Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Kurtán felnevetett, majd megfordított, és az ágyra lökött.
Megragadta a pizsamaalsómat meg a bugyimat, és mindkettőt
lerángatta a lábamról. Pucéran hevertem ott. Egész testében
összerándult, amint megpillantotta a sípcsontomat elcsúfító
halványzöld horzsolásnyomokat. De csakhamar magához tért, és
állkapcsa eltökélten megfeszült.
Ezután már szigorúan csak a térdemre és a hasamra szögezte
a tekintetét. Szegycsontján akkorára nőtt pulzáló, örvénylő
démonjelvénye, amilyen nagynak még nem láttam. Egyetlen
gyöngéd pillantás is jólesett volna tőle… mert eszembe idézte volna
a fiút, aki egykor szeretett. Mikor azonban tekintete egy
szemvillanásnyi időre az enyémbe kapcsolódott, mindössze veszett
düh fűtötte, semmi más.
Meztelenül hevertem Kaidan Rowe előtt, és őt az egész hidegen
hagyta. Csak állt ott az ágy végében, kicsatolta az övét, mire a
sortja a csípőjére csúszott. Nagyot nyeltem, mikor lehúzta a cipzárt
a sliccén.
Ez nem lehet igaz, gondoltam. Igyekeztem átvenni a
hangnemet, és közönyt színleltem. Mikor nadrágja a földre hullott,
egyedül a mellkasát néztem. Ne nézz oda, Anna! – intettem
magam.
Nem teszi meg, fohászkodtam. Nem teheti meg, nem itt és nem
így. Szeret engem.
Pontosan olyan helyzetbe kerültünk, amit eddig soha nem
engedtünk meg magunknak. Meztelenek voltunk. Szemernyi
kételyem nem volt, hogy az apja küldte rám őt és a suttogót. Ha
megtagadja a parancsot, azért halál jár. Engedjek neki, hogy
megmentsem? Akkor is, ha ennek az az ára, hogy többé nem
forgathatom az Erény Kardját, pedig ez szabadíthat meg
bennünket a démonoktól? Kaidan vagy a világ jövője, ez volt a
kérdés. Ugyan miféle dilemma volt ez?
Kérlek, Istenem! – könyörögtem a Fennvalóhoz. Ments ki
minket ebből a helyzetből!