Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Szelíden beszélt, mégis volt valami fenyegető a hangjában.
Az már tényleg sok lett volna, hogy tőle is félnem kelljen.
Hiszen ő Kaidan. Az én Kai-om. Ennek dacára ösztönösen
szorosabban markoltam meg a késem.
Könnyeimet nyelve lenyomtam a kilincset. Repesett a szívem
Kaidan láttán. Határozottan ő volt az. Úgy festett, mint aki egész
éjjel nem aludt. Álláig érő barna haja kócosán keretezte égszínkék
szemeit és megkeményedett arcvonásait. Mellette, kaján vigyorral
egy suttogó keringett.
Nem tudtam mire vélni a helyzetet. Kóválygott velem a világ.
Magával hozott egy suttogót, vagy talán az vezette ide?
A bugyogómra pályázó betörő csődöt mondott, ahogyan Marek,
Caterina és Thamuz fiai is. A hercegek ezért elküldték hozzám
Kaidant. Ez a tény egyvalami miatt okozott hatalmas
megkönnyebbülést; eszerint legalább rá nem gyanakodnak.
Egyelőre biztonságban van.
Mi akkor a terve?
Mindeközben csak nem akart csillapodni a szívverésem.
Kaidan átnyúlt a vállam fölött, megragadta az ajtó szélét,
betaszította, és benyomakodott mellettem.
Meglepetésemben úgy elbambultam, hogy hagytam, hadd
csavarja ki a kést a kezemből, amit menten a zsebébe is
süllyesztett. Az „elemlámpára” rácsodálkozott, mikor elszedte
tőlem, és a padlóra hajította. Az ajtó becsapódott mögöttünk, a
suttogó azonban áthatolt rajta, és figyelte, amint Kaidan a falnak
löki a hátam.
Mivel a démonszellem árgus szemekkel lesett ránk, meg kellett
játszanom, hogy az ellenségem, ahogyan ő is tette, akkor is, ha
rosszul esett. Máskor nem viselem el a hazugságot, a suttogókkal
és a hercegekkel szemben azonban minden fegyvert meg kellett
ragadnom.
Két tenyeremmel taszítottam el magamtól Kaidant, és villámló
szemekkel néztem rá. Vörös démonjele valósággal lángot vetett.
– Hátrább az agarakkal, Pharzuph fia! – sziszegtem.