Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Azt hittem, hogy még Los Angelesben vagy. Nem volt túl sok
időm agyalni, és azt sem akartam, hogy aggódj miattam. Később
persze mindent megtudtál volna.
Az arcát dörzsölgette.
– Ez… nagyon durva… Anna, itt és most megfogadom, nem
hagyom, hogy ezentúl egyetlen óriás is egy ujjal hozzád nyúljon!
Piszok szerencsés vagy, hogy Kope felbukkant! Egek, és még én is
bántottalak volna! Nézd meg magad, hogy festesz?
Félresimította a hajamat, és vadul káromkodott a vállam meg a
hátam láttán.
– Fogalmam sem volt, hogy megsérültél – suttogta. – Túl
keményen bántam veled…
– Esküszöm, hogy kutyabajom. Muszáj volt így viselkedned,
hogy meggyőző legyél.
– Kinyírom ezeket!
– Pszt! – Visszahúztam magam mellé, és néztem, hogyan próbál
lenyugodni.
Úgy tíz perc múlva azt mondtam:
– Most már felkelhetünk, nem igaz? Ennyi idő alatt
elvégezhetted a melót.
Szavaim kirángatták sötét gondolatai közül.
– Huh, szivi! Remélem, nem – kuncogott.
Megkönnyebbült a lelkem, hogy tréfálni hallottam. Felültünk.
Már majdnem megkérdeztem, mit gondol, visszajön-e a suttogó,
amikor két kezébe vette az arcomat, és úgy istenigazából
megcsókolt. Átkaroltam a vállát. Ki-kihagyott a lélegzetem, hiszen
mellkasunk pucéron simult egymáshoz. Kényszerítenem kellett
magam, hogy elhúzódjak.
– Egek, sürgősen vegyük fel a cuccainkat, különben nem állok
jót magamért – mondta.
– Először te.
– Nézz félre – szólt rám. – De persze leshetsz is.
Elfordultam. Részben zavaromban, részben azonban azért,
mert ha utat engedek a kíváncsiságomnak, és ő lefülel, tuti, hogy
letámad. En pedig tutira nem állok ellen.