nem tudom, mire gondol. 

-[231]-

– Hát, ezt mondják itt is, a Csapvíz fedőnevű titkos dosszié 

összefoglalójának ebben a szinopszisában. Azt eszi és azt issza, 

amit a többiek, de ami kijön belőle, az azt hiszem, nehézvíz. 

Egy magánvállalkozás, az M&M V&T megkutatta és továbbfejlesztette 

az illetőt, és most opciójuk van rá, és elindították 

a szabadalmazási eljárását. 

– Hol tartják? 

– Valahol a föld alatt, arra az eshetőségre, ha radioaktívvá 

válna. Közvetlenül mielőtt elkapták, kapcsolatban állt valamiféle 

társával, és a felesége meg az a másik pasas rendszeresen kódolt 

beszélgetéseket folytatnak telefonon, és úgy tesznek, mintha 

nem tudnának semmiről. Eddig még semmi szemérmetlen 

nem történt köztük. A pasas egy ápolónővel is beszélget telefonon, 

és kettejük között sok minden kezdődhet,ami szemérmetlen. 

Mintha soha nem hallottak volna az AIDS-ról. És lehet, 

hogy van egy belga kémkapcsolatuk is, az új Európai Gazdasági 

Közösséggel. „A belga megint tud nyelni”, jelentette az ápolónő, 

mikor utoljára beszéltek egymással. 

– És mit szándékozik a lelkésszel csinálni? 

– Ó, könnyen megölethetnénk valamelyik antiterrorista 

egységünkkel, ha arra kerülne a sor. De lehet, hogy szükségünk 

lesz rá, mert problémánk van a tríciumhiánnyal is. Mit tud maga 

a tríciumról, Noodles? 

– Trícium? Soha nem hallottam róla. 

– Az jó. Akkor objektív tud maradni. Azt hiszem, valamiféle 

radioaktív gáz, amelyre szükségünk van a hidrogénbombáinkhoz 

meg más holmikhoz. Nehézvízből nyerik, és ez a lelkész 

nagyon hasznos lehetne, ha másokat is meg tudna tanítani rá, 

hogy nehézvizet pisáljanak. Az elnöknek ehhez nincs türelme, 

és azt akarja, hogy én vegyem kézbe. Nekem sincs hozzá sok 

türelmem, így át fogom adni magának. 

-[232]-

– Nekem? – kiáltott fel meglepetten Noodles. – Úgy érti, 

hogy föl vagyok véve? 

– Beszélgettünk, nem? Tudassa velem, mit gondol, mit javasoljak. 

Ezzel átnyújtott Noodlesnak egy terebélyes vörös dossziét, 

melynek első lapján egy tömörített helyzetjelentés összefoglaló 

szinopszisa kivonatának az egymondatos summája állt egy hetvenegy 

éves nyugalmazott katonai lelkészről, aki engedély nélkül 

nehézvizet állít elő a hasában, és akit jelenleg titkos őrizetben 

tartanak vizsgálat és kihallgatás céljából. Noodles nem sokat 

tudott a nehézvízről, a tríciumról pedig semmit, de ahhoz, 

eleget tudott, hogy egy szemrebbenéssel se árulja el, hogy ismeri 

őket, amikor John Yossarian és Milo Minderbinder nevét olvasta, 

bár komoran eltöprengett Melissa MacIntoshon, az ápolónőn, 

akiről soha nem hallott, valamint az ő Angela Back vagy 

Angela Moorcock nevezetű lakótársán, és az egyik New York-i 

kórházban gégerákkal fekvő, rejtélyes belga ügynökön, akiről 

az ápolónő rendszeresen kódolt üzeneteket továbbított telefonon, 

nemkülönben azon a nyájas, jól öltözött és rejtelmes férfin, 

aki a jelek szerint vagy megfigyelés alatt tartja a többieket, vagy 

szimatol utánuk, vagy a testőrük. Noodlesra, mint az ismertetők 

nagy műértőjére mély benyomást tett a szerző zsenialitása, 

aki ennyi mindent tudott egyetlen mondatba sűríteni. 

– Azt akarja, hogy én döntsek? – mormolta végül zavartan 

Noodles. 

– Miért ne? És aztán itt van ez a másik dolog: valakinek 

van egy tökéletes hadirepülőgépe, amit el akar adni nekünk, és 

van egy más valaki, egy még jobb tökéletes hadirepülőgéppel, 

amit meg akar vétetni velünk, és csak az egyiket tudjuk megvenni. 

– Porter Lovejoy mit mond? 

-[233]-

– Ő most a bűnperének a tárgyalására készülődik. Azt 

akarom, hogy maga ítélje meg. 

– Azt hiszem, ehhez nincs meg a felkészültségem. 

– Én hiszek az özönvízben – felelte az alelnök. 

– Azt hiszem, ezt nem jól hallottam. 

– Hiszek az özönvízben. 

– Miféle özönvízben? – Noodles megint teljesen megzavarodott. 

– Természetesen Noé özönvizében. Amiről a Bibliában 

van szó. A feleségem is hisz benne. Maga nem tud róla? 

Noodles összehúzott szemekkel kereste az alelnök jámbor 

ábrázatán a játékosság enyhe felvillanását. – Nem vagyok benne 

biztos, hogy is érti ezt. Úgy hiszi, nagy volt az eső? 

– Úgy hiszem, hogy igaz. Minden részletében. 

– Hogy vette minden állatfajtának a hímjét meg a nőstényét? 

– Ezt mondja a Biblia. 

– Uram – mondta Noodles udvariasan –, mostanára több 

állat- és rovarfajtát vettünk számba, mint amennyit valaki egész 

élete során össze tudna gyűjteni és be tudna rakni egy akkora 

hajóba. Honnan szedné őket, és hová tenné őket, nem is szólva 

arról, hogy mennyi hely kellene saját magának meg a gyerekei 

családjának, valamint az ennivaló tárolásának és a hulladék eltávolításának 

problémáiról az alatt a negyven nap és negyven 

éjjel zuhogó eső alatt? 

jel. 

– Maga tud erről! 

– Hallottam. És utána még százötven nap és százötven éj- 

-[234]-

– Maga ezt tudja! – bámult rá elismerően az alelnök. – 

Akkor valószínűleg azt is tudja, hogy az evolúció svindli. Gyűlölöm 

az evolúciót. 

– Honnan származott akkor az a sok állati élet, amelyről 

tudunk? Csak bogarakból majd három- vagy négyszázezer fajta 

létezik. 

– Ó, hát valószínűleg csak úgy kialakultak. 

– Alig hétezer év alatt? A bibliai időszámítás szerint körülbelül 

ennyi volt az egész. 

– Utánanéztem, Noodles. Mindaz, amit a világ teremtéséről 

tudnunk kell, benne van a Bibliában, világosan, angolul – 

nézett rá derűsen az alelnök. – Tudom, hogy vannak, akik 

szkeptikusok. De azok mind vörösök. És mind tévednek. 

– Ott van Mark Twain esete. – Noodles nem tudta megállni, 

hogy ne kezdjen vitatkozni. 

– Ó, ezt a nevet ismerem! – kiáltott fel nagy örömmel és 

hivalkodva az alelnök. – Mark Twain, a nagy amerikai humorista, 

ugye? Az én államommal szomszédos államból, Missouriból? 

– Missouri állam nem szomszédos Indianával, uram. És 

Mark Twain az ön nagy amerikai humoristája kicsúfolta a Bibliát, 

lenézte a kereszténységet, megvetette imperialista külpolitikánkat, 

és minden részletében telifröcskölte a dühével Noé és 

bárkája történetét, különösen a házilégy miatt. 

Az alelnök egy pillanatra sem veszítette el a lelki nyugalmát. 

– Nyilvánvalóan két különböző Mark Twainről beszélünk 

– felelte. 

Noodles dühbe gurult. – Csak egy volt, uram – mondta 

lágyan, aztán elmosolyodott. – Ha akarja, összefoglalót készítek 

a kijelentéseiről, és odaadom valamelyik titkárának. 

-[235]-

– Ne, utálom az írásos anyagokat. Tegye át videóra, talán 

tudunk belőle valami játékot csinálni. Igazán nem értem, hogy 

egyes emberek, akik olyan sokat olvasnak, miért tudják olyan 

nehezen felfogni azokat az egyszerű igazságokat, amelyek világosan 

le vannak írva a Bibliában. És kérem, ne szólítson uramnak, 

Noodles. Maga sokkal idősebb nálam. Nem szólítana 

Pöcsnek? 

– Nem, uram, nem fogom pöcsnek szólítani. 

– Mindenki más annak szólít. Magának is joga van hozzá. 

Esküt tettem ennek a jognak a biztosítására. 

– Nézze, maga pöcs... – Noodles talpra ugrott, aztán lázasan 

körülnézett. Fekete táblát, krétát és mutatópálcát keresett. 

Akármit! – A víz mindig a saját szintjére törekszik. 

– Igen, ezt hallottam. 

– A Mount Everest nyolcezer méter magas. Ahhoz, hogy a 

földet elborítsa a víz, az egész földbolygón mindenütt közel 

nyolcezer méter mély víznek kellett volna lennie. 

Jövendőbeli munkáltatója bólintott, örült, hogy a jelek szerint 

végre eljutottak valahova. – Akkor annyi víz volt. 

– Aztán a vizek visszavonultak. Hová tudtak visszavonulni? 

– Természetesen az óceánokba. 

– Hol voltak az óceánok, ha a világ víz alatt volt? 

– Hát természetesen az özönvíz alatt – jött habozás nélkül 

a válasz, majd a zseniális férfiú felállt. – Ha megnéz egy térképet, 

Noodles, látni fogja, hol vannak az óceánok. És azt is látni 

fogja, hogy Missouri igenis határos az én államommal, 

Indianával. 

-[236]-

– Ez a pöcs hisz a vízözönben! – számolt be tüstént Porter 

Lovejoynak Noodles Cook, még mindig fortyogva és szinte kiabálva. 

Ez volt kapcsolatukban az első eset, amikor nem elégedett 

összeesküvőként jelentkezett a pártfogójánál. 

Porter Lovejoy megőrizte a nyugalmát. – A felesége is. 

– Több pénzt akarok! 

– Az állás ezt nem indokolja. 

– Változtasd meg az állást! 

– Majd beszélek Caponéval. 

Jó volt az egészsége, nem volt szociális segélyen, így ha 

minden érintett tudomásul vette, hogy Noodles, mint az új 

kormányzat egészségügyi, közoktatási és népjóléti minisztere, 

minden energiáját kizárólag az elnök oktatására fogja összpontosítani. 

-[237]-

Ötödik könyv 

-[238]-

13. TRÍCIUM 

A nehézvíz árfolyama újabb két ponttal emelkedett, közölte 

a fax az M&M irodájában, a New York-i Rockefeller Centerben, 

ugyanazon az emeleten, és jószerivel ugyanazokban a helyiségekben, 

ahol Sammy Singer szinte a teljes felnőtt dolgozó 

életét eltöltötte a Time magazinnál. Az iroda ablakai, mint azt 

Michael Yossarian újra láthatta, a messze alattuk elterülő jégpályára 

néztek, a tiszteletre méltó japán ingatlankomplexum csillogó, 

fagyott középpontjára, amelyet nagy pénzért már korábban 

megszereztek a hanyatló Rockefeller bankárdinasztiától. A 

jégpálya ugyanazon a telken állt, amelyen Sammy sok-sok évvel 

azelőtt, életében először korcsolyázni ment Glendával, és 

nem esett el, aztán megint el-elment vele nem is egy hosszú 

ebédidő alatt, miután kezdtek rendszeresen találkozgatni, és 

miközben Glenda egyre szuttyongatta, hogy költözzön hozzá és 

éljenek együtt az ő West Side-i lakásán a három gyerekével meg 

a wisconsini határvidékről való, nem mindennapi édesanyjával, 

aki igen nagyra tartotta Sammyt, és boldogan ment el újra a 

húgához lakni egy kis családi farmra, miután Sammy beköltözött 

– a New York-i szülők között senkit nem ismert, akik valaha 

képesek lettek volna ilyen kecses önfeláldozásra, a saját szüleit 

is beleértve –, a trícium pedig, a nehézvízből származó gáz 

további kétszáztizenhat ponttal emelkedett Genfben, Tokióban, 

Bonnban, Irakban, Nigériában, Kínában, Pakisztánban, Londonban 

és New Yorkban a radioaktív áruk nemzetközi tőzsdéin. 

A trícium árát derűlátóan hajtotta felfelé ennek a hidrogénizotópnak 

az a természetes tulajdonsága, hogy az atomfegyverekben 

előre kiszámítható ütemben fajult el, ami szükségessé 

tette az időszakos pótlását, valamint e gáznak az a csábító 

hajlama, hogy csökkent a mennyisége a között a két időpont 

-[239]-

között, mikor a szállítója lepecsételte, illetve a vásárlója átvehette, 

aki jobbára vagy újfajta bazárárukat és jelzőberendezéseket 

gyártott, melyek külső felszíne foszforeszkált, vagy pedig nukleáris 

robbanófejeket szerelt össze és szállított. 

A vásárlók gyakran közölték, hogy legalább negyven százalékkal 

kevesebb tríciumot kaptak, mint amennyit kifizettek, 

és negyven százalékkal levesebbet, mint amennyit becsomagoltak 

és leszállítottak, mégpedig lopás, eltérítés vagy szivárgás 

minden jele nélkül. 

A trícium egyszerűen nem volt meg, amikor leszállították. 

Nem sokkal azelőtt kísérleti szállítmányt irányítottak egyik 

épületből a másikba, hogy rájöjjenek, mi okozza ezt a veszteséget. 

Új ismeretekre nem tettek szert, de a kísérlethez becsomagolt 

trícium háromnegyed része elveszett. Pontatlan volna azt 

mondani, közölte egy félénk szóvivő, hogy a puszta légbe tűnt 

el. A leget folyamatosan vizsgálták. Nem volt puszta, és nem 

volt benne trícium. 

Sugárzása és ebből következő potenciális rákkeltő hatása 

ellenére még mindig a trícium maradt a legkiválóbb anyag világító 

irányjelzőkhöz, óraszámlapokhoz, puskák éjszakai irányzékához, 

és olyan jelképekhez, mint a svasztikák, keresztek, 

dávidcsillagok és glóriák, amelyek felizzanak a sötétben, továbbá 

az atomfegyverek robbanóerejének hallatlan fokozásához. 

* 

Melissa MacIntosh elragadó lakótársnője, Angela Back, 

akire Yossarian többé csak Angela Backupként tudott gondolni, 

közben már előterjesztette munkaadóinak, a két idősecske úriembernek 

az olyan világító cikkek ötletét, amelyek foszforeszkálva 

emelnék ki a párzás kidudorodó szerveit, és amelyeket 

egy játékvásáron már kipróbált a vásárlókon, férfiakon és nőkön 

egyaránt, továbbá elképzelését egy olyan hálószobai óráról, 

melynek sugárzó számlapja festékvegyületbe ágyazott trícium 

-[240]-

lenne, kis- és nagymutatói körülmetélt hímtagok lennének, 

számai pedig nem számokból, hanem az órák előrehaladásával 

az erotikus önkívület rendszeres periódusaiban fokozatosan 

egyre érzékibbé váló meztelen nőalakok sorozatából állnának, 

amelyek a végső órában, tizenkettőkor érnék el a teljes beteljesülést. 

Yossarian heves izgalomba jött, amikor a koktélbárban 

meghallgatta Angela előadását ennek az ihletett fogyasztási 

cikknek az ötletéről, egy-két nappal azelőtt, hogy Angela leszopta, 

majd hazaküldte, mert öregebb volt azoknál a férfiaknál, 

akikhez hozzá volt szokva, és nem volt benne biztos, akarja-e 

ennél intimebben is megismerni, aztán mivel Melissa kezdte 

őt egyre jobban megszeretni, Angela pedig ugyanakkor kezdett 

egyre jobban félni az AIDS-től, nem volt hajlandó másodszor 

is leszopni, vagy bármely más ezzel egyenértékű módon a 

kedvére tenni; miután első alkalommal figyelmesen meghallgatta 

az áradozását, Yossarian azon kapta magát, hogy féligmeddig 

föláll neki, így aztán megfogta a kezét, ahogy egymás 

mellett ültek az elegáns koktélbár vörös bársonypamlagán, és 

odadörgölte a nadrágja sliccéhez, hogy ő is érezhesse. 

A tríciumnak az atom-robbanófejekben kiváltott hatása és 

a robbanóhatás hatalmas, ugrásszerű növekedése lehetővé tette 

a bombák, a rakéták és a gránátok méretének és súlyának esztétikus 

csökkentését, így a nukleáris pusztítóképesség észrevehető 

csökkenése nélkül nagyobb számban vihették őket magukkal 

az olyan kisebb szállítóeszközök, mint Milo és Strangelove tervezett 

bombázói. 

A lelkésznek emelkedett az értéke, és teljes biztonságban 

volt. 

-[241]-

14. MICHAEL YOSSARIAN 

– Mikor beszélhetek vele? – hallotta Michael Yossarian apja 

követelő kérdését. Apjának sűrűbb volt a haja, mint az övé, 

továbbá göndör és fehér. Ehhez a színhez kereste Adrian bátyja 

szorgosan azt a kémiai képletet, melynek révén fiatalos és természetes 

őszre lehetne festeni a hajat, ami egyetlen Yossarian 

korabeli férfin sem hatott volna fiatalosnak, és nem látszott volna 

természetesnek. 

– Mihelyt biztonságban lesz – felelte M2 tiszta, fehér ingében, 

amely még nem gyűrődött össze, nem nedvesedet át, és 

nem szorult vasalásra. 

– Michael, nem azt mondta az előbb, hogy a lelkész biztonságban 

van? 

– Azt hiszem, én is így hallottam. 

Michael mosolygott magában. Az ablak üvegtáblájához 

szorította a homlokát, hogy elmélyülten lebámulhasson az odalenn 

elterülő jégpályára és a könnyed korcsolyázók színes kaleidoszkópjára, 

miközben azzal a csüggedt előérzettel, hogy máris 

sok mindenből kimaradt, azon töprengett, lehetséges-e, hogy 

ebben az időtöltésben vannak olyan élvezetek, amelyeket szórakoztatónak 

találna, ha valaha rá tudná venni magát, hogy kipróbálja 

őket. A jégfelület tükröző oválisát ezekben a napokban 

az ebéd- és kávészünetükben sétálgató dolgozók meg a csüggedt 

lovaikon feszítő lovas rendőrök mellett koldusok és csavargók 

sodródó áramlatai vették körül. Michael Yossarian nem 

táncolt, nem tudta felvenni a ritmust. Nem golfozott, nem síelt, 

és nem teniszezett, és máris tudta, hogy soha nem fog korcsolyázni. 

-[242]-

– Úgy értem, számunkra biztonságban – hallotta M2 panaszos 

védekezését, mire megfordult, hogy figyelhesse. M2 diadalmasan 

felkészültnek látszott a kérdésre, melyet feltettek neki. 

– Biztonságban van az M&M vállalkozások számára, nem 

sajátíthatja ki még a Mercedes-Benz vagy a Nippon&Nippon 

Vállalkozások N&N részlege sem. Még Strangelove se férhet 

hozzá. A lelkészt tüstént szabadalmaztatni fogjuk, mihelyt rájövünk, 

hogyan működik, már keressük is hozzá a védjegyet. Egy 

glóriára gondoltunk. Mivel lelkész, természetesen nappal fénylő 

glóriára, de esetleg olyanra, amelyik sötétben is, egész éjjel 

fénylik. 

– Miért nem tríciummal? 

– Mert a trícium drága és radioaktív Michael, tudna glóriát 

rajzolni? 

– Az nem lehet nehéz. 

– Valami olyat akarunk, amely vidám, de komoly. 

– Meg fogom próbálni komolyra csinálni – mondta Michael, 

megint mosolyogva –, és nehéz lenne olyat elképzelni, amely 

ne lenne vidám. 

– Hol tartják? – érdeklődött Yossarian. 

– Úgy sejtem, ugyanazon a helyen. Igazából nem tudom. 

– Apád tudja? 

– Hát tudom én, hogy tudja-e? 

– Ha tudnád, megmondanád nekem? 

– Ha azt mondaná, hogy megmondhatom. 

– És ha azt mondaná, hogy nem? 

– Akkor azt mondanám, hogy nem tudom. 

-[243]-

– Mint ahogy az előbb mondtad. Legalább igazat mondasz. 

– Megpróbálok. 

– Még akkor is, mikor hazudsz. Ez egy paradoxon. Körökben 

jár a beszélgetésünk. 

– Teológiára jártam. 

– És mit mondjak a lelkész feleségének? – kérdezte 

Yossarian. – Hamarosan találkozni fogok vele. Ha van valaki 

más, akihez esetleg fordulhatna, minden bizonnyal azt fogom 

tanácsolni neki. 

– Kit tudna találni? A rendőrség tehetetlen. 

– Strangelove? 

– Ó, nem – mondta M2, és a szokásosnál is jobban elfehéredett. 

– Ennek utána kell néznem. Karen Tappmannek azt 

mondhatjuk... 

– Karen? 

– Ez áll a papíromon. Az igazságnak megfelelően azt 

mond hatja Karen Tappmannek... 

– Nem hiszem, hogy hazudnék neki. 

– Mi soha nem mondunk mást, csak az igazat. Itt áll a kézikönyvünkben, 

Hazugságok címszó alatt. Azt kell mondania 

Karen Tappmannek – szavalta kötelességtudóan M2. –, hogy a 

férje jól van, csak ő hiányzik neki nagyon. Alig várja, hogy újra 

együtt lehessen vele, mihelyt nem jelent veszélyt önmagára és a 

közösségre, és a családban meg a hitvesi ágyban nem árt az aszszony 

egészségének a jelenléte. 

– Ez egy kibaszott új gubanc, mi? 

– Kérem – rezzent össze M2. – Ez történetesen igaz. 

-[244]-

– Akkor is ezt mondanád, ha nem lenne az? 

– Ez teljesen igaz – ismerte be M2. – De ha attól a nehézvíztől 

trícium kezd megjelenni benne, akkor radioaktív lehet, és 

mindnyájunknak távol kell tartani magunkat tőle. 

– M2 – mondta Yossarian harsányan –, hamarosan beszélni 

akarok a lelkésszel. Apád már találkozott vele? Tudom, mit 

fogsz mondani. Hogy ezt meg kell tudnod. 

– Először meg kell tudnom, hogy megtudhatom-e. 

– Tudd meg, ha megtudhatod, hogy el tudja-e intézni. 

Strangelove el tudná. 

M2 újra elsápadt. – Elmenne Strangelove-hoz? 

– Strangelove fog eljönni hozzám. A lelkész pedig nem 

lesz hajlandó többé termelni, ha megmondom neki, hagy ne 

csinálja. 

– Ezt el kell mondanom apámnak. 

– Én már megmondtam neki, de nem mindig hall. 

M2 meg volt rendülve. – Éppen most jutott eszembe még 

valami. Szabad nekünk erről Michael előtt beszélnünk? A lelkész 

most titkosítva van, és nem vagyok benne biztos, fel vagyok-e 

hatalmazva rá, hogy bárki más is halljon róla. 

– Kiről? – kérdezte Michael. 

– A lelkészről – felelte M2. 

– Miféle lelkészről? 

– Albert T. Tappman lelkészről – mondta M2. – Apjának 

arról a barátjáról, még a seregből, aki engedély nélkül nehézvizet 

állít elő, és titkos őrizetben van, amíg kihallgatják és megvizsgálják, 

miközben mi megpróbáljuk szabadalmaztatni és bejegyeztetni 

a védjegyét. Tud róla? 

-[245]-

Michael vigyorgott. Amikor megszólalt. – Apámnak arra a 

katonabarátjára gondol, aki elkezdett törvénytelenül nehézvizet 

termelni, és most... 

– Ő az! – kiáltotta M2, aztán eltátotta a száját, mintha kísértet 

állna előtte. – Hogy tudta meg? 

– Most mondta el – nevetett Michael. 

– Megint ezt csináltam, mi? – gagyogta M2, aztán a bűnbánó 

siránkozás gyászos paroxizmusában hangos puffanással 

roskadt le az íróasztala mögött álló székre. Szintetikus anyagból 

készült fényes, fehér inge mostanára összegyűrődött, átnedvesedett 

és igencsak vasalásra szorult volna, és a feszengő, bágyasztó 

szorongás lucskos árnyékától már sötét foltok ütöttek 

ki a hónalja alatt az ujjatlan alsótrikóján is, amelyet soha nem 

mulasztott el felvenni. – Egyszerűen nem tudok titkot tartani, 

igaz? Apám még mindig dühös rám, amiért a bombázóról beszéltem 

magának. Azt mondja, meg tudna ölni. Ilyen az anyám 

is. Ilyenek a húgaim is. De ez a maga hibája is, tudja. A maga 

dolga, hogy ne engedje, hogy ilyen titkokat mondjak el neki. 

– Milyeneket? –kérdezte Michael. 

– Mint ezt a bombázóról. 

– Miféle bombázóról? 

– A mi M&M Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan 

Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónkról. 

Remélem, nem tud róla. 

– Most már tudok. 

– Honnan tudta meg? 

– Megvannak a magam módszerei – mondta Michael, aztán 

haragosan az apjához fordult. – Már a hadiiparban is benne 

vagyunk? 

-[246]-

– Azt mondják, valakinek benne kell lennie a hadiiparban 

– felelte Yossarian mentegetőzve – akár tetszik, akár nem, 

így akár ők is benne lehetnek, valaki pedig dolgozni fog velük 

akár igent mondok, akár nemet, így hát akár te meg én is lehetünk 

azok, és ez a tiszta igazság. 

– Akkor is, ha hazugság? 

– Azt mondták nekem, ez egy cirkáló repülőgép. 

– Cirkál – magyarázta M2 Michaelnek. 

– Két emberrel? – mondott neki ellent Yossarian. – És íme, 

egy másik módszer, amellyel megnyugtathatod a lelkiismeretedet 

– tette hozzá Michaelnek. – Nem fog működni. Igaz, M2? 

– Ezt garantáljuk. 

– És emellett – bukkant Yossarianból felszínre a neheztelés 

– téged csak arra kérlek, hogy rajzolj egy képet a gépről, 

nem arra, hogy repülj azzal a kibaszott jószággal, vagy támadást 

indíts vele. Ez a gép már az új évszázadra szól. Az efféle 

dolgok az örökkévalóságig tartanak, lehet, hogy már mind a 

ketten halottak leszünk, mielőtt a levegőbe emelkednének, még 

ha meg is kapják rá a szerződést. Most fütyülnek rá, hogy működik-e 

vagy sem. Semmi mást nem akarnak, csak a pénzt. 

Igaz, M2? 

– És természetesen fizetni fogunk – állt újra fel izegve-mozogva 

M2. Karcsú volt és sovány, formátlanok voltak a vállai, és 

kiálltak a kulcscsontjai. 

– Mennyit fognak fizetni? – kérdezte félszegen Michael. 

– Amennyit csak akar – felelte M2. 

– Ezt komolyan gondolja – mondta Yossarian, mikor Michael 

bohóckodva fordult felé magyarázatért. 

-[247]-

Michael kuncogni kezdett. – Mondjuk – kockáztatta meg 

szertelenül, közben apja reakcióját figyelve – annyit, amennyi 

elég még egy évre a jogi karon? 

– Ha ezt akarja – egyezett bele tüstént M2. 

– És a megélhetési költségeimet is? 

– Persze. 

– Ezt is komolyan gondolja – nyugtatta meg Yossarian hitetlenkedő 

fiát. – Michael, nem fogod elhinni... igazából én se 

hiszem el... de néha több pénz van ezen a világon, mint bárki 

valaha gondolta volna, hogy a bolygónk elbírja anélkül, hogy el 

ne süllyedjen valahova. 

– És honnan van? 

– Senki nem tudja – mondta Yossarian. 

– És hová lesz, mikor nincs? 

– Ez egy másik tudományos rejtély. Egyszerűen eltűnik. 

Mint azok a tríciumrészecskék. Most éppen sok van. 

– Korrumpálni próbálsz? 

– Azt hiszem, megmenteni próbállak. 

– Oké, hiszek neked. Mit akarnak tőlem? 

– Néhány laza rajzot – mondta M2. – Tud műszaki rajzot 

olvasni? 

– Próbáljuk ki. 

A repülőgép külső megjelenésének művészi ábrázolásához 

szükséges öt műszaki rajzot már kiválasztották és kiterítették 

a tárgyalóasztalon az egyik szomszédos külső-belső tárgyalóteremben, 

közvetlenül a második acélból és betonból épült, 

riasztógombokkal és radioaktív tríciumos tárcsákkal felszerelt 

tűzbiztos páncélterem hamis hátsó homlokzata előtt. 

-[248]-

Michael egy perc alatt átlátta az összefüggéseket a kék papírra 

fehér vonalakkal rajzolt műszaki rajzokon, melyek elsőre 

megfejthetetlen ábécék odafirkantott rejtelmes felirataival ékesített 

okkult zűrzavarnak tűntek. 

– Szerintem valahogy csúnya. – Michaelt feldobta, hogy 

valami olyan másféle munkát végezhet, amely bőven belül van 

a képességeinek határain. – Kezd úgy kinézni, mint egy repülő 

szárny. 

– Vannak szárnyak, amelyek nem repülnek – ugratta 

Yossarian. 

– A szárnyas gallér szárnyai – felelte Michael, anélkül 

hogy fölemelte volna a rajzról elemző tekintetét. – Egy épület 

szárnyai, egy politikai párt szárnyai. 

– Te szoktál olvasni, ugye? 

– Néha. 

– Milyen egy repülő szárny? – M2 izzadós fajta volt, homlokára 

meg az állára fényes cseppecskék ültek ki. 

– Olyan, mint egy törzs nélküli repülőgép, Milo. Az az érzésem, 

hogy ezt már láttam. 

– Remélem nem. A mi gépünk új. 

– Ez mi? – bökött rá valamire Yossarian. Lemásolásuk 

előtt mind az öt tervrajz bal alsó sarkában fekete ragasztószalaggal 

letakarták az azonosító feliratot, és a szalagra fehér Ó betűt 

nyomtattak. – Ezt a betűt már láttam. 

– Mindenki látta – felelte Michael könnyedén. – Ez a szabványos 

sablon. A régi óvóhelyeken láttad. De ezek mi a fenék? 

Az Ó betűtől jobbra parányi, lapos hímzésnek tetsző betűcskék 

sorakoztak, és miközben Yossarian fölvette a szem- 

-[249]-

üvegét, Michael nagyítóüveggel kukucskált rájuk, és egy sor kis 

h betűre bukkant, a végén felkiáltójellel. 

– Szóval – jegyezte meg még mindig jókedvűen – így fogják 

nevezni a masinájukat, mi? Az M&M Óhhhhh! 

– Maga is tudja, minek nevezzük. – M2 meg volt sértve. 

– Ez az M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és 

Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázó. 

– Időt spórolnánk, ha Óhhhhh!-nak neveznénk. Mondja 

csak el még egyszer, mit akar. 

M2 félénken elmondta. Szép képeket akarnak a gépről repülés 

közben, felülről, alulról és oldalról, és legalább egy olyat, 

amelyen a földön áll. – Nem kell pontosnak lenniük. De legyenek 

realisztikusak, olyanok, mint egy rajzfilmen vagy sci-fifilmben 

a repülőgépek. Hagyja ki a részleteket. Apám nem 

akarja, hogy bármit lássanak belőlük, amíg meg nem kapjuk a 

szerződést. Nem bízik többé igazán a kormányunkban. Arról is 

szeretnék egy képet, hogy fog tényleg kinézni a gép, ha valaha 

meg kell építeni. 

– Miért nem kéri meg erre a mérnökeiket? 

– Nem bízunk igazán a mérnökeinkben. 

– Mikor Rettenetes Iván befejezte a Kreml építését – 

jegyezte meg Yossarian –, az összes építészt kivégeztette, hogy 

soha eleven ember le ne másolhassa többé. 

– Mi volt benne olyan rettenetes? – tűnődött M2. – Ezt el 

kell mondanom apámnak. 

– Most hagyjanak magamra – mondta Michael. Az állát 

dörzsölgetve koncentrált, aztán kibújt zakójából, és egy Mozartdallamot 

fütyörészett magában. – Ha bezárja az ajtót, emlékezzen 

rá, hogy be vagyok zárva, és ne felejtsen el egy szép napon 

-[250]-

kiereszteni. – Magában pedig hangosan megjegyezte: – Klasszul 

néz ki. 

Cinikusan biztosra vette, hogy a jövő század fordulóján 

hónapokig tartó értelmetlen ünnepségeket fognak rendezni, 

mindenféle politikai kampányokkal összekötve, és az M&M 

hadirepülőgépe mindezeknek az ünnepelt fénypontja lehet. És 

nem kétséges, hogy az új évszázadban születő első újszülött keleten 

fog születni, de ezúttal az Édentől sokkal messzebb keletre. 

Újra lenézett ennek a század végére szóló fegyvernek a 

tervrajzára, és a tervet, amelyet látott, esztétikailag tökéletlennek 

találta. Az előlegezett formában sok minden nem szerepelt, 

sok minden hiányzott belőle. És amikor a tervrajzokra nézett, 

meg a jövőbe, amelyben ez a gép repülni fog, sehol nem látott 

semmiféle kijelölt helyet, amelybe – apjának elcsépelt szavai 

szerint – bele tudott volna illeszkedni, amelyben nagyobb biztonsággal 

és elégedettséggel tevékenykedett volna, mint amilyenben 

jelenleg része volt. Tere volt hozzá, de esélyt nem sokat 

látott semmiféle javulásra. Eszébe jutott Marlene, meg az asztrológiai 

táblázatai és a tarot-kártyái, és úgy érezte, megint hiányzik 

neki, bár nem volt benne biztos, hogy valaha is többet 

törődött vele, mint monogám románcainak sorozatából bárki 

mással. Riasztani kezdte, hogy talán nincs is jövője, hogy már 

benne él, hogy apjához hasonlóan, akivel szemben mindig vegyes 

érzései voltak, máris benne van. Kockáztatnia kell, fel kell 

hívnia Marlene-t. 

Még Julian bátyjának is gondot okozott mostanában annyi 

pénzt keresni, mint amennyit pökhendi tervei szerint a sors neki 

rendelt. És a nővérének is el kellett halasztania a válóperét, 

miközben diszkréten megpróbált állást keresni a magángyakorlatban 

valamelyik ügyvédi irodánál, melynek cégtársaival 

időnként kapcsolatba került. 

-[251]-

Az apja meg fog halni. John papa nemegyszer világosan 

megmondta, nem számít rá, hogy a huszonegyedik századba 

alaposabban beleártja magát. Élete legnagyobb részében magabiztosan 

feltételezte, hogy az apja mindig élni fog, és még mindig 

így érezte, bár tudta, hogy ez nem igaz. Eleven emberekkel 

ez még soha nem történt meg. 

És akkor ki más marad még neki? Nem volt senkije, akit 

becsülhetett volna, nem látott olyan alakot, akire felnézhetett 

volna, akinek az érdemei tizenöt percnél tovább makulátlanok 

maradtak volna. Voltak olyan emberek, akiknek nagy hatalmuk 

volt, és nagy jótéteményeket eszközölhettek ki másoknak, mint 

a filmrendezők és az elnök, de ez volt minden. 

Az a félmillió dollár, melyet apja remélt ráhagyományozni, 

már nem látszott örökké tartó vagyonnak. Nem fog tudni 

megélni a jövedelméből, bár az ország kilenctized része kevesebből 

él. Idővel nem lesz majd semmije és senkije, senki nem 

lesz, mint az apja hangsúlyozta, aki segítsen rajta. Apjáról mindig 

az volt a benyomása, hogy némileg sajátos, racionálisan irracionális 

és illogikusan logikus ember, aki nem mindig következetes 

és érthető. 

– Nihilistaként könnyű győzni a vitákban – mondta egyszer 

–, mert annyi sok ember foglal bennük képtelenül állást, 

akiknek pedig több eszük lehetne. 

Simán beszélt olyan dolgokról, mint a Ewing-agytumor, a 

Hodgkin-kór, az amiotrófiás féloldali szklerózis, a TIA meg a 

csontszarkóma, és szívesen beszélt a saját haláláról, mégpedig 

olyan magától értetődő objektivitással, hogy Michaelnek el kellett 

tűnődnie rajta, vajon becsapja-e magát, vagy csak megjátszsza. 

Michael nem mindig tudta, mikor beszél komolyan és mikor 

nem, mikor van és nincs igaza egyszerre. Yossarian pedig 

megvallotta, hogy ezt ő se tudja mindig magáról. 

-[252]-

– Az a problémám – vallotta be apja bűnbánóan, de némileg 

büszkén –, hogy majdnem minden kérdésnek szinte mindig 

mind a két oldalát látom. 

És Michael szinte mindig túlságos mohósággal akart barátságba 

kerülni hol az egyik nővel, hol a másikkal, és még 

mindig megszállottja volt annak az álomnak, hogy olyan munkát 

találjon, amilyet végezni szeretne, meg annak a szükségletnek, 

hogy abban éljen, amit ő „szerelemnek” nevezett. 

Michael soha nem talált magának olyan munkát, amilyet 

végezni szeretett volna – a jog sem volt rosszabb, mint bármi 

más, de a művészet sem volt jobb. Elkezdett egy színdarabot írni, 

de egyelőre nem akarta, hogy ezt az apja megtudja. De a jelek 

szerint Yossarian egyetlen központi jelentőségű dologban 

egyenesen telibe talált. 

– Te átkozott bolond – reccsentett rá ingerülten gyöngéd 

rosszkedvében –, mire észbe kapsz, olyan öreg leszel, mint most 

én, és nem lesz semmid. 

Még gyerekeim se, tehette volna hozzá Michael búsan. 

Amennyire láthatta, ez sem volt benne a kártyákban, se 

Marlene tarokk-kártyáiban, se bármiféle más kártyában. Figyelmesen 

újra lenézett az előtte fekvő tervrajzokra, aztán közelebb 

húzta a rajztömbjét, és fölemelte a ceruzáját. Nem irigyelte 

azokat az embereket, akik sokkal keményebben akartak dolgozni, 

hogy többet kaphassanak, de újra eltűnődött rajta, ő miért 

nem olyan, mint azok. 

-[253]-

15. M2 

– Te kedveled Michaelt, nem? 

– Igen, szeretem Michaelt – mondta M2. 

– Adjál neki munkát, amikor tudsz. 

– Azt csinálom. Többet akarok dolgozni vele a buszpályaudvaron, 

azokon a videoképernyőkön. Kifizetek neki még egy 

évet a jogi karon. 

– Nem vagyok benne biztos, azt akarja-e majd. De csak 

próbáld meg. 

Az általa ismert összes szülőnek, akiknek felnőtt gyerekeik 

voltak, kivétel nélkül volt legalább egy olyan gyerekük, akinek 

a kétes kilátásai állandóan aggasztották őket, soknak kettő 

is. Milónak ez, neki meg Michael. 

Ingerültséggel elegy fejtöréssel tanulmányozta Jerry 

Gaffney újabb üzeneteit a Gaffney ügynökségtől. Az első azt 

tanácsolta, hívja fel az otthoni üzenetközvetítőjét, amelyen jó 

hír van. Az ápolónőjétől, és rossz hír a fiától, az első feleségéről. 

Az ápolónőtől az a jó hír jött, hogy aznap este szabad, elmehet 

vele vacsorázni és moziba, és hogy a kórházban fekvő belga páciens 

szépen gyógyul abból a csúnya dizentériából, amit azok a 

pompás antibiotikumok okoztak, melyeket csúnya tüdőgyulladása 

ellen kapott, amit hangszálainak eltávolítása okozott az 

élete megmentéséért folytatott, eddig sikeres invazív beavatkozások 

során. A másik fax közölte, hogy immár fel van jogosítva 

a jelzálogkölcsönre. Yossariannak fogalma sem volt róla, hogy 

ez mit jelent. – Honnan tudta egyáltalán, hogy itt vagyok? – 

hallotta magát hangosan gondolkodni. 

-[254]-

– Azt hiszem, Mr. Gaffney mindent tud – felelte hívő módjára 

M2. – A mi faxvonalainkat is ellenőrzi. 

– Fizettek neki ezért? 

– Azt hiszem, valaki fizet. 

– Kicsoda? 

– Fogalmam sincs. 

– Nem is törődsz vele? 

– Kellene? 

– Nem tudnád megtudni? 

– Meg kell tudnom, hogy meg tudom-e tudni. 

– Meg vagyok lepve, hogy nem akarod tudni. 

– Akarnom kellene? 

– M2, Michael Milónak szólít. Melyik nevedet szereted 

jobban? 

Milo egyszülött fia feszengeni kezdett. – Jobb szeretem – 

mondta, hangosan zihálva –, ha Milónak szólítanak, bár ez az 

apám neve. De az én nevem is, tudja. Ő adta nekem. 

– Miért nem mondtad? – kérdezte Yossarian, aki rossz néven 

vette a célzást, amely arra utalt, hogy hibásnak kellene 

éreznie magát. 

– Félénk vagyok, tudja. Anyám azt mondja, nyuszi vagyok. 

A nővéreim is. Folyton arra kérnek, változtassam meg a 

személyiségemet, hogy elég erős legyek, és átvehessem a dolgokat, 

mikor át kell majd vennem őket. 

– Hogy jobban hasonlíts apádhoz? 

– Apámról nincs nagy véleményük. 

– Akkor kihez? Wintergreenhez? 

-[255]-

– Gyűlölik Wintergreent. 

– Hozzám? 

– Magát se szeretik. 

– Hát akkor kihez? 

– Nem tudnak olyan férfit elképzelni, aki elég jó. 

– Hadd kérdezzelek meg – kérdezte Yossarian –, megvane 

még a vendégszolgálati vállalkozásotok? 

– Azt hiszem, igen. De az a maga vállalata is, tudja. Mindenkinek 

részesedése van benne. 

Az M&M Kereskedelmi Vendégszolgálati Vállalat a legrégibb 

vendégellátó vállalat volt az ország történelmében, és eredete 

egészen a második világháborúig nyúlt vissza, amikor 

Milo géhástisztként működött a repülőszázadnál, ahol kieszelte 

azokat a gyümölcsöző és alig érthető pénzügyi stratégiákat, melyek 

révén friss szicíliai olasz tojást vásárolt Máltában darabonként 

hét centért, hogy aztán öt centért árulja őket punosai kantinjában, 

mégpedig csinos haszonnal, amellyel növelte a század 

tőkeellátottságát, melyben mindenkinek részesedése van, 

mondta Milo, és mindenkinek javította az életminőségét és az 

életszínvonalát, továbbá skót whiskyt vásárolt Máltának a forrásnál, 

Szicíliában, kiküszöbölve a közvetítőket. 

– M2 – mondta Yossarian, és eszébe jutott, hogy megfeledkezett 

valamiről. Nem akarta megbántani a fiút. – Mit szeretnél, 

hogy szólítsalak, mikor apáddal vagy itt? Két Milo egygyel 

többnek bizonyulhatna a kelleténél, talán kettővel is. 

– Ezt még majd meg kell tudnom. 

– Igazán nem tudod még ezt sem? 

– Nem tudom eldönteni – gyötrődött M2. Kivörösödtek a 

kezei, annyira tördelte őket. Vörös karika ült ki a szeme köré 

-[256]-

is. – Nem tudok döntéseket hozni. Maga is emlékszik rá, mikor 

utoljára megpróbáltam. 

Egyszer valamikor régen, mielőtt Yossarian elment 

Milóhoz, és könyörgött, hogy segítsen kimenteni Michaelt a vietnami 

háborúból, az akkor még sokkal fiatalabb M2 megpróbálta 

függetlenül elhatározni magát egy transzcendens jelentőségű 

kérdésben. Szép eszmének tartotta elképzelését: válaszolni 

fog annak hívó szavára, amiről azt mondták neki, hogy a hazája, 

és beáll a hadseregbe ázsiai kommunistákat öldösni Ázsiában. 

– Semmi ilyesmit nem fogsz csinálni! – határozta el az 

anyja. 

– Sokkal több szolgálatot tehetsz a kormányodnak – felelte 

az apja megfontoltabb modorban –, ha megtudod, kit nem soroznak 

be a sorozóbizottságok, és akkor majd meglátod, kire 

van tényleg szükség. Ennek majd utánanézünk helyetted. 

Az a két és fél év, melyet M2 a teológián töltött, életre szólóan 

megsebezte, traumatikul viszolygást oltott belé mindenféle 

spirituális dolog iránt, valamint félelmet és bizalmatlanságot 

minden olyan férfi és nő iránt, aki nem dohányzott vagy ivott, 

nem káromkodott, nem viselt sminket, nem járkált bárhol akár 

félig levetkőzve, nem mesélt disznó vicceket, de rengeteget mosolygott 

akkor is, amikor semmi humorosat nem hallott, sőt akkor 

is, amikor egyedül volt, és tanúságot tett közös, boldogító 

hitéről abban a higiénikus erényben és önbecsülésben, amelyet 

kizárólagosan a sajátjának tartott, és amelyet M2 rosszindulatúnak 

és visszataszítónak talált. 

Soha nem nősült meg, azok a nők pedig, akiknek a társaságában 

megfordult, kivétel nélkül megközelítőleg vele egykorú 

hölgyek voltak, akik egyszerűen öltöztek, rakott szoknyát és 

prűd blúzokat viseltek, ízlésesen és nagyon enyhén festették 

-[257]-

magukat, szégyenlősek és színtelenek voltak, és nagyon hamar 

eltűntek. 

Yossarian bármennyire erőlködött, képtelen volt elfojtani 

azt az alantas gyanúját, miszerint M2 a magányos és bosszúálló 

természetű férfiaknak abba a válfajába tartozik, amelyik a túlnyomó 

részét alkotja a saját felhőkarcoló bérházában lézengő 

prostituáltak elszánt látogatói azon kevésbé harsány osztályának, 

akik vagy szexuális gyógykezelésekre járnak fel a lifteken a 

szerelem legfelső szinten található pazar templomába, vagy lemennek 

velük az épület gyomrába, a járdaszint alatti első alagsorban 

lévő néhány normál mozi alatt elhelyezkedő mélyalagsor 

három-négy kevésbé méltóságteljes masszázs-szalonjába. 

Michael egyszer már könnyedén megjegyezte Yossarian 

előtt, hogy M2 érzése szerint rendelkezik a sorozatos szexuális 

gyilkosságok elkövetőinek összes tipikus attribútumával: fehér 

ember. 

– Mikor a buszpályaudvarra mentünk – árulta el bizalmasan 

–, semmi más nem érdekelte, csak a nőket bámulta. Nem 

hiszem, hogy fel tudná ismerni a transzvesztitákat. Az apja is 

ilyen? 

– Milo tudja, mi egy kurva, és nem szerette, mikor rájuk 

hajtottunk. Mindig szűzies volt. Kétlem, hogy tudná, mi az, 

hogy transzvesztita, vagy sok különbséget látna, ha rájönne. 

– Miért kérdezte – kérdezte most M2 Yossariantól –, hogy 

megvan-e még a vendégszolgálati vállalatunk? 

– Lehet, hogy hozok valami üzletet. Ott van ez az esküvő... 

– Örülök, hogy megemlítette. Én esetleg elfelejtettem volna. 

Anyám beszélni akar magával az esküvőnkről. 

– Ez nem a ti esküvőtök – javította ki Yossarian. 

-[258]-

– A nővérem esküvőjéről. Anyám férjhez akarja adni a nővéremet, 

és azt akarja, hogy az esküvőt a Metropolitan Museum 

of Artban tartsák. Elvárja magától, hogy ezt elintézze. Tudja, 

hogy benne van a MOMAKTEAB-ban. 

Yossarian enyhén elképedt. – A szertartást is? 

– Volt már olyan, nem? 

– Maga a szertartás? Tudtommal nem. 

– Ismer kurátorokat? 

– Tagja vagyok a MOMAKTEAB-nak. De ez alighanem lehetetlen. 

– Anyám ezt nem fogja elfogadni. Azt mondja... most felolvasok 

a faxából... ha maga ezt se tudja elintézni, akkor nem 

tudja, mire jó maga. 

Yossarian jóindulatúan megrázta a fejét. Távolról sem volt 

megsértve. – Pénzbe fog kerülni, és időbe. Azzal kellene kezdeniük, 

hogy mondjuk tízmillió dollárt adományoznak a múzeumnak. 

– Két dollárt? – kérdezte M2, mintha csak megismételné. 

– Tízmillió dollárt. 

– Azt hittem, kettőt hallottam. 

– Én tízet mondtam – mondta Yossarian. – Egy új szárny 

fölépítésére. 

– Ezt meg tudjuk oldani. 

– Minden kikötés nélkül. 

– Lesznek kikötések? 

– Azt mondtam, minden kikötés nélkül, bár persze lesznek 

kikötések. Apád szakértője a kikötéseknek. Ti gyakorlatilag 

nem vagytok ennek a városnak a lakói, ők meg nem fogadnak 

-[259]-

el tízmilliót akármelyik Tomtól, Dicktől és Harrytől, aki nekik 

akarja adni. 

cia. 

– Nem tudná rábeszélni őket, hogy fogadják el? 

– Azt meg tudnám tenni. De akkor sincs rá semmi garan- 

– Jó garancia van rá? 

– Nincs rá semmiféle garancia – javította ki újra 

Yossarian. – Te meg az apád, úgy látszik, ugyanabban a szelektív 

nagyothallásban szenvedtek, nem? 

– Kollektív nagyothallásban? 

– Igen. És pazarlónak kell lennie. 

– Pazarnak? 

– Igen. Pazarlónak. Elég pazarlónak és durvának kell lennie, 

hogy bekerüljön az újságokba meg a divatmagazinokba. 

– Azt hiszem, ez az, amit akarnak. 

– Lehet, hogy van egy olyan kezdeményezés, amelyről 

még nem tudnak – ítélte meg a dolgot végül Yossarian. – Az az 

esküvő, amit említettem, a buszpályaudvaron lesz. 

M2 erre akkora riadalommal reagált, ahogy Yossarian várta. 

– Mi abban a jó? – tudakolta. 

– Újítás, Milo – válaszolta Yossarian. – Egyes embereknek 

már nem elég jó a múzeum. A buszpályaudvar megfelel. 

Maxonéknak éppen csak hogy. 

– Maxonéknak? 

– Olíviának és Christophernek. 

– A nagyiparosnak? 

– Aki soha egy gyárba be nem tette a lábát, és soha egy pillantást 

nem vetett olyan termékekre, amelyeket bármelyik vál- 

-[260]-

lalata valaha gyártott, kivéve talán a kubai szivarjait. Én segítek 

Maxonnak a logisztikában – cifrázta tovább hanyagul. – 

Természetesen az összes médium be fog számolni róla. Elfogadjátok 

a buszpályaudvart, ha a múzeumot nem tudjuk megkapni? 

– Meg kell kérdeznem anyámat. Kapásból... 

– Ha Maxonéknak elég jó – csábítgatta Yossarian –, a polgármesterrel, 

az érsekkel, talán a Fehér Házzal is... 

– Így már talán más. 

– Persze nem lehettek az elsők. 

– Elsők lehetnénk? 

– Nem lehettek elsők, kivéve ha a nővéred a Maxon lányhoz 

megy férjhez, vagy ha kettős esküvőt akartok rendezni. Beszélhetek 

az érdeketekben Maxonékkal, ha anyád akarja. 

– Mit fog csinálni a kurvákkal a buszpályaudvaron? – 

kérdezte M2 körültekintőnek tűnő pillantással. 

Mikor M2 kimondta a kurvákkal szót, szürke szemében 

fehér fény gyulladt ki, ami tüstént egy bírvágytól fortyogó, kiéhezett 

férfi arcvonásaival ruházta fel. 

Yossarian erre azt a választ adta, amelyet a legmegfelelőbbnek 

tartott. 

– Vagy felhasználom őket, vagy megszabadulok tőlük – 

felelte gondtalanul. – Amennyit és amennyitől csak akarsz. A 

rendőrség a kedvünkben fog járni. A lehetőségek határtalanok. 

A múzeummal kapcsolatban realista vagyok. Apád elad dolgokat, 

és ez nem elegáns. 

– Anyám gyűlöli ezért. 

– Ő meg Clevelandben lakik Mikor megy férjhez a nővéred? 

-[261]-

– Akármikor, amikor maga akarja. 

– Ezzel nagyobb lesz a mozgásterünk. Kihez megy férjhez? 

– Bárkihez, akihez hozzá kell mennie. 

– Ez talán megkönnyítheti a dolgot. 

– Anyám azt akarja majd, hogy maga állítsa össze a vendégek 

névsorát. Mi nem ismerünk itt senkit. Legjobb barátaink 

Clevelandben élnek, és sokan nem tudnak eljönni. 

– Miért nem csináljátok a clevelandi múzeumban? Akkor a 

legjobb barátok is el tudnának rá menni. 

– Inkább a maga idegeneit hívnánk meg – ült le M2 szelíden 

a számítógép elé. – Faxolok anyámnak. 

– Nem tudsz telefonálni neki? 

– Nem hajlandó fölvenni a telefonjaimat. 

– Tudd meg tőle – mondta Yossarian, további csínyt forgatva 

a fejében –, hogy elfogadna-e egy Maxont. Talán van nekik 

valakijük tartalékban. 

– Ők elfogadnának egy Minderbindert? 

– Elvennél egy Maxont, ha nincs másuk, csak egy lányuk? 

– Elfogadnának engem? Ezzel az ádámcsutkámmal? 

– Jó esély van rá, hogy esetleg igen, még ezzel az ádámcsutkáddal 

is, mihelyt odalapátoltad azt a tízmilliót egy újabb 

épületszárnyra. 

– Hogyan neveznék el? 

– Természetesen Milo Minderbinder-szárnynak. Vagy 

esetleg Milo Templomának, ha inkább azt szeretnétek. 

-[262]-

– Azt hiszem, ők ezt választanák – találgatta M2. – És ez 

helyénvaló is lenne. Apám a háború alatt egy ideig bagdadi kalifa 

volt, tudja. 

– Tudom – mondta Yossarian. – És damaszkuszi imám. Én 

is vele voltam, és mindenütt ujjongva üdvözölték, ahová csak 

mentünk. 

– Mit állítanának ki a múzeumnak abban a szárnyában? 

– Bármit, amit csak adok nekik, vagy raktári anyagot. 

Helyre van szükségük a konyha bővítéséhez. Biztosan betennének 

néhányat apádnak azokból a csodálatos szobraiból, az emberi 

vértől vöröslő kőoltárokkal. Tudasd velem hamarosan. 

És mikor M2 elkezdte kissé gyorsabban nyomkodni a billentyűket, 

Yossarian átballagott a saját irodájába, hogy elintézze 

némely saját ügyét a telefonon. 

-[263]-

16. GAFFNEY 

– Anyám több pénzt akar – mondta neki tüstént Julian, a 

maga „ne-hülyéskedjünk-már” modorában. 

bán. 

– Nem fog kapni – mondta Yossarian ugyanolyan gorom- 

– No mibe? – hívta ki a fia. 

– Julian, én nem akarok fogadni veled. 

– Azt fogom tanácsolni neki, hogy pöröljön be – mondta a 

lánya, a bírónő. 

– El fogja veszíteni. Lenne elég pénze, ha leállítaná azokat 

a magándetektíveket. 

– Esküszik rá, hogy nem fogadott föl detektívet – mondta 

másik fia, Adrian, a doktori fokozat nélküli kozmetikai vegyész, 

akinek a felesége egy önérvényesítésre tanító felnőttoktatási 

tanfolyam során arra a következtetésre jutott, hogy igazából 

nem is olyan boldog, mint amilyennek egész idő alatt hitte magát. 

– De az ügyvédje fogadhatott, Mr. Yossarian – mondta Mr. 

Gaffney, amikor Yossarian felhívta, és tájékoztatta az újabb fejleményekről. 

– Az ügyvédje azt mondja, hogy nem. 

– Köztudott, hogy az ügyvédek hazudnak, Mr. Yossarian. 

A nyolc ember közül, akik követik magát, Yo-Yo... 

– A nevem Yossarian, Mr. Gaffney Mr. Yossarian. 

– Szerintem ez meg fog változni, uram – mondta Gaffney 

változatlanul barátságosan –, mihelyt egyszer találkozunk, és 

-[264]-

összebarátkozunk. Addig is, Mr. Yossarian – folytatta minden 

vádló hangsúly nélkül –, jó híreim vannak az ön számára, nagyon 

jó híreim, mind a két hitelképesség-vizsgáló szolgálattól. 

Ragyogóan megállta a sarat, eltekintve egy elkésett tartásdíjcsekktől, 

az első feleségének, meg egy alkalmi ellátmánycsekktől, 

a második feleségének, de van egy régen esedékes, nyolcvanhét 

dollárról és hatvankilenc centről szóló számlája egy korábban 

A Jólöltözött Asszony néven ismert, időközben megszűnt 

kiskereskedelmi cégtől, amely most a 11. szakasz alatt áll 

vagy állt. 

– Nyolcvanhét dollárral tartozom A Jólöltözött Asszony 

nevű üzletnek? 

– És hatvankilenc centtel – mondta a pontosság iránti szokásos 

érzékével Mr. Gaffney – Marian, a felesége felelősnek 

tarthatja ezért a számláért, amikor a jogvitájukban végül ítéletet 

hoznak. 

– A feleségem nem Marian volt – közölte vele Yossarian, 

miután néhány pillanatig gondolkodott rajta, hogy biztos lehessen 

benne. – Nem volt Marian nevű feleségem. Egyik sem volt 

Marian. 

Mr. Gaffney kényeztető hangnemben válaszolt. – Attól 

tartok, téved, Mr. Yossarian. Házassági visszaemlékezéseikben 

gyakran megzavarodnak az emberek. 

– Én nem vagyok megzavarodva, Mr. Gaffney – vágott 

vissza Yossarian mérgesen. – Nekem nem volt semmiféle Marian 

Yossarian nevezetű feleségem. Utánanézhet, ha nem hisz 

nekem. Benne vagyok a Who’s Who-ban. 

– Én a tájékoztatás szabadságát kimondó törvényt okvetlenül 

jobb forrásnak találom, és minden bizonnyal utána fogok 

nézni, már csak azért is, hogy megtisztítsam köztünk a levegőt. 

De addig is... szólíthatom már Johnnak? 

-[265]-

– Nem, Mr. Gaffney 

– Az összes többi jelentés elsőrangú és pompás, így bármikor 

megkaphatja a jelzálogkölcsönt, amikor csak akarja. 

– Miféle jelzálogkölcsönt? Mr. Gaffney, nem akarok tiszteletlen 

lenni, de kategorikusan megmondom magának, hogy fogalmam 

sincs, mi a lófaszról beszél, amikor jelzálogkölcsönt 

emleget! 

– A kötelezettségek idejét éljük, Mr. Yossarian, és néha túl 

sebesen szakadnak nyakunkba a dolgok. 

– Úgy beszél, mint valami temetkezési vállalkozó. 

– Természetesen ingatlan-jelzálogokról beszélek. Egy vidéki 

vagy tengerparti házéról, vagy egy sokkal különb lakáséról 

itt a belvárosban. 

– Nem veszek házat, Mr. Gaffney – felelte Yossarian. – És 

nem gondolok másik lakásra. 

– Akkor talán el kellene kezdenie gondolkozni rajtuk, Mr. 

Yossarian. Néha Señor Gaffney tudja legjobban. Az ingatlanok 

értéke csak fölfelé mehet. Ezen a bolygón csak annyi föld van, 

amennyi van, mondta mindig apám, és hosszú távon jól megszedte 

magát. A folyamodványhoz semmi másra nincs szükségünk, 

mint egy mintára a DNS-éből. 

– A DNS-emből? – ismételte meg Yossarian, teljesen öszszezavarodva. 

– Bevallom, el vagyok képelve. 

– Az a dezoxiribonukleinsava, Mr. Yossarian, és a teljes 

genetikai kódját tartalmazza. 

– Tudom én, mi a dezoxiribonukleinsav, az isten verje 

meg! És azt is tudom, mit csinál. 

– Senki nem tudja hamisítani. Bizonyítani fogja, hogy maga 

tényleg maga. 

-[266]-

– Ki a fene lehetnék más? 

– A pénzkölcsönző intézmények óvatosak mostanában. 

– Mr. Gaffney, hol szerezhetnék mintát a DNS-emből, 

hogy mellékeljem a jelzálog-folyamodványomhoz egy olyan 

házra, amelyről nem tudok semmit, és amelyet soha nem akarok 

megvásárolni? 

– Még East Hamptonban se? 

– Még East Hamptonban se. 

– Kitűnő értékek vannak ott most. A DNS-t el tudom intézni 

magának. 

– Hogy fogja megszerezni? 

– A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény alapján. A 

társadalombiztosítási számával nyilván van tartva az ondójában. 

Hiteles fényképmásolatot tudok szerezni róla... 

– Az ondómról? 

– A dezoxiribonukleinsaváról. Az ondósejt csak szállítóközeg. 

A gének azok, amik számítanak. Meg tudom szerezni a 

DNS-ének a fotokópiáját, mire készen lesz a folyamodványával. 

Hagyja rám a kormánykereket. És az a helyzet, hogy vannak 

további jó híreim is. Követői közül az egyik úriember nem az. 

– Ezt a szellemeskedést visszautasítom. 

– Nem látom, hol itt a szellemeskedés. 

– Azt akarta mondani, hogy nem úriember, vagy azt, hogy 

nem követ? 

– Még mindig nem látom a szellemeskedést. Nem magát 

követi. Egyet vagy többet a többiek közül, akik követik. 

– Miért? 

-[267]-

– Csak találgatni tudjuk. Ezt kitörölték A tájékoztatás szabadsága 

jelentésből. Talán hogy megvédje magát, hogy el ne rabolják, 

meg ne kínozzák, vagy meg ne gyilkolják, vagy talán 

pusztán azért, hogy ő is megtudja magáról, amit a többiek megtudnak. 

Ezer oka lehet. Az az ortodox zsidó pedig... már megbocsásson, 

maga zsidó, Mr. Yossarian? 

– Asszír vagyok, Mr. Gaffney 

– Igen. Az az ortodox zsidó úriember pedig, aki a háza 

előtt parádézik, tényleg egy ortodox zsidó úriember, és ott lakik 

a szomszédságában. De ugyanakkor az FBI embere, és vág az 

esze, mint a borotva. Legyen hát diszkrét. 

– De mit akar tőlem? 

– Ha óhajtja, kérdezze meg tőle. Lehet, hogy csak sétálgat, 

ha ugyan nem megbízásból van ott. A maga házában van egy 

CIA fedőszervnek álcázott CIA fedőszerv, és a Társadalombiztosítási 

Hivatalnak is van ott egy irodája, nem is beszélve arról 

a sok szexszalonról, a prostituáltakról és más üzleti létesítményekről. 

Próbálja titokban tartani a társadalombiztosítási számát. 

A diszkréció mindig kifizetődik. A diszkréció az erény 

jobbik része, mondja a barátainak Senor Gaffney. Ne féljen. Senor 

Gaffney folyamatosan tájékoztatni fogja. A szolgáltatás az 

igazi erőssége. 

Yossarian ekkor már szükségét érezte, hogy állást foglaljon. 

– Mr. Gaffney – mondta –, milyen hamar láthatom? Attól 

tartok, ragaszkodnom kell ehhez. 

Erre pillanatnyi viháncolás következett, melynek szisztematikus 

bugyborgását elborították az önelégültség felhangjai. – 

Már látott engem, Mr. Yossarian, csak nem vette észre, ugye? 

– Hol? 

– A buszpályaudvaron, mikor lementek a mélybe Mr. 

Bride-dal. Egyenesen rám nézett. Őzszínű, egysoros, vékonybí- 

-[268]-

or keresztcsíkos, halszálkás zakót viseltem, barna nadrágot, a 

legfinomabb egyiptomi gyapjúból készült világoskék, kockás 

svájci inget, szolid rozsdaszín nyakkendővel és hozzá illő zoknival. 

Sima, napbarnított arcbőröm van, a fejem teteje kopaszodik, 

a hajam fekete, két oldalt nagyon rövidre van nyírva, és 

nagyon sötét a szemöldököm meg a szemem. Nemes a halántékom, 

és pompás arccsontjaim vannak. Nem ismert meg, ugye? 

– Hogy ismerhettem volna meg, Mr. Gaffney? Hiszen soha 

nem Láttam. 

Gaffney megint halkan fölnevetett. – De igen, már látott, 

Mr. Yossarian, nem is egyszer. A szálloda előtt, miután beült az 

étterembe Mr. És Mrs. Beachcsel, aznap, mikor a 

MOMAKTEAB ülése volt a Metropolitan Museum of Artban. 

Az utca túlsó oldalán, a Frank Campbell Temetési Otthon előtt. 

Emlékszik arra a vörös hajú, túrabotos férfira, hátizsákkal a hátán, 

aki az egyenruhás őrrel ácsorgott a bejáratnál? 

– Maga volt az a vörös hajú férfi a hátizsákkal? 

– Én voltam az egyenruhás őr. 

– Álruhában volt? 

– Most vagyok álruhában. 

– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt értem, Mr. Gaffney 

– Ez talán csak vicc, Mr. Yossarian. Az én szakmámban 

széles körben ismerik. Lehet, hogy a következő beköpésem jobb 

lesz. És azt hiszem, igazán fel kellene hívnia az ápolónőjét. 

Visszakerült a nappali műszakba, és szabad az estéje, elviheti 

vacsorázni. Magával tudja vinni a barátnőjét is. 

– A lakótársnőjét? 

– Nem, nem Miss Backupot. 

-[269]-

– A hölgyet Miss Backnek hívják – utasította rendre hidegen 

Yossarian. 

– Maga Miss Backupnak nevezi. 

– Maga pedig Miss Backnek fogja nevezni, ha továbbra is 

dolgozni akar nekem. Mr. Gaffney, ne üsse bele az orrát a magánéletembe. 

– Szomorúan meg kell mondanom, hogy nincs többé magánélete. 

– Mr. Gaffney, mikor találkozunk? – követelőzött 

Yossarian. – Szembe akarok nézni magával, látni akarom, kivel 

van dolgom. Nem érzem magam kényelmesen magával, Mr. 

Gaffney 

– Biztos vagyok benne, hogy ez változni fog. 

– Én nem vagyok benne biztos. Azt hiszem, nem kedvelem 

magát. 

– Ez is meg fog változni, miután majd beszélgettünk Chicagóban. 

– Chicagóban? 

– Mikor találkozunk a reptéren, és látni fogja, hogy megbízható, 

lojális, segítőkész, udvarias és kedves vagyok. Jobb 

már? 

– Nem. Nem fogok Chicagóba menni. 

– Szerintem fog, Mr. Yossarian. Már most előjegyeztetheti 

a jegyeket. 

– Mit fogok én Chicagóban csinálni? 

– Át fog szállni egy másik gépre. 

– Hova? 

-[270]-

– Vissza, Mr. Yossarian. A wisconsini Kenoshából, miután 

meglátogatta Mrs. Tappmant. Aztán valószínűleg egyenesen 

folytatni akarja majd az útját Washingtonba, hogy találkozzon 

Mr. Minderbinderrel meg Mr. Wintergreennel, és talán Noodles 

Cookkal is. 

Yossarian felsóhajtott. – Maga mindezt már tudja rólam? 

– Hallok dolgokat a munkám során, Mr. Yossarian. 

– Kinek dolgozik még, mikor rólam hall? 

– Bárkinek, aki megfizeti, Mr. Yossarian. Nálam nincs 

diszkrimináció. Ma már törvényeink vannak a diszkrimináció 

ellen. És nincsenek kedvenceim. Mindig objektív vagyok, és 

nem teszek megkülönböztetéseket. A megkülönböztetések gyűlöletesek. 

És bántók is. 

– Mr. Gaffney, én eddig még nem fizettem magának: Nem 

küldött nekem számlát, és nem is beszéltünk a tiszteletdíjáról. 

– Önnek kitűnő hitele van, Mr. Yossarian, ha hinni lehet a 

hitelképességét értékelő cégeknek, és bármikor megkaphatja azt 

a jelzálogkölcsönt, amikor csak akarja. Kitűnő tóparti ingatlanokat 

lehet most venni New Yorkban, Connecticutban és New 

Jerseyben, továbbá jó tengerparti telkeket Santa Barbarában, 

San Diegóban és Long Islanden. Segíthetek magának a jelzálogkérő 

űrlapokkal, ha akarja, ahogy a DNS-ével is. Ez most jó idő 

a jelzálogkölcsönre, és nagyon jó idő a vásárlásra. 

– Nem akarok jelzálogkölcsönt felvenni, és nem akarok 

vásárolni. És ki az a barátnő, akit az előbb említett? 

– Az ápolónőjének a barátnője? 

– Nekem nincs ápolónőm, a fenébe is. Kitűnő az egészségem, 

ha még nyomon követi, és mostanára már a barátnőm lett. 

Melissa. 

– MacIntosh nővér – ellenkezett udvariasan Mr. Gaffney. 

-[271]-

– Én a feljegyzésekből olvasok, Mr. Yossarian, és a jegyzőkönyvek 

soha nem hazudnak. Nem élőlények, Mr. Y. 

– Ne merészeljen így szólítani! 

– Nem képesek hazudni, és mindig hivatalosak és hitelesek, 

még akkor is, mikor tévednek és ellentmondanak egymásnak. 

A barátnője az az ápolónő a posztoperatív sebészeti osztályról, 

akiről kijelentette, hogy szeretne megismerkedni vele. A 

Wilma nevet adták neki, de az emberek hajlamosak angyalomnak 

vagy szívemnek szólítani, különösen a páciensek, mikor a 

műtét után felébrednek az altatásból, de kéthárom orvos is, akik 

időnként olyan ambíciókat táplálnak, hogy mint ők, és nem én, 

megfogalmazzák, szeretnének bejutni a bugyija alá. Lehet, hogy 

ez orvosi szakszó. Lehet, hogy Miss Back is csatlakozik magukhoz. 

– Miss Back? – Yossarian azon kapta magát, hogy örvénylő 

érzékeivel még nehezebben tud lépést tartani Mr. 

Gaffneyval. – Ki a fene az a Miss Back? 

– Akit maga Backupnak nevez – emlékeztette rá Gaffney, 

intően leeresztve a hangját. – Bocsásson meg, amiért érdeklődöm, 

Mr. Yossarian, de a lehallgatóink egy idő óta nem észlelnek 

a lakásában szexuális tevékenységekre utaló hangokat. 

Nincs semmi baj? 

– A padlón csinálom, Mr. Gaffney – felelte Yossarian rendíthetetlenül 

–, a légkondicionáló alatt, ahogyan tanácsolta, 

meg a fürdőkádban, és közben folyatom a vizet. 

– Meg vagyok könnyebbülve. Már aggódtam. És most igazán 

fel kellene hívnia Miss MacIntosht. Pillanatnyilag szabad a 

telefonja. Aggasztó hírei vannak a belga vérképéről, de úgy tűnik, 

alig várja, hogy láthassa magát. Azt jósolnám, hogy a korkülönbség 

ellenére... 

– Mr. Gaffney? 

-[272]-

– Bocsásson meg. És Michael is éppen befejezi, már készül 

visszatérni, és maga esetleg megfeledkezne róla. 

– Maga ezt is látja? 

– Én látom is a dolgokat, Mr. Yossarian. Ez szintén lényegbevágó 

az én munkámban. Most veszi fel a zakóját, és hamarosan 

visszajön ennek az új Milo Minderbinder-szárnynak 

az első vázlataival. Megengedi Señor Gaffneynak ezt a kis szellemeskedést? 

Gondoltam, ezt talán viccesebbnek fogja találni, 

mint az elsőt. 

– Hálás vagyok... Jerry – mondta Yossarian, és semmi kétség 

nem maradt benne afelől, hogy Mr. Gaffneyt mérhetetlenül 

kiállhatatlan fráternek találja. Ám ellenségesen szarkasztikus 

hangulatát megtartotta magának. 

– Köszönöm... John. Örülök, hogy most már barátok vagyunk. 

Telefonál MacIntosh nővérnek? 

* 

– Egyelőre semmi parádés fehérnemű? – ugratta Melissa, 

mikor felhívta. – Se Párizs, se Firenze? 

– Ma este használja csak a sajátját – heccelte vissza 

Yossarian. – Egyelőre még látnunk kell, hogy jövünk ki egymással, 

mielőtt utazásra indulnánk. És hozza el a lakótársnőjét 

is, ha el akar jönni. 

– Nyugodtan nevezheti Angelának – mondta csípősen Melissa. 

– Tudom, mit csinált vele. Mindent elmondott nekem magáról. 

– Azt hiszem, ez nagy kár – mondta Yossarian kissé megrökönyödve. 

– Ami azt illeti – vágott vissza –, ő is elmondott 

mindent magáról Ez olyan lehet, mint egy lidércnyomás. Maga 

akár kolostorba mehetne. Szinte hihetetlenek az antiszeptikus 

félelmei: 

-[273]-

– Nem törődöm vele – mondta Melissa kissé fanatikus elszántsággal. 

– Kórházban dolgozom, és beteg embereket látok. 

Nem fogok többé kockáztatni, nem akarok se herpeszt, se 

AIDS-et vagy akár chlamydiát, hüvelygyulladást vagy streptococcusos 

torokgyulladást kapni, vagy bármi olyasmit kockáztatni, 

amit maguk férfiak úgy szeretnek továbbadni. Ismerem a 

betegségeket. 

– Csináljon, amit akar. De hozza magával azt a másik barátnőjét. 

Azt, aki a lábadozók sebészeti kórtermében dolgozik. 

Most már akár vele is elkezdhetek barátkozni. 

– Wilmát? 

– Ők angyalnak nevezik, nem, meg szívemnek? 

– Csak mikor magukhoz térnek. 

– Akkor én is annak fogom nevezni. Jobb előbb, mint később. 

-[274]-

Hatodik könyv 

-[275]-

17. SAMMY 

Könyökemelős rugózású kerekek. 

* 

Kétlem, hogy tucatnyinál több ismerősöm lenne a régi 

időkből, akik még emlékeznének a könyökemelős rugózású kerekek 

autóreklámjaira, mert nem hiszem, hogy tucatnyinál többen 

maradtunk, akiket még meg tudok találni. Ma már senki 

nem lakik közülünk Coney Islanden, de még Brooklynban se. 

Minden eltűnt vagy becsukott, kivéve a tengerparti stéget, a 

homokos partot meg az óceánt. Felhőkarcoló bérházakban lakunk, 

olyanokban, mint most én, vagy kertvárosokban, ahonnan 

be lehet járni Manhattanbe, mint Lew és Claire, vagy 

nyugdíjasfalvak társasházaiban a floridai West Palm Beachen, 

mint a bátyám meg a nővérem, vagy, ha több pénzük van, Arizonában, 

Boca Ratonban vagy Scottsdale-ben. Mindnyájan sokkal 

jobban boldogultunk, mint valaha gondoltuk volna, vagy a 

szüleink álmodták volna. 

Mentőövszappan. 

Szájszag. 

Fleschmann élesztője pattanások ellen. 

* 

Ipana fogkrém a mosoly szépségéért, és májfűsó az egészség 

mosolyáért. 

Mikor a természet feledékeny, jusson eszedbe az Ex-Lax. 

A Pepsi-Cola nem lőre – 

Magam ás függök tőle. 

Egy ötösért kétakkorát. 

A Pepsi-Cola jó barát. 

-[276]-

Akkoriban közülünk, Coney Island-i okostónik közül senki 

nem hitte, hogy ennek az új Pepsi-Colának, a zenés rádióreklám 

eredeti dalocskája, a „Tizenkét uncia nem semmi” ellenére 

bármi esélye lenne a Coca-Cola elleni versenyben, melyet ismertünk 

és szerettünk, jegesen izzadó, kissé zöldes üvegpalackjában, 

melynek hullámos felszíne bármekkora kézbe balzsamosan 

beleillett, és amely akkor a legfőbb kedvencünk volt. Nekem 

ma tök egyforma az ízük. Mind a két cég hatalmasabbra 

nőtt, mint azt bármely üzleti vállalkozásnak valaha is meg szabadna 

engedni, a hatunciás palack szintén a múlt jószerivel kiveszett 

gyönyörűségei közé tartozik. Senki nem akar ma alig tíz 

centért hatunciányi népszerű alkoholmentes italt árulni, és rajtam 

kívül talán venni se akar senki. 

Minden kis kólásüvegnek két cent volt a „betétje”, a tíz 

centért árult, nagyobb kólásüvegeké pedig öt cent, és Coney Islanden, 

abban a Nyugati Harmincegyedik utcai háztömbben 

egyetlen családnak sem akadtak olyan tagjai, akiket ne érdekelt 

volna ezeknek az üres kóláspalackoknak az értéke. Két fillérért 

akkoriban értékes dolgokat lehetett venni. Kissrác korunkban 

néha kincsvadászatra indultunk a tengerpart valószínű helyeim 

a betétes üvegekért. A Steinberg cukorkaüzletben, mindjárt az 

én utcámban, a Surf Avenue sarkán készpénzre váltottuk őket, 

az aprópénzzel pedig filléres alapon pókereztünk vagy huszonegyeztünk, 

mihelyt megtanultuk, hogy keli, vagy tüstént valami 

ennivalóra költöttük. Két centért jókora szelet Nestlé vagy 

Hershey csokoládét vehetett az ember, vagy két perecet, vagy 

kiflit, vagy ősszel egy jó darab halvát, amiért egy időben mindnyájan 

odavoltunk. Öt centért kapott az ember egy Milky Wayt 

vagy Coca-Colát, egy jégrakétát vagy egy Eszkimót, egy hot 

dogot Rosenberg csemegeüzletében a Mermaid Avenue-n; vagy 

Nathannál, úgy egy mérfölddel lejjebb, már a vidámparkban, 

vagy fölülhetett egy menetre a körhintára. Két centért újságot 

lehetett venni. Mikor Robby Kleinline papája Tilyou 

-[277]-

Steeplechase-ében dolgozott, ingyen belépőket kaptunk, és néhány 

centtel rendszerint nyertünk egy kókuszdiót az ottani filléres 

pénzhajigálós játékon. Megtanultuk, hogy kell. Akkoriban 

alacsonyabbak voltak az árak, és a jövedelmek is. A lányok ugrókötéllel 

ugráltak, vagy ugróiskolát játszottak. Mi seprűnyéllel, 

rongylabdával vagy teniszlabdával baseballoztunk, és szájharmonikán 

meg kazun játszottunk. Kora este, estebéd után – mi 

vacsorának hívtuk – esetleg szembekötősdiztünk a járdán, a 

szüleink meg nézték, és mindnyájan tudtuk, a szülők meg látták, 

hogy nekünk fiúknak nincs is annyira bekötve a szemünk, 

és főleg arra használtuk a játékot, hogy néhány másodpercig 

megfogdoshassuk a lányok cicijét, valahányszor elkaptuk valamelyiket, 

és végigtapiztuk, azt színlelve, hogy még nem ismertünk 

rá. Ez még azelőtt volt, hogy mi fiúk elkezdtünk onanizálni, 

ők meg menstruálni. 

A háztömb összes családapái és az összes bátyák és nővérek, 

akik már kijárták az iskolát, minden hétköznap korán reggel 

hangtalanul előszállingóztak a házaikból, aztán elindultak a 

Norton’s Point-i villamos Railroad Avenue-i megállója felé, 

amellyel eljutottak a négy különböző metróvonal Coney Islanden 

végződő Stillwell Avenue-i felszíni végállomására, a földalatti 

vasutakhoz, amelyek aztán bevitték őket a városba különféle 

munkahelyeikre, vagy, mint engem, alig tizenhét és fél éves 

koromban, a friss középiskolai érettségimmel, egyik manhattani 

munkaközvetítő ügynökségtől a másikig, ahol félénken állást 

keresgéltem. Voltak, akik egy mérföldet gyalogoltak a vasútállomásig, 

testgyakorlás vagy öt cent megtakarítása céljából. Ők 

este, a csúcsforgalom órájában is gyalog baktattak haza. Télen 

ilyenkor már sötét volt. Apám pedig késő tavasztól ősz elejéig 

esténként legtöbbször lesétált a tengerpartra, egyedül, azzal az 

örökös mosolyával, a bolyhos fürdőruhájában és a vállára vetett 

törülközőjével, egy kis pihentető pancsolásra vagy úszkálásra, 

és néha egész addig ott maradt, míg be nem sötétedett, és 

-[278]-

mindnyájunkra ráragadt anyámnak az a félelme, miszerint ezúttal 

tényleg vízbe fog fulladni, ha valaki sietve érte nem megy. 

– Eriggy, hozd haza – mondta valamelyikünknek, aki éppen 

a legközelebb volt. – Mondd meg neki, hogy jöjjön enni. 

Valószínűleg az volt apám számára a nap egyetlen órája, 

amikor élvezhette, hogy egyedül van, és eltűnődhetett azokon a 

reményteljes gondolatokon, bármik voltak is azok, amelyektől 

olyan kellemes volt a viselkedése, és amelyek azt a nyugodt 

mosolyt csalták napbarnított arcára. Akkoriban mindnyájan kitűnő 

egészségnek örvendtünk, és ez a kellemes tény minden bizonnyal 

egyike volt 2 gondolatainak. Megvolt az állása. Megvoltak 

a zsidó újságjai, és mindkét szülőnk számára ott volt a 

muzsika, amit úgy szerettek a rádióban hallgatni: különösen 

Puccinit, a Bell Telefon óráját, az NBC szimfonikus zenekarának 

adásait, a WXQR-t, a New York Times rádióállomását és a 

WNYC-t, mely utóbbiról azt mondta a bemondó, hogy ez a rádióállomás 

„New York városának adója, ahol hétmillió ember 

békében és harmóniában élve élvezi a demokrácia áldásait”. 

Ami a zenét illeti, én túlléptem rajtuk, Count Basie-ről, 

Duke Ellingtonról és Benny Goodmanről áttértem Beethovenre 

és Bachra, a kamarazenére és a zongoraszonátákra, mostanában 

pedig Wagnerre és Mahlerre. 

És Hitler meg vitéz legionáriusai mindnyájunkat legyilkoltak 

volna. 

A negyvenórás munkahét vízválasztó volt a társadalmi reformok 

terén, amelyeket éppen időben kezdtem el értékelni, és 

lépés egy jobb életforma felé, amelyet a gyerekeim és unokáim 

már magától értetődőnek tartanak. Mind mostohagyerekeim, 

mivel Glenda már elköttette a petevezetékét, mire megismerkedtem 

vele. Hirtelen mindnyájunknak olyan helyeken volt az 

állásunk, ahol szombatonként zárva tartottak, így péntek esténként 

sokáig fönnmaradhattunk. Egész családoknak lett szabad a 

-[279]-

teljes hétvégéjük. A minimálbér meg a gyermekmunkát szabályozó 

törvények további áldásai voltak FDR-nek és az ő New 

Dealjének, bár az utóbbi zavarosnak tűnt. Míg csak főiskolára 

nem kerültem, nem tudtam, hogy az iparosított nyugati világban 

tizenkét éves és még fiatalabb gyerekek mindig és mindenütt 

tizenkét órás és még hosszabb munkanapokat töltöttek szénbányákban 

és gyárakban; és amíg be nem álltam a seregbe és nem 

kezdtem összejönni Coney Islanden kívüli emberekkel, nem 

tudtam, hogy a Coney Island-i „fűgés” igazából fingást jelent. 

Akkoriban óránként huszonöt cent volt a bérminimum. 

Amikor Joey Heller, az utca túlsó oldalán álló bérházból, elég 

idős lett hozzá, és tizenhat éves korában megkapta a munkavállalási 

papírjait, aztán állást kapott a Western Unionnál, és napi 

négy órában táviratokat kézbesített a városban a középiskolai 

órái után, minden pénteken heti öt dollárt vitt haza. Amiből 

szinte soha nem mulasztott el egy újabb használt hanglemezt 

venni az akkor már meglévő Surf Avenue-i ifjúsági klubunknak, 

ahol megtanultunk táncolni, cigarettázni és a hátsó szobában 

a lányokat macerálni, ha trükkel vagy csábítással rá tudtuk 

venni valamelyiket, hogy jöjjön hátra velünk. Miközben Lew 

Rabinowitz barátom, az ő Leo Weiner barátja, meg egypár másik 

merészebb fickó már javában kefélgette őket a díványokon 

és más helyeken, Joey Hellernek meghalt az apja, és a bátyja 

meg a nővére is dolgozott, amikor csak tudott, főleg a 

Woolworthnál, részmunkaidőben, vagy nyáron a stégen, a vaníliafagylaltot 

és hot dogot árusító standokon. Az anyja, aki 

lángkorában varrónő volt, akkoriban anyámnak is dolgozott, 

kieresztette vagy bevette a női ruhákat, leengedte vagy felhajtotta 

a szoknyájukat, és megfordítatta a kirojtosodott gallérokat 

a helyi mosodának, darabonként azt hiszem két vagy három 

centért, vagy talán ötért. 

Elboldogultak. Joey is író akart lenni. Joeytól hallottam 

először a Pepsi-Cola rádióreklámjának azt a változatát. Emlék- 

-[280]-

szem egy másik paródiájának az első versszakára, azt egy népszerű 

dalra csinálta, amelyik majdnem listavezető volt a Lucky 

Strike slágerparádéjában, és amelyet egyes akkori jobb énekesek 

előadásában hanglemezről még mindig hallhatunk: 

Ha látod, hogy a szeme csillog, 

Mikor kinyitja sliccedet, 

Már tudhatod, hogy a hölgy szeret. 

Bárcsak többre is emlékeznék. Humoros jeleneteket akart 

írni a rádiónak, meg filmre és színpadra. Én is ilyesmiket akartam 

vele együtt csinálni, továbbá novellákat akartam írni, amelyek 

egyszer majd elég jók lesznek ahhoz, hogy közöljék őket a 

The New Yorker magazinban vagy bárhol másutt. Együtt írtunk 

kis kabaréjeleneteket és paródiákat a cserkészcsapatunknak, a 

148-as csapatnak, aztán később, mikor már idősebbek voltunk, 

az ifjúsági klubunk esti táncmulatságaira, ahol tízcentes vagy 

negyeddolláros belépti díjat kértünk a tucatnyi többi Coney Island-i 

meg Brighton Beach-i ifjúsági klub tagjaitól, bár a lányok 

ingyen jöhettek be. Egyik hosszabb cserkész-börleszkünk, a 

„Zöldfülű Zoli zűrjei és zavarai”, emlékszem, annyira mulatságos 

volt, hogy felkértek minket, adjuk újra elő az egyik minden 

pénteken rendszeresen megrendezett összejövetelen, az iskolánkban, 

a 188. számú népiskolában. Joey is a légierőbe állt be, 

tiszt lett belőle, bombázó, és főiskolán is tanított Pennsylvaniában. 

De akkor már nem volt többé „Joey”, és én se voltam többé 

„Sammy”. Ő Joe lett, én meg Sam. Fiatalabbak voltunk, mint 

hittük, de már nem voltunk többé kamaszok. De Marvin Winkler 

még mindig Joeyként beszél róla, mikor visszanéz a múltba, 

engem meg Sammyként emleget. 

„Nevettek, mikor leültem a zongorához.” 

* 

Ebből a hirdetésből a valaha folytatott legsikeresebb névre 

szóló levélhirdetési kampány lett, talán még ma is az. Az ember 

-[281]-

kitöltött egy szelvényt, aztán kapott egy oktatócsomagot, 

amely, mint mondták, tíz leckében megtanítja zongorázni. Persze 

sokat használt, ha valakinek volt zongorája, mint Winklernek, 

bár ő soha nem akart megtanulni. 

A jövőnkben, mint a gyár tudatta velünk, várt ránk egy 

Ford, és volt már kopogásmentes benzin a Gulfnál vagy a repülő 

vörös ló táblája alatt, a könyökemelős kerékrugózású kocsikat 

kiszolgáló benzinkutaknál, amelyeket akkor még nem állt 

módunkban megvásárolni. A Lucky Strike finom dohányt jelentett 

a könyökemelős kerékrugózás napjaiban, az emberek pedig 

Philip Morrist kerestek, és egymérföldnyire is elmentek 

Camelért és más cigarettákért és szivarokért, amelyektől apám 

azt a tüdőrákot kapta, ami aztán átterjedt a májára meg az 

agyára is, és nagyon gyorsan elvitte. Ő már előrehaladott éveiben 

járt, amikor elhunyt, de Glenda még nem volt öreg, amikor 

kiderült a petefészekrákja, és a diagnózis után pontosan harminc 

nappal meghalt. Aztán kezdett el betegeskedni különböző 

bajokkal, miután Michael végzett magával, és ma talán úgy 

sejthetnénk, hogy a csapás, amely lesújtott rá, a stressz következménye 

volt. Ő talált rá Michaelre. Volt egy csökött fa annak 

a háznak a hátsó udvarán, amelyet béreltünk a nyárra Fire Islanden, 

és Michaelnek sikerült arra fölakasztania magát. Én 

vágtam le, bár tudtam, hogy nem lenne szabad, mégis inkább 

levágtam, mintsem hogy hagyjam ott himbálózni, és a szomszédos 

házakból még két óra hosszat bámulják az asszonyok 

meg a gyerekek, amíg a rendőrség meg az orvos szakértő megérkezhet 

a homokfutó bricskákon. 

* 

Óránként egy dollár... percenként egy mérföld... hetente 

egy százas... óránként száz mérföld, huhuuuu! 

Mindez lehetséges volt. Tudtuk, vannak már kocsik, 

amelyék ilyen sebesen robognak, és Coney Islanden mindnyá- 

-[282]-

junknak voltak rokonaink, akiknek jobban ment, mint nekünk, 

és voltak olyan kocsijaik, amelyek talán percenként egy mérföldet 

vagy még többet is megtettek. A mi rokonaink túlnyomórészt 

New Jerseyben, Patersonban és Newarkban laktak, és nyári 

vasárnapokon átjöttek a kocsijaikon, hogy elsétáljanak a stégen 

a körhintához, vagy még messzebbre, a Steeplechase-be, élvezzék 

a tengerpartot és belegázoljanak az óceánba. Nálunk 

maradtak arra a vacsorára, amelyet anyám úgy imádott főzni: a 

nővérem segítségével töltött borjúszegyet tálalt fel nekik, sült 

krumplival, amelyet csodálatosan készített el, hogy „megnyalják 

utána mind a tíz ujjukat”. Mindenkinek közalkalmazotti állásra 

fájt a foga, a fizetés, a stabil fehérgalléros ínunka meg a 

szabadság és a nyugdíj miatt, és mert ezeket zsidók is megkaphatták, 

és akik megkapták, azokra értelmiségiként néztek föl. 

Az ember elkezdheti inasként az USA Állami Nyomdájában, 

olvasta föl nekem a bátyám egy közigazgatási újságból, aztán 

nyomdászként dolgozhat heti hatvan dollár fizetésért – már 

majdnem elérhetővé vált az egydolláros vagy még magasabb 

órabér –, mihelyt túljutott az inaskodáson. De akkor Washingtonban 

kellett volna élnem és dolgoznom, márpedig egyikünk 

sem volt biztos benne, hogy ezért érdemes lenne elköltöznöm 

hazulról. Ígéretesebb ötletnek tűnt, hogy töltsek el egy rövidebb 

időt a Norfolki Haditengerészeti Hajógyárban, a virginiai 

Portsmouthban, mint kovács segédmunkás, egy csomó más 

Coney Island-i fickóval együtt, akik szintén ott dolgoztak a hajógyárban, 

amíg meglátjuk, vége lesz-e a háborúnak, mielőtt elérném 

a tizenkilenc éves koromat, besoroznak-e a hadseregbe 

vagy a flottához, vagy nem. Azt mesélték, Norfolk városában, a 

Bank Street 30. alatt van egy kupi, egy bordélyház, csak át kell 

ruccanni Portsmouthból a komppal, de nekem sose volt elég bátorságom 

átmenni, és időm se volt hozzá. Majd két hónapig tartottam 

ki ezen a nehéz fizikai munkán, ezalatt ötvenhat napot 

dolgoztam le egyfolytában, szombat-vasárnap meg fél napot, 

míg aztán teljesen kimerülve feladtam és hazajöttem, aztán vé- 

-[283]-

gül, jóval kevesebb pénzért, írnoki állást találtam egy autóbaleset-biztosító 

társaság iktatójában, véletlenül ugyanabban a 

manhattani épületben, a General Motors régi épületében, a 

Broadway 1775.-ben, amelyben Joey Heller is dolgozott, mikor 

a Western Union egyenruhás küldönceként táviratokat kézbesített 

és vett fel. 

„Te hol voltál?” 

* 

* 

Mikor Pearl Harborról hallottál. Mikor felrobbantották az 

atombombát. Mikor megölték Kennedyt. 

Azt tudom, hol voltam, mikor Hóden, a rádiós-géppuskás 

meghalt a második avignoni bevetésen, és az sokkal többet jelentett 

nekem, mint később Kennedy meggyilkolása, és még 

mindig többet jelent. Ájultan hevertem B-25-ös, közepes bombázónk 

farrészében, miután csúnyán bevertem a fejemet, ami 

egy időre teljesen kiütött, mikor a segédpilóta elvesztette az 

önuralmát, és meredek zuhanórepülésbe tette a gépet, aztán 

sivítozni kezdett a gégemikrofonjába mindenkinek a gépen, 

hogy segítsen mindenki másnak, aki nem válaszalt neki. Valahányszor 

magamhoz tértem, és hallottam Hóden nyöszörgését, 

aztán megláttam Yossariant, amint megint valami mást csinál 

vele, hiábavalóan küszködve, hogy segítsen rajta, tüstént újra 

elájultam. 

Ez előtt a bevetés előtt egyszer kényszerleszállásunk volt 

egy pilótával, akit mindnyájan csak Éhenkórász Joe-nak hívtunk, 

és aki hangosan üvöltözött lidérces álmaiban, amikor nem 

volt harci bevetésen, egyszer meg a tengerbe zuhantam az Orr 

nevű pilótával, akiről később azt mesélték, hogy valahogy biztonságosan 

eljutott Svédországba; de egyik alkalommal sem sérült 

meg, és még mindig nem tudom elhitetni magammal, hogy 

-[284]-

igazából nem olyan volt az egész, mint a moziban. De aztán láttam 

Hódent, a kifordult belével, utána meg végignéztem, amint 

egy vézna fickó bohóckodott a tengerparton egy tutajon, és kettévágta 

egy propeller, és mostanában már azt hiszem, ha már 

előzőleg eszembe jutott volna, hogy ezek közül bármelyik a 

szemem láttára megtörténhet, talán sose tudtam volna rávenni 

magam, hogy el akarjak menni. Anyám és apám mindketten 

tudták, hogy a háború sokkal szörnyűbb dolog, mint azt mi 

környékbeli srácok el tudjuk képzelni. Később el voltak 

képedve, mikor mondtam nekik, hogy bevettek repülős szolgálatra 

géppuskásnak. Soha egyikük sem ült repülőgépen. Én se, 

és senki más se, akit csak ismertem. 

Mind a ketten kikísértek az utcánkban lévő második 

cukorkásbolt melletti Railroad Avenue-i villamosmegállóhoz. 

Onnan villamosoztam be a Stillwell Avenue-ra, ahol a három 

másik sráccal felszálltunk Manhattan felé a Sea Beach metróvonalra, 

a Pennsylvania Stationig, hogy katonáskodásom első 

napján szolgálatra jelentkezzünk. Csak évek múlva tudtam 

meg, hogy miután anyám a búcsúzásnál gyöngéd mosollyal és 

nyugodt arccal megölelt, velem meg elindult a villamos, tüstént 

kitört belőle a zokogás és a vigasztalhatatlan sírás, és majd félórába 

telt, amíg apám meg a nővérem haza tudták vezetni az 

utcáról a lakásunkra. 

Amikor bevonultam a seregbe, az életszínvonalam gyakorlatilag 

már aznap a duplájára emelkedett. A biztosítótársaság 

irattárában havi hatvan dollárt kerestem, és fizetnem kellett 

az útiköltségemet meg az ebédemet, vagy ebédet kellett vinnem 

magammal. A seregben újonc közlegényként a legelső naptól 

fogva havi hetvenöt dollárt fizettek nekem, és minden ingyenes 

volt: a kosztom, a ruháim, a lakásom, az orvosok meg a fogászok. 

És mielőtt őrmesterként leszereltem, a repülési pótlékkal 

és a harctéri pótlékkal már többet kerestem havonta, mint egy 

nyomdász az állami nyomdában, és már fiatalemberként köze- 

-[285]-

lebb jutottam ahhoz a heti száz dollárhoz, mint azt valaha hittem 

volna. 

Honnan jött ez a sok pénz? 

Mint anyám – jiddisül – mondhatta volna: hétfőn az ország 

egyharmada silány lakásban lakott, rosszul öltözött és 

rosszul táplálkozott, kedden pedig tízmillió férfiból katona lett, 

akik többet kerestek, mint amennyit azelőtt a legtöbben keresni 

tudtak; kétmillióan polgári alkalmazottak lettek, a tankok, a repülőgépek, 

a hajók, a repülőgép-anyahajók és a dzsipek, a teherautók 

és más járművek százezrei pedig szinte gyorsabban 

zúdultak ki a gyárakból, hogysem meg lehetett volna számolni 

őket. Hirtelen mindenre lett elég. Mindez Hitler érdeme lett 

volna? A kapitalizmus, felelte volna valószínűleg rezignált mosollyal 

apám, a humanista szocialista, mintha ezzel az egyetlen 

bűnös szóval tisztázni lehetett volna az egyenlőtlenség összes 

ártalmait. A háborúra mindig van elég. A béke az, ami túl költséges. 

Már az első vasúti utazásomon, a Pennsylvania Stationről 

a Long Island-i fogadóközpontig, átéltem a seregben személyes 

jelentőségemnek és identitásomnak azt a teljes elvesztését, amelyet 

aztán, nagy meglepetésemre, örömmel fogadtam. Egy irányított 

csorda részévé váltam, és megkönnyebbülten jöttem rá, 

hogy mindent megterveztek számomra: megmondják, mit csináljak, 

és ugyanazt csinálom, mint a többiek. Úgy éreztem, terhektől 

szabadultam meg, szabadabb vagyok, mint civilként voltam. 

Több szabadidőm is lett, és mihelyt túljutottam a beilleszkedési 

időszakon, szabadabbnak is éreztem magam. 

Mi négyen, akik együtt jelentkeztünk önkéntesnek, sértetlenül 

visszajöttünk, bár nekem igen csúnya élményeim voltak 

mindkét avignoni bevetésen, Lew pedig fogságba esett, és fél 

évig hadifogolytáborban tartották Németországban, mielőtt az 

oroszok kiszabadították. Lew tudja, mekkora mázlija volt, hogy 

-[286]-

egyáltalán életben maradt, miután Drezdát szétbombázták, mikor 

ő is ott volt. De Irving Kaisert, aki Zöldfülű Zolit alakította 

a burleszkünkben, amit Joey Heller meg én írtunk, darabokra 

tépte a tüzérségi tűz, soha nem láttam többé, és Sonny Ball is ott 

esett el. 

Mire jött Vietnam, én már tudtam, milyen a háború, és 

mekkora a Fehér Ház gonoszsága, ezért megesküdtem Glendának, 

hogy minden elképzelhető legális és illegális lépést megteszek, 

hogy Michael fiának ne kelljen odamennie, ha akár csak a 

közelébe is kerül annak, hogy orvosilag alkalmasnak találják és 

behívják. De erősen kételkedtem benne, hogy ez megtörténhet. 

Mikor még túl fiatal volt hozzá, hogy kábítószert használjon 

vagy gyógyszereket szedjen, máris úgy viselkedett, mint aki ezt 

teszi. A tényeket és a számokat jól megjegyezte, de teljesen elveszett 

volt olyan dolgokban, mint a térképek és alaprajzok. A 

statisztikai adatokat illetően fantasztikus volt a memóriája, de 

nem volt valami jó se algebrából, se geometriából, semmiféle 

elvont tárgyból. Ráhagytam Glendára, hadd higgye, hogy a válás 

hatott így rá. Heroikus terveket dolgoztam ki a Kanadába 

költözésre, ha a sorozóbizottság behívná. Még Svédországba is 

elmentem volna vele, ha az biztosabbnak látszott volna. Szavamat 

adtam rá, de nem kellett betartanom. 

Lew vagy az ejtőernyősökhöz akart menni, vagy a páncélosokhoz, 

hogy ágyújából tüzet okádva legázolja a németeket, 

akik üldözték a zsidókat, de miután tábori tüzérnek képezték 

ki, a gyalogságnál kötött ki. A tengerentúlon őrmester lett belőle, 

mikor az őrmestere elesett. De már korábban, Hollandiában 

átvette ezt a parancsnoki pozíciót, mikor az őrmestere elbizonytalanodott, 

és elkezdte rábízni a parancsok kiadását. Én vadászpilóta 

akartam lenni, és P-38-ason akartam repülni, mert 

olyan gyorsnak és csillogónak látszott, de nem volt jó a mélységérzékelésem, 

így ehelyett repülő-géppuskás lettem. Láttam a 

plakátokon, milyen nagy szükség van géppuskásokra, és ön- 

-[287]-

ként jelentkeztem. Azt beszélték, mind közt ez a legveszélyesebb 

játék, de gyerekjáték lesz. És mint kiderült, számomra jószerivel 

az is lett. 

Elég kicsi voltam ahhoz, hogy egy repülőerőd toronylövésze 

legyek Angliában, de ezt szerencsére senki nem vette észre, 

így aztán farokgéppuskás lettem a naposabb Földközi-tengeren, 

a könnyebb és biztonságosabb B-25-ösön. 

Kiképzés közben mindig nagyon szerettem érezni a 0.50 

kaliberű géppuska markolatát. Szerettem odafönn a magasban 

éles, igazi golyókkal tüzelni a levegőben vontatott céltárgyakra 

meg az álló földi célpontokra, szerettem elölről rájuk ereszteni a 

fehér csíkokat húzó nyomjelző golyókat. Gyorsan megtanultam, 

mi a tehetetlenség meg a viszonylagos mozgás, és hogy egy 

óránként négyszázötven kilométer sebességgel haladó gépről 

egy bomba vagy egy golyó ugyanezzel a sebességgel kezd mozogni 

ugyanabban az irányban, a gravitáció pedig az első pillatattól 

fogva működésbe lép. Első ballisztikai oktatótisztünk néha 

oda is állított a fekete táblához, hogy segítsek egyeseknek 

megérteni a nehézségeket. Felvillanyozó dolgokat tanultam Isaac 

Newton mozgástörvényeiről: ha mi magunk mozgunk, vagy 

a célpont mozog, akkor ha egyenesen rá célzunk, sose találjuk 

el. Az egyik még mindig meglep: ha egy vízszintesen irányzott 

fegyverből kilövünk egy golyót, és abban a pillanatban ugyanarról 

a helyről, ugyanabból a magasságból leejtünk egy ugyanolyan 

golyót, akkor mind a kettő egy időben csapódik le, bár az 

előbbi akár nyolcszáz méterrel is távolabb érhet földet. A szimulációs 

harckiképzést kevésbé szerettem, mert az neon igazi 

géppuskákkal folyt, bár ezek is majdnem olyan szórakoztatók 

voltak, mint a stégen álló automata lövészjátékok. Az ember 

bent ült egy zárt szerkentyűben, és a másodperc egy töredékéig 

különböző irányokból és magasságokból különböző gyártmányú 

vadászgépek repültek feléje, de olyan gyorsan igazából 

nem lehetett barátot és ellenséget megkülönböztetni, beirá- 

-[288]-

nyozni és meghúzni a ravaszt. Ezekkel senki nem ért el látványos 

eredményeket, viszont nem is bukott ki senki. Két fickót 

ismertem, akiket máshová vezényeltek, mert féltek. Ezek a kiképzések 

és kiképzők szkeptikussá tettek: ha mindez csakugyan 

így lesz, akkor csak egyet lehet csinálni, a lehető leggyorsabban 

úgy nagyjából az irányukba ereszteni annyi sorozatot, 

amennyit csak az ember a rendelkezésére álló néhány másodperc 

alatt képes. És mint kiderült, nagyjából mindenütt így is 

volt. Mindig az a fél győzött, amelyik a legnagyobb tűzerőt tudta 

bevetni. 

Az emberek nem akarják tudomásul venni, hogy az ókorban 

a thermopülai csata és a hősies spártai ellenállás az utolsó 

emberig nem görög győzelem volt, hanem megsemmisítő görög 

vereség. Az a sok bátorság mind kárba veszett. Ez is az olyasfajta 

tények közé tartozik, amelyeket szeretek az emberek fejéhez 

vágni, hogy egy kicsit fölrázzam őket. 

Erősen hittem a géppuskámban, de soha nem futott át az 

agyamon, hogy mindig olyasvalakire fogok tüzelni, aki azért 

repül rám, hogy lelőjön. 

Szerettem heccelődni, és több emberrel kerültem barátságba 

és voltam szívesen együtt, mint akár Coney Islanden. A 

seregben nekem javamra vált a személyiségem. Rájöttem, hogy 

az a legpraktikusabb, ha tüstént tudtára adom az embereknek, 

hogy jól sejtik, csakugyan zsidó vagyok, és mindig megtaláltam 

a módját, hogy ezt a fejükbe véssem, és azt is hozzátegyem, 

hogy Coney Islandről jöttem, a New York-i Brooklynból. Minden 

bonyodalom nélkül közeli kapcsolatba kerültem egy csomó 

emberrel, akik olyan neveket viseltek, mint Bruce Suggs, az 

észak-carolinai High Pointból, vagy Hall A. Moody, Mississippiből, 

vagy Jay Matthews és Bruce J. Palmer, különböző georgiai 

helyekről, akik nem kifejezetten kedvelték egymást, vagy Art 

Schroederrel és Tom Sloane-nal Philadelphiából. A coloradói 

-[289]-

Lowry Field-i kaszárnyában, ahová toronylövész-kiképzésre 

vezényeltek, ellenségeskedésbe és fenyegetőzésekbe ütköztem: 

Bob Botvers, aki szintén brooklyni volt, de egy norvégok és írek 

lakta komiszabb környékről származott, akikről tudtuk, hogy 

antiszemiták, meg John Rupini, aki valahonnan az állam északi 

részéről jött, mind a ketten utáltak, de észrevehetően vigyáztunk 

rá, hogy kitérjünk egymás útjából. Én tudtam, hogy ők 

hogy éreznek, ők meg tudták, hogy én tudom, és majdnem 

ugyanolyan barátságtalanok voltak szinte mindenki mással is. 

Azt hiszem, Lew tüstént kiugratta volna velük a nyulat a bokorból. 

A csapatszállító vonaton, amelyik Arizonából Coloradóba 

vitt minket, a második vagy harmadik napon pókerparti 

közben mintha azt hallottam volna, hogy a kártyások közül 

mond valamit az egyik egy zsidóról, de nem voltam benne biztos. 

Aztán aki szemben ült velem, és már elmondta, hogy egy 

kis helyről való, messze délről, elvigyorodott, és megjegyezte: – 

Nálunk is van egypár, az övék a ruhaüzlet. Látnotok kéne, 

hogy néznek ki. – Most már biztos voltam benne, és tudtam, 

hogy szólnom kell. 

– Csak egy pillanatra, kérlek, ha nem haragszol – 

mondtam neki hirtelen, kissé nagyképűen. Magamban ideges 

voltam, fel voltam zaklatva. Ez a hang nem az én hangom 

volt. – De történetesen zsidó vagyok, és nem szeretem, mikor 

így beszélsz. Ha akarod, rögtön kiszállok a partiból. De ha azt 

akarod, hogy tovább játsszak, akkor ne mondjál többé olyasmit, 

ami sérti az érzéseimet, és amitől rosszul érzem magam. Különben 

se tudom, miért akarod ezt csinálni velem. 

A játék abbamaradt, egy darabig csak himbálódzva hallgattuk 

a vonat robogását. Ha kiszálltam volna a partiból, Lesko 

is kiszállt volna velem, és ha valami erőszakoskodásra kerül 

sor, tudták, hogy Lesko mellém állna. De Coopert, azt, akire rászóltam, 

megszállta a bűntudat, és motyogva elnézést kért. – Ne 

haragudj, Singer sajnálom. Nem tudtam, hogy te is az vagy 

-[290]-

Lew, azt hiszem, letörte volna a derekát, aztán börtönbe került 

volna. Én meg időlegesen a barátommá tettem valakit, aki folyton 

ki akart engesztelni. Lew az Lew, én meg nem vagyok Lew. 

A nevem Samuel Singer, köztes betű nélkül – Sammy KBN 

Singer –, kicsinek születtem, felnőttnek is kisebb maradtam, 

mint legtöbben, nem impozáns a fizikumom. Ellentétben egy 

másik környékbeli jó barátommal, Ike Solomonnal, aki semmivel 

nem volt nagyobb nálam, de dagadt a karizma, szélesebb 

volt a mellkasa, súlyt emelt, és szeretett húzódzkodni a nyújtón. 

Világéletemben óvakodtam a verekedéstől, ezért megtettem, 

amit csak tudtam, hogy ne keveredjek ökölharcba. Tudtam szellemes 

és együtt érző lenni, és mindig sikerült barátokat szereznem. 

Mindig jó érzékkel tudtam csiklandós kérdésekkel mozgásba 

hozni a dolgokat, és ügyes képromboló megnyilatkozásokkal 

elevenen tartani a beszélgetést. 

– Mit gondolsz, jobban járt volna-e az ország, ha elveszítjük 

az angolok ellen a forradalmi háborút? – érdeklődtem, mintha 

tényleg kétségeim volnának ez ügyben, és szívesen tettem fel 

kényes kérdéseket, bármilyen választ kapjak is. 

– Ha Lincoln tényleg olyan gógyis volt, miért nem hagyta 

elszakadni a Délt? Hogy árthatott volna az annyit, mint a háború? 

– Alkotmányos az Alkotmány? 

– Lehet valaha demokratikus demokráciát teremteni? 

– Szűz Mária nem volt zsidó? 

Tudtam dolgokat, amiket mások nem. Tudtam, hogy ha 

egy kaszárnyában bármelyik emeletre bemegyünk, ahol legalább 

negyven ember van, szinte mindig akad közülük kettő, 

akinek ugyanazon a napon van a születésnapja, és az esetek felében 

még kettő, akinek szintén egy másik azonos napra esik. 

Még nevadai és kaliforniai emberekkel is fogadásokat tudtam 

-[291]-

kötni arra, hogy a nevadai Reno nyugatabbra fekszik, mint Los 

Angeles, és miután utánanéztünk, akár másodszor is fogadhattam 

velük, annyira elszántan ragaszkodtak a régi elképzelésükhöz. 

Készenlétben tartottam egy kérdést az érseknek is, ha valaha 

egyszer csak mellette ülnék, és bolondozni támadna kedvem. 

– Jézus kinek a génjeit örökölte? – Aztán, bármilyen választ 

találna erre szegény feje, ártatlan pofával emlékeztetném 

rá, hogy csecsemőnek született, férfivá nőtt, és a nyolcadik napon 

körülmetélték. 

A géppuskásiskola tantermében majdnem összekaptam a 

minket oktató, szépen dekorált tiszthelyettessel, mikor megjegyezte, 

hogy egy géppuskás repülő átlagos élettartama légi 

harcban három perc, aztán később kérdésekre biztatott minket. 

A tiszthelyettes Angliában töltötte le a szolgálati idejét egy B- 

17-esen a megtépázott Nyolcadik Légihadseregnél, és én nem 

ugratni akartam – csak kíváncsi voltam. 

– Honnan tudják ezt, uram? – kérdeztem, és azóta se bízom 

soha a becslésekben és felmérésekben. 

– Hogy érti ezt? 

– Hogyan tudják mérni az ilyesmit? Uram, önnek legalább 

egy órát kellett légi harcban töltenie. 

– Sokkal többet, mint egy órát. 

– Akkor minden órára, amit ön túlélt, tizenkilenc másiknak 

kellett egy másodpercnél hamarabb meghalnia, hogy kijöjjön 

a háromperces átlag. És miért veszélyeztetettebbek a géppuskások, 

mint a pilóták vagy a bombázótisztek? Uram, azok 

az egész gépre lőnek, nem? 

– Singer maga egy okostóni, igaz? Maradjon benn egy kicsit, 

mikor a többiek kimennek. 

-[292]-

Tudtomra adta, hogy soha többé nem szabad ellentmondanom 

neki a tanteremben, majd megismertette velem azt, amit 

később Pianosában Korn alezredesről Korn-törvénynek neveztünk 

el: Korn törvénye szerint csak azoknak volt szabad bármikor 

bármit kérdezniük, akik soha nem kérdeztek semmit. De 

munkába állított: másokat is meg kellett tanítanom egyszerű algebrai 

és geometriai példákon azokra az okokra, amelyek miatt 

az embernek mindig jóval a hozzá képest mozgó célpont elé 

kell céloznia – meg arra, hogy ahhoz, hogy egy gép elé lőjünk, 

mögéje kell lőnünk. Ha egy gép ennyi meg ennyi méternyire 

van tőlünk és egy töltény másodpercenként ennyi meg ennyi 

méter utat tesz meg, akkor hány másodpercbe telik, amíg a töltényünk 

eléri? Ha a gép másodpercenként ennyi meg ennyi 

centi sebességgel repül, hány centinyi utat fog megtenni, mire a 

golyó eléri? Mindezt gyakorlatban is látták azoknak a hosszú 

óráknak a során, amelyeket agyaggalamb-lövészettel töltöttünk, 

meg amikor a lőtéren egy mozgó teherautóról tüzeltünk. De bár 

tanítottam és tudtam, még nekem is meggyűlt a bajom azzal az 

elvvel, miszerint az ember akkor tüzel a feléje támadó repülőgép 

elé, ha mindig mögéje céloz, a célpont és a saját gépe farka 

közé, részint a saját gépünkről kilőtt golyók előreirányuló légsebessége, 

részint a kanyarodó útvonal miatt, amelyet a másik 

gépnek követnie kell, hogy elibénk tüzelhessen. 

A barátaimnak, akiket szereztem, mindig jóindulatú volt a 

természetük. És így vagy úgy, de mindig akadt körülöttem egy 

haver, egy nagyobb és keményebb fickó, mikor Bajra mentek a 

dolgok, olyanok, mint Lew Rabinowitz és Sonny Bartolini, a 

merészebb olaszok egyike egy Coney Island-i családból, meg 

Lesko, a fiatal pennsylvaniai szénbányász, akivel a 

géppuskásiskolán, vagy Yossarian Carolinában, akivel a hadműveleti 

kiképzésen, aztán később Pianosában, harc közben 

ismerkedtem meg, miután ötünket, Yossariant, Applebyt, Kraf- 

-[293]-

tot, Schroedert meg engem az egyik bombázó személyzeteként 

a tengerentúlra röpítettek. 

Mindig bennem élt az a félelem, hogy összeverhetnek, és 

töprengéseimben ez magasabbra tornyosult annál a félelemnél, 

hogy lelőnek. Aztán egy éjszaka Dél-Carolinában ez kezdett 

elmúlni. Az után a másik éjszakai gyakorlórepülés után történt, 

amikor beleröpültünk a sötétségbe, és Yossarian nem tudta 

megtalálni az utat az olyan helyek felé, mint Athens, Georgia és 

az észak-carolinai Raleigh, és megint a texasi Applebynek kellett 

visszavezetnie minket a rádióirányításával. Utána elmentünk 

egy éjféli kajára a közlegények kantinjába, Schroeder, 

Yossarian meg én. A tiszti klub akkor már be volt zárva. 

Yossarian mindig éhes volt. Leszedte a rangjelzéseit, hogy közlegénynek 

adja ki magát, akinek joga van ott lenni. Éjjel mindig 

sokan kavarogtak a kantin körül. Miközben átvágtunk köztük, 

engem hirtelen megtaszított egy nagydarab, részeg tahó, egy 

közlegény, akkora erővel, hogy nem lehetett kétséges: szándékosan 

csinálja. Ösztönös meglepetéssel pördültem meg a sarkam 

körül, de mielőtt még megszólalhattam volna, már nekem 

is esett, és dühödten hátrafelé taszigált egy csoport katona közé, 

akik addigra már felénk fordultak és figyeltek. Mindez olyan 

gyorsan történt, hogy szinte fel se fogtam. Miközben én még 

mindig csak döbbenten tántorogtam, az már jött is nekem felemelt 

karokkal és ütésre hátrahúzott ököllel. Magasabb volt nálam, 

szélesebb is, nehezebb is, sehogy se tudtam hárítani. Olyan 

volt ez, mint mikor Lew-t próbáltam bokszolni tanítani. Még 

csak el se tudtam szaladni. Nem tudom, miért szúrt ki engem, 

csak sejtem. De aztán, mielőtt még megüthetett volna, 

Yossarian már közibérek állt, hogy szétválasszon minket, kitárt 

karokkal és nyitott tenyérrel intette, hogy álljon már le, és megpróbálta 

lecsillapítani. De mielőtt még az első mondatát befejezhette 

volna, az a fickó nekiesett, behúzott oldalt a fejére egy 

egyenest, aztán újra keményen megütötte a másik öklével, és 

-[294]-

Yossarian tehetetlenül, kábultan hátrált, miközben a fickó csak 

ment utána, és két ököllel csépelte a fejét, hogy Yossariannal 

minden ütéstől megfordult a világ. Én azt se tudtam, hogy mit 

csinálok, csak előrevetettem magam, hogy elkapjam a fickó 

egyik vastag karját, és belecsimpaszkodjak. Mikor ez nem ért 

semmit, lejjebb fogtam meg, átkaroltam a derekát, jól megvetettem 

a lábam a földön; és minden erőmmel megpróbáltam kibillenteni 

az egyensúlyából. Addigra a másik oldalról már 

Schroeder is elkapta, és hallottam, ahogy dumál. neki. – Te hülye 

fasz, ez egy tiszt, te hülye fasz! – hallottam a fickó fülébe recsegő 

hangját. – Ez tiszt! – Aztán Yossarian, aki maga is elég 

erős volt, elölről ment neki, és sikeresen blokkolta is mind a két 

karját, aztán addig taszigálta hátrafelé, amíg kibillent a támadó 

állásából, és le kellett állnia. Éreztem, hogyan száll el belőle 

minden harciasság, ahogy Schroeder szavai eljutnak a tudatáig. 

Mire eleresztettük, úgy látszott, tüstént rosszul lesz. 

– Jobb tesz, ha visszarakja a sávjait, hadnagy – 

figyelmeztettem lihegve és halkan Yossariant, aztán, mikor láttam, 

hogy az arcát tapogatja, még hozzátettem: – Nem vérzik. 

Jobb lesz, ha eltűnik innen, és visszavarrja a stráfjait, mielőtt 

idejön valaki. Kihagyhatjuk ezt a kaját. 

Attól fogva mindig Yossarian oldalán álltam az Applebyjal 

való súrlódásaiban, még akkor is, mikor kettesben meghirdettük 

a Csodálatos Atabrin Lázadást, bár én lelkiismeretesen 

beszedtem a malária elleni tablettákat, miközben átrepültünk az 

egyenlítői éghajlati övezeteken, mikor a tengerentúlra utaztunk, 

ő pedig erre nem volt hajlandó. Az Atabrin enyhíti a malária 

hatásait, igazítottak el minket utunk első Puerto Ricó-i megállója 

előtt, de magára a betegségre nincs hatása. Előírások ide, előírások 

oda, Yossarian ép ésszel nem volt képes belátni, miért 

kellene a tüneteket kezelnie, amíg nincs semmiféle tünete. Nézeteltérésünk 

aztán heves vitába torkollott, mert egyikünk sem 

akart megszégyenülni. Kralt, a másodpilóta semleges maradt, 

-[295]-

mint rendesen. Kraft keveset beszélt, sokat mosolygott, és gyakran 

mintha fogalma se lett volna róla, hogy mi történik. Mikor 

nem sokkal ezután Ferrara fölött elesett egy bevetésen, még 

mindig semlegesnek tartottam. 

– Ennek a hajónak én vagyok a kapitánya – követte el 

Appleby azt a hibát, hogy ezt mindnyájunk előtt odavágta 

Yossariannak Puerto Ricóban, utunk első állomásán, miután elindultunk 

Floridából a tizennégy napos tengerentúli repülőútra. 

– Neked teljesítened kell a parancsaimat. 

– Lószart – mondta Yossarian. – Ez repülőgép, Appleby, 

nem hajó. – Egyforma magasak voltak, és egyforma volt a rangjuk, 

akkor még mind a ketten hadnagyok voltak. – És a földön 

vagyunk, nem a tengeren. 

– Attól még én vagyok a kapitány – mondta lassan 

Appleby – És mihelyt megint repülünk, meg fogom parancsolni 

neked, hogy szedd be őket. 

– Én meg meg fogom tagadni. 

– Akkor fel foglak jelenteni – mondta Appleby – Nem szeretek 

ilyesmit csinálni, de jelenteni fogom a parancsnokunknak, 

mihelyt lesz parancsnokunk. 

– Nosza, rajta – ellenkezett Yossarian makacsul. – Az én 

testem és az én egészségem az enyém, és azt csinálok velük, 

amit akarok. 

– Az előírás szerint nem. 

– Azok alkotmányellenesek. 

Megismertettek minket az aeroszolbombával, akkor először 

láttam ilyet, most spraynek hívják, és utasítást kaptunk, 

hogy tüstént alkalmazzuk a gép belsejében, mihelyt beszállunk, 

védelmül a moszkitók és az általuk terjesztett betegségek ellen, 

melyeket megkaphatunk tőlük, miközben a Karib-tengeren át 

-[296]-

Dél-Amerika felé tartunk. A brazíliai Natalba vezető utunk 

minden egyes állomásán arra is felkértek minket, hogy tartsuk 

nyitva a szemünket, nem látjuk-e valami jelét annak az egy 

vagy két repülőgépnek, illetve roncsaiknak, amelyek körülbelül 

egy nappal azelőtt tűntek el az égről a tengeren vagy a dzsungelben. 

Ezeknek á felhívásoknak kijózanítóbb hatással kellett 

volna járniuk, mint amilyennel jártak. Ugyanez állt a Brazíliából 

Ascension szigetére vivő nyolcórás repülőutunkra is: ugyanis 

olyan gépeken repültünk Ascensionra, majd két nap múlva az 

afrikai Libériába, aztán onnan föl a szenegáli Dakarba, amelyeket 

négy óránál nem hosszabb repülésre terveztek. Mindezeken 

az unalmas és hosszú tenger fölötti repülőutakon nyitva tartottuk 

a szemünket, és kerestük a roncsokat meg a sárga mentőtutajokat, 

amikor éppen eszünkbe jutottak. Floridában volt időnk 

és voltak szabad estéink, és a kocsmákban meg a kávéházakban 

tánctermek voltak. 

Szerettem volna már kefélni. Az idősebb Coney Island-i 

srácok, az olyanok mint Chicky Ehrenman és Mel Mandelbaum, 

akik hamarabb álltak be a hadseregbe, és olyan távoli helyekről 

jöttek haza szabadságra, mint Kansas és Alabama, mind arról 

számoltak be, hogy a nők mind roppant készségesen hajlandók 

lefeküdni derék katonafiainkkal, és most, hogy én is katonafiú 

lettem, én is szerettem volna már kefélni. 

De még mindig nem tudtam, hogy kell. Félszeg voltam. 

Viccelődni tudtam, de szemérmes voltam. Túlságosan könnyen 

elbűvölt egy-egy csinosnak talált arc vagy alak. Túl gyorsan felizgultam, 

és féltem, hogy ez meglátszik rajtam. Tudtam, hogy 

túl hamar elsülhet, de akkoriban legtöbbünk számára az is jobb 

volt a semminél. Mikor szorosan összebújva táncoltam egy 

lánnyal, nagyjából akármilyen lánnyal, szinte tüstént megjött az 

erekcióm, és nagy zavaromban elhátráltam tőle. Ma már tudom, 

hogy még keményebben hozzájuk kellett volna nyomakodnom, 

nehogy kétségük maradjon, hogy megvan, és kétér- 

-[297]-

telmű vicceket kellett volna faragnom róla, hogy mit akarok, és 

mit fogok kapni, és akkor jobban boldogultam volna. Mikor 

kimentem egy lánnyal a hátsó szobába, és elkezdtem vele csókolózni, 

vagy fölmentem valamelyikhez egy lakásba, ahol gyereket 

pesztrált, rendszerint elég gyorsan megkaptam, amit akartam, 

és meg is voltam elégedve magammal, míg csak kénytelen 

nem voltam az eszembe idézni, hogy ezen túl még sok minden 

van. Tudtam, hogy kicsi vagyok, és mindig azt hittem, kicsi a 

faszom, és a többiek közül a legtöbbé jó nagy, míg csak a 

Steeplechase uszodájának öltözőjében egy nyári napon merészen 

bele nem néztem a tükörbe, mikor ott álltunk egymás mellett 

Lew-val, és mosakodtunk, és nem láttam, hogy az enyém is 

pont olyan jó, mint az övé. 

Csakhogy ő bevetette a magáét. Én mindig vagy túl gyorsan 

elélveztem, vagy egyáltalán nem. Amikor Lew, meg a másik 

barátja, Leo Weiner, először hoztak össze egy csajjal, aki 

csak a nyárra jött az Islandre, a kólaautomatánál dolgozott, és 

készségesen odatette akárkinek, aki megkérte rá – mind a ketten 

nagyon jól rá tudták erre dumálni a lányokat –, már a kotonban 

elmentem, mielőtt még bedugtam volna. Mikor a klub 

hátsó szobájában legelőször nekikészültem egy lánnyal, aki értésemre 

adta, miközben még a kezemmel ügyködtem rajta, 

hogy igazándiból végig akarja csinálni, tüstént elmúlt az erekcióm, 

mihelyt meztelenre vetkőztünk, pedig holtbiztos elég 

kemény és felkészült voltam, mielőtt mindketten ledobtuk a 

bugyit meg a gatyát. Glenda imádta ezeket a történeteimet. 

Nem tudom egész biztosan, de azt hiszem, végül is csak 

odaát keféltem rendesen. Ott simán ment, hiszen olyan fickók 

testületének voltam az egyik tagja, akik fiatalos magabiztossággal 

és a vagány mulatságok iránti nagy-nagy hajlandósággal 

mind ugyanazokat a dolgokat csinálták a közeli Bastia városában 

a helybéli fiatal lányok csapatai között, akik nem beszéltek 

a mi nyelvünkön, aztán különösen Rómában, ahol a nők, akik- 

-[298]-

kel az utcán találkoztunk, ránk mosolyogtak, így tudatták velünk, 

hogy mit csinálnak az utcán, és elvárták tőlünk, hogy leszólítsuk 

őket, és pénzzel, cigarettával, csokoládéval, gondtalan 

vidámsággal és félig már nyitott sliccel közeledtünk hozzájuk. 

Eszünkbe se jutott, hogy kurvákként vagy prostituáltakként 

gondoljunk rájuk – ők csak járkáltak az utcán. Azért nem tudom 

határozottan megmondani, hogy tényleg csináltam-e már 

előzőleg, mert volt egy esetem egy aranyos déli lánnyal, egy 

táncteremben, a floridai West Palm Beachben, ahová repülőgéppel 

vittek át minket, hogy átvizsgálhassuk a tengerentúli 

repülésre kijelölt masinát, és a hibák és eltérések kiküszöbölésére 

kalibrálhassuk a különféle műszereket. 

Máig nem tudom, hogy ez számított-e vagy nem. A csaj irtó 

hetyke volt, nagyon fekete volt a haja, és majdnem levendulaszínű 

a szeme, egy teljes hüvelykkel alacsonyabb volt nálam, 

és szeplős is volt, és teljesen elkápráztatták az én New York-i 

merész tánclépéseim, amilyeneket még soha nem látott, és meg 

akart tanulni. Ezeket még Schroeder se látta, se Kraft hadnagy, 

aki kiigényelte a kocsiparkból a dzsipet, amellyel odamentünk. 

Aztán egy idő múlva kimentünk egy kicsit levegőzni. Mikor 

kimentünk, nekem még mindig a derekán volt a karom, és 

anélkül, hogy beszéltünk volna róla, a parkoló egyik sötétebb 

része felé ballagtunk. Közben el-elmentünk különböző v érlettebb 

helyeken ölelkező párok mellett. Végül két kézzel segítettem 

neki leülni egy alacsony sportkocsi hátsó lökhárítójára. 

– Ó, nem, Sammy szívem, azt nem fogjuk ma este csinálni, 

itt nem, most nem – közölte a lány szigorúan, aztán a mellemre 

nyomta a kezét, és eltolt magától, majd gyorsan és barátságosan 

megpuszilta az orromat. 

Addigra becsusszantam a két lába közé, elég közel ahhoz, 

hogy tovább csókolgathassam, és éppen a ruhája alá csúsztattam 

a combjai mentén mind a két kezemet, egészen a bugyija 

-[299]-

gumijáig, a hüvelykujjam már odabenn matatott. Amíg meg 

nem szólalt, ennél messzebbre nem is reméltem jutni nála azon 

a parkolóhelyen. 

A szemébe néztem, és mosolyogva bevallottam: – Azt hiszem, 

nem is tudnám, hogyan kell. Még sose csináltam. – 

Másnap indultunk az első, Puerto Ricó-i útszakaszra, így megkockáztattam, 

hogy igazat mondjak. 

Ezen is úgy nevetett, mintha egy újabb viccet mondtam 

volna. Alig tudta elhinni, hogy egy magamfajta vagány szűz legyen. 

– Ó, te szegény fiú – sajnálkozott rajtam édes-mézes hangon. 

– Sokat nélkülöztél, ugye? 

– Megtanítottalak táncolni – célozgattam. 

– Akkor én is megmutatom neked, hogy kell csinálni – 

egyezett bele. – De nem szabad bedugni. Ezt meg kell ígérned 

nekem. Most állj egy percre hátrébb, hadd tekerjem föl magam 

egy kicsit. Így már jobb. Látod? Ó, de helyes fütyid van. És 

mindenre kész, mint egy jó kiscserkész, igaz? 

– Engem szobrász metélt körül. 

– No, most ne kapkodj, Sammy szívem. Ne olyan gyorsan. 

Nem oda, kicsim, nem oda. Az majdnem a köldököm. Meg kell 

tanulnod, hogyan adjál esélyt nekem, hogy fölemeljem a micsodámat 

oda, ahol hozzá tudsz férni. Ezért hívjuk úgy, hogy 

odatesszük, szívem, érted? Gyere most vissza, egy kicsit közelebb: 

Ez már jobb, igaz? De nem szabad bedugnod. Ne rakd be? 

Te bedugtad! 

Ezt olyan hangosan kiáltotta, hogy alighanem beleremegett 

a környék. Vagy tizenöt másodpercig vadul ficánkolt alattam, 

izgatottan próbálta kiszabadítani magát, én meg mást se 

próbáltam, csak leemelni róla a súlyomat, hogy segítsek neki, 

aztán csak arra emlékszem, ahogy álltam, és figyeltem, amint a 

-[300]-

kocsi tetején át belelövök a levegőbe. A geci másfél kilométerre 

szállt. Erre a lövés a megfelelő szó, mikor egy tizenkilenc vagy 

húszéves fiúról van szó. Mikor egy férfi elmúlt hatvannyolc 

éves, elélvez. Mikor tud. Ha akar. 

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen öreg leszek, merev 

ízületekkel ébredek, és igazából többnyire nem tudom mivel elfoglalni 

magamat, a rákbetegeket segélyező alapot támogató 

önkéntes gyűjtőmunkámon kívül. Olvasni szoktam éjszaka, 

ahogy a költő mondja, és sokszor délelőtt is, s délre utazom télen 

egy hölggyel, a barátnőmmel, akinek van egy háza a floridai 

Naplesben, hogy a tenger közelében legyek, néha meg az Atlantában 

élő lányomhoz, és néha meglátogatom a texasi Houstonban 

a másik lányomat, aki ott lakik a férjével. Bridzselek, így is 

megismerkedek emberekkel. Van egy kis nyaralóm East 

Hamptonban, közel a tengerhez, vendégszobája is van, külön 

fürdőszobával. Valahányszor Lew visszamegy kezelésre, legalább 

hetenként egyszer beutazom busszal a buszpályaudvarra, 

hogy meglátogassam. Ebbe az egész nap beletelik. Sose hittem 

volna, hogy tovább fogok élni, mint ő, és talán nem is fogok, 

mert bár több mint húsz év óta tudok a Hodgkin-kórjáról, hoszszú, 

tünetmentes időszakaiban sokkal szívósabb volt nálam, és 

sokkal több mindent csinált. Ezúttal azonban már hosszabb ideje 

soványabbnak, letörnek és fatalistának látszik, bár Claire, aki 

beszélni szokott Teemerrel, jobban aggódik a lelkiállapota, mint 

a betegsége miatt. 

– Hányok tőle, hogy folyton rám jön az émelygés – 

mondta nekem legutóbb, mikor négyszemközt beszéltünk, 

mintha már készülődne feladni az egészet, és nem tudtam volna 

megmondani, hogy ezt tréfának szánja-e. 

dik. 

Kipróbáltam hát a saját viccemet. – A helyes szó az émelye- 

– Micsoda? 

-[301]-

– A helyes kifejezés: émelyedik a gyomrom, Lew. Nem az, 

hogy rám jön az émelygés. 

– Sammy, ne legyél már megint ekkora fasz. Most ne. 

Ettől ostobának éreztem magam. 

Nem úgy néz ki, hogy majd a gyerekeimmel élek, mikor 

megöregszem, ezért félretettem némi pénzt a majdani öregotthonra. 

Várom a prosztatarákomat. Hamarosan talán újra megnősülhetnék, 

ha a jómódú özvegyasszony barátnőm valaha is 

leküzdi pénzügyi bizalmatlanságát, és azt mondja, hogy össze 

kellene házasodnunk. De mennyi időre? Még hét évre? Hiányzik 

nekem a családi élet. 

Glenda szerint az az egy, ott a táncterem mellett, nem 

számított. – Nahát! – mondta mindig nevetve, és hitetlenkedve 

csóválta a fejét, valahányszor felidéztük ezt az élményemet. 

– Fogalmad se volt semmiről, ugye? 

– Nem, nem volt. 

– És most már ne is próbálkozz ezzel a gyere-segíts-nekem 

színjátékkal. 

Nem volt ez mindig színjáték. Szinte valamennyi nő, akivel 

együtt voltam, tapasztaltabbnak látszott nálam. Azt hiszem, 

kétfajta férfi van, és én a második fajtába tartozom. 

Ő először a főiskolán csinálta, amikor először volt távol 

hazulról, azzal a férfival, akihez a diploma után hamarosan 

férjhez ment, aki hamarabb lett rákos, mint ő, melanomát kapott, 

de aztán még kétszer megnősült, sőt egy további gyermek 

apja lett. Nekem csak a háború után nyílt esélyem főiskolára 

menni, és addigra már nem sok bajjal járt ágyba bújtatni egy 

lányt, mert már nem voltam annyira tapasztalatlan, és a legtöbb 

lány is csinálta. 

-[302]-

Appleby úgy tette meg az utat a brazíliai Natalból 

Ascension szigetére, hogy végig rádióirányítással navigált, a 

bombatérben a meghosszabbított utazáshoz szükséges pótlólagos 

üzemanyagtartállyal. Nem bízott többé Yossarian 

mágneskompaszos navigálásában, mint ahogy maga Yossarian 

se, aki épp ezért nem is sértődött meg túlságosan. Appleby volt 

az, aki egyre jobban neheztelt rá. Mint Yossariantól megtudtam, 

aki ennyit azért megtanult, annak, hogy kizárólag a rádióirányításra 

támaszkodtunk, kockázatai is voltak, mert így nem egyenesen, 

hanem körkörös útvonalon közelítettük meg a nyolcórányira 

lévő szigetet, és több benzint fogyasztottunk. 

További dolgokat tudtam meg a háborúról, a kapitalizmusról 

és a nyugati társadalmakról Marokkóban, Marrakechben, 

mikor láttam a luxusszállodák teraszain a gazdag franciákat 

a gyerekeikkel meg a kiöltözött feleségeikkel, ahogy iszogatták 

a koktéljaikat, és miközben mások inváziót indítottak 

Normandiában, majd később Dél-Franciaországban, önelégülten 

várták a pillanatot, hogy amazok visszafoglalják a hazájukat, 

és lehetővé tegyék nekik, hogy visszatérjenek, és visszakaphassák 

a birtokaikat. Az algériai Constantineban, az óriási 

amerikai utánpótlási központban, ahol két hétig vártunk, amíg 

megkaptuk a végleges beosztásunkat egy bombázóhadosztályba, 

először tudtam meg kissé közelebbi dolgokat Sigmund 

Freudról. Közös sátorban laktam egy nálam idősebb szanitéccel, 

aki szintén a beosztására várt, szintén olyan novellákat akart írni, 

mint William Saroyan, és szintén biztos volt benne, hogy 

képes is rá. Egyikünk se fogta fel, hogy egynél több Saroyanra 

nincs szükség. Manapság pedig Saroyan jelentéktelenségéből 

akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy egyre se volt 

nagy szükség. Kicseréltük egymással a kiolvasott könyveinket. 

– Álmodtad már valaha, hogy kihullanak a fogaid? – 

kérdezte tőlem egy szép napon ravaszul, minden apropó nélkül, 

miközben egész más dolgokról beszélgettünk. Mást nem is 

-[303]-

igen tudtunk csinálni, amíg csak üldögéltünk és vártunk. Ha 

akartuk, softballozhattunk vagy röplabdázhattunk. Óva intettek 

minket, nehogy bemenjünk Constantine-ba whiskyt vagy nőket 

hajkurászni, és folyton egy meggyilkolt közlegény meséjével riogattak, 

akit kiherélve találtak, és a herezacskóját a szájába 

varrták, de úgy gondoltuk, hogy ezt valószínűleg csak kitalálták. 

A kérdése célba talált. Úgy rezzentem össze, mintha hirtelen 

egy bűvös gondolatolvasó mellett találtam volna magam. – 

Igen, szoktam ezt álmodni! – ismertem be naivan. – Az éjjel is 

ezt álmodtam. 

Elégedetten bólintott. – Tegnap kiverted – állította habozás 

nélkül. 

– Le vagy te szarva! – vágtam vissza hevesen, miközben 

bűntudatosan töprengtem, ugyan hogy jöhetett rá. 

– Az nem bűntett – védekezett megnyugtatóan. – Még 

csak nem is bűn. Nők is csinálják. 

Ebben az utóbbiban akkor még nem hittem. Majd meg leszek 

lepve, biztosított róla. 

Miután leszálltunk Pianosában, elbűvölten bámultuk a 

hegyeket meg az erdőket, melyek egész közel voltak a tengerhez, 

miközben vártuk a járműveket, amelyek majd csomagjainkkal 

együtt elvisznek a századunk irodájába, ahol jelentkezhetünk 

a parancsainkkal, és megkapjuk a sátorbeosztásunkat. 

Május, napsütés – gyönyörű volt minden. Alig moccant valami. 

Megkönnyebbültünk, amiért biztonságosan odaértünk. 

– Jó munka volt, Appleby – dicsérte meg Yossarian alázatosan, 

mindnyájunk nevében szólva. – Soha nem jött volna öszsze, 

ha rám kellett volna bíznotok magatokat. 

– Ez a része engem nem érdekel – mondta Appleby engesztelhetetlenül, 

a maga nyugodt texasi hangsúlyával. – 

-[304]-

Megszegted az előírásokat, és megmondtam, hogy ezt jelenteni 

fogom. 

A századirodán, ahol az udvarias szolgálatvezető, 

Towsend őrmester üdvözölt minket szívélyesen, Appleby alig 

tudta fékezni magát, amíg végeztek a formalitásokkal. Utána 

aztán a sértett dühtől szinte remegő arccal, összeszorított ajakkal 

kérte, sőt követelte, hogy beszélhessen a századparancsnokkal 

legénysége egyik tagjának mindennapos fegyelemsértése 

miatt, aki nem volt hajlandó bevenni az Atabrin tablettáit, és 

nem engedelmeskedett az erre vonatkozó közvetlen parancsnak. 

Towsend visszafojtotta a meglepetését. 

– Benn van? 

– Igen uram. De várnia kell egy kicsit. 

– Addig szeretnék beszélni vele, amíg mindnyájan együtt 

vagyunk itt, hogy a többiek is tanúsíthassák. 

– Igenis, értem. Ha óhajtják, mindnyájan leülhetnek. 

A századparancsnok egy őrnagy volt, akinek a vezetékneve 

is Őrnagy volt, mulattam is a dolog furcsaságán, mihelyt 

megláttam. 

– Igen, akkor azt hiszem leülünk – mondta Appleby. 

Mi többiek hallgattunk. – Őrmester, körülbelül meddig 

kell várnom? Még egy csomó tennivalóm van ma, hogy teljesen 

felkészülhessek, és holnap korán reggel frissen szállhassak csatába 

abban a percben, amikor akarják. 

Nekem úgy tűnt, hogy Towsend nem hisz a fülének. 

– Uram? 

– Tessék, őrmester. 

– Mit is kérdezett? 

-[305]-

– Körülbelül meddig kell várnom, hogy bemehessek az 

őrnagyhoz? 

– Csak addig, amíg el nem megy ebédelni – válaszolta 

Towsend őrmester. – Akkor tüstént bemehet. 

– De hát akkor már nem lesz odabenn, igaz? 

– Nem, uram. Őrnagy őrnagy csak ebéd után jön vissza az 

irodájába. 

– Értem – döntött határozatlanul Appleby. – Akkor azt hiszem 

jobb lesz, ha ebéd után jövök vissza. 

Schroeder meg én csak álltunk némán, mint mindig, amikor 

a tisztek az ügyeiket intézték. Yossarian is csak hallgatott 

figyelmesen, arcán metsző kíváncsisággal. 

Elsőkét Appleby ment ki az ajtón. Mihelyt én is kiléptem 

mögötte, hirtelen megtorpant, és felhördülve hátrált felém. Tekintetem 

követte a tekintetét, és biztos voltam benne, hogy egy 

magas, fekete hajú tisztet látok, aranyos őrnagyi rangjelzéssel, 

aki éppen kiugrott a századiroda ablakán, és a sarkon befordulva 

elcserkészett a látóhatárról. Appleby görcsösen lehunyta a 

szemét, és úgy rázta a fejét, mintha attól félne, hogy tüstént 

rosszul lesz. 

– Te is... – kezdte, de aztán Towsend őrmester tapintatosan 

megérintette a vállát, és közölte vele, hogy ha még mindig 

akarja, akkor most bemehet Őrnagy őrnagyhoz, mivel Őrnagy 

őrnagy éppen most ment el. Appleby tüstént visszanyerte katonás 

tartását. 

– Köszönöm, őrmester – felelte roppant hivatalosan. – 

Hamarosan visszajön? 

– Ebéd után tüstént vissza fog jönni. Akkor ön kénytelen 

lesz tüstént kijönni tőle, és kinn megvárni, amíg elmegy vacso- 

-[306]-

ázni. Őrnagy őrnagy soha senkit nem fogad az irodájában, mikor 

benn van az irodájában. 

Appleby néhány pillanatig átható tekintettel meredt 

Towsend őrmesterre, aztán a rendreutasítás szigorúan udvarias 

hangjához folyamodott. – Őrmester – mondta, majd szünetet 

tartott, mintha arra várna, hogy biztos lehet az altiszt osztatlan 

figyelmében –, maga bolonddá akar tenni, csak azért, mert új 

ember vagyok a századánál, maga meg már régen a tengerentúlon 

van? 

– Ó, nem, uram – felelte Towsend. – Amit mondtam, azt 

parancsba kaptam. Megkérdezheti Őrnagy őrnagytól, mikor 

majd beszél vele. 

– Pontosan ez a szándékom, őrmester. Mikor beszélhetek 

vele? 

– Soha. 

De Appleby írásban is beadhatja a jelentését, ha akarja, tette 

hozzá az őrmester. Két-három hét múlva gyakorlatilag mi is 

veteránok lettünk, és az ügynek már nem volt többé jelentősége, 

még Appleby számára sem. 

Appleby hamarosan élgépvezető pilóta lett, és egy 

Havermeyer nevű tapasztaltabb bombázótiszttel rakták párba. 

Eleinte Yossarian is elég jó volt ahhoz, hogy élbombázótiszt lehessen, 

őt egy McWatt nevű kedves pilótával párosították öszsze. 

Később már jobb szerettem Yossariannal repülni, mert 

gyorsabbak voltak a bombavető rárepülései. 

Úgy éreztem, megvan mindenünk. A sátrak kényelmesek 

voltak, és én nem láttam senkivel szemben semmiféle ellenségességet 

megnyilvánulni. Olyan békésen megfértünk egymással, 

amit sehol másutt nem tartottam volna megvalósíthatónak. 

Ahol Lew volt, Európában, a gyalogságnál, ott dúlt a halál, a 

terror, a gyalázkodás. Mi legtöbbször szerettünk jókat mulatni, 

-[307]-

és nem gyászoltuk mélyen időnkénti veszteségeinket. Mindkét 

kantinunkat ugyanaz a tiszt, Milo Minderbinder vezette, aki ma 

nagyiparos és nagy export-importőr, ő pedig kitűnő munkát 

végzett, a legjobbat az egész földközi-tengeri hadműveleti térségben, 

mint azt mindenki tudta. Minden reggel friss tojást kaptunk. 

A konyhán olasz munkások dolgoztak Snark tizedes keze 

alatt, Milo Minderbinder toborozta őket, aki olyan helyi családokat 

is talált a közelben, akik örömmel kimosták és kivasalták 

a szennyesünket, gyakorlatilag semmiért. Hogy ehessünk, 

semmi mást nem kellett csinálnunk, csak teljesítenünk a parancsokat. 

Minden hétvégén szódás fagylaltot kaptunk, a tisztek 

meg mindennap. Csak akkor jöttünk rá, mikor a francia partok 

mellett a tengerbe pottyantunk Orr-ral, hogy Milo szódás fagylaltjaihoz 

azokból a szénsavpatronokból került ki a szénsav, 

amelyeknek a mi Mae West mentőmellényeinkben kellett volna 

lenniük, hogy felfújják őket. Mikor Hóden meghalt, arra is rájöttünk, 

hogy Milo a morfiumos fecskendőket is kiszedte az elsősegélycsomagokból. 

Mikor azon az első napon elkezdtem beköltözni a sátramba, 

sok-sok repülőgép hangját hallottam, mire megálltam, és 

mikor fölnéztem, hat-hat gépből álló három repülőszázadot láttam, 

amelyek tökéletes alakzatban tértek vissza egy bevetésről, 

a szélcsendes, tiszta, kék éggel a háttérben. Aznap reggel indultak 

el egy vasúti hidat lebombázni Olaszország egyik hozzánk 

közel eső részén, egy Pietrasanta nevű város mellett, és még 

ebédidőre visszatértek. Nem volt légelhárító tűz. Nem voltak 

ellenséges vadászgépek. Amíg ott voltam, egész idő alatt soha 

nem voltak ellenséges vadászgépek. Ez a háború pontosan 

megfelelt nekem: veszélyes volt és biztonságos, pontosan úgy, 

ahogy reméltem. Olyan foglalkozásom lett, amelyet élveztem, 

és ráadásul tisztes munka volt. 

-[308]-

Két nap múlva repültem az első bevetésemre, egy híd ellen, 

egy Piambino nevű helyen. Sajnáltam, hogy nem kaptunk 

légelhárító tüzet. 

De csak addig, amíg nem láttam, hogy egy velem egykorú 

srác, Hóden hogyan vérzett el és halt meg alig néhány méterre 

tőlem, aki a gép farában voltam, és csak akkor kezdett el bennem 

derengeni az igazság, hogy azok engem is meg akartak ölni, 

tényleg meg akartak ölni. Szinte minden alkalommal ágyúkkal 

lövöldöztek rám olyan emberek, akiket nem ismertem, mikor 

felszálltam egy bevetésre, hogy bombákat szórjak rájuk, és 

ez csöppet sem volt mulatságos többé. Ezután már haza akartam 

menni. Voltak más dolgok is, amelyek szintén nem voltak 

mulatságosak, mert az általam teljesítendő bevetések számát 

először ötvenről ötvenötre, aztán hatvanra, majd hatvanötre 

emelték, és még magasabbra emelhették volna, mielőtt elérem, 

azzal a kísérteties eséllyel, hogy esetleg nem is maradok addig 

életben. Akkor harminchét bevetésem volt, és előbb még huszonhármat 

kellett repülnöm, aztán már huszonnyolcat. A bevetések 

a tetejébe keményebbek lettek, és miután Hóden meghalt, 

minden bevetésen tüstént imádkozni kezdtem, mihelyt elfoglaltam 

a helyemet a farokban lévő, hátrafelé néző bicikliülésemen, 

mielőtt felkészültem a géppuskám betöltésére és kipróbálására, 

mikor alakzatban repülve kiértünk a tenger fölé. Ma is 

emlékszem az imámra: – Édes istenem, kérlek, vezess biztonságban 

haza, és esküszöm, hogy soha többé nem szállok repülőgépre. 

– Ezt az ígéretemet később gondolkodás nélkül megszegtem 

egy terjesztői konferencia kedvéért. Soha nem meséltem 

el se Glendának, se másnak, hogy imádkoztam. 

Második hete voltam ott, amikor egy dzsipen találtam 

magam úton Bastia felé, egy Pinkard nevű hadnaggyal, akivel 

már előzőleg összebarátkoztam egy bevetésen. Ő hozta ki a 

dzsipet a kocsiparkból, és ő hívott meg, hogy menjek el vele körülnézni. 

Mikor nem voltunk bevetésen, magunk rendelkez- 

-[309]-

tünk az időnkkel. Nem sokkal ezután Pinkard lezuhant Ferrara 

fölött Kraft gépével, és feltehetőleg meghalt, a többiekkel 

együtt. A part menti sima terepen, az észak felé tartó egyenes 

úton két vigyorgó stoppos lány állt, és Pinkard csikorgóan fékezve 

megállt, hogy fölvegye őket. Pár perc múlva aztán lekanyarodott 

az útról egy bokroktól takart, lapos térségre, ahol 

nagy fékcsikorgással újra megállította a kocsit, aztán összefüggéstelenül 

makogva kifelé és lefelé mutogatott. 

– Picsi-pacsi? – kérdezte az idősebbik a két lány közül, 

amikor úgy sejtette, már érti, miről van szó. 

– Picsi-pacsi – felelte Dinkard. 

A lányok egymásra néztek és beleegyeztek, mire kiszálltunk, 

és páronként elindultunk két különböző irányba. Nekem 

az idősebbik jutott, akivel egymás derekát átkarolva ballagtunk 

el. Az én csajom a sziget partja mentén kanyargó, rozsdásodó 

vasúti sínek mellett roskadt le a földre, amelyeket már nem 

használtak. A sínek között hízódott az a fémből készült csővezeték, 

amely a benzint hozta nekünk Bastia kikötőjéből. A csaj 

tudta, mit kell csinálni. Gyorsan hozzákészült, aztán berakta 

magának. Nem éreztem olyan erős kontaktust, mint vártam, de 

nem volt felőle kétségem, hogy végre azt csinálom. Egyszer 

még fel is ágaskodtam, és élvezettel lenéztem, hogy meggyőződjek 

róla. Még Pinkard előtt végeztem, de hamarabb készen 

álltam egy második menetre, mint ő. Addigra már visszaültünk 

a dzsipbe, és a többiek közül senki nem akart újra megállni. 

Úgy egy hét múlva a németek kivonultak Rómából, és bevonultak 

az amerikaiak, történetesen éppen a franciaországi invázió 

napján. A jelek szerint a századunk ügyvezető tisztje – 

még mindig nem tudom, mi a csuda az ügyvezető tiszt, de a 

miénk egy De Coverley nevezetű őrnagy volt – két lakosztályt 

bérelt ott ki nekünk, melyeket rövid eltávozásainkon használhattunk, 

az egyiket egy elegáns műintézetben a tiszteknek, 

-[310]-

négy fő számára négy márványpadlós, tükrökkel, függönyökkel 

és csillogó-villogó fürdőszobai csapokkal ellátott hálószobával 

egy Via Nomentana nevű széles főútvonalon, ami igencsak 

kiesett az útból, és sokat kellett odáig kutyagolni, míg a mienk 

egy csigalassú liftes épület két teljes felső emeletét foglalta el, 

közvetlenül a Via Veneto mellett, a város központjában, így kényelmes 

fekvése miatt a velünk egy időben szabadságukat töltő 

tisztek sok időt töltöttek köztünk, még ott is ettek, és időnként 

elmulattak a mindig kéznél lévő lányokkal. Mi nagyobb csoportokban 

jártunk oda, bőséges készletekkel az élelmiszerfejadagjainkból, 

és hála Milónak és De Coverley őrnagynak, 

szakácsnőink is voltak, akik egész nap főztek ránk. A takarításhoz 

szobalányaink voltak, akiknek jól ment a soruk, hiszen ott 

dolgozhattak és velünk lehettek, jókat is mulattak, a barátnőik 

meg eljöttek látogatóba, és ott maradtak estére, gyakran éjszakára 

is a kaja meg a mulatság miatt. Minden ötletszerű vágyunkat 

egyszerűen csillapíthattuk. Egyszer, mikor bementem 

Hóden szobájába, az ágyban Yossarianra bukkantam az egyik 

szobalány tetején, aki még a kezében tartotta a partvisát, a zöld 

bugyija pedig ott hevert mellette a matracon. 

Még sehol nem éreztem magam olyan jól, mint ott, abban 

a lakosztályban, és kétlem, hogy azóta sokszor éreztem volna 

annál jobban magamat. 

Első ottani szabadságom második napján éppen visszatértem 

egy rövid, magányos sétáról, és pont akkor értem oda, mikor 

az Éhenkórász Joe-nak nevezett pilóta leszállt egy lófogatú 

konflisról két lánnyal, akik elevennek és könnyűszívűnek látszottak. 

Joe fényképezőgépet cipelt. 

– Hé, Singer Singer gyere velünk – süvöltött rám azon az 

izgatott, magas hangon, amellyel a jelek szerint mindig mindenre 

reagált. – Két szobára lesz szükségünk odafönn. Én fizetek, 

a vendégem vagy. Azt mondják, modellt állnak. 

-[311]-

Hagyta, hogy a csinosabbikkal kezdjem – fekete haj, kövérkés, 

szeplős, kerek arc, jókora didik –, és nagyon jó volt, 

ahogy Hemingway mondhatta volna, izgalmas, megnyugtató, 

kiteljesítő. Komáltuk egymást. Mikor cseréltünk, és a soványabbal 

voltam, az még jobb volt. Beláttam, tényleg igaz, hogy 

a nők is élvezni tudják. És attól fogva már mindig elég könnyen 

ment nekem is, különösen miután beköltöztem New Yorkban a 

saját kis lakásomba, és vidáman dolgoztam a Time magazin reklámosztályán. 

Tudtam beszélni, tudtam flörtölni tudtam pénzt 

költeni, rá tudtam csábítani a nőket, hogy úgy döntsenek, hogy 

elcsábítanak, így szedtem rá Glendát is, hogy miután már soksok 

hétvégét töltöttünk együtt valahol, vegyen rá, hogy költözzek 

hozzá, aztán meg összeházasodtunk. 

Attól fogva a századnál is magabiztosnak, sőt kalandvágyónak, 

nőbarátnak, majdnem kalandornak éreztem magam. Jó 

szerepem volt egy elég jó filmben. Akkoriban még mozinak neveztük. 

Úgy éreztem, minden nagyon jól megy, részemről minden 

erőfeszítés nélkül. Minden reggel friss tojást ettünk, és 

minden reggel már berakták a bombákat, mire mi kimentünk a 

gépünkhöz. Mások gondoskodtak mindenről, amire szükség 

volt, és az ehhez nélkülözhetetlen logisztikai munkában nekem 

nem kellett részt vennem. Gojok között éltem, és elboldogultam. 

Mire én odaérkeztem, számos repülő-géppuskás és repülőtiszt 

akadt köztünk, aki már teljesítette az előírt számú harci 

bevetését. Megrepülték az ötven bevetésüket, de sokat rádumáltak 

közülük, hogy miközben várják a parancsot, amely viszszavezényli 

őket az Államokba, repüljenek még egyszerkétszer, 

mikor ilyen-olyan okból egy-két napig kevés volt a repülőszemélyzet. 

Mielőtt a bombázóhadosztályt az olasz csizmáról 

átvezényelték a szigetre, bevetésekre repültek Monte 

Cassino és Anzio ellen, amikor a németeknek még voltak vadászgépeik 

a térségben, amelyek megtámadhatták őket, az 

-[312]-

utóbbi időkben pedig az előttem jöttek legtöbbjével együtt 

olyan forró célpontok ellen vetették be őket, mint Perugia és 

Arezzo, melyekről sokat beszéltek. Ferrara, Bologna és Avignon 

még előttem állt, a jövőmben. Amikor a szolgálati felváltásra 

jogosító bevetések számát ötvenről ötvenkettőre emelték, azokat, 

akiket még nem szállítottak át Nápolyba, az Államokba hazavezető 

útra, visszarendelték harci szolgálatra az akkor elrendelt 

további bevetések teljesítésére. És megint megfigyeltem, 

hogy ezek a veterán csatarepülők, akik sokkal többet tudtak nálam, 

vissza is mentek, mindenféle rettegés vagy felháborodás 

nélkül, némileg talán bosszankodtak a kényelmetlenség miatt, 

de nem estek pánikba és nem tiltakoztak. Én ezt bátorítónak találtam. 

Baj nélkül életben maradtak, és idővel haza is mentek. 

Legtöbbjük nem volt sokkal idősebb nálam. Végigcsinálták, és a 

hajuk szála sem görbült. Én is így leszek vele. Úgy éreztem, 

nagyjából elkezdődik a felnőtt életem. Abbahagytam az onanizálást. 

-[313]-

– Milyen nyelven? 

18. DANTE 

– Természetesen fordításban. Tudom, hogy nem olvasol 

olaszul. 

– Háromszor vagy négyszer – emlékezett Yossarian Dante 

Divina Commediájára, miközben a liftre vártak, miután Michael 

elhajította befejezett műalkotását. – Egyszer még sráckoromban... 

valamikor többet olvastam, mint amennyit te valaha olvasni 

akartál. Egyszer meg a reneszánsz irodalomról szóló kollégiumon, 

Noodles Cookkal. Azóta is talán még egypárszor, különösen 

az Infernót. Soha nem elégített ki annyira, amennyire 

kellett volna. Miért? 

– Ez engem arra emlékeztet – mondta Michael a 

KIHABUP épületére utalva, ahová most külön-külön céllal 

igyekeztek, Michael a videomonitorokat készült ellenőrizni M2vel, 

Yossarian pedig leszállni a mélybe McBride-dal, szükség 

esetére golyóálló mellényekbe öltözött és altatógolyós puskákkal 

felfegyverkezett zsarukkal, az első lépcsőház alatti kutyák 

ellen. – Már ez a név is. Kikötő, hatóság, pályaudvar. Ami azt is 

jelenti, hogy végállomás. Sohase próbáltam – folytatta dacos és 

hencegő hangon. – De valahányszor eszembe jut ez a pályaudvar, 

mindig úgy képzelem el, hogy Dante Infernója talán ezt ábrázolja. 

– Ez új felfogás – jegyezte meg Yossarian szárazon. Rajtuk 

kívül nem volt más a liftben. 

– Azzal az eltéréssel – javította ki magát Michael lefelé a 

liftben –, hogy a KIHABUP épülete a szabadban áll. Mint valami 

normális épület. 

-[314]-

– Ettől még csak rosszabb, nem? – mondta Yossarian. 

– A pokolnál? – rázta Michael a fejét. 

– Sartre azt mondja, a pokol a többi ember. El kellene olvasnod. 

– Nem akarok Sartre-t olvasni. Ha komolyan mondta, akkor 

szamárság. Úgy hangzik, mintha csak azért mondta volna, 

hogy a magadfajták idézzék. 

– Vág az eszed. 

– Lassan hozzászokunk – mondta Michael. 

– Nem teszi ez még rosszabbá? Gondolod, hogy akik a 

pokolban vannak, nem szoknak hozzá? – tette hozzá nevetve 

Yossarian. – Danténál válaszolnak a kérdésekre, szünetet tartanak 

a kínjaik közt, hogy hosszú történeteket meséljenek. Amit 

Isten csinált, az sose ütött be jól, igaz? Még az evolúció sem. 

Michael olyasfajta művelt ember volt, aki nem talált semmi 

varázsosat A varázshegyben. Nem olvasta a Svejket, bár kedvező 

véleménnyel volt róla. Kafkát és Joseph K.-t mulatságosnak, 

de nehézkesnek és unalmasnak, Faulknert idejétmúltnak, 

az Ulyssest pedig olyan újdonságnak találta, amelynek megvolt 

a maga ideje. Yossarian azért mégis szerette. 

Az elején, fiatal apaként, mikor gyerekeinek száma már 

négyre emelkedett, Yossariannak soha, egyetlenegyszer sem jutott 

eszébe, hogy hanyatlásának éveiben még mindig közel lehet 

hozzájuk. 

– És kezdem ugyanezt érezni erről a ti irodaépületetekről 

is – mondta Michael, amikor kiléptek a liftből és elhagyták az 

előcsarnokot. 

– A miénkről – javította ki Yossarian. 

-[315]-

Michaelnek ruganyosak voltak a léptei, és zsebében volt 

az M&M fizetési csekkje, lelkes hangulata így meglepő ellentétben 

állt mogorva megjegyzéseivel. 

– Meg a többi épületről is itt a Rockefeller Centerben. 

Azelőtt magasabbak voltak, igazi felhőkarcolók. Most 

mintha azok is pokolra mennének, zsugorodnak. 

Meglehet, Michael csakugyan ráérzett valamire, tűnődött 

Yossarian, mikor kiléptek a napfényes utcára, ahol összezsúfolódtak 

a járművek, és nyüzsögtek a járókelők. Az eredeti, igazi 

Rockefeller Centert alkotó merev vonalú, egységesen ezüstös 

kővel borított karcsú építményeket mostanára az egész belvárosban 

háttérbe szorították a különcködő stílusú, merészebb 

tervek alapján épített, náluk magasabb épületek. A régi épületek 

újaknak adtak helyet, de ezek se számítottak többé sokat. A 

háztetők csakugyan alacsonyabbaknak látszottak, és Yossarian 

csökönyösen tovább tűnődött, vajon nem süllyednek-e lassan 

tényleg lefelé az avulás valamiféle irreális tengerének rejtelmes, 

iszapos mélységeibe. 

A Sixth Avenue felé terjeszkedő háztömb mentén vezető 

állásokért folyamodó meghallgatásaik végeztével már elfoglalta 

hadállásait a mellényes üzleti öltönyöket viselő jól öltözött koldusok 

sora. Egyesek McDonald’s-os papírpoharakat nyújtogatva 

alamizsnát koldultak, mások szinte ahhoz is érzéketlennek 

látszottak, hogy kéregessenek, és bámész arcuk belesüppedt a 

behúzott nyakukba. Az út túlsó oldalán még állt a korcsolyapálya, 

csodálatos tisztasággal tükrözve vissza saját jelenlétének 

ragyogó terét. A körülötte meredező irodaépületek dobozszerkezeteinek 

ablaknyílásokkal lyuggatott kőlapjai úgy meredeztek 

mint holmi lapos, unalmas monolitok, melyeket egyetlen 

kőműves faragott ki. Ha az ember megállt és hallgatózott, könynyen 

ki tudta venni a föld alatt robogó vonatok dübörgésének 

visszhangját, és érezhette a súrlódásuk kiváltotta rezgéseket. Az 

-[316]-

utca szintjén, kőbe vésve, vagy kis, kerek, arany és kék címerpajzsokon, 

mozaikból kirakva, látni lehetett minden egyes épület 

fő nagyvállalati bérlőjének a feliratát. Amikor a fennálló bérleti 

szerződéseket újratárgyalják, a régi Time-Life központot is 

hamarosan át fogják keresztelni új M&M székházra. 

A Rockefeller Center 30. szám alatt, ennek a bonyolult építészeti 

komplexumnak a legfennköltebb épületén máris nevezetes 

jelentőségű átalakulás ment végbe. Nyomtalanul eltüntették 

róla az eredeti bérlő nagyvállalat, a Radio Corporation of 

America intézményi nevét, mely híres-nevezetes szervezet 

mind a rádió- és televízióadások, mind a hálás nemzetközi tömegek 

népszerű és közönséges szórakoztatásának úttörője volt, 

helyébe pedig az épületet megvásárló nagyobb üzleti konglomerátum, 

a General Electric Company felirata került, amely a 

hadfelszerelések, mozdonyok, sugárhajtású repülőgépmotorok, 

folyamszennyezők, valamint háztartásokban használható villamos 

kenyérpirítók és takarók, továbbá villanykörték vezető 

gyártója volt. 

Az újabb név betűit ékesítő szintetikus aranyozás tartósabban 

csillogott, mint a valódi arany, és bár gyatrább volt, többet 

ért. A korcsolyapályára egy csiszolt, citromsárga aranyozású 

férfialak levegős fémszobra tekintett le, amely állítólag a mitológiai 

Prométheuszt ábrázolta, fölöttébb oda nem illően: az a 

félisten nézett le a jégre, aki az embereknek elhozta a tüzet. 

– Menjünk át – mondta Yossarian bölcsen, hogy kitérjen 

egy edzőcipős, élénk fiatalember útjából, aki félelmet nem ismerően 

csörtetett feléjük a fekete és fehér gyalogosok között, akik 

sietve utat nyitottak neki. 

Magán a korcsolyapályán, az utcaszint alatti ovális jégen 

éppen folyamatban volt az egyes menetek közötti takarítási 

szünet. A tisztogatást vigyorgó japán személyzet végezte, 

melynek tagjai lábukon korcsolyával vörös kabátot és zöld zso- 

-[317]-

késapkát, kabáthajtókájukon pedig szembetűnő kitűzőgombot 

viseltek, amelyen csillogó fehér háttér előtt rózsaszín, vigyorgó, 

túl sok fogú arc karikatúrája ékeskedett. A vörösbe és zöldbe öltözött 

ázsiai munkások kiálló arccsontjain úgy szikráztak a 

nedvességcseppek mint megannyi megfagyott könnycsepp. 

Ezek az alázatos arckifejezésű egyenruhás szolgák, akik hófehér 

kitűzőiken most is a Tilyou Steeplechase jelvényét viselték, szelíden 

együttműködve tologatták gépeiket a jég korcsolyaélekkel 

felhasogatott felszínén, miközben új, merev, csillogó jégfelületet 

biztosító friss vízréteget húztak fel az újonnan érkezők következő 

csoportjának. Akik ezek közül legkorábban érkeztek, már 

sorban álltak, és majd mindegyikük evett valamit: nyers halat 

rizzsel, sóskiflit vagy déli flekkenszendvicset, nem lévén más 

tennivalójuk, amíg nem üt az óra. 

Dantét idézgetve, Yossarian nem tudta felidézni, mi is 

fekhet ez alatt a pokolbéli jégtó alatt, ha ugyan nem magának a 

bozontos, utálatos Sátánnak a birodalma. Azt tudta, hogy mi 

van a jégpálya és a környező épületek alatt: fagyasztócsövek a 

jéghez, víznyomó fővezetékek, villamos kábelek, telefonkábelek, 

gőzcsövek az irodák téli fűtéséhez, továbbá különféle irányokba 

szétsugárzó gyalogos átjárók az utca szintje alatt üzletekkel, 

amelyek már nem voltak többé elegánsak; valamint legalább 

egy metróvonal egy másik kerületből, melyről át lehet 

szállni más irányokba közlekedő más metróvonalakra. Iszonyú 

hosszú időbe telt, de az utazó, ha volt rá ideje, jószerivel bárhová 

átszállhatott, ahova csak mennie kellett. 

– Gyerünk csak vissza – mondta újra Yossarian, nehogy át 

kelljen csörtetnie ezek közt a középosztálybeli koldusok közt, 

akiknek az eltompult arca mindig elcsüggesztette. Nem gondolta 

volna, hogy az amerikai szabadpiaci kapitalizmus már ilyen 

sok tanítványát tönkretette. 

-[318]-

Csicsergő nevetés kórusa hangzott fel a háta mögött, viszsza 

is nézett a nézőtéri szint egyik májfoltos márványoszlopa 

felé. Egy vörös hajú férfit látott, turistabottal és laza, zöld hátizsákkal, 

aki készségesen fotografálgatott egy vidám, csöndes, 

fekete hajú, keleti turistacsapatot. Yossarian úgy érezte, mintha 

már látta volna ezt az embert. Vékony ajka, narancsszínű szempillája, 

egyenes, éles orra és érzékeny, tejfehér arcbőre nem volt 

ritkaság a vörös hajúak között. Mikor visszaadta a fényképezőgépet, 

pimasz pofával Yossarian felé fordult, ami arra utalt, 

hogy tökéletesen tudja, pontosan ki az, akit ott fog találni. Amikor 

tekintetük egymásba fúródott, Yossarian tüstént úgy gondolta, 

hogy a müncheni északi temetőben találkozott vele előzőleg, 

a ravatalozó kápolnájának bejáratánál, annak a híres Mannnovellának 

az elején, és ő az a rejtélyes vörös hajú férfi, akinek a 

megjelenése és hirtelen eltűnése annyira nyugtalanította Gustav 

Aschenbachot – és aki egy szempillantás alatt eltűnt a szeme 

elől, és eltűnt a történetből. Ez a férfi hányavetien lóbálta füstölgő 

cigarettáját, mintha egyaránt megvetné őt is, a rákot is. És 

miközben Yossarian vizsgálódóan, dacosan és méltatlankodva 

visszabámult rá, a férfi olyan pimaszul vigyorgott, hogy 

Yossarian belülről megborzongott tőle. Ekkor egy elsötétített 

ablakú, hosszú, gyöngyházfehér limuzin lassított le és állt meg 

közöttük, pedig nem fékezett előtte más kocsi. Az autó hoszszabb 

volt, mint egy halottaskocsi, és egy füstös vezette. Mikor 

a limuzin továbbhajtott, Yossarian olyan abroncsnyomoktól eltorzított, 

széles, vörös csíkokat látott a földön, mintha vér csöpögött 

volna a kerekeiből, a zöld hátizsákos, vörös hajú férfi 

pedig eltűnt. Az ázsiaiak ott maradtak, és úgy fordították fölfelé 

az arcukat, mintha valami megfejthetetlen üzenetet próbálnának 

erőlködve leolvasni az üres falakról és az ablakok üvegtükreiről. 

Tudta, ha nyugat felé indulnak az Eighth Avenue-n, el 

fognak jutni a szexszalonokhoz és a szűk, „csak felnőtteknek” 

-[319]-

mozikhoz, azon az aszfaltozott bulváron, amely bal felől köti 

össze a KIHABUP épületét az ő jobb felől álló felhőkarcoló 

lu.xusbérházával,amely ugyan már csődbe ment, de semmivel 

sem működött rosszabbul, mint azelőtt. 

A napok megint rövidülni kezdtek, és nem akarta, hogy 

Michael megtudja, hogy ma már harmadszor fog randevúzni 

Melissa MacIntoshsal, és elviszi vacsorázni, majd utána megint 

moziba, ahol ujjai hegyével megint izgatóan simogatni fogja a 

nyakát meg a fülét, amitől Melissa első ízben teljesen megmerevedett, 

mogorván maga elé mosolygott, és egészen apró, kék 

szeméig elvörösödött, majd gyöngéden meg fogja tapogatni a 

térdeit, melyeket a film alatt, aztán a lakása felé a taxiban 

mindvégig összeszorított, miután már világosan megmondta, 

nem akarja, hogy aznap este fölmenjen a lakására, ahová nem is 

akart igazán fölmenni, és még közvetve sem kérte, hogy engedje 

fel. Melissa jobban szerette a mozit, mint ő. A Yossariant követő 

két férfi a jelek szerint egyáltalán nem szerette a mozit, de 

azért csak-csak követték, egy nő meg, egy piros Toyotában, teljesen 

megkompolyodott, mire parkolóhelyet talált, ahol megvárhatta 

őket, miközben hízásnak indult a mohón, zacskószámra 

falt édességektől és süteményektől. Mikor másodszor volt 

Melissával, az ápolónő már ellazította a térdeit, mintha megszokta 

volna az érintését, és teljesen átengedte magát a film élvezetének, 

de egyenesen kihúzta a hátát ízltében, és alsókarjait 

kifeszítve szilárdan összekulcsolta a combja alján a kezeit. 

Yossarian díjazta az ellenállását. Mostanára már sok mindent 

megtudott tőle, de még többet Angelától, így tudta, hogy mikor 

Melissa fiatalabb, vékonyabb, gyorsabb és fürgébb volt, igencsak 

rafinált módokon lelt trágár mulatságokat a szexben. 

– Nekem kellett megmondanom neki, hogy hogy kell – 

nevetett Angela. – A legtöbb férfi buta és nem tud semmit. És 

maga? 

-[320]-

– Kapok panaszokat – felelte Yossarian. 

– Agyafúrt ember maga – nézett rá kételkedve Angela. – 

Nem igaz? – tette hozzá gúnyos vigyorral. 

Yossarian vállat vont. Maga Melissa nem volt hajlandó 

részletekről beszélni, és mindig a rendíthetetlen illedelmesség 

légkörével vette körül magát, amikor Yossarian múltbéli és jövőbeni 

pajzán kalandokra célozgatott. 

A gyönyörteljes ötletek köréből előretekintve Yossariannak 

ünnepélyesen el kellett gondolkodnia súlyának, éveinek, 

izületeinek, mozgékonyságának és férfiasságának terhein. Abban 

nem kételkedett, hogy vissza tudja csábítani Melissát a buja 

lelkesedésnek és a készséges beletörődésnek ugyanabba a játékos 

állapotába, amely a hírek szerint korábban jellemezte. Deréktól 

felfelé nem volt igazán telt, ami segített mérsékelni 

Yossarian hevét. Kiszámolta a kockázatokat és a költségeket: 

lehet, hogy egyszer-kétszer még táncolni is el kell vinnie, és talán 

rockkoncertekre és musicalekre is, sőt esetleg televíziót meg 

tévéhíradót kell néznie vele. Bízott benne, hogy vörös rózsák 

tucatjaival, párizsi, müncheni és firenzei fehérneműk evokatív 

ígéretével végül le tudja küzdeni a baktériumoktól való félelmeit, 

és meg tudja nyerni a szívét azzal az ingerkedő trükkjeinek 

bűvös tárházából pontosan a megfelelő pillanatban, gyöngéden 

előhúzott varázslatos romantikus fogadalommal, miszerint: ha 

az enyém lennél, Melissa, tudom, mindennap meg akarnálak 

baszni. 

Azt is tudta, hogy ez hazugság. 

De eszébe jutottak azok a ritka örömök is, amelyek kielégítőbbek 

egy-egy szexuális diadal ostoba boldogságánál, azok az 

örömök, melyeken azok osztoznak, akik ismerik és kedvelik 

egymást, és tudnak együtt nevetni. És végre lett egy célja, 

amely csábítóbb volt legtöbb más céljánál. 

-[321]-

Még egy kicsit hazudozott, és azt mondta, végérvényesen 

kimondták a válását. 

Az előttük lévő sarkon kisebb csődület koldult egy lovas 

rendőr előtt. Yossarian odalökött egy dollárt egy felrepedezett 

kezű feketének, aztán egy fehérnek, akinek olyan volt a keze, 

mint egy csontvázé. El volt képedve, hogy ez még egyáltalán él. 

– Ez biztosan a legrohadtabb kibaszott város a világon – 

kesergett Michael. 

Yossarian tétován tiltakozott. – Ez az egyetlen nagyvárosunk, 

amink van – döntötte el végül –, és egyike a világ néhány 

igazi nagyvárosának. Van olyan rossz, mint a legrosszabb, de 

különb a többinél. 

Michael sápadtnak látszott, miközben más tisztes célok felé 

igyekvő polgárokkal együtt átkígyózott a homályosan valami 

váratlan szerencsére számító további lusta csavargók, koldusok 

és prostituáltak közt. Az asszonyok és lányok közül sokan 

semmit nem viseltek fekete, rózsaszín és fehér műanyag esőkabátjuk 

alatt, és a csábító hárpiák közül jó néhányan a micsodájukat 

is megvillogtatták, szőrösen vagy kopaszon, a hajlatokban 

a borotva nyomaival, mikor a rendőrök nem figyeltek éberen 

oda. 

– Utálnék szegény lenni – mormolta Michael. – Nem tudnám, 

hogy kell. 

– És nem lennénk elég dörzsöltek hozzá, hogy megtanuljuk 

– mondta Yossarian. Kaján öröm fogta el, amiért hamarosan 

kikerül az egészből. Ez is az öregkor egyik vigasza volt. – Erre 

gyere, menjünk most vissza... ez a hapsi elég őrültnek látszik, 

hogy ledöfjön. Hadd kapjon el valaki mást. Az mi ott a sarkon? 

Láttunk már valaha ilyet? 

Már láttak. A viharedzett bámészkodók mosolyogva figyelték, 

ahogy egy kopott, nyakigláb férfi borotvapengével 

-[322]-

szorgosan vagdossa a járdán egy részeg nadrágjának a farzsebét, 

hogy erőszak alkalmazása nélkül birtokába vegye a benne 

lapuló tárcát, miközben két fess, egyenruhás rendőr türelmesen 

várta, hogy befejezze, és őrizetbe vehessék, amikor munkálkodásának 

ebül szerzett gyümölcse már nála van. A jelenetet végignézte 

egy harmadik rendőr is, aki termetes pejlován ülve 

úgy felügyelte a történteket, mint holmi dózse vagy félisten. 

Pisztolytáskájában revolverrel felfegyverkezve, csillogó töltényövével 

úgy festett, mintha nyílvesszőkkel is fel lenne fegyverkezve. 

A borotvapengés férfi pár másodpercenként felfelnézett 

és ráöltötte a nyelvét. Minden rendben volt, nem történt 

semmiféle békebontás. Mindnyájan együtt játszották a szerepeiket, 

összeesküvőkként a szimbolikus együttműködésnek 

egy olyan falikárpitján, mely annyira jelentésteljes, hogy dacol 

minden magyarázattal: békés, mint a mennyország, és fegyelmezett, 

mint a pokol. 

Yossarian és Michael továbbindult, majd mikor befordultak 

a sarkon, megkerültek egy idősebb hölgyet, aki békésen 

szundikált a járdán a fal mellett, békésebben, mint ahogy 

Yossarian aludni szokott második házasságának felbomlása – 

vagy eleje és közepe – óta. Elégedetten hortyogott, és nem volt 

pénztárcája, mint Yossarian megfigyelte, miközben karon ragadta 

egy barna bőrű férfi, aki feketével kivarrott, szürke katonazubbonyt 

és gesztenyebarna turbánt viselt, majd érthetetlen 

szóáradat kíséretében bezúdult Yossariannal a korántsem zsúfolt 

indiai vendéglő forgóajtaján, ahol Yossarian asztalt foglalt 

ebédre, mint kiderült, feleslegesen. Amikor leültek a tágas 

bokszban, Yossarian mindkettőjüknek indiai sört rendelt, és 

tudta, hogy Michael sörét is ő fogja meginni. 

el. 

– Hogy tudod most ezt mind megenni? – kérdezte Micha- 

-[323]-

– Jó étvággyal – felelte Yossarian, és további csípős fűszereket 

kanalazott a tányérjára. Michaelnek salátát és tandori 

módra készült csirkét rendelt, saját magának pedig a fűszeres 

leves után bárányvindalut. Michael undort színlelt. 

– Ha én ezt megenném, rám jönne az émelygés. 

– Émelyedne a gyomrod. 

– Ne légy már olyan pedáns. 

– Én is ezt mondtam, mikor először javítottak ki. 

– Az iskolában? 

– A dél-carolinai Columbiában – mondta Yossarian. – Az a 

dörzsölt kis okostóni, az a farokgéppuskás javított ki, akiről 

már meséltem neked, Sam Singer, Coney Islandről. Zsidó volt. 

Michael leereszkedően mosolygott. – Ezt miért emeled ki? 

– Abban az időben ez még fontos volt. És vissza fogok 

menni abba az időbe. És nekem, azzal a névvel, hogy 

Yossarian? Nem, ez sem volt mindig olyan könnyű, a vörös 

nyakú déliekkel meg a bigott chicagóiakkal, akik gyűlölték 

Rooseveltet, a zsidókat, a feketéket és mindenki mást, kínéve a 

chicagói bigottokat. Az ember azt hitte volna, hogy a háború befejezése 

után ez a sok csúfság mind megváltozik és jobbra fordul. 

Nem sok minden változott. A seregben előbb vagy utóbb 

mindenki megkérdezte, miféle név a Yossarian, de mindenki 

beérte vele, mikor azt mondtam, hogy ez asszír név Sam Singer 

tudta, hogy akkor én már kivesztem. Olvasott egy novellát egy 

Saroyan nevű írótól, ami valószínűleg sehol nem kapható többé, 

mert már nem nyomják újra. Az a novella is kiveszett, mint 

Saroyan. Meg én. 

– Mi nem vagyunk asszírok – emlékeztette Michael. – 

Örmények vagyunk. Én csak félig vagyok örmény. 

-[324]-

– Viccből mondtam, hogy asszír, te tökfej. Ők meg készpénznek 

vették – nézett a fiára szeretetteljesen. – Csak Sam 

Singer jött rá, hogy miért. „Lefogadom, hogy én is lehetnék aszszír”, 

mondta egyszer nekem, és pontosan tudtam, mire gondol. 

Azt hiszem, ezzel megihlettem. Mikor eljött a leszámolás 

ideje, ő meg én voltunk az egyetlenek, akik nem voltunk hajlandók 

többet repülni a hetven bevetésnél, amit már végigcsináltunk. 

Egy lószart, hiszen a háborúnak gyakorlatilag már vége 

volt. „Lófasz a feljebbvalóm seggébe”, határoztam el, amikor 

láttam, hogy a legtöbb feljebbvalóm nem feljebb való nálam. 

Évek múlva olvastam valahol, hogy Camus azt mondta, egyetlen 

szabadságunk van, a nemet mondás szabadsága. Olvasol te 

Camus-t? 

– Nem akarok Camus-t olvasni. 

– Semmit se akarsz olvasni? 

– Csak mikor igazán unatkozom. Sok időbe telik. Vagy 

mikor teljesen egyedül érzem magam. 

– Az jó idő rá. A seregben sose éreztem egyedül magam. 

Singer az a kis fasz, nagy könyvmoly volt, és mikor látta, hogy 

ráhagyom, elkezdett úgy viselkedni velem, mint valami komikus 

okosjani. „Nem lett volna jobb, ha az ország elveszíti a függetlenségi 

háborút?”, kérdezte tőlem egyszer. Ez még azelőtt 

volt, mikor rájöttem, hogy ezek sittre vágják az embereket, amiért 

kritizálják az új politikai pártot. Michael, mi van nyugatabbra: 

a nevadai Reno vagy Los Angeles? 

– Természetesen Los Angeles. Miért? 

– Tévedsz. Ez is olyasmi, amit tőle tanultam. Dél- 

Carolinában egyik éjjel nekiesett egy nagydarab, részeg krakéler, 

a fene tudja honnan, és elkezdte minden ok nélkül püfölni. 

Viadalról szó se volt. Én tiszt voltam, bár leszedtem a stráfjaimat, 

hogy éjféli kaját kaphassak a közkatonák kantinjában, és 

-[325]-

úgy éreztem, meg kell védenem, de mihelyt közéjük álltam, és 

megpróbáltam őket szétválasztani, az a hapsi elkezdte kiverni 

belőlem a meleg szart. – Yossarian kedélyes nevetésben tört ki. 

– Atyaisten – nyöszörgött Michael. 

Mikor látta Michael kétségbeesését, Yossarian lágyan újra 

nevetni kezdett. – A vicces az... és tényleg vicces volt: még akkor 

is szinte nevettem, mikor megütött, annyira meg voltam 

lepve... hogy egyáltalán nem fájt. A fejemet meg az arcomat püfölte, 

de nem éreztem fájdalmat. Kis idő múlva aztán lefogtam a 

karjait, és az emberek szétcibáltak minket. Sam Singer oldalról 

ugrott neki, a másik géppuskásunk, Art Schroeder meg a hátára 

mászott. Mikor lecsillapították és megmondták neki, hogy tiszt 

vagyok, gyorsan kijózanodott, és majd holtra rémült. Másnap 

még a reggeli előtt megjelent a szobámban a tiszti szálláson, és 

térden állva könyörgött bocsánatért. Ezt komolyan mondom. 

Sose láttam még senkit így meghunyászkodni. Már-már imádkozni 

kezdett hozzám. Ezt is komolyan mondom. És nem akarta 

abbahagyni, még aztán se, hogy megmondtam neki, menjen 

és felejtse el. Azt hiszem, talán én is bajba kerülhettem volna, 

amiért leszedtem a hadnagyi stráfjaimat, csak hogy a közlegények 

kantinjában ehessek, de neki ez nem jutott eszébe. Nem 

mondtam meg neki, mennyire undorít, ahogy csúszik-mászik 

előttem. Akkor volt, hogy tényleg gyűlölni kezdtem, akkor gurultam 

dühbe, és parancsoltam rá, hogy kifelé. Szeretem azt 

mondogatni magamban, hogy soha nem akarok senkit ennyire 

megalázottnak látni. – Ez után a történet után Michael nem tudott 

tovább enni. Yossarian tányért cserélt vele, végzett a csirkéjével, 

és kitörölte a kenyerével a maradék rizst is. – Hál’ istennek, 

még mindig jó az emésztésem. 

– Mid nem jó? – kérdezte Michael. 

– A szexuális késztetésem. 

– Baszd meg. És még mid? 

-[326]-

– A memóriám. Elfelejtem a neveket meg a telefonszámokat, 

nem tudom mindig megtalálni azokat a szavakat, amelyekről 

pedig tudom, hogy ismerem őket, és nem tudok mindig 

visszaemlékezni arra, amit meg akarok jegyezni. Sokat beszélek, 

és kétszer mondok dolgokat. Aztán egy kicsit a hólyagom, 

meg a hajam – tette hozzá Yossarian. – Most már fehér, és Adrian 

azt mondja, nem lenne szabad beletörődnöm. Még mindig 

megpróbál egy olyan hajfestéket találni, amitől őszes szürke 

lenne. Mikor megtalálja, én nem fogom használni. Meg fogom 

neki mondani, hogy próbálkozzon a génekkel. 

– Mi az, hogy gén? Sokat beszélsz róla. 

– Azt hiszem azért, mert a génjeimben van. Ezért Teemert 

okold. Atyaisten, az a verekedés negyven évvel ezelőtt volt, és 

mintha csak tegnap lett volna. Mindenkinek, akit csak akkorról 

ismerek, problémái vannak vagy a gerincével, vagy a prosztatarákjával. 

Az a kis Sammy Singen mindenki annak nevezte. Kíváncsi 

lennék, mi lett belőle. 

– Negyven év után? 

– Majdnem ötven, Michael. 

– Épp most mondtad, hogy negyven. 

– Látod, milyen gyorsan elmúlik egy évtized? Ez így igaz, 

Michael. Te csak egy héttel ezelőtt születtél... úgy emlékszem 

rá, mintha csak tegnap lett volna... én meg egy héttel azelőtt. 

Neked fogalmad sincs róla, Michael, el se tudod képzelni... most 

még... milyen nevetséges, milyen zavarba ejtő, ha bemész valamiért 

a szobába, és elfelejted, miért mentél, ha benézel a frizsiderbe, 

és nem emlékszel, mit is akartál, vagy ha annyi olyan 

emberrel beszélsz, mint te, akik soha nem hallottak Kilroyról. 

– Most már hallottam róla – szállt vele vitába Michael. – 

De még mindig nem tudok róla semmit. 

-[327]-

– Kivéve hogy valószínűleg ebben a vendéglőben is járt – 

mondta Yossarian. – Kilroy mindenütt ott volt, ahová az ember 

a második világháborúban elment... ott látta az írásait a falon. 

Mi se tudtunk róla semmit. Ez az egyetlen ok, amiért még mindig 

szeretjük. Minél többet tudsz meg valakiről, annál kevésbé 

vagy képes tisztelni. Az után a verekedés után Sam Singer azt 

hitte, én vagyok a legkülönb ember a világon. És attól fogva soha 

nem félt többé igazi verekedésbe bonyolódni. Én ma félnék. 

– Keveredtél más verekedésbe is? 

– Nem. Egyszer majdnem összeverekedtem egy Appleby 

nevű pilótával, akivel a tengerentúlra repültem. Sose jöttünk ki 

egymással. Nem tudtam navigálni, nem is tudom, miért várták 

el tőlem. Egyszer eltévedtem egy gyakorlórepülésen, és az 

iránytű után olyan irányt adtam meg neki, amely kivitt volna 

minket Afrika felé az Atlanti-óceánra. Mind meghalhattunk 

volna, ha ő nem érti jobban a dolgát, mint én. Mekkora schmuck 

voltam én, mint navigátor. Nem csoda, hogy megsértődött. Túl 

sokat beszélek? Tudom, hogy mostanában túl sokat beszélek, 

igaz? 

– Nem beszélsz túl sokat. 

– Néha túl sokat beszélek, mert érdekesebbnek találom 

magamat azoknál az embereknél, akikkel beszélgetek, és ezt 

még ők is tudják. Te is tudsz beszélni. Nem, ténylegesen soha 

többé nem keveredtem verekedésbe. Valamikor elég erősnek 

látszottam. 

– Én nem csinálnám – mondta Michael, szinte büszkén. 

– Most már én se. Manapság ölnek az emberek. Azt hiszem, 

azért te is megtennéd, ha brutalitást látnál, és nem lenne 

rá időd, hogy végiggondoljad. Ahogy a kis Sammy Singer nekiugrott 

annak a nagy marha hapsinak, mikor látta, hogy összever. 

Ha időt hagynánk rá, meggondolnánk, hogy ne hívjuk-e fel 

-[328]-

a 911-et, vagy ne nézzünk inkább másfelé. Julian bátyád kicsúfol, 

amiért nem kezdek veszekedni valakivel egy parkolóhely 

miatt, és mert mindig megadom az elsőbbséget minden autósnak, 

aki el akarja venni tőlem. 

– Ilyesmik miatt én se verekednék. 

– Te még kocsit vezetni se akarsz megtanulni. 

– Félnék. 

– Én azért megkockáztatnám ezt az esélyt. Mitől félsz 

még? 

– Nem is akarod tudni. 

– Egyet azért sejtek – mondta Yossarian kíméletlenül. – 

Félsz miattam. Félsz, hogy meg fogok halni. Félsz, hogy megbetegszem. 

És kurva jó, hogy félsz, Michael. Mert mindez meg 

fog történni, bár én úgy teszek, mintha sose halnék meg. Ígértem 

neked további hét évet, amíg jó lesz az egészségem, de ez 

most már inkább csak hatnak látszik. Mikor én elérem a hetvenötödik 

évemet, kölyök, neked a saját lábadra kell állnod. És 

nem fogok örökké élni, tudod, még ha abba halok is bele, hogy 

megpróbálom. 

– Örökké akarsz élni? 

– Miért ne? Még ha szomorú is. Mi van más? 

– Mikor vagy szomorú? 

– Mikor eszembe jut, hogy nem fogok örökké élni – 

viccelődött Yossarian. – Meg reggelente, mikor egyedül ébredek. 

Megtörténhet ilyesmi az emberekkel, különösen az olyanokkal, 

mint én, akik hajlamosak az öregkori depresszióra. 

– Öregkori depresszió? 

– Azt is meg fogod ismerni, ha elég szerencsés leszel, és 

megéred. Meg fogod találni a Bibliában. Meg fogod találni 

-[329]-

Freudnál. Jószerivel kifogyott belőlem minden érdeklődés. Bárcsak 

tudnám, mit kívánjak. Van ez a csaj, akire most ráhajtok. 

– Erről nem akarok hallani. 

– De nem vagyok benne biztos, hogy tudok-e még valaha 

igazán szerelmes lenni – folytatta Yossarian, önmaga ellenére, 

tudván, hogy túl sokat beszél. – Félek, hogy talán már az is elmúlt. 

Van egy rossz szokásom, amire az utóbbi időben rákaptam. 

Nem, ezt mindenképpen elmondom neked. Elgondolkozom 

a nőkön, akiket valaha régen ismertem, és megpróbálom 

elképzelni, hogy nézhetnek most ki, aztán eltűnődöm, ugyan 

miért őrjöngtem értük valaha. És van egy másik szokásom is, 

amin nem tudok uralkodni, és az még rosszabb. Mikor egy nő 

megfordul, mindig, most már minden alkalommal, meg kell 

nézzem a fenekét, mielőtt el tudom dönteni, vonzó-e vagy sem. 

Azelőtt ezt sose csináltam. Nem tudom, most miért kell. És 

szinte mindig mindegyik túl széles ott lenn. Azt hiszem, még 

Frances Beach barátnőmmel se akarnék soha megismerkedni. 

Kezd cserbenhagyni a vágy, és az öröm, mely reggel eljövend, 

ahogy olvashatod a Bibliában... 

– Nem szeretem a Bibliát – vágott közbe Michael. 

– Senki nem szereti. Próbálkozz helyette a Lear királlyal. De 

te semmit nem szeretsz olvasni. 

– Ezért határoztam el, hogy művész leszek. 

– De sose próbáltad igazán, ugye? 

– Soha nem akartam igazán. Sokkal könnyebb azt akarni, 

hogy az ember semmiben ne legyen sikeres, nem igaz? 

– Nem. Jó dolog akarni valamit. Kezdek rájönni erre. Valamikor 

mindennap úgy ébredtem, hogy teli volt a fejem tervekkel, 

és alig vártam, hogy hozzájuk foghassak. Most kedvetlenül 

ébredek, és azon töröm a fejem, mit találhatnék ki, ami elszórakoztatna. 

Ez egyik napról a másikra történt. Egy szép na- 

-[330]-

pon, csak úgy egyszerűen, megöregedtem. Odalett a fiatalságom, 

pedig alig vagyok hatvankilenc éves. 

Michael szeretettel bámult rá. – Festesd be a hajadat. Festesd 

feketére, ha őszes szürkére nem lehet. Ne várj Adrianre. 

– Mint Aschenbach? 

– Aschenbach? 

– Gustav Aschenbach. 

– Már megint a Halál Velencében? Én sose szerettem különösebben 

ezt a históriát, és nem értem, te miért szereted. Lefogadom, 

tudnék néhány dolgot mondani neked, ami rossz benne. 

– Én is. De felejthetetlen marad. 

– Neked. 

– Egy szép napon talán majd neked is. 

Aschenbachból szintén kiveszett az érdeklődés, bár lekötötte 

magát a nevetséges rögeszméjével meg az önáltatásával, 

hogy még mindig sok tennivalója maradt. Az intellektus művésze 

volt, aki belefáradt és ráunt arra, hogy olyan terveken dolgozzék, 

amelyek még legtürelmesebb erőfeszítéseinek sem adják 

meg többé magukat, és tudta, hogy most már csak mímeli az 

erőfeszítést. De azt nem tudta, hogy már túl van igazi alkotó 

életén, és mind ő, mind korszaka lezárul, akár tetszik ez neki, 

akár nem. Pedig ő éppen csak ötven múlt. Yossarian ebben 

előnyben volt vele szemben. Aschenbachnak soha nem volt sok 

olyasmije, melynek élvezetét megengedhette volna magának. 

Furcsa természet volt, aki iránt Yossarian most empátiát érzett: 

ez az ember úgy élt, mint egy összeszorított ököl, és minden 

napját ugyanazzal a hideg zuhannyal kezdte, minden reggel 

dolgozott, és semmit nem kívánt jobban, mint hogy este is folytatni 

tudja a munkáját. 

-[331]-

– Feketére festette a haját – mesélte Yossarian, mint valami 

egyetemi előadó –, könnyen ráállt, mikor a borbély rábeszélte 

erre, meg arra is, hogy festéket kenjen a szeme köré, a csillogás 

illúzióját keltve, leheletnyire kipirosítsa az orcáját, megvastagítsa 

a szemöldökét, arckrémmel letörölje a kor nyomait a bőréről, 

színezéssel és árnyalással kikerekítse az ajkait, és így is kilehelte 

a lelkét, mikor eljött az ideje. És semmit nem kapott cserébe a 

fáradságáért, csak azt a gyötrő érzékcsalódást, hogy beleszeretett 

egy fiúba, akinek csorbák voltak a fogai és vörös volt az orra. 

A mi Aschenbachunk még arra sem tudta rávenni magát, 

hogy drámai halált haljon, még csak nem is a járvány vitte el. 

Egyszerűen lehajtotta a fejét, és kiadta a lelkét. 

– Szerintem te megpróbálod ezt úgy előadni – mondta 

Michael –, hogy jobbnak hasson, mint amilyen valójában. 

– Lehetséges – mondta Yossarian, akit lelkiismeretfurdalás 

gyötört, hogy hátha így is tett –, de ez az, ahol én állok. 

Itt van, amit Mann akkor írt: hónapok óta fenyegetés lebeg Európa 

fölött. 

– A második világháború? – találgatta Michael, hogy a 

kedvébe járjon. 

– Az első világháború! – javította ki nyomatékosan 

Yossarian. – Mann már akkor előre látta, merre tart az a kormányozhatatlan 

gépezet, amelyet mi a civilizációnak nevezünk. És 

itt van az, ami az életem második felében a sorsom lett. Milo jóvoltából 

keresem a sok pénzt, holott nem szeretem és megvetem. 

És azon kapom magam, hogy azonosulok az önsajnálatban 

egy fiktív német regényalakkal, akinek se humora, se semmi 

más szeretetre méltó tulajdonsága nincs. Hamarosan még mélyebbre 

fogok leszállni a KIHABUP-ba McBride-dal, hogy kiderítsem, 

mi van ott. Az lenne az én Velencém? Egyszer Párizsban 

megismerkedtem valakivel, egy kulturált könyvkiadóval, aki 

soha nem tudta rávenni magát, hogy elmenjen Velencébe, e mi- 

-[332]-

att a kisregény miatt. Ismertem egy másik férfit, aki még egy 

hétig se tudott semmiféle hegyi üdülőhelyen vakációzni A varázshegy 

miatt. Szörnyű álmai voltak, azt álmodta, hogy ott fog 

meghalni, és ha ott marad, soha nem fog elevenen elszabadulni, 

és másnap elpucolt, mint a fene. 

– Össze fognak Minderbinderék házasodni Maxonékkal? 

– Mindketten csak menyasszonyokat tudnak ajánlani. Én 

M2-t javasoltam. 

– Mikor mentek oda vissza McBride-dal? 

– Mihelyt az elnök azt mondja, hogy esetleg eljön, és engedélyt 

kapunk rá, hogy megvizsgáljuk a helyet. Ti mikor mentek 

oda M2-vel? 

– Mihelyt megint begerjed, és trágár képeket akar nézni. 

Én is az M&M-től kapom a fizetésemet. 

– Ha a víz alatt akarsz élni, Michael, akkor meg kell tanulnod 

úgy lélegezni, ahogy a halak. 

– Neked milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban? 

– Hogy soha nem volt választásunk. Nem érzem jól magam, 

de nem is érzem rosszul. Ez a mi természetes végzetünk, 

ahogy Teemer mondaná. Biológiailag új faj vagyunk, és még 

nem tanultunk meg beilleszkedni a természetbe. Szerinte ráksejtek 

vagyunk. 

– Ráksejtek? 

– De azért szeret minket, a rákot meg nem szereti. 

– Szerintem őrült – tiltakozott Michael. 

– Ő is így gondolja – válaszolta Yossarian –, be is költözött 

kezelésre a kórház pszichiátriai osztályára, miközben onkológusként 

tovább folytatja a munkáját. Ez őrültségnek látszik? 

– Hát nem látszik épeszűnek. 

-[333]-

– Ez nem jelenti azt, hogy téved. Láthatjuk a patologikus 

társadalmat. Mi más aggaszt még, Michael? 

– Eléggé egyedül vagyok, már mondtam neked – felelte 

Michael. – És kezdek félni. A pénz miatt is. Sikerült elérned, 

hogy aggódjak miatta. 

– Örülök, hogy hasznodra lehettem. 

– Nem tudnám, honnan szerezzek, ha nem volna. Még 

csak le se tudnék ütni valakit. Nem tudom, hogy kell. 

– És valószínűleg téged ütetének le, ha megpróbálnád 

megtanulni. 

– Még kocsit vezetni se tudok megtanulni. 

– Te is azt csinálnád, amit én, ha nem lenne pénzem. 

– Mit, papa? 

– Megölném magam, fiam. 

– Te aztán meg tudod nevettetni az embert, papa. 

– Márpedig azt csinálnám. Nem rosszabb, mint meghalni. 

A szegénységet se tudnám megtanulni, inkább feladnám. 

– Mi fog történni a rajzokkal, amiket csináltam? 

– Brosúrákat fognak nyomtatni belőlük, és elviszik őket 

Washingtonba, a gépről tartandó legközelebbi értekezletre. Lehet, 

hogy nekem is oda kell majd mennem. Komoly pénzt kerestél 

ezen a repülő szárnyon. 

– Befejeztem valamit, amit soha el se akartam kezdeni. 

– Ha úgy akarsz élni, mint egy hal... Michael, vannak dolgok, 

amelyeket a pénzért se te, se én nem lennénk hajlandók 

megcsinálni, de vannak dolgok, amelyeket meg kell csinálnunk, 

különben nem lesz semmink. Van még néhány éved, amíg rájöhetsz, 

hogyan gondoskodjál magadról. A Krisztus szerelmére, 

-[334]-

tanulj már meg kocsit vezetni! Sehol másutt nem tudsz élni, ha 

erre nem vagy képes. 

– Hová mennék én? 

– Akárkihez, akit látni akarsz. 

– Senki nincs, akit látni akarok. 

– Hogy otthagyhasd azokat az embereket, akikkel nem 

akarsz együtt lenni. 

– Egyszerűen tudom, hogy halálra gázolnék valakit. 

– Kockáztassuk meg. 

– Ezt már mondtad az előbb. Tényleg esküvő lesz a buszpályaudvaron? 

Szeretnék elmenni rá. 

– Majd szerzek neked meghívót. 

– Lehetne kettőt? – fordította el Michael szégyenlősen a 

tekintetét. – Marlene visszajött a városba, és egy időre szállásra 

van szüksége. Valószínűleg tetszeni fog neki. 

– Arlene? 

– Marleve, az, aki nemrég ment el. Talán most maradni 

fog. Azt mondja, azt hiszi, nem bánná, ha ügyvédként kellene 

dolgoznom. Atyaisten, esküvő azon a buszpályaudvaron! Miféle 

emberek azok, akik egy ilyen helyen akarnak esküvőt rendezni, 

csak hogy bekerüljön az újságokba a nevük? 

tel? 

– A magukfajták. 

– És miféle seggfej volt az, aki előjött egy ilyen őrült ötlet- 

– Az én fajtám – harsogta Yossarian. – A papád ötlete volt. 

-[335]-

19. A KÜKTÉTÉ 

– És hogy néz ki egy repülő szárny? 

– Mint más repülő szárnyak – vetette közbe ügyesen 

Wintergreen, amikor Milo megnémult a kérdéstől, amelyre nem 

számított. 

– És hogy néznek ki más repülő szárnyak? 

– Mint a mi repülő szárnyunk – felelte Milo, visszanyerve 

a lélekjelenlétét. 

– Olyan lesz – kérdezte egy őrnagy –, mint egy jó öreg lopakodó? 

– Nem. Csak a külsejében. 

– Abszolúte, Pickering ezredes. 

– Határozottan, Bowes őrnagy. 

Az M&M védelmi második csapásmérő támadó rohambombázóról 

tartott első értekezlet óta Pickering ezredes a korai 

nyugalomba vonulást választotta, teljes nyugdíj mellett, hogy 

kihasználja az alkalmat egy bár kevésbé mutatós, de sokkal jövedelmezőbb 

állás betöltésére az M&M Vállalkozások és Társulások 

Légügyi Ágazatánál, ahol pontosan ötvenszer annyi volt a 

kezdő évi jövedelme, mint a szövetségi szolgálatban húzott fizetése. 

Milo megkereste Bernard Bingam tábornokot is, de ő 

egyelőre elhalasztotta egy hasonló lépés megtételét abban a reményben, 

hogy előléptetik, és végre bekerülhet a Vezérkari Főnökök 

Egyesített Tanácsába, sőt ha egy jó háború csak egy kis 

esélyt is ad neki, még magába a Fehér Házba is. Szerencsére 

Pickering ott volt és segített, mert ez a Minderbinder-bombázóról 

tartott újabb értekezlet csiklandósabbnak bizonyult az 

-[336]-

előzőknél. Már az is utalt az előttük álló nehézségekre, hogy a 

megbeszélésen váratlanul megjelent a kövér ember a külügyminisztériumból 

meg a sovány ember a Nemzetbiztonsági Tanácsból. 

Már nem volt titok, hogy mindketten a Milóval versengő 

Strangelove-féle ajánlat párthívei, és csak azért ültek az 

ívelt asztal két ellenkező végére, hogy azt a benyomást keltsék, 

miszerint külön-külön és függetlenül szólamlanak fel. 

Mindketten hívatásos diplomaták voltak, akik rendszeres 

időket töltöttek távol Strangelove Társakként, újonnan beszerzett 

készletekkel töltve fel azokat a közvetítői befolyásokat és 

pompás kapcsolatokat, amelyek a dagályosság mellett a 

Strangelove-birodalom legfőbb árucikkei voltak. További okot 

adott Milónak a megrökönyödésre egyik szövetségesének távolmaradása: 

C. Porter Lovejoynak ugyanis más elfoglaltsága 

akadt, és Milo attól félt, talán éppen egy másik, a Strangeloveféle 

Ultraszuperről tartott hasonló KÜKTÉTÉ-ülésen van, 

Strangelove szövetségeseként. 

Bingam tábornok nyilvánvalóan el volt ragadtatva, amiért 

más fegyvernemek nála magasabb rangú tisztjei, valamint 

atomügyek és más azokhoz kapcsolódó homályos tudományterületek 

kitűnőségei előtt csillogtathatja képességeit. Bingam 

tudta, mikor tűzhet büszkén tollat a sapkájára. Ebben a zárt 

elitgyülekezetben még harmincketten vettek részt, akik mind 

alig várták, hogy felszólalhassanak, pedig tévékamerák nem is 

voltak jelen. 

– Beszéljen nekik a technológiáról, Milo – javasolta 

Bingam tábornok, hogy továbblendítse a dolgokat. 

– Hadd osszam előbb szét ezeket a képeket – felelte a jó 

előre elpróbált módon Milo –, hadd lássák, milyenek is a gépeink. 

– Ezek nagyon kedvesek – mondta egy szemüveges alezredes, 

tapasztalt tervező. – Ki rajzolta őket? 

-[337]-

– Egy Yossarian nevű művész. 


– Michael Yossarian. A katonai művészetek specialistája, 

és kizárólag nekünk dolgozik. 

Amikor Milo és Wintergreen az eligazítás szerint lement a 

KÜKTÉTÉ alagsorából az A jelzésű mélyalagsorba, a KÜKTÉTÉ 

három fegyveres őre fogadta őket, olyan egyenruhában, amilyet 

még nem láttak: vörös tábori zubbonyt, zöld nadrágot és fekete 

harctéri bőrcsizmát viseltek, mellükön csillogó, gyöngyházszín 

selyem alapon cseresznyeszínű betűkkel nyomtatott névkártyák 

ékeskedtek. Egy névjegyzékről ellenőrizték őket, és mikor megkérdezték, 

mi a jelszó, helyesen válaszoltak: „Bingam bébije.” 

Kék szegélyű, kerek, számozott kartonbelépőket nyújtottak át 

nekik, melyeket kurta fehér zsinóron a nyakukba akasztva kellett 

viselniük, majd azt az utasítást kapták, hogy menjenek 

egyenesen az A mélyalagsor „Bingam bébi” tárgyalóterembe, 

abba a kör alakú helyiségbe, amelyben most Michael képei 

olyan kedvező benyomást keltettek. 

Az összes jelenlévőt emlékeztették rá, hogy ez a gép egy 

második csapásmérő fegyver, amelyet arra terveztek, hogy a 

megmaradt védelmi erők közt átosonva elpusztítsa az első csapást 

túlélő fegyvereket és parancsnoki harcálláspontokat. 

– No mármost minden, amit ezeken a képeken látnak, abszolúte 

helyes – folytatta Milo –, kivéve azt, amely téves. Nem 

akarunk semmi olyat megmutatni, ami lehetővé tenné másoknak, 

hogy elhárítsa vagy lemásolja ezt a technikát. Ez érthető, 

ugye, Bingam tábornok? 

– Feltétlenül, Milo. 

– De honnan tudhatja itt közülünk bárki – tiltakozott a kövér 

ember a külügyminisztériumból –, hogy valójában hogy fog 

kinézni? 

-[338]-

– Mi a fasznak kéne tudnia? – vágott vissza neki 

Wintergreen. 

– Láthatatlan – tette hozzá Milo. – Miért kellene látnia? 

– Úgy sejtem, nem is kell tudnunk, igaz? – ismerte el egy 

altábornagy, majd egy tengernagy felé pillantott. 

– Miért kell ezt nekünk tudnunk? – töprengett egy másik. 

– Előbb vagy utóbb – füstölgött Strangelove sovány párthíve 

– a sajtó majd tudni akarja. 

– A sajtónak lófasz a seggébe – mondta Wintergreen. – 

Mutassák meg nekik ezeket. 

– Ezek valódiak? 

– Mi a lófaszt számít, hogy ezek a kibaszott képek valódiak-e 

vagy sem? – kérdezte Wintergreen. – Mikor rájönnek, hogy 

hazudtunk, csak megint kapnak tőlünk egy kibaszott sztorit. 

– No, most az én kibaszott nyelvemen beszélnek, uraim – 

mondta a tengerészgyalogosok parancsnokának az adjutánsa. 

– Én meg megtapsolom a kibaszott őszinteségét – ismerte 

el egy ezredes. – Tengernagy úr? 

ke? 

– Ezzel együtt tudok élni. Hol van az a kibaszott pilótafül- 

– Benn a kibaszott szárnyban, minden mással együtt. 

– Kétfős személyzettel lesz ez olyan hatékony – kérdezte 

valaki –, mint ha magával vinne kibaszott négy főt? 

– Sőt – mondta Milo. 

– És az mi a kibaszott lófaszt számít, hogy kibaszottan hatékony, 

vagy nem? – kérdezte Wintergreen. 

– Én értem, mi itt a kibaszott lényeg, uram – mondta 

Bowes őrnagy 

-[339]-

– Én nem. 

– Együtt tudok élni ezzel a kibaszott lényeggel. 

– Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mi itt a kibaszott 

lényeg. 

– Milo, a maga szemszögéből? 

Nem volt ott semmiféle szög. A repülő szárny lehetővé 

tette, hogy a gépet radarvisszaverő anyagból, lekerekített szélekkel 

lehessen legyártani. A kibaszott ajánlat, magyarázta 

Wintergreen, egy kibaszottan nagy hatótávolságú repülőgépről 

szól, amely mindössze két kibaszott pilótával barangol majd a 

kibaszott ellenség területe fölött. A gép még a levegőben való 

újratankolás nélkül is a teljes bombaterhével el tud jutni onnan 

San Franciscóba. 

– Ez azt jelenti, hogy meg tudjuk bombázni innen San 

Franciscót, és további benzin nélkül vissza tudunk jönni? 

felé. 

– Még New Yorkot is meg tudjuk bombázni, útban vissza- 

– Ne komolytalankodjanak, emberek – adta ki a parancsot 

egy vezérőrnagy – Ez háború, nem társadalmi tervezés. Hányszor 

kell üzemanyaggal feltölteni Kínáig vagy a Szovjetunióig? 

– Kétszer vagy háromszor útban odafelé, hazafelé pedig 

talán egyszer se, hacsak ön nem szentimentális. 

És egyetlenegy M&M bombázó ugyanakkora bombaterhet 

képes hordozni, mint az a tizenhárom vadászbombázó összesen, 

amelyeket Ronald Reagan a Líbia elleni légitámadásnál bevetett 

– mikor is? –1986 áprilisában. 

– Mintha csak tegnap lett volna – tűnődött egy idősebb légierős 

álmatagon. 

-[340]-

– Olyan gépet tudunk adni maguknak – ígérte 

Wintergreen –, amelyik ezt tegnap fogja megcsinálni. 

– Ssssss! – mondta Milo. 

– A Ssssss? – mondta a katonai nevezéktan szakértője. – 

Tökéletes név egy zajtalan bombázónak. 

– Akkor Ssssss! a neve a gépünknek. Gyorsabban megy a 

hangnál. 

– Gyorsabban megy a fénynél. 

– Meg tud bombázni valakit, mielőtt még elhatározná. 

Döntse el ma, megvalósul... tegnap! 

– Igazából nem gondolom – mondta valaki –, hogy szükségünk 

lenne egy olyan repülőgépre, amelyik már tegnap meg 

tud bombázni valakit. 

– De gondolja csak át a lehetőségeket – érvelt 

Wintergreen. – Megtámadják Pearl Harbort, maguk meg előző 

nap lelövik őket. 

– Ezzel együtt tudnék élni. Mennyit kell még... 

– Várjunk csak egy percet, álljunk meg egy percre – 

könyörgött valaki más a lázongva mocorgók közül. – Hogyan 

lehetséges ez? Artie, mehet valami gyorsabban, mint a fény? 

fény 

– Hogyne, Marty A fény gyorsabban tud menni, mint a 

– Olvassa el a kibaszott Einsteint! – üvöltötte Wintergreen. 

– És a mi első bevetésképes gépünk riadókészültségben 

állhát a 2000. évben. Az lesz ám a valami, amit ünnepelhetnek! 

– Mi történik, ha előbb keveredünk atomháborúba? 

– Akkor nem fog rendelkezésünkre állni a gyártmányunk. 

Várniuk kell. 

-[341]-

– Akkor hát a maguk bombázója a béke eszköze? 

– Igen. És van továbbá egy emberünk, akit be fogunk vetni 

– árulta el Milo –, aki nehézvizet tud előállítani maguknak 

belülről. 

– Nekem kell ez az ember! Bármi áron! 

– Feltétlenül, dr. Teller? 

– Okvetlenül, Rickover tengernagy 

– És a mi békét szolgáló eszközünk felhasználható arra is, 

hogy súlyos bombarakományokat dobjunk le nagyvárosokra. 

– Nem szeretünk civileket bombázni. 

– De, igen, szeretünk. Igen költséghatékony. A mi Ssssss!nket 

továbbá hagyományos bombákkal is felszerelhetik, a meglepetésszerű 

támadásokhoz. Az lesz csak a nagy meglepetés, ha 

nem lesznek atomrobbanások. Ezeket baráti országok ellen is 

használhatják, tartós radioaktív sugárzás nélkül. Meg tudja ezt 

a Strangelove is csinálni? 

– Porter Lovejoy mit mondott? 

– Nem bűnös. 

– Úgy értem, a vád alá helyezése előtt. 

– Hogy vegyük meg mind a két gépet. 

– Van pénz mind a kettőre? 

– Az nem számít. 

– Ezt én nem szeretném megmondani az elnöknek. 

– Van egy emberünk, aki majd beszél az elnökkel – bökte 

ki önként Milo. – Yossariannak hívják. 

– Yossarian? Hallottam már ezt a nevet. 

– Ő egy nagyon híres művész, Bernie. 

-[342]-

nok. 

– Hát persze, ismerem a munkáit – mondta Bingam tábor- 

– De ez egy másik Yossarian. 

– Nem jött még el az ideje, hogy tartsunk megint egy kis 

szünetet? 

– Lehet, hogy szükségem lesz Yossarianra – motyogta 

Milo eltakarva a tenyerével a száját –, hogy beszéljen Noodles 

Cookkal. És hol a picsában van az a lelkész? 

– Állandóan mozgásban tartják, uram – suttogta Pickering 

ezredes. – Nem tudjuk, hol a picsában van. 

Úgy alakult, hogy a tízperces szünetből alig ötperces szünet 

lett, melynek során bemasírozott a terembe a KÜKTÉTÉ hat 

őre, akik egy születésnapi szedertortát hoztak Bemard Bingam 

tábornoknak, az őt dandártábornokból vezérőrnaggyá előléptető 

okmányokkal együtt. Bingam első kísérletre elfújta a gyertyákat, 

aztán kedélyesen megkérdezte: 

– Van még valami? 

– Igen! Határozottan igen! – kiáltotta a kövér ember a külügyminisztériumból. 

– Én is aszondom, hogy van! – kiáltotta ugyanolyan hangosan 

a sovány a Nemzetbiztonságitól. 

A Kövér meg a Sovány versengve igyekezett a lehető legtöbbet 

kihozni abból a tényből, hogy az M&M Ssssss!-ének 

számos vonása azonos a jó öreg Lopakodóéval. 

– Uram, az önök kibaszott katapultülései eredetileg a kibaszott 

jó öreg Lopakodók terveiben szerepeltek. Jelentéseink 

tanúsítják, hogy a próbák során ezek a kibaszott ülések apróra 

metélték a bábukat. 

-[343]-

– Annyi próbabábut szállítunk maguknak, amennyire csak 

szükségük lesz – mondta Milo. 

A Kövér szájra esett, és beverte a pofáját. 

– Azt hiszem – szólt közbe a Hadiakadémia Humaniórák 

és Szociális Munka Karának dékánja –, ő az emberek miatt aggódott, 

nem a kibaszott bábuk miatt. 

– Annyi embert is szállítani tudunk, amennyire csak szükségük 

van. 

A Sovány megzavarodott, a Kövér elnémult. 

– Mi a biztonságuk iránt érdeklődünk, uram. Azt mondja, 

az önök gépei hosszú időszakokon át, akár évekig a levegőben 

tudnak maradni. A mi gépeinknek, amelyeknek emberek vannak 

a fedélzetén, vissza kell tudniuk jönni. 

– Miért? 

– Miért? 

– Igen, miért? 

– Mi a fasznak kellene visszajönniük? 

– Különben is mi a lófasz ütött magukba, kibaszott hülyékbe? 

– kérdezte Wintergreen, és hitetlenkedve megcsóválta a 

fejét. – A mi gépünk második csapásmérő fegyver. Pickering 

ezredes, nem beszélne ezekkel a kibaszott seggfejekkel, hogy 

elmagyarázza nekik? 

– Minden bizonnyal, Mr. Wintergreen. Uraim, mi a lófaszt 

számít, hogy azok a kibaszott gépek visszajönnek-e vagy sem? 

– Semmit, Pickering ezredes. 

– Köszönöm, Bowes őrnagy, maga pöcs. 

– Nincs mit, maga strici. 

-[344]-

– Uraim – mondta a Sovány –, jegyzőkönyvbe akarom vétetni, 

hogy kisfiú korom óta soha életemben nem neveztek 

seggfejnek. 

– Nem vezetünk jegyzőkönyvet. 

– Seggfej. 

– Segglyuk. 

– Hová menekülnének, maga fasz? – kérdezte Wintergreen. 

– Addigra jószerével itt is odalenne minden. 

– Már engedelmet – vicsorgott a Sovány, semmi kétséget 

nem hagyva afelől, hogy el van keseredve. – Maguk azt 

mondják, hogy a maguk kibaszott bombázói olyan atombombákat 

tudnak magukkal vinni, amelyek átlyukasztják az egész 

kibaszott földgolyót, mielőtt fölrobbannak? 

– A maguk kibaszott rakétái nem képesek erre. 

– Kérem, mondja el nekünk, mi a lófasznak akarnánk ezt? 

– Nos, maguk kibaszott jóemberek, a kibaszott helyzetfelméréseikben 

mindig hangsúlyozzák, hogy az ellenségnek kibaszott 

föld alatti bunkerei vannak a kibaszott politikai és katonai 

vezetői számára. 

– És mi baszottul hangsúlyozzuk ezt? 

– Az elnök nem játszik Triage-t? 

– El kéne olvasniuk, amit írnak. 

– Nem szeretünk olvasni. 

– Utálunk olvasni. 

– Nem tudjuk elolvasni, amit írunk. 

-[345]-

– Olyan bombáink vannak, amelyek százhatvan kilométernyire 

mennek le, mielőtt robbannak. A maguk jelenlegi föld 

alatti tervezési mélysége hatvanhét kilométer. Mi olyan gyújtással 

tudjuk szállítani a bombáinkat, hogy annyival mélyebben 

robbanjanak ennél, hogy senkinek ne okozzanak kárt, se a mi 

oldalunkon, se az övékén. Maguk ezzel olyan atomháborút viselhetnek, 

amely sem életet, sem vagyont nem pusztít el a föld 

felszínén. Ez humánus, nem? Azt mondanám, ez kibaszottul 

humánus. 

– Ezt én is kibaszottul humánusnak nevezném. 

– Hadd tisztázzak még egy kibaszott dolgot. Kérem, Sovány, 

hadd szóljak egy szót. Ezek a kibaszott egységek általunk 

intézett második csapásra szolgálnak? 

– Azokat az életben maradt ellenséges egységeket fogják 

megsemmisíteni, amelyeket ők az első csapásuk során nem vetettek 

be. 

– Miért ne vetnék be őket az első csapásuknál? 

– Honnan a picsából tudjam? 

– Garantálja, hogy a gépeik működni fognak? 

– Már több mint két éve működnek, azóta röpködnek ideoda 

a modelljeink. Most kell megmondaniuk, hogy tovább 

akarnak-e lépni, különben fogjuk a kibaszott Ssssss!-einket és 

elvisszük őket valahova máshova. 

– Ezt nem tehetik – mondta a Kövér. – Bocsásson meg, Sovány, 

hadd folytassam. 

– Most rajtam a sor, Kövér. Ez törvényellenes lenne. 

Milo jóindulatúan elnevette magát. – Honnan tudnák? 

Ezek a gépek láthatatlanok és zajtalanok. 

-[346]-

– A francba, el se tudom hinni ezeket a kérdéseket – 

mondta Wintergreen. – Mi a lófaszt számít, hogy működik-e 

vagy sem? A fő értéke az elrettentés. Mire bevetésre kerül, már 

semmire se jó. 

vér. 

– Még mindig van egy kérdésem. Hadd folytassam, Kö- 

– Most én vagyok soron, maga sovány fasz. 

– Nem, dehogyis, maga kövér lópicsa. 

– Ne hallgassanak erre a seggfejre – makacskodott a Kövér. 

– Ha láthatatlan és zajtalan, mi tartja majd vissza magukat 

attól, hogy eladják az ellenségnek? 

– A hazafiasságunk. 

Ezután Bingam egy utolsó szünetet indítványozott. 

– Wintergreen – súgta oda Milo a szünetben, mielőtt meghozták 

a végső döntést –, tényleg van olyan bombánk, amelyik 

ezerhatszáz kilométernyire lemegy, mielőtt robban? 

– Utána kell néznünk. Mit szólsz a jó öreg Lopakodóhoz? 

Gondolod, hogy föl fognak zárkózni? 

– Ezek igazából nem ugyanazok. A Lopakodót soha nem 

építették meg. Így a mi Ssssss!-ünk újabb. 

– Én is ezt mondanám. 

A bizottságban voltak, akik több időt akartak kapni, és 

voltak mások, mint a Kövér meg a Sovány, akik ragaszkodtak 

hozzá, hogy végezzenek összehasonlító vizsgálatot Strangelove 

Ultraszuperjével. Szükségünk lesz Yossarianra, dörmögte Milo 

csüggedten, miközben a három rangidős katonatiszt suttogva 

tanácskozott. Bingam feszülten várt. Wintergreen szemmel láthatólag 

füstölgött magában, Milo kioktatta, hogy nyugodtan 

-[347]-

abbahagyhatja, hiszen senki nem figyel rá. Végül az ellentengernagy 

fölnézett. 

– Uraim. – Beszédmódjában nem volt semmi sietség. – Mi 

most az új évszázad fegyverét keressük, amely minden más 

fegyverzetet kiegészítő jellegűvé és jelentéktelenné tesz. 

– Nem kell tovább keresniük – tanácsolta Milo reményteljesen. 

– Jómagam – folytatta a tengernagy, mintha mit sem hallott 

volna – hajlamos vagyok Bingam tábornok táborába állni. 

Bernie, ez egy újabb toll a sipkádra, amire büszke lehetsz. Javasolni 

akarom a te Ssssss!-edet. De mielőtt rögzíteném az álláspontomat, 

van egy lényegi kérdésem. – Feléjük hajolt, rákönyökölt 

az asztalra, és összekulcsolt kezére fektette az állát. – Ez a 

maga gépe, Mr. Minderbinder. Ezt most őszintén meg kell 

mondania nekem. Ha megfelelő számban harcállományba kerül, 

el tudja pusztítani a világot? 

Milo lázas pillantást váltott Wintergreennel. Úgy döntöttek, 

hogy töredelmes vallomást tesznek. Wintergreen lesütötte a 

szemét, miközben Milo szégyenlősen válaszolt a kérdésre. 

– Attól tartok, nem, uram – vallotta be pirulva Milo. – 

Lakhatatlanná tudjuk tenni, de el nem tudjuk pusztítani. 

– Ezzel együtt tudok élni! 

– Feleetlenül, Dewey tengernagy? 

– Okvetlenül, Grant tábornok. 

– Sajnálom, hogy sovány fasznak neveztem – 

mentegetődzött alázatosan a külügyminisztérium diplomatája. 

– Ez teljesen oké, maga kövér lópicsa. 

-[348]-

20. A LELKÉSZ 

Valahányszor Albert Taylor Tappman lelkészt valami 

újabb helyre szállították, továbbra is egy helyben érezte magát, 

mégpedig jó okkal. Az az ólommal bélelt lakótér ugyanis, 

amelybe bezárták, egy vasúti kocsi volt, és sem egy-egy utazás 

előtt, sem utána nem engedték meg neki, hogy kedvére elhagyja. 

Környezete így mit sem változott. 

A különféle laboratóriumok, a műszerkocsik és orvosi 

vizsgálóhelyiségek ugyanúgy kerekeken gördültek, akárcsak a 

közvetlenül a konyhája mögé kapcsolt kocsik, amelyek azoknak 

az ügyvezető tiszteknek az irodáit és szállásait tartalmazták, 

akik jelenleg azzal foglalkoztak, amit a hivatalos szóhasználatban 

mostanára már Wisconsin Projectnek kezdtek nevezni. Kocsijának 

ajtajait zárva tartották, és rövid csövű, nagy táras, automata 

rohamgéppisztolyokkal felfegyverzett egyenruhás emberek 

őrizték őket. Egy dolgot tudott meg a vonatjáról: általában 

sehová máshová nem lehetett rajta menni, csak a vonat egy 

másik részébe. 

Nem engedték meg neki, hogy leszálljon, azokat a ritka 

eseteket kivéve, amikor felkínáltak neki valamilyen korlátozott 

formájú szórakozást, amit mostanában már kivétel nélkül mindig 

visszautasított. Ezekre szabadon mondhatott nemet. Soha 

nem élvezte különösebben a mozgást és a testgyakorlást, és 

ezek most sem ejtették kísértésbe. Miközben kényelmes bőrfoteljében 

üldögélt, fájdalommentes villamos eljárásokkal javították 

az izomtónusát. Az élénkítő aerobikgyakorlatok előnyeit 

szintén minden erőfeszítés nélkül biztosították a különleges gépezetek, 

amelyek javították az érverését és a légzését, és fokozták 

a vérkeringést. Jobb lett a fizikai állapota, mint azelőtt volt, 

-[349]-

és minden reggel észlelte a borotválkozásnál, hogy egyre jobban 

is néz ki. 

Néha több napig is eltartott az út egyik helyről a másikra, 

és gyorsan felfogta, hogy a vonatnak, amelyen ül, simán, csöndesen 

és megnyugtatóan forognak a kerekei, a mozdonya zajtalan, 

sínjei meg a pályája pedig annyira megközelítik a tökéletességet, 

amennyire bármi megközelítheti, amit ezen a világon a 

mérnöki elképzelés és kivitelezés csak elérni remélhet. Minden 

kényelme megvolt. Kocsija egy pullmanlakosztályból állt, átjáró 

hálószobával, és faltól falig szürke padlószőnyeggel borított 

nappalival. Volt egy kombinált dolgozópihenő szobája, ahol a 

poliuretánnal patinássá tett, krémszínűre fakított fenyőfa padlón 

rózsaszín rózsaszirmokkal és fehér meg sárga réti virágokkal 

tarkított, sötét mexikói szőnyeg hevert. A vagon távoli végében 

pullmankonyha helyezkedett el, amelyben elfért egy asztal 

és két szék is, ott fogyasztotta el a főétkezéseit és kiegészítő 

táplálékait, miközben, ahogy rágta és nyelte az ételt, mindig intenzíven 

fürkészte legalább egy, fehér laboratóriumi köpenyt 

viselő, komor megfigyelő, aki egyfolytában jegyzeteket készített. 

Semmiről nem tudott, amit rejtve tartottak előle. Mindent 

megmértek, amit csak megevett és megivott, mintát vettek belőle 

és analizálták, továbbá már előzetesen megvizsgálták a sugárzását 

és az ásványianyag-tartalmát. Mint tudatták vele, valahol 

a közelben, talán a kényelmes hozzáférhetőség kedvéért 

egy másik kocsiban legalább egy olyan egyénekből álló kontrollcsoport 

tartózkodik, akik pontosan ugyanazt fogyasztják, 

mint ő, pontosan ugyanabban az időben, ugyanazokban az 

adagokban és összetételekben, és akik pontosan ugyanazt csinálják 

reggeltől estig, amit ő. Vagonja összes helyiségeiben beépített 

Geiger-számlálók voltak, az ő védelmére is, és ezeket 

naponta kétszer ellenőrizték. Mindenki, aki csak a közelébe 

ment – a vegyészek, az orvosok, a fizikusok, a technikusok, a 

katonatisztek, a géppisztolyos őrök, sőt a pincérek is, akik fel- 

-[350]-

szolgálták az ételét és leszedték az asztalát, de még a nők is, 

akik bejöttek takarítani és segítettek főzni –, gyöngyházszín 

névkártyát és a radioaktivitás jeleit azonnal regisztráló medáliát 

viselt. A lelkész még mindig biztonságos volt. Mindent megadtak 

neki, amit csak kérni tudott, azt a szabadságot kivéve, hogy 

hazamehessen. 

– Ámbár? 

Ámbár, mint maga is elismerte, az élet most már odahaza 

sem volt olyan kellemes, mint a múltban, túlságosan betöltötték 

a tévéjátékok, a tévéhíradók és -sorozatok, és a feleségével 

együtt gyakran törték rajta a fejüket, hogyan lehetne hosszú házasságuk 

zavartalan életébe valahogy több önkéntes tevékenységet 

és örömteli meglepetést visszahozni. A csoportos külföldi 

turistautak elveszítették a vonzásukat. Kevesebb barátjuk volt, 

mint azelőtt, megfogyatkozott az energiájuk és a motivációjuk, 

és most már minden izgalmukat és szórakozásukat szinte teljes 

egészében a tévénézés jelentette, meg a gyerekeikkel és unokáikkal 

való kapcsolataik, aki – ezért naponta hálát adtak Istennek 

– továbbra is mind az ő kenoshai otthonuktól könnyen elérhető 

távolságra éltek. 

A léleknek ez az általa így körvonalazott betegsége nem 

szokatlan a nemzedékébe tartozó amerikaiak között, mondta a 

megértő, egyenruhás pszichiáter, akit mindennap beküldtek 

hozzá, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt a lelkész bebörtönzése 

miatti stresszének enyhítésére, és, mint bevallotta, bármiféle 

olyan, a lelkész rendkívüli állapotára vonatkozó ismeret 

felderítésére, amelyet az még nem hajlandó tudatosan feltárni. 

– Hetvenkét éves korára, lelkész úr, ön valószínűleg várományosa 

annak az állapotnak, amelyet mi öregkori depreszsziónak 

nevezünk – mondta a szakképzett lélekgyógyász. – 

Elmondjam önnek, hogy mit akarok ezzel mondani? 

-[351]-

– Ezt már korábban is elmondták nekem – mondta a lelkész. 

– Feleannyi idős koromra én is várományosa vagyok, ha 

ez vigasztalja. 

A lelkész bizalmasan elárulta, hogy hiányzik neki a felesége, 

és tudja, hogy ő is hiányzik az asszonynak. A felesége jól 

van, biztosították róla hetenként legalább háromszor. Sajnos azt 

nem engedhetik meg, hogy közvetlen érintkezésbe lépjenek 

egymással, még írásban sem. Három gyereke közül a legkisebb, 

aki még totyogó csecsemő volt, amikor a tengerentúlra került, 

mostanára már majdnem ötvenéves lett. A gyerekek jól voltak, 

az unokák szintén. 

A lelkész ennek ellenére rendellenesen aggódott mindenki 

miatt a családjából (– Patologikusan? – találgatta a pszichiáter 

diszkréten. – De persze az is normális lenne –), és kínlódásában 

rögeszmésen más riadalmaktól is ijedezett, amelyekről érezte, 

hogy nagyon közeliek, de nem tudta megnevezni őket. 

Ez is normális volt. 

Jobb belátása ellenére szokásszerűen visszaesett ugyanazokba 

a katasztrófát idéző makacs fantaziálgatásokba, amelyek 

a múltban, a seregben töltött tengerentúli szolgálata alatt is 

kínozták a feleségétől és a gyerekeitől való első elválást kísérő 

elhagyatottságában, döbbenetében és magányosságában. 

Megint fölmerültek benne mindenféle balesetek, amelyek 

miatt aggódhatott, no meg olyan betegségek, mint a Ewingdaganat, 

a leukémia, a Hodgkin-kór és egyéb rákféleségek. Újra 

látta magát fiatalon, Pianosán, és megint látta a legkisebb fiát, 

mint csecsemőt, amint hetenként kétszer-háromszor meghal, 

mert még mindig nem tanította meg rá a feleségét, hogyan kell 

elállítani az artériás vérzést; könnyes, béna csöndben nézte újra 

végig, hogyan csapja agyon egész családját, egyiket a másik 

-[352]-

után egy padlókonnektorból az áram, mert soha nem mondta 

meg az asszonynak, hogy az emberi test vezeti az elektromosságot; 

még mindig majd minden éjjel a lángok martalékai lettek 

mind a négyen, amikor felrobbant a villanybojler és tűzbe borította 

az emeletes faházat; megint újra meg újra látta minden kísérteties, 

kegyetlen és felháborító részletét annak a jelenetnek, 

ahogy szegény feleségének karcsú és törékeny, még fiatal testét 

nyúlós, ragacsos pépként keni a vásárcsarnok falára egy féleszű, 

részeg autóvezető; és figyelte mostanára megint úgy öt-, 

hat-, hét-, tíz- vagy tizenegy éves, hisztériába esett kislányát, 

amint a szörnyű jelenet színhelyéről gyöngéden elvezeti egy 

hófehér hajú, kedves úriember, aki újra meg újra megerőszakolja 

és meggyilkolja, mihelyt kivitte az autóján egy elhagyott homokbányába, 

miközben két kisebb gyereke lassan éhen hal a 

házban, miután a feleségének az anyja, aki időnként vigyázott 

rájuk, és aki azóta öreg korában, természetes okokból, réges-rég 

békésen elhunyt, szívszélhűdést kap és szörnyethal, amikor telefonon 

közlik vele, hogy az ő drága felesége szerencsétlenség 

áldozata lett. 

Emlékezete könyörtelenül visszaidézte ezeket a képzelgéseket. 

Nosztalgikusara és nyomorultul, bizonyos csalódott sóvárgással 

ismételten és tehetetlenül visszamerült majd fél évszázaddal 

korábbi fiatal apaságának idejébe, amikor soha nem 

hagyta el a nyomorúság, és soha nem hagyta el a remény 

– Ez egy másik általános vonása az öregkori depressziónak 

– okosította ki a pszichiáter, gyöngéden értékelve a helyzetét. 

– Mikor az ember öregebb lesz, esetleg azon kapja magát, 

hogy regrediál azokba az időkbe, amikor még fiatalabb volt. Én 

máris ezt csinálom. 

Azon töprengett, vajon hol fognak majd véget érni az emlékei. 

Nem akart beszélni arról a rendkívüli látomásról, talán 

csodáról, amikor megjelent előtte az a meztelen férfi, közvetle- 

-[353]-

nül a punosai katonai temető mellett, egy Hóden nevű fiatal fiúnak 

a szomorú temetésén, aki meghalt a repülőgépén, egy bevetésen, 

amikor hidakat bombáztak a dél-franciaországi 

Avignon fölött. Ott állt a nyitott sír mellett, jobbján Danby őrnaggyal, 

balján Őrnagy őrnaggyal, szemben a vörös földben tátongó 

lyuk túlsó oldalán egy alacsony, Samuel Singer nevű kis 

közlegénnyel, aki ugyanazon a gépen vett részt a bevetésen az 

elhunyttal, és most újra képes volt tisztán és megalázóan visszaidézni, 

hogy hogyan sült bele megborzongva a gyászbeszédébe, 

amikor az ég felé emelte a szemét, és tekintete a fán kuporgó 

alakra esett, hogyan hallgatott el a mondat kellős közepén, 

mintha kiszívták volna belőle a levegőt, és a gutaütés vette volna 

el a szavát. Soha eszébe se jutott a lehetőség, hogy az a meztelen 

ember tényleg ott kuporgott a fán. Megtartotta magának 

az emlékét. Nem akarta, hogy ez az érzékeny pszichiáter, akivel 

igazán pompás viszonyban volt, arra a következtetésre jusson, 

hogy őrült. 

Azóta hasonló isteni immanenciának semmiféle jele nem 

adatott meg neki, bár most könyörgött érte. Titokban, szégyenkezve, 

még imádkozott is. Nem azt szégyellte, hogy imádkozik, 

azt szégyellte volna, ha valaki rájön és kérdőre vonja. Azért is 

imádkozott, hogy Yossarian jelenjen meg a helyszínen, és csapjon 

le, mint egy superman egy másik csodában – semmi más 

nem jutott eszébe, amit kívánhatna –, és szabadítsa ki abból a 

mérhetetlenül mély válságból, amelybe most tehetetlenül belegabalyodott, 

hogy hazamehessen. Világéletében mindig csak 

otthon akart lenni. 

Nem tehetett róla, hogy nehézvizet pisilt. 

Mikor éppen nem voltak úton, különböző időpontokban 

le-levezették vagonjának néhány lépcsőjén egy-egy húsz-, harminc-, 

aztán negyvenperces friss sétára a kissé távolabb felállított 

fegyveres őrök figyelő szemei előtt. Mindig lépkedett mel- 

-[354]-

lette valaki – egy orvos szakértő, egy tudós, egy hírszerző ügynök, 

egy tiszt, vagy maga a tábornok –, és időről időre felfújták 

a karján lévő mandzsettát, hogy regisztrálják a vérnyomását 

meg a pulzusát, valamint maszkot húztak az arcára, melynek az 

orrát és a száját takaró tartályában összegyűjtötték a kilélegzett 

leheletét. Ezeknek a testgyakorlatoknak és erőfeszítéseknek a 

során rájött, hogy legalábbis az idő legnagyobb részében a föld 

alatt van. 

Odabenn szállásának összes helyiségében mindkét oldalon 

odamehetett bármelyik ablakhoz, és ha akarta, láthatta Párizst, 

a Montmartre-t az Arc de Triomphe kiemelkedő bástyájáról, 

vagy a kilátást a Montmartre-ról a Louvre-ra, ugyanarra a 

diadalívre, az Eiffel-toronyra és a kanyargó Szajnára. A háztetők 

távolodó látványa is monumentális volt. Vagy kinézhetett 

egy ablakon, és ha inkább ahhoz volt kedve, válogatott perspektívákból 

láthatta a spanyolországi Toledo városát, 

Salamancát, az egyetemi várost, az Alhambrát, vagy átválthatott 

a Big Benre és a londoni Parlamentre, vagy az oxfordi egyetem 

Szent Katalin Kollégiumára. Az ablakok kezelőszerveinek 

szabályozógombjain könnyű volt eligazodni. Minden ablak 

egy-egy videoképernyő volt, amely gyakorlatilag korlátlan választást 

kínált a legkülönfélébb hely színek között. 

New Yorkban az álperspektíva egy felhőkarcoló-bérház 

egyik felső emeletének panorámaablakából nyílt. Ugyanolyan 

eredményesen járhatott körbe a városban, ahogyan a világ körül. 

Egy szép napon, nem sokkal az őrizetbe vétele után, annyira 

biztos volt benne, hogy Yossariant látja kiszállni egy taxiból a 

Kikötői Hatóság Buszpályaudvarával szemben, a sugárút túlsó 

oldalán, hogy majdnem hangosan elkiáltotta a nevét. Washington 

D.C.-ben be tudott jutni a KÜTKTÉTÉ épületének belsejébe, 

és kedvére nézegethette a kirakatokat az előcsarnokban, valamint 

bármelyik híres-nevezetes bemutatót megnézhette a kiskereskedések 

félemeletein. Mindezeken a helyeken saját napszaka 

-[355]-

idejének megfelelően óránként változott a világítás és a színezés. 

Sötétben a kedvenc látványosságai Las Vegas kaszinói voltak, 

meg Los Angeles városának éjszakai panorámája a Sunset 

Stripről. Ablakaiból szinte bármire szabadon kinézhetett, amire 

csak akart, azt kivéve, ami csakugyan mögöttük volt. A wisconsini 

Kenoshában saját házának elülső, fedett verandájáról láthatta 

maga előtt a várost, és ugyanilyen megnyugtató kép tárult 

elébe a pöttöm kertjét szegélyező kis teraszról is, ahol enyhe, 

holdfényes estéken alkonyatkor a hintán szokott volt üldögélni 

a feleségével, s miközben a szentjánosbogarakat figyelték, szomorú 

emlékeik közt együtt tűnődtek azon, hogy hová tűnt az a 

sok idő, és milyen gyorsan eltelt az évszázad. Egykori arany 

kertészkeze már nem volt a régi. Még mindig szeretett gyomlálgatni, 

de hamar elfáradt, és gyakran elcsüggedt, mikor megfájdult 

a lába meg a dereka, a doktor szerint lumbágótól. Amikor 

kinézett a vonat ablakán, a háza előtt az utca túlsó oldalán 

megpillantotta egyik szomszédját, akiről biztosan tudta, hogy 

már jó néhány évvel azelőtt meghalt, és ettől egy pillanatra öszszezavarodott. 

Belekábult a gondolatba, hogy jól ismert városkájának 

felszíne alatt, amelyben szinte egész életét eltöltötte, ott 

húzódhat ez a rejtett, föld alatti vasút, melynek most vonakodó 

utasa volt. 

A lelkész kenoshai otthonát körülvevő tágabb környéken 

ekkorra már mindent, és bár ezt legtöbben nem tudták, mindenkit 

megnéztek, ellenőriztek, megvizsgáltak és átkutattak, 

mégpedig a legmodernebb, legfinomabban elemző és megkülönböztető 

műszerekkel és eljárásokkal: az élelmiszereket, a kutakból 

és víztározókból vett ivóvizet, a levegőt, melyet belélegeztek, 

a szennyvizet és a szemetet, és számon tartották és analizálták 

minden egyes vécé minden egyes lehúzását, és a szemétaprítók 

működtetését. Egyelőre azonban még semmiféle 

olyan szennyeződésre nem volt bizonyíték, amely akár csak távoli 

kapcsolatban is állt volna azzal a radioaktív szennyeződés- 

-[356]-

sel, amelyet a lelkész egyedülállóan produkált. Egész 

Kenoshában sehol nem találtak egyetlen molekulányi deutérium-oxidot, 

egyszerűbb nevén nehézvizet. 

– Vizeletproblémaként kezdődött – ismételte el megint 

egyszer Albert Taylor Tappman lelkész. 

– Nekem is voltak ilyen problémáim – árulta el a pszichiáter, 

és megeresztett egy sóhajt. – De persze nem olyanok, mint 

magának. Ha olyanok lettek volna, akkor azt hiszem, én is itt 

lennék a karanténban magával. Igazán nem tudja, hogyan csinálja, 

vagy hogy mit csinált, amitől elkezdődött? 

A lelkész mentegetőzve újra eldadogta, hogy nem tudja. 

Aztán csak ült, némán, puha ökleit a combján nyugtatva, de 

mintha ez a doktor most hitt volna neki. Az otthoni orvosa tüstént 

megérezte, hogy valami nem normális a vizeletében, és 

másodszor is mintát kért tőle. 

– Nem tudom, Albert. Olyan furcsának érzem, valahogy 

nehéz. 

– Mit jelent ez, Hector? 

– Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, a kormány 

engedélye nélkül nem szabadna azt csinálnod, amit csinálsz. 

Meglátjuk, mit mond a labor. Lehet, hogy majd jelentenünk 

kell. 

Hipp-hopp, alig telt el egy kis idő, és máris beköltöztek 

hozzá a kormány ügynökei, csak úgy nyüzsögtek az egész házban; 

aztán jöttek a vegyészek, a fizikusok, a radiológusok és az 

urológusok, az endokrinológusok és a gasztroenterológusok. 

Villámgyorsan orvosi szondarendszert építettek belé az összes 

elképzelhető specialisták és környezetszakértők, ama elszánt és 

átfogó erőfeszítésükben, hogy megtudják, honnan kerül az az 

extra hidrogénneutron vizeletének minden egyes molekulájába. 

-[357]-

Az izzadságában nem volt, az tiszta volt, mint ahogy mindenütt 

másutt is tiszták voltak az összes testfolyadékai. 

Aztán jöttek a kihallgatások, eleinte udvariasan, később 

sértegetően, teli brutális célzásokkal. Folyékony hidrogént 

ivott? Tudomása szerint nem. O, azt tudná, ha ivott volna. Akkor 

halott lenne. 

– Akkor miért kérdezik? 

Beugrató kérdés volt, kukorékolták és kotkodácsolták. 

Mindnyájan cigarettáztak, sárga volt tőle a kezük. Folyékony 

oxigént? Azt se tudta volna, honnan szerezzen. 

Tudnia kellett, hogy megihassa. 

Azt se tudja, mi az. 

Akkor honnan olyan biztos benne, hogy nem ivott? 

Ezt is jegyzőkönyvbe vették. Újabb beugrató kérdés volt. 

– Maga meg beugrott neki, lelkész. 

– Ez jó volt, Ace. Igaz, Butch? 

– Ahogy mondod, Slugger. 

Hárman voltak, és makacsul tudni akarták, vajon vannake 

barátai, feleségei vagy gyerekei bármelyik korábban vasfüggöny 

mögötti országban vagy most a CIA-nél. 

– Nekem sincs senkim a CIA-nél – mondta a pszichiáter. 

– Nem tudom, hogy védelmezném meg magam, ha lenne. 

Tüstént elkobozták az útlevelét, lehallgatták a telefonját, 

ellenőrizték a postáját, és befagyasztották a bankszámláját. Lakatot 

tettek a széfjére. És ami a legrosszabb, elvették a társadalombiztosítási 

számát. 

ter. 

– Leálltak a csekkek? – kiáltott föl elszörnyedve a pszichiá- 

-[358]-

A csekkek továbbra is megérkeztek, de a társadalombiztosítási 

szám odalett. Anélkül pedig nem volt többé személyazonossága. 

A pszichiáter hamuszínű lett és reszketett. – Sejtem, mit 

érezhet – sajnálkozott. – Én nem tudnék élni az enyém nélkül. 

És tényleg nem tudta megmondani nekik, hogy hogy csinálja? 

A kemiko-fizikus és a fiziko-kémikus kizárta a rovarcsípés 

lehetőségét. Ezzel az entomológus is egyetértett. 

Kezdetben az emberek mindent egybevetve hajlamosak 

voltak kedvesen és leereszkedően, de tapintatosan bánni vele. 

Az orvosok barátságosan közeledtek hozzá, hiszen egyszerre 

volt kuriózum és lehetőség. Rövidesen azonban a pszichiáter és 

a tábornok kivételével mindenkinek megfogyatkozott és csikorgott 

a nyájassága. Az egyre erősödő frusztráció csökkentette a 

türelmet. Egyre idegesebb lett a hangulat, és a tanácskozásokon 

ellentétek robbantak ki. Különösen állt ez a hírszerző ügynökökre, 

akik nem az FBI, és nem a CIA tagjai voltak, hanem valami 

sokkal titkosabb szervezetéi. Sértette őket, hogy képtelen 

megvilágítani a dolgot, és leszidták, amiért makacsul nem hajlandó 

olyan magyarázatokkal szolgálni, amelyeknek nem volt 

birtokában. 

– Maga nagyon akaratos – mondta a legtermetesebb az őt 

zaklató kihallgatók közül. 

– Ebben az összes jelentés egyetért – mondta a sovány, 

gonosz tekintetű ügynők, akinek éles és nyerges volt az orra, 

mániás szemeit mintha lángba borította volna a vidámság, apró, 

szabálytalan fogait barnára mocskolta a nikotin, és szinte 

nem is volt ajka. 

– Lelkész – mondta a köpcös, aki sokat mosolygott és sokat 

kacsingatott, a vidámság minden jele nélkül, és mindig savanyú 

sörszagot árasztott magából. – A sugárzásról. Mielőtt 

-[359]-

idehoztuk... és most az igazságot akarjuk hallani, kisfiam, inkább 

semmit ne mondjon, ha nem tudhatjuk meg az igazat, érti?... 

Vett maga fel illegálisan radioaktív sugárzást? 

– Honnan tudhatnám ezt én, uram? Mi az, hogy illegális 

radioaktív sugárzás? 

– Olyan sugárzás, amelyről maga neon tud, de mi tudunk. 

– Ellentétben mondjuk mivel? 

– Az olyan sugárzással, amelyről maga nem tud, de mi 

tudunk. 

– Meg vagyok zavarodva. Nem értem, mi itt a különbség? 

– Benne van abban, ahogy megkérdeztük. 

– De nem vette észre. írd a többihez. 

– Ezzel most elkaptad. Aszondom, a tökinél. 

– Elég lesz, Ace. Majd holnap folytatjuk. 

– Naná, tábornok úr. 

Ace modorában, amellyel a tábornokkal beszélt, annyira 

érezhető volt a szemtelenség, hogy a lelkész zavarba jött tőle. 

A Wisconsin Project általános irányítója az a tiszt volt, 

Leslie R. Groves tábornok, aki korábban azt a Manhattan Projectet 

vezette, amely 1945-ben kifejlesztette az első atombombát, 

és egész magatartása arra utalt, hagy őszintén együtt érez a lelkésszel 

és melegszívűen védelmezi. Mostanára már egészen 

kellemes viszonyban volt vele. Groves tábornoktól sok mindent 

megtudott zsarnoki bebörtönzésének és szüntelen megfigyelésének 

indítóokairól, az atomhasadás és a fúzió közti különbségekről, 

valamint a hidrogén háromféle állapotáról, melyek 

őbelé avatkoztak. Az egyatomos hidrogén után következik a 

deutérium, melynek minden atomjában egy extra neutron van, 

és oxigénnel egyesülve nehézvizet alkot. És aztán jön a trícium, 

-[360]-

az a két extra neutront tartalmazó radioaktív gáz, amelyet festékként 

használnak a maguktól világító mérőműszereken és 

óraszámlapokon, köztük azokon az újfajta, bazári pornográf éjjeliszekrény-órákon, 

melyek egyik napról a másikra megragadták 

az ország kéjes képzeletét, továbbá előmozdítják az olyan 

termonukleáris robbanószerkezetek gyújtási folyamatait, mint 

azok a hidrogénbombák, amelyek lítium-deuteridet – egy deutérium-vegyületet 

tartalmaznak. Az 1952-ben felrobbantott legkorábbi 

ilyen bombáknak ezerszer nagyobb – ezerszer nagyobb, 

hangsúlyozta Groves tábornok – volt a rombolóerejük, mint a 

Japánra ledobott bombáknak. És honnan származik a deutérium? 

A nehézvízből. Ő meg lehúzta a nehézvizet a vécén. 

– Mit csinálnak az enyémmel? 

– Elküldtük, hogy alakítsák át tríciummá – felelte Groves 

tábornok. 

– Érti már, hogy mit pisált szanaszét, lelkész? 

– Ennyi most elég lesz, Ace. 

Groves tábornokkal az oldalán a lelkész egyszer egy játszótérre 

szállt ki a pullmanlakosztályából, egy fehér betonlapokkal 

kirakott kis kavicsborítású, ablaktalan épület háta mögött, 

melynek kereszt állt a tetején, és úgy nézett ki, mint egy 

ősrégi olasz templom. Egy gerendán, melynek a lakkozása 

frissnek látszott, kosárlabdapalánk és kosár emelkedett, a betonlapokra 

halványzöld ugróiskolát festettek, és a közepén, 

mintha arra várna, hogy elrúgják, futball-labda hevert, melynek 

egymáshoz varrt fekete-fehér szeletei holmi nagy, épp felrobbanni 

készülő molekulamodellre emlékeztettek. Az egyik sarokban 

napbarnított árus állt egy emléktárgyakkal megrakott 

stand mellett, amelyen képes levelezőlapok, újságok és tengerkék, 

fehér varrású, fehér betűs VENEZIA feliratú tengerészsapkák 

hevertek, mire a lelkész hangosan tűnődni kezdett, vajon 

csakugyan Velencében vannak-e. A tábornok közölte, hogy 

-[361]-

nem, de kellemes változást jelent, hogy azt hihetik, igen. Az ég 

és a friss levegő illúziója ellenére továbbra is zárt helyen voltak, 

a föld alatt. A lelkész nem akart se kosárlabdázni, se ugróiskolázni, 

a futball-labdát se akarta elrúgni, és emléktárgyakat se 

akart. Negyven percig sétálgattak a vasúti kocsi körül, miközben 

Groves tábornok igencsak energikus iramot diktált. 

Egy másik alkalommal, miután egy, a sínekre merőleges 

irányú vasúti átjáró közelében kiszálltak a vonatjukból, a lelkész 

halk, tompa puskapordurranásokat hallott, melyek úgy 

szóltak, mintha holmi kis pukkanó rakéták volnának, és valahonnan 

odabentről, az üres távolból pufogtak. Ott egy céllövölde 

volt. A lelkész nem óhajtotta kipróbálni a szerencséjét, pedig 

talán nyerhetett volna egy kitömött játék mackót. Aprópénzt se 

akart célba hajigálni, hogy hátha nyer vele egy kókuszdiót. A 

térség belsejéből hallotta továbbá egy körhinta muzsikáját, majd 

egy sikoltozó kerekekkel robogó hullámvasút ide-oda dülöngélő 

kocsijainak felváltva felharsanó emelkedését majd zuhanását. 

Nem, a lelkész soha nem járt Coney Islanden, és sose hallott 

George C. Tilyou Steeplechase mulatóparkjáról, és most se volt 

semmi kedve ellátogatni oda. Arra sem vágyott, hogy megismerkedjen 

magával Mr. Tilyouval, vagy meglátogassa pompás 

körhintáját. 

Groves tábornok vállat vont. – Maga mintha apátiába 

süppedt volna – jegyezte meg kissé szánakozva. – Úgy látszik, 

mintha magát semmi nem érdekelné, se a tévévígjátékok, se a 

hírek, se a sportesemények. 

– Tudom. 

– Engem se – mondta a pszichiáter. 

Harmadszor utazott haza Kenoshába, mikor kikézbesítették 

neki a legelsőt Milo Minderbinder élelmiszercsomagjai közül. 

Attól fogva minden héten, mindig ugyanazon a napon sor- 

-[362]-

a jöttek a csomagok. Az ajándékot kísérő kártya soha nem változott: 

AMI JÓ MILO MINDERBINDERNEK, AZ JÓ AZ 

ORSZÁGNAK 

A csomagok tartalma sem változott. Szépen elrendezve és 

fagyapotba ágyazva lapult bennük egy új Zippo öngyújtó, egy 

csomag pálcikákra tekert tiszta egyiptomi gyapotból készült 

steril tampon, egy csicsás doboz édesség, benne egy font M&M 

csokoládébevonató minőségi egyiptomi gyapotbonbon, egy tucat 

máltai tojás és egy palack szicíliai gyárban párolt skót whisky, 

melyek mind Japánban készültek; továbbá szuvenír menynyiségű 

disznóhús Yorkból, sonka Sziámból és mandarin New 

Orleansből, amely szintén a Távol-Keletről származott. Mikor 

Groves tábornok azt javasolta, hogy ajándékozza el a csomagokat 

azoknak az embereknek odafönn, akiknek még mindig 

nincs hol lakniuk, a lelkész beleegyezett, és most először, meglepődött. 

– Most már Kenoshában is vannak hajléktalanok? 

– Most nem Kenoshában vagyunk – felelte Groves tábornok, 

aztán az ablakhoz ment, és megnyomta a tartózkodási helyet 

jelző gombot. 

Újra New Yorkban voltak, mert mikor kinéztek, látták a 

buszpályaudvar főbejárata közelében húzódó utcákat, a járdáikat 

szegélyező cipőpucolókat meg az utcai árusok kocsijait a 

füstölgő faszéntüzekkel, majd a KIHABUP épületén túl meglátták 

a Világkereskedelmi Központ két meddő, égre meredő tornyát, 

amelyek alighanem még mindig a világegyetem legmagasabb 

üzleti célú építményei voltak. 

Egy másik alkalommal, amikor biztos volt benne, hogy 

Washingtonban van, a KÜKTÉTÉ-ben, a lelkész téves kijelzés 

folytán rájött, hogy a KIHABUP belsejét látja, a szerelvény va- 

-[363]-

lahol alatta áll, miközben mozdonyokat és laboratóriumi kocsikat 

cserélnek rajta. Ablakán át még a pályaudvar Operációs Ellenőrző 

Központjába is be tudott nézni, és rákapcsolhatott 

akármelyik ottani videoképernyőre, figyelhette az érkező és induló 

buszokat, az emberek mindennapos áramlatát, a titkosrendőröket, 

akik kábszerárusoknak, és a kábszerárusokat, akik 

titkosrendőröknek öltöztek, a prostituáltakat, a kábítószer rabjait 

meg a szökevényeket, és végignézhette a mocskos és apatikus 

párzásokat és a közösségi élet egyéb szennyes aktusait a 

vészlépcsőházban, sőt még a különböző mosdókba is bekukkanthatott, 

és láthatta az embereket, amint pisilnek, és ha akarták, 

kimosták a szennyesüket, sőt benézhetett magukba a vécéfülkékbe 

is, ahol kábítószer-injekciókat, orális szexet és székletürítést 

figyelhetett meg. Ezt nem akarta. Voltak tévékészülékei,amelyeken 

háromszázhuszonkét csatorna programjait lehetett 

kitűnően fogni, de úgy találta, semmi sem mulattatja, bármit 

néz, ha a felesége nem nézi vele együtt. A televízió akkor se 

volt nagy szórakozás, mikor együtt nézték, de akkor legalább 

együtt szögezhették a szemüket a készülék egy közös pontjára, 

miközben lázasan kerestek valami olyan újdonságot, amiről elbeszélgethetnének, 

és amivel talán enyhítenék a letargiájukat. 

Ezt tette az öregség. Még mindig alig múlt hetvenkét éves. 

Egy másik alkalommal kinézett New Yorkban az ablakán, 

és látta a Metropolitan Museum of Artot, pont abban az órában, 

amikor a MOMAKTEAB egyik ülése éppen feloszlott, és megint 

biztos volt benne, hogy Yossariant látja egy divatosan öltözött, 

idősebb asszony meg egy mindkettőjüknél magasabb férfi társaságában 

távozni, és megint szeretett volna hangosan fölkiáltani, 

mert ezúttal egy vörös hajú, zöld hátizsákos férfit is megfigyelt, 

aki ravaszul szemmel tartotta őket, majd a nyomukba 

eredt, aztán két másik, világosabb narancsszín hajú férfit, akik 

szintén követték őket, és mindnyájuk mögött még egy férfit; aki 

félreérthetetlenül követte valamennyiüket. Nem hitt a szemé- 

-[364]-

nek. Úgy érezte, biztosan megint látomásai vannak, mint annak 

idején, amikor azt a meztelen embert látta a fán. 

– És mi az a másik zaj, amit folyton hallok? – érdeklődött 

végül a lelkész Groves tábornoktól, amikor a vonat megint gördülni 

kezdett, és kifelé indult a városból. 

– A vízre gondol? Arra a patakra vagy folyóra? 

– Gyakran hallom. Lehet, hogy egész idő alatt. 

– Nem tudom megmondani. 

– Nem is tudja? 

– A parancsaim úgy szólnak, hogy mondjak meg magának 

mindent, amit tudok. Ez a dolog kívül áll a hatáskörömön. Titkosabb 

és mélyebben van. A szonárunk révén tudjuk, hogy egy 

elég keskeny, lassan mozgó vízfolyás, és motor nélküli kis csónakok, 

talán evezős ladikok járnak rajta rendszeresen, de mindig 

csak az egyik irányban. Zene is szól. A darabokat is azonosítottuk: 

az egyik az előjáték, a másik a nászinduló a Lohengrin 

című opera harmadik felvonásából. És ezek alatt a zenék alatt, 

halkan, valahonnan még mélyebbről egy hozzájuk nem kapcsolódó, 

gyötrelmes gyerekkórus is szól, amelyet a kormány 

muzikológusai még nem tudtak azonosítani. Németországgal is 

konzultáltak, és azokat is gyötri, hogy előadott formában létezik 

egy zeneileg magas szintűen komplex, talán zseniális kórusmű, 

amelyről nem tudnak semmit. A víz az én papírjaimban 

folyó Rajnaként szerepel. Ez minden, amit tudok. 

– A Rajna folyó? – ámuldozott a lelkész. 

– Nem. A folyó Rajna. Most nem Németországban vagyunk. 

Visszaértek az ország fővárosába. 

Semmiféle jó oka nem volt rá, hogy kételkedjen Groves tábornokban, 

aki figyelemre méltóan ragaszkodott ahhoz, hogy 

-[365]-

mindig jelen legyen, mikor Ace, Butch és Slugger kihallgatták. 

A lelkész megértette, hogy talán a tábornok barátsága sem több 

kiszámított taktikánál egy átfogóbb stratégiában, és része e három 

hírszerző titkos összeesküvésének, akiktől a legjobban félt. 

Tudta, hogy nincs rá semmi módja, hogy bármit megtudjon, 

még azt se, hogy van-e rá valami módja, hogy megtudjon valamit. 

– Gyakran én is ugyanezt érzem – értett egyet vele tüstént 

a tábornok, amikor hangot adott a kétségeinek és rossz előérzetének. 

– Én is – ismerte be a pszichiáter. 

Lehet, hogy az együtt érző pszichiáter is csak trükk? 

– Nincs joguk ezt művelni velem – tiltakozott a lelkész 

Groves tábornoknál, amikor megint kettesben maradtak. – Azt 

hiszem, ennyit azért tudok. 

– Attól tartok, téved – felelte a tábornok. – Azt hiszem, rá 

fog jönni, hogy jogunk van bármit csinálni magával, amiben 

nem tud minket megakadályozni. Ebben az esetben ez jogszerű 

és egyszersmind szabályszerű. Maga a hadsereg tartalékának 

tagja volt. Most egyszerűen újra behívták szolgálattételre. 

– De hát engem elbocsátottak a tartalék kötelékéből – 

válaszolta a lelkész. – Megvan az a levél, amely ezt bizonyítja. 

– Nem hinném, hogy még mindig megvan, lelkész. És a 

mi nyilvántartásainkban nem szerepel. 

– De igen, szerepel – mondta a lelkész kárörvendve. – 

Megtalálják A tájékoztatás szabadsága dossziémban. A saját szememmel 

láttam benne. 

– Lelkész, mikor majd újra megnézi, rá fog jönni, hogy ki 

van törölve belőle. Maga nem teljesen ártatlan, tudja. 

– Miben vagyok bűnös? 

-[366]-

– Olyan vétségekben, amelyekről a hírszerző ügynökök 

még nem tudnak. Miért nem hajlandó azt mondani, hogy bűnös? 

– Hogy mondhatnám, mikor nem hajlandók megmondani, 

hogy miben? 

– Hogyan mondhatnák meg magának, ha egyszer nem 

tudják? Először is itt van ez a dolog a nehézvízzel – folytatta 

Groves tábornok immár kioktatóbb hangon –, amit természetes 

úton produkál, és nem hajlandó megmondani, hogy hogyan. 

– Nem tudom, hogyan – tiltakozott a lelkész. 

– Nem én vagyok az, aki nem hisz magának. Aztán itt van 

az a másik dolog, azzal a Yossarian nevű emberrel, John 

Yossariannal. Maga tett nála egy rejtélyes látogatást New Yorkban, 

mihelyt mi tudomást szereztünk erről. Ez volt az egyik ok, 

amiért elcsípték magát. 

– Nem volt abban semmi rejtélyes. Akkor mentem el hozzá, 

mikor mindezek a történések elkezdődtek. Kórházban volt. 

– Mi baja volt? 

– Semmi. Nem volt beteg. 

– Mégis kórházban volt? Próbálja elképzelni, Albert, hogy 

ez is hogy hangzik. Ugyanabban az időben volt a kórházban, 

amikor egy belga ügynök feküdt ott gégerákkal. Az az ember 

Brüsszelből jött, és Brüsszel az EEC központja. Ez is véletlen 

egybeesés volna? Annak az ügynöknek gégerákja van, de nem 

javul, és nem hal meg. Hogyhogy? Ráadásul ott vannak azok a 

róla szóló kódolt üzenetek a maga Yossarian barátjának. Naponta 

négyszer-ötször jönnek ezek az üzenetek attól a nőtől, aki 

úgy tesz, mintha egyszerűen csak szeretne vele telefonon beszélgetni. 

Én ilyen nővel még nem találkoztam. Maga igen? 

Most megint kezd leállni a veséje, mondta éppen tegnap. Miért 

az ő veséje áll le, és nem a magáé? Maga az, akiében nehézvíz 

-[367]-

van. Nekem nincs semmiféle véleményem. Semmivel nem tudok 

többet ezekről a dolgokról, mint a Lohengrin harmadik felvonásának 

előjátékáról vagy a gyötrelmesen éneklő gyerekkórusról. 

Azokat a kérdéseket teszem föl magának, amelyeket mások 

vetettek fel. Még az a mélységes gyanú is felmerült, hogy a 

belga a CIA-nél van. Sőt, egyesek azt hiszik, hogy maga a CIA-s. 

– Én aztán nem! Esküszöm, soha nem voltam CIA-s! 

– Nem én vagyok az, akit meg kell győznie. Azok az üzenetek 

a kórházból jönnek, Yossarian ápolónőjén keresztül. 

– Ápolónője? – kiáltott fel a lelkész. – Yossarian beteg? 

– Yossarian makkegészséges, és jobb formában van, mint 

maga vagy én. 

– Akkor miért van neki ápolónője? 

– Holmi testi kielégülés miatt. Ilyen vagy amolyan formájú 

szexuális kapcsolatot engednek meg maguknak, most már 

hetenként négyszer vagy ötször – a tábornok fontoskodva lenézett 

az ölében tartott vonalgrafikonra, hogy teljesen biztos legyen 

a dologban –, Yossarian irodájában, a lakásán, vagy a nő 

lakásán, gyakran a konyhában, a földön, miközben folyatják a 

vizet, vagy valamelyik másik szobában a padlón, a légkondicionáló 

alatt. Bár ebből a grafikonból látom, hogy érzéki kapcsolatuk 

gyakorlatilag meredeken csökken. Lehet, hogy vége a mézesheteknek. 

E szerint a legutóbbi Gaffney-jelentés szerint 

Yossarian már nem küld neki olyan gyakran hosszú szárú vörös 

rózsákat, és nem beszél olyan sokat női fehérneműkről. 

A lelkész vonaglott az egyre gyülemlő személyes részletek 

súlya alatt. – Kérem. Nagyon kérem. 

– Én csak megpróbálom részletesen tájékoztatni magát. – 

A tábornok átlapozott egy másik oldalra. – Aztán itt van a titkos 

megállapodás, melyet a jelek szerint Milo Minderbinderrel 

-[368]-

kötött, és amelyet mintha nem tartott volna helyénvalónak 

megemlíteni. 

– Milo Minderbinder? – reagált hitetlenkedve a lelkész. – 

Természetesen ismerem. Ő küldi azokat a csomagokat. Nem 

tudom, miért. Együtt voltam vele a háborúban, de majd ötven 

éve nem láttam, és nem is beszéltem vele. 

– Ugyan, lelkész, ugyan már. – A tábornok eltúlzottan csalódott 

arckifejezést színlelt. – Albert, Milo Minderbinder tulajdonjogot 

követel magára, szabadalmi eljárása van folyamatban 

magára, védjegyet jegyeztetett be a maga nehézvízmárkájára, 

méghozzá glóriával. Fölajánlotta magát a kormánynak egy hadirepülőgép-szerződéssel 

kapcsolatban, amelyre pályázik, és 

minden héten vastag, nagyon vastag pénzeket kap minden pint 

nehézvízért, amit kivonunk magából. El van képedve? 

– Minderről én eddig semmit nem hallottam! 

– Albert, Milónak ezt a saját szakállára nem lett volna joga 

megtenni. 

– Leslie, most aztán biztos, hogy megfogtam. – A lelkész 

már-már majdnem elmosolyodott. – Épp az előbb mondta, 

hogy az embereknek joguk van bármit csinálni, amiben nem 

tudjuk őket megakadályozni. 

– Ez igaz, Albert. De ez a gyakorlatban olyan érv, amelyet 

mi használhatunk, de maga nem. Újra végigmehetünk majd 

mindenen holnap délután, a heti összefoglaláson. A minden 

pénteken tartott heti gyűlésen maga a tábornok volt az, akit először 

megcsapott a legfrissebb fejlemények szele. 

– Ki fingott? – kérdezte. 

– Aha, mi ez a szag? 

– Én tudom – mondta a szolgálatos kemiko-fizikus. – Ez 

trícium. 

-[369]-

– Trícium? 

A szobában kattogni kezdtek a Geiger-számlálók. A lelkész 

lesütötte a szemét. Elképesztő átalakulásra került sor. Tríciumot 

szellentett. 

– Ez nagy változás, most új játszma kezdődik, lelkész úr – 

közölte komoran és szemrehányóan a tábornok. Meg kellett 

ismételni minden próbavételt és eljárást, és újakat kellett elindítani. 

– És azonnal ellenőrizzenek mindenkit az összes csoportban. 

A kontrollcsoportok tagjai közül senki nem eresztett ki 

semmi mást a seggéből, csak a szokásos metánt és kénhidrogént. 

– Szinte utálom továbbítani ezt a hírt – mondta a tábornok 

komoran. – Mostantól fogva nem fingunk többé szanaszét, lelkész 

úr. 

– És nem hugyozunk többé a falnak. 

– Elég lesz ebből, Ace. Nem találják furcsának – vetette fel 

aztán Groves tábornok filozofikusan egy hét múlva, a szabad 

agymenések szimpóziumán –, hogy éppen Isten emberének kell 

annak lennie, aki talán kifejleszti magában azt a termonukleáris 

kapacitást, amely elpusztíthatja ezen a bolygón az életet? 

– Nem, természetesen nem. 

– Miért lenne ez furcsa? 

– Megőrült maga? 

– Mi ütött magába? 

– Ki más lenne? 

– Ők molesztálják a ministránsfiúkat, nem? 

– Nem annak az erőnek kell véget vetnie a világnak, 

amely megteremtette? 

-[370]-

– Még furcsább lenne – értett velük egyet a tábornok, 

mindezeknek az elmélkedéseknek a mérlegelése után –, ha bárki 

más lenne. 

-[371]-

Hetedik könyv 

-[372]-

21. LEW 

Ez az émelygős érzés, ez az, amit már nagyon nem szeretek. 

De most már tudom, mi a különbség. Ha úgy gondolom, 

semmi az egész, akkor elmúlik. Ha úgy érzem, ez most valami, 

akkor a javulásom megszűnik, és megint visszaesem. Hamarosan 

mindenféle helyeken vakarózni kezdek, éjszaka izzadok, és 

lázas leszek. Előbb meg tudom mondani, mint akárki, hogy veszíteni 

fogok a súlyomból. A jegygyűrűm lötyögni kezd az ujjamon. 

Vacsora előtt minden este megiszom pár pohárral, még 

mindig azt a sráckorombeli régi keveréket, amin ma már csak 

nevetnek az emberek, C&C-t, Carstairs whiskyt kólával. Ha 

utána megint fájdalmat érzek a nyakamban vagy a vállamban, 

vagy mostanában a hasamban, tudom, itt az ideje, hogy felhívjam 

a doktort, és elkezdjek reménykedni, hátha nem kell megint 

fölmennem a városba egy újabb menetre Teemerhez, és netán a 

kórházába valamelyik sugárkezelő mesterlövészéhez. Clairenek 

mindig tudtára adom, mikor érzem, hogy valami készülődik. 

Hiába nem riogatom. A gyomorégés könnyen jön. Akkor 

jön, amikor túl sokat eszem. Az émelygés, amit úgy unok, a betegséggel 

jön, és a kúrával jön. Semmivel nem lehet összetéveszteni. 

Mikor az émelygésre gondolok, anyámra gondolok, 

meg az ő zöld almáira. Gondolataimban olyan az ízük, mint az 

az íz, melyet akkor érzek,amikor émelygek. Egyszer kissrác koromban 

tályog nőtt a fülemben, amit otthon vágtak föl, egy 

szakorvos jött ki hozzánk dr. Ave Levine-nal, anyám pedig azt 

mondta nekem, az orvosoknak és mindenkinek, aki csak ott 

volt, hogy biztos megint zöld almát ettem. Mert ilyet kap az 

ember, mikor zöld almát eszik. Mosolyognom kell, mikor 

eszembe jut az öreglány Nagyon nett volt, még a vége felé is, 

mikor már nem volt mindig észnél. Az én nevemre mindig emlékezett. 

A többieket nehezen ismerte meg, még az öregemet is, 

-[373]-

a könnyes szemével, de engem nem. – Louie – szólított meg 

csöndesen. – Boycsik, Louale. Komm aher cu der momma. 

van. 

Mostanára már hányingerem van tőle, hogy hányingerem 

Sammyt mindig feldobja, mikor hallja, hogy így fogalmazom 

meg, így aztán gondoskodom róla, hogy elmondjam, valahányszor 

látom, csak hogy megnevettessem, amikor eljön hozzánk 

egy-egy újabb látogatásra, vagy néha a városba, mikor 

bemegyünk, hogy elmenjünk valahova. Időnként beruccanunk 

a városba egy-egy estére, csak hogy bebizonyítsuk, hogy még 

képesek vagyunk rá. Sammyn meg az egyik lányomon kívül 

senkit nem ismerünk már ott. Elmegyek Claire-rel színházba, és 

keményen próbálok nem elaludni, miközben úgy teszek, mintha 

érdekelne, hogy mi történik a színpadon. Vagy leülök 

Sammyvel enni vagy inni, miközben Claire a múzeumokat 

vagy a műkereskedéseket járja Linda lányommal, vagy egyedül. 

Sammy néha magával hoz egy-egy kedves, jó természetű 

nőt, asszonyt, de könnyen látni, hogy semmi komoly nincs köztük. 

Winkler néhány hetenként föl-fölhív Kaliforniából, csak 

hogy tudja, hogy mennek a dolgok, és elmesélje, ki halt meg az 

ottani ismerőseink közül, meg hogy friss híreket halljon azokról 

az emberekről, akikkel még tartjuk itt a kapcsolatot. Mostanában 

cipőket árul, azt mondja, valódi bőrcipőket, nagy kereskedelmi 

láncolatok üzleteinek, amelyeknek cipőosztályuk van, és 

a cipőkből származó készpénzzel vészeli át azokat az időket, 

mikor a csokoládétojásainak meg a húsvéti nyulainak holtszezonjuk 

van. Csinál valami mást is, amiről nem akarok többet 

tudni, fagyasztott élelmiszerekkel, főleg fölös húskészletekkel 

üzletel. Sammy is el tud még mosolyodni Marhajó Marvie üzleti 

vállalkozásain. A jelek szerint Sammynek sincs sok szórakozása, 

mióta egyedül él abban az új lakásában, a felhőkarcolóban. 

Még mindig nem tud mit kezdeni az idejével, kivéve azt a 

kis munkáját, hogy pénzt hajt föl a ráksegélyre. Azt mondja, jó 

-[374]-

nyugdíjat kap a Time magazintól, és félre is rakott pénzt, így ez 

nem probléma. Adok neki ötleteket, de ő nem mozdul. 

– Menj el Las Vegasba, és játszadozz el egy darabig a kurvákkal. 

Claire még ezt is helyesli. Még mindig bolondulok érte. 

Még mindig nagyok a mellei, és vadonatújnak látszanak, mióta 

megint megplasztikáztatta őket. Vagy elmehetne a Bermudákra 

vagy a Karib-tengerre, ahol találhatna magának egy kedves, 

vakációzó titkárnőt, akivel úgy bánhatna, mint valami hercegnővel. 

Vagy Boca Ratonba, keresni egy elegáns, középkorú özvegyet 

vagy elvált asszonyt, aki tényleg újra férjhez akar menni. 

– Sammy, tényleg gondolkodnod kéne rajta, hogy újra 

megnősülj. Te nem vagy az a fajta, aki egyedül tud élni. 

– Hozzászoktam. 

– Most már túl öreg vagy – mondja neki Claire. – 

Tulajdonképpen egyáltalán nem tudsz főzni, igaz? 

Megfeledkezünk róla, hogy Sammy még mindig félszeg a 

nőkkel, míg csak meg nem törik a jég, és nem tudja, hogy kell 

egy lányt felcsípni. Megmondom neki, hogy majd én is elmegyek 

vele, mikor jobban leszek, és segítek találni neki valakit, 

aki tetszik nekünk. 

– Én is jövök – mondja Claire, aki mindig kész bárhova 

elmenni. – Majd én megszondázom őket, és kiszúrom a 

dilinósokat. 

– Sammy – noszogatom –, emeld föl már a seggedet, és 

menj el egy világ körüli útra. Nem vagyunk már gyerekek, se 

te, se én, és talán nem futja az időből, hogy belevágjunk mindabba, 

amiről mindig azt hittük, hogy meg akarjuk csinálni. Nem 

akarsz megint elmenni Ausztráliába, meglátogatni az ottani barátaidat? 

-[375]-

Sammynek mindenfelé el kellett mennie, mikor a Time 

Inc.-nél, ahol állásban volt, áthelyezték a nemzetközi osztályra, 

és még mindig a legkülönbözőbb helyeken voltak ismerősei. 

Magam is gondolkoztam rajta, nem lennék-e hajlandó elmenni 

egy világ körüli útra, mihelyt ezúttal is visszanyerem a 

súlyomat, mert Claire nagyon szeretné. Az utóbbi időben élvezem, 

ha látom, hogy mindenki megkapja, amit akar. 

Lehet, hogy a korom is teszi, a Hodgkin mellett, de jobban 

érzem magam, ha tudom, hogy mindenki oké marad, mikor én 

már nem leszek. Legalább induláskor. Most, hogy Michael okleveles 

számszakértő lett egy olyan helyen, ahol szeret lenni, 

úgy néz ki, hogy mind el vannak igazítva. Claire-nek még mindig 

szép az arca és jó az alakja, hála a vidéki egészségközpontokba 

tett útjainak, meg a titkos plasztikai nyesegetéseknek és 

varrogatásoknak, amelyekre időnként eloson. Sok más mellett 

szereztem egy jó kis tengerparti ingatlant Saint Maartenben, 

mely éppen üdülőfejlesztésre való, az is az ő nevén van, aztán 

egy másik Kaliforniában, amelyikről még nem tud, pedig az is 

az ő nevén van. Vannak széfjeim, nem is egy, melyekben olyan 

dolgok vannak, amelyeknek a kezelésére még nem tanítottam 

meg. Bárcsak jobban értene a számoláshoz, de most már ott van 

Michael, aki segíthet neki, és az Arizonában élő Andynek is van 

némi üzleti érzéke. Michael szemlátomást érti a szakmáját, egy 

sor más dologgal együtt, amelyekre én tanítottam meg, mert 

tudom, hogy nem tanították meg rájuk a számviteli főiskolán. 

Megbízom én az ügyvédemben meg a többi emberemben, amíg 

itt vagyok, és biztos lehetek benne, hogy tudják, mit akarok, és 

tüstént meg is csinálják, de hogy azután mi lesz, abban már 

nem vagyok olyan biztos. Ellustulnak. Emil Adler is ellustult, 

ahogy megöregedett, és gyorsan továbbadja az embert valami 

más szakorvosnak. A gyerekek mind otthagyták, és új, saját orvost 

kerestek maguknak. Egyre arra tanítgatom Claire-t, hogy 

-[376]-

legyen keményebb az ügyvédekkel, mint én, legyen független 

tőlük. 

– Amikor jónak látod, vonjál be akárki mást, akit csak 

akarsz. Mostantól fogva te intézhetsz helyettem mindent. Egy 

percig se hagyd, hogy a fejedre nőjenek. Nem tartozunk nekik 

semmivel. Ha egyszer majd tartozunk, akkor biztosan kérni is 

fogják. 

A családomból senki nem játszott szerencsejátékot, még a 

tőzsdén sem. És csak Andy hajlamos a szertelenségre, de ő jól 

nősült, jó természetű, kedves lányt vett el, és úgy látszik, szolidan 

betársult az apósához néhány jól menő autókereskedésbe 

Arizonában, Temple-ben és Scottdale-ben. De soha nem engedheti 

meg magának, hogy elváljon, ami esetleg még jól is jöhet, a 

felesége azonban igen. A tulajdonrészesedésének egy része az 

enyém, de azt már átírattam rá. Susannak gyerekei vannak, itt a 

közelben, és egy jó modorú ács a férje, akit hozzásegítettem, 

hogy házakat építhessen, és eddig úgy néz ki, hogy ez is jól 

megy, minden oké. Linda életre szólóan megállapodott a pedagógusi 

állásában, melynek révén hosszú vakációkat kap és jó 

nyugdíjat. Tudja, hogy kell magához vonzania a férfiakat, és lehet, 

hogy újra férjhez megy. Néha szeretném, ha Michael jobban 

hasonlítana rám, merészebb lenne, erősebb egyéniség, hangosabban 

és gyakrabban érvényesítené önmagát, de lehet, hogy 

éppen miattam olyan, amilyen, és Claire szerint alighanem így 

is van. 

– Mi másért, Lew? – mondja, mikor megkérdezem. – 

Veled nem könnyű vetekedni. 

– Nem is örülnék, ha azt hinném, könnyű. 

Claire nem hajlandó együttműködni, mikor a hagyatéki 

terveimről akarok beszélni vele, és nem hajlandó sokáig hallgatni 

őket. 

-[377]-

– Előbb vagy utóbb... – mondom neki. 

– Legyen utóbb. Váltsunk témát. 

– Én se élvezem. Oké, témát váltok. Mennyit hozna neked 

évente egy százezer dolláros befektetés nyolc százalékos kamata? 

– Nem hozna eleget az új házra, amit meg akarok venni! 

Lew, az isten szerelmére, nem hagynád már abba? Inkább igyál 

egy pohárral. Én majd elkészítem. 

Most már jobban bízik Teemerben, mint én, sőt annál is, 

ahogy a jelek szerint ő bízik önmagában. Dennis Teemer beköltözött 

a kórházának a diliosztályára, azt mondja, kezelésre, bár 

megtartotta a rendelési időit és a kórházi praxisát. Ez számomra 

őrültségnek hangzik. Így hát lehet, hogy tudja, mit csinál, 

ahogy Sammy szellemeskedve mondja. Mikor Emil az itteni 

kórházban nem tud segíteni rajtam, elkezdek visszajárni a városba 

Teemerhez, hogy újra felMOSsanak azokkal az injekciókkal, 

amelyektől rám jön az az émelygés, amit úgy gyűlölök, legjobb 

esetben legalább egyszer egy héten. MOS a neve annak a 

kemoterápiás keveréknek, amit most adnak nekem, Teemer pedig 

rám hagyja, hadd higgyem, hogy a „felmosni” tréfám eredeti, 

és még soha senki mástól nem hallotta. 

Mostanában már utálok visszamenni hozzá. Félek, és el 

vagyok nyúzva. Emil azt mondja, muszáj, és ezt én is tudom. 

Mostanára azt hiszem, már Teemert is gyűlölöm. De nem eléggé 

ahhoz, hogy letörjem a derekát. Ő lett a betegségem. Mindig 

minden olyan komor a várószobájában. Mikor nem Claire hoz 

be, a bérautó-szolgálat fekete vagy gyöngyházszínű limuzinján 

megyek be és jövök vissza, mindig ugyanazzal a sofőrrel, azzal 

a Velencéből való Frank nevű fickóval, és már bemenni is terhes. 

Úton Teemer rendelőjéből hazafelé vagy a kórházba, el kell 

hajtani ott a sarkon a mellett a Temetkezési Otthon mellett, és 

ezt se szeretem. Szinte mindig ott várakozik előtte legalább egy 

-[378]-

alkalmazott, aki túlságosan jól öltözött, hogysem normálisnak 

lássék, és rendszerint egy hátizsákos és turistabotos hapsi is, aki 

biztosan szintén ott dolgozik, és úgy néz ki, mint valami hegymászó, 

és szemmel tartanak minden kocsit, amelyik lelassít az 

útkereszteződésnél. Engem is megbámulnak. 

Mostanára már Teemer kórházába is félek visszamenni, de 

ezt soha nem mutatom ki. Mióta Sammy Glendája meghalt, 

Winkler meg a felesége pedig Kaliforniában él, Claire-nek szállodában 

kell laknia, vagy egyedül, vagy valamelyik lányunkkal, 

és ez nem valami nagy mulatság neki. Az émelygés az, ami el 

fog intézni. Emlékszem rá, milyen érzés, és már ettől is émelygés 

fog el. Sokat vagyok fáradt, úgy sejtem, a koromtól fáradok, 

és fáradt vagyok a gyöngélkedéstől, és most már, azt hiszem, 

tényleg rosszul vagyok tőle! Aggódom, hogy eljön az idő, amikor 

bemegyek a kórházba, és nem tudok a saját lábamon kijönni. 

Senkinek nem kell mondania nekem, hogy tovább éltem, 

mint bármelyikünk gondolta volna. Nem is mondja senki. Ha 

valaki megpróbálná, azt hiszem, tüstént nekiugranék, mint a 

régi Coney Island-i Lew Rabinowitz, és tényleg letörném a derekát. 

Teemer szerint valamiféle rekordot állítok fel. Én azt 

mondom neki, hogy nem én, hanem ő. Mikor utoljára benn jártam 

nála, egy csontdoktor éppen a lábamról készült egyik CTfelvételt 

nézegette, amelyről kiderült, hogy teljesen rendben 

van. Kezdik azt gondolni, hogy valami vírustól jöhetett az 

egész. Szerintem ez teljesen oké. Teemernek mindegy, hiszen 

ugyanúgy kell kezelnie, de engem felvidít a tudat, hogy nem 

adom tovább örökletesen. Mikor megjelennek a tüneteim, a 

gyerekeimen is előjönnek a szimptómák. Meg tudom mondani 

az arcukról, amikor beszélnek velem. Émelygősnek látszanak. 

És valahányszor émelyeg a gyomruk, vagy merev a nyakuk, 

mikor fölébrednek, tüstént arra gondolnak, hogy orvoshoz kellene 

rohanniuk. Nem én vagyok a legszerencsétlenebb ember, 

-[379]-

aki valaha élt, de nem hiszem, hogy ez most már számít valamit. 

Nem vagyok többé fiatal. Erre mindig emlékeznem kell. 

Folyton elfelejtem, mert a rohamaim közt olyan jól érzem magam, 

mint akármikor, és több dologban találok mulatságot, 

mint a legtöbb ember, akit ismerek. De mikor Marty Kapp 

meghalt New Jerseyben egy golfpályán, aztán Stanley Levyt is 

elvitte egy szívroham, és David Goodmant majdnem elvitte egy 

másik, alig harmincnyolc éves korában, Betty Abrams meghalt 

rákban Los Angelesben, Lila Gross pedig rákban itt, és Mario 

Puzónak háromszoros bypass-műtétje volt meg Casey Lee-nek 

is, Joey Heller pedig megbénult attól a hülye Guillain-Barré 

szindrómától, amiről senki soha nem hallott, és most törnie kell 

a fejét, hogy a meggyöngült izmai hogyan fognak tovább gyöngülni, 

ahogy öregszik, nekem is hozzá kellett szokni a gondolathoz, 

hogy az idő kezdi utolérni Lew Rabinowitzot is, hogy 

elértem abba a korba, amikor még az egészséges emberek is 

megbetegszenek és meghalnak, és én se fogok örökké élni. Miközben 

karib-tengeri nyaralásainkon, Martinique-en és Guadeloupe-on 

rákaptam a francia sajtokra, megszerettem a francia 

borokat is, és Claire még nem vette észre, hogy elkezdtem fölnyitogatni 

az összes jobb borunkat. Kiürítem a borospincémet. 

Mostanában nehezebben tudok sok pénzt számon tartani, mint 

azelőtt, és talán ez is egyik jele annak, hogy öregebb lettem. Valahányszor 

elmegyünk mostanában valahova, mind a ketten 

egyre több gyógyszeres fiolát viszünk magunkkal. Azt könnyű 

volt belátni, hogy az olyasmik, mint a személyes vízvezetékrendszerem 

egyszerűen nem fognak többé rendesen működni, 

és előbb vagy utóbb elkezdenek felhalmozódni a súlyos rendellenességek. 

Nekem már megvolt a magamé. 

Valamikor régen ezt soha nem éreztem, hogy az élet valaha 

is rövid lehet számomra, még a seregben se, a gyalogsági 

harcban Európában. Tudtam, hogy ott van a veszély, ezt tüstént 

-[380]-

láttam, de soha nem gondoltam, hogy engem is megérinthet. 

Mikor augusztusban váltásként bevonultunk egy Falaise nevű 

francia városba az ottani nagy csata után, egy életre elég német 

halottat láttam nagy halmukban rohadni a földön. Tucatszámra 

láttam még aztán is, mielőtt a végére értem. Halott amerikaiakat 

is láttam. Láttam Eisenhowert, amint megszemlélte a győzelem 

színhelyét, és szerintem ő is úgy nézett ki, mintha hányingere 

lenne. Egy Grosshau nevű városban, Belgiumon túl, a német 

határon, egy Hürtgen nevű másik város közelében alig fél 

méterre álltam Hammertől, aki éppen azt mondta, hogy a németek 

kivonultak, és a város tiszta, mikor egy orvlövész tarkón 

lőtte. Még jelentette, hogy minden biztonságos, mikor előrebukott 

a karjaim közé; aztán lerogyott a hóba. Csöppet se lepett 

meg, hogy ő volt az, és nem én. Magától értetődőnek vettem, 

hogy nekem mindig szerencsém Lesz. Még a fogolytáborban is 

szerencsés voltam, és nem féltem igazán. Aznap, mikor a nyomorúságos 

vasúti utazás után végre odaértünk, és felsorakoztattak 

minket, hogy nyilvántartásba vegyenek, láttam, amint 

egy tiszta egyenruhába öltözött, hideg tekintetű, sovány tiszt 

úgy bámul egy Siegel nevű másik zsidó hadifogolyra, hogy az 

nem tetszett nekem, és gondolkodás nélkül elhatároztam, hogy 

megszólítom, és csinálok valamit. Mocskos voltam, mint mindnyájan, 

tetves és holtfáradt, a hasmenéstől is bűzlöttem, de 

odamentem ahhoz a tiszthez, félénknek tettetve magam, és 

roppant udvariasan, mosolyogva megkérdeztem tőle: 

– Bist du auch Jude? 

Kinyitotta a száját, és úgy tátogott rám, mintha megőrültem 

volna. Soha senkit nem láttam ennyire meglepődni. Mikor 

eszembe jut, mindig nevetnem kell rajta. Nem hiszem, hogy a 

német hadseregben gyakran kérdezték volna tőle, hogy ő is 

zsidó-e. 

-[381]-

– Sag das noch einmal – reccsentett rám élesen. Nem tudta 

elhinni. 

Tettem, amit mondott, és újra elmondtam. Megrázta a fejét, 

és kuncogni kezdett magában, aztán odalökött nekem egy 

darab kemény kétszersültet a kezében tartott kis csomagból. 

– Nem, sajnos, nem – felelte nevetve angolul. – Miért 

óhajtja tudni, hogy zsidó vagyok-e? 

Mert én az vagyok, mondtam neki németül, és megmutattam 

neki a J betűt a dögcédulámon. A nevem Rabinowitz, Lew 

Rabinowitz, folytattam, aztán hozzátettem még valamit, mert 

azt akartam, hogy gondolkodjon el rajta. – És beszélek egy kicsit 

németül. 

Megint felvihogott, olyan tekintettel, mintha nem tudna 

hinni nekem, aztán elballagott, és békén hagyott minket. 

– Hé, komám, megőrültél? – mondta a hátam mögött egy 

göndör, rozsdaszín hajú, magas fickó, akinek Vonnegut volt a 

neve, és később könyveket írt. Ő se tudta elhinni. 

Úgy spekuláltam, hogy mikor a sor elejére érek, úgyis rájöttek 

volna. 

Még mindig nem féltem. 

Attól a naptól fogva, hogy puskát kaptam, szerelmes lettem 

belé, és soha senkinek nem kellett emlékeztetnie rá, hogy 

tartsam tisztán. Az utána sok ócskavas után az apám hulladékboltjában, 

maga volt a mennyország, mikor egy olyan masinát 

kaptam a kezembe, amelyik, mintha új lett volna, működött, és 

jó hasznát lehetett venni. Erősen hittem az összes fegyveremben. 

Amikor a tengerentúlon új fiúként és létszámfeltöltésként 

beosztottak a szakaszomba, boldogan vettem át a BAR-t, a 

Browning automata golyószórót, és még azután is örültem neki, 

mikor már észrevettem, hogy azok a fiúk, akik jobban ismerik, 

óvakodnak tőle, és hamarosan rá is jöttem, hogy miért. Akinél a 

-[382]-

tűzerő van, az vonja magára a tüzet. Legjobb volt soha nem tüzelni 

vele, csak ha muszáj volt. Ezt is gyorsan megtanultam. Aki 

elárulta a pozíciónkat, mikor semmi fontosabb lövöldöznivalója 

nem volt, csak egy német katona, azt kockáztatta, hogy mi többiek 

megverjük. Én hittem a fegyvereimben, de nem emlékszem, 

hogy sokat kellett volna tüzelnem velük. Előbb mint tizedes, 

aztán mint rajparancsnok legtöbbször csak megmondtam a 

többi tizenegynek, hogy hol helyezkedjenek el, és mire menjenek 

rá. Előretörtünk Franciaországon át Németország felé, és 

nem valami gyakran láttuk azokat az emberi alakokat, akikre 

lőttünk, csak miután már meghaltak, és mereven hevertek a 

földön, mikor elhaladtunk mellettük. A dolognak ez a része kísérteties 

volt. Üres teret láttunk, kiszúrtuk a lövöldözést, és ráirányítottuk 

a tüzünket, meghátráltunk a tankok meg a páncélautók 

előtt, és a földre lapultunk a tüzérségi tűz elől, de a szakaszunk 

szinte soha nem pillantotta meg azokat az embereket, 

akikkel háborúztunk, és mikor nem rohamoztak meg vagy 

bombáztak minket, majdnem olyan volt, mintha megint egy 

Coney Island-i céllövöldében lennénk. 

Kivéve, hogy ez nem volt mindig nagy mulatság. Át voltunk 

ázva, fáztunk és mocskosak voltunk. A többiek hajlamosak 

voltak a zárótüzek alatt összebújni, folyton rájuk kellett ordítanom, 

hogy szóródjanak szét, és távolodjanak el tőlem meg 

egymástól, ahogy kell. Nem akartam, hogy túl közel legyen 

hozzám valaki, és elrontsa az én ragyogó sorsomat. 

Feltöltésként kerültem egy szakaszba, amely már teli volt 

feltöltésekkel, és hamar rájöttem, hogy ez mit jelent. Senki nem 

húzta ki sokáig. Egyetlen embert ismertem, aki az invázió napjától 

kitartott, Buchanan volt, az őrmesterem, és mire én odakerültem, 

már neki is kezdtek kicsúszni a kezéből a dolgok, később 

le is kaszálta egy géppuskasorozat, mikor a fedezékből kiugorva 

valami sövény felé rohant az út túlsó oldalán abban a 

Grosshau nevű városban a hürtgeni erdőben, amely állítólag 

-[383]-

tiszta volt. Aztán ott volt még David Craig, aki a kilencedik napon 

szállt partra Normandiában, és kilőtte a Tigris tankot, aztán 

hamarosan egy lábsérüléssel kórházba került, repesz találta el 

egy Luneville nevű hely közelében. 

Mikor a tankot kilőttük, Buchanan már nem tudta, mit 

csináljon; csak nézett rám, mikor megkapta rá a parancsot. Láttam, 

hogy reszket szegény. Ágyúnk se volt, amivel átlőhettük 

volna a tigris páncélját. A tank az egész szakaszunkat a földhöz 

szögezte. 

Én szólaltam meg. – Kinél van a páncélököl? – kérdeztem, 

és körülnéztem. – David? Craig? Te mégy Osonj át az utcán a 

házak közt, és gyere vissza a farának vagy az oldalának. 

– Lószart, Lew! – Addigra már neki is elege lett. 

Hát szar egy dolog, gondoltam én is. – Én is veled megyek. 

Majd én élesítem a gránátokat. Keresd meg, hol kell eltalálni. 

– A páncélökölből kilőtt rakéta se hatol át egy Tigris páncélján. 

A kezelési utasítás jó volt. Lőj egy gránátot az ágyútorony 

varratába. Lőj egy másikat a lánctalpakra, lehetőleg harminc 

méternél nem messzebbről. Négy gránátot vittem magammal. 

Mihelyt elhagytuk a házakat, és kijutottunk a faluból, egy vízmosást 

követtünk, amelyben vékonyan csordogált a zöldes víz, 

míg el nem jutottunk egy kanyarig, aztán egyszer csak ott volt 

előttünk, áthidalva az árkot, nem messzebb tőlünk kilencméternyinél. 

Ott tornyosult fölöttünk az a hatalmas jószág mind a 

hatvan tonnájával, és egy katona állt távcsővel a nyitott toronyfedelében, 

kiállhatatlan mosollyal, amitől megfeszült és rángatózni 

kezdett az államon az az ideg. Meg se pisszentünk, de 

azért az ajkamra tettem az ujjamat, becsusszantottam egy gránátot, 

és beélesítettem. Craig vadászgatott Indiában. Telibe találta 

a célt. Mikor a rakétagránát felrobbant, a távcső elrepült, a 

német pedig lecsuklott fejjel tűnt el a szemünk elől. A tank hát- 

-[384]-

álni kezdett. A második lövés eltalálta a lánctalpát, és a kerekei 

leálltak. Figyeltünk, aztán láttuk, ahogy a szakaszunk többi tagja 

kézigránátokat hajigál a belsejébe, amint elrohan mellette, és 

hamarosan az egész jószág lángban állt. 

Craiget meg engem Bronz Csillagra terjesztettek föl ezért. 

Craiget megsebesítette a combján egy szilánk a mellett a 

Luneville nevű hely mellett, mielőtt megkapta volna az övét, én 

meg hadifogságba estem, mielőtt megkaptam volna az enyémet. 

Mikor Craig úgy ötméternyire tőlem megsebesült, a másik 

oldalamon már holtan hevert egy srác, akinek ugyanaz a gránát 

hasította szét a fejét. Nekem a hajam szála se görbült meg. A 

repeszek tizenkettőnk közül nyolcat eltaláltak. 

Az a német katona ott a tankban az egyetlen német katona, 

akit valaha láttam, aki nem volt sem halott, sem hadifogoly, 

kivéve azokat, akik engem elfogtak. Azok vadonatújnak látszottak. 

Decemberben havazott a hürtgeni erdőben, és tudtuk, 

hogy nem leszünk otthon karácsonyra. David Craig talán, de mi 

nem. 

A hónap közepén nagy sietve felpakoltak minket egy csapatszállító 

kocsioszlopra, hogy délre szállítsanak erősítésül egy 

ezrednek, egy másik erdő mellé, egy Ardennes nevű város közelében. 

Mikor odaértünk és leszálltunk, egy százados várt 

minket a tisztáson, aki üdvözölt bennünket, és mihelyt felsorakoztunk, 

hogy meghallgassuk, bejelentette: 

– Emberek, be vagyunk kerítve. 

Volt köztünk egy Brooks nevű vicces fickó, aki elkezdett 

kiabálni: – Bekerítve? Hogy lehetnénk bekerítve? Épp most jöttünk 

ide. Hogy jöhettünk volna ide, ha mind be vagyunk kerítve? 

-[385]-

Mint kiderült, a hír igaz volt. A németek áttörtek azon az 

erdőn, és ez már nem volt olyan vicces. 

Aztán másnap megtudtuk, de csak mert megmondták nekünk, 

hogy megadtuk magunkat. Mindnyájan, az egész ezred. 

Hogy lehet ez? Föl voltunk fegyverezve, ott voltunk, föl voltunk 

szerelve. De valaki, valahol hátul, mindnyájunkkal megadatta 

magát. Nagy kupacban le kellett raknunk a fegyvereinket 

a földre, aztán csak várni, amíg foglyul ejtenek. 

Ennek nem volt semmi értelme. 

– Százados úr, nem próbálhatnánk meg hátrajutni? – 

kiáltott fel valaki idegesen. 

– Mikor hátat fordítok, nem vagyok többé parancsnok. 

– Merre kellene mennünk? 

Erre senki nem tudta a választ. 

Tízen kapaszkodtunk fel egy könnyű teherautóra, a két 

sofőrrel, akik odavittek bennünket, és elindultunk. A depónál 

feltankoltunk, ennyire nyugodtan mentek a dolgok. Extra gyapjúsálakat 

vételeztünk az arcunkra meg a nyakunkra, meg száraz 

harisnyákat. Voltak puskáink, karabélyaink és kézigránátjaink. 

Az ingem meg a vastag katonai alsóing közé dobozszámra 

gyömködtem be a fejadagos csomagokat, cigarettát, neszkávés 

csomagokat, cukrot, gyufát, a jó öreg, megbízható Zippo öngyújtómat 

a tűzgyújtáshoz, meg egypár gyertyát is. 

Nem jutottunk messzire. 

Azt se tudtuk, hová megyünk. Elfelé indultunk azon az 

úton, amelyen jöttünk, aztán balra fordultunk egy szélesebb útra, 

majd egy keresztezéshez értünk, és azt hittük, nyugatnak 

tartunk a saját vonalaink felé. De az út utána elkanyarodott, és 

láttuk, hogy megint északnak megyünk. Követtük a többi kocsit. 

A havazás egyre sűrűbb lett. Kezdtünk dzsipek, vezérkari 

-[386]-

autók és teherautók mellett elhaladni, amelyek belecsúsztak a 

hóbuckákba, és otthagyták őket. Aztán más kocsikhoz értünk, 

amelyeket szétlőttek, és kiégtek. Egyesek meg füstölögtek, ki 

voltak törve az ablakaik. Néhány holttestet is láttunk. Puskatüzet 

hallottunk, aknavetőket, géppuskákat, dudálást, furcsa sípszavakat. 

Mikor a saját teherautónk is belecsúszott egy hótorlaszba, 

otthagytuk, kisebb csoportokra oszlottunk, és megpróbáltunk 

gyalog, külön-külön meglépni. 

Átvackolódtam az út túlsó oldalára, átmásztam a padkán, 

és fedezékbe húzódtam a túlsó oldalon. Csúszkáltam a havon, 

ahogy csörtettem előre, amilyen gyorsan csak bírtam. Még ketten 

jöttek velem. Hamarosan autókat meg kutyákat hallottunk, 

aztán német parancsokat kiabáló hangokat. Szétoszoltunk, és 

elbújtunk a földön, de gond nélkül megtaláltak minket. Egyenesen 

nekünk jöttek az örvénylő hópelyhek közül, még ki se tudtuk 

venni az alakjukat, mikor már ránk szögezték a puskájukat. 

Fehér egyenruhákba voltak öltözve, amelyek beleolvadtak a 

háttérbe, és minden szerelésük vadonatújnak látszott, mi meg 

úgy néztünk ki, mint a kutyaszar, ahogy az a Vonnegut nevű 

fickó mondta, mikor megismerkedtem vele a vasútállomáson, 

aztán később beleírta egy könyvébe, mesélték nekem Claire és a 

gyerekek. 

Mindnyájunkat elkaptak, mind a tizenkettőnket, és még jó 

pár százat, azokhoz csatlakoztunk, mikor elindítottak minket. A 

teherautók, amelyekre feltereltek, áthajtottak velünk egy folyón, 

amiről később megtudtam, hogy a Rajna, aztán letettek bennünket 

egy nagy vasúti főpályaudvaron, annak a belsejében üldögéltünk 

búsan és unatkozva, míg csak egy hosszú teherszerelvény 

be nem húzott egy mellékvágányra. Német katonák 

másztak le róla sietve, aztán kirajzottak a várakozó teherautók 

és parancsnoki kocsik felé. Egész osztagokat láttunk, amelyek 

amerikai egyenruhát viseltek, katonai csendőri szalagokkal és 

fehér sisakokkal, mi meg csak csodálkoztunk, mi a fene történik 

-[387]-

itt. Ez volt a nagy katlancsata, és kiverték belőlünk a meleg 

szart, de ezt mi csak fél év múlva tudtuk meg. 

Három teljes napot és három éjszakát töltöttünk bezárva 

annak a tehervonatnak a vagonjaiban. Állva, ülve, guggolva 

aludtunk, és csak akkor feküdtünk le, mikor találtunk hozzá 

egy kis helyet. Nem volt klozetpapírunk. Nem törődtek vele, 

hogy hogy csináljuk. A sisakjainkat használtuk. Mikor a zsebkendőink 

is odalettek, odalett az igényességünk is. Hosszú időbe 

tellett, amíg elszállítottak minket abba a nagy hadifogolytáborba, 

messze-messze Németországba, majdnem a másik végébe. 

Volt ott egy táboruk angol katonáknak, fölismertük a szögesdrót 

kerítés kapuin az emblémájukat. Volt egy másik táboruk 

az oroszoknak. Aztán volt egy a többi európainak, onnan 

ismertem meg később azt a Svejk nevű idősebb hapsit. És most 

lett egy az amerikaiaknak is. Egyes angolok, akikkel beszéltem, 

több mint négy éve voltak fogságban. Nem gondoltam, hogy 

ezt én el bírnám viselni. Aztán eszembe jutott, hogy ha ők kibírták, 

akkor én is ki tudnám bírni. 

Körülbelül másfél héttel azután, hogy odakerültem, az a 

tiszt, akivel az első napon beszéltem, név szerint értem küldetett. 

Németül kezdte: 

– Azt mondja, maga tud németül? 

– Jawohl, Herr Kommandant. 

– Hadd halljam – folytatta angolul. – Beszéljen kizárólag 

németül. 

Megmondtam neki, hogy beszélek egy kicsit németül. Tudom, 

nem jól, de érteni többet értek. 

– Hogyhogy maga tud németül? 

– Ich Lernte es in der Schule. 

– Miért tanult németül? 

-[388]-

– Mann musste in der Schule eine andere Sprache lernen. 

– Mind a németet választották? 

– Nein, Herr Kommandant. 

– A többiek? 

– Fast alle studierten Französisch oder Spanisch. 

– Szörnyű a kiejtése. 

– Ich weiss. Ich hatte keine Gelegenheit zu üben. 

– Maga miért választotta a németet? 

Megkockáztattam egy mosolyt, mikor megmondtam neki, 

úgy gondoltam, egy szép napon majd alkalmam lesz németül 

beszélni. 

– Látja, igaza volt – felelte szárazon. – Most angolul beszélek 

magával, mert nem akarom pocsékolni az időt. Szeret itt 

lenni a táborban? 

– Nein, Herr Kommandant. 

– Miért nem? 

Nem tudtam, hogy mondják, hogy unalmas, de azt tudtam, 

hogy mondjam meg neki, hogy nincs semmi tennivalóm. – 

Ich habe nicht genug zu tun hier. Hier sind zu viele Männer, die 

nicht genug Arbeit haben. 

– Ajánlhatok valami jobbat. Egy munkaosztagot Drezda 

városában, amely nincs messze ide. Gondolja, hogy ezt jobb 

szeretné? 

– Azt hiszem, én... 

– Németül! 

– Jawohl, Herr Kommandant. Entschuldigen Sie. 

-[389]-

– Drezdában ugyanúgy biztonságban lesz, mint itt. Nincs 

semmiféle hadiipara, és csapatok se állomásoznak ott, nem fogják 

bombázni. Egy kicsit jobban fog enni, és a munkája majd lefoglalja. 

Körülbelül száz főt küldünk oda. Ezt jogosan megtehetjük. 

Igen? 

Bólintottam. – Ich würde auch gern gehen. 

– Hasznos lenne, mint tolmács. Az ottani őrök nem túl iskolázottak. 

Mint látni fogja, vagy öregek, vagy nagyon fiatalok. 

A munka is tisztességes. Egy élelmiszer-készítményt fognak 

gyártani, főleg terhes nők számára. Ez is megfelel magának? 

– Ja, das gefällt mir sehr, Herr Kommandant, wenn es nicht 

verboten ist. 

– Ez meg van engedve. De – mondta, majd vállat vont, és 

egy pillanatra elhallgatott, amivel tudtomra adta, hogy azért 

csak van valamiféle bökkenő – csak közlegényeket állíthatunk 

munkára. A Genfi Konvenciók szabályai csak ezt engedik meg. 

Azt nem engedélyezik, hogy tiszteket küldhessünk, még altiszteket 

sem. Maga meg őrmester. Még akkor sem engedhetjük 

meg, ha önként jelentkeznek. 

– Was kann ich tun? – kérdeztem. – Ich glaube Sie würden 

nicht mit mir reden, wenn Sie wüssten, dass ich nicht gehen kann. 

– Miért küldetett volna különben értem, ha nem tud valami 

kiutat, amellyel meg lehet a dolgot kerülni? 

– Herr Kommandant – emlékeztetett rá. 

– Herr Kommandant. 

Kinyitotta a tenyerét az íróasztala tetején, és felém lökött 

egy fél borotvapengét. – Ha levágja az őrmesteri stráfjait, akkor 

közkatonaként bánhatunk magával. Nem veszít vele semmit, 

sehol semmiféle előjogot, se itt, se otthon. Ha úgy dönt, hogy le- 

-[390]-

szedi őket, hagyja itt a pengét, mikor kimegy, és az őrmesteri 

stráfjait is. 

Drezda volt nagyjából a legszebb város, amelyet valaha 

láttam. Persze nem sok olyat láttam, amelyiket igazi nagyvárosnak 

neveznék. Csak Manhattant, aztán Londonból néhány 

keskeny szeletet, főleg textilgyárakat és hálószobákat. A közepén 

folyt egy folyó, és mindenfelé több volt a templom, mint 

amennyit egész életemben láttam, tornyokkal és kupolákkal, a 

tetejükön kereszttel. Egy nagy téren állt az operaház, egy másik 

téren meg egy nagy seggű lovon ülő férfi szobra körül hosszú 

sorokban sátrakat húztak fel a menekültek elhelyezésére, akik a 

városba özönlöttek a keletről előrenyomuló oroszok elől. A város 

működött. Rendszeresen közlekedtek a villamosok. A gyerekek 

iskolába jártak. Az egyetlen velünk egykorú fickónak, aki 

a szemünk elé került, fel volt tűzve a kabátujja a levágott karjának 

a csonkja körül. Játszottak a színházak. Egy nagy fémtáblán 

Yenidze cigarettákat hirdetek. Aztán néhány hét múlva plakátokat 

ragasztottak ki, és láttam, hogy cirkusz jön a városba. 

Az épület, amelyben elhelyeztek minket, valamikor vágóhíd 

volt, mikor még volt vágni való marhájuk. Alatta az alagsorban 

volt a húsraktár, amelyet a tömör sziklába vájtak, oda 

mentünk le, mikor megszólaltak a szirénák, és közeledtek a repülőgépek, 

hogy valahol máshol bombázzanak. Mindig olyan 

közeli helyek ellen mentek, amelyeknek több katonai értékük 

volt, mint nekünk. Nappal amerikaiak jöttek. Éjszaka angolok. 

Hallottuk, ahogy a bombák valahol nagyon messze felrobbannak, 

és közben jól éreztük magunkat. Gyakran láttuk is a gépeket, 

nagyon magasan, nagy kötelékekben. 

Az őreink vagy még tizenöt év alatti srácok, vagy hatvan 

fölötti, szuszogó öregemberek voltak, kivéve egy kemény fickónak 

látszó felügyelőt, akiről azt mondták, ukrán, és néhány 

naponként mindig benézett a gyárba meg a szállásunkra, hogy 

-[391]-

meggyőződjön róla, hogy még ott vagyunk, és gondoskodjon 

róla, hogy vigyázzanak az egyenruháinkra. Valahányszor valaki 

megbetegedett közülünk, elvették és gondosan összehajtogatták 

az egyenruháját. Az egyik oldalon már nagyon közel jártak 

az oroszok, és azt remélték, különösen az ukrán, hogy majd 

hozzánk, amerikaiakhoz menekülhetnek. A gyárban az asszonyok 

meg a lányok mind rabszolgamunkások voltak, a legtöbben 

lengyelek. Az öregebbek közül egyesek olyanok voltak, 

mint a nagynénéim meg a nagyanyám, sőt mint az anyám, de 

soványabbak voltak, sokkal soványabbak. Sokat viccelődtem 

velük, hogy feldobjam a hangulatot, és jelezzem, hogy szívesen 

flörtölnék is. Mikor egyesek viszonozták a tréfáimat, és azokat a 

mély, vágyakozó tekinteteket vetették rám, gondolkodóba estem. 

Te, fiú, ez nem lenne akármi. Az őröket is ugrattam vele, 

hogy csináljanak már nekem valami helyet, ahol a Fräulein meg 

én elvonulhatnánk egy kis Geschmuséra. 

– Rabinowitz, te meg vagy őrülve – mondta nekem ez a 

Vonnegut nevű fickó, nem is egyszer. – Csak egyszer csináld 

meg ezt egy német nővel, és agyonlőnek. 

Örültem, amiért figyelmeztetett. Biztosan kiszúrta, hogy 

szemeztem a kinti lányokkal, mikor oda-vissza masíroztattak 

minket. 

– Rendezzünk egy táncmulatságot – határoztam el egyszer. 

– Lefogadom, jó kis tánc lenne, ha rá tudjuk beszélni őket, 

hogy adjanak nekünk valami zenét. 

– Én ugyan nem – mondta Svejk az ő vastag akcentusával, 

és újra elmondta nekem, hogy ő nem akar más lenni, csak derék 

katona. 

Vonnegut csak a fejét rázta. 

-[392]-

Elhatároztam, hogy egyedül próbálom meg. A gépek majd 

minden éjjel ott döngicséltek a fejünk fölött, és az őrök mintha 

nap mint nap jobban aggódtak volna. 

ben. 

– Herr Reichsmarschall – mondtam a legidősebbnek. 

– Mein lieber Herr Rabinowitz – felelte hasonló hangnem- 

– Ich möchte ein Fest haben und tanzen. Können wir Musik 

haben, zum Singen und Tanzen? Wir werden mehr arbeiten. 

– Mein lieber Herr Rabinowitz. – Ők is jól mulattak velem. – 

Es ist verboten. Das ist nicht erlaubt. 

– Fragen Sie doch, bitte. Würden Sie das nicht auch gern 

haben? 

– Es ist nicht erlaubt. 

Túlságosan féltek, hogy megkérdezzék valakitől. Aztán 

jöttek a cirkuszi plakátok, és elhatároztam, hogy ezt aztán tényleg 

megpróbálom, Vonneguttal meg Svejkkel, a derék katonával, 

hármasban. Ők nem akartak semmiféle részt vállalni benne. 

Én úgy láttam, hogy nem veszthetünk vele semmit. 

– Miért ne? A francba is, hát nem szeretnénk mind elmenni? 

Elmegyünk hozzá együtt, és megkérjük. Szükségünk van 

pihenésre. Mind beledöglünk az unalomba, ha folyton csak 

várnunk kell. 

– Én nem – mondta Svejk a maga lassú angolságával. – 

Alázatosan a bocsánatát kérem, Rabinowitz, de én úgy találom, 

épp elég bajba kerülhetek akkor is, ha csak azt csinálom, amit 

mondanak. Én már végigmentem ezen korábban is, hosszabb 

időn át, mint gondolná, és többször, mint amennyiről tud. Alázatosan 

bocsánatot kérek... 

– Oké, oké – szakítottam félbe. – Majd én megcsinálom 

egyedül. 

-[393]-

Aznap éjjel a bombázók miránk jöttek. Nappal amerikai 

gépek röpültek fölénk, alacsonyan szálltak, messzi egymástól, 

és a város különböző részein romboltak le épületeket. Furcsának 

is találtuk, hogy a bombáik olyan messzire hullnak le egymástól, 

és semmi másra nem céloznak, csak lakóházakra. Törtük 

is rajta a fejünket, hogy miért. Fölaprított romokat készítettek 

elő az elkövetkező tüzekhez, de ezt mi nem tudtuk. Mikor 

este, mint rendesen, megint megszólaltak a szirénák, lementünk 

a vágóhidunk alatti hústároló pincénkbe. Ezúttal ott is maradtunk. 

A riadót nem fújták le. Sziklafalainkon és betonplafonunkon 

át furcsa, erős, tompa dübörgéseket és becsapódásokat hallottunk, 

amelyek nem bombarobbanásoknak hangzottak. A 

gyújtóbombák töltetei voltak. Kis idő múlva kialudtak a menynyezetről 

lelógó villanykörték, és leálltak a ventilátorok. Az 

erőmű kinyiffant. A szellőzőnyílásokon így is befújt a levegő, 

lélegezni hát tudtunk. Szokatlan moraj harsant föl, egyre közelebb 

jött, egyre harsányabb lett, és órákig tartott. Olyan volt, 

mint mikor egy vonat nagy szélroham kíséretében hirtelen belerobog 

egy alagútba, vagy mikor a hullámvasút a lejtő tetején 

gyorsulni kezd lefelé, csakhogy egyszerűen nem múlt el. A 

hang semmit nem gyöngült. A robajt a levegő okozta, a többmérföldnyi 

széles huzat, amely az odakint dúló lángokból az 

egész városba beszívódott, és olyan erős volt, mint valami ciklon. 

Mikor végül hajnal felé csökkenni kezdett, két őr félénken 

felkapaszkodott a lépcsőn, és megpróbáltak odakinn körülnézni. 

Úgy jöttek vissza, mint két kísértet. 

– Es brennt. Alles brennt. Die ganze Stadt. Alles ist zerstört. 

– Minden ég – fordítottam azon a fojtott hangon. – A város 

elpusztult. 

Nem tudtuk elképzelni, mit jelent ez. 

Reggel, mikor kivezettek minket az esőbe, rajtunk kívül 

mindenki más halott volt. Feketére égett és összezsugorodott 

-[394]-

halottak hevertek az utcán, akiket aztán barnára festett a mindenfelől 

felszálló füstfelhőkből még mindig hulló hamu. Halottak 

hevertek a megfeketedett házakban, melyekből minden fa 

teljesen kiégett, és halottakkal voltak teli a pincék. A templomok 

mind ledőltek, az operaház pedig megbillent és lezuhant a 

térre. Egy villamoskocsit felborított a léghuzat és szintén égett. 

A vasútállomás megfeketedett csontvázának tetején át füstoszlop 

szállt fel, az esőcseppek teli voltak korommal és hamuval, 

ami a slag mocskos vizét juttatta eszembe a hulladéküzletben, 

amivel a napi munka befejezése után megmosakodtunk. Láttuk, 

hogy a park túlsó oldalán égnek a fák, minden egyes fa úgy 

égett egyenként, mint a fáklyák egy éjszakai polgári felvonuláson, 

és eszembe jutottak az izzó tűzkerekek a Steeplechase mólója 

melletti Coney Island-i tűzijátékokon, amelyeket a Luna 

Park millió kábító fénye mellett minden nyáron, minden kedden 

élvezhettem, mióta csak éltem. A mi épületünk is leégett, a 

vágóhíd, amelyben laktunk, és minden más épület is a városrészünkben. 

Több mint egy óra hosszat mozdulatlanul álltunk, 

mire egy kocsin odahajtott valaki, hogy megmondja, mit csináljunk, 

és ezek az egyenruhások ugyanolyan kábultak voltak, 

mint mi. Több mint egy órába tellett, mire határozni tudtak, 

amikor mutogatni kezdtek, és megmondták nekünk, hogy vonuljunk 

ki a városból, és induljunk el a dombok és hegyek felé. 

Körülöttünk, amíg a szem ellátott, mindenfelé mindenki meghalt, 

férfiak, nők és gyerekek, megdöglött minden papagáj, 

macska és kanári. Sajnáltam mindnyájukat. Sajnáltam a lengyel 

rabszolgamunkásokat. Sajnáltam a németeket. 

Sajnáltam magamat is. Én nem számítottam. Egy pillanatra 

majdnem elsírtam magam. Hát nem törődtek vele, hogy mi is 

itt lehetünk? Még mindig nem tudom, mi miért menekültünk 

meg. 

Láttam, hogy nem nyomok semmit a latban. Minderre 

nélkülem is sor került volna, és ugyanaz lett volna a kimenetele. 

-[395]-

Én sehol nem jelentenék semmit, kivéve otthon, a családomnak 

és talán néhány barátomnak. És attól fogva tudtam, hogy soha 

még szavazni se akarok többé. FDR után egyetlenegy se akadt, 

akit elég sokra tartottam volna, hogy fölnézhessek rá, és nem 

akartam a két párt hencegő stricijei közül senkinek sem megadni 

azt az elégtételt, hogy akár csak egy pillanatra is azt gondolja, 

hogy pártolom és támogatom az ambíciói sikerét. 

– Ők nem tudják ezt, Lew – mondta nekem Sammy akkor 

régen, főiskolai műveltségének azzal a felsőbbrendű mosolyával, 

amelyet akkoriban az ajkán viselt. Megpróbálta fölkelteni 

az érdeklődésemet Adlai Stevenson, aztán később John Kennedy 

iránt. – Nem tudják, hogy nem adod meg nekik az elégtételt. 

– De én tudom – feleltem. – És ez a lény eg. Mi nem számítunk, 

és a szavazataink se számítanak. Mit gondolsz, meddig 

fog tartani, amíg megundorodsz Kennedytől? 

Azt, hiszem, még egy hétig se tartott, még a felén se voltunk 

túl azokon a beiktatási bálokon, és nem hiszem, hogy talán 

Lyndon Johnson óta Sammy egyszer is újra elment volna szavazni. 

Nem sok időt fordítok rá, hogy lépést tartsak a világgal, és 

nem tudom belátni, mit változtatna bármin, ha lépést tartanék 

vele. A magam dolgával törődöm. Ami fontos, arról úgyis hallok. 

Amit megtanultam, arra emlékszem, és kiderült, hogy igaz. 

Az égadta világon semmit nem jelentett, hogy a seregben voltam, 

egyáltalán nem számított. Nélkülem is ugyanaz történt 

volna – a hamu, a füst, a halottak, a végkimenetel. Semmi közöm 

nem volt Hitlerhez, és semmi közöm nem volt Izrael államhoz. 

Nem kell nekem se a kárhoztatás, se az érdem. Az 

egyetlen hely, ahol számítottam, az otthonom volt, Claire-rel 

meg a gyerekekkel. Ha bárkinek, talán az unokáimnak később 

kellenének, eltettem valahová a Bronz Csillagomat, a harctéri 

gyalogosjelvényemet, az egységemet megdicsérő hadparancsot, 

-[396]-

az őrmesteri stráfokat, melyeket viseltem, mikor leszereltem a 

seregből, meg a váll-lapomat, annak az Első Hadosztálynak, a 

Nagy Vörös Egyesnek a Vörös 1-es számával, amely a poklokon 

ment keresztül, mielőtt én belekerültem, és további poklokon 

ment át, miután kikerültem belőle. Most négy unokánk van. 

Mindent szeretek a családból, és úgy érzem, összetörnék, talán 

tényleg megölnék bárkit, aki azzal fenyegetne, hogy bánt valakit 

közülük. 

– Letörnéd a derekát? – kérdezte Sammy mosolyogva, mikor 

utoljára meglátogatott. 

– Letörném a derekát. – Én is mosolyogtam. – Még most is. 

Még most is. 

Mikor elkezd valamelyik helyen előbújni, a kórházban a 

sugárkezelés mesterlövészei célba tudják venni és ki tudják 

égetni azt, amit ők szeretnek kinövésnek nevezni, és amiről tudom, 

hogy újabb daganat. Ha újra felbukkan ott, amit ők rekeszizomnak 

neveznek, én meg a hasamnak nevezek, émelygős 

leszek előtte, és émelygős leszek utána, azzal az émelygéssel, 

amelynek a gondolatát se tudom elviselni, és tényleg úgy gondolom, 

hogy egy szép napon végül el fog intézni, ha továbbra is 

együtt kell élnem vele. Hacsak nem vagyok Sammyvel, mert 

akkor „émelyedem”, mert Sammy szereti azt játszani, amit ő 

pedagógusnak, én meg okostóninak nevezek. 

– Mondd csak, Lew – kérte, és lágyan felnevetett. – Hány 

embernek törted le életedben a derekát? 

cát? 

– Azt a fickót is beleszámítva, aki elmarta azt a pénztár- 

– Az nem volt verekedés, Lew És nem törted le a derekát. 

Hány volt? 

Gondolkodtam egy percig. – Egy se. Soha nem volt rá 

szükség. Mindig elég volt azt mondani, hogy le fogom. 

-[397]-

– Hány nagy viadalod volt? 

– Életemben? – Megint erősen elgondolkodtam. – Csak 

egy, Sammy – jutott eszembe, és ezúttal én nevettem. – Veled. 

Emlékszel, mikor meg akartál tanítani bokszolni? 

-[398]-

Nyolcadik könyv 

-[399]-

22. RAJNAI ÚT: MELISSA 

Mint elképzelése szerint a hős Siegfried a Götterdämmerungban, 

Yossarian azt, amire később mint saját Rajnai útjára 

tekintett vissza, azzal kezdte, hogy megragadta egy gyors nappali 

szeretkezés lehetőségét: Siegfried hajnalban, a hegyi sasfészkében, 

Yossarian pedig déltájban, a Rockefeller Centerben, 

az M&M-nél lévő irodájában. Ám ő kellemesen fejezte be a magáét 

négy hét múlva a kórházban, a tökéletes egészségét bizonyító 

újabb leletekkel a látomásai és hallucinációs TIA-rohama 

után, továbbá ötszázezer dollárral gazdagabban, és még egy cipőt 

is eladva. 

Siegfriednek megvolt az immár halandó Brünnhildéje és a 

sziklafészke, melyet megosztottak egymással. 

Yossariannak megvolt az ápolónője, Melissa MacIntosh, 

aki szintén igencsak emberi lény volt, megvolt továbbá az asztali 

számítógépe, a szőnyeges padlója és a bőr karosszéke, valamint 

a régi időkből való szélesebb ablakpárkánya az újonnan 

átkeresztelt M&M, a korábbi Time-Life székházban lévő irodájában, 

melynek ablaka lenézett a jégpályára, ahol Sammy és 

Glenda többször korcsolyázott, mint ahogy Sammy most vissza 

tud emlékezni rá, és akikből aztán férj és feleség lett, míg csak a 

halál el nem választotta őket. 

Yossarian bólogatott, miközben fogdosta, és készséggel elismerte, 

hogy irodájának nincsen bezárva az ajtaja (holott tudta, 

hogy be van), és csak ugyan rájuk nyithat valaki, miközben kéjesen 

összefonódnak, pedig tudta, hogy senki nem fog benyitni, 

és nem is tudna. Felcsiklandozták Melissa félelmei: remegései, 

kételyei és határozatlankodásai vadul felvillanyozták, és egyre 

növekvő, szenvedélyes érzelmekbe hajszolták. Melissa izgalomba 

jött a nőies rémülettől, hogy valaki rányithat, és megláthatja 

félmeztelenül a heves szexuális bizalmasságok ruháit 

-[400]-

szétziláló erőfeszítései közepette, és pirulva arra kérte, hogy a 

változatosság kedvéért most végezzen gyorsan, de aztán nevetett, 

amikor Yossarian megtette; majd leleplezte a turpisságot, 

mikor ellenőrizte a poggyászában a gyógyszereit, és készülődni 

kezdett, hogy kimenjen vele a reptérre, ahonnan utazását megkezdve 

elrepül Kenoshába. Az alapvető toalettcikkek mellett 

Yossarian Valiumot akart álmatlanság ellen, Tylenolt vagy 

Advilt hátfájás ellen, továbbá Maaloxot a hiatus herniájára. Nagy 

csodálkozására immár közvetlen jumbo-jet járatok indultak a 

wisconsini Kenoshába. 

Éppen behúzta a cipzárat az útitáskáján, amikor csörögni 

kezdett a telefon. 

– Gaffney, maga meg mit akar? 

– Nem gratulál nekem? – mondta Gaffney vidáman, elengedve 

a füle mellett Yossarian nyilvánvalóan bosszús hangját. 

– Megint lehallgatott? – kérdezte Yossarian, és lopva Melissára 

nézett. 

– Mit? – kérdezte Gaffney. 

– Miért hívott föl? 

– Maga egyszerűen nem ad nekem hitelt, ugye, John? 

– Miért? Végre küldött nekem egy számlát. Nem számított 

fel sokat. 

– Nem csináltam sokat. Amellett hálás vagyok magának a 

zenéért. Nem is tudja, milyen boldog vagyok, mikor visszajátszom 

a szalagokat, melyeket fölveszünk. Az évnek ebben a sötétülő 

részében szeretem a Bruckner-szimfóniákat meg a Borisz 

Godunovot. 

– Szeretné a Ringet? 

– Főleg a Siegfriedet. Azt nem hallom valami gyakran. 

-[401]-

– Majd tudatom magával, mikor veszem műsorra a Siegfriedet 

– mondta maró gúnnyal Yossarian. 

– Yo-Yo, annyira le fog kötelezni. De nem ez az, amiről beszélni 

akarok. 

– Mr. Gaffney – mondta Yossarian, aztán kis szünetet tartott, 

hogy érthetővé váljon a sértése. 

– Visszatértünk a Mr. Gaffneyra, John? 

– Soha nem tértünk le a Johnról, Jerry. Mit akar? 

– Dicséretet – válaszolta Gaffney. – Mindenki szereti, ha 

megbecsülik, mikor valamit jól csinál. Még Señor Gaffney is. 

– Dicséretet, miért, Señor Gaffney? 

Gaffney nevetett. Melissa a bőrkanapé karfájára hanyatlott, 

és a körmét reszelgette egy dörzslappal. Yossarian dühös 

képpel, fenyegetően nézett rá. 

– A tehetségemért – mondta Gaffney. – Megjósoltam, hogy 

el fog menni Wisconsinba, meglátogatni Mrs. Tappmant. Megmondtam, 

hogy át fog szállni Chicagóban, hogy Washingtonba 

utazzon Milóhoz és Wintergreenhez, nem? Meg se kérdezte, 

hogy honnan tudom. 

– Washingtonba fogok menni? – Yossarian el volt 

képedve. 

– Meg fogja kapni Milo faxát. M2 telefonálni fog a reptérre, 

hogy emlékeztesse rá. No, a fax éppen most jön be, nem? 

Megint rajta vagyok a célponton. 

– Maga lehallgatott, ugye, maga strici? 

– Mit? 

– És lehet, hogy videón is figyelt. És miért telefonálna nekem 

M2, mikor itt van mindjárt a folyosó végén? 

-[402]-

– Visszament a KIHABUP épületébe a maga Michael fiával, 

hogy eldöntse, hajlandó-e ott tartani az esküvőjét. 

– A Maxon lánnyal? 

– Igent fog kelleni mondania. Van egy másik jó viccem, 

ami talán mulattatni fogja magát, John. 

– Lekésem a gépemet. 

– Bőven van ideje. Majd egyórás késéssel fog indulni. 

Yossarian nevetésben tört ki. – Gaffney, most végre téved 

– károgta. – Odatelefonáltattam a titkárnőmmel. Menetrend 

szerint indul. 

Gaffney is nevetett. – Yo-Yo, magának nincs is titkárnője, a 

légitársaság meg hazudik. Késni fog, ötvenöt perccel később 

száll fel. Az ápolónője volt az, akivel telefonáltatott. 

– Nekem nincs semmiféle ápolónőm. 

– Ez nagyon szívderítő. Kérem, mondja meg Miss 

MacIntoshnak, hogy a vese megint működik. Boldog lesz, ha 

meghallja. 

– Miféle vese? 

– Ó, Yossarian, szégyen, gyalázat! Maga nem mindig figyel 

oda, mikor a hölgy telefonál. A belga páciens veséje. És ha 

már úgyis Washingtonba megy, miért nem hívja meg Melissát... 

– Melissát, Mr. Gaffney? 

– Miss MacIntosht, Mr. Yossarian. De miért nem hívja 

meg, hogy csatlakozzon ott magához? Lefogadom, azt fogja 

mondani, hogy nagyon szeretne elmenni. Valószínűleg sose járt 

ott. Elmehetne a National Gallerybe, mikor maga el lesz foglalva 

Milóval és Noodles Cookkal, meg a Smithsonian Institution 

Országos Légügyi és Űrhajózási Múzeumába is. 

-[403]-

Yossarian letakarta a kagylót. – Melissa, útban visszafelé 

meg fogok állni Washingtonban. Mi lenne, ha szabadnapot 

vennél ki, és ott találkoznánk? 

– Nagyon szeretném – felelte Melissa. – Soha nem jártam 

ott. Mikor el vagy foglalva, elmehetnék a National Gallerybe 

meg a Smithsonian Institutionnek abba a repülési múzeumába. 

– Mit mondott? – kérdezte Jerry Gaffney 

Yossarian tiszteletteljesen válaszolt. – Azt hiszem, tudja, 

hogy mit mondott. Maga tényleg a rejtélyek embere, nem? Még 

nem tudtam átlátni magán. 

– Válaszoltam a kérdéseire. 

– Új kérdéseket kell kigondolnom. Mikor találkozhatunk? 

– Nem emlékszik? Chicagóban, mikor késik majd a csatlakozó 

járata. 

– Késni fog? 

– Több mint egy órát. Előre nem látható iowai és kansasi 

hóviharok miatt. 

– Maga máris előre látja őket? 

– Hallok dolgokat, és látok dolgokat, John. Ezzel keresem 

a kenyeremet. Kipróbálhatom most a viccemet? 

– Lefogadom, hogy kipróbálja. És hallgatózott, igaz? Talán 

nézett is. 

– Mit hallgattam? 

– Maga azt hiszi, hogy én együgyű vagyok, Gaffney? Szeretné 

hallani az én viccemet? Jerry, magának lófasz a seggébe. 

– Ez nem rossz vicc, Yo-Yo – mondta barátságosan 

Gaffney –, bár hallottam már. 

-[404]-

Miután Gaffney eszébe juttatta a Siegfriedet, Yossarian a 

gyöngyszürke limuzinban felidézte magában az operának a 

Heldentenorját, aki miután megérintette ajkával a megölt sárkány 

vérét, elkezdte kiválóan érteni a madarak nyelvén. Azt 

mondták neki, vigye el az aranyat, ölje meg a törpét, és rohanjon 

a hegyre a tűzkörön át, hogy megtalálja az elvarázsolt 

álomban fekvő Brünnhildét – és mindezt madárhangok üzenték 

annak az ifjúnak, aki előzőleg még soha nem látott nőt, és többször 

is meg kellett néznie a begyes Brünnhildét, amíg eljutott a 

megdöbbentő felfedezésre, hogy ez nem férfi! 

Siegfriednek ott voltak a madarai, Yossariannak viszont 

ott volt Gaffney, aki jelenthette neki, mikor telefonon felhívta a 

kocsiból, hogy a lelkész tríciumot szellentget. 

Melissa MacIntosh nővér még soha nem hallott a belek efféle 

működéséről, de megígérte, hogy megkérdez néhány 

gasztroenterológust, akikkel jó barátságban van. 

Yossarian nem volt benne biztos, hogy szeretné-e ezt. 

Yossariant megszégyenítette és megsebezte az agyába 

szökő kérdés, de szégyellt volna hangot adni neki és megkérdezni, 

vajon Melissa randevúzgatott-e ezekkel az orvosokkal, és 

hált-e is velük, még ha csak néggyel vagy öttel is. Elképzelhetetlen 

gyönyörűségére mindez megint csak azt sugallta neki, hogy 

csakugyan szerelmesnek tartja magát. A féltékenység efféle 

gyötrelmei rendkívül ritkák voltak nála. Még valamikor régesrégen, 

Frances Beachcsel folytatott izzó viszonya idején is, bár 

jómaga majdnem monogám volt, közönyösen tételezte fel, hogy 

Frances ugyanakkor a korszak szójárása szerint másokkal is 

„etyepetyézik”, akik támogathatják színésznői ambícióit. Most 

pedig epikureusként élvezkedett a szerelem impresszióinak eufóriájában, 

amelyek újra megfiatalították. Nem szégyellte magát, 

és nem félt, legfeljebb attól, hogy amíg szerelme még az el- 

-[405]-

agadtatás nála szokatlan jellegét ölti, Michael vagy a többi gyereke 

esetleg rájön. 

A kocsiban fogta Melissa kezét, markolászta a combját, és 

végigfuttatta a kezét tarkójának fürtjein. 

Ezzel szemben Siegfried kezdettől fogva egy gonosz törpe 

aljas kezében volt, aki mohón vágyott a sárkány aranyára, és 

csorgott a nyála, hogy likvidálhassa őt, mihelyt megszerzi az 

aranyat. 

Melissa kívánatosabb volt. 

Ő meg a lakótársnője, Angela Back, avagy Backup, ahogyan 

Yossarian most nevezte, erényesen helytelenítették, ha nős 

férfiak titkos barátnőket keresnek maguknak, kivéve azokat a 

nős férfiakat, akik kifejezetten rájuk hajtanak, és Yossarian 

örült, hogy legutóbbi válása immár végérvényessé vált, de úgy 

vélte, legjobb lesz, ha ezt nem árulja el Melissának. Ha az ember 

már elcsábította őket, még a legelbűvölőbb nők esetében sem 

marad más, mint a szenvedély meg a szex, és az ő korában lévő 

férfiaknál, a hóbort és a fetisizmus gyakran izgatóbb, mint a kőrisbogárpor. 

Máris azt tervezgette, hogy az utolsó géppel fog 

hazarepülni vele Washingtonból, és miközben a félig elsötétített 

gép belsejében az ablak mellett üldögélnek, megpróbálja a rendelkezésükre 

álló ötven perc alatt leszedni róla a bugyiját. Persze 

ha nem lesz farmernadrágban. 

Angelával ellentétben maga Melissa soha nem nyújtott 

szóbeli bizonyítékokat a szerelmi kalandok azon változatos skálájáról, 

amelyekben lakótársnője és legjobb barátnője trágár állításai 

szerint mindketten részt vettek. Szókincse is inkább a szűzies 

felé hajlott. De a jelek szerint nem volt tőle semmi idegen, 

és semmi szüksége nem volt útbaigazításokra vagy definíciókra, 

sőt ismert egy-két olyan trükköt, amelyeket Yossarian el se 

tudott volna képzelni. És szexuális előéletével kapcsolatban 

-[406]-

olyan makacsul ellenállt bármiféle beszélgetésnek, hogy 

Yossarian hamarosan felhagyott a kutatással. 

– Ki az a Borisz Godunov? – kérdezte Melissa a kocsiban. 

– Az az opera, amit egyik este hallgattam, mikor megjöttél 

a munkából, aztán elzárattad velem, mert meg akartad nézni 

azt a kurva tévéhíradót. 

– Mikor visszajössz – tudakolta azután Melissa –, meghallgatjuk 

együtt a Ringet? 

Ebben megint mindketten további nagy előnyöket élveznek 

a wagneri prototípusokkal szemben, gondolta Yossarian. 

Mert a derék Brünnhildének kevés gyönyörűségben volt 

része, mihelyt Siegfried elindult hősi küldetésére, és csak 

megcsalatást, nyomorúságot és féltékeny dühöt érezhetett, miután 

Siegfried visszatért, hogy megragadja és átadja egy másik 

férfinak. Miközben a halálára konspirált, egyetlenegyszer sem 

jutott eszébe, hogy talán varázsitalt adtak be neki, amitől elfelejtette, 

hogy kicsoda ő. 

Ezzel szemben Yossarian boldoggá tette Melissát. 

Ez olyasmi volt, amire hosszú ideje nem volt képes egyetlen 

más növel sem. Ő is hallott madárhangokat. 

Melissa a tapasztalat és a jó szándék jelének vette, amikor 

kifejtette neki, hogy igazán felmondhatná a kórházi állását, több 

pénze és ideje lenne privát ápolónőként, ha – és ez a nagy ha – 

hajlandó lemondani a fizetett szabadságáról és a majdani 

nyugdíjáról. De jövendő biztonsága kedvéért el kell döntenie 

magában, hogy hamarosan férjhez kell mennie egy férfihoz, 

akár jóképű, akár nem, még ha dögunalmas is, vagy tökfilkó, a 

bájról nem is beszélve, akinek van nyugdíjprogramja, és lesz 

olyan nyugdíjjövedelme, amelyet örökül hagyhat rá, amikor 

meghal. Melissa elragadtatottan hallgatta, mintha Yossarian 

simogatná és ünnepelné. 

-[407]-

– Neked van nyugdíjprogramod? 

– Engem felejts el. Valaki másnak kell lennie. 

Melissa úgy találta, hogy elképesztően hatalmas esze van. 

Egy odavetett ígéret, a Melissa két felső fogában levő elavult 

ezüsttömések ügyében, melyet nem sokkal azután tett, hogy 

megismerkedtek a kórházban, többet jelentett, mint Yossarian 

sejtette volna; mikor Melissa nevetett, elővillantak, és Yossarian 

megígérte, hogy porcelánkoronákra cserélteti ki őket, ha az ápolónő 

nyitva tartja a szemét, nehogy elnézzenek valamit, és ő 

elevenen kerül ki a kórházból. Aztán ezzel, miután teljesítette, 

tovább jutott nála, mint az összes hosszú szárú rózsával, és a 

Saks Fifth Avenue-i üzletéből, a Victoria Titkainál és a hollywoodi 

Fredericknél vásárolt fehérneműkkel, és Melissa olyan 

ujjongó hálával árasztotta el, amilyet Yossarian azelőtt soha 

nem tapasztalt. Még Frances Beach sem tudta, aki pedig olyan 

sokat kapott Patricktől, hogy hogyan kell hálát érezni. 

John Yossarian olykor álmatlanul feküdt éjszaka, remegő 

izgalomban amiatt, hogy az a nő, akivel szórakozik, talán kissé 

már szerelmes belé. Nem volt egészen biztos benne, hogy akarja-e 

azt, amire áhítozott. 

A zuhany alatti megdöbbenése óta ennek az igaz szerelemnek 

az útja annyira simán haladt, hogy már arra a feltételezésre 

csábította, miszerint ez mind névleges, kitalált és szürreális. 

A Michaellel folytatott beszélgetését követő emlékezetes estén, 

a bérháza előcsarnoka alatti szinten lévő moziban Melissa 

nem mutatott semmi meglepetést, mikor a vállára tette a kezét, 

és egy darabig simogatta a nyakát, sőt akkor sem, mikor a térdei 

közé dugta a másik kezét, hogy lássa, mi jót művelhetne ott. 

Ő volt az, aki meg volt lepve, mikor Melissa ezúttal csak felszínes 

ellenállást tanúsított. Mivel már eljött a tavasz, nem viselt 

harisnyanadrágot, a kabátja pedig ízléses álcázásul összehajtogatva 

feküdt az ölében. Mikor feljebb tapogatódzott, hogy elérje 

-[408]-

a bugyi selymes érintését, és kitapogathassa az alatta göndörödő 

csipkézetet, eljutott odáig, ameddig törekedett, és elégedetten 

megállt. De ekkor Melissa azt mondta: 

– Nem kell ezt itt csinálnunk – szólalt meg olyan ünnepélyesen, 

mint egy sebész, aki kimondja az elkerülhetetlen ítéletet. 

– Fölmehetünk a lakására. 

Yossarian rájött, hogy jobb szeretné végignézni a filmet. 

– Itt is oké. Nézhetjük egyszerűen tovább. 

Melissa a többi nézőre pillantott. – Nem kényelmes itt. 

Odafönn jobban fogom érezni magam. 

Soha nem tudták meg, hogy végződött a film. 

– Így nem lehet – mondta Melissa a lakásban, alighogy 

fölértek. – Nem húzol föl rá valamit? 

– Vasectomiát csináltattam. Te nem szedsz pirulát? 

– Én elköttettem a petevezetékemet. De mi van az AIDSszel? 

– Megnézheted a bizonyítványt a vérképemről. Bekereteztettem, 

ott lóg a falon. 

– Az enyémet nem akarod látni? 

– Én vállalom a kockázatot – mondta Yossarian, aztán Melissa 

szájára tette a kezét. – Az isten szerelmére, Melissa, kérlek, 

ne beszélj már annyit. 

Melissa felhúzta a lábait, Yossarian pedig közéjük nyomakodott, 

és utána már mindketten tudták, hogy mi a teendő. 

Másnap késő délelőtt, amikor már el kellett hinnie, hogy 

végül befejezték, meg volt róla győződve, hogy soha életében 

nem volt még férfiasabb és teljesítőképesebb, de vágyakozóbb, 

szerelmesebb, tapintatosabb és romantikusabb sem. 

-[409]-

Wonderful, fütyörészte a fogain keresztül, amikor az utolsó 

után megmosakodott, aztán szinkópált, szvinges ritmusban átváltott 

a Trisztán előjátékának orgazmikus szerelmi muzsikájára. 

Csodálatosabb volt, mint összes buja érzéki élménye közül 

bármi, és szíve mélyén tudta, hogy soha, soha, egyetlenegyszer 

sem akar még egyszer olyasmit véghezvinni, mint ez volt! Feltételezte, 

hogy Melissa is megérti, hogy ezután meglehetősen 

meredek hanyatlás következik: sőt az sem lehetetlen, hogy talán 

soha többé nem talál rá újra erre a sóvárgásra, akaratra, tényleges 

vágyakozásra és az elementáris fizikai erőforrásokra ahhoz, 

hogy valaha újra szeretkezni akarjon vele vagy bármely más 

nővel! 

Eszébe jutott, hogyan alkalmazta Mark Twain egyik jobb 

elbeszélésében a gyertya és a gyertyatartó hasonlatát annak 

hangsúlyozására, hogy férfi és nő között szexuálisan távolról 

sem egyenrangú a verseny. A gyertyatartó mindig ott van. 

Aztán hallotta, amint Melissa telefonált. 

– És ezzel kilett az öt! – árulta el ujjongva Angelának, miközben 

belepirult az arca ebbe a bőségbe. – Nem – folytatta, 

miután kis ideig türelmetlenül hallgatta a barátnőjét. – De a térdem 

az megfájdult. 

Jómaga szubjektíve öt egész háromnyolcadban összegezte 

volna az eredményt, de kissé jobban érezte magát a közeljövőt 

illetőleg, mikor hallotta, hogy Melissának is fájnak a csontjai. 

– Rengeteget tud mindenről – folytatta Melissa. – 

Kamatlábakról, könyvekről meg operákról. Ange, soha életemben 

nem voltam még ennél boldogabb. 

Ezen kissé eltűnődött, mert nem volt benne biztos, akar-e 

megint felelősséget vállalni egy nőért, aki még soha nem volt 

boldogabb. De hiúságának legyezgetése mégis jó érzés volt. 

-[410]-

Aztán jött a megdöbbenés, a zuhany alatt. Mikor elzárta, 

férfihangokat hallott, agyafúrtan vitatkoztak a bezárt fürdőszobaajtó 

mögött, és egy női hangot is hallott, benne a beleegyezés 

nyilvánvaló dallamával. Ez valamiféle csapda. Dereka köré tekerte 

a törülközőt, és kiment, hogy szembenézzen a rá váró fenyegető 

veszéllyel, bármi légyen is az. Rosszabb volt, mint amire 

számított. 

Melissa bekapcsolta a tévét, és a híradót nézte! 

Nem volt háború, nem voltak országos választások, nem 

voltak faji zavargások, nem tört ki nagy tűzvész, vihar, földrengés, 

nem zuhant le repülőgép – nem volt semmiféle újság, 

semmi hír, de Melissa nézte a tévén. 

De aztán öltözködés közben megszimatolta a fölvert tojás, 

a sülő angolszalonna és a kenyérpirítóban melegedő kenyérszeletek 

ízletes aromáját. Ez az év, mialatt egyedül élt, a legmagányosabb 

év volt az életében, és még mindig egyedül élt. 

De aztán látta, hogy Melissa kecsapot önt a tükörtojásaira, 

és tüstént valami másra kellett néznie. A tévé képernyőjét nézte. 

– Melissa drágám – kapta rajta magát két hét múlva azon, 

hogy előkészíti valamire. Megint a vállára tette a karját, és szórakozottan 

simogatta az ujjával a nyakát. – Hadd mondjam el 

most neked, mi fog történni. Ennek nincs hozzád semmi köze. 

Olyan változások ezek, amelyek, tudom, be fognak állni egy 

olyan férfinál, mint én, még egy olyan nővel is, aki nagyon sokat 

jelent neki: egy férfi, aki szeret az idő legnagyobb részében 

egyedül lenni, sokat gondolkodik és sokat álmodozik, nem élvezi 

igazából annyira senkinek a társaságát, az adok-kapokot, 

sokszor elnémul, hallgat és töpreng, közömbös bármi iránt, 

amiről másvalaki beszél, és nem nagyon izgatja magát bármi 

miatt, amit a nő csinál, amíg az nem beszél neki róla, és fel nem 

bosszantja. Megtörtént ez már azelőtt is. Velem mindig ez történik. 

-[411]-

Melissa minden egyes pontra elmélyülten bólogatott, vagy 

egyetértése jeléül, vagy nagyvilágian megértésből. 

– Én pontosan ugyanígy vagyok vele – kezdte válaszát 

nagy komolyan, szikrázó szemmel és csillogó ajakkal. – Ki nem 

állhatom azokat az embereket, akik sokat beszélnek, vagy akkor 

beszélnek hozzám, mikor olvasni próbálok, akár csak újságot is, 

vagy fölhívnak telefonon, mikor nincs semmi mondanivalójuk, 

vagy olyan dolgokat mesélnek nekem, amiket már tudok, vagy 

ismételgetik magukat, és a szavamba vágnak. 

– Bocsánat – mondta Yossarian, mivel Melissa láthatólag 

fel volt rá készülve, hogy még többet is mondjon. Egy darabig a 

fürdőszobában időzött. – Igazából azt hiszem – mondta, amikor 

visszatért –, hogy túl öreg vagyok, te meg tényleg túl fiatal. 

– Nem vagy te túl öreg. 

– Öregebb vagyok, mint amilyennek látszom. 

– Én is. Láttam a korodat a kórházi lázlapokon. 

A francba, gondolta Yossarian. – Azt is meg kell neked 

mondanom, hogy nem akarok gyerekeket, soha nem lesz kutyám, 

és nyaralót se veszek, se East Hamptonban, se másutt. 

Lakása bejáratánál mindkét irányban egy-egy jókora hálószoba 

nyílt, fürdőszobával, és elegendő hellyel a saját tévékészüléknek. 

Talán elkezdhetnék így, és majd az étkezéseknél találkozhatnának. 

De megint csak ott volt a televízió, megint be 

volt kapcsolva, és hangok szóltak belőle, melyekre Melissa 

ugyan nem figyelt oda, de soha nem tudhatta, mikor jön esetleg 

valami érdekes. Bár a tévézés volt az egyetlen olyan bűn, melyet 

egy nőnek nem tudott megbocsátani, úgy hitte, ezzel a nővel 

érdemes megpróbálni. 

– Nem, nem mondom meg neked a nevét – mondta 

Yossarian Frances Beachnek a MOMAKTEAB következő, viharos 

ülése után, amelyen Patrick Beach dinamikus felszólalásá- 

-[412]-

an támogatta Yossarian névtelen javaslatát, miszerint a Metropolitan 

Museum of Art oly módon oldja meg a pénzügyi problémáit, 

hogy szabaduljon meg a műalkotásoktól, és adja el épületét 

és Fifth Avenue-i telkét egy építési vállalkozónak. – Ez 

nem olyan nő, akit te ismernél. 

– Annak a szaftos ausztráliai nőnek a barátnője, akiről 

folyton beszélsz, akit Backnek hívnak? 

– Backupnak. 

– Mi? 

– Backup a neve, nem Back. 

Patrick elképedve hunyorította össze a szemét. – Meg 

tudnék rá esküdni, hogy a múltkor kijavítottál, és azt mondtad, 

Back. 

– Így igaz, Patrick. Most ne is hederíts rá. Az az ápolónő, 

akit említettél? Elszomorítana a gondolat, hogy olyan mélyre 

süllyedtél, hogy elvedd valamelyik barátnőmet. 

– Ki beszél itt házasságról? – tiltakozott Yossarian. 

– Te – nevetett Frances. – Olyan vagy, mint az elefánt, 

mindig mindent elfelejtesz. 

Csakugyan újra meg akarna házasodni? 

A kétkedő Yossariant senkinek nem kellett arra emlékeztetnie, 

mekkora áldás, ha az ember egyedül él. Nem kell végighallgatnia 

valaki másnak a telefonbeszélgetéseit. Automata lemezváltós 

új CD-lejátszójára felteheti a teljes Lohengrint, a Borisz 

Godunovot vagy a Die Meistersingert, vagy Bruckner négy szimfóniáját, 

és a muzsika elíziumi miliőjében végigjátszhatja mindet, 

anélkül hogy holmi nőnemű lény megzavarná, és azt mondaná: 

„Miféle zene ez?”, vagy „Te tényleg szereted ezt?”, vagy 

„Nem túl nehéz ez így reggel?”, vagy „Lennél szíves lehalkítani? 

Megnézném a reggeli tévéhíradót”, vagy „A nővéremmel 

-[413]-

eszélek telefonon”. Vagy elolvashatja az újságot anélkül, hogy 

valaki pont azt a részt venné ki belőle, amit olvasni akar. 

Úgy képzelte, egy újabb házasságot el tudna viselni, de 

egy újabb válásra már nincs ideje. 

-[414]-

23. KENOSHA 

A bizonytalan gondolatok efféle baljós terhei súlyosan nehezedtek 

Yossarian elméjére, miközben nyugat felé repült, hogy 

találkozzék a lelkész feleségével. A látogatásnak immár egyetlen 

célja maradt: a szánakozó együttérzés és a dicstelen kudarc 

kölcsönös bevallása. Az asszonynak megnyúlt az arca csalódottságában, 

amit nem tudott elleplezni, amikor a repülőtéren 

megpillantotta. 

Mind a ketten azt remélték, hogy a másik fiatalabb lesz. 

Siegfried, a hős, mint Yossarian utóbb visszaemlékezett rá, 

gályarabként szállt akcióba, evezős csónakban szállította 

Brünnhilde lovát, aztán hamarosan tête-à-tête találta magát egy 

másik nővel, akivel aztán sebesen eljegyezték egymást. 

Ő az első osztályon ült egy lökhajtásos repülőgépen, és 

semmiféle ilyen eszement éber álom nem járt a fejében. 

Siegfriednek fel kellett másznia egy hegyre, és át kellett 

gázolnia a tűzön, hogy magának követelhesse Brünnhildét. 

Yossarian Washingtonba repültette Melissát. 

Visszatekintve rá, amikor már túl volt rajta, és egy paródián 

törte a fejét a The New Yorker számára, úgy vélte, a wagneri 

hőssel összehasonlítva meglehetősen jól járt. 

Félmillió dollárral gazdagabban dilemma szarvai közé került 

ugyan, de élt, hogy megoldhassa. 

Siegfried a végén meghalt; Brünnhilde meghalt, még a ló 

is elpusztult; a Walhalla összeomlott, és az istenek is eltűntek 

vele együtt; a komponista pedig, miközben buja muzsikája elcsitult 

a diadalban, mint egy finom álom, megmámorosodott, 

-[415]-

mert a művészetnek és a művésznek ilyen számító a természete. 

Ezzel szemben Yossarian újabb közeli kettyintéseknek 

nézhetett elébe. Az orvosa már rámondta az okét. Világéletében 

szerette a nőket, és élete nagy részében egynél többet szeretett. 

A wisconsini Kenoshának, a Michigan-tó partján elterülő 

kis kikötővárosnak, amely alig negyven kilométernyire délre 

fekszik Milwaukee sokkal nagyobb városától, immár lökhajtásos 

gépeket fogadó reptere lett, és a gazdasági fellendülés olyan 

emelkedését élte át, amelyet a városatyák képtelenek voltak 

megmagyarázni. A helyi szociális mérnökök e közepes konjunktúrát, 

talán kissé huncutul, a kellemes éghajlatnak tulajdonították. 

Számos többé-kevésbé műszaki jellegű új kisvállalkozás 

indult, a szövetségi kormány egyik ügynöksége pedig laboratóriumokat 

létesített egy réges-rég nem működő, elhagyott 

gyárépületben, melyekről azt rebesgették, hogy a CIA fedőszervei. 

A New York-i reptér előcsarnokában Yossarian megfigyelte 

az első osztályú utasokat, csupa nála fiatalabb és nagyon jókedvű 

férfit. Mostanáig csak a tudósok voltak ilyen boldogok a 

hivatásukban. Beszélgetés közben készenlétben tartották a ceruzájukat, 

és – mint döbbenten hallgatta – legtöbbet a tríciumról 

meg a deutériumról beszéltek, melyekről most már ő is tudott 

egy keveset, valamint a lítium-deuteridről, melyről, mikor 

megkérdezte, megtudta, hogy a lítium és a nehézvíz vegyülete, 

és ami még jelentőségteljesebb, a legkedveltebb robbanóanyag a 

legjobb hidrogénbombákhoz. 

– És ezt mindenki tudja? – El volt képedve, hogy ilyen 

nyíltan beszélnek. 

Hát persze. Mindezt rég megírták, megtalálhatja a Nukleáris 

almanachban és a Hogerton-féle Az atomenergia kézikönyvében, 

-[416]-

és talán mind a kettőt meg is találhatja a papírfedelű kötetek 

közt a könyvespulton. 

Miután beszállt, a business class utasai közt felismert néhány 

prostituáltat és két call girlt a saját felhőkarcoló bérházában 

működő szexklubokból, azok közül a csinos utcalányok 

közül, akik az ottani koktélbárok és az előttük felállított készpénzkiadó 

automaták körül szoktak lézengeni. A call girlök 

szintén a felhőkarcoló bérlői voltak. A turistaosztályon hajléktalanok 

kis csapataira bukkant, akik valahogy repülőjegyet szereztek, 

hogy otthagyhassák New York mocskos utcáit, és inkább 

Wisconsinban legyenek hajléktalanok. Ki is mosakodtak a 

zarándokútra, valószínűleg a KIHABUP épületének vécéiben, 

amelyekben a valamikor Michael által tervezett plakátok még 

mindig szigorúan figyelmeztettek rá mindenkit, hogy dohányozni, 

lődörögni, fürdeni, mosni, baszni és szopni szigorúan 

tilos a mosdókagylókban és a vécéfülkékben, hogy az alkohol 

káros lehet a terhes nőknek, az anális közösülés pedig HIV-re és 

hepatitiszes fertőzésekre vezethet. Michael plakátjai művészeti 

díjakat nyertek. A gépre fölvitt poggyászuk bevásárlókocsikból 

és papírzacskókból állt. Yossarian biztos volt benne, hogy meszsze 

hátul azt a nagydarab, fekete nőt látja, a csomós 

melanomafoltokkal, aki egy szál ujjatlan, rózsaszín ingben sikálta 

magát tisztára a vészlépcsőházban, mikor lement oda 

McBride-dal. Kereste, de nem találta a megzavarodott, fél lábú 

asszonyt, akit általános gyakorlatként naponta talán háromszor-négyszer 

is megerőszakoltak gátlástalan férfiak, egyik a 

másik után, se azt a tésztahúsú, szőke nőt, akire szintén emlékezett 

a lépcsőházból, aki közönyösen varrogatta elszakadt fehér 

blúzát. 

A gépen utazó fizikusoktól Yossarian azt is hallani vélte, 

anélkül hogy bármit is értett volna belőle, hogy a tudomány világában 

az idő folyamatosan hátra vagy előre, vagy előre és 

hátra fut, az anyag részecskéi pedig képesek hátra és előre ha- 

-[417]-

ladni az időben anélkül, hogy változáson mennének át. Akkor 

hát ő miért ne lenne képes erre? Azt is halotta, hogy a 

szubatomi részecskéknek egyidejűleg mindig ott kell lenniük 

minden helyen, ahol csak lehetnek, és ez arra a gondolatra vezette, 

hogy saját emberekből és csoportokból álló nem tudományos 

világában minden megtörtént, ami megtörténhetett, és 

ami nem történt meg, az nem történhetett meg. Ami meg tud 

változni, megváltozik, és ami nem változik, az nem képes rá. 

Mrs. Karen Tappman pöttöm, félszeg és szorongásos idősecske 

asszonynak bizonyult, és ingadozó magatartást tanúsított 

annak a helyzetnek számos vonatkozása tekintetében, 

amely kapcsolatba hozta őket egymással. De volt egy dolog, 

melynek jelentését illetőleg hamarosan nem maradt semmi kétség: 

az a közös meggyőződés, miszerint Yossarian sajnálta, 

hogy eljött, az asszony pedig megbánta, hogy megkérte erre. 

Hamarosan nem sok mondanivalójuk maradt egymásnak. Nem 

jutott eszükbe semmi új, amit kipróbálhatnának. Yossarian 

őszintén kijelentette, hogy azokról a fényképekről ismerte fel 

Mrs. Tappmant, amelyeket emlékezete szerint a lelkész mindig 

magával hordott. 

Az asszony elmosolyodott. – Épp harminc múltam akkor. 

Én is a dolgozószobánkban lévő fényképről ismertem fel most. 

Yossarian nem is sejtette, hogy a lelkésznek fényképe van 

róla. 

– Ó, igen, meg is mutatom magának – vezette Mrs. 

Tappman az emeletes ház hátsó része felé. – Gyakran meséli az 

embereknek, hogy jószerivel maga mentette meg az életét odaát 

a tengerentúl, amikor a legszörnyűbbek voltak a dolgok. 

– Szerintem ő segített nekem megmenteni az enyémet. 

-[418]-

Támogatott, mikor úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó 

tovább harcolni. Nem tudom, mennyit mesélt erről magának. 

– Azt hiszem, ő mindig mindent elmondott nekem. 

– Mindenképpen belevágtam volna, de ő adta nekem azt 

az érzést, hogy igazam van. No, itt van annak a fényképnek a 

nagyítása magáról meg a gyerekekről, amit mindig a tárcájában 

tartott. 

A dolgozószoba egyik falát majdnem hetven évet átívelő 

fényképek töltötték be. Némelyik kisfiúként ábrázolta a lelkészt, 

kezében horgászbottal, foghíjasan mosolyogva; mások 

Karen Tappmant mutatták kislány korában, ünnepélyesen kiöltözve. 

Azon a fényképen, amelyre emlékezett, Karen Tappman 

három kisgyerek körében ült harmincéves korában, és mind a 

négyen bátran belenéztek a kamerába, és szomorúan elszigeteltnek 

és elveszettnek látszottak, mintha valami fölébük tornyosuló 

veszteségtől rettegnének. Egy másik falon a lelkész háborús 

fényképei lógtak. 

Yossarian megtorpant, és rámeredt egy nagyon régi, kifakult 

barna fényképre, amely a lelkész apját ábrázolta az első világháborúban. 

Apró alakját megkövesítette a kamera: sisakot 

viselt; amely túl nagy volt a benne lapuló gyermekarchoz, 

ügyetlenül markolta feltűzött bajonettes puskáját, és egyik oldalon 

vászonkulacs, a másikon vászon gázálarctok lógott a derékszíján. 

– A gázmaszkot megtartottuk emlékül – mondta Mrs. 

Tappman –, a gyerekek játszottak vele. Nem tudom, hová lett. 

Az egyik ütközetben szippantott egy kis gázt, és egy darabig a 

veteránok kórházában feküdt, de vigyázott magára, és hosszú 

életet élt. Tüdőrákban halt meg, itt a házban. Most azt mondják, 

túl sokat dohányzott. Itt van az a fényképe magáról. 

-[419]-

Yossarian elfojtott egy mosolyt. – Én ezt nem nevezném 

rólam készült fényképnek. 

– Hát ő annak nevezi – válaszolta Mrs. Tappman vitázó 

szellemben, olyan oldalát mutatva, melyről Yossarian azt hitte, 

nem is létezik. – Mindenkinek meg szokta mutatni. „És ez az én 

Yossarian barátom”, szokta mondani. „Ő segített át a dolgokon, 

mikor keményre fordultak.” Ezt mindenkinek el szokta mondani. 

Attól tartok, ismételgeti is magát. 

Yossariant megindította az asszony őszintesége. A fénykép 

azok közé a képek közé tartozott, melyeket a repülőezred 

propagandatisztje készített rutinszerűen egy-egy gép felszállás 

előtt várakozó személyzetéről. A képen a háttérben ácsorgott a 

fókuszban álló alakok és a B-25-ös bombázó között. Az előtérben 

aznap három közlegény üldögélt az aggodalom minden jele 

nélkül a földön heverő, élesítetlen ezerfontos bombákon, a 

beszállásra és az indulásra várva. Yossarian, aki ugyanolyan 

karcsúnak és kisfiúsnak látszott, mint a többiek, a felszíjazott ejtőernyőjével 

és hetykén félrecsapott tiszti sapkájával épp csak 

odafordult, hogy a gépbe nézzen. 

A képre a lelkész mindenkinek odaírta a nevét, 

Yossarianét a legnagyobb betűkkel. Ott volt Samuel Singer, William 

Knight és Howard Hóden, mind őrmesterek. 

– Ezek közül a fiatalemberek közül az egyik később elesett 

– mondta Mrs. Tappman. – Azt hiszem ez. Samuel Singer. 

– Nem, Mrs. Tappman. Howard Hóden volt az. 

– Biztos benne? 

– Együtt voltam vele akkor is. 

– Mind olyan fiatalnak látszanak. Mikor vártam a reptéren, 

azt hittem, hogy maga még mindig ugyanígy néz ki. 

– Fiatalok voltunk akkor, Mrs. Tappman. 

-[420]-

– Túl fiatalok ahhoz, hogy meghaljanak. 

– Én is így gondoltam. 

– Albert beszélt a temetésén. 

– Én is ott voltam. 

– Azt mondta, nagyon nehezére esett. Nem tudta, miért. 

És majdnem elállt a szava. Mit gondol, hamarosan szabadon 

fogják engedni? Hazaengedik? – Karen Tappman figyelte, 

ahogy Yossarian megvonja a vállát. – Nem csinált semmi roszszat. 

Nagyon nehéz lehet most neki. Nekem is az. Az utca túlsó 

oldalán lakik egy özvegyasszony, esténként együtt bridzselünk. 

Gondolom, előbb vagy utóbb talán nekem is meg kell majd tanulnom, 

hogy úgy éljek, mint egy özvegyasszony. De nem látom 

be, miért kellene ezt most tennem. 

– Csakugyan aggódnak némileg az egészségéért. 

– Mr. Yossarian – felelte az asszony helytelenítően. Hirtelen 

megváltozott a hangulata. – A férjem hetvenéves elmúlt. Ha 

meg fog betegedni, nem lehetne itthon beteg? 

– Ezzel egyet kell értenem. 

– De gondolom, tudják, mit csinálnak. 

– Ez az, amivel soha, de soha nem tudnék egyetérteni. De 

attól is félnek, hogy esetleg fölrobbanhat. 

Ezt az asszony nem értette. – Albert nem indulatos természet. 

Soha nem is volt az. 

Egyikük sem tudta elképzelni, miféle újabb erőfeszítést 

tehetnének, mikor a helyi rendőrség eltűntként tartja nyilván, a 

szövetségi kormány egyik minisztériuma azt állítja, hogy mit 

sem tud róla, egy másik minisztérium tizenöt naponként készpénzt 

és üdvözletet küld, egy harmadik pedig makacsul azt állítja, 

hogy visszahívták a hadsereg tartalékába. 

-[421]-

– Ez mind elég süket duma, nem? – jegyezte meg 

Yossarian. 

– Miért van ez? – kérdezte Mrs. Tappman. 

Az újságok, két szenátor, egy képviselő és a Fehér Ház 

egyaránt teljes érdektelenséget mutatott. A lelkész Tájékoztatás 

Szabadsága dossziéjának legújabb változatából fekete festékkel 

kitöröltek minden róla szóló adatot, kivéve az egy és az az szavakat. 

Nem szerepelt benne a társadalombiztosítási törzsszáma, 

és a dossziéban semmi más nem maradt, csak egy 1944 augusztusából 

való katonalevél másolata, amelyből a „Drága Mary!” 

megszólításon kívül szinte minden ki volt törölve, kivéve az alján 

a cenzor üzenetét, aki Tappman lelkész volt: „Tragikusan 

vágyakozom utánad. A. T. Tappman, az Egyesült Államok hadseregének 

lelkésze.” Yossarian úgy érezte, a kézírás az ő írása 

volt, de nem emlékezett rá, hogy ő írta volna. Karen 

Tappmannek nem szólt semmit, mert nem akarta kaskáztatni, 

hogy felidegesítse a lelkész múltjából egy Mary nevű nő miatt. 

Az FBI által összeállított pszichológiai profilban a lelkész 

jól beleillett annak a fajta prédikátornak a modelljébe, aki megszökik 

egy másik nővel, és tapasztalati bizonyítékként döntő 

súllyal esett latba, hogy az a nő, akivel megszökött, a templomának 

az orgonistája volt. 

Mrs. Tappmant ez nem győzte meg, mivel a templomnak 

nem volt orgonistája, a férjének pedig nyugalomba vonulása 

óta nem volt sem temploma, sem gyülekezete. 

Yossarian majdnem addig várt, amíg befejezték a vacsorát, 

és csak akkor közölte vele azt az új ínformációt, amelyet 

Gaffneytől kapott a repülőgépen, a Michigan-tó fölött telefonon. 

Az asszony kérésére korán vacsoráztak, így három dollárt 

megspórolhattak, mert a korai vendégeknek különleges árakat 

számítottak. Ez újdonság volt Yossariannak. További engedményt 

is kaptak, mint idős polgárok, még a személyazonossá- 

-[422]-

gukat sem kellett igazolniuk. Ez is újdonság volt a számára. 

Csak azért rendelt édességet, mert az asszony már előzőleg 

megrendelte a magáét. 

– Nem akarom megriasztani, Mrs. Tappman – mondta, 

amikor befejezték a vacsorát –, de ezek azon is törik a fejüket, 

hogy ez talán nem... – nem volt könnyű kimondania a szót – 

...nem csoda-e. 

– Csoda? Ez miért riasztana meg engem? 

– Egyes embereket megriasztana. 

– Akkor talán engem is meg kellene riasztania. Ki fogja ezt 

eldönteni? 

– Soha nem fogjuk megtudni. 

– De hát nekik tudniuk kell, hogy mit csinálnak. 

– Én nem mennék el ilyen messzire. 

– Joguk van őrizetben tartani, nem? 

– Nem, nincs joguk. 

– Akkor miért nem csinálunk valamit? 

– Nincs hozzá jogunk. 

– Nem értem. 

– Mrs. Tappman, azoknak az embereknek, akiknek megvan 

hozzá az erejük, joguk van bármit csinálni, amiben nem 

tudjuk megakadályozni őket. Ez az a csapda, amire Albert meg 

én a seregben rájöttünk. Ez történik most is. 

– Akkor nincs sok reményünk, igaz? 

– Reménykedhetünk a csodában, hogy úgy döntenek, 

hogy ez csoda. Akkor talán elengedik. Arra is van esély, hogy 

esetleg – megint habozott kissé – természetes evolúciós mutációnak 

fogják nevezni. 

-[423]-

– Amiért nehézvizet termel? Az én Albertem? 

– A csodaelmélettel kapcsolatban egy másik pszichológiai 

profil jelenti a problémát. Ez mostanában majdnem mindig egy 

nő, valami meleg éghajlat alatt. Egy olyan nő, már megbocsásson, 

akinek telt keblei vannak. A maga férje egyszerűen nem illik 

bele a mintába. 

– Csakugyan? – vágott vissza az asszony hideg méltósággal. 

– Mr. Yossarian – folytatta éles arcán hideg bizonyossággal 

–, most elmondok magának valamit, amit még soha senkinek 

nem árultam el, még a gyerekeinknek sem. A férjem egyszer tanúja 

volt egy csodának. Látomása volt. Igen. Ebben a látomásban 

a seregben volt része, ez adta vissza hitét, éppen abban a 

pillanatban, amikor már-már nyilvános vallomásban jelentette 

volna ki, hogy föladta, hogy már nem tud hinni többé. Szóval 

ott. 

Pillanatnyi szünet után, mialatt attól félt, hogy feldühítette 

az asszonyt, Yossarian mégis bátorságot merített abból, hogy 

így kimutatta harcos szellemét. – Miért nem akarta ezt senkinek 

elmondani? 

– Ez csak neki adatott meg, és nem azért, hogy híres legyen 

miatta. 

– Továbbadhatom ezt az információt? 

– Azon a temetésen történt, Pianosán – mesélte Mrs. 

Tappman –, annak a fiatal Samuel Singernek a temetésén, akiről 

az előbb beszéltünk. 

– Nem Singer volt, Mrs. Tappman. Hóden temetése volt. 

– Biztos vagyok benne, hogy Albert Singert mondott. 

– Nincs semmi jelentősége, de én adtam neki elsősegélyt. 

Kérem, folytassa. 

-[424]-

– Igen, szóval ennek a Singernek a temetési szertartását 

vezette, és úgy érezte, hogy elapadtak benne a szavak. Így szokta 

elmondani. Aztán felnézett az égre, hogy hitvallást tegyen, 

lemondjon a tisztéről, és megtagadjon bármiféle hitet Istenben 

vagy a vallásban, az erkölcsben vagy az irgalomban, és akkor, 

amikor ezt a bámuló tisztek és közlegények közt éppen meg 

akarta tenni, megadatott neki a jel. Látomás volt, egy férfi képe, 

aki egy fán ült, közvetlenül a temető mellett, gyászos arccal és 

nagyon szomorú szemekkel figyelte a temetést, és tekintetét a 

férjemre szögezte. 

– Mrs. Tappman – mondta Yossarian hosszú sóhajjal és 

nehéz szívvel. – Az a férfi én voltam. 

– A fán? – húzta fel az asszony gúnyosan a szemöldökét. 

Yossarian látott már azelőtt is ilyen arckifejezést igazi hívőkön, 

bárminek az igazi hivőin, de még soha nem látott ilyen 

mélyen gyökerező önbizalmat. – Az nem lehet – közölte vele 

Karen Tappman szinte brutális bizonyossággal. – Mr. 

Yossarian, az az alak ruhátlan volt. 

– A férje soha nem mondta el magának, hogy erre hogyan 

kerülhetett sor? – kérdezte tapintatosan. 

– Hogyan kerülhetett volna rá másként sor, Mr. 

Yossarian? Nyilvánvalóan angyal volt. 

– Szárnyai is voltak? 

– Ez szentségtörés, Mr. Yossarian. Nem volt ahhoz szüksége 

szárnyakra, hogy csoda legyen. Miért lenne egy angyalnak 

szüksége szárnyakra? Mr. Yossarian, én vissza akarom kapni a 

férjemet. Senki mással nem törődöm. – Zokogni kezdett. 

– Mrs. Tappman, maga felnyitotta a szememet – mondta 

Yossarian szánakozva, de megújult hévvel. Mivel világéletében 

szkeptikus volt, megtanulta, hogy végső elemzésben a meggyőződés, 

még egy naiv meggyőződés is éltetőbb a meg- 

-[425]-

győződésnélküliség sivatagánál. – Meg fogom próbálni, ami 

csak tőlem telik. Van Washingtonban egy végső lehetőségem, 

valaki a Fehér Házban, aki adósom némi szívességgel. 

– Kérem, kérje meg rá. Szeretném tudni, hogy tovább próbálkozik. 

– Kérni fogom, könyörögni fogok neki. Naponta legalább 

egyszer bejut az elnökhöz. 

– A kis pöcshöz? 

* 

Még mindig nagyon korán volt, amikor az asszony letette 

a moteljében. 

Amikor három dupla skót whisky után visszaindult a bárból, 

a parkolóban meglátott egy piros Toyotát New Yorkból, 

benne egy nőt, aki evett, és mikor megállt, hogy jól megnézze, a 

nő felgyújtotta a reflektorait és elrobogott, Yossarian pedig elfojtva 

félrészeg nevetését, tudta, hogy biztosan csak képzelte a 

Toyotát meg a nőt. 

Ágyba bújva csokoládét meg amerikai mogyorót majszolt, 

és dobozos Coca-Colát iszogatott hozzá az odakinn álló automatából. 

Túl ébernek érezte magát az alváshoz, és túl renyhének 

ahhoz a jelentős szépirodalmi kötethez, amelyet reményteljesen 

megint magával hozott. A papírkötései kötetnek Halál Velencében 

és még hét elbeszélés volt a címe, és Thomas Mann írta. A 

könnyebb szépirodalom mostanában még nehezebb olvasmány 

volt neki. Még tisztelt New Yorkere is csak ritkán tudta lekötni a 

figyelmét. A hírességekről terjesztett pletykák mostanában főleg 

olyan emberekről szóltak, akik idegenek voltak számára, az 

Oscar-díjakat többnyire olyan filmek kapták, amelyeket nem 

ismert, és olyan színészek, akiket nemcsak hogy soha nem látott, 

de még csak nem is hallott róluk. 

-[426]-

Hiányzott neki Melissa, de örült, hogy egyedül van; vagy 

ahogy egy homályos árnyalattal kedvtelve átfogalmazta, örült, 

hogy egyedül van, bár hiányzott neki Melissa. Talált egy klaszszikus 

zenét sugárzó adót, aztán elborzadva hallotta, amint egy 

német Bach-kórus rázendített a Carousel című amerikai musical 

zenéjére. Megfeszítette a középső ujját, és rávetette magát a 

hangológombra. A második adóval több szerencséje volt: egyvelegre 

bukkant, amelyben először a Bohémélet, aztán a Carmen 

gyerekkórusa hangzott fel. Ezután, a távoli, sűrű villámlások 

okozta, egyre erősödő légköri zavarok közepette felismerte a 

német Das Rheingoldból az üllők kórusát, amely az isteneknek a 

föld mélyébe való leszállását kíséri, melynek során ellopják a 

törpéktől az aranyat, hogy kifizethessék az óriásokat, akik fölépítették 

dicső új otthonukat, a Walhallát, egy olyan szerződés 

alapján, melynek eredeti feltételeiből közben már kihátráltak. 

Az óriásoknak istennőt ígértek, aki örök ifjúságot hoz nekik, de 

be kellett érniük a pénzzel. Ha az ember istenekkel köt üzletet, 

ítélte meg újra Yossarian egyre inkább elnehezedő szemekkel, 

mindig okosabb, ha előre veszi föl a járandóságát. 

Miközben az üllők kórusa légköri zajjá halkult, a zajból kiszűrődött 

valami illogikus zenei lárma, primitív, őrült nevetés 

szállt fel a legkülönbözőbb hangnemű skálák hangjain, aztán, 

az elektromos interferencia sziszegő rétegei alatt ködösen felhangzott 

egy gyerekkórus merőben más, magányos és elragadó 

angyali siráma, egy megdöbbentő polifon siratóének, amelyet 

felismerni vélt, de nem tudott hová tenni. Eszébe jutott Thomas 

Mann regénye, amelyről valamikor írni akart, és kábulatóban 

azon töprengett, vajon nem vesztette-e el a tájékozódását, és 

nem álmodja-e, hogy Leverkühn Apokalipszisét hallja, amelyről 

olvasott. Aztán néhány másodperc múlva ez az egyre halkuló 

adás is elmosódott, míg végül az emberi hallgatás őskori űrjében 

nem maradt más, csak a sustorgó, elfojthatatlan elektromos 

interferencia makacs susogása. 

-[427]-

Aznap éjjel összefüggéstelen álmaiban megint New Yorkban 

volt, felhőkarcoló lakásában, és azt álmodta, hogy a jól ismert 

piros Toyota, benne a cukrozott briósokat majszoló nővel, 

újra visszahúz a kenoshai motelszobája előtti parkolóhelyre, 

melynek távolabbi szélén mozgó ajakkal és lehajtott fejjel ideoda 

járkál az a pocakos, köpcös, szakállas, középkorú zsidó, aki 

az FBI detektívje. Az egyik sarokból egy szembetűnő, nyurga, 

narancsszín hajú, csíkos öltönyt viselő férfi nézelődött ártatlanul, 

szemében lángok villogtak, és nagy, műanyag pohárban 

szívószálas narancsitalt tartott a kezében, miközben egy sötétebb 

bőrű, jellegzetesen keleti arcvonásokat viselő, makulátlan 

kék inget, rozsdaszín nyakkendőt és vékony, vörös mintás, őzszínű 

egysoros, halszálkás zakót viselő férfi ravaszul figyelte 

mindnyájukat. Egy fekete baszk sapkás, gyanús férfi alattomban 

az árnyékok közé rejtve cigarettázott, anélkül hogy a kezeit 

használta volna, mert azokat mélyen bedugta begombolatlan, 

mocskos esőkabátja zsebeibe, melyet készen állt tüstént szétnyitni, 

hogy megmutathassa szőrös énjét, buja felhívásul a fehérneműje 

és ágyéka nyújtotta visszataszító látvány szemlélésére. 

Álma végén Yossarian kurta, de kielégítő szexuális élményt 

élt át a második feleségével. Vagy az első lett volna? Vagy mind 

a kettő? Amikor felébredt, bűntudatosan jutott eszébe Melissa. 

Mikor kiment reggelizni, a New York-i rendszámú piros 

Toyota megint ott parkolt, benne az örökké majszoló nővel. 

Amikor megállt, hogy megbámulja, elhúzott, és Yossarian tudta, 

hogy biztosan megint fantaziált. Az a nő nem lehetett ott. 

-[428]-

24. APOKALIPSZIS 

– És miért ne? – kérdezte Jerry Gaffney a chicagói repülőtéren. 

– Milo bombázója, a lelkész nehézvize, a kétszeri válása, 

no és Melissa MacIntosh nővér, meg az a belga beteg, a kiruccanása 

azzal a férjes asszonnyal... tudnia kell, hogy ez emberek 

érdeklődnek maga iránt. 

– New Yorkból Kenoshába, egyetlen nap alatt? Ilyen gyorsan 

nem is hajthatott oda, igaz? 

– Mi néha rejtelmes módokon dolgozunk, John. 

– Szerepelt az álmomban, Jerry. És maga is. 

– Erről mi nem tehetünk. Még mindig a saját álmait álmodja. 

Biztos benne, hogy nem csak képzelte? 

– Az álmomat? 

– Igen. 

– Ezért tudtam megismerni magát, Gaffney Tudtam, hogy 

már láttam előzőleg. 

– Folyton ezt mondom magának. 

– Mikor tavaly a kórházban voltam, maga is egyike volt 

azoknak a hapsiknak, akik benéztek hozzám, ugye? 

– Nem magát kerestem, John. Ellenőriztem az alkalmazottaimat; 

akik telefonon beteget jelentettek. Az egyiknek 

staphylococcus-fertőzése volt, a másiknak szalmonellás ételmérgezése,amit... 

– Amit a tojásos szendvicstől kapott az ottani kávézóban, 

igaz? 

-[429]-

Mikor megérkezett a reptérre a kavargó zűrzavarban, amit 

az Iowában és Kansasban dühöngő, előre nem látható hóviharok 

miatt törölt járatok okoztak, Yossarian gyorsan fölfedezett 

egy átlagos magasságú, enyhén keleties jellegű, barna bőrű, nett 

és jól öltözött férfit, aki egy repülőjegyet lobogtatott feléje, hogy 

felhívja magára a figyelmet. 

– Mr. Gaffney? – érdeklődött. 

– Hát nem is a Messiás – mondta Gaffney kuncogva. – 

Üljünk le egy kávéra. Lesz egy óránk – Gaffney már előjegyeztette 

a következő washingtoni járatra, és most átadta neki a jegyét 

meg a beszállókártyáját. – Örülni fog, ha megtudja – árulta 

el látható elégedettséggel –, hogy mindaz, amit most átél, jócskán 

hoz a konyhára. Úgy sejtem, kábé félmillió dollárt. A 

Noodles Cookkal végzett munkája. 

– Nem végeztem semmiféle munkát Noodles Cookkal. 

– Milo azt akarja, hogy végezzen. Kezdek úgy gondolni az 

utazására, mint afféle Rajnai útra. 

– Én is. 

– Ez nem lehet véletlen. De szerencsésebb befejezéssel. 

Gaffney sötét bőrű, elegáns, jó modorú és jóképű férfi 

volt – mint elárulta, török származású, bár Bensonhurstből, a 

New York-i Brooklynból. Az arcbőre sima volt, a feje tetején 

tonzúra fénylett, fekete haját kétoldalt rövidre nyíratta, és a 

szemöldöke is fekete volt. Barna, keskeny szeme finom arccsontjainak 

a kiugró halmával együtt valamiféle keleti származású 

kozmopolita érdekes kifejezését kölcsönözte az arcáriak. 

Hibátlanul és makulátlanul öltözött, finom, vörös keresztmintás, 

őzszínű, egysoros, halszálkás zakót, barna nadrágot, világoskék 

inget és rozsdaszín nyakkendőt viselt. 

– Álmomban is ugyanígy volt öltözve – mondta 

Yossarian. – Tegnap Kenoshában volt? 

-[430]-

– Nem, nem, Yo-Yo. 

– Ezeket a ruhákat láttam álmomban. 

– Az álma azért lehetetlen, Yo-Yo, mert soha nem öltözöm 

egyformán két egymás utáni napon. Tegnap – folytatta Gaffney, 

majd megnézte előjegyzési naptárát, és a hatás nyilvánvaló tudatában 

megnyalta az ajkát – egy sötétebb színű Harris tweedzakót 

viseltem, narancsszín belső mintázattal, csokoládébarna 

nadrágot, vékony függőleges csíkozású, halvány rózsaszín inget 

és hozzá barna, kobaltkék és borostyánszín mintás nyakkendőt. 

Talán nem tudja, John, de én hiszek a nettségben. A 

nettség számít. Mindennap alkalomra öltözöm, így hát fel vagyok 

öltözve az alkalomra, mikor az alkalom felmerül. Holnap, 

látom a naptáramban, zöld mintás, zablisztszínű ír vászonöltönyt 

fogok fölvenni, ha délre megyek, vagy csontgombos, kétsoros 

sötétkék blézert, szürke nadrággal, ha északon maradok. 

A nadrág kasanadrág lesz. John, ezt csak maga tudja megmondani. 

Volt álmában szexuális élménye? 

– Ez nem tartozik magára, Jerry. 

– Úgy tűnik, mintha máshol mindenütt lenne. 

– Ehhez sincs semmi köze. 

– Én első éjjel mindig szexről álmodom, mikor egyedül 

utazok. Ez az egyik oka, amiért nem bánom, ha el kell utaznom 

a városból. 

– Ez nagyon kedves, Mr. Gaffney De nem tartozik rám. 

– Mikor Mrs. Gaffneyval megyek, nincs szükségem álomra. 

Szerencsére ő is szereti minden új környezetben tüstént végrehajtani 

a szexuális aktust. 

– Ez is nagyon kedves, de nem akarok hallani róla, és azt 

se akarom, hogy maga halljon az enyémről. 

– Óvatosabbnak kellene lennie. 

-[431]-

– Ezért fogadtam föl magát, a fene egye meg. Követ maga, 

és követnek mások, akikről semmit nem tudok, és azt akarom, 

hogy ennek legyen vége. Vissza akarom kapni a magánéletem 

szentségét. 

– Akkor mondjon le a lelkészről. 

– Én nem rendelkezem a lelkésszel. 

– Én tudom ezt, Yo-Yo, de ők nem. 

– Túl öreg vagyok már a Yo-Yóhoz. 

– A barátai Yo-Yónak szólítják. 

– Nevezzen meg közülük egyet, maga tökfilkó. 

– Utána fogok nézni. De a megfelelő emberhez fordult, 

mikor a Gaffhoz jött. Én meg tudom mondani magának, hogy 

milyen módokon tartják megfigyelés alatt, és meg tudom rá tanítani, 

hogyan kerülje el a megfigyelést, aztán azt is meg tudom 

adni, milyen módszereket alkalmaznak, hogy keresztbe tegyenek 

az olyasvalakinek, mint maga, aki megtanulta meghiúsítani 

a megfigyelésüket. 

– Nem mond most ellent saját magának? 

– De igen. De időközben már kiszúrtam négyet azok közül, 

akik követik magát, és ügyesen álcázzák magukat. Nézze 

csak, ott megy az az úriember, akit zsidó FBI-detektívként ismerünk, 

éppen megpróbál följutni egy New York-i gépre. Tegnap 

Kenoshában volt. 

– Láttam valahol, de nem vagyok benne biztos. 

– Talán az álmában. A motel parkolójában sétálgatott, és 

az esti imáit mondta. Hányat ismer fel közülük? 

– Legalább egyet – mondta Yossarian, egészen belemelegedve 

a kémelhárítás témájába, amelyben most a jelek szerint 

együtt konspiráltak. – És még keresnem se kell. Magas, szeplős 

-[432]-

férfi, narancsszínű a haja, és csíkos öltönyt hord. Már majdnem 

tél van, és még mindig vászonöltönyben jár. Igaz? Lefogadom, 

hogy itt leselkedik valahol egy fal vagy oszlop mellett, és papírpohárból 

szódát iszik. 

– Julius narancsot. Azt akarja, hogy észrevegyék. 

– Kicsoda? 

– Ellenőrizni fogom. 

– Ne, hadd csináljam én! – jelentette ki Yossarian. – 

Beszélni fogok azzal a stricivel, egyszer és mindenkorra. Maga 

őrködjön. 

– Van egy pisztolyom, tokban, a bokámon. 

– Magának is? 

– Kinek még? 

– McBride-nak, egy barátomnak. 

– A KIHABUP-ról? 

– Maga ismeri? 

– Jártam már ott – mondta Gaffney. – Maga is hamarosan 

megint elmegy, most, hogy kitűzték az esküvőt. 

– Kitűzték? – Ez újdonság volt Yossariannak. 

Gaffney megint elégedett arcot vágott. – Ezt még Milo se 

tudja, de én tudom. Megrendelheti a kaviárt. Kérem, ezt hadd 

mondjam meg neki én. A Trösztellenes Bizottságnak jóvá kell 

hagynia. Ezt se találja viccesnek? 

– Hallottam már. 

– Ne mondjon sokat annak az ügynöknek. Lehet, hogy 

CIA-s. 

Yossarian nem volt megelégedve önmagával, mert nem 

érzett igazi haragot, amikor odament tudakozása tárgyához. 

-[433]-

– Helló – mondta a fickó kíváncsian. – Mi van? 

– Nem láttam én magát tegnap New Yorkban, amint követett 

engem? – mondta Yossarian gorombán. 

– Nem. 

És úgy látszott, ez lesz minden. 

– New Yorkban volt? – kérdezte Yossarian, most már sokkal 

kevésbé ellentmondást nem tűrően. 

– Floridában voltam. – A férfi udvarias viselkedése letéphetetlen 

álarcnak látszott. – Van egy fivérem New Yorkban. 

– Hasonlít magára? 

– Ikrek vagyunk. 

– A fivére szövetségi nyomozó? 

– Erre nem kell válaszolnom. 

– És maga az? 

– Nem tudom, kicsoda maga. 

– Yossarian vagyok. John Yossarian. 

– Mutassa a meghatalmazását. 

– Maguk mindketten követnek engem, igaz? 

– Miért követnénk magát? 

– Ez az, amit tudni akarok. 

– Nem kell megmondanom magának. Nincs meghatalmazása. 

– Nincs meghatalmazásom – jelentette csüggedten Yossarian 

Gaffneynak. 

– Nekem van. Hadd próbáljam meg én. 

-[434]-

Egy perc se telt belé, és Jerry Gaffney meg a csíkos vászonöltönyt 

viselő férfi máris olyan zavartalan rokonszenvvel 

csevegett, mintha nagyon régi barátok volnának. Gaffney előszedett 

egy tárcát, és odaadott neki valamit, ami Yossarian 

szemében üzleti névjegynek látszott, mikor pedig egy rendőr és 

négy-öt további civil ruhás férfi, akik esetleg szintén rendőrök 

voltak, fürgén odahúzódott melléjük, Gaffney mindegyiküknek 

kiosztott egy-egy hasonló kártyát, aztán pedig mindenkinek a 

köréjük gyülemlő bámészkodók kis csődületében, végül pedig 

még az ételes pult mögött álló két fiatal fekete nőnek is, akik 

hot dogot, előre csomagolt szendvicseket, nagy, kóser, 

sófoltokkal meghintett, puha pereceket és olyan alkoholmentes 

italokat árultak, mint a Julius narancs. Mikor Gaffney végül 

visszatért, mérhetetlenül meg v olt magával elégedve. Visszafogottan 

beszélt, de ezt csak Yossarian tudta, mert a viselkedése 

éppoly derűsnek látszott, mint előzőleg. 

– Nem magát követi, John – mondta, és amennyire bárki, 

aki megfigyelte, észrevehette, akár az időjárásról is beszélhetett 

volna. – Valaki mást követ, aki követi magát. Azt akarja megtudni, 

mennyit tudnak magáról azok. 

– Kik? – kérdezte Yossarian. – Melyik? 

– Még nem jött rá – válaszolta Gaffney. – Lehet, hogy én. 

Másnak ez muris lenne, de látom, maga nem nevet rajta. John, 

ez azt hiszi, hogy maga talán CIA-s. 

– Ez rágalom. Remélem megmondta neki, hogy nem vagyok 

az. 

– Még én sem tudom, hogy nem az-e. De addig nem mondok 

neki semmit, amíg nem lesz az ügyfelem. Én csak ennyit 

mondtam neki. – Gaffney átlökött egyet az asztalon az üzleti 

névjegyei közül. – Adok magának is egyet. 

-[435]-

Yossarian összevont szemöldökkel futotta át a névjegyet, 

mely úgy azonosította átadóját, mint a Gaffney Ingatlanügynökség 

tulajdonosát, melynek irodái működnek New York városában, 

a New York-i és a connecticuti tengerparton, valamint 

Santa Monica és San Diego part menti városokban, Dél- 

Kaliforniában. 

– Nem vagyok benne biztos, hogy értem – mondta Yossarian. 

– Ez fedőszerv – mondta Gaffney. – Találkahely. 

– Most már értem – vigyorgott Yossarian. – Ezzel álcázza a 

detektívügynökségét. Igaz? 

– Pont fordítva érti. Az ügynökség a fedőszerve az ingatlanüzletemnek. 

Az ingatlanban több pénz van. 

– Nem vagyok benne biztos, hogy hiszek magának. 

– Azt hiszi, viccelni próbálok? 

– Azt nem lehet tudni. 

– Kivetettem a fickónak a csalit – magyarázta Jerry 

Gaffney – Be fog jönni az egyik irodámba, és azt fogja színlelni, 

hogy reménybeli vevő, aki házat keres, miközben megpróbál 

rájönni, ki is vagyok én igazából. 

– Hogy megtudja, miben sántikál? 

– Hogy eladjak neki egy házat, John. Ez az, amiből az igazi 

jövedelmem származik. Ennek magát is érdekelnie kell. Elsőrendű 

bérleteink vannak East Hamptonban jövő nyárra, a szezonra, 

egész évre és rövid távra. És vannak kitűnő part menti 

ingatlanaink is, ha esetleg arra gondol, hogy vásárol egyet. 

– Mr. Gaffney – mondta Yossarian. 

– Megint visszajutottunk ide? 

-[436]-

– Kevesebbet tudok magáról most, mint előzőleg. Maga 

azt mondta, el fogok indulni erre az útra, és itt vagyok, utazom. 

Megjósolta, hogy hóviharok lesznek, és hóviharok vannak. 

– A meteorológia könnyű dolog. 

– Maga mintha mindent tudna, ami a föld felszínén történik. 

Eleget tud, hogy Isten legyen. 

– Az ingatlanban több a pénz – felelte Gaffney – Ebből tudom, 

hogy nincs Isten. Ha lenne, ő is aktívan beszállna az ingatlanszakmába. 

Ez nem rossz, igaz? 

– Hallottam már rosszabbat is. 

– Van egy, amelyik talán még jobb. Sokat tudok arról is, 

ami a föld alatt zajlik. Lent voltam a KIHABUP alatt, tudja. 

– Hallotta a kutyákat? 

– Ó, hogyne – mondta Gaffney – És láttam a Kilroyanyagot. 

A KÜKTÉTÉ-nél is vannak kapcsolataim. Elektronikus 

kapcsolataim – tette hozzá, miközben vékony, érzéki, dús és 

epés árnyalatú ajkai újra szélesre nyíltak abban a mosolyban, 

amely oly rejtelmes volt és valahogy befejezetlen. – Még Mr. 

Tilyouval is találkoztam – tette hozzá némi büszkeséggel. 

– Mr. Tilyouval? – visszhangozta Yossarian. – Melyik Mr. 

Tilyouval? 

– Mr. George C. Tilyouval – magyarázta Gaffney – Aki 

fölépítette a Coney Islanden a régi Steeplechase vidámparkot. 

– Azt hittem, meghalt. 

– Meg is. 

– Ez a vicce? 

– Nevet rajta? 

– Csak mosolygok. 

-[437]-

– Nem mondhatja, hogy nem próbálkozom – mondta 

Gaffney – Most menjünk. Ha óhajtja, nézzen hátra. Akkor nem 

jönnek utánunk. Nem tudják, kitartsanak-e Yossarian mögött, 

vagy engem kövessenek. Sima útja lesz. Tekintse ezt az epizódot 

közjátéknak, intermezzónak Kenosha és a Milo és Noodles 

Cookkal intézendő ügyek között. Mint Wagner zenéjét Siegfried 

rajnai útjához meg a gyászzenét a Götterdämmerungban vagy a 

csilingelő üllők közjátékát A Rajna kincsében. 

– Azt most hallottam az éjjel, Kenoshában, a szobámban. 

– Tudom. 

– Megtudtam valami újat, ami segíthet a lelkészen. A felesége 

szerint már részese volt egy csodának. 

– Ez már régi mese, John – kicsinyelte le a hírt Gaffney – 

Kenoshában mindent lehallgatnak. De van valamim, ami talán 

jó lehet. Javasolhatna Milónak egy cipőt. 

– Miféle cipőt? 

– Katonai cipőt. Talán egy hivatalos U. S. kincstári cipőt. A 

cigarettáról már lekésett. De a katonáknak mindig szükségük 

lesz cipőkre. Női cipőkre is. És talán melltartókra is. Kérem, adja 

át legjobb kívánságaimat a menyasszonyának. 

– Miféle menyasszonyomnak? – vágott vissza Yossarian. 

– Miss MacIntoshnak – húzta fel Gaffney szinte fekete 

írásjelekké a szemöldökét. 

– Miss MacIntosh nem a menyasszonyom – tiltakozott 

Yossarian. – Csak az ápolónőm. 

Gaffney hátravetette a fejét, mintha nevetne. – Magának 

nincs semmiféle ápolónője, Yo-Yo – állította szinte pajzánul. – 

Ezt vagy egy tucatszor elmondta nekem. Ellenőrizzem újra, és 

számoljam meg? 

-[438]-

– Gaffney, menjen északra az ír vászonruhájában vagy 

délre a blézerében a kasanadrágjával. És vigye magával ezeket 

az engem követő árnyakat. 

– Majd a maga idején. Maga szereti a német zeneszerzőket, 

nem? 

– Ki van más? – felelte Yossarian. – Hacsak nem akarja az 

olasz operákat is beszámítani. 

– Chopin? 

– Megtalálhatja Schubertben – mondta Yossarian. – És 

mindkettőjüket Beethovenben. 

– Nem teljes egészükben. És mit szól magukhoz a németekhez? 

– kérdezte Gaffney. 

– Nem szeretik valami nagyon egymást, igaz? – válaszolta 

Yossarian. – El se tudok képzelni egy másik népet, amelyik 

ilyen bosszúálló ellenségeskedéseket táplálna egymás ellen. 

– Kivéve a miénket? – vetette föl Gaffney 

– Gaffney, maga túl sokat tud. 

– Mindig érdekelt, ha megtudhattam dolgokat – vallotta 

be Gaffney tartózkodóan. – Hasznosnak bizonyult a munkámban. 

Mondja csak, John – folytatta, jelentőségteljesen Yossarianra 

szögezve a tekintetét –, hallott valaha egy Adrian Leverkühn 

nevű német zeneszerzőről? 

Yossarian feszült elképedéssel nézett vissza Gaffneyra. – 

Igen, hallottam, Jerry – felelte, a tisztázás némi felcsillanó jelét 

keresve a vele szembenéző, üres, kiismerhetetlen, sötét arcon. – 

Hallottam Adrian Leverkühnről. Írt egy Apokalipszis című oratóriumot. 

– Én egy kantátáját ismerem. A Doctor Faustus panaszolkodását. 

-[439]-

– Nem gondoltam, hogy azt valaha is előadták. 

– De igen. Abban van az a nagyon megindító gyerekkórus, 

és az a pokoli rész, a vadul röhögő felnőtt hangok glisszandójával. 

Ez a nevetés és az a szomorú kórus engem mindig 

azokra a fényképekre emlékeztet, amelyeken a háború alatt, a 

maga háborúja alatt, a náci katonák halálba terelik azokat a gettóbeli 

zsidó gyerekeket. 

– Az az Apokalipszis, Jerry. 

– Biztos benne? 

– A leghatározottabban. 

– Utána kell néznem. És ne feledkezzen meg a cipőjéről. 

– Miféle cipőről? 

-[440]-

25. WASHINGTON 

– Egy kibaszott cipő? – gúnyolódott Wintergreen 

Yossariannal rajnai útjának következő állomásán. – Mi olyan 

nagyszerű egy kibaszott cipőben? 

– Ez csak egy kibaszott ötlet – mondta Yossarian az M&M 

V&T washingtoni irodáit tartalmazó szállodai lakosztályok 

egyikében. Melissa és a maga számára inkább egy hasonlóan 

magas presztízsű, de elevenebb vendégkörű újabb szállót választott, 

amely, mint a kórházban utóbb egyfajta elragadtatott 

hiúsággal visszaemlékezett rá, mikor már stabilizálódott az állapota, 

és elmúlt az agykárosodás és a bénulás veszélye, amazénál 

sokkal változatosabb kínálattal dicsekedhetett a legkülönb 

szuperpornófilmekből, méghozzá az ENSZ tagállamainak 

összes nyelvén. – Azt mondtátok, egy fogyasztói terméket akartok. 

– De cipőt? Mostanára holtbiztos van. már vagy ötven kibaszott 

cipőgyár, amelyik kibaszott cipőket termel az olyan faszok 

kibaszott lábára, mint mi. 

– De egyiknek sincs kizárólagos terjesztési joga a hivatalos 

U. S. kincstári cipőre. 

– Férficipőre vagy női cipőre? – töprengett Milo. 

– Mind a kettőre, most hogy már nők is eleshetnek a harcokban. 

– Yossarian már sajnálta, hogy belevágott. – Felejtsétek 

el. Sok minden van az üzleti ügyekben, amit nem értek. Még 

mindig nem értem, hogyan vehettétek darabonként hét centért 

a tojást, és hogyan adhattátok öt centért úgy, hogy kerestetek 

rajta. 

– Még mindig csináljuk – hencegett Wintergreen. 

-[441]-

– A tojás megromlik – kérődzött a témán bánatosan Milo. 

– És összetörik. Jobb szeretnék egy cipőt. Eugene, nézz 

utána. 

– Én inkább a repülőgépet szeretném – morogta 

Wintergreen. 

– De a gép után? Mi lesz, ha nem lesz többé háborús veszély? 

– Utánanézek. 

– Nem vagyok kibékülve azzal a géppel – mondta 

Yossarian. 

– Megint arra gondolsz, hogy itt hagysz minket? – 

gúnyolódott Wintergreen. – Évek óta csak tiltakozol. 

Yossariant bántotta a sértés, de nem vett róla tudomást. – 

A ti Ssssss!-tek el tudja pusztítani a világot, nem? 

– Te leskelődtél – felelte Wintergreen. 

– Pedig nem is tudja – mondta fájó szívvel Milo. – Ennyit 

az értekezleten is elismertünk. 

– De lehet, hogy Strangelove-é el tudja? – szurkálódott 

Wintergreen. 

– És pont ezért akarunk találkozni Noodles Cookkal – 

mondta Milo. 

Yossarian megint csak a fejét rázta. – És nem vagyok kibékülve 

az atombombával se. Már nem szeretem. 

– Mit szeretnél, ki kapja meg a szerződést? – érvelt 

Wintergreen. – Az a kibaszott Strangelove? 

– És nekünk nincs bombánk – engesztelte Milo. – Nekünk 

csak terveink vannak egy gépre, amelyik ledobja. 

– És a gépünk nem fog működni. 

-[442]-

– Ezt garantáljuk, Yossarian. Akár írásban is. A gépeink 

nem fognak repülni, a rakétáink nem fognak begyulladni. Ha 

felszállnak, le fognak zuhanni, ha kilőjük őket, célt fognak téveszteni. 

Mi soha nem vallunk kudarcot. Ez a cégünk jelmondata. 

– Rajta áll a kibaszott céges levélpapírunkon – tette hozzá 

Wintergreen, aztán gúnyos vigyorral folytatta. – De hadd kérdezzek 

meg tőled valamit, Mr. Yo-Yo. Melyik országot látnád 

szívesebben a legerősebbnek, ha nem a miénket? Ez aztán a kibaszott 

csapda, nem? 

– Hát ez a csapda, az biztos – volt kénytelen elismerni 

Yossarian. 

– És ha nem adjuk el a kibaszott hadiipari termékeinket 

mindenkinek, aki meg akarja venni, akkor eladják majd a kibaszott 

baráti szövetségeseink és a versenytársaink. Ez ellen nem 

tehetsz semmit. Nincs idő többé a te kibaszott ideáljaidra. Ha 

olyan okos vagy, mondd meg nekem, mi a lófaszt csinálnál, ha 

mi vezetnénk az országot? 

– Én se tudnám, mit kellene csinálni – ismerte el 

Yossarian, és dühöngött magában, amiért lefőzték a vitában. Ez 

nem szokott vele megtörténni. – De azt tudom, hogy azt akarnám, 

hogy tiszta legyen a lelkiismeretem. 

– A mi lelkiismeretünk tiszta – felelték egyszerre mind a 

ketten. 

– Nem akarom magamra venni a bűnt. 

– Ez lószar, Yossarian. 

– És nem én lennék érte felelős. 

– Ez megint csak lószart – vágott vissza Wintergreen. – 

Semmit nem tehetsz ellene, és te leszel a felelős. Ha a világ 

-[443]-

mindenképpen fel fog robbanni, mi a lófasz különbséget jelent, 

hogy ki robbantja fel? 

– Nekem legalább tiszta lesz a kezem. 

Wintergreen durván felröhögött. – Csuklóból le fogják 

robbantani azt a kibaszott tiszta kezedet. Még azt se fogja tudni 

soha senki, hogy a tiéd. Meg se fogják találni. 

– Lófasz a seggedbe, Wintergreen! – felelte emelt hangon, 

dühödten Yossarian. – Menj egyenesen a pokolba, a te tiszta 

lelkiismereteddel! – Durcásan elfordult. – Bárcsak már halottak 

volnátok, így legalább életemben először végre egy kis örömem 

is telne bennetek. 

– Yossarian, Yossarian – pirongatta Milo. – Légy már észnél. 

Egy dolgot tudsz rólam... én soha nem hazudok. 

– Kivéve, ha muszáj – fűzte hozzá Wintergreen. 

– Azt hiszem, ezt ő is tudja, Eugene. Én is vagyok olyan 

erkölcsös, mint bárki más. Igaz, Eugene? 

– Feltétlenül, Mr. Minderbinder. 

– Milo, csináltál te életedben bármit, ami tisztességtelen 

volt? – kérdezte Yossarian. 

– Ó, nem – vágta rá tüstént Milo. – Az tisztességtelen lett 

volna. És soha nem volt rá szükség. 

– És azért akarjuk ezt a titkos találkozót Noodles Cookkal 

– mondta Wintergreen –, hogy rávegyük, beszéljen titokban 

az elnökkel. Azt akarjuk, hogy minden nyíltan történjen. 

– Yossarian – mondta Milo –, hát nem nálunk vagy nagyobb 

biztonságban? A gépeink nem működnek. A technikánk 

megvan. Kérlek, hívd fel Noodles Cookot. 

– Szervezd meg a megbeszélést, aztán ne baszkurálj itt 

minket. És mi is ott akarunk lenni. 

-[444]-

– Nem bíztok bennem? 

– Azt mondod, nem értesz a kibaszott üzletekhez. 

– Azt mondod, zavarba ejtenek. 

– Igen, és ami kibaszottul zavarba ejt – adta meg magát 

Yossarian –, hogy olyan hapsik, mint ti, hogyan érthetitek. 

Noodles Cook gyorsan felfogta, mit akarnak tőle. 

* 

– Tudom, tudom – mondta a bemutatkozások megejtése 

után, egyenesen Yossarianhoz intézve szavait. – Szerinted én 

egy szar vagyok, nem? 

– Szinte soha – felelte Yossarian minden meglepetés nélkül, 

miközben a másik kettő némán figyelt. – Noodles, mikor az 

emberek a dauphinre gondolnak, nem mindig rád gondolnak. 

– Touché – nevetett Noodles. – De élvezem, hogy itt lehetek. 

Kérem, ne kérdezzék, miért. – Amit akarnak, folytatta, az 

nyilvánvalóan helytelen, nem helyénvaló, védhetetlen és talán 

illegális is. – Normális körülmények közt, uraim, lobbizhatnék a 

legkülönbek közt is. De most megjelent az etika a kormányzatban. 

– Ki vezeti az etikai minisztériumot? 

– Betöltetlenül tartják az állást, amíg Porter Lovejoy ki 

nem szabadul a börtönből. 

– Van egy elgondolásom – mondta Yossarian, és érezte, 

hogy az elgondolása jó gondolat. – Beszédeket szabad tartanod, 

nem? 

– Rendszeresen mondok beszédeket. 

– És honoráriumot is kapsz értük? 

– Anélkül nem csinálnám. 

-[445]-

– Noodles – mondta Yossarian. – Azt hiszem, ezek az urak 

azt szeretnék, ha elmondanál egy beszédet. Egyetlen fős hallgatóság 

előtt. Egyedül az elnöknek. És azt javasolnád, hogy a 

kormány vegye meg a gépet. Sikeresen elő tudnál adni egy 

ilyen beszédet? 

det. 

– Nagyon sikeresen el tudnék mondani egy ilyen beszé- 

– Ők pedig viszonzásul honoráriumot adnának neked. 

– Igen – mondta Milo. – Honoráriumot adnánk önnek. 

– És mennyi lenne az a honorárium? – érdeklődött 

Noodles. 

– Milo? – lépett v issza a háttérbe Yossarian, mert annyi 

mindent nem értett az üzleti ügyekből. 

– Négyszázmillió dollár – mondta Milo. 

– Ez így korrekt – felelte Noodles ugyanabban a közömbös 

modorban, mintha semmi különlegeset nem hallott volna, és 

ekkor történt az, amin Yossarian később jót mulatott, mikor felidézte 

magában, miközben a kórházi ágyon ütötte agyon az idejét, 

hogy tudniillik Noodles felajánlotta neki, kukkantson be az 

elnöki játékterembe, miután a többiek elsiettek a már korábban 

említett pénzügyi megbeszélésre, amelyre már nagyon szerettek 

volna elindulni, miután Gaffney viccéről, miszerint M2 

Christina Maxonnal kötendő házasságához a Trösztellenes Bizottság 

jóváhagyására van szükség, végül is kiderült, hogy nem 

is vicc. 

– Ami pedig téged illet, Yossarian... – kezdte Milo, mikor 

elbúcsúztak. 

– A csodálatos ötletért, amellyel előrukkoltál... – szólt közbe 

áradozva Wintergreen. 

-[446]-

– Ezért van rá szükségünk, Eugene. Neked, Yossarian, hálából 

adunk ötszázezer dollárt. 

Yossarian, aki nem várt semmit, gyorsan tanult, és közömbösen 

válaszolt. – Ez így korrekt – mondta csalódottan. 

Milo mintha zavarban lett volna. – Ez egy kicsit több, mint 

egy százalék – makacskodott érzékenyen. 

– És egy kicsit kevesebb a szokásos másfél százalékos feltalálói 

díjunknál, nem? – mondta Yossarian. – De azért így is 

tisztességesnek hangzik. 

– Yossarian – próbálta levenni a lábáról Wintergreen –, 

már majd hetvenéves vagy, és elég jómódú. Nézz a szívedbe. 

Tényleg számít neked, hogy keresel-e még százezer dollárt, 

vagy akár az, hogy egy atomrobbanás véget vet-e a világnak, 

miután te már elmentél? 

Yossarian a szíve mélyére nézett, és őszintén válaszolt. 

– Nem. De ti ketten is ugyanolyan idősek vagytok, mint 

én. Tényleg törődtök vele, hogy kerestek-e további milliókat, 

vagy nem? 

– Igen – mondta Milo nyomatékosan. 

– Ez köztünk a nagy különbség. 

* 

– No, most négyszemközt vagyunk – mondta Noodles. – 

Szerinted nagy szar vagyok, mi? 

– Nem nagyobb, mint én – mondta Yossarian. 

– Megőrültél? – kiáltott fel Noodles Cook. – A kettőt nem 

lehet egy napon említeni! Csak nézd meg, mibe egyeztem bele 

az előbb! 

– Én javasoltam. 

-[447]-

– De én elfogadtam! – érvelt Noodles. – Yossarian, van itt 

kilenc másik szaktanácsadó, akik sokkal nagyobb szarok, mint 

amekkora te valaha leszel, és még csak a közelembe se jönnek. 

– Megadom magam – mondta Yossarian. – Te nagyobb 

szar vagy, mint én, Noodles Cook. 

– Örülök, hogy úgy látod a dolgot, ahogy én. Most hadd 

mutassam meg neked a játéktermünket. Kezdek belejönni a videojátékokba, 

jobban játszom, mint a többiek. Az elnök nagyon 

büszke rám. 

Az ország első számú tisztviselője átalakítatta az Ovális 

Irodát, melynek alapterületét drasztikusan csökkentették, hogy 

helyet teremtsenek a tágas játékteremnek, amelybe most 

Noodles bevezette Yossariant. Az összezsugorított irodában 

már csak három vagy négy személy foglalhatott kényelmesen 

helyet, így ritkábbak és gyorsabbak lettek az elnöki megbeszélések, 

az összeesküvés egyszerűbbé, álcázása pedig azonnalivá 

vált. Az elnöknek több szabadideje maradt a videojátékaira, és 

mint egyszer nyilvánosan is kimondta, élethűbbnek találta őket 

magánál az életnél. 

A térbeli csökkentést bőségesen ellensúlyozta a nagyobb 

és impozánsabb második terem, amely toldalékaival elég tágas 

volt ahhoz, hogy befogadja az egyenes hátú székeket meg a 

sokféle videoképernyőt, kezelőszervet és más berendezéseket 

kiszolgáló játékasztalokat, amelyek úgy várakoztak az őket körülvevő 

falak mentén, mint holmi robotszolgák. A bejárathoz 

legközelebb eső szakasz a HADÜGYMINISZTÉRIUM feliratot 

kapta, és egyedi játékokat tartalmazott, melyek olyan elnevezéseket 

viseltek, mint A napóleoni háború, A gettysburgi csata, Bull 

Run csatája, Az antietami csata, Agrencadai győzelem, A vietnami 

győzelem, A panamavárosi győzelem, A Pearl Harbor-i győzelem, és 

Az újravívott Öböl-háború. Egy vidám plakát ragyogó, almaképű 

-[448]-

tengerészgyalogost ábrázolt, alatta a következő mondatok álltak: 

LÉPJ ODA ÉS PRÓBÁLD MEG! 

MINDENKI JÁTSZHAT 

BÁRMELYIK FÉL GYŐZHET 

Yossarian olyan nevet viselő játékok mellett ment el, mint 

Az indianapolisi verseny, a Bombázás, a Bújj ki a sorozás alól és a 

Halj meg nevetve. Az elnöki játékteremben a legkiemelkedőbb 

helyet egy, a többieknél nagyobb videoképernyő, valamint egy 

derékmagasságú, biliárdasztal méretű és alapozású felületen az 

ország áttetsző, a zöld, a fekete, a kék, a sivatagi rózsaszín és 

sárgásbarna különböző árnyalataival élénken kiszínezett domborzati 

térképe foglalta el. E színes ábrázolaton villamos vonatok 

sorai álltak a vágányok labirintusain, amelyek különböző 

síkokon szelték át a kontinenst, és alagutakon mentek le a föld 

alá. Amikor Noodles rejtelmes mosollyal megnyomta a gombokat, 

amelyek bekapcsolták a ragyogó belső fényeket és megindították 

a vonatokat, Yossarian egy teljes, hatalmas, hermetikusan 

komplex világot érzékelt, amely a kontinens alatt különböző 

szinteken működött, és egyik határtól a másikig, észak felé az 

országhatáron át Kanadáig és Alaszkáig, kelet és nyugat felé 

pedig az óceánokig húzódott. Ennek a játéknak is volt neve: 

TRIAGE 

A térképen elsőként egy kicsiny, kunyhó alakú jelzőt fedezett 

fel Florida állam félszigetén, melyen a Szövetségi Citrus 

Rezervoár felirat állt. A föld alatt utazó vonatok nagyszámú 

vasúti kocsijára rakéták voltak fölszerelve, számos más kocsi 

pedig ágyúkat és páncélozott járműveket szállított. A Michigantó 

partján, nem messze Kenoshától, tekintete egy Szövetségi 

Wisconsini Sajtraktárra esett. Megfigyelt egy másik Citrusgyümölcs 

Rezervoárt Kaliforniában, aztán országszerte a föld 

alatt szétszórva pizza-éttermek és húsraktárak hálózatát fedezte 

-[449]-

fel. A Savannah folyón ott volt az atomreaktor, amelyről most 

már tudott. A csillag alakú Washington D. C. egy fehér körben 

állt, kékesen felnagyítva, a benne lévő kis feliratokról pedig leolvashatta 

az olyan létesítményeket, mint a Fehér Ház, az Égő 

Fa Üdülőklub, a KÜKTÉTÉ, az új Nemzeti Katonai Temető, a 

legújabb háborús emlékmű és a Walter Reed Kórház. És ha jól 

értette, amit látott, akkor a föld mélyében, mindegyikük alatt, 

egy alacsonyabb szinten elrejtve, mindegyiknek megvolt a tökéletes 

másolata. A fővárosból a vasúti sínekkel párhuzamosan 

irányjelző nyilak vezettek föld alatti utakon kifelé különféle 

rendeltetési helyekre, köztük a nyugat-virginiai Greenbrier 

Üdülőklubhoz, a kaliforniai Livermore Laboratóriumokhoz, az 

atlantai Járványvédelmi Központhoz, a New York-i Kórház 

Égési Sérülések Központjához, továbbá, mint óriási meglepetéssel 

észlelte, szintén New Yorkban a KIHABUP-hoz, ahhoz a 

buszpályaudvarhoz, amely oly közel állt jelenlegi otthonának 

épületéhez. 

Teljesen elképedt, amikor látta, hogy a KIHABUP össze 

van kötve a KÜKTÉTÉ-vel, és betagolódik egy helyi hálózatba, 

melynek egyik föld alatti csápja keresztülvág a Canal Street 

alatti betemetett csatornán és a Wall Streetet elfalazó falon. 

Brooklynban látta a felszínen a Coney Islandet szimbolizáló vörös, 

miniatűr fallikus tornyot, amelyben felismerte a régi 

Steeplechase Park lerobbant ejtőernyős ugrótornyát. Alatta pedig 

a föld mélyében valamin, ami egy vidámpark, a Steeplechase 

Park másolatának tűnt, vigyorgó, lesimított hajú, rengeteg 

fogat mutogató arc körvonalait lehetett kivenni, amelyet 

szintén ismert. 

– De a miénk működik – mondta neki Noodles büszkén. – 

Különben nem lenne rajta a térképünkön. Az elnök azért építtette 

fel ezt az egész modellt, hogy meggyőződjön róla, ugyanolyan 

jó-e, mint amelyik a játékban van. Ha van egy szó, 

amelynek alapján ő él, az az, hogy légy résen. 

-[450]-

– Ez két szó, nem? – javította ki Yossarian. 

– Azelőtt én is így gondolkoztam – mondta Noodles –, de 

most már úgy látom, ahogy ő. Kezdek jobban golfozni is. 

– Ezért vannak itt azok a vidéki üdülőklubok? 

– A videojátékba is beleteszi őket, hogy pontosan megfeleljenek 

egymásnak. Látod ezt ott fönt Vermontban? – 

Yossarian egy Ben&Jerry Szövetségi Fagylaltraktárat látott. – 

Ezt csak nemrég találta meg a videojátékban, és most magának 

is akar egyet. Lesz Häagen-Dazsunk is. Lehet, hogy ha valaha 

arra kerül a sor, hosszú ideig leszünk a föld alatt, és biztos akar 

lenni benne, hogy meglesz a fagylaltja és a golfja. Ez bizalmas, 

de máris elkészült egy kilenclyukú golfpályánk az Égő Fa alatt, 

teljesen azonos azzal, ami odafönn van. Most épp odalenn van, 

gyakorolja a pályát, hogy előnyben legyen a többiekkel szemben, 

mikor eljön az ideje. 

– Kik lesznek a többiek? 

– Azok közülünk, akiket kiválasztottak, hogy túléljük – 

felelte Noodles – és fönntartsuk az ország működését, a föld 

alól, mikor idefönn már nem sok minden marad. 

– Értem. És mikor lesz ez? 

– Mikor az elnök kinyitja a doboz zárjait, és megnyomja a 

gombot. Látod ott a játék mellett azt a második egységet? Az a 

Futball. 

– Miféle futball? 

– Az újságírók szeretik Futballnak nevezni. Ez az egység 

fogja elindítani a repülőgépeinket és a védelmi-támadó fegyvereinket, 

mihelyt híre jön a nagy támadásnak, vagy mi döntünk 

úgy, hogy magunk indítunk háborút. Ez meg fog történni, 

előbb vagy utóbb. 

– Ezt tudom. És akkor mi történik? 

-[451]-

– Lemegyünk a mélybe, a kis pöcs meg én, amíg ki nem 

hűl a parázs, és a sugárzást el nem fújja a szél. A többiekkel 

együtt, akiket kiválasztanak, hogy életben maradjanak. 

– Ki végzi a válogatást? 

– Az Országos Kétpárti Triage Bizottság. Ők persze saját 

magukat meg a legjobb barátaikat választották ki. 

– Kik vannak benne? 

– Senki nem tudja biztosan. 

– Mi történik velem és az én legjobb barátaimmal? 

– Természetesen mind nélkülözhetőek vagytok. 

– Ez így korrekt – mondta Yossarian. 

– Milyen kár, hogy nincs most időnk egy játékra – mondta 

Noodles. – Nem akármi figyelni, mikor megküzdünk egymással 

a tisztított vízért. Nem szeretnél elkezdeni egy partit? 

– Találkozóm van egy barátnőmmel a Smithsonian repülési 

múzeumában. 

– Nekem meg történelemórát kell adnom neki, mikor viszszajön 

a golfozásból. Ez nem könnyű része a munkámnak. 

– Sokat tanulsz? – ugratta Yossarian. 

– Mind a ketten sokat tanulunk – mondta Noodles sértődötten. 

– Nos, Yossarian, térjünk a tárgyra. Mennyit akarsz? 

– Miért? 

– Amiért megszerezted nekem ezt az előadási megbízást. 

Egy része természetesen téged illet. Nevezd meg az összeget. 

– Noodles – mondta megrovóan Yossarian. – Én nem fogadhatok 

el semmit. Az megvesztegetés lenne. Egy fillért se 

akarok belőle. 

-[452]-

– Ez így korrekt – mondta Noodles, és elvigyorodott. – 

Látod, én mennyivel nagyobb szar vagyok? Megint valami, 

amiért az adósod vagyok. 

– Egy dolog van, amit akarok – kérte komolyan Yossarian, 

mint később visszaemlékezett rá. – Azt akarom, hogy engedjék 

szabadon a lelkészt. 

Ám ezen a ponton Noodles elkomorodott. – Már megpróbáltam. 

Komplikációk vannak. Nem tudják, mit csináljanak vele. 

Már sajnálják, hogy valaha megtalálták. Ha biztonságosan el 

tudják takarítani, mint radioaktív hulladékot, azt hiszem, azt 

fogják csinálni. 

A trícium után meg kell tudniuk, mi jön ki még ezután a 

lelkészből. A plutónium iszonyú lenne, és ami még rosszabb, a 

lítium, a kiválasztott gyógyszer, amelyet depressziója ellen 

szed, a nehézvízzel kötésbe lépve a hidrogénbomba lítiumdeuteridjává 

alakul, az pedig katasztrófához vezethet. 

-[453]-

26. YOSSARIAN 

Noodles Cooknak készülnie kellett a történelemórájára, 

Yossariannak pedig randevúja volt a múzeumban. Yossariannak 

csak egy hét múlva jutott újra eszébe Noodles, mikor a 

KIHABUP felé haladva meghallotta a közelben a forró pirított 

mogyorót kínálgató árusok apró gőzsípjait, melyek emlékezetébe 

idézték a Siegfried „Erdőzsongásának” dallamos frázisai , és a 

harcot azért a lopott aranyból készült varázsgyűrűért, amely állítólag 

világhatalmat ruházott bárkire, akinek a tulajdonában 

volt, és gyászos nyomorúságba és romlásba döntött mindenkit, 

aki megszerezte. Miközben utat tört magának az ajtóban, hogy 

bemehessen a buszpályaudvarra, fölidézte magában a germán 

hőst (aki csak izlandi volt) a szunyókáló sárkány barlangjában, 

aki csak a maga dolgával törődött. „Hagyj aludni”, morogta köszönetül 

Wotannak, a nyomorult istenkirálynak, aki abban a 

gyászos, frusztrált reményben lopódzott be hozzá, hogy hálából 

visszakaphatja a gyűrűt, amiért figyelmezteti a félelmet nem 

ismerő hős közeledésére. 

Az ifjú Siegfriednek a sárkányával kellett szembenéznie, 

Yossariannak pedig azokkal a vad kutyákkal odalenn, az alagsorok 

rejtelmes alvilágának bejáratánál, melynek megtekintésére 

McBride most engedélyt kapott. 

Utóbb visszatekintve rá, Yossarian nem tudott felidézni 

semmiféle korábbi utalást arra, amit később a kórházban megtudott,amikor 

tréfás elbeszélésként gondolta végig saját rajnai 

útját, azazhogy még aznap kettőt fog látni, és a kórházban fog 

kikötni, kínos helyzetben Melissával, továbbá a félmillió dollárjával 

és a cipő eladásával. 

-[454]-

Miután Németország egyesült, és újra forrongni kezdett 

benne a neonáci erőszak, azt hitte, a The New Yorker mohón kap 

majd egy kétértelműen szemita származású, kortárs amerikai, 

középosztálybeli asszír Siegfried – micsoda ellentmondás! – 

rajnai útjának csípős paródiáján. Ám a látogatók és az orvosok 

óhatatlanul lekötötték a figyelmét, elvonták az idejét, és megfosztották 

attól az optimista lelkesedéstől, mely alapvető lett 

volna irodalmi ambícióinak megújulásához és beteljesedéséhez. 

Yossarian kénytelen volt csodálni azt a veterán lélekjelenlétet, 

amellyel Melissa, sőt még Angela is jellegtelenné vált gyerekeinek 

vagy Frances és Patrick Beachnek a jelenlétében, és 

vagy ártatlanul beleolvadtak a háttérbe, vagy zajtalanul kiosontak 

a szobából. Aztán tiszta véletlenségbog egyszer csak felbukkant 

a semmiből Sam Singer a farokgéppuskás is, aki azt a 

tagbaszakadt rákos barátját látogatta, és az a furcsa, hájas arcú, 

elgyötöri szemű, kótyagos kaliforniai barátjuk is, aki azért kereste 

meg Yossariant, hogy az ő révén eljuthasson Milóhoz. Egy 

további torz érzékcsalódásra való misztikus visszapillantás során 

még egy fantazmagóriás találkozásra is sor került, a Katona 

Fehérben-nek nevezett, gipszbe és pólyákba bugyolált szörnyű 

háborús sebesülttel. 

Siegfried fogalmazta meg analógiáját, gyalog sietett 

Brünnhildét csókkal felébreszteni, miután elcsórta a gyűrűt, 

amelyet a lemészárolt sárkány óriásként dolgozva keresett, miközben 

felépítette az örök Walhallát a halhatatlan isteneknek, 

akik már tudták, hogy számukra is elérkezett az alkony Ezzel 

szemben Yossarian taxival ment, és jóval több járt a fejében Melissával 

kapcsolatban egy csóknál, amikor gyakorlatilag egyedül 

találta a múzeum mozijának félsötétjében, a repülés történetét 

folyamatosan pergető film közben. De aztán olyan gyorsan 

magukkal ragadták az első repülőkről készült, villódzó régi 

filmek, hogy teljesen megfeledkezett Melissáról és macerálási 

szándékairól. Lindberghnek a vásznon látható repülőgépe 

-[455]-

meghökkentőbb volt számára bármiféle úrkabinnál, Melissa is 

tiszteletteljesen bámulta. A huszonnégy éves Lindbergh fiú periszkóppal 

repült, mert a kisegítő üzemanyagtartály eltakarta 

előle a kilátást. 

Este, vacsora után holtfáradtnak érezte magát az utazástól, 

és már túl jól ismerte szerelmi menetrendjüket, hogysem túl 

mohón vágyott volna a szexre. Ha Melissa meg volt sértve, úgy 

ennek nem adta semmiféle jelét. Yossarian enyhén hitetlenkedett 

is, amikor előbb aludt el nála. 

Hanyatt fekve, magányosan meditált hát, és arra az örömteli 

spontán döntésre jutott, hogy meglepi Melissát annak a 

félmillió dolláros aranykincsnek az egyötödével, amelyet aznap 

fölmarkolt, sőt az adóját is maga viseli. Úgy vélte, ez a százezer 

dolláros ajándék, amit egy keményen dolgozó nő, akinek még 

hatezer dollárja sincs tisztán, félretehet a jövőre, ugyanolyan 

kedvező hatással lehet Melissára, mint a két ezüst fogtömés kicserélése, 

a két nap alatt küldött nyolc tucat hosszú szárú rózsa, 

és a csipkés selyemkombinék a Saks Ötödik sugárúti boltjából, a 

Victoria Titkából és a hollywoodi Fredericktől. Olyasvalaki 

szemében, mint Melissa, soknak tűnhet az égből pottyant százezer 

dollár. 

Melissa a repülőgépen szoknyát viselt, de Yossarianban 

kialudt a vágy, hogy a gépen elbolondozzon vele. Ehelyett inkább 

a buszpályaudvaron rendezendő esküvőről mesélt, 

amelyre Melissa is szeretett volna elmenni, bár Yossarian még 

nem hívta meg. Leginkább az járt az eszében, hogy néhány estét 

egyedül kellene töltenie. 

Yossarian szánára bekövetkezésük valószínűségével párhuzamosan 

máris csökkenni kezdett a Melissával kapcsolatos 

buja elképzelések, váratlan kéjes bűvöletek és felfedezések varázsa. 

Túlságosan gyorsan kiismerték egymást – ez már előzőleg 

is megtörtént, minden alkalommal ez történt –, így hát elha- 

-[456]-

tározta, hogy el kellene kezdeniük kevesebbet találkozni egymással. 

Mikor nem készülődtek ágyba bújni, vagy azt tervezgetni, 

hogy mit egyenek, gyakran nemigen tudtak mit csinálni. 

Ez is megtörtént már azelőtt is, minden alkalommal ez történt. 

És a semmittevés gyakran üdítőbb volt egyedül. A világ minden 

kincséért sem vitte volna el többé táncolni, és inkább meghalt 

volna, mintsem hogy színházba menjen vele. A százlepedős 

ajándék után talán bölcsebb is lenne, ha elválnának, mint 

barátok. Egyelőre még nem szólt Melissának semmit erről az 

altruisztikus impulzusáról. Korábban is voltak már Don 

Quijoté-s elképzelései. 

Aztán megütötte a szél. 

Megint itt volt az ellentét a rajnai úttal. 

Siegfried vadászni ment, és hátba döfték. 

Yossarian elindult a buszpályaudvarra, és megmentették a 

kórházban. 

Yossariannak megvolt az előérzete és a TIA-je, és a következő 

tíz nap során ő meg az ápolónője, Melissa, akiről úgy vélte, 

kevesebbet kellene találkozniuk, minden délelőtt és a legtöbb 

délutánon, sőt legtöbbször esténként is együtt voltak, míg 

csak Melissa el nem ment aludni, hogy másnap reggel munkára 

jelentkezhessen, és segítsen őt életben tartani, meggyőződve róla, 

hogy az orvosi személyzetből senki nem csinál semmit roszszul. 

Melissa egészen az utolsó előtti napig nem jött rá, hogy 

gyermeket vár. Yossariannak nem volt kétsége felőle, hogy a 

gyerek az övé. 

-[457]-

Kilencedik könyv 

-[458]-

27. A KIHABUP 

A kutyák természetesen hangfelvételről ugattak. McBride 

leszökdécselt a lépcsőkön, amelyek fölzavarták és támadásra 

ingerelték őket, aztán továbblépett a következő lépcsőre, amely 

újra elhallgattatta őket. A vad roham három kutyától származik, 

mondta a hivatalos audiológus. – Vagy egytől – okoskodott 

Yossarian –, amelyiknek három feje van. 

– Michael nincs itt? – kérdezte az elején McBride. 

– Joan nem jön? 

Joan, a Kikötői Hatóság jogásza, McBride új barátnője volt. 

Vicces lenne, latolgatta máris Yossarian, ha az ő esküvőjükre is 

a buszpályaudvaron kerülne sor. Elképzelte, amint a rendőrőrszobán 

felhangzik a Lohengrin nászindulója, és a nászmenet elvonul 

a fali láncok mellett a kápolnává átalakított hátsó cellába. 

McBride szülészeti cellája mostanára McMahon pihenőhelye 

lett, a gyerekek számára tervezett játszócella pedig amolyan 

társalgóvá vált, a rendőrök használták pihenőidejükben, és itt 

lebzseltek azok, akik nem siettek hazamenni. Dámatáblák voltak 

benne, meg összerakós rejtvényjátékok, szép lányokkal teli 

képeslapok, egy tévékészülék meg egy videolejátszó, amelyeken 

újra meg újra lejátszhatták a pornográfiaárusoktól elkobzott 

szuperpornófilmeket, miközben azt a marihuánát szívogatták, 

amit a kábszerárusoktól zsaroltak ki, akiket szintén megvetettek. 

McMahonnak mindezek fölött szemet kellett hunynia. 

McBride újra teljesen kiábrándult. 

– Hol van a barátnőd? – kérdezte McBride félénken. 

– Dolgoznia kell, Larry. Még mindig ápolónő. 

– És nem vagy féltékeny a férfipáciensekre meg az orvosokra? 

– tudakolta McBride. 

-[459]-

– Örökösen – ismerte be Yossarian, visszaemlékezve a 

hozzá hasonló kalandorokra, és a kombiné csipkéjén matató saját 

ujjaira. – Mit tudsz ezekről az ügynökökről? 

– Odalenn vannak. Azt hiszik, hogy CIA-s vagyok. Nem 

vagyok benne biztos, megbízom-e bennük. Úgy sejtem, az a 

másik zaj is hamis. 

– Miféle másik zaj? A körhinta? 

– Miféle körhinta? Én a hullámvasútra gondolok. 

– Miféle hullámvasútra? Larry, az a vonat nem hullámvasút. 

Megvárjuk Tommyt? 

– Azt mondja, neki ehhez semmi köze, mert nincs rajta az 

alaprajzán. Megint pihen. 

Yossarian, ahogy várta is, ott találta McMahont a hátsó 

cellában az ágyon, a bekapcsolt tévé mellett. Thomas McMahon 

kapitány többé-kevésbé egész irodáját telefonostul beköltöztette 

az ágyikós cellába, és mostanában munkanapjai nagy részét pihenéssel 

töltötte. Szabadnapjain is bejárt. A feleségét abban az 

évben vitte el a tüdővizenyő, márpedig egyedül élni, mesélte, 

miközben az üveg hamutartót a talált hintaszék karfájára helyezve 

cigarettázott, nem valami nagy mulatság. A hintaszéket 

egy filléres bazárban találta, amely rákellenes segélyre gyűjtött 

pénzt. Keskeny arcában jócskán megnőtt a szeme, csontjai ösztövérnek 

és durvának látszottak, mert erősen lefogyott. Úgy 

egy évvel ezelőtt fogyott ki belőle a szusz, mikor egy fiatalembert 

kergetett, aki meggyilkolt valakit a buszpályaudvar valamelyik 

másik részén, és valahogy még mindig nem tért bele teljesen 

vissza. McMahon már nem szerette a munkáját, de nem 

volt hajlandó nyugdíjba vonulni, mert most, hogy megözvegyült, 

e megvetett foglalatosság maradt minden mulatsága. 

– Most már többen vannak, mint mi – ismételgette 

McMahon rosszkedvűen a bűnözőkről. – És ez az, amire maguk 

-[460]-

művelt okostónik sose gondoltak az alkotmányukban. Most mi 

van odakinn? – kérdezte fáradtan, összehajtogatva képes bulvárlapját, 

melyben élvezettel követte nyomon a hóbortos új 

bűncselekményeket, bár az untatta, ha dolgozni kellett rajtuk. 

– Egy részeg a földön, három narkós a székeken. Kettő 

barna, egy fehér. 

– Azt hiszem, ki kell mennem megnézni – szedte össze 

magát McMahon, aztán az erőfeszítéstől lihegett. Yossarian 

szemében mostanára már ő is az öregkori depresszió kitűnő várományosa 

lett. – Tudja, nem tartóztathatunk le minden csibészt, 

akit el tudnánk kapni – ismételte meg sokat ismételt sirámát. 

– Nincsenek embereink, akik adminisztrálják, nincsenek 

celláink, ahová lesittelhetjük őket, nincsenek bíróságaink, akik 

bűnösnek találják őket, és nincsenek börtöneink, ahol benn tartsuk 

őket. És ez az, amit egy csomó ember, aki folyton-folyvást 

panaszkodik a zsarukra meg a bíróságokra, nem akar megérteni... 

még az az ember se, a Time magazintól, akit kizsebeltek, aztán 

akkora balhét csapott. – McMahon elhallgatott, hogy kuncoghasson 

egy kicsit. – Be kellett kasztliznunk, miközben a tolvajok, 

akik kizsebelték, mosolyogva néztek minket. 

McMahon mosolygott, aztán elmesélte a Time, The Weekly 

Newsmagazin nyugalmazott hirdetési menedzserének esetét, aki 

egy fillér nélkül maradt, mert az aprópénzét odaadta a koldusoknak, 

aztán meg ellopták a tárcáját. A társadalombiztosítási 

törzsszáma megvolt, de nem tudta bizonyítani, hogy az övé. 

Akkor veszítette el az önuralmát, mikor a rendőrök meg se 

moccantak, hogy a dörzsölt zsebesek bandájából letartóztassanak 

valakit. A tárca akkor már kilométerekre volt; nem leit volna 

semmi bizonyíték. – Megköti a kezünket a maguk tetves jogrendszere, 

amely azt mondja, hogy mindenki ártatlan, amíg rá 

nem bizonyítják, hogy bűnös – mondta McMahon. – Szeretnénk 

tudni, ugyan mióta! Azt hiszem, ettől gurult be. Ott álltak a csi- 

-[461]-

észek. Itt álltak a zsaruk. És itt volt az a hideg tény, hogy a világon 

semmit nem tehetett az ügyben. És nem tudta igazolni 

magát. Még azt se tudta bizonyítani, hogy ő tényleg ő. Akkor 

esett pánikba, és csapott akkora hűhót, hogy a fali lánchoz kellett 

bilincselnünk. Ettől aztán kicsit észhez tért, és befogta a száját. 

Látta, mi várna rá a cellákban, ahol aztán nem lenne semmi 

esélye. De nekünk se, vagy magának se. Aztán meg nem tudta 

igazolni a személyazonosságát. Ez mindig rém muris. Mindig 

rémületbe ejti őket. Bárkinek telefonáltunk, senki nem volt otthon. 

Még a nevét se tudta bizonyítani. Végül aztán – kuncogott 

McMahon – meg kellett adnia egy barátja nevét, valahol fönn 

Orange Valleyben, akiről kiderült, hogy valami nagy második 

világháborús hős. Most nagy fejes a sereg tartalékában. Az építőiparban 

is nagy ember, mondta nekünk, és nagy támogatója a 

Rendőrök Jótékonysági Társaságának. Valami olyasmi a neve, 

hogy Berkowitz vagy Rabinowitz, és nagyon nagy hangon beszélt 

a telefonban, ahogy maga is, mikor először telefonált, 

Yossarian, kivéve, hogy az a hapsi igazat mondott, és nem szarozott, 

ahogy maga. Aztán ennek a Singer nevű hapsinak nem 

volt pénze, hogy hazamehessen. Larry adott neki egy húszdollárost 

taxira, emlékszel? És képzelje csak! Az a hapsi visszafizette 

neki. Igaz, Larry? 

– Postán küldte meg. Tommy, azt hiszem, neked is jönnöd 

kellene. 

– Nem akarok többé semmiről semmit megtudni. És nem 

tetszenek nekem azok a fickók. Szerintem CIA-sek. 

– Ők azt hiszik, te vagy CIA-s. 

– Visszamegyek a szülőszobádba. – McMahonból újra kifogyott 

az energia. – Pihenek egy kicsit, amíg föl nem bukkan 

valamelyik terhes kölyköd, hogy nekünk adja a babát, amit különben 

eldobna. Eddig még nem jött egy se. 

– Nem hagyod, hogy bejelentsem. Sokról hallunk. 

-[462]-

– Mind a kettőnket becsuknának. És Larry, egyet tegyél 

meg nekem... találj valamit odalenn, hogy lefújják ezt az őrült 

esküvőt, amit Yossarian tervez. Öreg vagyok én már az ilyesmihez. 

– Máris találtak valamit, amin nem tudnak kiokosodni – 

közölte McBride Yossariannal. – Van odalenn egy lift, ami nem 

jár, és nem tudunk rájönni, honnan jön. 

Az őrszoba bejárata felől hirtelen marakodás robbanásszerű 

ricsaja harsant föl. 

– A francba – hördült fel McMahon. – Hogy meggyűlöltem 

mindet. Még a saját zsaruimat is. A terhes anyáidat is. 

Két nagydarab fiatalember, akik különben haverok voltak, 

betörte egymás orrát, és fölhasította egymás száját egy pénzügyi 

nézeteltérés során: a pénzt egy kábszerfüggő ifjú fekete 

prostituálttól rabolták el, aki közeli barátjuk volt, fehér volt a 

bőre, és sárga volt a haja, amellett AIDS-e, szifilisze, tuberkulózisa 

és néhány új gonorrhea-törzse is volt. 

– Még egy hátborzongató dolog van ezekkel a szövetségi 

hírszerző hapsikkal – árulta el McBride, mikor kimentek a 

rendőrőrszobáról. – Ők semmi vicceset nem látnak azokban a 

feliratokban. Mintha már máskor is látták volna őket. 

Átvágtak az Operációs Ellenőrző Központ alatti központi 

csarnokon, és Yossariannak eszébe jutott, hogy ott most látják 

az ottani öt tucat videomonitor valamelyikén, amint McBridedal 

áthalad az őket körülvevő épületszerkezet alatt. Talán Michael 

is megint odafönn van, és bámészkodik M2-vel. Ha piszkálná 

az orrát, látná valaki. Egy másik képernyőn, gondolta, 

alighanem rajta van az a csíkos vászonöltönyt viselő vörös hajú 

férfi is, amint Julius narancslét iszik, és talán azt az elhanyagolt, 

mocskos esőkabátot és kék svájcisapkát viselő férfit is figyelik 

felülről, miközben az őt figyeli. 

-[463]-

– Úgy látszik, semmi nem lepi meg őket – morogta 

McBride. 

– Mikor az esküvőt tervezzük, semmi másról nem akarnak 

beszélni, csak meg akarják hivatni magukat meg a feleségüket. 

A lépcsőház gyakorlatilag üres volt, és a padlója majdnem 

tiszta, de erős szagok töltötték be: a levegő bűzlött a mosdatlan 

testek és dús hulladékaik avas kipárolgásától. 

McBride továbbindult, és óvatosan, lábujjhegyen kikerülte 

a féllábú nőt, akit éppen megint megerőszakoltak, nem messze 

attól a nagydarab, barna bőrű asszonytól, a melanomának látszó, 

megvastagodott májfoltjaival, aki megint levetette a 

bundabugyiját meg a szoknyáját, hogy néhány nedves törülközővel 

ledörgölje a hátát meg a hónalját, és Yossarian megint 

tudta, hogy nincs semmi a világon, amiről beszélhetne vele, kivéve 

talán hogy megtudakolja, nem repült-e ugyanazon a gépen 

vele Kenoshába, amiről szó sem lehetett, bár teljesen lehetséges 

volt. 

Az utolsó lépcsőfordulón ott üldögélt a sovány, szőke nő, 

a koszlott piros pulóverében, és még mindig álmatagon varrogatta 

mocskos, fehér blúzán a szakadást. Legalul a sarokban 

már ott ékeskedett a földön egy rakás emberi szar. McBride erre 

nem szólt semmit. A lépcsőház alatt elfordultak, majd továbbmentek 

a hamis hátú, ütött-kopott vasszekrény és a rejtekajtó 

felé. Libasorban megint kiléptek az apró előtérbe, szemben a 

katonai zöldre mázolt tűzvédelmi ajtóval, amelyen a következő 

figyelmeztetés volt olvasható: 

VÉSZBEJÁRAT 



– Ők semmi vicceset nem látnak ebben – durcáskodott 

McBride. Yossarian az ujja hegyével megérintve kinyitotta a 

-[464]-

masszív ajtót, aztán megint ott állt az alagút boltozata alatti kicsiny 

lépcsőpihenőn, a meredeken lefelé vezető lépcső tetején. 

Az alattuk húzódó főútvonal megint üres volt. 

McBride könnyed tánclépésekkel szökkent le az aktivizáló 

lépcsőkön, amelyek fölébresztették az alvó kutyákat, majd szinte 

egyetlen tiltakozó vinnyogás nélkül visszaküldte őket zajtalan 

lakóhelyükre, a pokolnak arra a moccanatlan tornácára, 

ahol időtlen óráikat töltötték. Hencegve vigyorgott Yossarianra. 

– Hol vannak a hangszórók? 

– Nem találtuk meg őket. Még nem kaptunk rá felhatalmazást, 

hogy túl messzire nézelődjünk. Csak az elnök biztonságát 

ellenőrizzük. 

– Mi ez a víz? 

– Miféle víz? 

– Ó, Larry, a fenébe, állítólag én vagyok agy, aki nagyothall. 

Vizet hallok, egy kibaszott folyót, egy csobogó vízfolyást. 

McBride pártatlanul megvonta a v állát. – Ellenőrizni fogom. 

Ma mind a két végébe be fogunk nézni. Még azt se tudjuk 

kideríteni, hogy vajon titkos-e, mert az is titkos. 

A lépcső ferde ellipszisének alja felé közeledve Yossarian 

vállakat, nadrághajtókákat, valamint kopott cipőket pillantott 

meg odalenn, az egyik pár fakó fekete, a másik narancssárga. 

Yossariant már semmi nem lepte meg, amikor az utolsó lépcsőfordulóra 

érve meglátta a két várakozó férfit: a hórihorgas, kellemes 

vörös hajút, csíkos vászonzakóban, meg a füstös képű, 

forradásos arcú, tagbaszakadt, rosszul borotvált, mocskos esőkabátot 

és kék svájcisapkát viselő másikat. Utóbbi mogorva képet 

vágott, petyhüdt cigarettát szorongatott nedves ajkai közt, 

és mindkét kezét mélyen az esőkabátja zsebébe süllyesztette. 

-[465]-

Bobnak és Raulnak hívták őket. Bob nem volt azonos a 

chicagói ügynökkel, de Raul kiköpött mása volt a háza előtt 

ácsorgó és kenoshai álmában is megjelenő férfinak. Raul úgy 

forgatta a szájában a nedves cigarettáját, mintha rosszkedvűen 

dacolna valamiféle előírással, amely megtiltja, hogy rágyújtson. 

– Nem járt maga a múlt héten Wisconsinban? – kérdezte 

tőle önkéntelenül Yossarian a nyájas ártatlanság álarcában. – 

Egy Kenosha nevű helyen, a reptér melletti motelben? 

A férfi közömbösen megvonta a vállát, miközben egy oldalpillantást 

vetett McBride-ra. 

– A múlt héten mindennap együtt voltunk – válaszolta helyette 

McBride –, annak a vendégellátó vállalatnak az alaprajzain 

mentünk végig, amit te hoztál. 

– Én meg Chicagóban voltam – közölte a Bob nevezetű, 

vörös hajú férfi. Összehajtott és a szájába dugott egy hosszúkás 

rágógumit, összegyűrt zöld csomagolópapírját pedig ledobta a 

földre. 

– Nem találkoztam én magával Chicagóban? – nézett rá 

kétkedve Yossarian, aki biztos volt benne, hogy még soha nem 

látta. – Az ottani reptéren? 

– Nem tudna erről? – felelte Bob elnézően. 

Yossarian hallotta már ezt a hangot. – Maga tudna? 

– Hát persze – mondta Bob. – Ez vicc volt, nem? Csak nem 

fogtam fel a poént. 

– Yo-Yo, az a hapsi, aki felelős az esküvőért, hat táncparkettet 

hat zenekart akar, egyet tartaléknak, ha a többi öt mind 

nem működne, és én nem látom, hol találnának erre helyet, de 

még azt se tudom, mi a fenét jelent ez. 

– Én aussi – mondta Raul, mintha ez őt csöppet sem érdekelné. 

-[466]-

– Majd én beszélek vele – mondta Yossarian. 

– És valami háromezer-ötszáz vendéget! Az háromszázötven 

kerek asztal. És két tonna kaviár. Yo-Yo, az annyi mint 

négyezer font! 

– A feleségem el akar jönni – mondta Bab. – Nálam majd 

pisztoly lesz a bokatokban, de szeretnék úgy tenni, mintha 

vendég lennék. 

– Ezt majd én elintézem – mondta Yossarian. 

– Moi szintén – mondta Raul, és elhajította a cigarettáját. 

– Azt is el fogom intézni – mondta Yossarian. – De mondják 

csak, mi történik itt? Mi ez a hely? 

– Azért vagyunk itt, hogy megtudjuk – mondta Bob. – 

Beszélni fogunk az őrökkel. 

– Yo-Yo, te várj, amíg ellenőrizzük őket. 

– Yo-Yo – röhögött Raul. – Mon dieu. 

Mindhárman bal felé néztek az alagútban. Aztán Yossarian 

látta, hogy egy katona ül benne egy tonettszéken, vörös 

harci egyenruhában, géppisztollyal az ölében, mögötte pedig 

egy második fegyveres katona áll a fal mellett, valami nagyobb 

fegyverrel. A túlsó oldalon, egy csillogva eltűnő pont hátrafelé 

nyúló borostyánszín ködében két további mozdulatlan katonát 

vett ki, pontosan ugyanolyan csoportosításban. Lehettek tükörképek 

is. 

– Arra mi van? – mutatott Yossarian a MÉLYALAGSOR, 

A-Z felé vezető folyosóra. 

– Még semmit nem találtunk – mondta McBride. – Nézd 

meg, de ne menj messzire. 

– Van itt valami más is, ami très vicces – mondta Raul, és 

végre elmosolyodott. Dobbantott néhányat a lábával, aztán pá- 

-[467]-

os lábbal ugrálni kezdett a sarkán. – Észrevesz valamit, mon 

ami? Idelenn nincs semmi zaj, nem tudunk zajt csapni. 

Mindnyájan csoszogni, dobogni, ugrálni kezdtek, hogy 

megtapasztalják, Yossarian is. Szikrányit sem törték meg a 

csöndet. Bob megdöngette a kézfejével a lépcső korlátját, az 

döngött is, ahogy várták, de mikor a földet kopogtatta meg, 

nem hallottak semmit. 

– Ez elég kísérteties, nem? – mondta Bob mosolyogva. – 

Olyan, mintha itt se lennénk. 

– Mi van a zsebeidben? – kérdezte hirtelen Raultól Yossarian. 

– Sose veszi ki belőlük a kezét. Se álmomban, se az utcán, 

a házammal szemben. 

– A faszom meg a tökeim – vágta rá Raul tüstént. 

McBride zavarba jött. – A pisztolya meg a jelvénye. 

– Azok az én faszom meg az én tökeim – viccelődött Raul, 

de nem nevetett. 

– Volna még egy kérdésem, ha el akarnak jönni az esküvőre 

– mondta Yossarian. – Miért vannak itt az őreik... hogy benn 

tartsák az embereket, vagy hogy kívül? 

Mindhárman meglepett pillantást vetettek rá. 

– Ezek nem a mi embereink – mondta Bob. 

– Ezt akarjuk megtudni – magyarázta McBride. 

– Akkor allons. 

Elindultak. Nem kopogtak a lépteik. 

Yossarian sem keltett semmiféle hangot, amikor elindult a 

másik irányba. 

Ezután még valami furcsát vett észre: nem volt árnyékuk. 

Jómaga sem vetett árnyékot, mikor átvágott a steril főúton a fe- 

-[468]-

hér csempés macskajáró felé mint holmi kísértet, vagy hangtalan 

alvajáró. A felfelé induló lépcsők szintén fehérek voltak, 

korlátjuk pedig fehérlő porcelánból készült, amely szinte láthatatlanul 

olvadt bele a tiszta fehér háttérbe, és szintén. nem vetett 

árnyékot. És sehol nem volt semmi mocsok, a levegőben 

egyetlen porszemről sem verődött vissza a sugárzó fény. 

Yossarian a seholban érezte magát. Eszébe jutott a rágógumi 

papírja meg az átázott cigaretta. Visszanézett, hogy meggyőződjön 

róla, igaza van-e. Igaza volt. 

Az összegyűrt zöld papír, amit Bob golyóvá gyúrt, nem 

volt sehol. A meggyújtatlan cigaretta is eltűnt. Ahogy kutatva 

nézelődött, a lába alatti térség felszínén felbukkant a szeme 

előtt a zöld rágógumipapír, és újra ott hevert a földön, de aztán 

hátrafelé elfoszlott a semmibe, és teljesen eltűnt. Ezután a meggyújtatlan 

cigaretta jött vissza, majd az is eltűnt. A semmiből 

jöttek elő, aztán eltűntek valahová, és Yossariannak az a nem e 

világi érzése támadt, hogy csak gondolnia kell egy tárgyra, 

hogy előszólítsa az előtte elterülő irreális valóságba – ha maga 

elé képzelné a félig levetkezett Melissát, elefántcsontszín fehérneműjében, 

lekötelezően ott heverne előtte: elképzelte, és Melissa 

ott volt –, és ha valami más irányba fordítaná az érzékeléseit, 

tüstént megszűnne a léte. Melissa eltűnt. Ezek után biztos 

volt benne, hogy most nagyon halkan egy körhinta gőzorgonájának 

jellegzetes, pöfögő zenéjét hallja. McBride nem volt sehol, 

hogy megerősítse, ő is hallja. Lehetséges, hogy McBride hullámvasút 

hangjának hallaná. Aztán már Yossarian sem volt biztos 

benne többé, mert a gőzorgona a Siegfried lenyűgöző 

gyászzenéjét hallatta vidám keringőritmusban a csúcspontjára 

érő Götterdämmerung-ból, azt a zenét, amely közvetlenül megelőzi 

Brünnhildének és lovának feláldozását, a Walhalla lerombolását 

és a halálharang megszólalását azok felett a nagy istenek 

felett, akik mindig boldogtalanok voltak és mindig gyötrődtek. 

-[469]-

Yossarian fölkaptatott a macskajárón, majd bement a boltív 

alá, az emléktábla mellett, amely megörökítette, hogy Kilroy 

ott járt. Hasító lelkiismeret-furdalással érezte meg, hogy a halhatatlan 

Kilroy is meghalt, meghalt Koreában, ha ugyan nem 

Vietnamban. 

– Állj! 

A parancs visszhangosan harsant a boltív alatt. Valamivel 

egy forgó acélküllős beléptetőkerék előtt újabb tonettszéken egy 

újabb fegyveres őr ült vele szemben. 

Szintén egyenruhát viselt, bíborszín harci zubbonyt és ellenzős 

zöld sapkát, ami olyan volt, mint egy zsokésapka. Intésére 

Yossarian közelebb ment hozzá, miközben súlytalannak, lényegtelennek, 

esetlegesnek érezte magát. A fiatal őr rövidre vágatta 

szőke haját, éles szeme és vékony szája volt, és mihelyt 

Yossarian elég közel ért hozzá, hogy láthassa, szeplőket fedezett 

fel az arcán, amelyek pontosan ugyanolyanoknak látszottak, 

mint annak idején az ifjú géppuskás, Arthur Schroeder 

szeplői, akivel majd ötven éve együtt repült a tengerentúlon. 

– Ki az? 

– John Yossarian, nyugalmazott őrnagy – felelte Yossarian. 

– Segíthetek önnek valamiben, őrnagy úr? 

– Be akarok menni. 

– Fizetnie kell. 

– De én velük vagyok. 

– Akkor is fizetnie kell. 

– Mennyit? 

– Ötven centet. 

Yossarian átnyújtott neki két negyeddollárost, mire kapott 

egy kerek, kék jegyet. A fehér zsinórra hurkolt könnyű ke- 

-[470]-

ménypapír karika peremén számok sora futott végig. Az őr segítőkész 

pantomimmel mutatta meg neki, hogyan bújtassa át a 

fejét a hurkon, hogyan akassza a jegyet a nyakába, és eressze le 

a mellére. Zubbonyzsebének szegélye fölött 

Yossarian meglátta a névtáblácskáját: 

A. SCHROEDER 

– Lift is van, uram, ha egyenesen föl akar menni. 

– Odalenn mi van? 

– Önnek azt tudnia kellene uram. 

– Magát Schroedernek hívják? 

– Igen, uram. Arthur Schroedernek. 

– Ez kibaszottul muris. – A katona egy szót sem szólt, miközben 

Yossarian tanulmányozta. – Szolgált valaha a légierőnél? 

– Nem, uram. 

– Hány éves maga, Schroeder? 

– Százhét. 

– Az szép. Mióta van itt? 

– 1900 óta. 

– Hmmmmm. Úgy tizenhét éves volt, amikor beállt katonának? 

be. 

– Igen, uram. A spanyol-amerikai háborúban rukkoltam 

– Ez mind csupa hazugság, ugye? 

– Igen, uram. Az. 

– Köszönöm, hogy megmondta nekem az igazat. 

– Én mindig az igazat mondom, uram. 

-[471]-

– Ez megint hazugság? 

– Igen, uram. Én mindig hazudok. 

– Ez akkor tehát nem lehet igaz? Maga krétai? 

– Nem, uram. Athéni vagyok, a georgiai Athénből. A New 

York állambeli Ithacában jártam iskolába. Jelenleg otthonom 

Carthagóban van, Illinois államban. 

– Csakugyan? 

– Igen, uram. És képtelen vagyok hazudni. 

– Maga mégiscsak krétai, nem? Ismeri a krétai ember 

paradoxonát, aki azt mondta, hogy maguk krétaiak mind hazugok? 

Nem lehet hinni neki, igaz? Be akarok menni. 

– Megvan a jegye hozzá. – Az őr kilyukasztotta a jegy közepét, 

aztán a peremén az egyik számot. A szám az Emberi Biliárdasztal 

száma volt. 

– Arra nem szállhatok fel? 

– Már volt rajta, uram – oktatta ki a Schroeder nevű őr. – 

Azok ott mindjárt az árkádsor elején alumíniummal bevont 

fémdetektorok. Ne vigyen be kábítószert vagy robbanóanyagot. 

Készüljön fel a zajra és az éles fényekre. 

Yossarian keresztülnyomakodott a forgókeréken, és belépett 

a folyosó bejáratánál álló ezüstös fémdetektorok közé. A világítás 

abban a pillanatban kialudt, a következő pillanatban pedig 

olyan vakító, éles, fehér fények villantak fel, hogy majdnem 

megtántorodott tőlük, és hirtelen a legkülönfélébb varázstükrök 

ragyogóan kivilágított folyosóján találta magát. Az üvöltő zaj 

szinte megsüketítette, olyan volt, mint egy MRI gép dübörgése. 

Aztán látta, hogy a minden oldalról és a feje fölött is groteszkül 

csillogó tükrök mind különféle módokon torzítják el a tükörképét, 

mintha minden nézetből erősen megvilágított és higanynyá 

cseppfolyósított, megkülönböztethetően másvalakivé tor- 

-[472]-

zult volna. Egyes testrészei megnagyobbodtak és meghosszabbodtak, 

mintha vizsgálat céljából húzták volna ki őket; képmásai 

pedig különféle duzzanatokká tornyosultak. Az egyik tükörben 

tanúja lehetett, hogyan torzul feje és nyaka egyetlen 

karcsú tömbbé, miközben mellkasa és lábai megrövidülnek és 

földagadnak. A mellette álló tükörben egész teste szörnyen felfúvódott, 

arca pedig szőlőszemmé, tetején hajat viselő pattanássá 

zsugorodott, parányi, vigyorgó arcán összenyomott vonásokkal. 

Észrevette, hogy már-már elneveti magát, és e meglepetés 

újdonsága csak még jobban csiklandozta. Nem volt két tükör, 

amelyben a torzulások hasonlók lettek volna, az anomáliák 

egyetlen lencsén át sem voltak következetesek. Hiteles megjelenése, 

objektív felépítése nem volt többé abszolút: el kellett töprengenie 

rajta, milyen is valójában. Aztán a lába alatt mozogni 

kezdett a föld. 

A padlat előre-hátra rángatózott. Ehhez Yossarian simán 

alkalmazkodott, felidézve magában George C. Tilyou régi 

Steeplechase Parkjának vidám trükkjeit. Ez is közéjük tartozott. 

A fülsiketítő zaj megszűnt, de a lámpák hője tovább perzselte. 

Legáthatóbban a jobb szeme fölötti égető, tiszta fehér fény sütötte, 

meg egy másik, amelyik ugyanolyan forró volt, és fáklyaként 

izzott tőle balra. Képtelen volt megtalálni őket. Amikor 

megpróbálta, és elfordult, a fények együtt mozdultak a látószögével, 

így egy helyben maradtak, aztán pedig érezte, hogy a lába 

alatt megint másféle csíny szerint indul meg a padló: a jobb 

fele előre- vagy hátraindul; míg a másik az ellenkező irányba, és 

a kettő a szabályos szívverés ütemében váltja sebesen egymást. 

Ezen is könnyedén haladt tovább előre. A fények indigókékre 

váltottak, jómaga pedig nagyrészt feketének látszott. A fények 

most vörösre változtak, és testének egyes részeiről minden szín 

eltűnt. Amikor újra a normális fényre ért, majd elájult az utálatos 

látványtól, mert undorító, mocskos, eszement hajléktalanként 

pillantotta meg magát. Megint egy másik tükörben émelyí- 

-[473]-

tő metamorfózison ment át: törékeny, barna, páncélos, duzzadt 

rovarrá fúvódott fel; aztán ő lett Raul, aztán Bob; aztán pedig, 

további undorára és rémületére, annak az ápolatlan, köpcös, 

rendetlen, középkorú nőnek a visszatükröződéseként látta meg 

magát, aki a piros Toyotában követte, azzal a hájas tokájával és 

durva arcával; majd újra változott, és úgy nézett ki, ahogy mindig 

is gondolta, hogy kinéz. Sietve továbbment, de végül szembetalálta 

magát egy utolsó tükör kihívásával, amely úgy állta el 

az útját, mint valami tömör üvegfal. Ezen még mindig önmaga 

volt, de a vállain hordozott fej arcvonásai egy mosolygó, reményteljes, 

ártatlan, naiv és dacos fiatalember vonásai voltak. 

Látta magát harmincévesnél fiatalabban, teli viruló kilátásokkal, 

optimista figuraként, aki nem volt sem többé, sem kevésbé elbájoló 

és halhatatlan, mint a legméltóságteljesebb istenség, aki valaha 

létezett. A haja rövid volt, fekete és hullámos, és életének 

abban a korszakában járt, amikor még olyan merész vállalkozásokat 

melengetett önelégülten magában, melyek szerint minden 

lehetséges. 

Habozás nélkül kihasználta a lendületet, amely egyetlen 

hatalmas lépéssel előrevitte, egyenesen a tükörbe, durr, neki 

önmagának, mint már némi középkorú árnyalattal színezett 

erős és egészséges ifjúnak az illúziójába, aztán hetvenhez közelítő, 

ősz felnőttként lépett ki az előtte sík félkörben kibontakozó 

vidámpark tágas látképébe. Körhintát hallott. Hullámvasutat 

hallott. 

Aztán a vidámság és a színlelt rémület éles sikolyait hallotta 

a férfiak és nők egy távolabbi csoportjából, akik egy lapos 

fenekű csónakban zúdultak lefelé egy lejtős vízzuhatagon, hogy 

végül nagy fröcsköléssel megálljanak egy medencében. Lassan, 

az óramutató járásával megegyező irányban forgott előtte a varázshordó 

tökéletes kör alakja, a Bűvös Hordó, kék-fehér jegyén 

az egyes számú attrakció. A forgó, cső alakú kamra barázdált 

külső szélei málnaszín cukorkák vörösét és a szörpautomaták 

-[474]-

édesített szirupját idézték, égszínkék peremén sárga üstökösök 

tündököltek a szétszórt fehér csillagok és a sárgabarackszín 

mosolygó félholdak között. Gondtalanul keresztülsétált a hordón, 

egyszerűen a forgás irányával ellenkező vonalhoz tartva 

magát, majd amikor előbukkant a túlsó végén, egy beszélgetés 

kellős közepébe csöppent, amelyet a néhai író, Truman Capote 

folytatott egy férfival, akinek neve hallatán Yossarian elbizonytalanodott. 

– Faust – ismételte meg az idegen. 

– Dr. Faust? – kérdezte mohón Yossarian. 

– Nem, Irvin Faust – felelte a férfi, aki regényeket is írt. – 

Jó kritikák, de soha egy nagy bestseller. Ő William Saroyan. Lefogadom, 

hogy soha nem hallott róla. 

– Hogyne hallottam volna – sértődött meg Yossarian. – 

Láttam az Életed idejét, és olvastam A merész fiatalember a lengő 

trapézon és a Hetvenezer asszírt. Erre aztán emlékszem. 

– Nincsenek többé kereskedelmi forgalomban, egyiket se 

nyomják újra – mondta gyászosan William Saroyan. – A könyvtárakban 

se találhatja meg őket. 

– Valamikor úgy próbáltam írni, mint maga – vallotta be 

Yossarian. – Nem jutottam messzire. 

– Nem volt meg magában az én képzelőtehetségem. 

– Most úgy próbálnak írni, mint én – mondta Ernest Hemingway. 

Mindketten bajuszt viseltek. – De ők se jutnak meszszire. 

Akar megverekedni velem? 

– Sose akarok verekedni. 

– Úgy is megpróbálnak írni, mint ő – mondta Ernest Hemingway, 

és William Faulkner felé mutatott, aki mélységes 

csöndben üldögélt egy csupa nagyivókkal telizsúfolt kis térségen. 

Faulkner is bajuszt viselt. Nemkülönben Eugene O’Neill, 

-[475]-

Tennessee Williams és James Joyce, nem messzire attól a térségtől, 

ahol a depressziót és az ideg-összeroppanást megtestesítő 

öregkori személyiségzavarok képviselői üldögéltek. Henry 

James némán ült Joseph Conraddal, és az öngyilkosok népes 

tömegébe olvadó Charles Dickenst figyelték, Jerzy Kosinski pedig 

Virginia Woolffal csevegett Arthur Koestler és Sylvia Plath 

szomszédságában. Az ibolyaszínű homokra hulló napsugár 

barna kúpjában egy nyugágyon megpillantotta Gustav 

Aschenbachot, és megismerte az ölében nyugvó könyvet, saját 

Halál Velencében és még hét elbeszélés című papírfedelű kötetének 

ugyanazt a papírfedelű kiadását. Aschenbach magához intette. 

Yossarian magában azt válaszolta, hogy ,,lófasz a seggedbe!”, 

sőt lélekben még meg is mutatta neki az elutasítás trágár 

olasz gesztusát, miközben elsietett az Ostor, a Perec és az Örvény 

mellett. Rajtakapta Kafkát, aki vért köhögve leste őt egy 

árnyékos zugból a bezárt ablaktábla alatt, amelyből Marcel 

Proust figyelte egy fedett átjáró fölött, melyen a KIETLEN SOR 

utcatábla állt. Aztán egy vasszerkezetű hegyhez ért, melyen sínek 

emelkedtek a magasba, és a nevét is látta: SÁRKÁNY- 

BARLANG. 

– Azt a szent szart! – ujjongott McBride, aki sehol nem volt 

a közelben. – Ez tényleg hullámvasút! 

Ezután a díszes, bonyolult, tükrös, forgó körhintához ért, 

melynek központi dobogóján és belső párkánykoszorúján antik 

fehér keretekbe foglalt táblaképek és álló, ovális keretekbe foglalt 

tükrök váltakoztak. A gőzorgona vidám keringője csakugyan 

Siegfried gyászzenéje volt, az egyik hattyú vontatta csiricsáré 

gondolában pedig egy csúcsos sisakot és kitüntetések 

egész enciklopédiáját viselő idősebb német katonatiszt pompázott, 

akinek olyan méltóságteljes volt a tartása, hogy akár császár 

vagy Kaiser lehetett volna. 

-[476]-

Yossarian előbb pillantotta meg az evezős csónakot, mintsem 

a csatornát meglátta. A fából épült ladikban egyenesen ültek 

az utasok, kettesben, hármasban, négyesben, egymás mellett, 

és mindenféle meghajtás nélkül bukkantak elő az emberkéz 

alkotta csatornából, amely épp olyan széles volt, hogy egyszerre 

csak egy ladik férjen el benne, aztán ott állt a Szerelem Alagútja 

mellett, ahol egy vörös zubbonyos, zöld zsokésapkás felügyelő 

őrködött a bejáratnál, hordozható telefonnal és kézi lyukasztóval 

felszerelve. Narancssárga volt a haja, tejszínű a bőre, és zöld 

hátizsákot viselt a hátán. Tarka plakátok, valamint levendula- 

és gyömbérszínű fényképek hirdették csábítóan a Szerelem 

Alagútjának híres panoptikumát, melynek legfőbb vonzerői a 

Lindbergh-bébi kivégzett elrablójának, Bruno Hauptmann-nak 

és az ágyán meztelenül fekvő Marilyn Monroe-nak az életnagyságú 

viaszmásai voltak, minden részletében élethű halottként 

felidézve. A híres panoptikumnak A HOLTAK SZIGETE volt a 

neve. A csatorna egyik homályos nyiladékából a másik sötétlő 

nyílás felé sikló lapos fenekű csónak első ülésén Abraham Lincolnt 

látta, merev kályhacső-cilinderében, a Halál Angyala mellett 

ült moccanatlanul, és mintha fogták volna egymás kezét. 

Ugyanazon a padon látta Howard Hódent, halálosan megsebesült 

géppuskását. A közvetlenül mögöttük lévő padon egymás 

mellett látta Fiorello H. La Guardia polgármestert és Franklin 

Delano Roosevelt elnököt. A polgármester pompázatos fehér 

kalapot viselt, visszahajtva a karimáját, mint valami cowboy, 

FDR pedig egy gyűrött Eden-kalapot csapott a fejére, villogtatta 

a cigarettaszipkáját, és mind a ketten úgy vigyorogtak, mintha 

egy régi újság címlapjáról néznének elevenen vissza. A La 

Guardia és Roosevelt mögötti ülésen pedig megpillantotta az 

apját meg az anyját, aztán Sam bácsikáját, Ida nagynénjét és 

Max bácsit és Hannah nénit, majd a bátyját, Lee-t, és tudta, 

hogy ő is meg fog halni. Hirtelen rádöbbent, hogy mindenki, 

akit csak ismer, egyik napról a másikra már régóta öreg lett – 

nem öregedett, nem középkorú lett, hanem öreg! Korának nagy 

-[477]-

szórakoztató sztárjai nem voltak már sztárok többé, a korabeli 

híres regényírók és költők jelentősége pedig szinte a semmire 

csökkent az új nemzedék körében. Az RCA-hoz és a Time magazinhoz 

hasonlóan még az IBM és a General Motors helyzete 

is megrendült, a Western Union pedig kimúlt. Az istenek ismét 

megöregedtek, és megint eljött az új rendeződés ideje. Mindenkinek 

el kell mennie, vetette fel Teemer, amikor utoljára beszéltek, 

aztán rá csöppet sem jellemző, érzelmes hangsúllyal még 

hozzátette: – Mindenkinek! 

Yossarian elsietett a Szerelem Alagútja mellett, közepén, a 

Holtak Szigetén az élethű viaszfigurákkal. Átkelt egy rokokó 

korlátú, fehér gyaloghídon, és egyszerre csak újra az olaszországi 

Nápolyban találta magát, 1945-ben, ott állt a sorban Svejk, 

a rendíthetetlen öreg katona, meg a Krautheimer nevű fiatal katona 

mögött, aki Joseph Kaye-re változtatta a nevét, és várták, 

hogy a gőzhajó hazavigye őket az eltűnt, régi Steeplechase Park 

mögé, a szintén eltűnt Surf Avenue-i régi L. A. Thompson-féle 

Tájképvasút elé. 

– Még mindig itt? 

– Mi történt veled? 

– Én is visszakerültem ide. Mi történt veled? 

– Svejk vagyok. 

– Tudom. A derék katona? 

– Nem tudom, mi az, hogy derék. 

– Azt hittem, mostanára én leszek a legidősebb – mondta 

Yossarian. 

– Én idősebb vagyok. 

– Tudom. Yossarian vagyok. 

– Tudom. Te szöktél valamikor Svédországba, nem? 

-[478]-

– Nem jutottam messzire. Még Rómába se tudtam eljutni. 

– Nem menekültél el akkor? Egy kis sárga tutajon? 

– Ilyesmi csak a filmeken történik. Téged hogy hívnak? 

– Joseph Kaye. Az előbb már mondtam. Miért kérdezed? 

– Bajban vagyok mostanában a nevekkel. Miért kérdezed? 

– Mert valaki hazugságokat mesélt rólam. 

– Lehet, hogy ezért állunk még mindig sorban – mondta 

Svejk. 

– Miért nem mégy vissza Csehszlovákiába? 

– Miért mennék – felelte Svejk –, mikor Amerikába mehetek? 

Te miért nem mész Csehszlovákiába? 

– Mit fogsz csinálni Amerikában? 

– Kutyákat fogok tenyészteni. Könnyű ott minden. Örök 

idők óta élnek emberek Amerikában, nem? 

– Nem igazán – mondta Yossarian. 

– Szeretni fogok Amerikában? 

– Ha sok pénzt keresel, és azt hiszed, jómódú vagy. 

– Hol a picsában van az a hajó? – morgott Kaye. – Nem 

várhatunk itt örökké. 

– De igen, várhatsz – mondta Svejk. 

– Jön már! – kiáltotta Kaye. 

Hallották az elavult kerekek kattogását az elavult vassíneken, 

aztán vörösre és halvány aranyszínűre festett hullámvasúti 

kocsik sora tűnt fel az L. A. Thopmson Tájképvasút pályájának 

lassító végén. Ám ahelyett hogy, mint várták, megállt volna, a 

kocsik továbbgördültek mellettük, hogy újra nekiinduljanak a 

pályának, és miközben Kaye frusztráltan reszketni kezdett, 

-[479]-

Yossarian meglátta a vasút utasait. Legelöl megint felismerte 

Abraham Lincolnt. Látta La Guardiát és FDR-t, látta anyját és 

apját, a nagybácsikáit és nagynénjeit, és a bátyját is. És mindegyiküket 

kettőnek látta, kettőnek a Halál Angyalát és Hódent, 

a géppuskást is, mindenkit kettőnek látott. 

Támolyogva sarkon fordult, és sietve visszafelé indult, 

hogy elmeneküljön, és elképedt rémületében segítséget kérjen a 

Schroeder nevű katonától, aki azt állította, hogy százhét éves, 

de csak McBride-ra bukkant rá, mind a kettőre, Bob és Raul 

mellett, akik együttesen négyen voltak. McBride úgy vélte, 

Yossarian igencsak furcsán fest, amint botladozva, oldalvást jár, 

és hadonászik a karjával, hogy egyensúlyban tartsa magát. 

– Igen, furán érzem magam – ismerte el Yossarian. – Hadd 

kapaszkodjak a karodba. 

– Hány ujjat látsz? 

– Kettőt. 

– És most? 

– Tízet. 

– És most? 

– Húszat. 

– Kettős látásod van. 

– Kezdek megint mindent kétszer látni. 

– Akarsz segítséget? 

– Igen. 

– Hé, fiúk, segítsenek már. Tőlük is elfogadod? 

– Hogyne. 

-[480]-

28. A KÓRHÁZ 

– Vágd – mondta az agysebész Yossarian rajnai útjának 

ebben az utolsó szakaszában. 

– Te vágd – mondta az asszisztense. 

– Nincs vágás – mondta Yossarian. 

– Na nézd csak, ki szólt közbe? 

– Folytassuk? 

– Miért ne? 

– Ezt még sose csináltam azelőtt. 

– Ezt mondta a barátnőm is. Hol a kalapács? 

– Semmi kalapács – mondta Yossarian. 

– Ez folyton így fogja jártatni a száját, miközben mi megpróbálunk 

koncentrálni? 

– Add ide azt a kalapácsot. 

– Tegye le azt a kalapácsot – intézkedett Patrick Beach. 

– Hány ujjat lát? – kérdezte Leon Schumacher. 

– Egyet. 

– És most hányat? – kérdezte Dennis Teemer. 

– Még mindig egyet. Ugyanazt. 

– Csak bolondozik, uraim – mondta az egykori színésznő, 

Frances Rolphe, született Frances Rosenbaum, aki az érett 

Frances Beachcsé nőtte ki magát, bár arcán újra meglátszott a 

kora. – Hát nem látják? 

– Mi mind javítottunk az állapotán! 

-[481]-

– Adjanak enni – mondta Yossarian. 

– Én a felére csökkenteném azt a dózist, doktor – 

rendelkezett Melissa MacIntosh. – A Halcion fölébreszti, a 

Xanaxtól szorong, a Prozac pedig depresszióssá teszi. 

– Nocsak, a nővér ilyen jól ismeri magát? – kuncogott Leon 

Schumacher, miután Yossariannak további ennivalót adtak. 

– Találkozgattunk. 

– Ki az a bögyös, szőke barátnője? 

– Angela Backup. 

– Hehehe. Valami ilyesmit reméltem. Mikor fog idejönni? 

– Munka után, vacsora előtt, és Lehet, hogy megint az építész 

barátjával. Lehet, hogy a gyerekeim is itt lesznek. Most, 

hogy túl vagyok a veszélyen, talán el akarnak búcsúzni tőlem. 

– Az a fia... – kezdte Leon Schumacher. 

– Aki a Wall Streeten van? 

– Semmi mást nem akar hallani, csak azt, hogy legföljebb 

meddig tarthat. Most már nem akar majd több időt magára fordítani, 

ha nem fog meghalni. Megmondtam neki, hogy nem fog. 

– Én meg természetesen azt mondtam neki, hogy meg 

fog – mondta a fürdőköpenyes és pizsamás Dennis Teemer, aki 

páciensként élénkebb volt, mint orvosként. Szégyenkező felesége 

azt mondta a barátaiknak, hogy kísérletezik. – „Mennyibe?”, 

akart fogadni velem. 

tes. 

– Maga még mindig úgy gondolja, hogy ez természetes? 

– Hogy meghalunk? 

– Hogy én meghalok. 

Teemer elfordította a tekintetét. – Szerintem ez természe- 

-[482]-

– És hogy maga? 

– Szerintem az is természetes. Én hiszek az életben. 

– Maga elvesztett engem. 

– Minden ami él, élő dolgoktól él, Yossarian. Maga meg én 

sokat vettünk el. Vissza kell adnunk. 

– Útban Kenoshába, a repülőgépen megismerkedtem egy 

részecskefizikussal, aki azt mondta, hogy minden élő olyan 

dolgokból áll, amelyek nem élnek. 

– Ezt is tudom. 

– És ez nem nevetteti meg? Nem ríkatja meg? Nem kell eltűnődnie 

rajta? 

– Kezdetben vala az ige – mondta Teemer. – És az ige a 

gén volt. Most az ige a kvark. Én biológus vagyok, nem fizikus, 

így nem mondhatom azt, hogy „kvark”. Az az élettelen láthatatlan 

világába tartozik. Kitartok hát a gén mellett. 

– Akkor hol a különbség egy élő gén és egy halott kvark 

között? 

– A gén nem élő, és a kvark nem halott. 

– Én se tudom nevetés nélkül kimondani, hogy „kvark”. 

– Kvark. 

– Kvark. 

– Kvark, kvark. 

– Nyert – mondta Yossarian. – De van különbség köztünk 

és közte? 

– Egy élő sejtben semmi nem élő. A szív mégis szivattyúzik, 

és a nyelv beszél. Ezt mind a ketten tudjuk. 

– És egy mikroba? Egy gomba? 

-[483]-

– Azoknak nincs lelkük? – találgatta a sebészgyakornok. 

– Lélek nem létezik – mondta az őt oktató sebész. – Ez 

mind csak a fejünkben van. 

– Meg kéne mondani ezt a bíborosnak. 

– A bíboros tudja. 

– Még egy gondolat, még ez a gondolat is csak molekulák 

közötti elektromos kölcsönhatás. 

– De vannak jó gondolatok és rossz gondolatok – 

reccsentett rá Leon Schumacher –, folytassuk hát a munkát. 

Volt valaha együtt a haditengerészetnél egy Richard Nixon nevű 

emberrel? Ő azt hiszi, hogy ismeri magát. 

– Nem, nem voltam. 

– El akar jönni, hogy ellenőrizze magát. 

– Nem voltam a haditengerészetnél. Kérem, tartsa távol. 

– Játszott valaha altszaxofonon egy dzsesszzenekarban? 

– Nem. 

– Nem. 

– Találkozott valaha a seregben a Katona Fehérben-nel? 

– Kétszer. Miért? 

– Odalenn van egy másik kórteremben. Be akar kukkantani 

magához, hogy üdvözölje. 

– Ha mindezt el tudta mondani magának, akkor ez nem 

ugyanaz a Katona Fehérben. 

– Szolgált valaha együtt a seregben egy Rabinowitz nevű 

fickóval? – kérdezte Dennis Teemer. – Lewis Rabinowitz. 

– Emlékezetem szerint nem – rázta meg a fejét Yossarian. 

-[484]-

– Akkor lehet, hogy én tudom rosszul. És egy Sammy 

Singer nevezetűvel, a barátjával? Azt mondja, Coney Islandről 

való. Szerinte talán emlékszik rá a háborúból. 

– Sam Singer? – ült fel Yossarian. – Hogyne, a 

farokgéppuskás. Alacsony, sovány hapsi, kicsi, hullámos, fekete 

haja van. 

Teemer elmosolyodott. – Most már majd hetvenéves. 

– Ő is beteg? 

– Barátja annak a páciensnek, akit kezelek. 

– Mondja meg neki, hogy kukkantson be. 

– Helló, százados – rázta meg Singer Yossarian feléje nyújtott 

kezét. Yossarian felmérte magának azt az embert, aki örült, 

hogy láthatja: elég kicsi volt, mogyorószín szeme kissé kidülledt 

kedves arcából. – De jó, hogy újra látlak – kuncogott 

Singer. – Kíváncsi voltam, mi van veled. Az orvos azt mondja, 

minden oké. 

– Megpocakosodtál, Sam – mondta Yossarian kedélyesen 

–, egy kicsit megráncosodtál, és talán egy kicsit magasabb lettél. 

Régen sovány voltál. És nagyon megőszültél, és ritkul a hajad. 

Akárcsak nekem. Hozz be a képbe, Sam. Mi történt az elmúlt 

ötven évben? Van valami újság? 

– Szólíts Sammynek. 

– Szólíts Yo-Yónak. 

– Azt hiszem, elég jól megvagyok. Elveszítettem a feleségem. 

Petefészekrák. Valahogy csak elkóválygok. 

– Én elváltam, kétszer. Én is kóválygok. Gondolom, újra 

meg kell házasodnom. Ahhoz vagyok hozzászokva. Gyerekek? 

– Van egy lányom Atlantában – mondta Sammy Singer –, 

meg egy másik Houstonban. Unokáim is vannak, már főisko- 

-[485]-

lások. Nem szeretek rájuk akaszkodni. Van egy vendéghálószobám, 

ha eljönnek látogatóba. Hosszú ideig dolgoztam a Time 

magazinnál... de nem mint riporter – tette hozzá hangsúlyosan. 

– Elég jól csináltam, jól megéltem belőle, de aztán nyugdíjba 

küldtek, hogy fiatalítsanak, és életben tartsák a magazint. 

– És most gyakorlatilag megdöglött – mondta Yossarian. 

– Én most abban a régi Time-Life épületben dolgozom, a 

Rockefeller Centerben. Az ablakom a jégpályára néz. Voltál ott 

valaha? 

– De mennyire – emlékezett rá érzelmesen Singen – 

Emlékszem arra a jégpályára. Szép időket töltöttem ott. 

– Most az az új M&M székház, M&M Vállalkozásokkal és 

Milo Minderbinderrel. Emlékszel az öreg Milóra? 

– Hogyne emlékeznék – nevetett Sammy Singer. – Jó kaját 

adott nekünk az a Milo Minderbinder. 

– Adott bizony. Magasabb volt az életszínvonal, mint azelőtt. 

– Az enyém is. Utána aztán azt mondták, ő volt az, aki 

megbombázta akkor az ezredünket. 

– Meg is csinálta. Ez megint egyike a kapitalizmus ellentmondásainak. 

Muris dolog ez, Singer. Mikor legutóbb a kórházban 

voltam, felbukkant a semmiből a lelkész, és meglátogatott. 

– Miféle lelkész? 

– A lelkészünk. Tappman tiszteletes. 

– Hát persze. Ismerem azt a lelkészt. Nagyon csöndes ember, 

igaz? Majdnem összeomlott, mikor az a két gép összeütközött 

La Spezia fölött, az egyiken Dobbs, a másikon Hupple, és 

-[486]-

Nately meg az összes többi meghalt. Emlékszel ezekre a nevekre? 

– Mindenre emlékszem. Emlékszel Orr-ra? Az én sátramban 

lakott. 

– Emlékszem Orr-ra. Azt mondják, eljutott Svédországba, 

egy tutajon, miután Avignon után a tengerbe zuhant, közvetlenül, 

mielőtt mi hazamentünk. 

– Egyszer lementem Kentuckyba, és találkoztam vele – 

mondta Yossarian. – Szerelő volt egy szupermarketben, és nem 

sok mondanivalónk volt többé egymásnak. 

– Én is az ő gépén voltam, mikor tengerbe pottyantunk az 

első avignoni bevetés után. Mindenről gondoskodott. Emlékszel 

arra az időre? Én is azon a tutajon voltam, azzal a toronylövésszel, 

Knight őrmesterrel. 

– Emlékszem Bill Knightra. Elmesélte nekem az egészet. 

– Akkor volt, hogy egyetlen Mae West mentőmellényünk 

se fújódott fel, mert Milo kivette belőlük a szén-dioxidpatronokat, 

hogy szódás fagylaltot csináljon belőle nektek a 

tisztiklubban. Egy cédulát hagyott helyettük. Jó fej volt ez a 

Milo – kuncogott Singer. 

– Ti fiúk is kaptatok szódás fagylaltot minden vasárnap, 

nem? 

– De igen. Aztán kiszedte a morfiumot az elsősegélycsomagokból, 

azon a második avignoni bevetésen, ezt te mondtad. 

Ez tényleg igaz volt? 

– Azt is megcsinálta. Ott is nyugtát hagyott. 

– Akkor hát kábítószerekkel kereskedett? 

– Ezt én nem tudhattam. De annyi szent, hogy kereskedett 

tojással, friss tojással. Emlékszel? 

-[487]-

– Emlékszem azokra a tojásokra. Még mindig nem tudom 

elhinni, hogy a tojásnak olyan jó íze lehet. Gyakran eszem tojást. 

– Én is el fogom kezdeni – határozta el Yossarian. – 

Meggyőztél, Sammy Singer. Most már nincs értelme a koleszterin 

miatt aggódnom, igaz? 

– Akkor emlékszel Hódenre is, Howard Hódenre? Azon 

az avignoni bevetésen? 

– Sam, el tudnám valaha felejteni? Mikor láttam, milyen 

fájdalmai vannak, beadtam volna neki az összes morfiumot az 

elsősegélycsomagból. Az a kibaszott Milo. Sokat átkoztam. 

Most nála dolgozom. 

– Tényleg folyton elájultam? 

– Én úgy láttam. 

– Ez most murisnak látszik. Annyira teli voltál vérrel. És 

még mi mindennel. Ő meg csak nyöszörgött. Fázott, ugye? 

– Igen, azt mondta, fázik. És haldoklott. Rajtam meg végigömlött 

az a sok mindenféle, aztán még a saját hányadékom 

is. 

– És aztán levetetted a ruhádat, és egy darabig nem voltál 

hajlandó fölvenni. 

– Torkig lettem az egyenruhával. 

– Láttalak a temetésen, ültél a fán meztelenül. 

– Tornacipő volt rajtam. 

– Láttam, mikor Milo fölmászott hozzád a csokoládébevonatú 

gyapotjával. Mi valahogy mind felnéztünk rád akkor, 

Yossarian. Én még mindig fölnézek, tudod. 

– Miért van ez, Sam – kérdezte Yossarian habozva. – Én 

csak egy ál-asszír vagyok. 

-[488]-

Singer megértette. – Nem, nem azért. A sereg óta nem. Jó 

barátokat szereztem ott a gojok között. Te voltál az egyik, mikor 

az a fickó elkezdett verni engem Dél-Carolinában. És azok óta a 

Time-nál töltött évek óta nem, amikor jól éreztem magam, és 

együtt lógtam protestánsokkal meg életem első nagyivóival. 

– Asszimilálódunk. Ez is egy klassz dolog ebben az országban. 

Ha úgy viselkedünk, mint ők, esetleg befogadnak 

minket. 

– Ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Akarsz tudni valamit, 

Yossarian? 

– Yo-Yo? 

Sam Singer megrázta a fejét. – Miután megnősültem, soha, 

egyetlenegyszer se csaltam meg a feleségemet, soha nem is 

akartam. Ezt az emberek mindenütt murisnak találták, még a 

nők is. Nem tettem meg ezt vele. Azt hihették, hogy buzi vagyok. 

Az első férje épp az ellenkezője volt. Szoknyavadász, az a 

fajta, amelyikről mindig azt hittem, hogy én is olyan akarok 

lenni. Mire megismerkedtem vele, az asszony már engem kedvelt 

jobban. 

– Hiányzik neked. 

– Hiányzik. 

– Nekem a házasság hiányzik. Nem szoktam meg, hogy 

egyedül éljek. 

– Én. se tudom megszokni. Nemigen tudok főzni. 

– Én se főzök. 

Sam Singer eltűnődött. – Nem, azt hiszem először azért 

néztem föl rád, mert tiszt voltál, és akkoriban megvolt az a gyerekes 

elképzelésem, hogy minden tiszt tökösebb, mint mi, többiek. 

Különben mi is tisztek lennénk. Te mintha mindig tudtad 

volna, hogy mit csinálsz, kivéve mikor eltévedtél, és kivittél 

-[489]-

minket az Atlanti-óceánra. Még amikor mindenféle őrültségeket 

csináltál, az is értelmesebbnek látszott, mint a többiektől sok 

minden. Beálltál meztelenül a zárt alakzatba, átvenni azt a kitüntetést. 

Mind nagyon élveztük, mikor láttuk, hogy ezt csinálod. 

– Pedig nem hencegésből csináltam. Az idő legnagyobb 

részében pánikban voltam. Voltak reggelek, mikor fölébredtem, 

és próbáltam kitalálni, hol is vagyok, aztán megpróbáltam kispekulálni, 

hogy mi a fenét is csinálok én ott. Néha mostanában 

is így ébredek. 

– Marhaság – vigyorgott Singer. – És mindig rengeteg nőt 

kaptál meg, mikor mi, többiek, nem. 

– Nem olyan sokat, mint gondolod – mondta nevetve 

Yossarian. – Sokkal többször csak úgy hozzájuk dörgölődztem. 

– De Yossarian, mikor azt mondtad, hogy nem repülsz 

többet, mi mind szorítottunk neked. Mi is letudtuk a hetven 

bevetésünket, és egy csónakban eveztünk. 

– Miért nem léptetek ki és jöttetek velem? 

– Mi nem voltunk olyan bátrak. Miután téged elkaptak, 

minket is tüstént hazaküldtek, így számunkra minden pompásan 

alakult. Én is nemet mondtam, de addigra már választást 

kínáltak nekem. Veled mi történt? 

– Engem is hazaküldtek. Megfenyegettek, hogy kivégeznek, 

börtönbe csuknak, azt mondták, tönkre fognak tenni. Aztán 

előléptettek őrnagynak, és hazaküldtek. Nem akartak nagy 

hűhót csapni. 

– A legtöbben csodáltunk téged. És úgy látszik, most is 

tudod, hogy mit csinálsz. 

tos. 

– Ugyan ki mondja ezt? Nem vagyok többé semmiben biz- 

-[490]-

– Ugyan már, Yo-Yo. Az osztályunkon azt beszélik, hogy 

még egy jó kis etyepetyéd is van az egyik nővérrel. 

Yossarian majdnem elpirult a büszkeségtől. – Ilyen meszszire 

jutott a híre? 

– Még a barátom orvosától is hallottunk róla – folytatta 

Singer vidáman. – Emlékszem, ott Pianosában is nagyon összebarátkoztál 

egy ápolónővel, igaz? 

– Egy kis időre. Aztán ejtett, mert sokallta a kockázatot. 

Hogy egy lányt levegyünk a lábáról, Sammy, azzal az a probléma, 

hogy folyton le kell. A szerelem az nem így működik. 

– Ezt én is tudom – mondta Singen – De te meg egypár 

másik fickó ott voltatok vele a tengerparton fürdőruhában, aznap, 

mikor Kid Sampsont megölte egy repülőgép. Emlékszel 

Kid Sampsonra, ugye? 

– Hát persze, a fene egye meg – mondta Yossarian. – 

Gondolod, hogy valaha is el tudnám felejteni Kid Sampsont? 

Vagy McWattot, aki a gépet vitte, amelyik kettéhasította. 

McWatt volt a kedvenc pilótám. 

– Az enyém is. Ő volt a pilótánk a ferrarai bevetésen, mikor 

vissza kellett fordulnunk egy második bombázásra, és Kraft 

elesett, meg egy Pinkard nevű bombázótiszt is. 

– Akkor is egy gépen voltál velem? 

– De mennyire. És akkor is azon a gépen voltam, mikor 

Éhenkórász Joe elfelejtette meghúzni a vészkapcsolót, hogy kieressze 

a futószerkezetet. És még kitüntetést is adtak neki. 

– Én a ferrarai bevetésért kaptam a kitüntetésemet. 

– Nehéz elhinni, hogy mindez valóban megtörtént. 

-[491]-

– Ismerem ezt az érzést – mondta Yossarian. – Nehéz elhinni, 

hogy hagytam, hogy ennyi mindent végigcsináltassanak 

velem. 

– Ezt az érzést ismerem. Olyan fura ez Hódennel. – Singer 

habozott. – Nem ismertem valami jól. 

– Én soha észre se vettem. 

– De most úgy érzem, az egyik legjobb barátom volt. 

– Nekem is van egy ilyen érzésem. 

– És amellett úgy érzem – folytatta makacsul Singer –, 

hogy az ő esete volt az egyik legjobb dolog, ami valaha történt 

velem. Szinte utálom így megfogalmazni. Olyan erkölcstelennek 

hangzik. De az ő révén kaptam egy epizódot, valami drámait, 

amiről beszélni lehet, valamit, ami eszembe juttatja, hogy 

a háború tényleg valóságos volt. Az emberek nem sokat hisznek 

el belőle, a gyerekeimet meg az unokáimat meg nem nagyon 

érdekli semmi, ami ilyen régi. 

– Hozd fel a barátodat, és én majd megmondom neki, 

hogy igaz. Ő miért van itt? 

– Valamiféle kivizsgálás miatt. 

– Teemernél? – csóválta Yossarian a fejét. 

– Már nagyon régóta ismerik egymást – mondta Singer. 

– Aha – mondta gúnyosan és kételkedve Yossarian, amiből 

Singer tudta, hogy nem győzte meg. – No, Sammy, hova 

megyünk majd innen? Navigálni sose tudtam, de mintha mostanra 

már több irányérzékem lenne. Sok nőt ismerek. Lehet, 

hogy újra meg akarok házasodni. 

– Én is ismerek néhányat, de a legtöbbjük régi barát. 

– Ne nősülj meg, hacsak nem érzed úgy, hogy muszáj. Ha 

nem érzed a szükségét, nem fogod jól csinálni. 

-[492]-

– Lehet, hogy többet fogok utazni – mondta Singen – A 

barátaim azt mondják, menjek el egy világ körüli útra. Vannak 

ismerősem a Time-nál töltött időmből. Van egy jó barátom 

Ausztráliában, aki egy Guillain-Barré-kór nevű betegségben 

szenved, már jó régen. Ő se fiatal már, és nem valami könnyen 

mankózik többé. Szeretnék újra találkozni vele. Van egy másik 

Angliában, aki nyugalomba vonult, és van. egy barátom Hongkongban 

is. 

– Azt hiszem, én a te helyedben elmennék. Ez mégis valami, 

amit csinálhat az ember. Mi van azzal a barátoddal, aki itt 

van? Teemer páciensével? 

– Hamarosan valószínűleg haza fog menni. Drezdában 

volt hadifogoly, együtt Kurt Vonneguttal meg egy Svejk nevű 

másik hapsival. El tudod ezt képzelni? 

– Én együtt álltam a sorban Nápolyban egy Svejk nevű katonával, 

és megismerkedtem egy Joseph Kaye nevű fickóval. 

Soha nem is hallottam Drezdáról, amíg Vonnegut regényét nem 

olvastam róla. Küldd fel hozzám a barátodat. Szeretnék hallani 

Vonnegutról. 

– A barátom nem ismeri. 

– Azért kérd meg, nézzen be mindenképpen, ha akar. Én a 

hét végén még itt leszek. És Sammy, megkockáztassuk? Mit 

gondolsz, találkozhatnánk megint a kórházon kívül? 

Singernek leesett az álla. – Yossarian, ez rajtad múlik. Nekem 

van rá időm. 

– Fölírnám a telefonszámodat, ha hajlandó vagy megadni. 

Talán érdemes lenne megpróbálni. Szeretnék veled megint elbeszélgetni 

William Saroyanról. Annak idején olyan novellákat 

próbáltál írni, mint ő. 

– Te is. Mi történt? 

-[493]-

– Egy idő múlva abbahagytam. 

– Én is föladtam. Próbálkoztál valaha a The New 

Yorkernél? 

– Mindig pofára estem. 

– Én is. 

* 

– Sammy azt mondja, maga mentette meg az életét – 

mondta a fürdőköpenyt és saját pizsamáját viselő nagycsontú 

férfi, aki könnyed, vidám modorban Rabinowitzként mutatkozott 

be, rekedt, de határozott hangon. – Mesélje el nekem, hogy 

csinálta. 

– Hadd mesélje el ő a részleteket. Maga Drezdában volt? 

– A részleteket majd ő fogja elmesélni. – Rabinowitz 

megint Angelán legeltette a tekintetét. – Ifjú hölgy, maga hasonlít 

valakire, akivel egyszer valahol megismerkedtem, de nem 

emlékszem hol. Szintén káprázatos nő volt. Találkoztunk valaha? 

Akkor még fiatalabbnak néztem ki. 

– Nem tudom biztosan. Ő a barátom, Anthony. 

– Helló, Anthony. Figyeljen rám jól, Anthony. Nem viccelek. 

Bánjon vele nagyon szépen ma este, mert ha nem jól bánik 

vele, meg fogom tudni, aztán elkezdek virágot küldözgetni neki, 

maga meg hoppon marad. Igaz, édesem? Kellemes estét, 

drága. Jól fogja érezni magát. Anthony, én Lew vagyok. Menjenek, 

mulassanak jól. 

– Úgy lesz, Lew – mondta Anthony 

– Én most már nyugalomba vonultam, kicsit benne vagyok 

még az ingatlanügyekben, kis építkezések a vejemmel. És 

maga? 

– Én is nyugalomban vagyok – mondta Yossarian. 

-[494]-

– De maga Milo Minderbindernél van. 

– Részmunkaidőben. 

– Van egy barátom, aki szeretne megismerkedni vele. El 

fogom hozni. Nekem egy kis súlyproblémám van, azért vagyok 

itt. Alacsonyan kell tartanom a súlyomat egy kisebb szívrendellenesség 

miatt, és néha Túlságosan lefogyok. Szeretem ezt ellenőriztetni. 

– Dennis Teemerrel? 

– Régóta ismerem Teemert. Az a kedves szőke hölgy egészen 

különlegesnek látszik. Tudom, hogy láttam már. 

– Szerintem emlékszik rá. 

– Ezért tudom. 

– Hodgkin-kór – árulta el Teemer. 

– A francba – mondta Yossarian. – Nem akarta, hogy megtudjam. 

– Azt akarja, hogy senki ne tudja meg. Még én se. És én 

már majd harminc éve ismerem. Rekordokat döntött meg. 

– Mindig ilyen volt? Szeret flörtölni. 

– Maga is. Mindenkivel. Maga azt akarja, hogy itt mindenki 

bolonduljon magáért. Ő csak nyíltabb. Maga ravaszabb. 

– Maga a ravasz, és túl sokat tud. 

Rabinowitzot Yossarian magas, nagydarab, egyenes férfinak 

látta, aki sokat veszített a súlyából. A feje teteje majdnem 

kopasz volt, őszülő, aranybarna kefebajuszt viselt, és agresszíven 

figyelmes volt Angolához, méghozzá olyan elpusztíthatatlan 

szexuális önbizalommal, amely felülmúlta és csökkentette 

Angeláét. Yossarian jót mulatott rajta, amikor látta, hogy Angola 

előrehajolt, hogy ne duzzadjon annyira a melle, ölébe tette a 

kezét, hogy lefogja a szoknyáját, és illedelmesen hátrahúzta a 

-[495]-

lábát, mert olyasfajta túláradó és lenyűgöző tüzességgel került 

szembe, amit nem kedvelt, de amelyen képtelen volt felülkerekedni. 

– És még csak nem is olasz – pirongatta Yossarian. 

– Te se vagy az, és veled nincs is semmi gondom. Az a baj, 

hogy ismerem valahonnan. 

– Aha, Miss Back, azt hiszem, talán megvan – mondta 

Rabinowitz egy kísérleti mosollyal, amikor beballagott, és újra 

találkozott Angelával. – Egy nagyon jó természetű, kedves kis 

hölgyre emlékeztet, akivel egyszer egy építési vállalkozó oldalán 

találkoztam, akivel üzleti összeköttetésben álltam odakinn 

Brooklynban, a Sheepshead Bay mellett. Egy Benny Salmeri nevű 

olasz volt, azt hiszem. Maga nagyon szeret táncolni. 

– Igazán? – nézett rá Angela, félig lesütve szemfestékkel 

árnyékolt szemhéját. – Ismertem valamikor egy Salmeri nevű 

építési vállalkozót. Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanarról 

van szó. 

– Volt valaha egy lakótársnője, aki ápolónő volt? 

– Még mindig van – felelte Angela, most már kissé nyersebben. 

– Aki itt volt az előbb szolgálatban. Ő a társnőm, Melissa. 

– Az a jóképű, jó természetű hölgy? 

– Ő gondozza itt a barátunkat. Azért került ide. Öreg férfiakkal 

baszik, amitől gutaütést kapnak. 

– Szeretném, ha nem mondanál ilyesmiket az embereknek 

– tett neki enyhe szemrehányást Yossarian, miután 

Rabinowitz kiment. – Tönkreteszed a kilátásait. És ez nem gutaütés 

volt. Az enyémeket is tönkreteszed. 

– Én meg azt szeretném – mondta Angola –, ha nem mondanád 

azt az embereknek, hogy engem Backupnak hívnak. 

-[496]-

Vizsgálódó szemmel néztek egymásra. – Kinek mondtam? 

– Michaelnek. Annak a Schumacher doktornak. – Angola 

Back habozott. – Patricknek. 

– Patricknek? – A meglepett Yossarian már sejtette a választ, 

mielőtt még föltette a kérdést. Miféle Patricknek? Patrick 

Beachnek? 

– Patrick Beachnek. 

– Mi a fene – mondta Yossarian, miután magához tért 

meglepetéséből. – Te összejössz Patrickkel? 

– Felhívott. 

– Vitorlázni kell majd menned. Valószínűleg utálni fogod. 

– Már voltam. Nem zavar. 

– Nincs baja a prosztatájával? 

– Most éppen nincs. Ezért nem jön többé ide. Te jóban voltál 

a feleségével. Mit gondolsz, meg fogja tudni? 

– Frances Beach mindent tud, Angela. 

– Nem én vagyok az első. 

– Ezt már tudja. Ki fogja tudni találni. 

– Tényleg van valami közted meg e között az ápolónő között, 

ugye? – találgatta Frances Beach. – Szinte érzem a coitus 

szagát ebben az áporodott levegőben. 

– Meglátszik rajtam? 

– Nem, drágám. Őrajta. Oltalmazóbban ügyel rád, mint 

ahogy kellene. És túlhajtottan korrekt, mikor mások is itt vannak. 

Tanácsold neki, hogy ne legyen olyan feszült. 

– Attól még csak feszültebb lesz. 

-[497]-

– És még mindig őrzöd azt a közönséges, kényszeres szokásodat, 

amit soha ki nem állhattam. Valahányszor egy nő megfordul, 

lenézel a fenekére, minden nőére. Mikor az övére nézel, 

teli vagy büszkeséggel. Ez a birtoklás büszkesége. Az enyémet 

is nézegeted, igaz? 

– Tudom, hogy mindig ezt teszem. De nem vagyok rá 

büszke. A tiéd még mindig nagyon jó. 

– Nem gondolnád ezt, ha nem lennének emlékeid. 

– Van egy másik rossz szokásom, amit még rosszabbnak 

találnál. 

– Lefogadom, hogy ki tudom találni, mi az. Mert én is úgy 

vagyok vele. 

– Akkor mondd. 

– Te is eljutottál abba a nyomorúságos stádiumba, amikor 

nem tudsz úgy komolyan egy emberi arcra nézni, hogy máris el 

ne képzeld, milyen lesz, mikor megöregszik? 

– Nem értem, honnan tudtad? 

– Túlságosan hasonlítunk egymáshoz. 

– Én csak nőkkel csinálom. Hozzásegít, hogy elveszítsem 

az érdeklődésemet irántuk. 

– Én minden arccal megcsinálom, amelyik már jelzéseket 

ad. Gonosz és morbid szokás. Ez az arc jól fogja viselni az öregedést. 

– Melissának hívják. 

– Add a tudtára, hogy bennem nyugodtan megbízhat. 

Annak ellenére, hogy gazdag vagyok és divatos, és mint színésznő 

valamikor szajha hírében álltam. Örülök, hogy nem 

pénzért nősülsz. 

– Ki gondol házasságra? 

-[498]-

– Mire én Patrickkel összejöttem, már sokkal többről volt 

szó, mint a pénzről. Azt hiszem, én helyeslem a dolgot. Már a 

barátnőjét nem szeretem. Patrick megint rákapott a vitorlázásra. 

Szerintem lehet, hogy közben kefélget is. Mit tudsz még mondani 

nekem? 

– A világon semmit. 

– És nem is akarom tudni, ezúttal sem. Olyan bűntudatosnak 

érezném magam, ha azt hinné, gyanakszom. Nem akarok 

én senkinek a boldogságába gázolni, különösen nem az övébe. 

Bárcsak nekem is több részem lenne benne, de hát te tudod, 

hány éves vagyok. Talán Olivia barátnőnk lehetne a kivételem. 

Nem látogat meg gyakran, de betölti a szobát a virágözönével. 

És minden névjegyére aláírja, hogy „Olivia Maxon”, mintha ez 

valami angol főnemesi cím lenne, és ezer Oliviát ismerne az 

ember. Imádom a vendégszolgálati vállalatodat. 

– A Milo Minderbinderé. 

– Két tonna kaviár, ez isteni. 

– Elboldogultunk volna eggyel is, de biztosabb, ha egy kicsit 

több van. Ez a buszpályaudvari esküvő körülbelül a legnagyobb 

mulatság, amit a jövőmben látok. 

– Nekem nagyjából az egyetlen mulatságom. Ó, John, 

Johnny, iszonyatos, amit csináltál velem – mondta Frances 

Beach. – Mikor megtudtam, hagy beteg vagy, először éreztem 

magam végérvényesen öregnek. Te rendbe fogsz jönni, de én 

soha. Valaki van itt. Kérem, jöjjön be. Maga Melissa? 

– Igen, az vagyok. Van itt még valaki, aki meg akarja látogatni. 

– Az én nevem Rabinowitz, asszonyom. Lewis 

Rabinowitz, de a barátaim Lew-nak hívnak. Itt van az a valaki 

más... Mr. Marvin Winkler, most jött Kaliforniából, hogy tiszteletét 

tegye. Hol van a mi kedves Angela barátnőnk? Marvin, ő 

-[499]-

Mr. Yossarian. Ő az, aki majd elintézi neked. Winkler beszélni 

akar Milo Minderbinderrel egy fantasztikus új terméke ügyében. 

Megmondtam neki, hogy mi majd elrendezzük. 

– Mi az a termék? 

– Lew, hadd beszéljek vele négyszemközt. 

– Nos, Winkler? 

– Nézzen a lábamra. – Winkler középmagas férfi volt, 

szembetűnő pocakkal. – Nem vesz észre semmit? 

– Mit nézzek? 

– A cipőmet. 

– Mi van vele? 

– Ultramodern. 

Yossarian jól megnézte a fickót. – Nem viccel? 

– Üzleti ügyben soha nem viccelek – felelte Winkler, olyan 

feszülten ejtve a szavait, mintha valamilyen szerencsétlenség 

sóhajai törnének fel belőle. Mély torokhangját alig lehetett hallani. 

– Túl régen vagyok az üzleti életben. A háború után a sereg 

fölös készleteiből gyártottam és árultam filmeket. Pékárukban 

is üzleteltem, közismert voltam New Yorkban, Connecticutban 

és New Jerseyben a legjobb mézbevonatú fánkomról. 

Minden, amit csináltam, ultramodern volt. Még mindig csínálok 

húsvéti csokoládényulakat. 

– És beütött magának valaha igazán valami? 

– Mindig az időzítéssel volt bajom. Egyszer az ételszolgáltató 

üzletbe is beszálltam, és házhoz szállított reggelit kínáltam 

vasárnap délelőttre, hogy az emberek sokáig alhassanak. 

A Greenacre Farms volt a cégem Coney Islanden, és én 

voltam az egyedüli tulajdonosa. 

-[500]-

– Én meg a vevője voltam. Soha nem szállított. 

– Nem volt költséghatékony. 

– Winkler, én megszervezem magának a találkozást. Nem 

tudok neki ellenállni. De azt akarom, hogy meséljen el majd 

mindent róla. 

– Egy szót se fogok kihagyni. 

* 

– Gondolkoztunk már egy cipőről – ismerte el Milo –, amit 

eladhatnánk a kormánynak. 

– Akkor önöknek biztosan az enyém kell. Ultramodern. 

– Pontosan mit jelent ez? 

– Hogy nincs nála jobb, Mr. Minderbinder, és a kormánynak 

nem lehet rá jó oka, hogy másikat válasszon. Nézzen újra a 

lábamra. Látja ezt a hajlékonyságot? Ez a cipő újnak látszik, mikor 

viselni kezdi, aztán később, mihelyt betöri, használtnak látszik. 

Ha kifakul, kifényesítheti, vagy hagyhatja úgy, ahogy van, 

vagy viselheti kopottan, ha úgy akarja. Teheti sötétebbé vagy 

világosabbá, még a színét is megváltoztathatja. 

– De mire képes? 

– Ráillik a lábra, és tisztán és szárazon tartja a harisnyát. 

Segít megóvni a talp bőrét vágások, karcolások és más fájdalmas 

kényelmetlenségek ellen a talajon való járásnál. Járhat benne, 

futhat benne, vagy akár ülhet és beszélgethet benne, ahogy 

most én önnel. 

– És változtatja a színét. Mit is mondott, hogy is csinálja? 

– Csak beleteszi ezt a bűvös műanyag betétet a sarkán lévő 

nyílásba, aztán elviszi a suszterhez, és megmondja neki, 

hogy fesse be olyan színűre, amilyenre csak akarja. 

– Ez valamiféle csodának látszik. 

-[501]-

– Azt mondom, az is. 

– Nők számára is meg tudja csinálni? 

– A láb az láb, Mr. Minderbinder. 

– Egy dolgot nem látok tisztán, Mr. Winkler. Mit tud a 

maga cipője, amit az, amit én viselek, nem? 

– Pénzt csinálni mindkettőnk számára, Mr. Minderbinder. 

Az enyém ultramodern. Nézze meg a különbséget. 

– Már kezdem látni. Maga nagyon gazdag? 

– Bajban voltam az időzítésemmel. De higgye el nekem, 

Mr. Minderbinder, nem vagyok tapasztalatlan. Ön azzal az emberrel 

köt üzletet, aki feltalálta és még mindig gyártja a világszínvonalú 

húsvéti csokoládényulat. 

– Miben volt annyira más a magáé? 

– Csokoládéból készült. Úgy lehetett csomagolni, szállítani, 

bemutatni, és ami a legjobb, megenni, mint a cukrot. 

– Nem áll ez a többi húsvéti nyúlra is? 

– De az enyém ultramodern volt. Ezt minden csomagra 

rányomtatjuk. A nagyközönségnek nem kell másodosztályú 

húsvéti csokoládényúl, és a kormánynak nem kell másodrendű 

cipő. 

– Értem már, értem – vidult fel Milo. – Ért maga a csokoládéhoz? 

ből. 

– Mindent tudok róla, amit tudni kell. 

– Mondjon meg nekem valamit. Próbáljon ki egyet ezek- 

– Szívesen – mondta Winkler. Kivett egy bonbont, és már 

előre élvezte a kilátást, hogy megeheti. – Mi ez? 

– Csokoládéval bevont gyapot. Mi a véleménye róla? 

-[502]-

Winkler finomkodva, mintha valami ritka, törékeny és 

visszataszító holmival lenne dolga, leszedte a nyelvéről a maszszát, 

miközben tovább mosolygott. – Még soha nem kóstoltam 

jobb csokoládéval bevont gyapotot. Ultramodern. 

– Sajnálatos módon úgy tűnik, nem tudom eladni. 

– Nem értem, miért. Nagyon sok van belőle? 

– Tele vannak velük a raktáraim. Van valami ötlete? 

– Abban vagyok a legjobb. Ki fogok gondolni valamit, 

amíg elviszi a cipőmet Washingtonba, a beszerzőjéhez. 

– Erre minden bizonnyal sor kerül. 

– Akkor gondolja meg a következőt. Távolítsák el a csokoládét 

a gyapotról, aztán szőjék a gyapotot finom, ingekhez és 

ágyneműkhöz való vászonná. Manapság bontással építünk. 

Önök eddig összeraktak. Manapság úgy leszünk nagyobbak, ha 

kisebbekké válunk. A csokoládét eladhatja nekem csodálatos 

áron a magam üzletéhez azért a pénzért, amit a cipőmért kapok 

öntől. 

– Hány cipője van most? 

– Pillanatnyilag csak az a pár, amit viselek, meg még egy 

pár otthon a szekrényemben. Sok millió párra fel tudok szerszámozni 

abban a pillanatban, amint meglesz a szerződésünk, 

és előre megkapom azt a pénzt, amelyre a termelési költségeim 

fedezésére szükségem lesz. Szeretem előre megkapni a pénzt, 

Mr. Minderbinder. Ez az egyetlen mód, ahogyan üzleteket kötök. 

– Ez így korrekt – mondta Milo Minderbinder. – Én is így 

dolgozom. Sajnos most alakult egy etikai minisztériumunk Washingtonban. 

De a mi jogászunk lesz a górénk, mihelyt kiszabadul 

a börtönből. Addig is megvannak a saját magánbeszerző- 

-[503]-

ink. Meg fogja kapni a szerződését, Mr. Winkler, mert az alku 

az alku. 

– Köszönöm, Mr. Minderbinder. Küldhetek önnek húsvétra 

egy nyuszit? Fölvehetem a protokoll-listánkra. 

– Igen, kérem, küldjön. Küldjön nekem ezer tucatot. 

– És kinek számlázzam? 

– Valaki majd csak kifizeti. Mind a ketten tudjuk, hogy ingyen 

ebéd nem létezik. 

– Köszönöm az ebédet, Mr. Minderbinder. Jó hírrel távozom. 

* 

– Jó hírrel jöttem – szólt be Angela vidáman, majd eksztatikus 

ujjongással besöpört a kórházi szobába. – De Melissa úgy 

gondolja, hogy talán haragudni fogsz miatta. 

– Új társat talált. 

– Nem, még nem. 

– Visszament a régihez. 

– Annak nincs semmi esélye. Késik! 

– Micsoda? 

– A havi vérzése. Úgy gondolja, hogy terhes. 

Melissa dacosan azt mondta, hogy meg akarja tartani a 

gyereket, és egyikük számára sem maradt korlátlan idő ahhoz, 

hogy gyerekük legyen. 

– De hogy lehetséges ez? – panaszolta Yossarian rajnai útjának 

ezen a végén. – Azt mondtad, elköttetted a petevezetékedet. 

– Te meg azt mondtad, hogy vasectomiát végeztettél. 

-[504]-

– Vicceltem, mikor ezt mondtam. 

– Nem tudtam. Így vicceltelek meg én is. 

– Hmmm, ühümm, bocsánat – mondta Winkler, mikor ezt 

már nem tudta tovább elviselni. – Üzleti ügyünk van, amit le 

kell zárni. Yossarian, én mindent magának köszönhetek. Menynyi 

pénzt akar? 

– Miért? 

– Amiért megrendezte ezt a találkozást. Le vagyok magának 

kötelezve. Nevezze meg, mennyit akar. 

– Nem akarok belőle semmit. 

– Ez így korrekt. 

-[505]-

29. MR. TILYOU 

Miután biztonságosan megtelepedett utóéletében, saját világában, 

a most éppen nyolcvankét éve meghalt Mr. George C. 

Tilyou nagy gyönyörűségét lelte a javai fölötti elmélkedésben és 

az idő múlásának megfigyelésében, hiszen az idő nem múlt. A 

mellényén pusztán díszül viselte az aranyláncon csüngő aranyórát 

a fűrészfogú zöld vérkő függővel, de soha nem húzta fel. 

Az egyes események között természetesen akadtak köztes 

időszakok, de nem volt értelme mérni őket. Az egyes menetek 

hossza két hullámvasútján, a Sárkánybarlangban és a Tornádón, 

valamint a Steeplechase Lovakon, melyeket mind a gravitáció 

és a súrlódás állandói szabályoztak, kezdetüktől a végükig 

soha nem változott észrevehetően, mint ahogy a Szerelem 

Alagútjának csónakon megtett vízi útjáé sem. El Dorado körhintájának 

menetidejét persze meg tudta változtatni, és növelhette 

vagy csökkenthette az Ostor, a Hernyó, az Örvény és a Perec 

meneteinek időtartamát, de ez nem járt költségnövekedéssel, 

és itt semmi nem ment pocsékba. A vas nem rozsdásodott, a 

festék nem pergett le. Sehol nem volt se por, se szemét. Szárnyas 

gallérú inge mindig patyolattiszta volt. Sárga háza ugyanúgy 

vadonatújnak látszott, mint azon az ötven évvel korábbi 

napon, amikor végre lehozta. A fa nem vetemedett meg, és nem 

korhadt el, az ablakok nem szorultak be, az üveg nem tört el, a 

csővezetékek még csak nem is csöpögtek. Csónakjai nem eresztették 

a vizet. Nem arról volt szó, hogy megállt az idő: nem volt 

idő. Mr. Tilyou ujjongva élvezte a tartósságot, az örök stabilitást. 

Ez olyan hely volt, ahol az emberek nem öregedtek. És 

mindig akadtak újak, számuk soha nem csökkent. Koncessziós 

vállalkozó különbről nem is álmodhatott. 

-[506]-

Mihelyt visszaszerezte a házát, nem maradt semmi a világon, 

amit még akart volna, és amije nem volt meg. Az odakinti 

viszonyokkal Leslie Groves tábornok hozzáillő társasága révén 

tartott lépést. A tábornok időnként eljött hozzá egy kis 

csevelyre, és élvezettel használta ki a számára felkínált szórakozásokat. 

Mindig a magánvonatán érkezett Mr. Tilyou kitérővágányára. 

Groves tábornok újságokat és heti hírmagazinokat 

hozott magával, melyek minden más szeméthez hasonlóan levegővé 

váltak, miután Mr. Tilyou befejezte azoknak a ritka 

sztoriknak az átlapozását, amelyek elég különlegesek voltak 

ahhoz, hogy kiérdemeljék az elolvasásukat. Háromhavonta 

egyszer napra pontosan benézett hozzá egy bizonyos Mr. 

Gaffney is, egy másféle kellemes ismerőse, aki magándetektívként 

dolgozott, hogy mindent megtudjon, amit csak lehet bármiféle 

újdonságról. Mr. Tilyou nem mondott el neki mindent. 

Mr. Gaffney figyelemre méltóan udvarias és jól öltözött volt, és 

Mr. Tilyou örömmel várta, hogy egyszer majd végérvényesen 

ott marad. Groves tábornok néha egy-egy vendéggel érkezett, 

akiről előzetesen úgy gondolta, alkalmas arra, hogy Mr. Tilyou 

megismerje. Mr. Tilyou körül bőségesen sürgölődtek férfiak és 

nők, így nem volt különösebben szüksége papokra, ezért távolról 

sem érezte lebecsülve magát,amikor hallotta, hogy az a lelkész, 

akiről Groves tábornok mesélt neki, nem hajlandó megismerkedni 

vele. A Groves tábornok elegáns szállását alkotó két 

vasúti kocsi egyikének nagyobbik dolgozószobájában Mr. 

Tilyou egyedülálló módon elszórakoztathatta magát, bármelyik 

ablak üvegtábláját bámulva, és miután megtanulta kezelni őket, 

nagyjából bárhova kinézhetett az egész világon. Ám rendszerint 

csak New York Cityt akarta látni, főleg Brooklynnak azokat 

a részeit, melyekre kedvenc tartózkodási helyeiként emlékezett, 

valamint temetésének színhelyét: Coney Island karneváli részét 

a Brooklyn Sunset Park negyedében a Green-Wood Temetőt, 

amelyben 1914-ben időlegesen – mint most elégedetten bizonyíthatta 

– nyugalomra helyezték. 

-[507]-

A telek, amelyen a háza állt, üres térség maradt, és főszezonban 

parkolóhelyül szolgált a látogatóknak, akik most automobilon 

jöttek. Ahol valaha az ő híres-nevezetes, csillogó 

csodaországa virágzott, ott most gyatrább reputációjú objektumok 

működtek. Bárhová nézett, sehol nem látott semmi olyan 

újdonságot a nap alatt, amit irigyelt volna. Az ő aranykora elmúlt, 

és csak hanyatlást és romlást látott a korszak végén. Ha 

Párizs volt Franciaország, mint azt hajlamos volt ismételgetni, 

Coney Illand nyaranta minden bizonnyal nem volt többé a világ, 

és gratulált magának, amiért időben kiszállt belőle. 

Groves tábornok vasúti kocsijának ablakaiban eljátszadozhatott 

a színekkel, láthatta, amint a Nap elfeketedik, a Hold 

pedig vérszínűvé válik. A nagy metropolisok égbe nyúló modern 

épületeinek látványa nem vonzotta a helyénvalóság és az 

arányosság iránti érzékét. Égbe szökő épületeket és gigantikus 

kereskedelmi vállalkozásokat pillantott meg, melyeknek senki 

nem volt a tulajdonosuk, és ez negatív és csüggesztő benyomást 

keltett benne. Az emberek részvényeket vásároltak, melyeket 

esetleg soha nem is láttak, és ezeknek a részvényeknek a világon 

semmi közük nem volt a tulajdonhoz vagy az ellenőrzéshez. 

Jómaga a mérték és a felelős erkölcsi viselkedés nevében 

mindig csak olyan vállalkozásokba fektette be erőfeszítéseit és 

tőkéjét, amelyek teljes egészükben az övéi lettek, és csak olyan 

dolgokat akart tulajdonául, amelyeket láthatott és megfigyelhetett, 

és amelyeket személyesen is olyan kielégítően és örömteljesen 

élvezhetett, mint mások. 

Most sokkal jobban ment a sora, mint szegény Mr. Rockefellernek 

és a zsarnoki Mr. Morgannek, akik a vagyonukat alapítványokba 

fektették, hitüket pedig egy jó modorú világegyetemet 

felügyelő, rokonszenves Legfelsőbb Lénybe vetették, és 

most meg kellett bánniuk. 

-[508]-

Mr. Tilyou ezt megmondhatta volna nekik, és csakugyan 

gyakran mondogatta is. 

Mr. Tilyou mindig keze ügyében tartott egy fényes, új ötcentest, 

hogy odaadhassa Mr. Rockefellernek, aki, bár nem voltak 

napok, majd mindennap eljött hozzá koldulni abbéli bűnbánó 

küzdelmében, hogy visszakéregesse azt a sok fénylő, új 

ötcentest, melyet valamikor szétosztogatott azon céltalan erőfeszítései 

során, melyekkel meg akarta vásárolni a közvélemény 

szeretetét, melyre, mint most már megértette, soha nem volt 

szüksége. 

A szúrós szemű, örökösen dühös Mr. Morgan szilárdan 

meg volt győződve róla, hogy tévedés történt, melynek ördögi 

módon és érdemtelenül áldozata lett. Bár nem voltak működő 

órák, óraműszerűen követelte, hogy mondják meg neki, leérteke 

már odaföntről a helyzetét megjavító bírói intézkedések. Mikor 

megmondták neki, hogy nem, komor megdöbbenéssel és 

makacs ostobasággal sértetten emlékeztetett rá, hogy nincs 

hozzászokva az efféle bánásmódhoz. Semmi kétsége nem volt 

afelől, hogy neki a mennyben van a helye. Elment az Ördöghöz 

és a Sátánhoz is. 

– Lehetséges, hogy Isten hibát követhet el? – volt kénytelen 

Mr. Tilyou végül rámutatni. 

Bár nem voltak hetek, mégis majd egy hét telt el, mire Mr. 

Morgan erre válaszolni tudott. 

– Ha Isten bármit megtehet, akkor hibát is követhet el. 

Mr. Morgan nyíltan fortyogott a meggyújtatlan szivarja 

miatt is, mert Mr. Tilyou többé senkinek nem engedte meg a 

dohányzást. Mr. Morgannak volt egy pakli kártyája, melyet 

senkivel nem volt hajlandó megosztani, és bár nem voltak órák, 

sok-sok órát töltött el a nem létező órák közül valamelyik gondolában 

pasziánszozva a csillogó El Dorado körhintán, amelyet 

-[509]-

eredetileg II. Vilmos német császárnak készítettek. Ezen a szerencsekeréken, 

amely soha nem ment sehova, az egyik pompázatos 

harci szekeret nagy fellengzősen még mindig a császári 

címer ékesítette. Amikor a császár felszállt rá, a körhinta mindig 

Wagnert játszott. 

Mr. Tilyou melegebb érzéseket táplált két másik világháborús 

repülő iránt, az egyiknek Kid Sampson, a másiknak 

McWatt volt a neve – a szabadságolt tengerészek és katonák 

mindig sokat jártak Coney Islandre, és szívesen látta őket a 

Steeplechase-ben. Mr. Tilyout mindig boldoggá tette, ha frissiben 

érkezett olyasvalaki a régi Coney Islandről, mint például a 

nagydarab, új jövevény, Lewis Rabinowitz, aki rekordidő alatt 

kiismerte magát, és emlékezett a George C. Tilyou névre. 

Mr. Tilyou élvezte az ezekhez hasonló, jó természetű lelkek 

társaságát, és gyakran csatlakozott hozzájuk, amikor sebesen 

végigszáguldottak a Tornádón vagy a Sárkánybarlangon. 

Felüdülésül és rendszeres ellenőrzés céljából gyakran visszacsónakázott 

a Lindbergh-bébi villamosszékben ülő elrablóját és 

az ágyában holtan heverő Marilyn Monroe-t ábrázoló rémes 

plakátok alatt a sötétségbe folydogáló Szerelem Alagútjába és a 

Holtak Szigetén lévő panoptikumába, hogy a múltba csordogálva 

megtalálja a jövőjét. Nem érzett semmiféle ösztönös averziót, 

amikor helyet foglalt Abraham Lincoln és a Halál Angyala 

mellett, ahol valószínűleg szemben találta magát egy Fiorello 

La Guardia nevű New York-i polgármesterrel és Franklin 

Delano Roosevelt korábbi elnökkel, múltbéli halandókkal, akik 

megelőzték őt a jövőjében. Az ő ideje után jöttek, ahogyan a 

Lindbergh-bébi elrablója és Marilyn Monroe is. Mr. Tilyou még 

nem tudta rászánni magát annak kimondására, hogy az az ember, 

aki most a Fehér Házban van, csak egy kis pöcs, de csak 

azért, mert sem ő, sem az Ördög nem használtak ilyen csúnya 

szavakat. 

-[510]-

Mr. Tilyounak bőven volt tere a terjeszkedésre. Volt alatta 

egy jégtó meg egy égő homoksivatag; némi sáros rét, egy forró 

vérfolyó, meg egy másik, forró kátrányból. Voltak sötét erdők, 

amelyek az övéi lehettek volna, ha el tudta volna képzelni, mit 

csináljon velük, teli fekete levelű fákkal; volt néhány leopárd, 

egy oroszlán, egy háromfejű kutya meg egy nőstény farkas, de 

ezek soha nem kerültek ketrecbe, így állatkertről szó sem lehetett. 

De már nem volt olyan dús s képzelete, mint korábban; félt 

is, hogy talán kezd öregedni. Diadalait szimbólumokkal aratta, 

hozzá volt szokva az illúziókhoz. A Steeplechase igazából nem 

volt akadálypálya, a parkja nem volt park. Tehetségei az 

együttműködő színlelésben rejlettek. A gyönyörűség volt az 

áruja. Tornádója nem volt tornádó, Sárkánybarlangja nem volt 

barlang. Senki nem is gondolta, hogy az, és el nem tudta volna 

képzelni, mit kezdhetett volna egy igazi tornádóval vagy egy 

valódi barlanggal és egy igazi sárkánnyal. Nem volt benne biztos, 

hogy a vidámság forrásaira bukkanhat egy égő homoksivatagban, 

egy tűzesőben vagy egy fortyogó vérfolyamban. 

Házának visszafoglalása még mindig büszkévé tette türelmes 

makacsságára. Harminc évbe tellett, de ahol nincs idő, 

ott az embernek mindig bőven van ideje. 

A kétemeletes ház sárga fából épült, és oromzatos padlása 

volt. A jelek szerint senki nem fűzött hozzá megjegyzést, amikor 

röviddel a halála után földszintje eltűnt, és a kétemeletes 

házból egyemeletes ház lett. A környékbeli gyalogjárók néha 

észrevették, hogy a legalsó lépcső oldalán mintha süllyedne a 

felirat, mint ahogy süllyedt is. Mire kitört a háború, a neve már 

majd félig eltűnt. A háború alatt a fiatalemberek bevonultak katonának, 

egész családok költöztek el, és Mr. Tilyou újra esélyt 

látott a cselekvésre. Nem sokkal a háború után már senki nem 

tartotta furcsának, hogy ahol a ház állt, most üres telek, később 

parkoló van. Mikor röviddel ezután a Steeplechase mulatópark 

-[511]-

is eltűnt, majd a Tilyou filmszínház is bezárt, a neve kiveszett a 

szigetről és elfelejtődött. 

Most, amikor mindannak birtokába került, amit akart, és 

megvolt a biztonságos otthona, Morganjei és Rockefellerjei nem 

győzték irigyelni. Elbűvölő varázstükrei őt magát és a jegyszedőit 

soha nem torzították el, nem hatottak rájuk. Mikor egy-egy 

nap vége felé visszatért az irodájába; bár nem voltak napok, és 

nem volt munkája, ott találta Mr. Rockefellert. Megint adott neki 

egy ötcentest, aztán elkergette. Nehéz volt ezt a szegényes 

alakot akár csak távolról is kapcsolatba hozni a Rockefeller Center 

üzleti épületkomplexumával és a jégpálya gyöngyházszín 

oválisával. A redőnyös íróasztal tetején heverő, parancsoló 

hangú céduláról látta, hogy Mr. Morgan vissza fog jönni, hogy 

megint egyszer megvitassa vele új, dohányzást tiltó politikáját. 

Mintsem hogy ilyen hamar újra szembe kelljen néznie vele, Mr. 

Tilyou levette fogasának akasztójáról makulátlan keménykalapját, 

majd felborzolta a kabáthajtókájára kitűzött virág szirmait, 

amely még mindig friss volt, és mindig ez is maradt. Energikus 

léptekkel sietett irodájából az otthonába, közben csöndesen dúdolta 

a körhintájából áradó elragadó Siegfried-gyászzenét. 

Amikor felfelé szökdécselt a tornácára vezető három lépcsőn, 

a legfelsőn kissé megbotlott, ami még soha nem történt 

vele. Aztán a konyhaablaka alatti kétrészes mosogató fölötti 

polcon is valami furcsát észlelt. A fehér liliomokkal megtöltött 

Waterford kristályváza teljesen normálisnak látszott, de a benne 

lévő víz mintha szögben lejtett volna. Egy perc alatt megtalálta 

a vízmércéjét, és letette az ablakpárkányra. Megborzongott a 

vérfagyasztó meglepetéstől. A ház nem állt vízszintben. Összeráncolta 

a homlokát csodálkozásában, és újra kiment. A függőleges 

oldalán a nevét viselő tornáclépcsőnél már a vízszintezőre 

sem volt szüksége, így is látta, hogy a lépcsők elferdültek, valamint 

a hozzájuk vezető járda is. A jobb oldaluk süllyedt. A 

TILYOU név betűinek alapja lefelé hajlott, és a betűk ovális alja 

-[512]-

máris eltűnt a szem elől. Mr. Tilyou megmerevedett rémületében. 

Tudta vagy szándéka nélkül megint süllyedni kezdett a 

háza. Fogalma sem volt róla, hogy miért. 

-[513]-

Tizedik könyv 

-[514]-

30. SAMMY 

Olyan okokból, melyeket nem ismert, gyerekkorában az 

apja mintha nem szerette volna, és akkor sem mutatott az elfogadásnál 

közelebbi érzelmeket iránta, amikor idősebb lett és 

férjhez ment. A húgához meg az öccséhez barátságosabb volt, 

de nem sokkal. 

Ő volt a legidősebb a három gyerek közül. Az anyjától kapott 

ugyan némi vigasztalást, de ő sem tudott finoman enyhíteni 

a háztartás légkörén, melyet a tartózkodó és zárkózott apa 

uralt. Lutheránusok voltak, és Wisconsinban éltek, nem messze 

az állam fővárosától, Madisontól, ahol télen kurták a napok, az 

éjszakák feketék és hosszúak, a csípős szelek pedig fagyosak. – 

Egyszerűen mindig ilyen volt – magyarázta az anyja, védelmébe 

véve a férjét. – A templomból meg az iskolából ismertük 

egymást. – Egykorúak voltak, és mind a ketten szüzek, amikor 

összeházasodtak. – A családjaink választottak ki minket egymásnak. 

Akkoriban így intézték a dolgokat. Nem hiszem, hogy 

valaha is igazán boldog lett volna. 

Apjának egy kis mezőgazdasági felszereléseket áruló üzlete 

volt, amelyet megörökölt, aztán kibővített, és sokkal könnyedébben 

heccelődött az alkalmazottaival meg a szállítóival, akik 

szerették, mint otthon. Általában kényelmesebben érezte magát 

másokkal. Személy szerint semmi kifogása nincs őellene, erősködött 

folyton az anyja, hiszen gyerekkorában mindig jó kislány 

volt. De amikor meghalt az apja, szintén tüdőrákban, kiderült, 

hogy nem gondoskodott róla a végrendeletében, bár akkora 

részesedést testált a három gyerekére, amely együttesen 

egyenlő volt azzal, amit az öccsére meg a húgára hagyott, és 

diszkrecionális joggal őt tette meg a gondnokuknak. Glenda 

ezen nem volt teljesen meglepve. 

-[515]-

– Mi mást várhattam volna? – mondta, amikor beszélt róla. 

– Ne gondold, hogy már nem fáj. 

Fiatal korában lutheránus apja, aki nem szerette a zenét és 

nem volt semmi érzéke a tánchoz vagy bármiféle más ünnepi 

bolondozáshoz, melyeket anyja úgy szeretett – álarcokat készített 

mindenszentekre és imádta a jelmezes összejöveteleket –, 

természetes tehetséget mutatott a rajzoláshoz, és izgatottan érdeklődött 

az épületek szerkezete és a bonyolult építmények 

iránt. De ezekről a lappangó képességeiről senki nem vett tudomást 

a falusi környezet sivár körülményei között, amelyeket 

egy sokkal szigorúbb apa irányított, mint amilyenné ő vált, és 

szülei még visszafogottabb és szegényesebb életet éltek, mint az 

övé volt. Eszükbe se jutott, hogy főiskolára mehetne vagy művészeti 

tanulmányokat folytasson, és ezeknek a hajlamoknak az 

elnyomása kulcsfontosságú lehetett savanyú személyiségének 

és kifejezhetetlen gyötrődésének kialakulásában, amelyekben 

jelleme gyökerezett. 

Glenda csak később tudta ilyen módon definiálni és szórványosan 

szánni is. Szerény ember létére, aki csak nagyon óvatosan 

engedett meg magának különcködéseket, már korán kinyilvánította 

azt a törekvését, hogy magasabb iskoláztatást kíván 

biztosítani mindhárom gyerekének, és azt az érzést, miszerint 

örülne, ha élnének is a lehetőséggel. Egyedül Glenda élt ezzel 

az egyedülálló bőkezűséggel, apjának pedig soha nem enyhült 

a csalódottsága a többiek iránt, mintha azok szándékosan 

utasították volna vissza és alázták volna meg. Örült az elemiben 

nyújtott teljesítményeiknek, de dicséretének olyan kritikusan és 

szemrehányón adott hangot, ami kevés alapot nyújtott az ujjongásra. 

Ha kilencvenes osztályzattal vitt haza egy algebra- 

vagy geometriadolgozatot, és talán egyedül ért el az osztályban 

ilyen magas osztályzatot, egy vonakodó bók után tudni óhajtotta, 

miért hibázta el azt az egyetlen feladatot a tíz közül, amelyet 

nem tudott megoldani. Ha a lánya A-mínuszt kapott, a mínuszt 

-[516]-

firtatta, a jeles, az A miatt pedig duzzogott, hogy miért nem Aplusz. 

Komolyságában nem volt semmi móka, Glenda is savanyúan 

mesélt róla. 

Valóságos csoda, hogy könnyűszívűnek nőtt fel, alig kételkedett 

önmagában, hozzáértő lett és határozott, amire nekem 

is nagy szükségem volt. 

A középiskolában, anyja némi támogatásával és húga lelkes 

biztatására sikerült bekerülnie a szurkolókat lelkesítő lányok 

csapatába. Még mindig kissé félszeg lévén azonban, és 

mivel akkoriban nem volt természettől fogva társaságkedvelő, 

soha nem vetette bele magát teljes szívvel abba a vidám társasági 

életbe, amelyet a többi lány egymás közt, az iskolai sportolókkal 

és faragatlan rajongóikkal élvezett. Sok buli és társasági 

összejövetel volt, amelyeken nem vett részt. Három-hat centivel 

alacsonyabb volt legtöbb kortársánál, grüberlije volt, barna volt 

a szeme és mézszínű a haja, és fiatal korában vékony volt, de 

észrevehetően bögyös. Nem randevúzott sokat, főleg mert nem 

érezte magát mindig kényelmesen a randevúin, és ezek is alkalmat 

adtak apjának a vegyes jelzésekre. Apja bosszankodott, 

amikor kísérő nélkül, egyedül ment el este, mintha máris az illetlenség 

bűnébe esne, pusztán amiért elmegy; másfelől önostorozó 

megalázkodással beszélt, mintha ő tiltotta volna meg, 

amikor hétvégeken este otthon maradt. Komor intelmekkel jósolta 

meg az életre szóló, sötét csapdákat, amelyek együtt járnak 

azzal, ha valaki korán kezd el „petrezselymet árulni”, mint 

ahogy érzése szerint ő tette annak idején, és hogy ő maga menynyire 

nem használta ki az esélyeit, mikor fiatal v olt. Gyakran 

emlegette a „petrezselyemárulást” és a majomszigetet. Gyakran 

beszélt a „személyiségről” is, és az volt komor végkövetkeztetése, 

hogy az embernek mindig több személyiségének kellene 

lennie. Sem ó, sem az öccse vagy a húga nem emlékeztek rá, 

hogy valaha is magához ölelte volna őket. 

-[517]-

Szexuálisan Glenda nem volt aktív. Egyszer egy idősebb 

rögbicsatár kocsijának első ülésén hagyta, hogy lehúzzák a bugyiját, 

mielőtt rájött volna, mi történik, és teljes rémületbe esett. 

Meghuzigálta a fiú péniszét, de megcsókolni nem volt hajlandó. 

Ekkor látott először ondót, amiről az iskolában a lányok kuncogva 

és komoly megértéssel beszéltek, emlékezett rá vissza 

kelletlenül, amikor rákérdeztem. Mikor így kutatgattam a múltjában, 

a blazírt objektivitás álcáját öltöttem magamra, de a dilemmám 

ambivalens módon egyszerre volt buja és fájdalmas. A 

rögbicsatár után óvatosabban randevúzott, és előre kitervelte, 

hogyan kerülje el, hogy valahol egyedül kaphassa bármelyik 

nála idősebb, magabiztos és tapasztalt fiú. Míg csak a főiskolán 

meg nem ismerkedett Richarddal. Élvezte a csókolózást és a tapizást, 

és persze izgalomba is jött tőlük, de utálta, ha erőszakoskodtak 

vele és durván megszorongatták, és amennyire fel 

tudtam deríteni, szinte tizenéves kora végéig beteljesületlenek 

maradtak meglehetősen erős erotikus fellángolásai és hatalmas 

romantikus vágyakozásai, melyeket tiszta, vallásos erényességgel 

fojtott el. 

Első főiskolai évében nagy szerencséje volt, hogy összebarátkozott 

két New York-i zsidó lánnyal meg egy gyönyörű, 

szőke, felsős zenészhallgató lánnyal a kaliforniai Topanga Canyonból. 

Elképesztette és elbűvölte az, amit savoir faire-nek tartott 

bennük, a tudásuk és a tapasztalatuk, a harsány hangjuk és 

a pimasz önbizalmuk, a gátlástalan humoruk és a merész és 

szégyentelen önvallomásaik. Örömüket lelték benne, hogy tanítgathatták. 

Félénkség nélkül soha nem tudta magáévá tenni 

gátlástalan szexuális szótárukat, amely egyetemi normának látszott. 

De egyenrangú társak voltak szellemességben és intelligenciában, 

és a barátság integritásában és hűségében is. Másodéves 

korára már együtt éltek négyesben, meglehetősen gondtalan 

körülmények közt, egy nagy házban, amelyet közösen béreltek 

ki. Utána is tartották a kapcsolatot, és mind a hárman el- 

-[518]-

jöttek meglátogatni abban az utolsó hónapban. Mindnyájuknak 

több pénzük volt hazulról, mint neki, de bőségesen megosztották 

vele. 

Richard volt az első férfi, akivel együtt hált, és mindketten 

meg voltak elégedve, mert Richard hozzáértően és büszkén végezte 

el a szükséges munkát. Két évvel volt idősebb nála, már 

végzős diák volt, és addigra már legalább egyszer ágyba bújt 

mind a három másikkal is, de akkoriban ebből senki nem csinált 

ügyet. Aztán tovább találkozgattak Chicagóban, ahova 

Glenda nyaranta dolgozni ment, mert Richard akkor már állásban 

volt ott, és a társadalmi körök egymásba kapcsolódó fürtjeiben 

másoknak is bemutathatta. Richard egy nagy hartfordi biztosítótársaság 

regionális irodájában dolgozott, ahol nagyon jól 

haladt, és gyorsan megvetette a lábát, mint kiemelkedő személyiség, 

aki sokra fogja vinni. Mindketten szerettek esténként 

munka után iszogatni, gyakran ebédidőben is, és rendszerint jól 

töltötték együtt az időt. Glenda tudta, hogy Richardnak más barátnői 

is vannak, de rájött, hogy ezzel nem törődik. Ő is randevúzgatott 

másokkal, mint ahogy a főiskolán is, és nem is egyszer 

elment szórakozni olyan férfiakkal az irodájából, akikről 

tudta, hogy nősek. 

A diploma megszerzése után hamarosan New Yorkba költözött, 

ahol Richard jelentős előléptetést kapott egy másik társaságnál, 

és talált magának egy kis, saját lakást, valamint izgalmas 

állást a Time magazinnál mint kutató-dokumentátor. És 

nem sokkal ezután elhatározták, hogy kipróbálják a házasságot. 

Glenda kész volt megváltozni, de Richard erre nem volt 

hajlandó. Továbbra is elbűvölő maradt az anyósához, sokkal 

inkább, mint oka lett volna rá, és kuncogásokat csalt elő az apósából, 

Glenda pedig kezdte ezt a szokásszerű, kiruccanásos barátságosságot 

bosszantónak és méltatlannak tartani. Richard 

sokat utazott, és akkor is gyakran későig kimaradozott,amikor 

-[519]-

otthon volt; aztán mikor a harmadik gyerekük, Ruth, kötőhártya-gyulladással 

született, amely trichomonasfertőzésből származott, 

Glenda már eleget tudott az orvostudományról és az 

orvosi kutatásokról ahhoz, hogy meggyőződjön róla, az bizony 

nemi betegség, és eléggé ismerte a férjét, hogy tudja, honnan 

ered a fertőzés. Egy szót sem szólt neki, csak egy szép napon 

elment a nőgyógyászhoz, elköttette a petevezetékét, és csak 

utána mondta meg Richardnak, hogy nem akar tőle több gyereket. 

Még két további évbe telt, amíg szétváltak, főleg az újszülött 

baba miatt. Glenda akkor még túlságosan erős elveket vallott 

ahhoz, hogysem tartásdíjat követeljen, ami hamarosan 

szörnyű tévedésnek bizonyult, mert Richard javíthatatlanul késedelmeskedett 

a megállapodott gyerektartási hozzájárulásával, 

nem fizette ki a teljes összeget, és amikor új barátnőkkel bonyolódott 

viszonyba, hamar teljes hátralékba került. 

Nem sokáig tudtak úgy beszélgetni, hogy el ne kezdjenek 

veszekedni. Miután megjelentem a színen, mindkettőjük számára 

megkönnyítette a dolgokat, ha én beszéltem a másik nevében. 

Glenda anyja átköltözött keletre, hogy segítsen a kötött 

bérű, nagy, West End Avenue-i lakásban, amelynek sok nagy 

szobája volt, így Glenda vissza tudott menni dolgozni jó fizetéssel 

a Time, The Weekly Newsmagazine hirdetési-kereskedelmi osztályára, 

ahol megismerkedtem vele. Egy alacsony válaszfal mögött 

üldögélt, annak dőltem neki, hogy elpletykálgassunk, mikor 

egyikünknek sem volt semmi fontos tennivalója. Okosabb 

volt annál a férfinél, akinek a keze alatt dolgozott, felelősségteljesebb 

és alaposabb, de ez akkoriban annál a cégnél semmit 

nem számított – nő nem lehetett szerkesztő vagy író egyik kiadványban 

sem, és nem lehetett osztályvezető. Nélkülem nem 

tudta volna viselni a költségeket, és alighanem el kellett volna 

költöznie a városból anyjával és három gyerekével. Naominak 

és Ruthnak nem lett volna se idejük, se pénzük kijárni a főiskolát. 

Nem lett volna anyagi alapjuk a manhattani magániskolák- 

-[520]-

a, vagy később, a Time Inc. kitűnő egészségügyi programja ellenére, 

Michael költséges pszichoterápiájára, ami aztán végül 

nem ért semmit. 

Hiányzik nekem, mint Yossarian megjegyezte a kórházi 

beszélgetéseink során, és ezt nem is próbálom titkolni. 

Nagyon hiányzik, és az a néhány nő, akikkel most az időmet 

töltöm – az özvegyasszony barátnőm, akinek van némi 

pénze meg egy jó nyaralója Floridában, és két másik, akiket 

még a Time-tól ismerek, és akiknek soha nem sikerült megoldaniuk 

házassági problémáikat, egyikünk se fiatal már –, mind 

tudják, hogy továbbra is hiányozni fog, és most jószerivel csak 

egy helyben toporgok, töltöm az időt. Sokat szórakozom, bridzselek, 

felnőttoktatási kurzusokra járok, hangversenybérleteim 

vannak a Lincoln Centerbe és a YMHA-be, rövid utazásokat 

teszek, meglátogatom régi barátaimat, amikor bejönnek a városba, 

és végzem a levelezési tanácsadó munkámat a ráksegély 

alapítványnál. De csak agyonütöm az időt. Ellentétben 

Yossariannal, én nem számítok rá, hogy megint valami különösebb 

új és jó történhet velem, és még kevésbé élvezem az életemet, 

amióta, ahogyan Claire megfogalmazta, Lew végül „elengedte 

magát” és elment. A családja erős, a temetési szertartáson 

nem volt sírás-rívás, csak az egyik bátyja meg a húga sírt. De 

úton hazafelé én megkönnyeztem, miután Claire beszámolt nekem 

a végső néhány napjáról, és elmondta az utolsó szavait, 

amelyek rólam és a világ körüli utamról szóltak. 

Azon kaptam magam, hogy örömmel várom azt az utazást, 

amelyet már elkezdtem tervezgetni. Persze mindenütt 

meg akarom nézni a látnivalókat, de főleg szeretnék találkozni 

azokkal az emberekkel, akiket Ausztráliában, Szingapúrban és 

Angliában ismerek, és Kaliforniában is, ahol még mindig megvan 

Marvin meg a felesége, egy családos unokaöcsém, és néhány 

más ismerősöm, akik megmaradtak a régi Coney Island-i 

-[521]-

időkből. Kezdetnek, ezt már elhatároztam, rövid időkre megállok 

Atlantában és Houstonban, meglátogatni Naomit és Rutht, 

a férjeiket meg az unokáimat. A két lány már régesrég úgy 

gondol rám, mint a saját apjára. Richardnak nem volt semmi kifogása 

ellene, hogy törvényesen adoptáljam őket. Kezdettől 

fogva azon kaptam magam, hogy pszichológiailag úgy bánok 

velük, mintha biológiailag is az én gyerekeim lennének, és nem 

bántam meg, hogy jómagam nem nemzettem saját gyereket. De 

ennél nem állunk közelebb egymáshoz. Mint a legtöbb családban, 

amelyikkel csak találkoztam, csak felületesen szórakoztat 

minket egymás társasága, és hamarosan mindnyájan kölcsönösen 

idegesítjük egymást. Richard soha nem mutatott féltékenységet, 

amiért olyan gyorsan megszerettük egymást, és mihelyt 

ezt tisztességgel megtehette, felhagyott a családi élet bármiféle 

színlelésével. Alig pár év alatt új feleségei lettek, és az utolsótól 

egy gyereke is született. 

Örömmel várom továbbá, hogy többet tudjak meg arról a 

groteszk esküvőről a buszpályaudvaron, a Századzáró Esküvőről, 

ahogyan Yossarian és mások mostanában nevezte, és 

amelyre, mondta, miközben komikusan fölhorkantam, én is 

meghívást fogok kapni. 

– Egyszer már kifosztottak azon a buszpályaudvaron – 

mondtam neki. 

– A fiamat meg letartóztatták ott. 

– Engem is – mondtam neki. 

– Amiért kiraboltak? 

– Amiért nagy hűhót, hisztérikus hűhót csaptam, mikor 

láttam, hogy a rendőrség nem csinál semmit. 

– Őt a fali lánchoz bilincselték. 

– Engem is – közöltem vele –, és még mindig nem hiszem, 

hogy valaha is újra el akarnék menni oda. 

-[522]-

– Még egy esküvőre se? Egy ilyen esküvőre? Amire négyezer 

font príma beluga kaviárt rendeltek? 

Nem akarok elmenni. Maradtak kompromisszumok, amelyekre 

egyszerűen nem vagyok hajlandó. Bár Esther, az az özvegyasszony, 

akivel a leggyakrabban találkozom, „majd meghalna”, 

hogy részt vehessen rajta, csak hogy ott legyen a helyszínen, 

és bámulhassa a többieket. 

Mire megismertem Glendát, már túl volt szabados napjaink 

korszakán. Néha-néha kicsit megcsaltnak érzem magam, 

amiért nem lehettem vele bohém fénykorában, hogy én is élvezhettem 

volna szexuálisan, mint az a sok más, akik többen 

voltak, mintsem hogy fesztelenül vissza kívánt volna emlékezni 

rájuk, és élvezkedhettem volna a lakótársnőivel és más barátnőivel 

is. Annak a szabadságnak a gondolata, amelyben ők négyen 

éltek, továbbra is csiklandozott és kínzott. Nekem is megvoltak 

a magam jó, promiszkuus éveim, diákkoromban a lányokkal 

a New York-i egyetemen és Greenwich Villageben, aztán 

meg a cégnél, meg másokkal is, akiket a kollégium révén 

ismertem meg, sőt minden szemeszterben elbolondoztam egyszer-kétszer 

valakivel, amíg két évig Pennsylvaniában tanítottam 

a főiskolán. Ennek ellenére házasságkötésünk idején egy 

kis ideig néha még mindig azon kaptam magam, hogy szeszélyes 

vagyok, titokban féltékeny és nyűgös a szexuális múltja 

miatt, és neheztelek mindazokra a hímekre, a fiatal srácokra, arra 

a középiskolás rögbicsatárra, és az összes férfira, akik partnereiként 

eljátszották vele parázna szerepüket. Különösen azokat 

gyűlöltem, akikről azt képzeltem, hogy mindig és egyszerűen 

az élvezet szédítő csúcsaira juttatták el. Glendának a jelek szerint 

nem számítottak a férfiúi teljesítmények. Nekem viszont 

számítottak, és ezek közé a férfiak közé soroltam Richardot is, 

akiről tudtam egyet-mást, vagy más indítékból csak úgy kitaláltam 

őket. Ezekben a megalázó drámákban hódító lovagnak és 

ellenállhatatlan ellenfélnek láttam Richardot, és ez akkor is igaz 

-[523]-

maradt, miután már leírtam őt mint kellemetlen, hiú alakot, aki 

sekélyes és üresfejű, mindig teli van kicsire törő, energikus tervekkel, 

és akit most már Glenda is csak unalmasnak és elviselhetetlennek 

tartott. Hogy valamikor hosszú szenvedély fűzte a 

hozzá hasonlókhoz, olyan szégyenletes emlék volt, amelyet 

mindkettőnk számára szinte túlságosan elkeserítő volt elviselni. 

Még mindig nem tudom, hogy volt képes egy melanomás 

hapsi tovább dolgozni, fizetésemeléseket kapni, és új barátnőket, 

sőt még egypár új feleséget is szerezni. De Richardnak sikerült. 

Mindig úgy gondoltam, Lew megmondhatná nekem; de 

nem akartam, hogy Lew megsejtse, amit fokozatosan megértettem 

önmagamról, mármint hogy soha nem váltam teljesen felnőtté, 

még Glendával sem, amikor arra került a sor, ahogyan a 

férfi járja az útját a nővel. 

Richard első új barátnője, akivel szembetalálkoztunk, az 

onkológusának rendelőjében dolgozó ápolónő volt. Hetyke csaj 

volt, és mindent tudott Richard állapotáról, mégis, ennek ellenére 

hamarosan elkezdett vele hálni, és úgy vette föl a lakásán a 

telefont, mintha otthon lenne. A következő a legjobb barátnője 

lett, akinek jó szívvel adta át, és aki szintén tudott a rosszindulatú 

daganatairól, de így is feleségül ment hozzá. Miközben ez a 

házassága felbomlott, más lányok is jöttek, egymás után és egy 

időben, aztán jött az a jó családból származó, karcsú, intelligens 

nő, akit azután elvett, aki sikeres ügyvéd volt egy nagy cégnél 

Los Angelesben, Richard pedig összepakolt és átköltözött oda, 

egy még jobb állásba, mint amit otthagyott, ott rendezkedett be 

az asszonnyal, és még távolabb került bármiféle itteni családi 

követelménytől. És ezek csak azok az esetek voltak, amikor a 

végsőkig elment, hogy biztosan tudomást szerezzünk róluk, a 

legcsinosabbak, akikkel fölhívatta magát a lakásunkon, ahol 

felbukkant a láthatási joga alapján, amikor azt még gyakorolni 

óhajtotta, vagy a gyerektartási pénzen alkudozni, vagy Michael 

problémáin vitatkozni, amelyek egyre nyilvánvalóbbak voltak, 

-[524]-

ahogy idősebb lett. Richard már nyugatra költözött, mire fölmerült 

a rémítő skizofrénia szó, és a Time könyvtárából és nyilvántartásaiból 

megtudtuk, mit jelent az a határeset, amelynek akkor 

feltételezték. Glenda lenézett, amiért olyan nagyra tartottam 

Richardot. 

– Richard csak egy vigéc, az isten szerelmére, és egy szájhős 

– kiáltott fel elítélően, valahányszor meghallotta irigy töprengéseimet. 

– Ha száz nőnek csapja a szelet, óhatatlanul akad 

néhány, aki jobbnak fogja találni a semminél, vagy annál a tökfilkónál, 

akivel éppen kapcsolata van. Beszélni azt tud, ezt mi is 

tudjuk. 

Tudtuk, hogy van benne bizonyos kitartó báj, bár nem a 

mi számunkra. Időnként, mikor Glenda búslakodott, megvilágítottam 

neki a dolgokat a vitában, amelyet a reggeli újság fölött 

folytattunk arról az akárkiről, aki éppen a Fehér Házban volt: 

aljas, egocentrikus, beképzelt, hamis és hazug, miért várnánk 

hát, hogy másként viselkedjen? Még mindig nem tudom, hogy 

az a kis pöcs, aki most az elnökünk, nagyobb pöcs-e annál a két 

kis pöcsnél, aki előtte volt, de minden bizonnyal elég nagynak 

látszik, hiszen Noodles Cook a bizalmasa, és az a falánk, ezüsthajú 

parazita, C. Porter Lovejoy az erkölcsi ellenőre, aki épp 

most jött ki azoknak az elnöki kegyelmeknek az egyikével a 

börtönből. 

A közvetítést Richard és Glenda közt mindig sikerült ravaszul 

intéznem. Velem szemben ő is hajlott rá, hogy szeretetre 

méltónak és nagyviláginak mutatkozzék, én meg soha nem 

hagytam, hogy határozottan úgy érezze, hogy sikerült is neki. 

– Hozzon össze egy ebédet – vetettem fel, nem sokkal azután, 

amikor Glenda meg én kezdtünk egymásnak elmondani 

dolgokat, és le-leültünk beszélgetni az összejöveteleken. – Hadd 

beszéljek vele a maga nevében. 

– Az enyimében? – kérdezte. 

-[525]-

– Talán enyémben? – bukott ki belőlem önkéntelenül. 

– Atyaisten! – kiáltott fel, és oszlani kezdett sötét hangulata. 

– Maga egy pedáns, tudja, Singer. Kedves, okos ember, de 

micsoda egy pedáns maga! 

Életemben először hallottam kiejteni a pedáns szót. Azt hiszem, 

akkor történt, talán éppen abban a pillanatban, hogy elkezdtem 

tudatosan elaltatni a viszolygásomat az ellen, hogy valaha 

is tartós érzelmeket és kapcsolatot engedjek meg magamnak 

egy nővel, akár az olyanokkal is, akik egy időre lázasan lenyűgöztek. 

Nem az elkötelezettségtől féltem, hanem a csapdától. 

De egy olyan nő, okoskodtam, aki képes használni a pedáns 

szót, „kétkulacsosnak” és „narcisztikusnak” nevezi a volt férjét, 

és „trogloditaként” jellemzi azt az igazgatóhelyettest, aki alatt 

mindketten dolgoztunk, az olyan asszony, akivel érzésem szerint 

jól el tudnám beszélgetéssel tölteni az időt, és talán még 

együtt is szeretnék élni vele, annak ellenére, hagy három gyereke 

van, férjnél volt, egy évvel idősebb nálam, és ráadásul keresztény 

is. A Coney Island-i fiúk azt hitték, megőrültem, mikor 

hallatták, hogy Sammy Singer végül megnősül, és egy háromgyerekes 

asszonyt vesz el, egy gojt, aki egy évvel idősebb nála. 

És még csak nem is gazdag! 

Glendának volt egy másik jellemvonása, amelyet soha 

nem említettem senkinek, míg csak meg nem halt, és akkor is 

csak Lew-nak meséltem róla egyszer, mikor iszogattunk, én a 

magam skót whiskyjét jéggel, Lew meg még mindig az ő 

Carstairsét kólával: mikor ivott, szerelmes kedve lett, merész 

volt, jól akarta érezni magát, és teli volt csínytevő pajkossággal; 

aztán még inkább ilyen lett, miután összeházasodtunk, és spontaneitása 

és nekem szerzett vidító meglepetései egészen addig 

nem értek véget, míg csak meg nem betegedett és le nem lassult. 

Nem is egyszer ültünk hátul egy kocsiban, útban hazafelé 

egy házibuliról, olyan emberekkel, akiket alig ismertünk, ami- 

-[526]-

kor elkezdett csókolgatni, fogdosni és dörgölni, aztán egyre tovább 

és tovább ment, nekem pedig az jutott osztályrészemül, 

hogy minden erőmet megfeszítve fenntartsam a folytatólagos 

társalgást az elöl ülő párral, és szokatlanul harsányan viccelődjek, 

hogy megmagyarázzam a nevetgélésemet és hangos, elelakadó 

beszédemet, mert Glenda is fel bukkant, megjegyzéseket 

tett és válaszolt a kérdésekre, mielőtt újra lebújt, hogy még 

egy kicsit dolgozzon rajtam, és nem volt könnyű visszatartani a 

felhördülést a hangomból, mikor végül meggyőződött róla, 

hogy elélveztem. Tudta, hogy kábító orgazmusaim vannak, és 

ez most is így van. Lassabban indulnak meg, de sokkal tovább 

tartanak. Lew elmondta Claire-nek, hogy könnyek ültek a szememben, 

amikor erre emlékeztem, Claire elmesélte nekem, 

amikor utoljára találkoztunk, és együtt ebédeltünk egy vendéglőben, 

nem sokkal Lew halála után, mikor először repült el Izraelbe, 

arra az eshetőségre számítva, hogy hátha vehet ott egy 

tengerparti házat, nyaralónak, saját magának és bármelyik gyerekének, 

aki esetleg el akar vele menni oda. 

Glenda meg én soha nem flörtöltünk egymással, és ez az 

egyik oka annak, hogy a házasságunk úgy történt, ahogy történt. 

Egyik délután elvitt korcsolyázni a Rockefeller Center jégpályájára. 

Sráckoromban nagymenő voltam a görkorcsolyán, 

mikor valami hokifélét játszottunk az utcán, és olyan ügyesen 

úrrá lettem a jégen a rendes korcsolyán is, hogy Glenda hajlamos 

volt azt hinni, hogy csak ugratom. Egyik tavaszi vasárnapra 

kocsit béreltem, és kivittem őt meg a gyerekeket Coney Islandre, 

ahol még soha nem voltak. Végigkalauzoltam őket a 

Steeplechase-en. Mindnyájan végighempergőztek a Varázshordón, 

hurrogtak a varázstükrökben látott torz tükörképeikre, 

utána pedig átvezettem őket a sugárúton, hogy megmutathassam 

nekik Tilyou, az alapító emeletes házát. Megmutattam nekik 

a legalsó lépcső kövébe vésett nevet, amely tovább süllyedt 

lefelé a járdába, és már szinte teljesen alámerült. Kételkedtek a 

-[527]-

enyomásomban, miszerint maga a ház is süllyedne, és régebben 

egy emelettel magasabb volt. Egy hét múlva nagyobb kocsit 

béreltem, és az anyját is magunkkal vittük, mikor újra kiruccantunk 

oda, aztán beültünk egy korai tengeriherkentyű-vacsorára, 

Lundy Sheepshead Bay-i nagy vendéglőjébe. Mikor Glenda 

meg én búcsúzóul megpusziltuk egymást, egy második csók is 

következett, miközben erősen összeölelkeztünk, és tudtuk, 

hogy elkezdődött. Nagy szeretetet éreztem az édesanyja iránt. 

Hiányzott nekem a saját anyám. Én az alsóvárosban laktam, 

Glenda meg a felsővárosban, és egyszer, késő este, mikor nem 

volt semmi kedve hazautazgatni egy munka utáni születésnapi 

koktélparti után, amit egy másik lány számára rendeztek, és 

amely aztán hosszú vacsorába nyúlt, amelyen úgy tizenketten 

vettünk részt, utána pedig Greenwich Village-ben folytatódott 

egy klubban, ahol dzsesszt játszottak és táncolni lehetett, azt 

mondtam neki, hogy nálam is megalhat. Azt mondta, persze. 

Volt egy franciaágyam meg egy hosszú díványom. 

– Nem kell semmit sem csinálnunk – mondtam megnyugtatóan, 

mikor odaértünk. – Ezt komolyan gondolom. 

– De igen, kell – döntötte el nevető elszántsággal. – És ne 

próbáld ki rajtam azt a szégyenlős-kisfiú színjátékodat. Láttalak 

már munkában. 

Attól fogva ritkán csináltunk úgy programot, hogy bele ne 

illesztettük volna a menetrendünkbe azt az esélyt, hogy figyelő 

szemek nélkül kettesben lehessünk. Moziba jártunk, egész hétvégekre 

elmentünk. Egyszer el akarta vinni a gyerekeket megnézni 

A király meg én című filmet. 

– Azt akartad mondani, a király és én, nem? 

Egy pillanatra meghökkent, de aztán megértette, hogy 

csak viccelek, és tiltakozni kezdett. – Atyaisten! – kiáltotta, hitetlenkedő 

dicsérettel. – Még mindig igazán pedáns vagy, nem? 

Még egy ilyen beköpést is képes vagy kitalálni. De inkább egy 

-[528]-

pedánshoz megyek férjhez, mint egy faszhoz, különösen egy 

olyan pedánshoz, aki meg tud nevettetni. Sam, eljött az ideje. 

Költözz hozzám. Gyakorlatilag most is ott laksz, helyem pedig 

van. Elviseled a gyerekeimet, több időt töltesz velük, mint Richard 

valaha. Elviszed őket Coney Islandre, és megnézni a királyt 

és ént, és jobban kijössz Michaellel, mint mi többiek. 

Naomi és Ruth fölnéz rád, pedig Naomi máris magasabb nálad. 

És jobban kijössz az anyámmal, mint én, mikor megjön a 

menstruációm. Ne vitatkozz. Csak költözz hozzám, és próbáld 

ki. Nem kell feleségül venned. 

– Tudod, hogy ez nem igaz. Tudod, hogy ez hazugság. 

– Nem teljesen. 

Nem voltam benne biztos, akarom-e mindennap látni. 

– A munkahelyünkön most is mindennap látsz. Minden 

hétvégén együtt vagyunk. 

– Tudod, hogy ez más. 

– És mikor én kilépek, és te fogsz eltartani, több időt fogsz 

távol tölteni tőlem a hivatalban, mint most. 

Nem volt olyan jó háziasszony, mint az anyám, és csak 

nagyon átlagos szakácsnő volt. Még az anyja is jobb kajákat készített, 

pedig ő se volt igazán jó. Sziklaszilárdan megmondtam 

neki, hogy még csak gondolkodni sem fogok rajta. 

De mivel továbbra is kiruccantunk a hétvégeken, elkezdtem 

tartalékruhákat tartani a lakásán, és mikor éjszaka későig 

kimaradtunk, könnyebb volt nála aludnom, és mikor nála aludtam, 

hamarosan könnyebbé, majd könnyűvé vált vele hálnom. 

Neki is voltak ruhái a lakásomon, meg egy kozmetikai neszeszszere, 

benne a pesszáriummal. A jelek szerint a családjából senki 

nem találta újdonságnak, ha ott találtak engem. Csak Michael 

volt időnként kíváncsi vagy furcsa, de Michaelben időnként 

spontán kíváncsiság ébredt szinte bármi iránt, és kíváncsisága 

-[529]-

soha nem tartott sokáig. Michael néha elveszítette az érdeklődését 

az iránt, amit mondott, már miközben kimondta, és a 

mondat kellős közepén témát változtatott. A többiek azt hitték, 

hogy ez az ő különleges ugratási módszere, úgy is tett, mintha 

az volna, de én komolyan vettem, és kezdtem úgy érezni, hogy 

itt többről van szó. 

Az egész család együttműködött, hogy leegyszerűsítse az 

együttléteinket: Mikor késő lett, és magunkra csuktuk az ajtaját, 

a nappali hamarosan kivételezett területté vált. És ez jól volt 

így, mert ha még föl voltunk dobva a piától, ott elkezdhettük 

egy könnyed ölelkezéssel, aztán be is fejezhettük ott, és csak találgathatta 

bárki, hová hánytuk szét a ruháinkat. És kezdetben, 

aztán utána még sok-sok évig, ha kettesben voltunk együtt, ritkán 

volt éjszaka, még olyan is, mikor már nagyon késő volt, és 

ha elutaztunk valahova, alig akadt reggel vagy délután, hogy 

legalább egyszer ne szeretkeztünk volna, még olyankor is, mikor 

Glenda menstruált. Később aztán lelassítottunk, és kihagytunk 

egyes alkalmakat, már túlságosan is gyakran, mert Glendán 

néha nyomorúságosan erőt vett a levertség, és csak tépelődött 

a Michael miatti aggodalmainkon és bajainkon. Richardot 

addigra már leírtuk az életünkből, mint hasznavehetetlent. 

Glenda ünnepélyes dolgokat mondott, és csöndesen sírdogált a 

karjaim közt, de mikor érezte, hogy feláll nekem, még akkor is 

szeretkeztünk, bár más szellemben, aggodalmasan és gyöngéden. 

Én mindaddig visszafogtam magam, amíg felmértem a reakcióit, 

és csak aztán engedtem el magam a kielégülésig, ő pedig 

vagy eljutott a magáéhoz, vagy nem, de mindig örült, ha én 

kielégültem, és hálás volt, amiért segítettem neki egy kicsit elterelni 

a figyelmét Michaellel kapcsolatos problémáink nyomasztó 

súlyáról, melyek most már ugyanúgy az én problémáim is 

voltak, mint az övéi. Még mindig meg vagyok róla győződve, 

hogy soha életemben nem találkoztam kevésbé önző, jobb szívű 

és kevésbé egocentrikus, vagy kevésbé követelődző és zavaró 

-[530]-

emberrel, mint amilyen Glenda volt, és még elképzelni sem tudok 

olyan nőt, aki jobb feleségem és barátom lehetett volna, 

mint ő. És ez a házasságunk egész idejére érvényes, még Michael 

kilengései és végső, elkerülhetetlen öngyilkossága ellenére 

is, egészen addig, míg csak túlságosan gyakran nem kezdett 

fájdalmakat érezni a hasában meg a beleiben, és az orvosok a 

vizsgálatok után meg nem állapították, hogy petefészekrákja 

van – mézesheteinknek csak akkor lett vége. 

És ezek voltak életem legjobb, komolyan mondom, legjobb 

évei, egyetlen percüket sem bántam meg soha. Jobb volt, mint a 

háború. Yossarian tudná, hogy mit értek ezen. 

Harminc nap alatt meghalt, ahogyan Teemer megjósolta, 

egyre gyöngébb lett, egyre inkább belesüppedt a betegségébe, 

miközben kevés heves fájdalma volt, ahogyan Teemer szinte 

garantálta. Még mindig a lekötelezettjének érzem magam, mikor 

újra találkozom vele a kórházban, ahol Lew-t kezeli, és zavartan 

értesültem róla, hogy befeküdt a pszichiátriai osztályra, 

ahol talán segíthetnek az általa kialakított „biológiai teológia” 

könyörtelen stresszén, ami túl nehéznek bizonyult számára ahhoz, 

hogy segítség nélkül megbirkózzék vele. Napközben továbbra 

is dolgozott, de éjszakánként ott aludt, egyedül, mert 

bár a felesége is ott lakhatott volna vele, de inkább nem tette. 

A céltudatos, szorgalmas, melankolikus Teemer is idősebb 

lett, és ahogyan Yossarian jellemezte, megrokkant a rák elleni 

háborújában. Mostanára világszemlélete az élő ráksejtekben és 

a kimúlófélben lévő társadalmakban ugyanannak az állapotnak 

a megjelenését látta: mindenben rákot látott. Amit egyetlen 

sejtben látott, azt látta felnagyítva az egész szervezetben, és ami 

egyetlen emberben lejátszódott, azt találta meg újrateremtve a 

csoportokban. Zavarba ejtő meggyőződést vallott, olyan meggyőződést, 

amely nézete szerint a növekedést illetőleg éppoly 

egészséges és életerős, mint az a fajta tipikus rosszindulatú nö- 

-[531]-

vekedés, amelynek specialistája volt: azt a meggyőződést, miszerint 

mindazok a baljós túlzások, melyeknek a megállíthatatlan 

sokasodását mindenütt észlelte, ugyanolyan normálisak és 

elkerülhetetlenek az életmódunk szempontjából, mint a rosszindulatú 

sejteknek az az osztódásos szaporodása, amelyet az állati 

és növényi életből ismert. 

Dennis Teemer, ahogyan pesszimista paradoxonnal szeretett 

tréfálkozni erről, képes volt úgy szemlélni a civilizációt, és 

ugyanúgy látni a világot, mint egyetlen sejt mikrokozmoszát. 

– Két további dolog van ezekkel a ráksejtekkel kapcsolatban, 

amit esetleg tudni szeretnének. A laboratóriumban örökké 

élnek. És nincs önkontrolljuk. 

– Hmmmm – mondta Yossarian. – Mondja csak, Teemer, 

él-e egy ráksejt olyan sokáig, mint egy egészséges sejt? 

– Egy ráksejt igenis egészséges sejt – jött a válasz, amely 

egyiküknek sem tetszett –, ha az erőt, a növekedést, a mobilitást 

és a terjeszkedést tekintjük mércének. 

– Olyan sokáig él, mint egy normális sejt? 

– A ráksejt normális annak, ami – szólt a kiábrándító válasz. 

– Miért várná, hogy biológiailag másképpen viselkedjen? 

Örökké képes élni... 

– Örökké? 

– Ellentétben a mi sejtjeinkkel, Laboratóriumban örökké. 

Ellenállhatatlanul szaporodnak. Ez nem hangzik egészségesnek? 

Vándorolnak, gyarmatosítanak és terjeszkednek. Biológiai 

szempontból miért várná, hogy az élővilágban ne legyenek sejtek, 

amelyek agresszívebbek a többieknél? 

– Hmmmm. 

-[532]-

– És a biológiai mindig azt teszi, amit tennie kell. Nem 

tudja, miért, és nem is törődik vele. Nincsenek választási lehetőségei. 

De velünk ellentétben nem keresi ennek az okait. 

– Túlságosan nagy gondolatok azok, amelyekkel dolgozik 

– mondtam neki kétértelműen. 

– Bárcsak abbahagyná – mondta a felesége. 

– Ez a szórakozásom – mondta Teemer azzal, ami nála 

mosolynak számított. – A besugárzás, a műtét, a kemoterápia a 

munkám. De nem a munka az, ami deprimál. A depresszió az, 

ami deprimál. 

– Szeretném, ha hazajönne – mondta Mrs. Teemer. 

A pszichiátrián orvoskollégái tisztelték annyira, hogy komolyan 

vegyék: őrültnek vélték, de ezt nem tartották lényegesnek. 

A Yossariannal való találkozás becses háborús emlékek 

egész áradatát hozta vissza, bár olyan veszedelmes és gyomorfelfordító, 

rémes eseményekét is, mint mikor a megsebesült 

Hóden belehalt abba, hogy teljesen kihűlt, Yossarian pedig 

zsibbadtan belehányt a saját ölébe. Én valahányszor magamhoz 

tértem, tüstént szédülten újra elvesztettem az eszméletemet, 

mikor láttam; hogy megint történik valami, aminek a végignézésére 

nem tudom rákényszeríteni magam: Yossarian hol viszszahajtogatta 

a húst a Hóden combján lévő sebbe, hol pólyákat 

vagdosott, hol öklendezett, először takaróként terítette rá 

Hódenre ejtőernyőjének gyöngyszínű selymét, hogy felmelegítse, 

aztán halotti lepelként. És ott volt az a vízbe pottyanás Orrral, 

meg az eltűnt szén-dioxid-patronok, melyekből Milo szódás 

fagylaltot csináltatott, amiből a tisztek mindennap kaphattak, 

mi, sorlegénység pedig csak vasárnaponként kaptunk. A vizsgálat 

során kiderült, hogy logisztikailag vagy mentőmellény, 

vagy szódás fagylalt, a kettő együtt nem megy. A szódás fagy- 

-[533]-

laltot szavazták meg, mert többen élvezték közülünk a fagylaltot, 

mint ahányunknak valaha mentőmellényre lett volna szüksége. 

És volt az a kényszerleszállásom Éhenkórász Joe-val. Kitüntetést 

adtak neki, amiért visszahozta a gépet, és szükségtelenül 

tönkretette. És kitüntetést kapott Yossarian is, amiért másodszor 

is ráfordult Ferrara fölött arra a hídra, a kormánynál 

McWatt-tal, aki egyre azt danászta. „Persze, persze, ott egye a 

fene!” Amikor Yossarian látta, hogy a célkeresztje elvándorolt, 

és tudta, hogy elhibázná a célt, nem pocsékolta el a bombáit. 

Már egyedül csak a mi gépeinknek volt rá esélyük, hogy eltaláljuk 

a célpontot, és most aztán az egész légelhárító tüzet ránk 

fogják zúdítani. 

– Gondolom, vissza kell mennünk, ugye? – hallattam 

McWatt hangját a fedélzeti telefonon, mikor a híd sértetlen maradt. 

– Gondolom, vissza – mondta Yossarian. 

– Tényleg? – mondta McWatt. 

– Egen. 

– Persze, persze – énekelte McWatt. – Ott egye a fene. 

És visszamentünk, és eltaláltuk a hidat, és láttuk Kraftot, 

aki az Államokban a másodpilótánk volt, amint agyonlőtték a 

mellettünk repülő gépben. És aztán persze ott volt Kid 

Sampson is, akit McWatt kettőbe vágott a gépével a tengerparton, 

miközben a vízben lehorgonyzott tutajon bolondozott. És 

„Persze, persze, ott egye a fene”, dalolta McWatt a repülésirányító 

toronynak, mielőtt lustán megfordult, és nekirepült egy 

hegynek. És természetesen mindig ott volt Howie Hóden, aki 

ott fázott és vérzett tőlem alig egy-két méterre, és hirtelen felkiáltott, 

miközben elvérzett: 

– Kezd fájni! 

-[534]-

És aztán láttam, hogy kínlódik. Addig nem tudtam, hogy 

létezik fájdalom. És láttam a halált. És ettől a bevetéstől fogva 

az indulásnál minden újabb bevetésen imádkoztam Istenhez, 

pedig nem hittem Istenben, és nem hittem az imában. 

Odahaza soha senkit nem érdekelt különösebben ez a háború, 

az én háborúm, kivéve Michaelt, aki csak rövid ideig tudott 

odafigyelni valamire. A lányok számára pusztán hencegő 

mese és úti beszámoló volt az egész, de Michael egy-két percig 

erősen figyelt, mielőtt személyesebb mellékvágányokra kanyarodott. 

Mint faroklövész, én hátrafelé néztem, és vagy a térdemen 

kuporogtam, vagy a bicikliülés-szerű ülésen ültem. Michael 

ezt tökéletesen maga elé tudta képzelni, mivel neki is volt biciklije, 

amellyel le szokott kerekezni a tengerpartra, megbámulni 

a hullámokat meg a fürdőzőket, és gyorsan felvetette, hogy 

tudtam-e előrenézni, miközben arccal hátrafelé ültem. Michael, 

ez nem volt vicces, intették le a lányok, de ő csak vigyorgott, 

mintha tréfálna. Nem, válaszoltam, csak egyenest hátra tudtam 

nézni, de egy toronygéppuskás, mint Bill Knight, minden 

irányban forgatni tudta a géppuskáit. – Hát, forgatni még én is 

tudok – mondta Michael. – Fogadok, hogy még mindig meg tudok 

forgatni egy búgócsigát. De ha lőni kell, mégis inkább 

faroklövész akarok én is lenni. – A lányok megadták magukat, 

Glenda is. Az én szememben Michael nem próbált meg mindig 

viccesnek látszani, bár amikor ezzel vádolták, mindig készségesen 

magára öltötte ezt a jelmezt. Mivel nagy figyelmet fordított 

olyan részletekre, amelyeket mi észre se vettünk, Sherlock 

Holmesnak neveztük, és némi komikus színpadiassággal el is 

játszotta ezt a szerepet. A közmondásokkal olyan nehézségei 

voltak, amelyeknek a létezését sem tudtam elképzelni. Azt 

megértette, hogy egy öltés jókor kilenc másat pótol, de azt nem 

tudta belátni, hogy a varráson kívül ez hogy vonatkozhatna 

bármi másra. Egyszer teljesen döbbentnek látszott, amikor 

Glenda, miközben valami más ügyben tanácsot adott neki, 

-[535]-

megjegyezte, hogy mindig jobb, ha az ember az orra elé néz, 

mielőtt ugrik, mivel eszébe sem volt ugrani. Akárcsak gyerekkorában 

az anyja, ő is mindenkinek engedelmeskedett. Mosogatni 

is segített, mikor megkérték rá. És mikor az osztálytársai 

azt mondták neki, hogy szedjen kábítószereket, kábítószereket 

szedett. Amikor az követeltük, hogy hagyja abba, abbahagyta. 

Mikor megint fölbiztatták rá, újra kezdte. Nem voltak közeli jó 

barátai, pedig a jelek szerint szánalmasan vágyott rájuk. Mire 

tizenöt éves lett, tudtuk, hogy nem lesz képes főiskolát végezni. 

Magunkban valami olyan munkán törtük a fejünket számára, 

mely nem járna azzal, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön másokkal: 

legsötétebb tréfáink és távoli kilátásaink közt olyan foglalkozások 

merültek fel, mint az erdőkerülő, az éjjeliőr, a világítótorony 

őre. Mire tizenkilenc éves lett, már erősen töprengtünk, 

hogy mit tudnánk csinálni vele. Michael meghozta helyettünk 

a döntést. Glenda bukkant rá, amikor hátrament a mosógépből 

kiszedett kosárnyi ruhával. A Fire Islanden bérelt ház 

hátsó udvarán csak egyetlen kis fa állt, egy csökött skót fenyő, 

és Michael arra akasztotta föl magát. 

A Michaelről ránk maradt fényképeken majd megszakadt 

a szívünk. Glenda nem szólt semmit, amikor beraktam őket abba 

a szekrénykébe, amelyben a róla mint élszurkolóról készült 

fényképeket tartotta, meg azokat, amelyeken az apja mezőgazdasági 

felszereléseket árult. Ugyanebbe a szekrénykébe kerültek 

az én repülős érdemérmeim és géppuskás szárnyaim, őrmesteri 

csíkjaim, az a régi fénykép, amin Hódennel és Bill 

Knighttal ülök egy halom bombán, miközben Yossarian kinéz a 

háttérből, és az a még régebbi fénykép az apámról, az első világháborús 

gázálarcával és sisakjával. 

Nem sokkal ezután Glenda, aki korábban mindig egészséges 

volt, elkezdett olyan gyakori, homályos szimptómákkal 

küszködni, amelyek nem voltak tisztázhatók: beszéltek Reiterszindrómáról, 

Epstein-Barr vírusról, vérképingadozásról, 

-[536]-

Lyme-kórról, krónikus fáradtság szindrómáról, aztán zsibbadni 

és zsibongani kezdtek a végtagjai, majd végül jöttek az emésztési 

zavarok, és az a betegség, amely már túlságosan is specifikus 

volt. 

Teemerrel Lew révén ismerkedtem meg, ő javasolta, hogy 

legalább konzultáljunk az onkológussal, aki az ő Hodgkinkórját 

kezeli. Teemer ellenőrizte az adatokat, és egyetértett. Akkor 

már nem a petefészek elsődleges daganata jelentette a fő 

problémát. A más területeken fellépő daganatok súlyosabbnak 

bizonyulhattak. 

A daganatok egyedi természetén fog múlni – közölte kitérően, 

mikor először beszélt velünk. – Sajnos a petefészekben lévő 

daganatok nem árulták el magukat, csak akkor, amikor már 

szétterjedtek. Az az érzésem, hogy... 

nul. 

– Van még egy évem? – vágott közbe Glenda udvariatla- 

– Egy év? – nyögte ki Teemer megrökönyödve. 

– Úgy értem, egy jó évem, doktor. Meg tudja ezt nekem 

ígérni? 

– Nem tudom megígérni – mondta Teemer komoran és 

bűnbánóan, ami, mint megtudtuk, jellemző volt rá. 

Glendát, aki hamisan jókedvű magabiztossággal tette fel a 

kérdését, megdöbbentette a válasz. – Hat hónapot tud nekem 

ígérni? – Gyöngébb volt a hangja. – Hat jó hónapot? 

– Nem, azt sem tudom megígérni. 

Glenda mosolyt erőltetett az ajkára. – Hármat? 

– Nem rajtam múlik. 

– Kevesebbet nem vagyok hajlandó kérni magától. 

-[537]-

– Egy hónapot tudok garantálni, és az se lesz teljesen jó. 

De nem lesz sok fájdalma. Arról gondoskodnunk kell. 

– Sam – szakadt föl Glendából egy mély sóhaj. – Hozd haza 

a lányokat. Jobb lesz, ha elkezdünk tervezni. 

Pontosan harminc nap múlva halt meg hirtelen a kórházban, 

a szívkoszorúér embóliájában, miközben egy új gyógyszert 

alkalmaztak rajta kísérletileg, és én máris valamiféle emberbaráti 

egyezségre gyanakodtam, de nem szóltam róla semmit. 

Yossarian, aki jól ismerte Teemert, hihetőnek tartotta ezt a lehetőséget. 

A pocakos, nagydarab, fehéredő hajú Yossarian nem olyan 

volt, amilyennek elképzeltem volna. Olyan se lett, mint amilyennek 

ő sejtette volna magát. Ügyvédnek vagy professzornak 

lehetett volna nézni. Meg voltam lepve, mikor rájöttem, hogy 

kapcsolatban áll Milo Minderbinderrel; és nem kaptam tőle 

semmiféle dicséretet a Time-nál végzett propagandamunkámért. 

Mégis egyetértettünk abban, hogy milyen csodálatos, 

hogy a szerencse és a természetes kiválasztás révén sikerült jómódban 

életben maradnunk. 

Logikusnak tűnt, hogy egy darabig mindkettőnknek tanítanunk 

kellett, aztán a magasabb fizetések és az elevenebb miliő 

kedvéért átváltottunk a hirdetésre meg a közönségkapcsolatokra, 

és mindkettőnknek az volt az ambíciónk, hogy szépirodalmat 

írjunk, valamint kiváló színdarabokat és forgatókönyveket, 

amelyek fölemelnének minket a híresek és a gazdagok elitjébe. 

– Mostanára luxusban élünk, és ezt biztonságosnak nevezzük 

– jegyezte meg futólag és töredelmesen. – És ahogy 

öregszünk, Samuel, mindig abban a veszélyben forgunk, hogy 

olyasféle ember lesz belőlünk, akiről fiatal korunkban azt 

mondtuk, hogy megvetjük. Mit képzeltél, hogy fogok mostanára 

kinézni? 

-[538]-

– A légierő kapitányának, aki még mindig a húszas éveiben 

jár, kissé őrültnek látszik, és mindig tudja, hogy mit csinál. 

– És állástalan? – válaszolta nevetve. – Nincs sok választásunk, 

igaz? 

– Egyszer Rómában bementem egy szobába – árultam el 

neki –, abba a szobába, amelyet Hódennel osztottunk meg egyik 

pihentető eltávozásunkkor, és megláttalak azon a pirospozsgás 

szobalányon, aki mindig odatette bármelyikünknek, aki megkérte 

rá, és citromszínű bugyijai voltak, mindig azokat hordta. 

– Emlékszem arra a szobalányra. Mindnyájukra emlékszem. 

Kedves lány volt. Eszedbe jut néha, és eltöprengsz rajta, 

hogy nézhet ki most? Nekem ez gond nélkül megy, folyton ezt 

csinálom. Soha nem tévedek. De visszafelé nem megy. Nem tudok 

most úgy megnézni egy nőt, hogy lássam, milyen volt fiatalon. 

Sokkal könnyebb megjósolni a jövőt, mint megjósolni a 

múltat. Neked nem? Nem beszélek túl sokat? 

– Szerintem ez az utolsó mondásod úgy hangzik, mintha 

Teemer mondta volna. – De úgy véltem továbbá, hogy azért a 

beszédében van egy szikra a régi Yossarianból, és ezt örömmel 

hallotta. 

Ő meg Lew nem vonzódtak igazán egymáshoz. Éreztem, 

hogy mind a ketten csodálkoznak, ugyan mit látok a másikban. 

Ezekben a kórházi beszélgetésekben csak egyikük lehetett a társaság 

lelke, és Lew-nak extrovertált emberként nehéz volt diadalmaskodnia, 

amikor száznyolcvan centi magas volt, de a súlya 

hetven kiló alá csökkent. Lew tapintatosan lejjebb csavarta 

magát Yossarian és olyan higgadtabb látogatói társaságában, 

mint Patrick Beach és Olivia Maxon, a társasági dáma, a nevetséges 

elragadtatásával a két tonna kaviárja iránt, de még azzal a 

virgonc szőke nővel és a csinos ápolónővel is. 

-[539]-

Esténként gyakran összejöttünk a pszichiátriai osztályon 

Teemer szobájában, és elbeszélgettünk a józan észről, a demokráciáról, 

a neodarwinizmusról meg a halhatatlanságról a többi 

páciens között, akik mind erősen be voltak gyógyszerezve, 

minden érdeklődés nélkül, közönyösen bámultak ránk, és 

mintha tehenek lennének, leesett állal vártak, amíg mi küszködve 

kerestük a végkövetkeztetéseket, és egy kicsit ez is őrült 

dolognak látszott. Yossarian számára az volt a kérdés, hogy élni 

vagy nem élni, és csöppet sem engesztelődött meg, amikor hallotta, 

hogy máris sokkal tovább élt, mint gondolta volna, talán 

akár a fajok eredete óta, és a gyerekeinek átadott DNS révén, 

genetikailag szólva, akkor is tovább fog élni, mikor már régen 

meghalt. 

– Genetikailag szólva én nem így értem a dolgot, Dennis, 

és ezt te is tudod. Ültess belém egy gént, amelyik megbénítja 

azokat, amelyek megöregítenek. Örökre olyan akarok maradni, 

amilyen most vagyok. 

Teemer társadalomképét őrült rögeszmeként hatotta át az 

a laboratóriumi felismerése, miszerint az áttételes ráksejtek genetikai 

előrehaladást jelentenek az eredeti rosszindulatú sejtekkel 

szemben, mert sokkal erőteljesebbek, ügyesebbek és pusztítóbbak. 

Ezért kénytelen volt genetikai tökéletesedésként gondolni 

rájuk, és el kellett töprengenie rajta, hogy vajon a betegek 

érdekében végzett összes orvosi beavatkozása nem bűn-e a 

természet ellen, nem jogtalan behatolás-e a biológiai élet kiegyensúlyozó 

áramlataiba, melyeket harmonikus szinkronizációban 

látott kicsírázni mindenütt, ahol élet volt. Utóvégre föl 

kellett tennie a kérdést: mi olyan nemes vagy olyan lényeges az 

emberiségben? 

– Semmink sincs, amit az evolúciónkkal tehetünk, és mindenünk 

megvan ahhoz, amit a hanyatlásunkért tehetünk. Tudom, 

hogy ez forradalminak hangzik, de figyelembe kell ven- 

-[540]-

nem ezt a lehetőséget. Neodarwinista vagyok és a tudomány 

embere. 

– Én a hulladék embere vagyok – mondta Lew, akinek addigra 

már elege lett a kórházból. – Ezzel kezdtem. 

– Nem, Lew, te egy ondósejtben kezdted, DNS-fonálként, 

amely még mindig nem tudja, hogy te ki vagy. 

– Geci! – mondta neki Lew. 

– Pontosan – mondta Teemer. – És ez minden, ami vagyunk. 

– Hogyne, Dennis, ha te szereted ezt gondolni – mondta 

Lew, akinek elege lett az efféle intellektuális vitákból is, és 

másnap hazament, hogy ott várja ki a dolgokat. 

Ami azt illeti, Yossarian meg én se voltunk annyira összeillők. 

Nem hallottam a forgatókönyveiről, és kissé sértődöttnek 

látszott, mikor csak egy mosollyal nyugtáztam a Dickens családról 

szóló darabötletét, és egyáltalán nem reagáltam arra az 

elgondolására, hogy komikus regényt szeretne írni Thomas 

Mannról meg egyik regényének arról a zeneszerzőjéről, aki fausti 

alkut kötött. 

Yossarianban azt nem szerettem, hogy néha mintha túlságosan 

különleges lénynek tartotta volna magát, és sznob volt a 

baráti körét illetőleg, méghozzá nem is kicsit. 

Amit pedig magamban nem szerettem, az az volt, hogy 

még mindig hajlamos voltam őt felsőbbséges valakinek elfogadni. 

Elképedve találkoztam látogatói közt McBride-dal, azzal 

a buszpályaudvari emberrel; egy kellemes, vidám tekintetű nővel 

jött el, akit a menyasszonyaként mutatott be. Beugrott egy 

Gaffney nevű férfi is, aki szemrehányóan csóválta a fejét a betegágyban 

fekvő Yossarianra. Kifejtette azt az elképzelését, miszerint 

ősi fausti alku jött létre Isten – vagy talán az Ördög volt 

az – és az első ember között, aki talán nő volt. 

-[541]-

– Én intelligenciát adok neked – ajánlotta a Teremtő –, és 

elegendő tudást, hogy mindent elpusztíts a Földön, de aztán élned 

is kell vele. 

– Rendben! – mondta ősünk, és ez volt a Genezisünk. 

– Hogy tetszik? – kérdezte Gaffney 

– Hadd gondolkodjak rajta – mondta Teemer. – Lehet, 

hogy ez az én egyesített elméletem kulcsa. 

– Gyere haza – mondta a felesége. 

– Megőrültél? – kiáltott fel Teemer. – Amíg el nem készültem, 

addig nem. 

McBride volt az a jó ember a KIHABUP-on aki pénzt adott 

nekem, hogy hazamehessek, miután letartóztattak. Lenyűgözve 

láttam, milyen jó barátságban van Yossariannal, és hogyan dolgoznak 

együtt azon a buszpályaudvaron rendezendő esküvőn, 

amelyre talán az elnök is elmegy a föld alatti vonatán, és amelyen 

a bíboros is ott lesz számos közreműködő más prelátus között. 

– Ha esélyed adódik rá – tervezgette ravaszul 

Yossariannal –, kérdezd meg a bíborostól, kinek a génjei voltak 

Jézusban. 

– Teemer is ezt szeretné tudni. 

El akarok menni arra a világ körüli írtra, amíg még van világ. 

Van Hawaiiban egy nő, akivel valamikor együtt dolgoztam, 

és amellett annak a barátomnak a felesége, akivel grafikákat vásárolgattam, 

mikor még diabemutatókat szerveztem a Time-nál 

a hirdetési ügynököknek. Most már régesrég valaki másnak a 

felesége. Szeretném még egyszer látni ezt a két ismerősömet. 

Yossarian azt tanácsolja, hogy ha már Ausztráliába megyek, ki 

ne hagyjam Új-Zélandot, és különösen ne a déli szigetet a magas 

hegyei és gleccserei miatt. Talán még pisztrángra is meg- 

-[542]-

próbálhatnék horgászni, gumicsizmában, amíg ott vagyok. Ez 

megint olyasmi, amit soha nem csináltam. Sydneyben megvan 

még a régi hivatali haverom meg a felesége, az öbölre néző házukban 

laknak, melynek úszómedencéje van a testgyakorláshoz, 

amit huszonkilenc éves kora óta végez, hogy erősnek tartsa 

meg felsőtestének izmait, és már elköteleztem magam, hogy 

legalább két hétig náluk maradok. A férfinak mind a két lába 

hasznavehetetlenné vált, amikor egy mexikói üzleti találkozó 

előtti megelőző antitoxinos oltás után megbénította a Guillain- 

Barré nevű betegség. Yossarian ismert egyedülálló nőket Sydneyben 

és Melbourne-ben, és felajánlotta, hogy felhívja őket, és 

bemutat nekik. Azt ajánlotta, hogy küldjek előzőleg mindegyiküknek 

hét szál vörös rózsát. Azt mondja, a piros rózsának 

mindig nagy a varázsa. Utána el akarok menni Szingapúrba, 

mert egy lány, aki valamikor a beosztottam volt, ott él most a 

férjével, aki ott egy amerikai cég jogtanácsosa, aztán pedig 

Hong-Kongba, ahol szintén vannak ismerőseim. Onnan meg 

majd elrepülök Olaszországba, de csak Rómába. Meg akarom 

próbálni megkeresni a Via Veneto tetején azokat az épületeket, 

ahol két teljes emeleten azok a lakosztályaink voltak. Azt hiszem, 

jobban élvezném Rómát, mint az utolsó alkalommal, mikor 

töltelékként elmentem egy sietve összehívott üzleti értekezletre, 

de távolrőf sem annyira, mint amikor a háború idején fiatal 

katonaként először jártam ott, farkasétvággyal faltam az 

olasz kasztot, és teli voltam azzal a fiatalos libidóval, amely 

rendkívül gyúlékony, és ugyanakkor misztikus módon és kimeríthetetlenül 

megújul. Ezután el fogok menni Angliába, ahol 

szintén ismerek pár embert, akikkel valaha együtt dolgoztam. 

Talán szégyenletesnek látszik, hogy Párizst kihagyom, de nem 

ismerek többé senkit Franciaországban. És nem hiszem, hogy 

tudnék mit kezdeni magammal, ha egyedül megyek oda. Aztán, 

hét vagy nyolc hét után, visszajövök a felhőkarcolóban Lévő 

lakásomba, abba a házba és abba az életbe, amelyben nincs 

már ott az az asszony, aki bárki másnál többet jelentett nekem. 

-[543]-

Biztonságos országokat és semleges légi járatokat választottam. 

De azért valószínűleg így is el fognak rabolni a terroristák, 

tréfálkozik Esther, aztán agyonlőnek az amerikai útlevelem 

és a zsidó származásom miatt. Esther valószínűleg feleségül 

jönne hozzám, ha rá tudnám szánni magam, hogy megkérjem a 

kezét, de csak akkor, ha biztosíthatná teljes özvegyi vagyonát. 

Esther fontoskodik, és teli van előítéletekkel. Nem jönnénk ki 

egymással. 

Yossariannak jobban megy a sora, mint nekem, mert még 

mindig nagy döntéseket kell hoznia. Legalábbis ezt mondja 

Winkler, aki ott járt a kórházi szobában, és beszámolt üzleti 

megállapodásairól Milo Minderbinderrel, az új, ultramodern 

cipőjéről – még mindig nevetnem kellett, mikor eszembe jutottak 

azok a sráckori napjaink, amikor Winkler beindította új, ultramodern, 

házhoz szállított reggeli szendvics üzletét, és maga 

írta meg ALUDJ SOKÁIG VASÁRNAP DÉLELŐTT! főcímű 

hirdetési szórólapjának a szövegét – mikor az a mutatós szőke 

nő berobbant a kórházi szobába azzal a hírrel, amelynek 

Yossarian számára megdöbbentőnek kellett lennie. Hetvenedik 

évéhez közeledve azzal a csüggesztő kilátással került szembe, 

hogy vagy újra apa lesz, vagy nem, és vagy harmadszor is 

megnősül-e, vagy nem. 

– A kurva szentségit! – buggyant fel belőle Winkler emlékezete 

szerint. 

Az ily módon megtermékenyített nő a barna hajú ápolónő 

volt. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy egy ideje már 

nagyon közel állnak egymáshoz. A nő azt akarta, hogy ha valaha 

egyáltalán gyereke lesz, tőle legyen. És ha ezt most nem tartja 

meg, akkor hamarosan mind a ketten túl öregek lesznek hozzá. 

-[544]-

– Melissa nem veszi észbe – tiltakozott Yossarian –, hogy 

mikor a gyerek megkér majd, hogy labdázzak vele, már nyolcvannégy 

éves leszek? 

– Ő nem törődik ezzel. 

– Azt akarja, hogy vegyem feleségül? 

– Természetesen. És én is. 

– Ide figyeljetek... te is, Winkler!... erről egy szót se senkinek 

– parancsolta Yossarian. – Nem akarom, hogy bárki megtudja. 

– Kinek mondanám el? – kérdezte Winkler, majd tüstént 

elmondta nekem. – Én tudom mit csinálnék – közölte abban a 

nagyképű modorban, melyet üzletemberként affektálni szeretett. 

– Mit csinálnál? 

– Nem tudom, mit csinálnék – felelte, mire mindketten újra 

elnevettük magunkat. 

Amikor ott találtam Yossariant a kórházban, és láttam 

mindazt, ami előtte áll, azzal a lelkes szőke barátnővel és az állapotos 

ápolónővel, aki azt akarta, hogy vegye feleségül, meg 

Patrick Beachcsel és a feleségével, miközben valami titkos ügy 

zajlott Beach és a szőke nő, nemkülönben Yossarian és Patrick 

Beach felesége közt, valamint McBride-dal és a menyasszonyával, 

akik szintén rendszeresen benéztek hozzá, elbeszélgetni a 

buszpályaudvarról és az oda tervezett őrült esküvőről a már 

megrendelt két tonna kaviárral – mindezek és még egyebek azt 

a bambán bűntudatos érzést keltették bennem, hogy nagyon 

sok mindent elmulasztottam, és hogy most, amikor már nincs 

meg, a puszta boldogság nem elég. 

-[545]-

31. CLAIRE 

Mikor megint elérte a gyomrát, úgy határozott, hogy föladja, 

és inkább hagyja magát meghalni. Nem tudott semmi 

rosszabbat elképzelni az émelygésnél. Azt mondta, azt el tudná 

viselni, hogy elveszíti a haját, és nevetni próbált, de a többiben 

többé nem biztos. Olyan sok minden volt most már körülötte, 

sok minden, amivel torkig lett. Émelygett a ráktól, émelygett a 

gyógymódoktól, aztán jött valami új, amit lymphomának neveztek. 

Egyszerűen nem akart tovább harcolni többé. Mindenféle 

fájdalmai voltak. Azt mondta, a legrosszabb az émelygés. 

Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy ezúttal valami megváltozott 

benne. Mihelyt hazaértünk, megint elkezdte a számtannal. 

Abba se volt hajlandó hagyni. 

– Melyik a nagyobb... nyolc százalék vagy tíz százalék? 

– Miből? – feleltem neki. – Tíz százalék. Mire számítottál, 

mit fogok mondani? 

– Hogy? Akkor melyik nehezebb, fél kiló toll vagy fél kiló 

ólom? 

– Nem vagyok én hülye, tudod. Nem kell megint az elejéről 

elkezdened. 

– Mi ér többet... fél kiló réz vagy fél kiló újságpapír? 

Az emléken mind a ketten elmosolyodtunk. 

– Most már erre is tudom a választ. 

– Igen, nagy csöcsű? No lássuk, győződjünk meg róla. 

Hány háromcentes bélyeg van egy tucatban? 

– Lew! 

-[546]-

– Oké, akkor melyik a több... nyolcvan dollár tíz százaléka 

vagy száz dollár nyolc százaléka? 

– Hadd hozzak neked valamit enni. 

– Ebben az esetben egyenlők. Képtelen vagy ezt belátni? 

– Lew, hagyjál engem békén. Legközelebb azt fogod kérdezni, 

hogy mennyi hétszer nyolc. Ötvenhat, igaz? 

– Ez csodálatos. Több hétszer nyolc, mint hatszor kilenc? 

No, bébi? Hogy viszonyulnak? 

– A Krisztus szerelmére, Lew, kérdezz tőlem olyasmiket, 

amiket tudok. Híg legyen a rántottád, vagy jól átsült, vagy forgassam 

át neked máma a tojásodat? 

Nem volt éhes. De a sajtszagra mindig elmosolyodott. Sokat 

talán nem evett belőle, de fölragyogott az arca, és ez volt az 

egyik módszer, amivel rá tudtam venni, hogy hagyja abba. 

Mintha úgy gondolta volna, hogy ha nem vagyok képes fejben 

tartani azokat a szorzótábláit, egy fillért sem tudok megtartani 

abból, amit rám hagy Nem játszottunk többé betűkirakós játékot, 

se ostáblát, se römit, se kaszinót, és képtelen volt végigülni 

egy filmet a videó mellett anélkül, hogy el ne vesztette volna az 

érdeklődését, és el ne aludt volna rajta. Szeretett leveleket kapni, 

Sammy levelei mindig feldobták. Ezért kértem meg, hagy 

rendszeresen írjon. Látogatókat nem akart. Fárasztották. Szórakoztatni 

kellett őket. És tudta, hogy őket is beteggé teszi. Emil 

eljött hozzánk, és kezelte bármi más baját, valahányszor úgy 

éreztük, hogy szükség van rá, kivéve, mikor elment golfozni. 

Erről a mi családi orvosunk most már szinte semmiért nem 

mondott le, még saját családja kedvéért sem. Egyszer tényleg 

beolvastam neki. De ő is fáradt. Addigra már mindnyájan torkig 

lettünk Teemerrel, és azt hiszem, Teemer is lemondott rólunk. 

Az az őrülési história csak csel. Egyszerűen ki nem állhatja 

többé a betegeit; ezt nagyjából meg is mondta Lew-nak. Azt 

-[547]-

hiszi, azért megyünk hozzá, hogy őt kárhoztassuk mindenért. 

Így hát elhatároztuk, hogy az otthonunk közelében lévő kórházat 

használjuk, mivel Teemer képtelen többé valami újat kigondolni. 

Lew oda fekszik be, valahányszor be kell mennie, és hazajön, 

mikor ahhoz van kedve. Mindig inkább otthon érezte 

magát a saját házunkban, de nem akarta, hogy ott jöjjön el a 

vég. Én meg tudtam, hogy miért. Nem akarta ezt a külön nyomorúságot 

a nyakamba zúdítani. Így aztán, mikor tudta, hogy 

eljött az ideje, visszament a kórházba. Az ápolónők még mindig 

megőrültek érte, a fiatalok is, az öreg, férjes asszonyok is. Velük 

még mindig rá tudott találni a viccelődő hangulatára. Talán 

senki nem fogja elhinni – ő elhitte, mert mindig a tudomására 

hoztam, valahányszor dühös voltam miatta –, de mindig büszke 

voltam rá, hogy a nők olyan vonzónak találják, bár jócskán 

be tudtam gurulni, mikor a klubban egyes feleségek túlságosan 

nyíltan rászálltak, láttam, hogyan csábítgatja őket, és töprengeni 

kezdtem, hol lesz ennek vége. Ilyenkor azt csináltam, hogy 

fogtam magam, és megvettem magamnak a legdrágább ruhát, 

amit csak találtam, aztán meghívtam mindet egy nagy estélyre, 

csak hogy lássák, hogy még mindig én vagyok a ház úrnője. Ha 

üdülni mentünk, mindig élveztem, hogy milyen vicces modorban 

tud szóba elegyedni olyan házaspárokkal, akikről úgy gondoltuk, 

hogy szívesen lófrálnánk együtt velük. De ezúttal valami 

tényleg megváltozott benne, és az őrületbe tudott hajszolni 

a számtanleckéivel. Haragudott, amiért nem tudtam úgy megtanulni 

a dolgokat, ahogy ő szerette volna – nem mindennapi 

látvány volt, ahogy megváltozott az arca, mikor fortyogni kezdett 

benne a düh, és oldalt az állán ketyegni kezdett az az ideg, 

mint valami időzített bomba, és aztán én is dühbe gurultam. 

– Azt hiszem, készülődik a halálra, mama – mondta Linda 

lányom, mikor azt mondtam, ezt már nem tudom többé elviselni. 

Michael is ott volt, és ő is egyetértett vele. – Ezért van az a 

sok számolgatás meg az a sok duma a bankügyekről. 

-[548]-

Ezt én nem vettem észre, pedig én mindig úgy tudtam olvasni 

benne, mint valami könyvből. Ó, nem, mondtam nekik, 

Lew soha nem adná föl a harcot. De föladta, és ezt nem is tagadta. 

– Szeretnéd tudni, Linda mit gondol? – mondtam neki tapogatózva. 

– Azt mondja, szerinte elhatároztad magadat, és 

most készülődsz a halálra. Azt mondtam neki, hogy megőrült. 

Az emberek ilyet egyszerűen nem határoznak el, normális emberek 

nem, és te sem. Te lennél az utolsó, aki ilyesmit csinálna. 

– Ó, bébi, ez az én jó kislányom – mondta megkönnyebbülten, 

és egy pillanatra boldognak látszott. Azt hiszem, el is 

mosolyodott. – Claire, én már belefáradtam, hogy harcoljak ellene 

– mondta ki kereken, és utána, esküszöm, azt hittem, tüstént 

el fogja sírni magát. – Mi értelme van? – Emlékszem a kék 

szemére, hogy milyen fakó volt, és emlékszem, ahogy hirtelen 

bepárásodott. Sose hagyta el magát, olyankor nem, amikor vele 

voltam és láttam volna, de most lefogadom, hogy elhagyta, legalábbis 

egy kicsit, amikor senki nem látta, talán jobban is, mint 

egy kicsit, talán egész idő alatt. Nekem ezt mondta: – Sok-sok 

éve tart már, Claire, igaz? Majdnem megértem a hetvenet, nem? 

Ez még Teemer szerint is igazán jó. Nem bírom elviselni ezt a 

sok émelygést, mostanában mindig gyöngének érzem magam. 

Sammy szívesen hallaná, hogy azt mondom, émelygés, ahelyett 

hogy émelyedem, de hát mit tud ő erről? Nem is volt olyan régen, 

mikor elkaptam azt a fickót, aki ellopott egy pénztárcát, és 

fölemeltem a kocsi tetejére. Mit tudnék most kezdeni vele? Nem 

tudom elviselni, hogy ilyen girhesnek látszom. Ezért akarok 

olyan gyakran visszamenni a kórházba. Nem tudom elviselni, 

hogy ilyennek lássatok, te meg a gyerekek is. 

– Lew, ne beszélj így velem. 

– Claire, most jól figyelj. Mindig tarts sok készpénzt a 

széfben, arra az esetre, ha nagyon gyorsan kell csinálnod vala- 

-[549]-

mit. Bőven fogsz találni, kettőben is. Mikor én már nem leszek, 

le fogják pecsételni a széfeket, ezért bérelj most egypárat a saját 

nevedre, két különböző helyen, és tegyél át némi pénzt beléjük. 

Tudod, hogy mindig szeretek előre tervezni. Adjál a gyerekeknek 

egy sorozat kulcsot, hogy legyen náluk, de ne mondd meg 

nekik, hol vannak, amíg el nem jön az ideje. Tudják ezt majd 

meg az ügyvédektől, és ne hagyd, hogy az ügyvédek mindenről 

tudjanak. Soha ne bízz egy ügyvédben. Ezért van nekem mindig 

kettő. Mikor ők ketten elkezdenek megbízni egymásban, 

akkor szabadulj meg mind a kettőtől. Van egy nagy tengerparti 

telkünk az egyik szigeten, amiről soha nem szóltam neked, 

most már az egész a te neveden van, és van egy másik jókora 

darab földünk Kaliforniában, amiről szintén nem tudsz. Ezt tüstént 

add el, hogy kisegítsen az örökösödési adóval. Ebben az 

ügyben megbízhatsz az ottani társunkban. Megbízhatsz Sammy 

Singerben is, olyan dolgokban, mint a tanácsai, mikor nem vagy 

biztos a gyerekek felől. És Marvin Winklerben is. De tartsd meg 

a bérházat, ha tudod. Eszedbe ne jusson, hogy valamikor miket 

mondtunk a háziurakról. Már pusztán a mosógépekbe dobált 

pénz miatt is érdemes megtartani. 

– Ennyit én is tudok, Lew. Ezt előbb láttam, mint te. 

– Persze. De ha tényleg olyan okos vagy, akkor ezt mondd 

meg nekem, Claire. Ha van egymillió dollárod hatszázalékos 

adómentes kötvényekbe fektetve, mennyi jövedelmed lesz belőle? 

– Évente? 

– Ez az éri jó kislányom. Helyén van a fejed. 

– Koronás fogakkal. Meg egy kis arcfölvarrással. 

– Akkor miért nem tudod megtanulni a számokat? 

– Évi hatvanezer dollár, ami után nem kell adót fizetni. 

-[550]-

– Óriási, drágaságom. És ez a szépsége annak, mikor valaki 

igazán gazdag. Ha egy Rockefellernek vagy valaki másnak 

százmilliója van ugyanezekben a kötvényekben, akkor kap... 

– Hatszázezret? Az már jókora kazal! 

– Nem, sokkal nagyobb kazal! Hatmilliót kap évente kamatként, 

és nem csinál érte semmit, nem fizet adót, és ez jobb, 

mint amit te vagy én valaha csinálunk. Hát nem csodálatos a 

bankszakma? No akkor, ha az adómentes egymillió helyett csak 

kilencszázezred van, ugyanazzal a hat százalékkal befektetve... 

– Ó, Lew, az isten szerelmére, adjál egy kis pihenőt! 

– Gondolkodj. Számold ki. 

– Ez megint újra a hatszor kilenc, nem? 

– De igen, helyes, ez az egyetlen különbség. Akkor menynyi 

pénzt fogsz kapni hatszor kilencnél? 

– A gyerekek majd tudni fogják. 

– Felejtsd el a gyerekeket! Nem akarom, hogy rájuk kelljen 

támaszkodnod, és nem akarom, hogy nekik rád kelljen támaszkodniuk. 

Az emberek megváltoznak, az emberek megőrülnek. 

Nézd meg Teemert! Gondolj arra a sok hűhóra és viaskodásra 

Glenda meg a nővére közt, a miatt a tanyaház miatt, mikor az 

anyja meghalt. Emlékszel, mi történt apámmal meg azzal a tízezer 

dollárral, amit kölcsönkaptam tőle, és láttad, mi történt az 

anyám fejével, mielőtt még egyáltalán megöregedett volna. 

Mikor az apja kölcsönadta neki a tízezer dollárt, hogy belevághasson 

a használtvízvezeték-szerelvényes üzletükbe, amiből 

aztán a fatelepük is lett, a pénz, amit adott, készpénz volt, és 

senki nem tudta közülünk, honnan van, és hol tartotta, mielőtt 

megszabta a feltételeket és megíratta a papírokat, mindent hivatalosan 

és jogszerűen, úgy, hogy ha vele előbb történne valami, 

-[551]-

Minnie-re és a többiekre szálljon. Papíroknak kellett lenniük róla, 

és kamatot kellett rá fizetnünk. 

Az öregember, az öreg Morris, aki soha életében nem félt 

senkitől, félt attól, hogy öregkorára szegény lesz, pedig akkor 

már elmúlt nyolcvanéves. 

Istenem, úgy emlékszem arra a hulladéküzletre, mintha 

csak tegnap lett volna. Kicsi volt, apró helyiség, körülbelül 

olyan széles, mint egy teherautó-garázs, körülbelül akkora, 

mint az a vendéglő a városban, ahol Sam Singer meg én ebédeltünk, 

de a teherautó mindig odakinn parkolt, mert mindig 

olyan sok volt az ócskavas meg a papírhulladék, odabenn is, 

meg kinn, hátul is. Nagy fémhalmazok, osztályozva, sárgaréz, 

vas meg vörösréz, és egy hatalmas mérleg, akkora, hogy rá lehessen 

pakolni egy bála újságpapírt. És az a sok kosz, piszok! A 

tiszta újságpapírt Coney Island házaiból hordták be a házfelügyelők 

a pincéikből, akik némi pénzért összegyűjtötték, aztán 

ezt odakinn hatalmas bálákba rakták. A belsejükben akármi lehetett. 

A nap végén mindnyájan – Lew, az apja, a fivérei, a sógorai, 

még Füstös Rubin és az a fekete fickó is – lesikálták a testüket 

meg a körmüket hideg vízzel a slagnál, egy nagy, ipari 

súrolókefével és lúgos szappannal. Én meg ott vártam, kiöltözve, 

készen, hogy elmehessek vele valahova randevúzni. 

Egytől félt, a patkányoktól, nemcsak maguktól a patkányoktól, 

de még a gondolatuktól is, a seregben is, amikor odaát 

volt a tengerentúlon, aztán meg a hadifogolytáborban. Azt 

mondta, a drezdai vágóhídon minden nagyon tiszta volt. 

Mindez, ezek az emberek és az egész munka annyira idegenek 

voltak nekem, amilyennek az izraelieket fogom találni, 

ha veszek ott egy házat, és elkezdek ott élni. Lew-nak tetszett 

volna az ötlet, hogy Izraelben éljek, bár sose tudtam rávenni, 

hogy elmenjünk oda – szinte soha nem tudtam rávenni, hogy 

bárhova elutazzunk külföldre, ahol nem tudta a nyelvet, és nem 

-[552]-

tudták, hogy ő kicsoda. Izrael azt hiszem körülbelül a legtávolabbi 

része a világnak, melyet csak találhatok, ahol élni tudnék 

és talán élvezhetném egyes emlékeimet, miközben megpróbálnék 

valami újfajta élményt átélni az ősi tudás helyén, olyan emberek 

közt, akiknek a moráljában valamiféle remény és jelentés 

van. Ezt ki akarom élvezni. 

Engem is zsidónak neveltek, de az én kis családom háza, 

az állam északi részén, egyáltalán nem volt zsidó otthon. Apám 

könyvelő volt, aztán ő is bukméker lett, mint Marvin apja, és 

maga is sokat fogadott, de mindig öltönyt, fehér inget és nyakkendőt 

viselt, és szerette azokat a panamakalapokat és csicsás 

fekete-fehér cipőket, amilyeneket akkoriban hordtak, emlékszem, 

nagy, perforált lyukak voltak rajtuk. Lew nagy és hangos, 

keményen dolgozó családja zavarba ejtett a jiddis és brooklyni 

akcentusával, de ugyanakkor vonzott is. Mint ahogy az egész 

nyílt, harsány, könnyed Coney Island-i fiúbanda is. Ismeretlenként 

találkoztam vele egy kettős randevún az unokabátyámmal, 

aki ott lakott, és valaki mással kellett volna megismerkednem, 

de mihelyt Lew kikezdett velem, és tudtomra adta, hogy szeretné 

folytatni, többé soha sehol nem találkoztam senkivel, akinek 

esélye lett volna mellette. Egyszerűen a megfelelő típus voltunk 

egymás számára. Soha nem hoztuk elő a témát, de úgy sejtettem, 

szeretnék majd újra férjhez menni, akár tetszik neki ez 

az ötlet, akár nem, és azt hiszem, meg is teszem. Fiatalon házasodtunk 

össze, mindig is férjnél voltam, és nem tudom, meg 

tudnám-e valaha is szokni, hogy egyedül éljek, de ugyan hol találok 

valaha valakit, aki be tudná tölteni az ő helyét? 

– Rám ne számíts – mondta Sammy, amikor mindezt a 

nyakába öntöttem. 

– Ezt nekem mondanod se kellett – csattantam fel. Megvan 

ez a szokásom: gorombábban hangzott, mint ahogy akartam. – 

-[553]-

Sam, nem akarlak megsérteni, de soha nem tudnám veled 

megosztani a hálószobámat. 

– Ezt én se gondoltam – mondta Sam, az ő lágy mosolyával, 

én meg örültem, hogy nem sértettem meg az érzéseit. – 

Nehéz lehet őt pótolni. 

– Azt hiszed, nem tudom? De ő irigyelt téged, nagyon irigyelt, 

a városi életedért. Vagy azért, amit az életednek gondolt. 

Még aztán is, hogy feleségül vetted Glendát, azt képzelte rólad, 

hogy minden éjjel fenékig üríted a poharat, és szórakozol azzal 

a sok parádés csajjal az irodából, meg a többiekkel, akikkel folyton 

találkozol a hirdetési szakmában. 

Sam nagyon elégedettnek látszott. – Sose csináltam – 

mondta, és úgy látszott, büszke is rá, meg szégyelli is. – Miután 

elvettem Glendát, egyetlenegyszer sem. Soha nem is vágytam 

rá, amíg élt. És figyelj, Claire, te is tudod, hogy Glenda még jó 

pár évig ott volt velem az irodában. Hogy gondolhatta hát, 

hogy ezt meg tudnám úszni? Mit gondolsz, hol fogsz találni valakit, 

Claire? Lehet, hogy nem is tudod, de nagyon magas a 

mércéd. 

Nem volt semmi jó ötletem. Még mindig az enyém volt 

annak az olaszországi művészeti iskolának a legnagyobb része, 

amit Lew vett nekem születésnapi ajándékul. Hány más nő kapott 

valaha ilyen születésnapi ajándékot? De egészbe véve nem 

bízom az olasz férfiakban, és nem tartom a művészeket másnak, 

csak művészeknek. Nem bízom az izraeli férfiakban sem, 

de azok legalább egyenesen kijönnek a farbával, és tudtára adják 

az ember lányának, hogy a testét akarják, egy éjszakára vagy 

egy félórára, és a pénzét is szeretnék. Mostanára túlnőttem a 

Coney Island-i férfiakon. Különben is mind eltűntek. Hazudnom 

kell a koromat illetőleg, de meddig tudom még megúszni 

ezt a hazugságot? 

-[554]-

n? 

– Sam, emlékszel a hulladéküzletre a McDonald Avenue- 

Az üzletre emlékezett, de a családból csak egyesekre, mivel 

nem voltak valami barátságos kívülállók, még egymással se 

mindig. Mindig legalább néhány család élt egymás mellett a 

szűk kis lakásokban, abban a kis bérházban, amelyet Morris 

megvett. Mindig szerették egymást – Phil, Lew sógora mindent 

megtett, hogy tüskét szúrjon mindenki fenekébe, még a republikánusokra 

is szavazott, olyanokra, mint Dewey, Eisenhower 

és Nixon – de olyan lojálisak voltak egymás védelmében, mint 

senki más, a vők iránt és később énirántam is, mihelyt elelmentem 

időnként hozzájuk vacsorára, aztán elkezdtem náluk 

aludni Lew valamelyik húgának a szobájában, még mielőtt öszszeházasodtunk. 

Csak az Isten irgalmazhatott volna bárkinek, 

aki megsértette volna az érzelmeimet, vagy valami udvariatlanságot 

mondott volna nekem, még akkor is, ha nem volt igazam. 

Kivéve talán Sammyt meg Marvint a szurkálódásaikkal, később 

meg egypár másik okostónit, akik szellemeskedtek Lew-nak a 

telt kebleimről. Nem örültem, mikor hallottam tőle, hogy ugratják 

a mellem miatt amit nagy csöcsnek tituláltak, de nem tudtam 

eldönteni, hogy ez valójában nem bók-e, mint azt a ravasz 

Sammy Singer állította. Az öreg nagyon megszeretett, és oltalmazni 

kezdett, mert az én apám meghalt. Árvának tekintett – 

Louie, ide figyelj, figyelj jól – mondta neki, még olyankor is, 

amikor én is ott voltam. – Vagy vedd feleségül, vagy hagyd békén. 

– Nem akarta, hogy Lew nálunk aludjon, még olyankor 

sem, amikor anyám otthon volt. – Lehet, hogy az anyja nem lát, 

de én igen. 

És Lew hallgatott rá. Szót fogadott, amíg össze nem házasodtunk, 

de akkor tüstént nekiláttunk, és szinte soha nem hagytuk 

abba, még a kórházakban sem, majdnem egészen az utolsó 

alkalomig. Lew nagy kujon volt, és imádott flörtölni, de szigorú 

és prűd volt, amikor a családjáról volt szó. Soha nem érezte 

-[555]-

magát kényelmesen a lányokkal, és nem bocsátotta meg nekik a 

bikinijeiket, a kurta sortjaikat és az iskoláskori viszonyaikat. 

Ami azt illeti, ezek nekem se tetszettek. És nem szerettem a 

csúnya beszédüket. Rosszabb volt, mint ahogy a fiúk beszéltek, 

és mintha eszükbe se jutott volna, hogy trágárak. De ezt nem 

adhattam a tudtukra, mert nem akartam, hogy olyan ómódinak 

tartsanak, mint az apjukat, de közben azért megpróbáltam kicsit 

észre téríteni őket. Így fogtam meg végül Fort Dixben Lew-t 

is, mikor azt a szegény német ápolót nyaggatta, akit „Herman, a 

germánnak” neveztünk, és megpróbáltam abbahagyatni vele. 

Végül azzal állítottam le, hogy azt mondtam, levetkőzöm és 

meglovagolom a sérvvel operált testét, ott, a vigyázzban álló 

Herman, a germán szeme láttára. Humortalanul és nevetés nélkül 

végül megengedte Hermannak, hogy távozzon. És mindezt 

azután, hogy Herman majd félórája ácsorgott ott, felmondva a 

múltját. Mikor németekről van szó, volt benne valami valódi 

gonosz vonás, és esküszöm, gyakorlatilag könyörögnöm kellett 

neki, hogy abbahagyja. De ez volt az, amivel végül elkaptam, 

mert Lew látott már engem levetkőzve, de más fiú soha, és akkor 

még szűz voltam. 1945-ben házasodtunk össze, nem sokkal 

azután, hogy hazakerült a hadifogolytáborból, és átesett a 

sérvműtéten. És ez mind azután volt, hogy három évig küldözgettem 

neki a csomagokat, a kóser szalámit, a halkonzerveket 

meg az olyan tartós élelmiszereket, amelyeket szeretett, de még 

rúzsokat és nejlonharisnyákat is küldtem a szegény lányoknak, 

akikkel, mint mondta, összefutott a tengerentúlon. Okosabb 

voltam annál, semhogy féltékenykedjek. Különben is a legtöbb 

csomag sose jutott el hozzá, miután fogságba esett, egy se. 

Atyaisten, hogy dolgoztak abban a hulladéküzletben, hülyére 

dolgozták magukat azokkal a vékony acél bálázószalagjaikkal, 

melyek néha elpattantak, és fene veszélyesek voltak. 

Az öreg olyan erős volt, mint három más együttvéve, és elvárta 

a fiaitól meg a vejeitől, hogy ők is olyan erősek legyenek, azért 

-[556]-

aztán mindig halogatták, hogy modern bálázófelszereléseket 

vegyenek az ócska újságpapírhoz. Bálázókampóik és fogóik 

voltak a bálázószalagok megcsavarásához, és voltak csővágóik 

az ócska vízvezetékcsövekhez, amelyeket szereztek, de mindenekfölött 

ott volt a két kezük. És a széles válluk. És ott volt Lew, 

még szinte kölyök, tudják, derékig nekivetkőzve, jobb kezében 

a bálázóhoroggal biztatóan kacsintott rám, amíg én segítettem a 

papírmunkában, vagy vártam, hogy befejezze, és elmehessünk 

valahová. Egy komisz döfés a bálába a horoggal – aztán megrándult 

a karja, térdből segített meglendíteni –, és a bála fölemelkedett 

és átbillent egyenesen az alatta fekvő bála tetejére, 

és mind a kettő remegett, ami mindig a szexre emlékeztetett. 

Morris ismerte a pénz értékét, és nem akarta pocsékolni. 

Mielőtt kölcsönadta nekünk a tízezret, amelyre az induláshoz 

szükségünk volt, eljött és megvizsgálta az épületet, amelyet ki 

akartunk bérelni. Az a bontásra ítélt egérfogó-gyár teli volt 

egérrel, szegény Lew, és havi hetvenöt dollár volt a bére, az volt 

a költségvetésünk. Kölcsönadta nekünk a pénzt – tudtuk, hogy 

oda fogja adni –, de tízszázalékos kamatra, mikor a bankok négyet 

számítottak fel. De vállalta a kockázatot, mikor a bankok 

hallani se akartak rólunk, a pénz pedig, amit öregkorára akart, 

nekünk, többieknek is kéznél volt, mikor szükségünk volt rá. 

Shylock kevesebbet kért, viccelődtünk vele, de az öregfiú egyre 

csak aggódott az öregkorát biztosító pénz miatt. Még miután a 

gutaütése után fölkelt az ágyból, akkor is kivitette magát a hulladéküzletbe, 

hogy dolgozzon annyit, amennyit bír. 

Lew volt a hatodik gyerek, nyolc klapec közül a második 

fiú, de mikor én megismerkedtem vele, már ő hozta a döntéseket. 

A háború után Morris úgy számított, hogy Lew továbbra is 

nála dolgozik majd, és egy szép napon talán átveszi a helyét, 

gondoskodik a házról és mindenkiről a családban. Én bolond, 

azt hittem, azt szeretném, ha a seregben maradna, de erről abszolúte 

szó se lehetett. Volt pár ezer dollárja, amit megtakarított 

-[557]-

az őrmesteri zsoldjából, a legnagyobb része bankban – az egész 

időt kifizették neki, amíg hadifogságban volt –, és az a pénz, 

amit kártyanyereségéből hazaküldött. Az apja emelést ajánlott 

neki, hogy ott tartsa – a háború előtti olyan heti harminc dollár 

helyett heti hatvanötöt ajánlott. Lew ezen csak nevetett, olyan 

kedvesen, ahogy csak tudott. 

– Ide figyelj, Morris, figyelj jól, mert én jobb ajánlatot teszek 

neked. Kapsz tőlem egy évet ingyen, és utána én határozom 

meg a fizetésemet. És én fogom eldönteni, hol, mikor és 

hogyan dolgozom. 

– El van fogadva! – mondta Morris, és puhán összecsattintotta 

a protézisét. Akkoriban minden öregnek műfogsora volt. 

Természetesen Lew-nak mindig volt külön készpénz a 

zsebében, hogy alkudozhasson a házmesterekkel meg az ócskavasgyűjtőkkel. 

Néha épen ki lehetett hozni egy gőzkazánt valamelyik 

bérházhól, aztán valahogy megjavították, aztán jó állapotban 

levő használt kazánként eladták egy másik háziúrnak. 

A hiányok sok ilyen lehetőséget hoztak, jöttek a konyhai mosogatók, 

a csövek, a radiátorok és vécécsészék, minden, ami csak 

egy házban kell. A hulladékgyűjtők nem gondolkodtak olyan 

messzire előre, mint mi. A házmesterek – Lew mindig miszternek 

és gondnoknak vagy házfelügyelőnek szólította őket, amikor 

ellátogatott hozzájuk, hogy elintézzen valamit – mindig 

örültek, ha szert tehettek egy kis mellékesre. Sok ilyen holmi 

volt mindenfelé, innen vettük az ötletet, hogy beindítunk egy 

üzletet, és használt épületszerelvényeket árulunk valahol a városon 

kívül, ahol nem volt elég belőlük. Azt hiszem, először 

bennem született meg az ötlet. Olyan idők jártak, amikor kockáztatni 

kellett. Leginkább csak humorérzékre és erős önbizalomra 

volt szükségünk, és akkoriban ezek bőven voltak mindkettőnkben. 

-[558]-

Megint sokat kell nevetnem, mikor visszagondolok rá. 

Mind a ketten olyan keveset tudtunk, és sok mindent én jobban 

tudtam, mint ő. Én tudtam, milyen az ólomkristály, Lew meg 

sose hallott róla. De miután szóba hoztam, hogy ólomkristályt 

akarok, gondoskodott róla, hogy legyen az első lakásunkban. 

Egy Rocky nevű fickótól szerezte, egy olasz vándorárustól, afféle 

„van valamire szüksége?” vállalkozótól, akivel összebarátkozott 

valahol. Mindig ki volt öltözve, még mikor a hulladékboltba 

nézett be, akkor is mintha a divatlapból lépett volna ki, és 

brillantinozta a haját. Az első kocsinkat is Rocky szerezte, egy 

használt kocsit. Rocky: – Mire van szükséged? – Lew: Egy kocsira. 

– Rocky: – Milyen márka legyen? – Lew: – Egy Chevy. 

Kék. Az asszony akvamarint akar. – Rocky: – Mikor? – Lew: – 

Idén márciusban. – Márciusban ott volt. Ez 1947-ben történt, és 

a kocsi 45-ös volt. Ott volt az ólomkristály is, melyről Rocky se 

hallott soha, és még mindig előttem van a szégyenlős tekintete, 

meg ahogy vakargatta a fejét, ujjaival hátralökve dús, hullámos 

haját. De semmi más jelét nem adta, hogy nem ismeri a terméket. 

Ki ismerte akkoriban? De a következő héten kis rekeszekre 

osztott kartondobozokban – minden egyes darab barnás selyempapírba 

göngyölve – megjött a két Woolworth feliratú 

csomag. Nem számolt föl érte semmit. Nászajándék. Rockytól... 

Huhuu! Még mindig van belőle néhány, megtartottam őket. És 

mostanára majd ötven év mált el és megint Huhuu!, mert Rocky 

előbukkant a semmiből, és kiderült, hogy ő az a társtulajdonos 

abban a kaliforniai földdarabban, akiről Lew azt mondta, megbízhatok 

benne. Az évek során végig kapcsolatban álltak, és 

Lew soha még csak azt se mondta, hogy buuu! 

– Miért nem meséltél róla soha? – kellett megkérdeznem. 

– Börtönben volt – mondta Lew. 

Kötnek emberek még ilyen erős barátságokat? Lew éhes 

volt, mindig éhes volt, teli volt ambíciókkal, és mindig vala- 

-[559]-

hogy idegen volt abban a világban, amelyet maga körül látott, 

és amelynek része akart lenni, bele akart kerülni és birtokolni 

akarta. Mehetett volna ő is főiskolára, és végezhette volna el 

olyan jól, mint bárki más, mert gyorsan tanult, de nem akarta 

rászánni az időt. Az anyja is szeretett engem – mindnyájan szerettek 

–, mert én voltam az egyetlen, aki díszesen becsomagolta 

és felszalagozta az ajándékait. Leültem mellé, és nem sajnáltam 

tőle az időt, pedig nemigen tudtunk sokat beszélgetni egymással. 

Én nem nagyon értettem a jiddist, ő meg csak jiddisül tudati, 

és hamarosan beállt nála az, amit az orvosok akkor agyérelmeszesedésnek 

neveztek, és valószínűleg Alzheimer-kór volt, 

és akkor már alig tudott bárkivel értelmesen beszélni. Úgy tűnik, 

manapság mindnyájan Alzheimer-kórt kapunk, ha nem halunk 

meg már előbb rákban. Ott volt Glenda, ott volt Lew. 

– Az én apám is – mondta Sam. – És ne feledkezzünk meg 

a gutaütésről. 

– Nem feledkezem meg. Az anyámnak is volt. 

– Végül az enyémnek is – mondta Sam. 

Azért csak elüldögéltem Lew anyjával. Az volt a trükköm, 

hogy mindig igennel válaszoltam neki. Néha-néha nemre lett 

volna szükség, olyankor rázta a fejét és motyogott valamit, és 

tudtam, hogy most rosszat mondtam, és mikor ez se használt, 

és még mindig nem értettem, mosolyogtam, és azt mondtam: – 

Talán. 

Lew gyorsan tanult, és mikor előrukkolt a nagy olajtársaságnál 

a fűtőolajmérő tervével, belátta, hogy vannak emberek, 

akikkel nem tud ötről hatra jutni, és vannak helyek, ahová nem 

tud bejutni, és elég okos volt hozzá, hogy megmaradjon a határainkon 

belül. Soha meg se próbált a gojok golfklubjába belépni, 

még akkor sem, mikor már elég barátunk volt ahhoz, hogy valószínűleg 

fölvegyék. Jobban élvezte, mikor a saját vendégeinkként 

meghívhatta őket. Mind a ketten gyorsan tanultunk, és 

-[560]-

mikor lett pénzünk két kocsira, akkor két autónk volt. És mikor 

divatba jöttek a külföldi kocsik, és jobbak voltak, mint a mieink, 

akkor azokból is kettő volt. 

Lew-nak nem kellett semmiféle műszál, semmiféle utánzat, 

soha. Csak méretre készült pamutingek, ha a pamut nem 

Egyiptomból származott. Egyiptomtól is lüktetni kezdett az ere 

az Izrael elleni háborúk után. Méretre csináltatott öltönyök egy 

Sills nevű szabóságtól, még mielőtt bárki tudta volna, hogy 

John Kennedy is ott csináltatja az öltönyeit. És ami a legfontosabb: 

a manikűr! Soha nem unt rá a manikűrözésre. 

Biztos vagyok benne, hogy ez a piszok miatt volt, először 

a hulladéküzletben, aztán a hadifogolytáborban. Manikűrözéssel 

töltötte el az időt a végén, mikor már tévét se tudott nézni 

többé. Meg is pedikűröztem, ő meg csak hátradőlt az ágyán, és 

vigyorgott. Sokat csináltuk ezt, miután összeházasodtunk; valami 

sajátos kapcsolatot jelentett ez köztünk. A kórházban 

megmondtam a nővéreknek, hogy hozzák rendbe a körmeit, 

mikor azt akarják, hogy jól érezze magát, és meg is tették, még a 

főnővér is. 

– Nevetve halt meg, tudod – mondtam Samnek. 

– Tényleg? 

– Így igaz. Legalábbis ezt mondták nekem. – Céltudatosan 

mondtam így, és Sammy nagyon meglepődött. – Rajtad nevetett, 

mikor meghalt. 

– Miért? 

– A leveled miatt – mondtam, és nevettem egy kicsit. – 

Úgy örülök, hogy azt a hosszú levelet küldted nekünk az utazásodról. 

– Te kértél meg rá. 

-[561]-

Örülök, hogy megtettem. Részletekben olvastam föl neki, 

mikor megjött, és mind a ketten sokat nevettünk rajta. Aztán 

Lew újra elolvasta, egyedül. Magával vitte a kórházba, mikor 

már tudta, hogy utoljára fekszik be, és hangosan felolvasgatta a 

nővéreknek. Éjjel néha megkérte az éjszakás nővért, hogy olvasson 

föl neki. A nővérek imádták itt, esküszöm, nem úgy, 

mint azok a félnótás, sznob ápolónők New Yorkban. Lew mindig 

kérdezősködött az életükről, azt mondta nekik, hogy remekül 

néznek ki, a férjes és gyerekes asszonyoknak meg az öregeknek 

is. Tudta, hogyan vidítsa fel őket, és a megfelelő dolgokat 

mondta nekik, mikor problémáik voltak. – Mary, mondja 

meg a férjének, hogy jobb lesz, ha vigyáz, mert mihelyt egy kicsit 

jobban leszek, maga elkezd majd találkozgatni velem munka 

után meg a szabadnapjain, és jobb lesz, ha megtanul vacsorát 

főzni magának. És reggelit is, mert reggel maga nem mindig 

lesz ott, mikor fölébred. – Agnes, tudja, mit csinálunk? Holnap 

kimegyek innen. Maga eljön értem ötre a Hondájával, elmegyünk, 

iszunk egy kortyot, és megvacsorázunk a Hegyi Motelban. 

Hozzon magával elég holmit, hátha egész éjszakára ott 

akar maradni. 

– Agnes, ne nevessen – mondtam én is, hiszen ott ültem. – 

Lew komolyan gondolja. Láttam őt már azelőtt is ráhajtani valakire, 

és mindig eléri, amit akar. Én is így jöttem össze vele. – 

Igazán szép, teljes utazás volt, amit Sam felvázolt nekünk a levelében. 

– Új-Zéland, Ausztrália; Szingapúr... – dicsértem meg. – És 

közben Hawaii, Fidzsi, Bali és Tahiti? Komolyan gondolod 

mindezt? 

– A legnagyobb részét. Fidzsit, Balit és Tahitit nem. Ezeket 

a ti kedvetekért vettem bele. 

– Hát, ez beütött. Nagyon élvezte, mikor elképzelt téged 

ezeken a helyeken. „Szegény Sammy”, mondta az éjszakás nő- 

-[562]-

vérnek, amikor az utolsó éjszaka újra fölolvasta neki a leveledet. 

Aznap éjjel halt meg, tudod, nekem reggel telefonálták 

meg, és jószerivel ezek voltak az utolsó szavai, Sam. „Pont mikor 

a legnagyobb szüksége lenne rám, akkor kell kórházban feküdnöm. 

Szegény feje nélkülünk megy világ körüli útra, és még 

mindig nem tanulta meg, hogy kell egy csajt fölcsípni.” 

-[563]-

Tizenegyedik könyv 

-[564]-

32. AZ ESKÜVŐ 

A közel 20 mázsa legjobb minőségű kaviárt automata gépek 

osztották négydekás adagokra a tizenkétezer-ötszáz pirított 

zsúrszendvicsen, amelyek az import pezsgők áradatával együtt 

már készen álltak, hogy az ezerkétszáz pincér szétoszthassa 

őket Regina és Milo Minderbinder, illetve Olivia és Christopher 

Maxon háromezer-ötszáz közeli barátja, valamint a menyaszszony 

és a vőlegény maroknyi ismerőse között. A fölösleget 

előre megfontolt szándékkal a médiumok figyelmének felkeltésére 

tervezték, egy részét pedig félretették a személyzetnek. A 

maradékot még aznap éjjel hűtőkocsik szállították a távoli külvárosokba 

és New Jerseybe, ahol a hajléktalanokat és a buszpályaudvar 

más lakóit aznapra és aznap éjszakára összeterelték és 

koncentrálták. Az így kitelepített mocskos koldusok, prostituáltak 

és kábszerárusok helyébe őket megjelenítő képzett színészeket 

szerződtettek, akiknek az alakítását hitelesebbnek és elviselhetőbbnek 

ítélték, mint az eredetieket, akiket megszemélyesítettek. 

A kaviár nyolcvan formatervezett, egyenként huszonöt kilós 

tartályban érkezett a Milo Minderbinder Vállalkozások&Társulások 

Kereskedelmi Vendégszolgálati Részlegének 

műhelyeibe. Ezeket persze le is fényképezték, hogy közreadhassák 

a jó ízlésnek és a Minderbinder-Maxon esküvő nagyságrendjében 

zajló fenséges társadalmi összejöveteleknek szentelt 

fényes, emelkedett stílusú magazinokban. 

A buszpályaudvar különféle erkélyein és árkádjain a függönyök 

mögött diszkréten rejtőzködtek az M&M Kereskedelmi 

Gyilkosságok Részlegének fekete nyakkendős mesterlövészei, 

akik különösen a városi rendőrség, valamint az elnök, a First 

Lady és az egyéb kormánytisztviselők biztonságára ügyelő kü- 

-[565]-

lönféle szövetségi ügynökségek mesterlövészeinek illegális akcióit 

figyelték. 

A kaviárt és a pezsgőt teaszendvicsek kísérték; rajtuk 

mélyhűtött apró rákokkal, kagylókkal, osztrigával, és enyhe 

curry-szószba mártogatott nyers hallal és libamájjal. 

Közönségesség itt nem fordulhat elő, követelte kezdettől 

fogva Olivia Maxon. 

Ebbéli aggodalmait megenyhítette az eljövendő esküvő 

számítógépes modelljének monitorja előtt álló magabiztos fiatalember: 

az esküvő úgy folyt le a KIHABUP Kommunikációs 

Ellenőrző Központjának monitorjain, amelyekbe a számítógépes 

modell berendezését bemutatásra és előzetes megtekintésre 

beszerelték, mintha már végbement volna. A fiatalember előrecsévélt 

a hatvan tévémonitor egyikén. Ezen az esemény, amely 

még nem következett be, már befejeződött, és az egyik médiakonszern 

társadalmi szerkesztője válaszolt a kérdésekre, amelyeket 

még nem tettek fel. 

– Semmi közönséges nem volt benne – bizonygatta, mielőtt 

még részt vett volna rajta. – Ott voltam az esküvőn. Szerintem 

fantasztikus volt. 

Olivia Maxon, akinek a félelmeit pillanatnyilag eloszlatta 

ez a megnyugtató demonstráció, amelyet úgy vetítettek előre, 

mint amelynek óhatatlanul így kell történnie, a helyreállt önbizalom 

gesztusával szorította meg Yossarian karját, aztán elkezdett 

egy újabb cigaretta után kutatni, miközben kioltotta annak 

a csikkjét, amelyet éppen szívott. Olivia Maxon, ez az aprócska, 

fekete hajú, ráncos, mosolygós és divatosan csontvázzá fogyasztott 

asszony minden volt, csak nem vidám, amiért Frances 

Beach előre nem látható módon visszakozott minden közreműködéstől 

férjének súlyos gutaütése miatt, és amiért így kénytelen 

volt erősebben támaszkodni John Yossarianra, mint szerette 

volna, mert soha nem érezte magát teljes biztonságban vele. 

-[566]-

Frances sokat maradt otthon Patrickkel, és kitiltotta az alkalmi 

látogatókat. 

A pályaudvar Déli Szárnyában a földszint és az első emelet 

között elhelyezkedő parancsnoki fülke felszerelése a Gaffney 

Ingatlanügynökség tulajdona volt, mint ahogy Gaffney alkalmazottja 

volt az a fesztelen számítógép-szakértő is, aki most 

csak Yossariannak, Gaffneynak és Olivia Maxonnak magyarázott, 

és Warren Hacker néven mutatkozott be. Gaffney 

burgundiszínű nyakkendője Windsor-csomóra volt kötve. 

Gyapjúzakójának a vállát szögletesre szabták. 

Christopher Maxon távol maradt, miután a felesége közölte 

vele, hogy semmi hasznát nem lehet ott venni. Milo, akit untatott 

ennek a jövőben lezajló eseménynek a visszajátszása, kiballagott 

az erkélyre. Távolról sem érezte fesztelenül magát, 

ilyen közel a transzvesztitákhoz, akikből sugárzott az aljasság, 

miközben a fönti korlát mögül lenéztek az alattuk álló alakokra, 

akik közé ő is tartozott, lement hát a mozgólépcsőn a földszintre, 

és ott várta Yossariant, hogy vele járhassa végig a pályaudvart, 

amelyet most már mindnyájan megnézhettek, és a családjából 

egyesek úgy vélték, hogy neki is meg kellene néznie. Mivel 

most már biztos volt a repülőgépéből származó bevétele, 

felhőkarcolók jártak a fejében. Szerette az M&M Központot, és 

további felhőkarcolókat akart. Ugyanakkor zavarba ejtette egy 

gyötrő rejtély: elveszítette a tájékozódását, amikor odafönn egy 

képernyőn látta saját magát az esküvőn, amint frakkban és fehér 

nyakkendőben egy rövid beszédet tart, amelyet még nem 

látott, aztán táncolni kezdett Olivia Maxonnal, azzal a fekete 

hajú nővel, akivel csak az előbb ismerkedett meg, holott még 

mindig nem tudott táncolni. Nem volt benne biztos, hol is jár az 

időben. 

Mielőtt elkezdtek lefelé szállingózni, félrevonta 

Yossariant, hogy négyszemközt szót válthasson vele. – Mi a ki- 

-[567]-

aszott probléma azzal a kibaszott kaviárral? – töprengett szórakozottan. 

– Nem a pénz – közölte vele Yossarian. – Azok a kibaszott 

halak. De most úgy gondolják, hogy eleget fogtak. 

hírt. 

– Hála istennek – mondta Olivia, amikor újra hallotta ezt a 

A Metropolitan Museum of Art társadalmi irattárában 

megvoltak mindazok a precedensek, irányelvek és mérföldkövek, 

amelyekkel versenyre kellett kelni, és amelyeket felül kellett 

múlni. A Minderbinder-Maxon esküvő valamennyit le fogja 

pipálni. Az ország még a recesszió kellős közepén is úszott a 

pénzben. A szegénység közepette is rengeteg tékozlásra nyílt 

tér. 

Bár tavasz volt, az illetékes virágkereskedők nyolcvan karácsonyfát 

állítottak föl az öt bankettcsarnokban, és ezer meg 

ezer cserép fehér nárcisszal vették körül őket. Kettőt-kettőt a 

Déli Szárny földszintjén és első emeletén rendeztek be, táncparkettekkel 

és zenekari emelvényekkel, egyet pedig az Északi 

Szárny földszintjén. A délután közepétől fogva reflektorok világították 

meg a Nyolcadik és a Kilencedik sugárútról nyíló bejáratokat 

és a mellékutcákra nyíló kisebb, rejtettebb kapukat. A 

két teljes belvárosi háztömb kiterjedésű külső főfal füstszínű 

panorámakirakatain át odabenn mindez sok sok napfény hatását 

keltette a füstszínű üvegen. A hatalmas üvegtáblákon át az 

odakinn látható begördülő buszok látványáról azt állították, 

hogy ügyes megközelítése a való világnak. Ugyanígy dicsérgették 

a realitás benyomását, amikor időnként dízelgázok illatfelhője 

szivárgott át a nők parfümjeinek természetes illatfelhőin és 

a központi szellőzőrendszerbe befúvott illatokon. Az összes 

vendégszolgálati alvállalkozónak, virágkereskedőnek és más 

dolgozóknak, akik szerződést kötöttek az M&M Kereskedelmi 

Vendéglátó Rt.-vel, bizalmas titoktartási egyezményeket kellett 

-[568]-

aláírniuk az M&M Kereskedelmi Gyilkosságok Részlegével, 

ezeknek a titoktartási megegyezéseknek a titkosságát pedig széles 

körben nyilvánosságra hozták. 

Az Északi Szárny földszintjét a Déli Szárnytól az a városi 

utca választotta el, amelyen a menyasszonynak a kíséretével 

együtt át kellett vágnia, s ezt kápolnává, illetve exkluzív bankett-teremmé 

alakították át. Az átépítés végrehajtása megkövetelte 

az eggyel lejjebb fekvő szintre vezető masszív lépcsőházak, 

valamint egy információs fülke elbontását, nemkülönben azét a 

színes golyókat mozgató, hatalmas mobil szoborét is, amely 

normális körülmények közt a padlófelület nagy részét elfoglalta. 

A lépcsőházakat, az információs fülkét és a szobrot egy ideiglenes 

védőtető alatt a Metropolitan Museum of Artban állították 

ki, azon a helyen, ahol normális körülmények közt a múzeum 

Nagy Csarnoka helyezkedett el, és ezek tisztes látogatószámot 

és szép műkritikusi bírálatokat vonzottak. Magát a múzeum 

Nagy Csarnokát a nagy alkalomra kölcsönképpen átszállították 

a buszpályaudvarra egy tízmillió dolláros tisztes adomány 

fejében. A lépcsőházak és a szobrok eltávolítása az Északi 

Szárnyban helyet teremtett a faragott templomi padoknak és az 

egyszerű gesztenyefa padsoroknak, de ami még ennél is jelentősebb 

volt, módot adott rá, hogy a buszpályaudvaron felállítsák 

Dendur Templomát, ugyancsak a Metropolitan Museum of 

Artból, amelyet a múzeum nem kevés rábeszélő nyomás és további 

tízmillió dollár tiszteletdíj fejében szintén kölcsönadott 

erre az estére. A KIHABUP Északi Szárnya volt az a hely, ahol a 

Kommunikációs Ellenőrző Központban bámészkodók hamarosan 

megtekinthették az esküvői szertartás lebonyolítását. A térségben 

helyet hagytak továbbá egy kiemelt kis asztalnak, a 

szertartás fő résztvevői és a két fehér házbeli vendégük számára, 

továbbá hat, tíz-tíz főre megterített kerek asztalnak, amelyekhez 

a szertartással és a templom oszlopai előtt elhelyezett 

hosszú asztalnál helyet foglaló kiválóságokkal közeli kapcso- 

-[569]-

latban álló vendégeket ültették le. A Dendur Templomának belsejében 

felállított oltárt elborították a virágok és a gyertyatartókban 

égő gyertyák. 

Egymillió-százhuszonkétezer pezsgőskelyhet szereztek be 

búcsúajándékul és emléktárgyként. Mind az öt bankettteremben 

különböző korszakokból származó, mesés függőcsillárok 

hallatlanul változatos példányait függesztették fel, melyeket 

göndörödő fűzfaágakba burkoltak. A fűzfaágakra rafiafonatokat 

aggattak, és az összes levélke és a nyolcvan karácsonyfa 

ágai közt parányi lámpácskák pislogtak. Abroszul elbűvölő faliszőnyegek 

szolgáltak, melyeken tömegével égtek a lépcsősen 

felállított gyertyák, és mindenütt élő madarakkal teli antik kalitkák, 

ritka könyvek és különböző korokból származó ezüsttálak 

voltak láthatók nagy mennyiségben. A buszpályaudvar fő 

csarnokainak összes bejáratát kétezer-kétszáz maláj cserépben 

nyári őszirózsák sűrű bokrai szegélyezték, amelyek a terrakottacserepekben 

elhelyezett, gyertyák millióit utánzó, villódzó 

lámpácskák ezreivel miniatűr Versailles-já varázsolták a 

KIHABUP földszintjén a Déli Szárny egyik felét. A banketttérségek 

szélein elhelyezett száznégy vitrinben élő színészek 

alakították a pályaudvar rendszeres lakóinak, a zsebtolvajoknak, 

a kurváknak, a kábszerárusoknak, a szökevény gyerekeknek, 

a koldusoknak, a kábszereseknek és egyéb nyomorultaknak 

a pózait és tevékenységeit. A buszpályaudvaron még jövedelmezően 

működő üzleteket külön megfizették, hogy egész éjjel 

nyitva tartsanak, ezzel is fokozva a környezet és a színhely 

újdonságát, úgyhogy számos vendég szívesen töltötte a szünetek 

idejét vásárolgatással. Hatvanegy csinos, egypetéjű lány 

ikerpár, ahányat csak erre a munkára a világon találni lehetett, 

szirént alakított az erre létrehozott mintegy ötven mesterséges 

medencében és forrásban, míg harmincnyolc egypetéjű férfi 

ikerpár tagjai hírnökökként és zászlótartókként működtek, és 

humoros válaszokat adtak a nekik föltett kérdésekre. 

-[570]-

A Kikötői Hatóság vörös kabátos utaskísérői mindenütt 

szolgálatban álltak, hogy felvilágosítással és útmutatással segítsenek. 

A buszpályaudvar Air Trans Központja is nyitva maradt, 

hogy a város három jelentős repülőterére szállíthassa azokat a 

vendégeket, akik a pazar Maxon-Minderbinder esküvőről 

egyenesen más pazar estélyekre siettek Marokkóba és Velencébe, 

zenei fesztiválokra utaztak Salzburgba vagy Bayreuthba, 

esetleg a Chelsea-i Virágkiállításra vagy a wimbledoni tenisztornára 

készülődtek Angliába. 

Intenzív meghallgatási eljárások során rafinált menedzserfejvadászok 

biztosították, hogy kizárólag jól nevelt, jó családból 

származó és jó főiskolákon diplomát szerzett modelleket és színészeket 

szerződtessenek a hímringyók és kurvák, valamint a 

létesítmény olyan más koldusszegény, degenerált lakói szerepeinek 

az alakítására, akik normális körülmények közt ott tanyáztak 

és ott keresték a kenyerüket, és mindnyájan olyan egészséges 

vidámsággal és a jó, tiszta játék iránti elbűvölő lelkesedéssel 

vetették bele magukat a szerepükbe, amellyel mindenütt megnyerték 

a közönség szívét. Az estély vége felé azok, akik a 

videoképernyőkön figyelték az eseményeket, láthatták, hogy 

jelmezeikben és színlelt foglalkozásukban a vendégek közé elegyednek, 

és ez az újítás szintén nagyban hozzájárult az általános 

vidámsághoz. 

A galériákon más színészek és színésznők, valamint női és 

férfi divatmodellek sétálgattak olyan öltözetekben, amelyekben 

híres festmények és filmek alakjaira emlékeztettek, és azoknak a 

szereplőknek a jellegzetes pózaiba vágták magukat, akiket utánoztak. 

Volt ott számos Marilyn Monroe, egypár Stanley 

Kowalskit alakító Marion Brando, itt-ott egy-egy Humphrey 

Bogart, két haldokló Danton és legalább két Mona Lisa, akiket 

mindenki felismert. A pincérek különböző korszakokból való 

lobogó fehér ingeket és hímzett tunikákat viseltek. Az Off-Track 

fogadószalont, az emeleti Arby vendéglőt, illetve a földszinti 

-[571]-

Lindy vendéglőt és bárt úgy alakították át, hogy tizenhetedik 

századi flamand fogadókra emlékeztessenek, megfelelően megtöltve 

a kocsmákat korabeli csecsebecsékkel és tárgyakkal. Az 

egyik ilyen élőképben részt vett egy pipa helyett inkább cigarettát 

füstölgető és mindent ravaszul megfigyelő férfi is, akinek 

tejfehér volt a bőre, rózsaszín a szeme és rézvörös a haja. Bajor 

Lederhosent viselt, hegymászó botot és zöld hátizsákot hordott, 

és Yossarian, aki amúgy homályosan biztos volt benne, hogy 

látta már valahol, nem tudta eldönteni, hogy a munkájával kapcsolatban 

van-e jelen, vagy mint a dekoráció beöltöztetett eleme. 

Néhány Rembrandt-önarckép hasonmása is jelen volt, meg 

egy Jane Avril. Jézus Krisztusok nem voltak. 

Vacsora után a vendégek tetszésük szerint táncolhattak, 

vagy a görög és római régiségek mellett elsétálva vásárolhattak 

Zaro-féle kenyeret Zaro Kenyérkosarában, vehettek Fanny 

Farmer cukorkát vagy New York-i állami lottószelvényeket, bekukkanthattak 

az egyik Drago cipőjavítóba vagy valamelyik 

Tropica gyümölcslé-bárba, ahol a narancspiramisokat a francia 

direktórium stílusában füzérdíszekkel, rozettákkal és bojtokkal 

díszítették fel. Sokan még soha nem láttak korábban narancspiramisokat. 

A vacsoraasztalokon aranyozott magnólialevelekkel 

és tavaszi ágakkal ékeskedő asztaldíszek álltak, a Kommunikációs 

Ellenőrző Központot tartó függőleges oszlopok pedig fenségesen 

mutattak a körülöttük bugyogó szökőkutak közt az 

ezüstös reflektorfényben, a mesterséges szellők közt lengedező 

és lobogó, vitorlaszerűen felfüggesztett nagyvállalati zászlók és 

transzparensek sokaságával. Az egyik csarnokot, amely a kapukon 

át az odakint nyugatra, a wisconsini Kenoshába és az 

Északi-sarkra induló távolsági buszokhoz vezetett ki, görög reneszánsz 

stílusban alakították át, és itáliai falikárpitokkal, japán 

lampionokkal, középkori páncélokkal, valamint egy francia 

châteauból származó, faragott gesztenyefa falborítással ékesítették 

föl. Az ezzel szembeni másik indulási átjárót régensség ko- 

-[572]-

abeli bútorok, túltömött csinz-párnák és mahagóni-faragások 

jellemezték, melyek egy középkori királyi udvar kovácsoltvas 

kapui mögött álltak. A Charles Engelhard Udvar, melyet szintén 

a Metropolitan Museum of Art adott kölcsön, rózsaszín és 

aranyfényben izzott, és ötvenezer francia rózsát helyeztek el 

benne, majd ugyanannyi aranyba mártott magnólialevéllel, valamint 

egy táncparkettet, melyet kizárólag erre az estére kézimunkával 

zöld, sárga, vörös és fekete bohóckockásra festettek. 

Az ültetési rend kényes ügyében a Külügyi Szolgálat 

negyvenhét protokollfőnöke segédkezett, biztosítva a 

háromezerötszáz vendég megfelelő, ha nem is mindig megelégedésükre 

szolgáló elhelyezését. Az alapvető helyfoglalási roham 

végül sokakat egyértelműen elégedetlenül és csalódottan 

hagyott a háromezer-ötszáz vendég közül, de ezt bizonyos mértékig 

enyhítette a másokon észlelt nyilvánvaló csalódás. 

Sehol másutt nem volt egyetlen kiemelt asztal sem azon az 

Északi Szárnyban álló, Dendur Templomából kifelé néző kis, 

kiváltságos asztalon kívül, amely a főszereplők, no és természetesen 

az elnök és a First Lady számára szolgált, és amelynél 

Noodles Cook máris leült az ország első köztisztviselőjének helyére, 

addig is, ameddig majd belép. 

A First Lady korán érkezett, mert autogramokat akart 

gyűjteni a hírességektől. 

– Kíváncsi lennék, hol van az elnök – mondta Olivia 

Maxon, türelmetlen várakozással. – Szeretném, ha eljönne. 

Egyesek tudták, hogy a KÜKTÉTÉ titkos, föld alatti washingtoni 

állomásáról fog villámgyors különvonatával egyenesen 

a KIHABUP-ra utazni. Természetesen az utolsók között jelenik 

majd meg, de még éppen időben fog felbukkanni, hogy 

széles mosollyal integethessen, és megrázzon néhány kezet, mielőtt 

kiadja a menyasszonyt, miközben egyidejűleg a vőlegény 

mellé áll mint M2 násznagya. Ez egy további első kezdeménye- 

-[573]-

zést jelentett a házassági szertartásban, és azzal kecsegtetett, 

hogy új mércét fog szabni az esküvői ceremóniáknak, talán még 

az évszázados hagyományú királyi családok körében is. 

Az összes többi asztal kerek volt, annak érdekében, hogy 

senki ne kerülhessen uralkodó helyre, és hivalkodó demokratizmussal 

a székek is egyenrangúak voltak. Az Északi Szárny 

fennmaradó háromszáznegyvennégy kerek asztala mindegyikéhez 

került egy fontos közéleti szereplő és egy multimilliomos, 

vagy egy olyan asszony, aki ilyenhez ment férjhez. A 

multimilliomosok nem voltak teljesen elégedettek, mert mind 

jobb szerettek volna maga az elnök, vagy ha ez nem sikerül, a 

meghívott nyolc milliárdos valamelyike mellett ülni, akik tisztában 

voltak vele, hogy milyen metaforikus dimenziókkal bírnak 

ők mint istenségek, trófeák, ihletadók és ékítmények. A 

milliárdosok közül néhányan még azon a héten szállodákat vásároltak 

Manhattanben, csak hogy a barátaik számára adandó 

magánestélyeikhez megfelelő saját lakhellyel és kiszolgálással 

rendelkezzenek. 

A bíboros az elnök mellé kéretőzött, vagy ha az nem 

megy, legyen a kormányzó és a polgármester, a metropolis 

egyik jelentős újságának a tulajdonosa, legalább kettő a nyolc 

milliárdos közül és egy Nobel-díjas fizikus, hogy megtéríthesse 

őket. Yossarian ehelyett Dennis Teemert osztotta ki neki, hogy 

megtanítsa a biológiai élet tényeire, valamint egy újságkiadót és 

egy elkeseredett multimilliomost, aki azt remélte, hogy tête-àtête 

lehet egy milliárdossal. Az asztalhoz, amelyhez ültette őket, 

jó rálátás nyílt a Déli Szárny Kilencedik sugárút felőli oldalán a 

menyasszonyra, nem messze a rendőrőrszobától, és attól az asztaltól, 

amelynél Larry McBride ült újdonsült feleségével; meg 

Michael Yossarian a régi barátnőjével, Marlene-nel a rendőrőrszoba 

melletti Sportos Fehérneműk üzlet és Jo-Ann Dióháza 

között. McMahon is ott volt, előbújt a cellájából, hogy megtisz- 

-[574]-

telje McBride-ot és új oldalbordáját, de szolgálatban lévén 

szmoking helyett rendőrkapitányi egyenruhájában. 

McBride-ot elnöki dicséretre terjesztették fel mesteri teljesítményeiért, 

melyek során helyet talált az öt fényes csarnokban 

a háromszázötven asztalnak Regina és Milo Minderbinder, valamint 

Olivia és Christopher Maxon háromezer-ötszáz közeli 

barátja számára (holott nem voltak közeli barátaik, és nem is 

vágytak ilyenekre), továbbá Dendur Templomának és más monumentális 

építményeknek, nemkülönben a zenekari dobogóknak 

és táncparketteknek. McBride volt továbbá a felelős mások 

olyan tevékenységeinek az összehangolásáért is, amelyekben 

neki magának nem volt előzetes tapasztalata. 

A tervezésben kulcsfontosságú prioritást jelentett, hogy a 

nászmenetnek szabad átvonulást kellet biztosítani a Déli Szárny 

Kilencedik sugárúti oldalától a Nyolcadik sugárúti oldalán keresztül 

majdnem egészen a Walgreen vegyesboltig, ahol a menet 

a sarkon befordul a Negyenegyedik utcán, hogy bevonuljon 

az Északi Szárnyban elhelyezett kápolnába és bankettcsarnokba, 

a Dendur Templomában álló oltárhoz. Dendur Templomát, 

a Blumenthal Patiót, az Engelhardt Udvart és a Metropolitan 

Museum of Art híres-nevezetes Nagy Csarnokát, a múzeum 

estélyeknek és más társadalmi és adománygyűjtő rendezvényeknek 

szentelt négy megszentelt büszkeségét az est folyamán 

áttelepítették a buszpályaudvarra, és oly módon helyezték 

el, amely az összes vendégnek lehetővé tette a történelmi dicsőségű 

vendéglátás mellett híres műemlékeik látványának élvezetét 

is. 

McBride elrendezése szerint minden vendég legalább 

részlegesen ráláthatott a menyasszonyra és kíséretére, amint a 

buszpályaudvar Kilencedik sugárúti, föld alatti szintjéről a 

mozgólépcső tetejére emelkednek, majd méltóságteljesen folytatják 

útjukat a Nyolcadik sugárút, aztán végül az Északi 

-[575]-

Szárny felé. Ez a tekintélyes időtartamot igénylő útvonal nyújtott 

lehetőséget a szokatlan zenei programra, amely még egyedülállóbbá 

tette az alkalom nagyszerűségét. Yossarian meghökkenve 

hallotta az első ismerős hangokat. 

Az esküvői ünnepség nyitódarabja egy opera, a Die 

Meistersinger előjátéka volt. 

Yossarian ennek az első harsány, diadalmas akkordjai 

közben figyelte, ahogy a menyasszony, mintegy a horizont fölé 

emelkedve, libegve felbukkant a mozgólépcső tetején. A zene, 

melynek időtartama megfelelt e hosszú vonulásnak, tapsra méltóan 

tökéletes és vidám szellemű volt. A koszorúslányokat és a 

gyűrűhordozókat különösen felvillanyozták a gyorsuló és változó 

tempók, így aztán elemükben voltak, amikor két percre és 

hat másodpercre még megtoldották az „Inasok táncával”,amire 

azért volt szükség, hogy a nászmenet vége is befordulhasson az 

Északi Szárny oldalkijáratához vezető átjáróba. Ott aztán, miután 

a menyasszony odakinn befejezte elkanyarodását és átvágott 

az utcán az Északi Szárnyba, a zene átváltott ugyanezen 

Wagner-opera „Versenydalának” ünnepélyes zenekari változatára, 

amely egy lágy, zokogó hanggal ért véget, amikor a menyasszony 

beért a kápolnába és végül megállt a vőlegénnyel és 

legfőbb kísérőivel együtt várakozó bíboros, egy reformrabbi és 

különböző felekezetek hat más főpapja előtt. Itt, miközben a 

kérdések és a feleletek elhangzottak, a zene a Tristan „Liebesnacht” 

duettjének refrénjeire halkult, miközben a bíboros megpróbálta 

figyelmen kívül hagyni, hogy ez a zene egyfelől menynyei, 

másfelől érzéki, a rabbi pedig megpróbálta elfelejteni, 

hogy Wagner szerezte. A szertartásnak ebben a részében a boldog 

párt kilencszer nyilvánították férjnek és feleségnek, nyolc 

pap és Noodles Cook, aki még mindig az elnök réges-rég esedékes 

érkezését várta. Amikor hátat fordítottak az oltárnak, 

hogy szűzies csókot váltsanak, mielőtt átmennek a táncparkettjükre, 

mint Hacker előre bejelentette, a szárnyaló dallamot a 

-[576]-

Götterdämmerung záró ütemeiből választották, a „Szerelmi megváltás” 

téma lélekemelő, szarnyaló hangulatával. 

– Ismeri? – kérdezte Hacker. 

– Ismerem – mondta Yossarian elismerően csodálkozva, és 

kísértésbe esett, hogy együtt fütyüljön a békés hegedűkkel és az 

álmodozó rézfúvósokkal, melyek most a szent végkifejlet felé 

emelkedtek és lágyultak. – Majdnem javasoltam is. 

– Tényleg javasolta? – kérdezte a srác Gaffneyt, és egy 

gombnyomással leállította a videót. 

– Nem, nem javasoltam – vonta vissza Yossarian, mielőtt 

még Gaffney válaszolhatott volna. – De szerintem tökéletes. Békés, 

édes, dallamos, erotikus és minden bizonnyal végérvényes 

csúcspont. – Nem adott hangot annak a sunyi és bosszúálló előérzetének, 

miszerint a videomonitorokon egy másik Götterdämmerungot 

látott, és már majdnem eljött a záróra mindazoknak 

az embereknek a számára, akiket önfeledt tivornyájuk közben 

figyelt a képernyőkön, beleértve saját magát és Frances Beachet 

is, ahogy álmodozva nézte magukat, amint táncolnak, sőt talán 

Melissának, McBride-nak és új feleségének, a menyasszonynak 

és M2-nek is. – A vendégei ezt imádni fogják, Olivia. A 

Götterdämmerungnak a dallamát fogják dúdolni, miközben kimennek 

a táncparkettre. 

– Nem, uram – javította ki leereszkedően a fiatalember. – 

Nem, uram, nem. Mert mihelyt szétoszlanak, valami különbbel 

hozakodunk elő. Csak várjon, amíg meghallja. 

Gaffney bólintott. – Azt hiszem, azt mondta, hogy maga 

már hallotta. 

– Egy gyerekkórus – mondta a számítógép-technikus. – 

Mikor a Wagner elhalkul, alatta lágyan, állandóan emelkedve 

beadunk egy gyerekkórust, amit a legtöbb ember még sose hallott. 

Angyali. És mikor éppen a legmegindítóbbá válik, komédi- 

-[577]-

át robbantunk ki, egy zenei nevetőkórust, hogy felkeltsük azt az 

új hangulatot, amilyet az este további részére akarunk. Mikor a 

nevető férfiak kórusa túlharsogja és elfojtja a gyerekekét, helyben 

leszünk. Mind a kettőt egy Adrian Leverkühn nevű német 

zeneszerző írta. Ismeri? 

– Hallottam róla – mondta Yossarian óvatosan, mert furcsamód 

úgy érezte, mintha imbolyogni kezdene az időben. – 

Egy szépirodalmi mű egyik alakja – tette hozzá gonoszul. 

– Ezt nem tudtam – mondta a Hacker nevű fiatalember. – 

Akkor maga tudja, milyen zseniális volt. Mindkét kórus a Doktor 

Faustus panaszolkodása című kantátából van, de ezt nem kell 

megmondanunk az embereknek. 

– Az jó – vágta rá Yossarian –, mert nem így van. Ezek az 

Apokalipszis című oratóriumban vannak. 

A számítógépes csodagyerek szánakozóan mosolygott 

Yossarianra. – Mr. Gaffney? 

– Ez tévedés, Hacker – vonta meg a vállát Gaffney 

Yossarian felé, leheletnyi udvarias mentegetőzéssel. – Yo-Yo, 

maga állandóan elköveti ezt a hibát. Ez nem az Apokalipszis. Ez 

a Doktor Fauntus panaszolkodásából van. 

– Az isten verje meg, Gaffney, maga megint téved. Nekem 

csak tudnom kellene. Vagy tizenöt éve gondolkodom rajta, 

hogy regényt írok ebből a munkából. 

– Milyen különös, Yo-Yo. De nem gondolta komolyan, és 

nem komoly regényre gondolt. 

– Csak semmi Yo-Yo, Gaffney Már megint vitatkozunk. Én 

elvégeztem a kutatásokat. 

– Együtt akarta szerepeltetni Thomas Mannt és Leverkühnt, 

igaz? És berakta Leverkühn mellé Gustav Aschenbachot, 

mint egy kortársát. Ezt nevezi maga kutatásnak? 

-[578]-

– Ki az a Gustav Aschenbach? – kérdezte Hacker. 

– Egy halott ember Velencében, Warren. 

– Uraim, én könnyen el tudom ezt dönteni maguknak, itt 

mindjárt a számítógépemen. Várjanak csak három tized másodpercig. 

Aha, jöjjenek, nézzék meg. Itt van, Mr. Yossarian. 

Doktor Faustus panaszolkodása. Maga téved. 

– A számítógép téved. 

– Yo-Yo – mondta Gaffney –, ez egy modell. Ez nem tévedhet. 

Folytassuk az esküvőt. Lássuk, hogy ment. 

A legnagyobb képernyőkön a Nap elfeketedett, a Hold 

vérszínűvé vált, és a foltokban és a kikötőkben felborultak a hajók. 

– Warren, hagyja abba az idétlenkedést – bosszankodott 

Gaffney 

– Ezt nem én csinálom, Jerry. Esküszöm. Folyton megpróbálom 

letörölni. És folyton visszajön. No, itt vagyunk. 

Yossarian látta, hogy Leverkühn zenéje jól beilleszkedik. 

Amikor a Götterdämmerung végének elhaló harmóniái már a befejezésükhöz 

közeledtek, éterikusan közéjük kezdett lopódzni 

egy gyöngéd gyerekkórus, amelyet Yossarian, emlékezete szerint, 

még soha nem hallott, először csak mint egy lehelet, mint 

egy utalás, hogy aztán fokozatosan saját leglényegébe, a patetikus 

szívfájdalom égi előérzetébe emelkedjék. Utána pedig, mikor 

az édes, fájdalmas és elszomorító előérzet már majdnem elviselhetetlenné 

vált, minden figyelmeztetés nélkül belérobbantak 

az engesztelhetetlen férfihangok megrázó, szokatlan, atonális 

skálái, a könyörtelen nevetés, a nevetés, nevetés, nevetés kirobbanó 

kórusaiban, mely hallgatóiból reakcióként elképedt 

megkönnyebbülést és hallatlan, egyre fokozódó vidámságot 

váltott ki. A hallgatóság gyorsan csatlakozott saját nevetésével a 

vidám ujjongás barbár, kakofonikus együtteséhez, amely min- 

-[579]-

denfelől visszhangzott a hangszórókból, és jókedvűen megadta 

a gálaest megindulásának ünnepi hangulatát, az étellel, az itallal 

és a zenével, valamint további ötletes bemutatókkal és esztétikai 

gyönyörökkel. 

Yossarian döbbenten látta, hogy ő is köztük állt és nevetett. 

Szemrehányó fintort vetett önmagára, miközben a buszpályaudvar 

Kommunikációs Ellenőrző Központjában mellette álló 

Olivia Maxon, aki nevetni Látta saját magát az Északi Szárny 

kápolnájában, azt mondta, hogy ez isteni. Yossarian most már 

mindkét helyen bűnbánónak látszott, és mindkét helyen finynyás 

távolságtartással ráncolta a homlokát. Ebbe a jövőbe bámulva 

teljesen lenyűgözte, hagy frakkban és fehér nyakkendőben 

találja magát: soha életében nem viselt frakkot és fehér 

nyakkendőt, ami az Északi Szárnyba bekerülő bennfentesek 

elitcsoportjának férfitagjai számára előírt öltözék. Hamarosan 

egy visszafogott twostepet kezdett táncolni Frances Beachcsel, 

aztán sorban egymás után Melissával, a menyasszonnyal és 

Olíviával. Most, hogy látta ezeket a képeket önmagáról, melyeken 

hallgatagnak, beletörődőnek és a rá váró esküvőhöz alkalmazkodónak 

festett, Yossariannak eszébe jutott, hogy azért elégedetlen 

gyakran önmagával, mert nem utálja igazán Milo 

Minderbindert, és soha nem is utálta; és mert szeretetre méltónak 

véli Christopher Maxont, és noha nincs benne semmi eredeti 

és soha nem változik, csak akkor találja kiállhatatlannak 

Olivia Maxont, amikor erős véleményeket nyilvánít. Homályosan 

úgy hitte, hogy szégyellnie kellene magát, egy másik homályos 

elgondolása szerint pedig még jobban kellett volna szégyellnie 

magát azért, hogy nem szégyelli magát. 

Melissával és Frances Beachcsel egy olyan asztalhoz ültették, 

amely elég közel volt a szomszédos asztalhoz, hogy szót 

válthasson Minderbinderékkel és Maxonékkal, Noodles Cook 

és a First Lady mellett, akik az elnök érkezését várták. A 

Yossarianéhoz csatlakozó asztal mellett a Noodles számára 

-[580]-

fenntartott szék üresen állt. Angela, aki borzasztóan szeretett 

volna eljönni, nem volt jelen, mert Frances Beach nem engedte. 

– Nem szeretem magam, amiért így érzek – vallotta be 

Frances. – De egyszerűen nem tehetek róla. Isten tudja, megtettem 

én is ugyanezt, nem is egyszer. Megtettem Patrickkel is. 

Miközben Francesszel táncolt, aki iránt megőrizte azt a 

különleges, kölcsönös barátságot, amelyet egyesek talán szerelemnek 

neveztek volna, csak csontokat érzett, mellkast, bordákat, 

könyököt és lapockát, érzéki izgalmat nem, ezért kényelmetlenül 

érezte magát, miközben átkarolta. Mikor ugyanolyan 

maflán Melissával kezdett el táncolni, akinek az állapota, makacssága 

és határozatlansága mostanában szinte szüntelenül 

dühre ingerelte, mihelyt tengerzöld ruhája mögött először hozzáért 

a hasához, tüstént izgalomba jött, és megint arra vágyott, 

hogy tüstént elvezesse egy hálószobába. Lekukkantott a hasára, 

hogy meggyőződjön róla, teltebb-e a duzzanata, vagy megtörténtek 

már a normális állapotát helyreállító intézkedések. 

Gaffney olyan jókedvűen nézett rá, mintha megint olvasna a 

gondolataiban. Az esküvőn Frances Beach észrevette a reagálásainak 

ezt a különbségét, és gyászosan töprengeni kezdett az 

élet szomorú tényein. 

– Elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, mikor fiatalok 

vagyunk, és elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, mikor megöregszünk, 

azok pedig, akik nem hajlandók erre, megvetően 

erőszakosak. 

– Elég jó dialógus, amit a szájába adott – provokálta 

Yossarian harciasan Hackert. 

– Nekem is tetszik. Mr. Gaffneytól hallottam. Egész életszerűen 

hangzik. 

– Életszerűen kell hangzania – meredt Yossarian dühösen 

Gaffneyra. – Ő meg én már lefolytattuk ezt a beszélgetést. 

-[581]-

– Tudom – mondta Gaffney 

– Gondoltam, maga fasz – mondta minden harag nélkül 

Yossarian. – Elnézést, Olivia. Mi mondunk ilyesmiket. 

Gaffney, maga még mindig figyeltet engem? Miért? 

– Nem tehetek róla, Yossarian. Tudja, nekem ez a dolgom. 

Nem én állítom elő az információkat. Én csak összegyűjtöm 

őket. Igazán nem az én hibám, hogy úgy tűnik, mindent tudok. 

– Mi fog történni Patrick Beachcsel? Nem javul az állapota. 

– Ó, istenem – borzongott meg Olivia. 

– Azt mondanám, meg fog halni – felelte Gaffney 

– Az esküvő előtt? 

– Utána, Mrs. Maxon. De Yo-Yo, én magáról is ezt mondanám. 

Mindenkiről ezt mondanám. 

– Önmagáról is? 

– Persze. Miért ne? 

– Maga nem Isten? 

– Én az ingatlanszakmában vagyok. Isten meghalt, nem? 

Halottnak látszom én? Mellesleg, Yossarian, arra gondoltam, 

hogy én is írok egy könyvet. 

– Az ingatlanszakmáról? 

– Nem, egy regényt. Lehet, hogy tudna nekem segíteni. A 

teremtés hatodik napján kezdődik. Majd később mesélek róla. 

– Később el leszek foglalva. 

– Lesz rá ideje. Kettőig nem fog találkozni a menyasszonyával. 

– Újra meg fog nősülni? – Olivia elégedettnek látszott. 

– Nem – mondta Yossarian. – És nincs menyasszonyom. 

-[582]-

– De igen, meg fog – válaszolta Gaffney 

– Ne hallgasson rá. 

– Még nem tudja, hogy mit csinál. De én tudom. Gyerünk 

ezzel az esküvővel, Warren. 

– Még mindig nem jött meg – jelentette Hacker értetlenül – 

, és senki nem tudja, hogy miért. 

Eleddig még nem volt semmi cvikli, kivéve az elnök távollétét. 

McBride kötelességtudóan, fáradhatatlanul gondoskodott 

az autók parkolóhelyeiről, és összehangolta érkezésüket a menetrendszerű 

buszok érkezésével és indulásával, számosat 

mindkét csoportból a második és harmadik szinten lévő rámpákhoz 

és kapukhoz irányítva. Odafönn a garázs ezernyolcvan 

parkolóhelye a várt közel ezerhétszázhetvenöt limuzin legnagyobb 

része számára biztosította a helyet. A legtöbbjük fekete 

volt, a többi gyöngyszürke. A többi kocsit a sugárút túlsó oldalán 

lévő parkolóba irányították, ahol a járdát kebab- és földimogyoró-árusok, 

valamint cipőtisztító standok szegélyezték 

vidám, öreg, fekete és barna férfiakkal, akik balzsamos éjszakákon 

néha a standjaikon aludtak strandnapernyők alatt. Mindnyájan 

a buszpályaudvar vécéit és mosdóit használták, fittyet 

hányva Michael Yossarian időtálló műalkotására, amely kifejezetten 

megtiltotta „a dohányzást, a lődörgést, a borotválkozást, 

a fürdést, a mosást, a koldulást, a strichelést, az orális szexet és 

a közösülést”. A kisszerű utcai jelenetek sokakat elszórakoztattak 

azok közül a vendégek közül, akik átvágtak a sugárúton, 

hogy a háztömb hosszúságú, fémből és füstszínű üvegből készült 

védőtető alatt lépjenek be az épületbe, és azt hitték, hogy 

kifejezetten az ő számukra rendezték meg őket. 

A környék összes utcáján fényképészek figyelték a megközelítési 

utakat, mintha az épület ostrom alatt állt volna, még 

-[583]-

külföldről is jöttek újságírók. Az akkreditált újságíróknak öszszesen 

hétezer-kettőszázhárom sajtóbelépőt adtak ki, ami amerikai 

esküvőn rekordot jelentett. Vendégként jelent meg negyvenhat 

külföldi kiadvány tulajdonosa. 

A meghívókat erre a gálaalkalomra olyan borítékban kézbesítették, 

amelyek merevek és négyszögletesek voltak, mert 

platinából készültek, és az elsődleges listán szereplő háromezer-ötszáz 

meghívott közül egyedül Sammy Singer hárította el 

a meghívást, udvariasan hivatkozva arra, hogy már korábban 

elkötelezte magát egy ausztráliai utazásra. Yossariannak még 

jobb lett a véleménye Sam Singerről, mint valaha. Raul és a répafejű 

Bob, a titkosügynökök és feleségeik kettős minőségben 

voltak jelen: mint őrök és vendégek. Yossarian szántszándékkal 

távoli asztalokhoz száműzte őket, jó messze egymástól; most 

méltatlankodó meglepetéssel látta a még előttük álló, éppen 

végbemenő esküvőn, hogy ennek ellenére mind a ketten ott ülnek 

a saját asztalánál, az Északi Szárny belső szentélyében, elég 

közel ahhoz, hogy őrködjenek, miközben magukba szívják az 

epikus látványosságot, melynek maguk is részei voltak, és hogy 

Jerry Gaffney, aki nem kapott meghívót, szintén ott ül a feleségével 

az ő asztalánál! Valaki valahol megváltoztatta a parancsokat 

anélkül, hogy ezt tudatták volna vele. 

Mint várták, a limuzinok rohama korábban kezdett kialakulni, 

mint várták. Délután hatra már sokan megérkeztek, akik 

nem akarták elmulasztani az alkalmat, hogy lefényképeztessék 

magukat, mielőtt még megsűrűsödik a fontosabb emberek áradata. 

A legkorábban érkezők közül sokan, köztük a First Lady 

is, alig várták, hogy mindent megbámulhassanak. 

Az alkalom a divatszerkesztők fesztiválja volt. 

A nők némi előzetes segítséget kaptak Olivia Maxon nyilatkozatából, 

miszerint „egyetlen ruha sem lesz túl csicsás”. Hálásak 

voltak továbbá a vezető divattervezők ötlettáráért is, 

-[584]-

amelyben bemutatták következő kollekciójuk irányzatait. Az 

eredményt, a legeslegújabb divattervezés csodálatos különcködését 

különleges ragyogással örökítették meg a tévékamerák, a 

hölgyek pedig egyaránt magabiztosan szerepeltek mint nézők 

és mint látványosságok. Bár a majd kétezer nővendég számos 

divatízlést vonultatott föl, egyikük sem volt stílustalan. 

Viseltek mindenfélét koktélruháktól báli ruhákig, érkeztek 

üdvözülten, irizálva csillogó szegetlen vásznakban, hajszálvékony 

arany csíkokkal és indiai gyöngyhímzés-szegélyekkel, 

csupa sápadt színekben, amelyek palettája az elefántcsontszíntől 

az őszibarackszínen át a tengerzöldig terjedt. A sifonszoknyákon 

vagy a szegélyes aljú organdiruhákon és a selyemkabátkákon 

a leopárdfolt volt a kedvenc minta. Voltak nők hosszú 

estélyi ruhákban, akik izgalomba jöttek, mikor más nőket is láttak 

ezekben a hosszú estélyikben, különösen a finom hímzéssel 

díszített susogó, sápadt selymekben. Voltak rövid szoknyák 

színjátszó, áttetsző műselyemből is, valamint rózsaszín, narancsszín 

és pezsgőszín szaténkabátkák, gombostűfejek helyett 

hegyikristállyal díszítve; a suhogó fekete point d’esprit szoknyák 

alól elöl kivillant a térd, míg hátul a padlót söpörték, azok pedig, 

akik elég merészek voltak, és eltalálták, különösen büszkék 

voltak a szexis matt dzsörzé estélyi ruháikra. 

A pezsgő, a kaviár és a koktélok után, de jóval azelőtt, 

hogy a menyasszony és M2 megérkezett, a buszpályaudvar öszszes 

szárnyában áhítatosan elhalványultak a lámpák, és mindenki 

helyet foglalt az öt színpad közül a legközelebbi körül, 

hogy meghallgassa az ifjú Midorival egykorú tehetséges hegedűst 

és négy kiköpött hasonmását, akik mindegyik színpadon 

Paganini-caprice-okat játszottak. Az eredetit nem lehetett megkülönböztetni 

hasonmásaitól, és nem osztottak díjakat azoknak, 

akik helyesen találgatták, hagy melyik melyik. Christopher és 

Olivia Maxon láthatók voltak mind testi valójukban, mind életnagyságúnál 

nagyobb alakban, a zárt láncú televízió képernyő- 

-[585]-

in, amelyek olyan óriásiak voltak, mint valami moziban. Az első 

sorban ültek az Északi Szárny földszintjének a jobb szélén, és 

az összes vendég ott és mindenütt másutt egyszer csak észrevette, 

hogy egy spotlámpa fénye egyenesen Olíviára ragyog, aki 

kezét összekulcsolva, kivilágított arcán a fegyelmezett elragadtatás 

kifejezésével üldögél. A Kommunikációs Ellenőrző Központban 

lévők pedig láthatták, hogy a képernyők átváltanak az 

újságos pavilonokra, ahol a U. S. New World Report legújabb, jövőbeni 

száma máris úgy jellemezte Olíviát, mint „a nouvelle 

society királynőjét”. A Time, The Weekly Newsmagazine pedig, 

mint azt a buszpályaudvaron álló, külön az ő számukra nyitva 

tartó pavilonokban kitéve láthatták, azt írta, hogy „Olivia 

Maxon az új társadalmi rend hercegnője, és a buszpályaudvar a 

palotája”. 

A két milliárdos családot összekötő esküvő fantáziakvintesszenciáját 

kihangsúlyozta a stílusos, gyertyafényes, fehér-a-fehérben 

tartott szertartás, amelyre a több tucat nőből és 

kislányból álló násznép összes ruháját Arnold Scaasi tervezte. 

Maga a menyasszony tompafehér, finom aranyhímzésű taftruhát 

viselt, hétméteres hosszú uszállyal. Tüllfátylát gyémántos-gyöngyös 

tiara tartotta a fején. Nyoszolyólánya egy korábbi 

Miss Universe volt, akivel addig nem találkozott. Kíséretét húsz 

barna és negyven lenhajú lány alkotta, akik magasabbak és kábítóbbak 

voltak nála, és nyoszolyólányai mindnyájan arannyal 

átszőtt, tompafehér moaréruhát viseltek. A két család barátaitól 

és tagjaitól százhúsz tizenkét éven aluli gyereket toboroztak, 

akiket viráglánykáknak és gyűrűhordozóknak öltöztettek fel. A 

vőlegény anyja, Regina Minderbinder ideges volt bézsszínű divatmodelljében, 

míg Olivia Maxon egyszerűen kábítónak látszott 

több tízezer igazgyönggyel kivarrott, őszibarackszín, rakott 

szoknyás ruhájában, nagy, sötét szemeivel, fitos orrával és 

a fehér nyakát ékesítő csiszolt smaragdokkal. 

-[586]-

A násznép félrevonult, és odalenn a Greyhound Buszvállalat 

expressz csomagszolgálatának területén gyülekezett a föld 

alatti szinten. Ott aztán a csöndes menyasszonyt és teljes kíséretét, 

amely Miss Universe-ből, hatvan elragadó nyoszolyólányból 

és százhúsz viráglánykából és gyűrűhordozóból állt, személyes 

szabóik és sminkmestereik mosdatták meg, öltöztették és 

készítették fel a nagy eseményre. A megszabott időben hosszú 

sorokban mind elfoglalták a helyüket az összehangolt mozgólépcsők 

aljánál, majd a tizedmásodperc pontossággal időzített 

zenei jelzésre elindultak a mozgólépcsőkön,amelyek felszállították 

őket a várakozó közönséghez. Parancsoló wagneri akkordok 

ujjongó, szívvidító fanfárja hirdette felszállásukat a Déli 

Szárny földszintjére, majd mostohanagybátyja, Christopher 

Maxon karján felbukkant és előrelépett a menyasszony, mire 

tüstént tiszteletteljes taps szertartásos hódolatával köszöntötték, 

akik elsőként pillantották meg őket a rendőrőrszoba előtti asztaloktól 

a Sportos Fehérnemű üzlet és Jo-Ann Dióháza mellől. 

A menyasszony és Christopher Maxon a Die Meistersinger 

előjátékának és az „Inasok táncának” hangjaira – mindenki hallatlan 

megkönnyebbülésére – hibátlanul végigvezette a násznép 

száznyolcvanegy további tagját a Déli Szárny közepén át 

Walgreen vegyesboltjához, aztán elkanyarodott az utcára vezető 

kijárat felé, ahonnan elterelték a jármű- és gyalogosforgalmat, 

még a buszokat is, aztán a „Versenydal” érzelmes zenekari 

feldolgozásának hangjai mellett átvonultak az Északi Szárnyba, 

majd végül a kápolnába és Dendur Templomába. 

Miután a szertartás rítusait lebonyolították, és véget ért 

Leverkühn szerzeménye, a gyermekek siralmának és a förtelmes 

nevetésnek a közjátéka az Apokalipszisből – igenis az Apokalipszis 

volt az, Gaffney képtelenül makacs ellenkezése dacára –, 

a bankettcsarnokokká átalakított sokféle térséget gyöngéd zene 

töltötte be. Sokféle múlt időkbeli higgadt tánc következett, miközben 

az emberek megtalálták a helyüket, és felkészültek az 

-[587]-

első vacsorára – a második vacsorát elképesztő meglepetésnek 

tervezték) Minderbinderék és Maxonék háromezer-ötszáz közeli 

barátja ölbe tett kézzel várakozott, és balladák hallgatásába 

merült a fogások közt, amelyek pezsgős-aszpikos posírozott lazacból, 

borjújavából, bárányból és csirkéből, porcsinnal párolt 

árpából és tavaszi zöldségfélékből álltak. Ehhez a főétkezéshez 

1986-os Cordon Charlemagne Latour bort és 1978-as Louis 

Roederer Cristal pezsgőt szolgáltak fel. 

A zenei blokkok hosszát húszperces időközökben szabták 

meg. A köztük lévő tízperces szünetekben minden egyes zenecsoport 

átvonult egy másik dobogóra, az öt különböző parkett 

valamelyikére, hogy más-más közönségnek mutassa be eleven 

tudományát. Egyenként vonultak le-föl a mozgólépcsőkön, s ha 

kiestek a ritmusból, azt rajtuk kívül senki nem vette észre. A 

megrakott tálcáikkal mögöttük le-föl közlekedő pincérek csípőjükkel 

és vállukkal követték a ritmust, miközben a szél szellemeiként 

cikázó pikolófiúk zajtalanul Letakarították az asztalokat, 

és sietve kihordták a maradékokat a rámpákon készenlétben 

várakozó hatalmas szemétszállító teherautókra, amelyek, 

miután teljesen megrakták őket, tüstént elszáguldottak fenntartott 

parkolóhelyeikről a hűtőkocsik közül, amelyek csúcssebességgel 

bocsátották ki magukból az újabb finom ennivalókat. 

Számos magas kedvében lévő idősebb vendég elkezdte követni 

a zenészeket le-föl a mozgólépcsőkön, miközben a saját táncukat 

járták és saját nótájukat énekelték, amit „Hully-Gullynak” 

neveztek. Hamarosan az összes zenekar a „Hully-Gullyt” játszotta, 

valahányszor váltották egymást. Az estély ezen részének 

műholdas videó-visszajátszásai felgyorsították a tempókat, a 

némafilmek hatását utánozva, melyekben az emberek rángatózó 

sietséggel mozogtak, a frakkos Milo Minderbinder pedig sokak 

szemében, akik nem ismerték, olyannak tűnt a bajszával és 

a fájdalmas mosolyával, mint Charlie Chaplin. 

-[588]-

Közvetlenül a pezsgős-aszpikos, posírozott lazac, a 

borjújava, a bárány és a csirke, az árpa meg a porcsin, valamint 

a tavaszi zöldségfélék után, a kávé és a desszert előtt minden 

asztalra három jéggé fagyasztott mangó-narancs szörbet került, 

melyek mind a nagy egyiptomi szfinxet formázták, de az egyik 

Milo Minderbinder, a másik pedig Christopher Maxon arcát viselte, 

egészen a meggyújtatlan szivarig bezárólag. A harmadik 

egyiptomi szfinx – mindenki arra az elhamarkodott következtetésre 

jutott, hogy az elnök lesz az – egy ismeretlen férfi arcát viselte, 

akit később egy Mortimer Sackler nevezetű illetővel azonosítottak. 

Mivel már nem sokan tudták, hogy ki volt Mortimer 

Sackler, ezt is az est egyik vidám tréfájaként fogadták. Aztán a 

hangosbeszélő-rendszeren egy női hang minden figyelmeztetés 

nélkül bejelentette: 

– A hármas úton beállt torlódás miatt az összes busz indulása 

és érkezése késedelmet szenvedhet. 

tek. 

Az összegyűltek harsányan nevettek és újra tapsolni kezd- 

A mulatozó tömeg még alig tért magához e bejelentés fölötti 

derültségéből, amikor megdöbbent elragadtatására elkezdődött 

egy újabb teljes étrend, egy második vacsora avagy meglepetésszerű 

szupé első fogásának a felszolgálása. Ez homárral 

indult, melyet fácánerőleves és fürj követett, melyek után vattacukorral 

szervírozott polírozott körte következett. Ez a szupé, 

jelentette be a hangszórókon egy névtelen, ujjongó szertartásmester 

szárnyaló hangja, „a ház vendéglátása” volt, azaz nem 

Maxonék számlájára ment, hanem a vőlegény szülei, Regina és 

Milo Minderbinder kívánták kifejezni szeretetüket új menyük, 

valamint örök barátságukat mostohanagybátyja és -nagynénje, 

Christopher és Olivia Maxon, továbbá mélységes hálájukat az 

összes megjelent iránt, aki vette a fáradtságot és eljött. A vattacukros 

posírozott körte után eljött az ideje Milo rövid beszédé- 

-[589]-

nek, amelyet addigra még meg se írtak a számára, amikor a 

Kommunikációs Ellenőrző Központban figyelők már végignézték, 

amint elmondja. Milo mereven hódolatát fejezte ki a felesége 

iránt: 

– Csodálatos asszonyom van, és nagyon szeretjük egymást. 

Soha nem tettem ezt még mikrofon előtt, de ez az egyetlen 

módja, hogy kimondjam. Jehu! 

Ezt még háromszor megismételte további három videokamera 

és mikrofon előtt, és mindannyiszor csak nehezen sikerült 

kimondania a Jehu! szót. Christopher Maxon, akinek kerek 

arcát mosoly koszorúzta, inkább a tárgyra szorítkozott, amikor 

így szónokolt: 

– Anyám mindig azt mondta: „Ne mondd az embereknek, 

hogy szereted őket, mutasd meg nekik”. És én is így mondom 

el feleségemnek, Olíviának, hogy „szeretlek”, aki ma este oly 

sokat tett a gazdaságért. Akárki, aki recesszióról beszél... nos, 

felejtse el. 

A Déli Szárny külső oldalán egy távoli asztalnál dörgő 

tapsvihar kíséretében fölállt New York City polgármestere, és 

bejelentette, hogy Christopher és Olivia Maxon éppen most 

adományozott tízmillió dollárt a buszpályaudvarnak, konyha 

létesítésére a jövőbeni rendezvényekhez, valamint további tízmillió 

dollárt a Metropolitan. Museum of Artnak szívélyes 

együttműködéséért, melynek keretében kikölcsönözték az estélyre 

Dendur Templomát, a Blumenthal Patiót, az Engelhardt 

Udvart és a Nagy Csarnokot. 

Olivia Maxon talpra szökkent, és bejelentette: – Nem csoda... 

ezek után! Soha nem láttam még a férjemet ilyen izgatottnak, 

mikor intézménynek adományt adott. 

Aztán jött az esküvői torta, amelyen mestercukrászok és 

inasok egész hada hónapokig szorgoskodott a Cup Cake Café- 

-[590]-

an, alig egy háztömbbel odébb, a Kilencedik sugárút és a 

Harminckilencedik utca sarkán. A korábbi tapsvihar kutya füle 

volt ahhoz a sikoltozó ünnepléshez képest, amely akkor robbant 

ki, amikor az esküvői tortát egy emelőgépen begurították, 

leeresztették és leleplezték a tapsviharban kitörő közönség előtt 

a Déli Szárny nagyzenekari dobogójának térségében az Au Bon 

Pain előtt, ahol korábban egy bank működött, azért elég magas 

volt a mennyezet. A torta tejszínhabból, vattacukorból és számtalan 

cukorbevonatból, valamint súlytalan, angyali fagylalttal és 

likőrrel ízesített vajas csokoládétöltelékből álló csodálatos emlékmű 

volt: akkora, amekkorát még soha senki nem látott. A tizenöt 

méter magas esküvői torta ezerötszáz fontot nyomott, és 

egymillió-száztizenhétezer dollárba került. 

Mindenki sajnálatosnak találta, hogy nem lehet megőrizni 

a Metropolitan Museumban. 

A menyasszony nem tudta maga fölvágni, mert nem volt 

elég magas hozzá, így a tortát felülről lefelé haladva az alkalomhoz 

illő látványosság keretében fehér nadrágos, rózsaszín 

trikós tornász- és trapézművész-csapatok szeletelték fel a 

Ringling Bros. és Barnum&Bailey Circusból, amely akkor a 

Madison Square Gardenben működött, alig néhány háztömbnyire 

az alsóvárosban. Háromezer-ötszáz tányéron szolgálták 

fel, melyek mindegyikét vattacukorból készült tavaszi zöldborsócsokor 

ékesített. A Spode márkájú porcelántányérokat a maradékkal 

együtt a szemétbe dobták, hogy időt takarítsanak meg, 

és alkalmazkodjanak az ütközések nélkül ki-be száguldozó 

vendégellátó teherautók és menetrendszerű buszok szoros menetrendjéhez. 

A torta több mint elég volt a háromezerötszáz 

vendégnek, nyolcszáz fontnyi maradékát ezért tömbökre vágták, 

hogy sietve kiszállíthassák a menhelyekre, ahol a kitoloncolt 

semmirekellők belakmározhattak belőle, mielőtt a tejszínhab 

és a fagylalttöltelékek megolvadtak és megbüdösödtek volna. 

-[591]-

A buszpályaudvar négyszázhatvanöt számozott kapujának 

felét a limuzinok és a beszállító, illetve hulladékelszállító 

teherautók használták, pontosan szinkronizálva a kétezer napi 

fuvart teljesítő és napi kétszázezer utast szállító negyven busztársaság 

érkezési és indulási menetrendjeivel. Az induló utasok 

ingyen utazhattak, ami arra csábította őket, hegy gyorsan távozzanak, 

az érkező utasokat pedig egyenesen a járdákhoz, a 

földalattihoz, a taxikhoz és a helyi buszokhoz irányították, így 

ők is kiszámított részecskének látszottak egy ügyes némajáték 

mozgásaiban. 

Bár az előre látható volt, hogy az elnök késleltetni fogja az 

érkezését, nehogy kellemkednie kelljen a többi 

háromezerötszáz vendéggel, akkora késésre nem számítottak, 

hogy lemaradjon magáról a nászszertartásról és a két étkezés 

kezdetéről és végéről. Noodles Cook felkészületlenül és előzetes 

próba nélkül, vonakodva bár, de beugrott a vőlegény násznagyának 

szerepébe, és átvette a menyasszonyt Christopher 

Maxontól, majd átadta M2-nek. Végbe is vitte, de nem keltett 

elnöki benyomást. 

A Kommunikációs Ellenőrző Központban Yossarian világosan 

látta magát, amint frakkosan és fehér nyakkendősen figyeli 

Noodles Cookot, aki egyre idegesebben pillantgat feléje az 

asztalától, aztán lenéz a karórájára. Yossarian – különböző napok 

különböző óráiban – szintén zavarodottan kezdett mindkét 

helyen forgolódni. Mindkét helyen hallotta, amint a First Lady 

panaszkodott Noodles Cooknak, hogy gyakran milyen nehéz 

tudni, mi jár az elnök fejében. Yossarian végül aztán megértette 

Noodlest, és fölállt. 

A Déli Szárny központi jegykiadó térségében a híres szobrász, 

George Segal műalkotása állt, melyen három életnagyságú 

emberi alak szimbolizálta a buszok utasait, valamiféle ajtókeret 

felé ballagó két férfi meg egy nő. Yossarian tudta, hogy az éj- 

-[592]-

szaka homályában a három szobor helyébe a Secret Service három, 

állhatatosságáról és hidegvérű passzivitásáról híres ügynökét 

állították, hogy megszemélyesítsék a szobrokat. Rejtett 

walkie-talkie volt náluk, és egész nap mozdulatlanul állva hallgatták 

a legfőbb díszvendég hollétével és érkezésének becsült 

idejével kapcsolatos Washingtonból küldött tájékoztatásokat. 

Yossarian most odalopakodott ezek mellé a szoborként 

pózoló emberek mellé, és sotto voce megkérdezte az egyiket. 

– Hol a picsában van? 

– Honnan a picsából tudjam? – vágott vissza a férfi, alig 

mozdítva az ajkát. – Kérdezze meg a nőt. 

– Az a fasz nem hajlandó kijönni az irodájából – mondta a 

nő, meg se mozdítva az ajkát. 

Semmiféle információ nem érkezett, amely megmagyarázta 

volna a késedelmet. 

Időközben tovább folytak az ünnepségek. A berendezések 

és készletek, valamint a személyzet sokféle mozgásának koordinálása 

ugyanolyan igényes procedúra volt, mint az Arab-öböl 

inváziója, de még kevesebb teret hagyott észrevehető hibákra. 

Washingtonból tapasztalt logisztikai szakértőket küldtek, akik 

együtt dolgoztak McBride-dal és a Milo Minderbinder Kereskedelmi 

Vendégszolgálati Rt. Tervezési bizottságával. 

A stratégiát a Milo Minderbinder Kereskedelmi Vendégszolgálatnak 

hadműveleti termében dolgozták ki, aztán működésbe 

hozták annak konyháiban és üzleteiben, valamint a Metropolitan 

Museum of Art kiterjedt élelmiszer-ellátó termeiben, 

továbbá szükség esetére besorolt, tárolókkal és feldolgozó felszerelésekkel 

felszerelt közeli élelmiszerüzletekben. Mivel a 

KIHABUP tervezői annak idején nem láttak jövőt a vendégszolgálati 

üzletágban, nem vettek fel a terveikbe konyhákat, így 

-[593]-

szükségessé vált szövetségre lépni a szomszédságban működő 

számos egyedi élelmezési vállalkozással. 

Az esemény napján Yossarian gondoskodott róla, hogy a 

vendégellátó fővállalkozók munkához fogjanak, és neki is láttak. 

Yossarian, aki órákkal napkelte előtt érkezett a buszpályaudvarra, 

arról is gondoskodott, hogy az igénybe vett szintek 

belső térségeit elfoglalják a civil ruhás fegyveresek, és lezárják a 

nagyközönség elől. 

7:30-ra ezerötszáz munkás foglalta el állomáshelyét a kijelölt 

helyeken és fogott akcióba. 

8:00-ra egy utászegységből alakított szerelősor állt föl a K. 

V Rt.-nél, hogy elkészítse a canapékat és a többi apró szendvicset, 

és előkészítse és fölszeletelje a füstölt lazacot. Addig meg 

sem szűnt ez a munka, amíg el nem készítették és tovább nem 

adták a négyszáz tucat teaszendvicset. 

8:15-re hatvan szakács, hetven villanyszerelő, háromszáz 

virágrendező, valamint négyszáz pincér és bármixer erősítette 

meg mindkét helyen az eredeti inváziós erőket. 

8:30-ra a munkacsoportok sikálni kezdték az ötven hordó 

osztrigát és ötven hordó kagylót, megfőztek közel egy mázsa 

apró rákot, és elkészítettek csaknem kétszáz liter koktélmártást. 

9:00-re megérkeztek a buszpályaudvarra az asztalok és 

székek és egyéb berendezések, a villanyszerelők és vízszerelők 

pedig már a helyszínen voltak a szükséges, kiterjedt munkák 

elvégzésére, miközben az M&M Kereskedelmi Vendégszolgálatánál 

és a Metropolitan Museum of Artban a konyhai segédmunkások 

nekiestek és rekordsebességgel szeletelni kezdték a 

köretekhez a zöldségeket: ezer csomó zellert, hatszázhetvenöt 

kiló répát, ezeregy fej karfiolt, négyszázötven kiló cukkínit és 

kilencszáz kiló paprikát. 

-[594]-

10:00 órára már mind a száztizenötezer ÚJ HÁZASOK feliratú 

vörös, fehér és fekete léggömb diadalmasan libegett a 

buszjáratok összes rámpáihoz vezető átjárók, valamint az öszszes 

fő- és mellékbejárat felett. 

Délre a villanyszerelők befejezték a különleges csillárok 

felakasztását. 

Délután 1:00 órára leszállították és kijelölt helyükön feltűnés 

nélkül fölállították az összes hordozható toalettet. Háromezer-ötszáz 

hordozható toalettet hoztak, minden vendégnek 

egyet, minden évszaknak megfelelő pasztellszínekben, és a női 

kalaposboltok és a férfi fehérneműüzletek hamis homlokzatai 

mögött helyezték el őket, a vendégek pedig elbűvölten vették 

tudomásul, hogy senki nem kerülhet kapcsolatba olyan toalettel, 

amelyet előzőleg valaki más használt, és megfertőzött. A 

dokkmunkások, rakodómunkások és a közegészségügyi mérnökök 

minden ilyen egységet tüstént, láthatatlanul kivittek a kijáratokon 

át a várakozó teherautókra, amelyek tüstént azokra a 

Hudson folyón horgonyzó bárkákra szállították őket, amelyek 

kifutottak a tengerre, hogy a dagályban majd az óceánba szórják 

mindet, amiről egy-két napig senki nem szerzett tudomást. 

Az egyedi Portoson vécékkel kapcsolatos előrelátás a nemes 

bacchanália további slágerének bizonyult, sok vendég pusztán 

az élmény újdonsága miatt visszalopódzott hozzájuk, mintha 

csak egy második menetre ülne fel egy csíramentes park szórakozásai 

közt. – Miért nem jutott ez még senki másnak az eszébe? 

– ismételgették gyakran. 

Kora délután, 2:45 után tíz perccel a rendelésnek megfelelően 

leszállítottak tíz tonna jeget, és amikor az óra 3:00-át mutatott, 

megérkezett kétszáz pincér, aztán amikor az első osztag 

előrenyomult és megtisztogatta az utat, további kétszáz pincér, 

aztán amikor ez az utóbbi kétszáz benyomult a térségbe és szétszóródott, 

megint további kétszáz pincér érkezett, majd mind- 

-[595]-

nyájan elkezdték fölállítani az asztalokat, miközben a tartalékban 

tartott további hatszáz pincér behűtötte a fehérbort, a vizet 

és a pezsgőt, és berendezte az ellátóállomásokat a földszinten, 

az első emeleteken és a tágas második szinteken is, ahol a hajnali 

órákban a hangos zenét és a vad táncot tervezték. 

Négy órakor a zenészek elkezdtek letelepedni a pódiumaikra 

és a táncparkettek mellé. 

Öt órára már biztonságosan felállították az ötven deszszertbüfét, 

és a város, a szövetségi kormány és az M&M Kereskedelmi 

Gyilkosságok Rt. több mint ezerkétszáz biztonsági őre 

elfoglalta állásait a buszpályaudvar magaslati pontjain. Odakinn 

a Nemzeti Gárda alakulatainak teherautói őrködtek, hogy 

elhárítsák a tiltakozó csoportok zavargásait, amelyek esetleg 

megzavarhatnák a gálaest ünnepélyes hangulatát. 

Az esküvői torta fölemelése, leeresztése és fölvágása után 

további táncok és gratulációk következtek. A számos fináléra 

mindenki elegyedett a Metropolitan Museum of Art Nagy 

Csarnokában, ahol további asztalokat raktak roskadásig vattacukros 

desszertegyvelegekkel. 

Itt aztán, mielőtt az estély kisebb, barátságosabb, szinte 

összeesküvői csoportokra oszlott volna, számos pohárköszöntőt 

mondtak a Minderbinderekre és a Maxonokra, sőt rövid beszédeket 

is tartottak. A kapzsiság jó dolog, jelentette ki a Wall 

Street egyik kockázatirészvény-ügynöke. Semmi rossz nincs a 

pazarlásban, hencegett egy másik. Amíg van miből, miért ne 

mutogassuk? A rossz ízlésben nincs semmi ízléstelen, harsogta 

egy másik, akit megéljeneztek a szellemességért. 

– Ez olyasfajta esemény volt – károgta a hajléktalanok 

szóvivője –, amely büszkévé teszi az embert, hogy hajléktalan 

lehet New Yorkban. 

-[596]-

Ám kiderült róla, hogy szélhámos volt, egy propagandacég 

szóvivője. 

Az ünnepségek hivatalos végét a „szerelmi megváltás” 

zenéjének szentimentális megismétlése jelezte, amelyet együtt 

adott elő az estély öt zenekara, a hegedűs és négy hasonmása, 

valamint a korábbi zenekari felvételek együttese, mire sokan 

szégyentelenül összekaroltak, és harsányan zümmögték a dallamát, 

mintha csak az „Auld Lang Syne”, vagy a másik halhatatlan, 

népszerű kedvenc, a „Till We Meet Again” legújabb pótlékát 

adnák elő szöveg nélkül. 

Azoknak az őrült spanyoloknak és bajkeverőknek, akik 

inkább az első emeleti átjárókban bolyongtak, áttáncolták az éjszakát, 

vagy más módokon vették igénybe a buszpályaudvar 

lenyűgöző vonzerőit és szolgáltatásait, egy harmadik étkezést is 

biztosítottak az egész éjjel nyitva tartó kisegítő felszolgáló állomások 

mindegyikén, amelyeknél, mint az az összes hirdetőképernyőn 

látható volt, a következő menü állt rendelkezésre: 

ALTERNATÍV MENÜ 

Fricassee de Fruits de Mer 

Les trois Roti Primeurs 

Tarte aux Pommes de Terre 

Salade á Bleu de Bresse Gratinée 

Friandises et Desserts 

Espresso 

Yossarian, aki még mindig az alternatív menün töprengett, 

ezután döbbenten látta magát, amint egy televíziós hálózat 

kameráinak beszél frakkosan és fehér nyakkendősen Milo 

Minderbinder és Christopher Maxon között, és azt mondja: 

– Ez az esküvő életünk fénypontja volt. Nem hiszem, hogy 

bárki közülünk megérne még egyszer valami hasonlót. 

-[597]-

– A kurva életbe – mondta hús-vér valóságában, és remélte, 

hogy lakonikus iróniája nyilvánvaló lesz. 

Alig lehetett kétséges, hogy Minderbinderék és Maxonék 

aznap este a század végére és az új század hajnalára a vendéglátó 

csarnokok élvonalába lendítették a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarát. 

Mindenki, aki eltávozott, kapott egy színes brosúrát, 

amelyet a KIHABUP és a Metropolitan Museum of Art 

közösen adott ki, hiszen most már annyi közös érdek fűzte őket 

össze. Már alig harminchatezer dollárért a világon bárki helyet 

bérelhetett mindkét helyen egy estélyre. 

Úgy számítottak, hogy a vendégek túlnyomó többsége éjjel 

egy órára távozni fog. Így is történt, és így a százhuszonkétezer 

búcsúajándéknak és szuvenírnek szánt pezsgőskehely 

gyorsan elfogyott. Egy fiatalosabb, elevenebb társaság azonban 

tovább maradt, kugliztak, ettek és őrülten táncoltak a magasabb 

szintekre egész éjszakára kivezényelt lemezlovasok szolgáltatta 

konzervzenére. Végül aztán azok, akik még mindig nem voltak 

képesek rászánni magukat a távozásra, lefeküdtek aludni a 

jegykiadó helyiségébe telepített masszív és tiszta cabana pricscsekre, 

vagy betelepedtek valamelyik vészlépcsőházba,amelyekben 

most vadonatúj matracokat terítettek le a lépcsőpihenőkön 

meg a lépcsőkön. Mikor fölébredtek, friss narancslé 

várta őket az üdítős pultoknál, és palacsintából és tojásból 

álló reggeli a kávézókban. A lépcsőházakat kiürítették és 

alaposan fölsúrolták; de fertőtlenítő szerek helyett most borotválkozás 

utáni arcszeszek és márkás parfümök illata szállongott 

a levegőben. Fölvettek egy mankózó, féllábú nőt, hogy barangolja 

be a lépcsőházakat, közben motyogja azt, hogy megerőszakolták, 

de az illető egy jelentéktelen színésznő volt, aki csinos 

arcocskájával egyébként kozmetikumokat, formás lábával 

pedig harisnyanadrágokat szokott reklámozni. Egy nagydarab, 

kecses, anyás fekete nő pedig, akinek rákosnak látszottak az 

anyajegyei, és pompás alt hangja volt, spirituálékat dúdolt. 

-[598]-

Hajnali 4:30-ra a Cosa Nostra huszonnyolc szállítóvállalata 

mint a washingtoni Cosa Loro alvállalkozója az M&M V&T 

Kereskedelmi Vendégszolgálati Részlegével együtt eltávolította 

a szemét fennmaradt részét, és reggel 6:00-ra, mikor megjelentek 

az autóbuszok első szokásos utasai, minden visszatért a 

normális kerékvágásba, kivéve a kurvák és hajléktalanok távollétét, 

akiket mindaddig kényszerű száműzetésben tartottak, 

amíg minden biztonságossá nem vált. 

– Ez ravasz volt magától – dicsérte meg Gaffney Yossarian 

kis beszédét. 

– Nem tudom elhinni, hogy ezt mondtam – felelte bűnbánóan 

Yossarian. 

– Még nem mondta el, igaz? – tette hozzá Gaffney, aki 

tényleg szerette volna, miközben a monitoron figyelték a buszpályaudvaron 

nyüzsgő tömeget, amely még nem gyűlt össze, 

amint tagjai kissé bágyadtan, megritkult és sápadt tükörképekként 

visszaszivárogtak azokra a helyekre, amelyekről még nem 

jöttek meg. – Mrs. Maxon elégedettnek látszott. 

– Akkor a férje is elégedett lesz. Szeretem ezeket a Wagner-zenéket. 

És ugyanakkor nevetnem is kell. Gondolja, hogy a 

Götterdämmerung befejezése tapintatos választás volt erre az alkalomra? 

– Igen. Jobb szeretett volna egy rekviemet? – csillant föl 

Gaffney sötét szeme. 

– Megint elfeketedik ez az istenverte Nap – mondta Hacker, 

és könnyedén fölnevetett. – Úgy látszik, nem tudom kitörölni. 

– Nem feketedhet el – reccsentett rá Yossarian, akit ezzel 

megint felbosszantott. – Ha a Nap elfeketedne, az ég is fekete 

lenne, és akkor nem látná. 

– Igen? – vihogott az ifjonc. – Csak nézze meg. 

-[599]-

Yossarian megnézte, és látta a központi képernyőn, hogy a 

Nap csakugyan fekete a kék égen, a Hold újra vörössé vált, és a 

kikötőben és a környező vizeken az összes hajó, vontató, bárka, 

tankhajó, teherhajó, halászhajó és különféle sportjármű megint 

mind felborult. 

– Ez egy fantomkép – mondta Hacker. – Mi fantomképnek 

hívjuk. Tovább kell dolgoznom rajta. 

– Láttam egy másik fantomképet is – mondta Yossarian. 

– Az elnökre gondolt? 

– Soha nem került elő, igaz? Én nem láttam. 

– Nem tudták rávenni, hogy kijöjjön az irodájából. Itt 

van... nézze – Yossarian fölismerte a washingtoni Ovális Iroda 

előszobáját. – Elő kellene jönnie, hogy kivigyék a KÜKTÉTÉ 

épületébe és fölszálljon ott az új szupervonatra. Ehelyett egyre a 

másik irányba megy. Beballag a játékszobába. 

– Át kell programoznia a modelljét. 

Hacker kétségbeesést színlelve megint csak vihogott, és 

Gaffneyra hagyta a választ. 

dell. 

– Nem tudjuk átprogramozni a modellt, Yo-Yo. Ez a mo- 

Az elnökséget kell átprogramoznia. 

– Nekem? 

– Az a helyzet, hogy most benn van – mondta Hacker. – 

Mi a fenét tart egyébként abban a játékszobában? 

– Kérdezd meg Yossariantól – mondta Gaffney – Ő járt ott. 

– Van egy játéka – mondta Yossarian. – Úgy hívják, Triage. 

-[600]-

Tizenkettedik könyv 

-[601]-

33. KÖZJÁTÉK 

Milo gyorsan elveszítette az érdeklődését, és üzleti ügyben 

eltávozott, így amikor a riasztó megszólalt, már nem volt a 

buszpályaudvaron, nem volt biztonságosan alatta Yossariannal. 

– Mr. Minderbinder hol van? – kérdezte McBride, amikor 

Yossarian egyedül jelent meg a lépcsőhöz vezető átjárón, amelyen 

McBride Gaffneyval álldogált. 

– Elment további felhőkarcolókat szerezni a Rockefeller 

Centerben – közölte gúnyosan Yossarian. – Vagy saját felhőkarcolót 

építtetni. Mindet magának akarja. – Egy szép napon, gondolta 

Yossarian, miközben lementek az öntöttvas lépcsőn, ezek 

a most mocorogni kezdő szörnyű vérebek talán tényleg ott 

lesznek; az lenne aztán a végső trükkös meglepetés! Az összes 

liftet megtalálták, közölte vele McBride ujjongva. Michael meg 

a barátnője, Marlene ráunt a várakozásra, és már messze lent 

jártak Bobbal és Raullal. McBride még valami mást is meg akart 

mutatni Yossariannak. 

– Milyen messze van a messze lenn? – kérdezte Yossarian 

tréfásan. 

McBride idegesen vihogott, aztán ravaszkásan, a válla 

mögül válaszolt. – Tizenegy kilométernyire! 

– Tizenegy kilométernyire? 

És ezek nem akármilyen liftek, folytatta McBride. Fölfelé 

percenként egy mérföldet tesznek meg, lefelé óránként száz 

mérföldet. – És mozgólépcsőik is vannak, egészen végig. Azt 

mondják, azok hatvanhét kilométerrel mennek le! 

– Gaffney? – kérdezte Yossarian, mire Gaffney lassan bólintott. 

– Gaffney, Milo boldogtalan – közölte tréfásan 

Yossarian. – Gondolom, ezt maga is tudja. 

-[602]-

– Milo mindig boldogtalan. 

– Fél. 

– Ugyan mitől fél? Megkapta a szerződést. 

– Attól fél, hogy nem kért eleget, és nem kap annyit a 

Ssssss!-ért, mint amennyit Strangelove kap a gépéért. És még 

csak működni se fognak. 

Gaffney olyan hirtelen torpant meg a lépcsőn, hogy a két 

férfi összeütközött. Yossarian nagy meglepetésére Gaffney elveszítette 

a hidegvérét. Yossarianra meredt. 

– Hogyhogy nem fognak? Honnan veszi ezt? 

– Fognak? 

Gaffney fölengedett. – Működnek, Yo-Yo. Egy pillanatra 

azt hittem, hogy tud valamit, amit én nem tudok. Máris működnek. 

– Az nem lehet. Nem tudnak. A szavukat adták rá. 

– Megszegték a szavukat. 

– Megígérték nekem. 

– Megszegik az ígéreteiket. 

– Garanciát adtak rá. 

– Nem ér semmit. 

– Írásban kaptam. 

– Dugja A tájékoztatás szabadsága dossziéjába. 

– Nem értem. Lefőzték Strangelove-ot? 

Gaffney a szokott módján hangtalanul nevetett. – 

Yossarian, barátom, ők Strangelove. Természetesen egyesültek. 

Hát nem ugyanazok, kivéve a nevek és a cégek különbségét? 

Évek óta megvannak a gépeik. 

-[603]-

– Miért nem mondta ezt soha? 

– Kinek? Senki nem kérdezte. 

– Nekem elmondhatta volna. 

– Maga se kérdezte. Gyakran előnyömre szolgál, ha megtartok 

magamnak dolgokat. A tudás néha hatalom. Egyesek azt 

mondják, a végső fegyver jó lesz az üzletemnek, mások azt, 

hogy nem. Ezért vagyok ma idelenn. Hogy megtudjam. 

– Miféle üzletének? 

– Természetesen az ingatlanüzletnek. 

– Ingatlan! – gúnyolódott Yossarian. 

– Maga nem hajlandó hinni nekem – mondta Gaffney mosolyogva 

–, és mégis azt hiszi, hogy tudni akarja az igazságot. 

– Az igazság szabaddá tesz, nem? 

– Nem – felelte Gaffney. – És nem is fog. Soha nem tesz 

azzá. – Lefelé mutatott McBride-ra. – Menjünk, Yo-Yo. Ő majd 

megmutat magának egy másik igazságot. Megismeri ezt a zenét? 

Yossarian majdnem biztos volt benne, hogy a hangosító 

rendszerből megint azt a Leverkühn-részletet hallja, abból a 

műből, amelyet soha nem írtak meg, de ezúttal egy lágy zenekari 

változatban, rubato, legato, vibrato, tremolo, glissando és 

ritartando előadásban, a népszerű befogadáshoz édeskésnek álcázva, 

anélkül hogy bármi utalt volna benne a remegő, taszító, 

félelmetes csúcspontra. 

– Gaffney, maga téved ezzel a Leverkühnnel kapcsolatban, 

tudja. Ez az Apokalopszisből van. 

– Most már tudom. Utánanéztem, és láttam, hogy tévedtem. 

El se tudom mondani, mennyire zavarba ejt, hogy ezt kell 

mondanom. De azt lefogadom, tudom, mit fog ezután kérdezni. 

-[604]-

– Észrevett valamit? – kérdezte egyébként Yossarian. 

– Hát persze – mondta Gaffney. – Nem vetünk árnyékot 

idelenn, és a lépteink zajtalanok. Magva észrevesz valamit? – 

kérdezte, mikor odalépett McBride mellé. Nem az őrre utalt, 

aki az átjáróban a liftnél ült egy széken. – Nos? 

Kilroy eltűnt. 

Emléktáblájáról kitörölték a betűket. 

Kilroy meghalt, árulta el McBride. – Úgy éreztem, meg 

kell mondanom maguknak. 

– Volt egy ilyen érzésem – mondta Yossarian. – Vannak 

korombéli emberek, akik sajnálattal fogják hallani. Vietnam? 

– Ó, nem, nem – felelte meglepetten McBride. – Rák. 

Prosztata-, csont-, tüdő- és agyrák. Természetes halálnak minősítették. 

– Természetes halál – ismételte meg siránkozva Yossarian. 

– Rosszabb is lehetne – mondta Gaffney együtt érzően. – 

Legalább Yossarian él. 

él. 

– Persze – mondta McBride kedélyesen. – Yossarian még 

– Yossarian él? – visszhangozta Yossarian. 

– Yossarian él – mondta McBride. – Talán ezt tehetnénk a 

falra a másik helyett. 

– Persze, de meddig? – felelte Yossarian, aztán megszólalt 

a riasztó. 

McBride tüstént összerezzent. – Hé, mi a fene ez? – 

Rémültnek látszott. – Nem ez a riadó? 

Gaffney bólintott. – Szerintem az. 

-[605]-

– Maguk, fiúk, várjanak itt! – McBride már futott is az őrszem 

felé. – Ki fogom deríteni. 

– Gaffney? – kérdezte Yossarian remegve. 

– Idelenn én se tudom – felelte Gaffney komoran. – Lehet, 

hogy a háború, a triage kora. 

– Ne pucoljunk innen a fenébe? Menjünk ki. 

– Ne őrüljön meg, Yossarian. Itt sokkal nagyobb biztonságban 

vagyunk. 

-[606]-

Tizenharmadik könyv 

-[607]-

34. FINÁLÉ 

Mikor hallotta, hogy megszólal a riasztó, és látta a masinán 

pislogó színes lámpácskákat, az elnök nagyon meg volt 

magával elégedve, amiért mozgásba hozott valamit, és önelégült 

vigyorral dőlt hátra a székén, míg csak el nem kezdett neki 

derengeni, hogy nem tudja, hogyan lehet leállítani, amit elindított. 

Nyomkodta egyik gombot a másik után, de hiába. Éppen 

segítségért akart kiabálni, amikor berohant a segítség: Noodles 

Cook, a Kövér a Külügyminisztériumból, akinek a neve sose jutott 

egykönnyen eszébe, karcsú munkatársa a Nemzetbiztonsági 

Tanácstól, a Sovány és a légierőnek az a tábornoka, akit nemrég 

léptettek elő a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának 

főnökévé. 

– Mi történt? – sivította Bingam tábornok, a zavarodottságtól 

kipirult, rémült ábrázattal. 

– Ez működik – mondta az elnök vigyorogva. – Látják? 

Akárcsak a játék. 

– Ki támad minket? 

– Mikor kezdődött? 

– Támad minket valaki? -,kérdezte az elnök. 

– Ön kilőtte az összes rakétánkat! 

– Ön elindította az összes repülőgépünket! 

– Én? Hova? 

– Mindenhova! Azzal a vörös gombbal, amit nyomkodott. 

– Ezzel? Én ezt nem tudtam. 

– Ne nyúljon többé hozzá! 

-[608]-

– Honnan kellett volna tudnom? Hívják vissza mindet: 

Mondják meg, hogy sajnálom. Nem szándékosan csináltam. 

– Nem tudjuk visszahívni a rakétákat. 

– Nem tudjuk visszahívni a bombázókat. 

– Nem tudjuk visszahívni a bombázókat! Mi lesz, ha valaki 

megtorlásul visszavág? Nekünk kell őket elsőnek elkapnunk. 

– Ezt nem tudtam. 

– És ki kell küldenünk a második csapásmérő bombázóinkat 

is, arra az esetre, ha az első csapásunk után vissza akarnak 

vágni. 

– Jöjjön, uram. Sietnünk kell. 

– Hova? 

– A föld alá. Az óvóhelyekre. Triage... nem emlékszik? 

– Dehogynem. Éppen azt játszottam a másikon, mikor átkapcsoltam 

erre. 

– Az Isten verje meg, uram! Mi a fenén mosolyog? 

– Nincs ebben semmi mulatságos, a kurva életbe! 

– Honnan kellett volna tudnom? 

– Induljunk! Mi vagyunk azok, akiknek túl kell élniük. 

– Előkeríthetem a feleségemet? A gyerekeimet? 

– Ön is itt marad! 

Úgy rohantak ki, mint holmi csőcselék, aztán bezsúfolódtak 

a rájuk várakozó, hengeres vészliftbe. A Kövér C. Porter 

Lovejoy elgáncsolta, mert ő is kétségbeesetten be akart szállni a 

liftbe. A Kövér odabenn hasalt el, Lovejoy pedig úgy csimpaszkodott 

a hátára, mint egy dühösen karmolászó őrült majom. 

* 

-[609]-

Melissa MacIntosh nővér kiszedegette sötét hajából a szeme 

színéhez illő világoskék, forró hajcsavarókat, aztán úgy kikente 

magát rúzzsal és más kozmetikumokkal, mintha esti 

programra készülődne – oka volt rá, hogy a lehető legjobban 

akarjon kinézni –, és újra elhatározta, hogy ebéd közben megpróbálja 

elhatározni magát a John Yossarian és közte fennálló 

nézeteltérést illetőleg, azazhogy a szülészével megbeszélt vizsgálatra 

menjen-e el, és megtartsa a terhességét, vagy a nőgyógyászát 

keresse fel, és lépéseket tegyen a megszakításra. Fogalma 

sem volt róla, hogy miféle szörnyűség történik valahol 

másutt. 

Megértette, hogy Yossarian vonakodik ilyen hamar újra 

megnősülni. Kivett még egy csokoládét a keze ügyében álló félkilós 

dobozból. A desszertet a belga pácienstől és a feleségétől 

kapta ajándékba azon a napon, amikor majd két év után elevenen 

elhagyta a kórházat. Megkönnyebbült, amiért a belgák 

visszarepültek Európába, mert hajlamos volt az empatikus ragaszkodásra, 

márpedig fel akarta szabadítani az elméjét, hogy 

saját kínos helyzetével foglalkozhasson Yossarian roppant józan 

érveket hozott fel az ellen, hogy most újra apa legyen. 

Érveivel semmiféle benyomást nem ért el. Ha jobb és 

gyorsabb volt a vitában, Melissa szemében csak trükkösebbnek 

látszott, bár képes volt elismerni önmagának és lakótársnőjének, 

Angélának, hogy nem mindig gondolja világosan végig a 

dolgokat, és nem lát csalhatatlanul, amikor előre kell tekintenie. 

Ezt azonban nem tekintette hibának. 

Megvolt benne valami, ami Yossarianban nem: az önbizalom, 

az a hit, hogy az olyan emberek számára, mint ő, akik jók, 

végül mindennek jól kell alakulnia. Mostanában, Peter gutaütése 

után, Angéla is ráunt a pornográfiára meg a munkára, hízni 

kezdett, aggódott az AIDS miatt, és vágyakozva beszélt arról, 

hogy visszatér Ausztráliába, ahol még mindig élnek barátai és 

-[610]-

okonai, meg egy öregotthonban a kedvenc nagynénikéje, akit 

reményei szerint majd elkezd látogatni. Ha Angélának mostanában 

el kellett gondolkodnia a kotonokról, akkor ő is föladhatná 

a szexet, és férjhez mehetne. 

Yossarian alaposan fölfújta az éveik számát, és majdnem 

megint ügyesen átejtette – Melissa gratulált magának, amiért 

ezt sikerült megakadályoznia – alig két estével előbb. 

– Én egyszerűen nem félek semmi ilyesmitől – adta tudtára 

dacosan Melissa, megmerevítve a gerincét. – Megleszünk 

nélküled is, ha muszáj. 

– Nem, nem – javította ki Yossarian, szinte maliciózusan. – 

Tegyük fel, hogy te leszel az, aki hamarosan meghal! 

Melissa erről nem volt hajlandó tovább beszélni. Elképzelni 

csecsemő lányát, akinek csak a hetven éven felüli apja van, 

túl bonyolult gubanc volt számára, meg se próbálta kibogozni. 

Tudta, hogy neki van igaza. 

Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Yossarian még akkor 

is megfelelő anyagi segítséget nyújtana, ha ővele dacolva makacsul 

kitartana, és nem folytatnák tovább a páros életet. A szíve 

mélyén tudta, hogy ennyiben megbízhat benne. Igaz, ritkábban 

volt vele olyan hevesen szerelmetes, mint a legkorábbi időszakokban. 

Már nem csalogatta többé fehérnemű-vásárlással, és eddig 

még nem vitte el se Párizsba, se Firenzébe, se Münchenbe 

bevásárolni, és most már csak a születésnapjára küldött rózsákat. 

De benne is csökkent a szerelmeskedő kedv, tűnődött most 

enyhén bűntudatos balsejtelmekkel, és időnként gondolatban 

emlékeztetnie kellett rá magát, hogy csábítóbban kellene igyekeznie 

a kielégítő érzékiség azon csúcsainak elérésére, amelyek 

kezdetben normálisabban előbukkantak köztük. Amikor 

Angela rákérdezett, elismerte, hogy Yossarian már soha nem 

látszik féltékenynek, és már nem mutat érdeklődést a szexuális 

-[611]-

múltja iránt. Már moziba is ritkán akarta elvinni. Már azt is 

minden harag és elégedetlenkedés nélkül emlegette, hagy egészen 

mostanáig soha nem találkozott nővel, aki egy folyamatos 

viszony során ugyanolyan gyakran akart szeretkezni, mint ő. 

Visszatekintve megpróbálta megállapítani, áll-e ez a többi férfira 

is, aki a barátja volt. Ami azt illeti, Yossarian már nem dolgozott 

olyan keményen, hogy a kedvébe járjon, mint korábban, és 

nem aggódott különösebben, amikor látta, hogy nem sikerült 

kielégítenie. 

Melissa nem érezte, hogy ez bármit is számítana. 

Melissa MacIntosh tudta, hogy igaza van, és képtelen volt 

belátni, hogy bármi rossz volna abban, amit akar. Olyan nő 

volt, aki szeretett „ösztönös érzésekről” beszélni, ahogyan 

dogmatikus intuícióit megfogalmazta, és most az volt az ösztönös 

megérzése, hogy ha türelmes lesz, ha egyszerűen kitart, 

nem enged, és türelmesen hajthatatlan marad, Yossarian, mint 

rendesen, végül bele fog egyezni bármibe, amit ő akar. A gyerek 

ügyében Yossariannak erős érvei voltak. Ő csak egyetlen 

érvet tudott felhozni, de ez elég volt: akarta a gyereket. 

Az a gondolat, hogy Yossarian esetleg nem jelenik meg a 

vendéglőben, hogy tovább érveljen, meg se fordult a fejében, 

míg csak távozás előtt körül nem nézett a kis lakásban. Rémületében 

inkább tüstént ki is verte a fejéből, mintsem hogy akár 

csak elkezdjen töprengeni rajta, mit jelenthet ez a cserbenhagyás. 

Magas sarkú cipőt húzott, hogy még jobban nézzen ki, aztán 

sebesen, csábító, kopogó léptekkel kiment. 

Odakinn, a sarok mellett, ahová taxiért indult, előreláthatóan 

ott látta az Egyesített Edison Társaság karbantartó kocsijait 

meg az embereket, akik feltörték az aszfaltot, hogy kijavítsanak 

vagy modernizáljanak valamit. Az elektromos vállalatnak ezek 

az emberei mindig ott voltak, úgy érezte, szinte az idők kezdete 

-[612]-

óta, amikor magas sarkaival kopogva elment mellettük. Elmerült 

az előtte álló konfrontáció részleteiben, és alig vette észre, 

hogy sötétebb az ég, mint ebben a napszakban normális volna. 

Miután oly hosszú idő után kiengedték a kórházból, a belga 

páciens visszarepült Európába, vezető állásába az Európai 

Gazdasági Közösségnél. Humorosan úgy beszélt magáról mint 

,,Európa beteg emberéről”. Tisztes egészségnek örvendett, és 

túláradó volt a természete, de csökkent a súlya, és sokkal gyöngébb 

férfi lett, miután elveszítette egy hangszálát, a fél tüdejét 

és a fél veséjét. Mivel azt tanácsolták neki, hogy mondjon le a 

tömény italokról, az elbocsátása utáni kéthetes ambuláns kezelés 

alatt borra és sörre korlátozta az italozását. A nyakában lévő 

pontszerű nyílásba leszívatás vagy intubáció céljából állandó 

műanyag implantátumot ültettek be, amelyen át, ha bohóckodni 

akart, beszélni is tudott, vagy beszívta a cigarettafüstöt, majd 

elégedetten tüsszögött tőle. Eltiltották a dohányzástól, de oda 

lyukadt ki, hogy így az nem számít. Játékos, pajkos felesége, 

akit felvidított, hogy elevenen visszakapta a férjét, még fújt is 

neki. Gyakorlott ügyességgel, összecsücsörített szájjal megszívta 

a cigarettáját, azután keskeny, egyenes sugárban játékosan 

befújta a cigarettafüstöt a műtéti nyílásba helyezett fedeles kis 

műanyag hengerbe. Utána, ha otthon voltak, babusgatták, csókolgatták, 

csiklandozták egymást, és szeretkeztek. Nagy elragadtatásukra 

és elképedésükre ez rendszeresebben sikerült, 

mint még nemrég bármelyikük gondolta volna. A férfi kívülállók 

elől normális körülmények közt elrejtette a protézisét magas 

gallérú inggel, a nyakkendőjére kötött nagy csomóval, vagy 

széles csokornyakkendővel, sállal, vagy színes, nyakra való 

kendővel. Felfedezte magában, hogy a gyengéje a pöttyös. Európának 

ez a beteg embere csak a feleségével osztotta meg egy 

további titkát, azt az abszolút hitét, hogy semminek, amit ő, a 

kollégái vagy a szakértők bármiféle testülete tehetnek, nem lesz 

semmiféle tartós javító hatása kontinensének vagy a nyugati vi- 

-[613]-

lágnak a gazdasági életére és sorsára. Az embereknek csekély a 

hatalmuk az emberi események fölött. A történelem a maga autonóm 

menetét követi, függetlenül azoktól az emberektől, akik 

csinálják. 

Mielőtt elhagyta a kórházat, kis ünnepséget rendezett a 

szobájában a feleségével, és minden nővérnek és a személyzet 

minden más tagjának egy üveg pezsgőt, egy félkilós doboz 

Fanny Farmer csokoládét és egy karton cigarettát ajándékozott. 

Készpénzt is akart adni, mindenkinek egy százdolláros bankót, 

de a kórház nem helyeselte a pénzajándékot. 

A repülőgépeken a belga páciens meg a felesége általában 

az első osztályra váltott jegyet, de minden útjukon élvezettel 

töltötték az idő egy részét a páros üléseken a szorosabb közelség 

és az intim bensőségesség miatt, amely lehetővé tette, hogy 

kockázatos pajkossággal egymáshoz szorítsák a combjukat meg 

a karjukat, miközben dohányoztak, a takarók rejteke alatt pedig 

a csúcspontig simogathassák és izgathassák egymás nemi szerveit. 

Mikor ezúttal az Atlanti-óceán fölött hazarepültek, elégedetten 

üldögéltek első osztályú üléseiken, és filmet, egy vígjátékot 

néztek abban a pillanatban, amikor megszólalt a riasztó, 

amelyről nem tudtak. Mit sem gondolt egyikük sem a számos 

gőzlő, fehér páraorsóról, amelyek, mint megfigyelték, elkezdtek 

széttekeredni a láthatatlan repülő objektumok mögött, amelyek 

náluk gyorsabban, magasabban és alacsonyabban haladtak, és 

akkor kezdtek feltűnni az égen, miután a képernyő elfeketedett, 

majd a lámpák vad csillogással újra kivilágosodtak, és az ablakokon 

felhúzták a függönyöket. Miután kelet felé szálltak, az 

alkonyatba, nem zavarta őket, hogy az ég elsötétedett. Mögöttük 

ólomszürkévé vált a Nap. Az elromlott vetítőszerkezet 

mintha a belső kommunikációs rendszert is befolyásolta volna. 

A fejhallgatókból nem szólt se zene, se más szórakoztató műsor. 

-[614]-

Mikor egy stewardess mikrofonnal a kezében kiállt az utasfülke 

elejébe, az ő szavait sem közvetítették. Amikor az utasok kedélyesen, 

színlelt bosszússággal, gesztikulálva integettek a kabinszemélyzet 

más tagjainak, hogy érdeklődjenek, és a stewardok 

és a stewardessek lehajoltak, hogy válaszoljanak, az ő szavaik is 

hangtalanok maradtak. 

* 

Dennis Teemer nem hallott róla, és a bíborosnak sem szóltak, 

pedig előzőleg már célzások jutottak a fülébe holmi katasztrófatervekről. 

Sokakat felhívtak telefonon, de se a tudomány 

embere, se a lelkek őrzője nem volt köztük. Mivel már 

nem volt rá többé lehetőség, hogy a nagyközönséget megóvják 

a támadástól, nem gondoskodtak nyilvános óvóhelyekről, és 

nem tartották politikusnak rémületet és kétségbeesést kelteni 

egy olyan figyelmeztetéssel, amely indokolatlannak bizonyulhat 

abban az esetben, ha a rettegett atom-ellentámadás nem következik 

be. 

Amikor kiadták a riasztást, csak a már előre kiválasztott 

boldog, privilegizált keveseket hívatták, terelték össze és engedték 

le. Mind ritka képességekkel rendelkező férfiak voltak, 

akiket nélkülözhetetlennek ítéltek életmódunk föld alatti örökös 

továbbviteléhez. Miután megtalálták, sietve a hőálló liftekhez 

terelték őket a KÜKTÉTÉ rendőreinek és rendőrnőinek elkötelezett, 

különleges csoportjai, akik mindaddig nem álltak 

meg, és nem gondolkodtak el azon, hogy őket magukat is nélkülözhetőkként 

ki fogják zárni, amíg el nem jött az igazság pillanata. 

* 

– Itt Harold Strangelove beszél, és örömmel fogják hallani, 

hogy mind nekem, mind legfontosabb munkatársaimnak sikerült 

biztonságosan lejutnunk ide, és továbbra is rendelkezésükre 

állunk pompás kapcsolatainkkal és tanácsainkkal, valamint a 

-[615]-

legjobb minőségű bombasztjainkkal – mondta jól érthetően a 

hang a hangszórórendszerből. – Az elnököt hátrahagytuk, és én 

vettem át a vezetést, mert többet tudok, mint bárki más. Rakétáinkat 

elindítottuk, és garantálom, hogy sikeresen meg fogjuk 

valósítani célkitűzéseinket, mihelyt rá tudunk jönni, hogy mi 

volt a célunk a kilövésükkel. Nem tudjuk még, vajon az általunk 

megtámadott területek valamelyike fog-e megtorlással élni. 

Erre való képességük csökkentésére összes első csapásmérő 

repülőgépünk a levegőben van. Hamarosan megszüntetjük a 

rádiótilalmat, hogy hallhassák. Addig is biztosítom önöket, 

hogy semmiről nem feledkeztünk meg. Életképes közösségünk 

van, amely fennmarad, jobban mondva fennmarad, hatvanhét 

kilométerrel a föld alatt, és továbbra is szabályosan és demokratikusan 

fogunk eljárni, amíg mindenki azt csinálja, amit mondok. 

Katonailag biztonságban vagyunk. Megvan hozzá a személyzetünk, 

mely szükséges ahhoz, hogy túléljünk egy külső 

nukleáris ellentámadást, ha ez bekövetkezne. Vannak politikai 

vezetőink, hivatásos közigazgatási szakembereink, orvosaink, 

intellektueljeink, mérnökeink és más szakembereink. Mit kívánhatnánk 

többet? A rejtekhelyeinkre vezető bejáratokat mostanára 

lezárták a KÜKTÉTÉ különleges erői. Bárkinek, aki olyan 

szerencsés, hogy itt lehet, de elégedetlenné válik és távozni 

akar, engedélyt adunk a távozásra. Ez egy szabad ország. De 

felhatalmazás nélkül senki új embert nem engedünk be, és a 

túlélők közül sem bocsátunk be senkit, amíg úgy nem döntök, 

hogy beengedem őket. Jól el vagyunk látva mindennel, amire 

egy jóhiszemű, józan embernek szüksége lehet, és nincs előrelátható 

határa annak az időnek, amelyet kényelmesen eltölthetünk 

itt, amíg azt teszik, amit mondok. A rekreációs lehetőségek 

széles skálája áll rendelkezésünkre. Mindenre gondoltunk. 

Most itt van a Vezérkari Főnökeim Egyesített Tanácsának új elnöke, 

hogy tájékoztassa önöket, és beszámoljon önöknek katonai 

helyzetünkről, ahogyan most áll. 

-[616]-

– Amerikai honfitársaim! – mondta Bernard Bingam tábornok. 

– Őszintén szólva semmivel sem tudok többet önöknél 

azokról az okokról, amiért erre a háborúra sor került, de azt 

tudjuk, hogy jó okaink voltak rá, ügyünk igazságos, és katonai 

hadműveleteink ugyanúgy tökéletesen sikeresek lesznek, mint 

mindazok, amelyekre a múltban vállalkoztunk. Rakétaelhárító 

rakétaegységeink teljes készültségben vannak, és valószínűleg 

hihetetlen sikereket érnek el bármiféle ellenséges rakéták ellen, 

amelyek megtorlásul esetleg ránk záporozhatnak. Ebben a stádiumban 

legerősebb eszközeink a nehézbombázóink. Több száz 

áll rendelkezésünkre belőlük az első csapáshoz, és most megindítjuk 

őket, pusztán óvintézkedésként. Önöknek is engedélyezem, 

hogy meghallgathassák, amint érintkezésbe lépek légi 

hadműveleteink parancsnokával. Kezdjük is. Halló, halló. Itt 

Bingam, Bingam, Bernie Bingam Washingtonból, a Ben Jerry 

ellátóraktár föld alatti főhadiszállásáról. Jelentkezzen, parancsnok, 

kérem, jelentkezzen. 

– Häagen-Dazs. 

– Köszönöm, Whitehead parancsnok. Hol van? 

– Tizenhatezer méter magasságban, repülő stratégiai parancsnoki 

harcállásunkon, az ország földrajzi középpontja fölött. 

– Tökéletes. Utasítsa egységeit, hogy folytassák. Most a 

leglényegesebb az idő. Aztán változtassa meg a helyzetét. 

– Már megváltoztattuk a helyzetünket, miközben jelentést 

tettem róla. 

– Tehát többé már nem pontos? 

– Akkor sem volt pontos. 

– Tökéletes. Jelentse, ha ellenséges rakétákat vagy repülőgépeket 

észlelnek. Tájékoztatni fogjuk, amikor mindnyájan 

visszajönnek. 

-[617]-

– Igenis, uram. Hová jöjjünk vissza? 

– Hmmmm. Lehet, hogy nem lesz rá hely. Azt hiszem, erre 

nem gondoltunk. Akár leszállhatnának azokon a területeken, 

amelyeket elpusztítottunk. Folytassa a tervezett módon. 

– Feltétlenül, Bingam tábornok. 

– Okvetlenül, Whitehead parancsnok. 


– Ben&Jerry. Dr. Strangelove? 

– Pompás volt. 

– Feltétlenül, dr. Strangelove? 

– Okvetlenül, Bingam tábornok. Semmiről nem feledkeztünk 

meg. Most elnézést kell kérnem önöktől, többiektől, mert 

egy apróságról mégis megfeledkeztünk. – Amikor folytatta, 

szándékosan kásásan ejtette a szavakat, nyilvánvaló, tréfásan 

önmagát cáfoló bocsánatkérésként. – Elmulasztottunk nőket 

magunkkal hozni. Ó, igen... el tudom képzelni magukat, macho 

férfiakat, amint fogják a fejüket és nyöszörögnek a színlelt boldogtalanságukban. 

De gondolják meg, micsoda széthúzást 

okoznának itt és most. Nem az én tisztem, hogy hivatalosan 

ajánljam, de orvoskari főnökünk emlékeztetett rá, hogy az önmegtartóztatás 

mindig a gyöngébb nem megfelelő pótlékának 

bizonyult. A nőket egyébként megfelelően pótolja az onánia, a 

felláció és a szodómia. Kotonok használatát javasoljuk, melyekből 

nagy készleteket fognak találni a vegyesboltjainkban és a 

szupermarketjeinkben. A népesség fenntartása érdekében végül 

esetleg be kell majd engednünk néhány nőt, ha ugyan még marad 

belőlük. Ami a papokat illeti, úgy hisszük, összes nagyobb 

felekezetünkből van néhány papunk. Amíg megtalálják őket, 

van egy felekezeten kívüli emberünk, aki kész minden hitfelekezet 

híveinek lelki igényeit ellátni. Ami pedig a végkimenetelt 

illeti, kérem önöket, ne aggódjanak. Nem feledkeztünk meg 

-[618]-

semmiről. Első csapásunk után titkos védelmi-támadó repülőgépeink 

készen állnak a második csapásmérő légitámadásra, és 

az első csapásunkat átvészelő bármely fegyver megsemmisítésére, 

amellyel visszacsaphatnának ránk. Abszolút biztosak vagyunk 

benne, hogy szinte nincs miért aggódnunk, hála régi-új 

Lopakodó bombázónk régi-új változatának, saját Strangelove 

Ultraszuperemnek és Minderbinder Ssssss!-ének. Újságok nem 

fognak megjelenni. Mivel az összes jelentést hivatalos forrásokból 

fog származni, nem lesz okuk hinni bennük, és minimálisra 

fogjuk szorítani őket. Häagen-Dazs. 

– A Ssssss!? – képedt el Yossarian. 

– Megmondtam magának, hogy működni fog. 

– Gaffney, mi fog történni? 

– El vagyok vágva a forrásaimtól. 

A tizenegy kilométeres szintre való lefelé száguldás óránként 

ezerhatszáz kilométeres sebességgel majdnem öt percig 

tartott a liften. A hatvanhét kilométeres aljzatra vezető út mintegy 

további húsz percet vett volna igénybe, így aztán megállapodtak, 

hogy egy darabig a mozgólépcsőkön folytatják. 

– Sejteni se tudja? Hol lesz mindennek a vége? 

Gaffneynak erre megvolt a válasza. – Ahol elkezdődött, 

mondják a fizikusok. Ez járt az eszemben azzal a regénnyel 

kapcsolatban, amelyet talán majd meg akarok írni. Ádám és 

Éva teremtésének mindkét története után kezdődne. Mert kettő 

van, tudja. 

– Tudom – mondta Yossarian. 

– Meg lenne lepve, hány ember nem tudja. Az én történetem 

a teremtés hatodik napján kezdődik. 

– És onnan hova megy? 

-[619]-

– Visszafelé – károgta Gaffney, úgy adva elő regényötletét, 

mintha máris diadalt aratott volna vele. – Visszafelé menne az 

ötödik napra, mint egy hátrafelé levetített film. Az én történetem 

kezdetén Isten visszaváltoztatná Évát oldalbordává, és 

visszatenné a bordát Ádámba, ahogy a második verzióban találjuk. 

Egyszerűen visszacsinálná Ádám és Éva saját képére és 

hasonlatosságára való megteremtését, ahogyan az első változatban 

találjuk, mintha sohasem alkotta volna meg őket. Egyszerűen 

eltüntetné őket a hatodik napon teremtett barmokkal, 

csúszómászó állatokkal és szárazföldi vadakkal együtt. Az én 

második napomon, az Ő ötödik napján visszavenné a madarakat 

és a halakat. Utána eltűnne a Nap és a Hold, az ég mennyezetén 

világító egyéb testekkel együtt. Aztán visszavenné a harmadik 

nap gyümölcsfáit és növényzetét, és a vizek újra összegyűlnének, 

és a földnek nevezett száraz eltűnne. Ez a harmadik 

nap volt, és az utána következő napon visszavenné az égnek 

nevezett mennyezetet, amely elválasztja a vizeket. Aztán az első 

napon, az én hatodik napomon a fény is eltűnne, és semmi nem 

választaná el a világosságot és sötétséget, a Föld pedig megint 

kietlen és puszta lenne. Visszajutnánk a kezdetekig, mielőtt 

bármi lett volna. Aztán ellopok az Újtestamentumból egy nagyon 

ügyes vonást. Kezdetben vala az Ige, és az Ige Isten volt, 

emlékszik? Most természetesen visszavesszük az igét, és ige 

nélkül nincs Isten. Mit szól hozzá? 

– A gyerekek imádni fogják – mondta Yossarian maró 

gúnnyal. 

– Jó film lenne belőle? Mert a folytatásában két- vagy hárommilliárd 

évvel később újra elindulna az egész, és a legapróbb 

részletekig pontosan ugyanúgy teremtődne újra. 

– Gaffney, én sokáig nem tudok várni. Van egy állapotos 

barátnőm odafönn, akinek hamarosan gyereke születik, ha ha- 

-[620]-

gyom. Menjünk néhány kilométert gyalog. Nem bízom a mozgólépcsőben. 

Mikor menet közben lenézett, Yossarian hirtelen nem hitt 

a szemének. Valahol elhagyta a szemüvegét. De első pillantásra 

még szemüveggel sem tudta volna elhinni, amit látott fölfelé 

jönni, vele szemben. 

* 

Amikor Leslie R. Groves tábornok, aki 1970-ben halt meg 

szívbajban, meghallotta a rádiót, elhatározta, hogy fut, menti az 

életét, és lefelé megy a Föld megalvadt középpontja felé, ahol 

mint tudta, olyan forróság van, mint Hádészban, de mégsem 

akkora forróság, mint egy fúziós robbanás hőmérséklete, vagy a 

lelkész fejlesztette hő, ha továbbra is sikerül trícium és lítiumdeuterid 

nukleáris keverékévé alakulnia, és eléri a kritikus tömeget. 

– Ne üssétek meg! Ne ragadjátok meg! Ne nyúljatok hozzá! 

– rikoltotta el parancsait, hazája iránti kötelességéből, és 

utolsó szívességként a lelkész iránt, aki nem volt hajlandó vele 

menni, és menteni a bőrét. – Ne hagyjátok túlhevülni! Felrobbanhat! 

Mikor látták, hogy a tábornok megpucol, összes tudósa, 

szakembere, mérnöke és háztartási személyzete is futásnak 

eredt, így a bejáratoknál harcálláspontjukat elfoglaló fegyvereseket 

leszámítva a lelkész egyedül maradt. 

* 

Mikor a vonat döcögve megállt, a lelkész látta, hogy a Rockefeller 

Center csillogó jégpályája kihullik az általa látott képből, 

a körülötte álló felhőkarcolók dülöngélni kezdenek, majd 

furcsán félredőlve nyugalomba kerülnek. A lelkész előzőleg 

egyszer már megpillantotta Yossariant, amint átvágott az utcán 

egy fiatalabb férfival, aki a fia lehetett volna, és visszaszállt egy 

-[621]-

hosszú, gyöngyszürke limuzinba, amely mintha ragacsos vérfoltokat 

eresztett volna a kerekeiből, miközben egy turistabottal 

és zöld hátizsákkal járkáló alak gonosz tekintettel nézegette 

őket. Másodszor már nem találta meg Yossariant a Metropolitan 

Museum of Art előtt, akárhányszor kapcsolt oda és várta. 

Eszébe sem jutott, hogy a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarán 

keresse, amikor átkapcsolt oda, és sóvárogva nézegette az épületet. 

Ott érkezett meg első alkalommal a városba. Mostanára 

már fájdalmassá vált, amikor visszakapcsolt Kenoshába. Hetenként 

három este figyelte a feleségét, amint lassan lépkedve 

találkozik az utca túlsó oldalán élő özvegyasszonnyal, hogy aztán 

kocsin menjenek el egy újabb bridzspartira a presbiteriánus 

templomba, főleg olyan férfiakból és nőkből álló társaságba, 

akik elveszítették a házastársukat. Búbánatosan figyelte, mert 

már nem volt része többé a felesége életének. 

Amikor a vonat megállt, és a korcsolyapálya eltűnt, odakintről 

hirtelen nagy hangzavart, kiabálást és futó lépteket hallott, 

és sejtette, hogy valami zűr van. Várta, hogy jöjjön valaki, 

aki megmondja neki, hogy mit csináljon. Tíz perc sem telt belé, 

és teljesen magára maradt. Groves tábornok világosan beszélt. 

– Nem, én ki akarok menni – határozta el a lelkész. 

– Lehet, hogy ott háború van. 

– Haza akarok menni. 

– Albert, guruljon már dühbe. Maga soha nem dühös? 

– Olyan dühös vagyok, hogy fel tudnék robbanni. 

– Ez jó! Én megteszem, amit tudok, hogy megtisztítsam az 

útját. – Ekkor hallotta a lelkész, amint szétkiabálta utolsó parancsait, 

mielőtt elrohant. 

A lelkész óvatosan megpróbált leszállni a vonatról. Volt 

nála némi készpénz a tábornoktők és a társadalombiztosítási 

számát is visszakapta. Ő volt az utolsó, aki leszállt a vonatról. 

-[622]-

Kissé távolabb egy sor mozgólépcsőt látott, amelyek vadonatújnak 

látszottak. Teljesen egyedül volt, leszámítva a vörös tábori 

zubbonyos, zöld nadrágos, barna katonacsizmás őröket. Ilyen 

őrök álltak állig fölfegyverkezve a lefelé vivő mozgólépcső tetejének 

és aljának összes bejáratánál. Fölfelé szabadon mehetett, 

szabadon távozhatott. 

– Lehet, hogy nehezen fog tudni visszajönni, uram. 

Mihelyt rálépett a mozgólépcsőre, tüstént gyalog is elindult 

rajta fölfelé, mert szeretett volna olyan gyorsan eljutni oda, 

amilyen gyorsan csak tud. Kapaszkodás közben egyre fokozta 

az iramot. Amikor fölért a tetőre, a nyíl útmutatását követve eljutott 

egy henger alakú, átlátszó lifthez, amely, miután benyomta 

a legfelső gombot, olyan gyorsan kezdett el vele emelkedni, 

hogy első pillanatban elállt a lélegzete és úgy érezte, süllyednek 

a belei. A függőleges, átlátszó üvegtáblákon át látta, hogy áthalad 

egy golfpályán, aztán meg egy vidámparkon, ahol hullámvasút 

és óriáskerék áll, és a hintáslegények ugyanolyan árnyalatú 

vörös kabátot viselnek, mint a különleges katonai alakulatok. 

Elhaladt utak mellett, amelyeken katonai járművek és polgári 

szedánok robogtak, elhaladt egy mozgékony rakétákból és 

WISCONSIN SAJT ÉS BEN&JERRY FAGYLALT feliratú hűtőkocsikból 

álló vasúti szerelvény mellett. Ahol a lift majd húszpercnyi 

út után megállt, újabb vadonatúj mozgólépcsőpórra talált. 

Ahol ezek véget értek, felszállt egy újabb liftre, és megint a 

legmagasabb szint gombját nyomta meg. Aztán megint mozgólépcsőkön 

ment följebb. Úgy érezte, kilométereket baktat fölfelé, 

de nem fáradt el belé. Egész idő alatt felfelé bámulva hirtelen 

nem hitt a szemének, amikor szemtől szembe találta magát 

Yossariannal, aki sebesen baktatott lefelé a másik mozgólépcsőn. 

Szájtátva bámulták egymást a kölcsönös felismerésben. 

– Hát maga mit csinál itt? – kiáltották mind a ketten. 

-[623]-

– Én? Mit csinál maga itt? – vágták vissza mindketten Ellenkező 

irányba haladtak. 

– Lelkész, ne menjen ki! – kiabált vissza Yossarian, tölcsért 

formálva a tenyeréből. – Veszély vár odakinn. Jöjjön vissza! 

– Lófasz a seggébe! – kiáltotta a lelkész, aztán töprengeni 

kezdett, hogy a csudába jönnek ilyen szavak a szájára. 

Miután kiejtette őket, a felszabadulás olyan szelleme sarkantyúzta 

tovább, amelyet ő maga is fanatikusnak vélt. Végül, 

amikor kirohant az utolsó liftből, egy szállítójárművekkel és siető 

gyalogosokkal zsúfolt átjáróban találta magát. Szemben, a 

túlsó oldalon egy meredek öntöttvas lépcső emelkedett rövid 

szakaszokban a spirális lépcsőpihenőkre, a tetején pedig egyegy 

függőfolyosó vitt a kijárat hatalmas fémajtajához. A lépcsőn 

felkapaszkodva rá se hederített a vad kutyák kitörő ugatására, 

amelyet a háta mögül hallott. Odafönn őr, az ajtón pedig a következő 

felirat állt: 

VÉSZBEJÁRAT 


EZT AZ AJTÓT HASZNÁLAT KÖZBEN 

ZÁRVA ÉS BERETESZELVE KELL 

TARTANI 

Az őr nem próbálta megállítani, sőt lekötelezően kinyitotta 

a zárat, elhúzta a reteszt, és kitárta az ajtót. Az ajtó túlsó oldalán 

két további őr volt szolgálatban. Ezek sem akadályozták 

semmiben. Egy fémszekrényen áthaladva valamiféle kis szolgálati 

helyiségben találta magát, majd azon túl egy folyosón, ahol 

a feje fölött lépcsők lejtettek, aztán megpillantott egy kijárati ajtót 

az utcára. Megdobbant a szíve. Már kezdem látni a fényt, 

mondta magában, aztán kifelé lódult a sötét nappalba, kikerülve 

a sarokban egy rakás szart, amelyre csak rövid pillantást vetett. 

-[624]-

A buszpályaudvar mellett volt, egy mellékutcában, az 

egyik alacsonyabb szinten, ahonnan a buszok indultak. Az 

egyik már melegítette a motorját, éppen indulni készült a wisconsini 

Kenoshába, vele együtt alig három utassal. Mihelyt elengedte 

magát az ülésen, kifújta az orrát, köhécselt, hogy kitisztítsa 

a torkát, aztán megkönnyebbülten, mélyen felsóhajtott. Valahányszor 

megállnak majd étkezésre, meg fog próbálni telefonálni, 

míg csak el nem éri az asszonyt. A beszállóhely egy védőtető 

alatt volt, így nem volt meglepve, hogy olyan tompának 

látszik a fény De mikor áthaladtak az alagúton, és kiértek a 

sztrádára, az ég semmivel sem lett fényesebb. Szinte minden 

kíváncsiság nélkül nézett ki az ablakon, és látta, hogy maga a 

Nap is hamuszürke, és a peremét fekete karika sötétíti el. Wisconsinban, 

borús napokon gyakran látott a felhőtömegek mögött 

ilyen gyönge napsütést. Azt nem látta, hogy nincsenek felhők. 

* 

A The New York Times mindennapos szerkesztőségi értekezletén, 

amelyen eldöntötték a következő kiadás címlaptervét, 

elhatározták, hogy megjósolnak egy kiszámíthatatlan napfogyatkozást, 

mire a tévéhíradósok elhatározták, hogy beszámolnak 

róla. 

* 

Frances Beach, aki elsődlegesen beteg férje gondozásának 

és vigasztalásának szentelte magát, réges-rég túljutott azon a 

ponton, amikor még törődött azzal, hogy miről dönt a The New 

York Times vagy bármelyik más újság, kivéve a divatot. Utolsó 

éveiben nem volt meglepve, amikor azon kapta magát, hogy 

magát mélységesen szerelmes Yossarianba. Könyvéből felnézve 

levette az olvasószemüvegét, és bűnbánó mosollyal arra a jóakaratú 

következtetésre jutott, hogy érzelmeikből hiányzott a 

viszálykodás és a dráma. Soha egyiküknek sem volt igazán 

-[625]-

szüksége a másikra. Az volt kettejük között a baj, hogy soha 

semmi nem ment köztük félre. 

* 

Claire Rabinowitz harcias ellenségességet érzett minden 

utastársával szemben az El Al Izraelbe induló járatán. Meg 

akarta nézni azt a Tel-Aviv melletti tengerparti házat, amelyre 

vásárlási opció formájában már előleget fizetett. Tekintete alig 

kapcsolódott össze bárki máséval, sem az első osztályú várócsarnokban, 

sem a kapu előtti váróteremben, ahová agresszív 

kíváncsiságból szintén kiballagott, hogy agyoncsapja az időt. A 

gép fedélzetén egyetlen férfi sem akadt, akármilyen korú volt, 

akár a családjával utazott, akár egyedül, aki akárcsak távolról is 

megközelítette volna azt, amit büszkén a maga mércéjének tekintett. 

Senki nem akadt, aki akár csak a gyertyát tarthatta volna 

az ő Lew-jának. Sammy Singer, aki most Kaliforniában volt, 

vagy talán már úton Hawaiiba vagy Ausztráliába, megjósolta, 

hogy ez esetleg megtörténhet, és Claire bóknak vette a figyelmeztetését. 

Mikor Lew-ról beszélt valakinek, a gyerekeinek 

vagy Sammynek, soha nem beszélt úgy róla, hogy az ő Lew-ja. 

De mikor rágondolt, még mindig az ő Lew-ja volt. Csak lassan 

lett úrrá vonakodásán, hogy elismerje, immár mindörökre lehetetlen 

újjáteremteni azt, ami volt. Magától értetődőnek tartotta, 

hogy az összes többi utas is zsidó a járaton, még azok is, akik 

ugyanúgy amerikainak és agnosztikusnak látszanak, mint ő. 

A Földközi-tengert átszelve napkeltekor még semmi jele 

nem volt bármiféle fenyegető új katasztrófa előjelének. Egy rövid 

hír arról számolt be, hogy odalenn valahol egy tankhajó 

összeütközött egy turistahajóval. Claire mogorva kedvében 

volt, és nem törődött vele, hogy ez esetleg meglátszik az arckifejezésén. 

Rejtett csalódásainak másik dimenzióját az jelentette, 

hogy még nem érezte úgy, mint remélte, hogy Izraelbe menve 

hazamegy. 

-[626]-

* 

Nem sokkal a szirénák megszólalása után Mr. George C. 

Tilyou érezte, hogy megrendül a világa. Látta, hogy a 

Steeplechase Parkban az El Dorado körhintáján kimarad az 

áram, és elegáns forgó dobogói leállnak, pedig a császár még 

rajta ül. Furcsamód két második világháborús pilótája is eltűnt, 

mintha behívták volna őket. Coney Island-i ismerőse, Mr. 

Rabinowitz távolabbról bámulta a gépezetet, mintha olyan 

meghibásodást szemlélne, amelyet esetleg módjában állna kijavítani. 

Mr. Tilyou a homlokát ráncolva ment vissza az irodájába. 

Leporolta a kabátujjával a keménykalapját, aztán visszatette 

a fogasra. Érezte, hogy szertefoszlik a haragja. Visszatért a depressziója. 

Újra el kellett halasztania megbeszélését a magasabb hatóságokkal, 

Luciferrel és talán magával a Sátánnal, hogy magyarázatot 

követeljen házának furcsa viselkedésére. Többé már 

nem volt kétséges, hogy a háza fokozatosan süllyed, a jóváhagyása 

nélkül, és anélkül, hogy irányítani tudná. A gondos mérések 

alattomos süppedésről árulkodtak. Ahogy most redőnyös 

íróasztala mellől ránézett, hirtelen a szeme előtt süllyedt el. 

Szinte mielőtt meg tudta volna érteni, mi történik, a teljes alsó 

szintje eltűnt. Kétemeletes háza egyemeletes lett. Miközben 

bámulta, felülről egyre szélesedő földzápor hullott lefelé, aztán 

nagy, durva rögök, kövek és más hulladék is zuhogni kezdett, 

valamint új tört be kívülről harsány ropogással, amire nem 

számított. Elszakadt, fityegő villanyvezetékeket látott. Összecsavarodott 

fémlapokból álló szellőzőket látott. Csöveket látott. 

Felismerte valaminek a terebélyes alsó oldalát, amelyen az olvadó 

fagy kristályos burkával övezett súlyos, csöpögő hűtőcsövek 

álltak. 

Depressziója elszállt. 

-[627]-

Látott egy korcsolyás japán férfit vörös kabátban, aki a 

padlat egyik sarkába csimpaszkodva mentette az életét. 

A Rockefeller Center korcsolyapályája! 

Mosolyognia kellett. Látta, hogy Mr. Rockefeller elsápad, 

remeg és pánikba esve menekül. Mr. Morfian meztelenül kuporgott 

a földön, lehajtotta a fejét, sírt és imádkozott. A császárnak 

nem volt ruhája. 

Mr. Tilyounak nevetnie kellett. Nincs semmi új a Nap 

alatt? Most látott valami újat, megtanult egy leckét, amelyről 

soha nem is álmodta volna, hogy lehetséges. Még a pokol sem 

örökkévaló. 

* 

Yossarian nem hitt a fülének. Hol a csudában tanulta meg 

a lelkész ilyen jól kimondani, hogy „Lófasz a seggébe”! Mire 

Yossarian a mozgólépcső aljára ért, a lelkész már túl volt a tetején, 

és eltűnt a szeme elől. Gaffney éppen elkezdte volna mondani 

neki, hogy jobb lesz, ha visszamennek a liftekhez és lemennek 

McBride-hoz meg a többiekhez, amikor újra megszólalt 

Strangelove hangja, bejelentve, hogy nincs mitől félniük, csak 

magától a félelemtől, meg attól, hogy kevés a szabó. 

– Ez megint olyasvalami, amiről megfeledkeztünk, és 

egyesek közülünk slamposnak látszanak itt a főhadiszálláson. 

Vasalóink vannak, de senki nincs, aki tudná, hogy kell használni 

őket. Van anyagunk, van cérnánk, és vannak varrógépeink. 

De szükségünk volna valakire, aki varr. Hall engem valaki? Jöjjön 

be, ha tud varrni. 

– Häagen-Dazs. Én tudok mosni és vasalni. A fegyvermesterem 

egy szabónak a fia. 

– Tüstént forduljanak vissza, és csatlakozzanak hozzánk. 

– Igenis, uram. Hogy jutunk oda? 

-[628]-

– Erről is megfeledkeztünk! 

– Gaffney – mondta Yossarian, amikor még további tizenhat 

kilométert kellett megtenniük. – Meddig leszünk mi itt? 

– Nekem talán itt van a jövőm – felelte Gaffney – Mikor 

lenn leszünk, és lesz rá időnk, meg akarok mutatni magának 

valamit. Fél hektár egy tavon, Vermont alatt, közel egy föld 

alatti golfpályához, és egy jó síterephez a Ben&Jerry területén, 

ha esetleg úgy tervezné, hogy megveszi. 

– Most? Azt hiszi, hogy én most venni tervezek valamit? 

– Az embernek mindig előre kell néznie, mondja a derék 

Señor Gaffney Vízparti ingatlan, Yo-Yo. Pár hónap alatt megháromszorozhatja 

rajta a pénzét. Meg kell néznie. 

– Nem lesz rá időm. Ebédmegbeszélésem van. 

– Lehet, hogy le kell mondania. 

– Lehet, hogy be akarom tartani. 

– Minden tervet le kell fújni, ha tényleg háború van. 

– Az esküvőt is? 

– Mikor jönnek a bombák? Nincs is többé igazából szükségünk 

az esküvőre, megvan videoszalagon. 

– Jönnek a bombák? 

Gaffney vállat vont. McBride se tudta, ez derült ki, mikor 

a lift utolsó állomásáról leszálltak a hosszú mozgólépcsőn a 

végső mélységbe. Nem tudta a két össze nem illő titkosügynök 

sem, akinek fogalma se volt róla, hogy most mihez kezdjen. 

Strangelove adta meg a választ, amikor újra megszólalt. – 

Nem, semmiféle bombát nem észleltek még felénk jönni. Ez 

zavarba ejtett mindenkit. De nekünk, akik itt vagyunk, nincs 

mitől félnünk. Csak egyetlen légierő van a világon, amelynek 

olyan bombái vannak, amelyek ilyen mélyre le tudnak hatolni, 

-[629]-

mielőtt felrobbannának, és az a miénk. Semmit nem hagytunk 

figyelmen kívül, kivéve néhány borbélyt. Amíg itt várunk, hogy 

meglássuk, visszacsap-e valaki, szükségünk lesz borbélyokra, 

legalább egyre. Semmi nem kerülte el a figyelmünket. Kéthárom 

héten belül minden szolgáltatásunk működőképes lesz, 

ha betartják a szabályaimat. Ha bárki úgy véli, baja lesz, ha követi 

az utasításaimat, kérem, kövesse ezt az utasításomat, és 

még ma távozzék. Bingam tábornok most ki fogja küldeni öszszes 

Ultraszuperünket és Ssssss!-einket egy második csapásmérő 

támadásra, miután meggyőződtünk róla, hogy a fedélzetükön 

nincsenek szabók és borbélyok. 

– Merde – vonta össze Raul dühösen a szemöldökét. A 

nyakigláb, narancsszín hajú, szeplős képű Bob jóval kevésbé 

látszott boldognak, mint rendesen. Mind a kettőjüknek családjuk 

volt, és aggódtak miattuk. 

McBride is aggódott. – Ha odakinn háború van, nem vagyok 

benne biztos, hogy szeretnék-e itt lenni. 

Michael Marlene egyetértésével odalenn akart maradni, és 

Yossarian nem kárhoztatta ezért. 

– Szűkség van suszterre – mondta Strangelove. 

– Merde – mondta Raul. – Ez az ember egy rakás merde. 

– Igen, semmiről nem feledkeztünk meg, de ezt is elfelejtettük 

– folytatta dr. Strangelove, színlelt vihogással. – Teli vannak 

a raktáraink ezekkel a szép, új, ultramodern cipőkkel, de 

előbb vagy utóbb fényezésre és javításra lesz szükségük. Ettől is 

eltekintve nem feledkeztünk meg semmiről. Mindörökké itt élhetünk, 

ha azt csinálják, amit mondok. 

Egy vasútállomás peronja közelében álltak, olyasféle keskenyvágányú 

vasúti sínek mellett, melyekről Yossarian úgy 

érezte, biztosan látott már ilyeneket. Az alagutak is kisvasútról 

-[630]-

tanúskodtak, akkoráról, mint egy miniatűr vidámparki vasútvonal. 

– Megint jön egy – kiáltott fel McBride. – Nézzük meg, mi 

ez most. 

Közelebb lépett, hogy gyorsabban megfigyelhesse a mérsékelt 

sebességgel felbukkanó kis, élénkpiros, jelzőharangját 

kongató mozdonyt. Villany hajtotta, de skarlátvörös kéménye is 

volt, fényes rézdíszítésekkel. A jelzőharangot a szabályozókarjaihoz 

kötött ruhaszárító kötéllel egy középkorú, vigyorgó 

mozdonyvezető kongatta, aki vörös zubbonyt hordott, vállán a 

KÜKTÉTÉ kerek váll-lapjával. A kis vonat tovább gördült, és 

simán maga után húzott néhány nyitott tetejű, keskeny személykocsit, 

amelyeken kettesével ültek egymás mellett az emberek. 

Yossarian megint csak nem hitt a szemének. McBride lázas 

izgalommal mutatott az első kocsi első ülésén ülő két alakra. 

– Hé, én ismerem őket! Kik is ezek? 

– Fiorello H. La Guardia és Franklin Delano Roosevelt – 

válaszolta Yossarian, de semmit nem mondott a két idős házaspárról, 

akik a bátyjával ültek a hátuk mögötti üléseken. 

A következő kocsiban felismerte John F Kennedyt, mellette 

a feleségét, és mögöttük Texas volt kormányzóját és a feleségét, 

akik vele voltak a kocsiban a merénylet idején. 

Az ezeket a halhatatlanokat követő kocsi egyik ülésén 

egyedül utazott Noodles Cook, aki elgyötörtnek, zavarodottnak 

és félholtnak látszott a két kormányhivatalnok előtt, akikre 

Yossarian emlékezett a tévéhíradóból. Az egyik kövér volt, a 

másik meg sovány, mögöttük pedig a három kocsi közül a 

harmadikban C. Porter Lovejoy és Milo Minderbinder ült az 

utolsó ülésen. Mindketten éltek, és Milo mosolygott is. 

-[631]-

– Megesküdtem volna – mondta Yossarian –, hogy Milót 

hátrahagyták. 

Gaffney ajka egyetlen szót formált. – Soha. 

Ekkor határozta el Yossarian, hogy elmegy a randevúra 

Melissával. Nem akart odalenn maradni Strangelove-val és a 

többiekkel. Gaffney meg volt döbbenve, és úgy vélte, megőrült. 

Ez nem volt a pakliban. 

– Ó, nem, nem, Yo-Yo – rázta Gaffney a fejét. – Nem mehet 

ki. Most nincs semmi értelme. Nem mehet ki. 

– Gaffney, maga megint téved, én kimegyek. 

– De nem fog messzire jutni. Nem fog sokáig tartani. 

– Majd meglátjuk. Megpróbálom. 

– Óvatosnak kell lennie. Veszélyes odakinn. 

– Itt van a veszély jön valaki? 

McBride, mintha csak erre várt volna, előreszökkent, és 

csatlakozott hozzá. – Sose találná meg az utat nélkülem. – 

Aztán Yossarian oldalán bevallotta: – Aggódom Joan miatt, 

egyedül van odakinn. 

Gaffney meg akarta várni, amíg többet tud. – Ahhoz eleget 

tudok, hogy ne kockáztassak. 

Michaelnek sem volt kedve kockázatokat vállalni, és 

Yossarian ezért sem kárhoztatta. 

Bob és Raul titkosabb ügynökök voltak annál, semhogy 

kockára tegyék az életüket, amikor nem muszáj, a családjuk miatt 

pedig odalentről is ugyanúgy aggódhattak. 

Amikor látta, hogy Yossarian eltávolodik tőle fölfelé a 

mozgólépcsőn, hogy elmehessen az ebédrandevúra az állapotos 

barátnőjével, Michaelt, aki büszke is volt, zavarba is esett apja 

-[632]-

szerelmi viszonya miatt, elfogta az a közönyös, de elkeseredett 

érzés, hogy egyikük, talán mindkettőjük haldoklik. 

Yossariant, miközben aggódva kaptatott fölfelé a mozgólépcsőn, 

hogy olyan gyorsan siessen vissza a külvilágra, amilyen 

gyorsan csak tud, örömre sarkallta újra feltámadt optimizmusa, 

amely inkább Melissa sajátja volt, mint az övé, az a 

veleszületett – esztelen – meggyőződés, miszerint vele semmi 

rossz nem történhet, egy jó emberrel semmi rossz nem történhet. 

Tudta, hogy ez hülyeség; de azt is tudta mélyen, az ösztöneiben, 

hogy ő is akkora biztonságban lesz, mint Melissa, és 

semmi kétsége nem volt afelől, hogy mind a hárman, ő, Melissa 

és az újszülött baba mindezt túl fogják élni, virulni fognak és 

boldogan élnek – mindörökkön-örökké. 


* 

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Kid Sampson pilóta a 

láthatatlan és zajtalan szubszuperszonikus bombázó hátsó fülkéjéből. 

– A te apád cipész volt? – válaszolta McWatt pilóta. – 

Vagy borbély fia vagy? 

– Még varrni se tudok. 

– Akkor tovább kell mennünk. Újabb bevetésben vagyunk. 

– Hová? 

– Elfelejtettem. De az inercia el fog kormányozni. inerciális 

irányítórendszerünk mindig tovább fog vinni minket. 

– McWatt? 

– Sampson? 

– Mióta is vagyunk most együtt? Két éve, három? 

-[633]-

– Inkább ötvennek érződik. Sampson, tudod mit sajnálok? 

Hogy soha nem beszélgettünk többet egymással. 

– Soha nem volt több beszélnivalónk, igaz? 

– Mi az odalenn? Egy rakéta? 

– Hadd nézzem meg a radaromon. – Majdnem függőleges 

pályán négy párhuzamos kondenzcsík keresztezte az útjukat, 

melyek úgy siklottak ki a sugárhajtású motorokból, mintha krétába 

sajtolták volna őket. – Ez egy menetrendszerű repülőgép, 

McWatt. Utasszállító, úton Ausztráliába. 

– Kíváncsi lennék, mit éreznének azok az utasok, ha tudnák, 

hogy itt vagyunk fölöttük, megint ezen a bevetésen... kísértetlovasok 

az égen. 

– McWatt? 

– Sampson? 

– Tényleg megint be kell szállnunk? 

– Gondolom, be kell, nem? 

– Tényleg? 

– Egen. 

– Igen. Azt hiszem, be kell. 

– Persze, persze. Ott egye a fene. 

* 

Sam Singernek nem voltak illúziói. Ellentétben 

Yossariannal, semmi remény nem élt benne, hogy romantikát 

találhat és megint szerelembe eshet egy új nővel. Ellenállás nélkül 

alávetette magát a kemény szükségszerűségnek, miszerint 

egyedül kell élnie, amire semmiféle kellemes alternatíva nem 

kínálkozik, és nem zúzták össze irgalmatlan veszteségek. Meg 

is beszélte ezt a jövőt annak idején Glendával, aki végső, halálos 

-[634]-

állapota ellenére többet aggódott a férje előtt álló magányos 

évek miatt, mint ő maga. 

Látogatta a barátait, többet olvasott, nézte a tévéhíradót. 

Ott volt neki New York: színházba és moziba járt, időnként elment 

az operába, és ha szüksége volt rá, mindig talált lenyűgöző 

klasszikus zenét valamelyik URH rádióadón, hetenként egykét 

estén bridzsezett a környékbeli közösségi csoportokban 

olyan emberekkel, akik jórészt olyanok voltak, mint ő, kiegyensúlyozott 

vérmérsékletűek és társaságkedvelők. Valahányszor 

meghallgatta Gustav Mahler ötödik szimfóniáját, elképedt és 

áhítatos tisztelet töltötte el. És megvolt az az önkéntes munkája 

a ráksegély-ügynökségnél. Megvolt az a néhány barátnője. Nem 

ivott többet, mint azelőtt. Gyorsan megtanult egyedül étkezni, 

otthon készételeket evett, környékbeli kávézókban és kisvendéglőkben 

ebédelt és vacsorázott. Étkezései nem voltak lakomák, 

egyedül ült az asztalánál, és olvasott, a könyvét, egy folyóiratot 

vagy az aznapi második újságot. Időnként snapszlizott 

olyanokkal, akik még megmaradtak Coney Islandről. Még 

mindig nem volt jó snapszlis. Esténként olyan gyakran elment 

valahová, ahányszor csak kívánta. 

Világ körüli útjával eddig nagyon elégedett volt. Nagy 

meglepetésére jól érezte magát, és sok élményben volt része. Jó 

volt megint kihúznia a lábát a lakásából. Atlantában és Houstonban, 

a lányainál, a férjeiknél és gyerekeiknél végre eljutott 

abba a stádiumba, amikor azon kapta magát, hogy elege lett a 

társaságukból, mielőtt még közülük bárki valami jelét mutatta 

volna annak, hogy idegesíti a jelenléte. Biztosan kezdi érezni a 

korát, mentegetőzött minden este, jó korán, mielőtt távozott 

volna éjszakára. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy valamelyik 

közeli szállodában szálljon meg. Los Angelesben még mindig 

életre szóló harmóniában volt együtt Winklerrel meg a feleségével. 

Mindhárman belefáradtak a tökéletes összhangba. Volt 

néhány jól sikerült találkozása az unokaöccsével és a családjá- 

-[635]-

val, és őszintén elbűvölte gyerekeik koraérett okossága és szépsége. 

De magában, az összes fiatal felnőttek között, akik közt találta 

magát, el kellett ismernie, hogy több választja el őket a 

nemzedéki szakadéknál. 

Mihelyt elutazott New Yorkból, hálát adott érte, hogy magával 

vitte a magnóját meg a kazettáit, és néhány tartalmas 

könyvet, amelyek szorgos tanulmányozást igényeltek. 

Hawaiiban naphosszat süttette magát a nappal, és befejezte 

a Middlemarch újraolvasását. Mivel most már jobban tudta, 

mire számíthat, igen tudta élvezni. Ott töltött két estéjén régi 

barátja volt feleségével és jelenlegi férjével vacsorázott, meg azzal 

a most egyedül élő nővel, akivel együtt dolgozott a Time 

magazinnál, és akit Glenda is ismert. Ha meghívta volna az otthonába, 

hogy töltse vele az éjszakát, biztosan beleegyezett volna, 

de a nő a jelek szerint ezt nem tudta. Lew vagy Yossarian 

jobban intézte volna a dolgot. 

Örömmel várta az Ausztráliában töltendő két hetet régi 

barátainál, akiket szintén még a Time időszakából ismert. Habozás 

nélkül elfogadta a meghívásukat, hogy lakjon az ő sydneyi 

házukban. Egyszer régebben együtt voltak ott Glendával. 

A férfi fémbotokkal járt. Hosszú idő telt el, mióta utoljára New 

Yorkban voltak. A ház kikötő felőli oldalán álló keskeny szabadtéri 

úszómedencében a férfi mindennap leúszott reggeli 

előtt harminc vagy hatvan hosszat – Sam nem emlékezett rá 

biztosan –, és nem sokkal utána újabb harmincat vagy hatvanat, 

hogy elég erős maradjon a felsőteste, és tovább tudjon közlekedni 

a botjaival meg a kézi vezérlésű autójával, amelyet azóta 

használt, amióta a betegsége negyven évvel ezelőtt megbénította 

az altestét. Csípőtől felfelé valószínűleg még mindig olyan 

volt a teste, mint egy súlyemelőnek. Öt felnőtt gyerekük volt. 

Sam őket is nagyon szerette volna újra látni. Egyikük mezőgazdász 

volt Tasmániában, és úgy tervezték, hogy két napra átre- 

-[636]-

pülnek oda. Egy másiknak állattenyésztő gazdasága volt, egy 

harmadik genetikai kutatómunkát végzett a canberrai egyetem 

laboratóriumában. Mind az öten nősek voltak. Egyikük sem 

vált el. 

Sam az éjszaka közepén indult el Hawaiiból egy ausztrál 

légi járaton, és menetrend szerint másnap reggeli után kellett 

Sydneybe érkeznie. Olvasott, ivott, evett, aludt és fölébredt. A 

hajnal mocskos félhomállyal lopódzott elő, és mintha csak lassan 

kelt volna föl a Nap. Alatta zárt felhőzet terült el. Ami fény 

megjelent, az mélyen odalenn maradt az alacsony horizonton, 

és továbbra is halovány volt. Egyik oldalon az ég tengerészkék 

volt, alacsonyan és távolian függött rajta a sárga telihold, mint 

valami ellenséges óra; a másik szürkének és feketének, majdnem 

faszénszínűnek látszott. Odafönn a magasban havas kondenzcsíkokat 

látott, melyek keresztezték gépének útvonalát, és 

kísérteties alakzatban haladtak nagy sebességgel kelet felé, Sam 

egy katonai csoport hajnali hadgyakorlatának vélte őket. A kabinszemélyzet 

kissé megzavarodott, amikor a rádiórendszerük 

elnémult, de a navigációs rendszerek működőképesek maradtak, 

és nem volt semmi ok rémületre. Korábban hallottak egy 

homályos hírt, miszerint odalenn egy tankhajó összeütközött 

egy teherhajóval. 

Sam Singer hamarosan elindította a magnóján Gustav 

Mahler ötödik szimfóniájának kazettáját. Amikor újra meghallgatta, 

további újdonságokat fedezett fel benne, amelyeket nagyon 

élvezett. Ez a figyelemre méltó szimfónia végtelen titkokat 

és sokszoros kielégüléseket rejtegetett, kimondhatatlan szépsége 

és finomsága, erejének és zsenialitásának kísérteties rejtelmessége 

pedig mélyen megérintette az ember lelkét. Alig várta, 

hogy a finálé diadalmas záróhangjai elsiessenek a végükig, 

hogy tüstént elölről kezdhesse, és újra elgyönyörködhessen öszszes 

lenyűgöző tételében, amelyben most sütkérezett. Bár tudta, 

mi következik, és mindig felkészült rá, mégis minden alkalom- 

-[637]-

mal várakozásteljesen megbabonázta az első tételt nyitó baljós 

kürtszóba gyöngéden beszűrődő gyászos, édes dallam, amely 

oly édesen volt gyászos és zsidó. A későbbi kis adagio olyan 

gyönyörű volt, amilyen gyönyörű dallamos zene csak Lehet. Az 

utóbbi időben legtöbbször jobb szerette a melankolikusat, mint 

a hősieset. Lakásában, ahol egyedül lakott, mostanában az volt 

a legfőbb félelme, hogy szörnyű módon ott fog oszlásnak indulni. 

A könyv, amelyet az ölében tartott, amikor hátradőlt olvasni 

zenehallgatás közben, Thomas Mann nyolc elbeszélésének 

papírfedelű, olcsó kiadása volt. A sárga Hold narancsszínűre 

váltott, és hamarosan olyan vörös lett, mint a lenyugvó Nap. 

-[638]-

Köszönetnyilvánítások 

Ha nem találtam volna jobbnak ezt a regényt befejező 

megjegyzések nélkül közreadni, feleségemnek, Valerie-nek, illetve, 

mint először, Erica lányomnak és. Ted fiamnak ajánlottam 

volna. Az ajánlást kiterjesztettem volna a Marvin és Evelyn 

Winkler házaspárra, valamint Marion Berkmanre és néhai férje, 

Lou emlékére is – akik gyerekkorom óta barátaim, és akiknek 

biztatásuknál, segítségüknél és együttműködésüknél sokkal 

többért is hálás vagyok. 

Michael Korda félelmetes és tökéletes szerkesztőm volt – 

fogékony, kritikus, szókimondó és megértő. 

E regény egyik fejezetét – fura véletlen folytán éppen a 

„Dante” című fejezetet – akkor készítettem elő és írtam meg, 

amikor bennlakó vendég voltam a Rockefeller Alapítványnak 

az olaszországi Como-tó melletti Bellagio Study and Conference 

Centerében. Utánozhatatlanul élvezetes és kényelmes hely 

volt, és Valerie meg én őszintén hálásak vagyunk mindazoknak, 

akiknek részük volt a vendéglátásunkban, és megteremtették 

számomra a munka feltételeit. Hálásak vagyunk a lakótársainkkal 

kötött meleg barátságokért is, amelyeket továbbra is 

fenntartunk. 

-[639]-

Copyright © Gabo Kiadó, 2005 

Felelős kiadó: Földes Tamás 

Irodalmi vezető: Rózsa Judit 

ISBN 963 9635 02 2 

Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben 

Felelős vezető: Ducsai György 

-[640]-

joseph heller - Első

You also want an ePaper? Increase the reach of your titles

Delete template?

Save as template?