Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Ott helyben leváglak, egész pontosan ezt mondta – közölte
velem fahangon.
Megálltam az íróasztal előtt, és fejemet lelógatva mindkét
kézzel rátámaszkodtam.
Kaidan mögém lépett, és meleg kezével átfogta a vállamat.
– Nincs mitől tartanod, szívem – mondta gyöngéden. –
Egyhamar nem kerülsz a közelébe. Addig nem, amíg be nem
teljesedik a prófécia, akkor meg már úgyis minden mindegy.
Megfordultam, és szembenéztem vele.
– Mi lesz akkor, ha mégis találkozunk? Nyomban levadászna.
Ezúttal nem vállalnak semmiféle kockázatot, Kai.
Úgy éreztem, mintha belegabalyodtunk volna egy láthatatlan
hálóba. Kaidan életének és biztonságának megóvása ellentétes cél
volt azzal, hogy az én tisztaságom is megmaradjon, amitől
kardforgató képességem függött. Tetszett vagy nem, itt minden
szövevényesen összefüggött.
– Annyi minden történt – suttogtam.
– Mondd el! Ne hagyj ki semmit!
Beszéltem neki Marékről és Caterináról, akiket a hercegek rám
küldtek, meg a suttogók nem szűnő zaklatásáról az alatt a pár nap
alatt, amióta mi nem találkoztunk. A legrosszabb mind közül
Marna baja volt… könnyek gyűltek a szemembe, ha csak rá
gondoltam.
Kaidannak minderről fogalma sem volt.
Átkaroltam a derekát, és hozzábújtam. Ő is átölelt.
– Valamit még el kell mondanom – suttogtam.
Éreztem, miként feszülnek meg izmai a kezem és az arcom
alatt. Még jobban magamhoz szorítottam.
– Hadd halljam akkor.
Megszólalt a mobilom. Jócskán megijesztett. Kitéptem magam
Kai öleléséből, hogy fogadjam a hívást.
– Marna – suttogtam. Micsoda időzítés!
Kaidan feszülten állt mellettem. Tudtam, ki tudja élesíteni úgy
a hallását, hogy kihallgassa a beszélgetésünket.
– Szia – mondtam a telefonba.