Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Arcán ragadozó mosoly terült szét, és az undormány suttogó is
közelebb siklott.
– Mindössze arról szeretnék meggyőződni, jól viseli-e magát
Belial szépséges leánya – búgta Kaidan.
Úgy beszélt, mint az első találkozásaink során, megvetően és
vészjóslóan. Tök érthető volt, hogy épp őt küldték hozzám, a
Bujaság hercegének fiát, hogy ellenőrizze, szűz vagyok-e még. En
azonban semmiképpen nem engedhettem szabadjára vele
kapcsolatos vágyaimat. Ha a mennyei kardmarkolat, az Erény
Kardja szemernyi tisztátalanságot érzékel bennem, nem
forgathatom. Angyali fegyver kizárólag angyali kézbe való.
– Úgy hallom, nem csíped az óriáscsajokat – szegültem szembe
Kaidannal.
Felnevetett, fejének egyetlen mozdulatával hátravetette a haját,
és újabb lépést tett előre.
– Igazad van, nem csípem őket. Alkalmanként azonban
hajlandó vagyok feláldozni magam a gonoszság oltárán.
Nagyot nyeltem. Meggyőző volt. Túlontúl is az.
Csak megjátssza magát, nyugtatgattam magam.
– Mit hallok már megint? A hercegek nem hisznek nekem? Azt
képzelik, hogy nem melózom? Ezért küldenek rám boldogboldogtalant?
Egy sereg óriás zaklat mostanság.
Egyetlen pillanatra hallgatott csak el, de ismertem annyira,
hogy tudjam, fogta az adást.
– Lássuk csak – mondta. – A szesszel nincs is baj, hanem a
legutóbbi csúcstalálkozón még nemigen volt mivel büszkélkedned,
nem igaz?
– Az másfél éve volt – csattantam fel. – Azóta gürizek, ahogy
kell.
– Bizonyítsd be!
Meleg szája az enyémre tapadt, és citrusillatot árasztó teste a
falhoz szorított. Izgalmamban egészen elfeledkeztem sérült
lapockámról, most azonban újra belém hasított a fájdalom.
Feljajdultam. Láttam rajta, hogy habozik, folytassa-e, amit
elkezdett, aztán mégis emellett döntött.