Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

Éjfél után értünk ki a reptérre.
Éjszakai járattal mész? – kérdeztem.
Nem. Hajnali ötkor megy a gépem, de jobb, ha nem
mutatkozunk együtt.
– Na, ja.
Tudtam, hogy ez így ésszerű, mégis elszorult a szívem az
elválás gondolatára.
Leparkolt a járdaszélen, és felém fordult. Szeme zölden
megvillant az utcai lámpa fényénél.
– Megmentettél. Ezek a hercegek elé akarnak hurcolni.
Már ha nem nyírnának ki addig. Nem igazán hittem, hogy
megbüntetnék őket, amiért a kelleténél jobban belelkesültek.
– Rossz előérzetem támadt, miután beszéltünk. Muszáj volt
utánad jönnöm.
– Köszönöm. – Gondolkodás nélkül átnyúltam az ülés
háttámláján, hogy megöleljem. Miközben magához vont, vigyázott,
hogy hozzá ne érjen a vállamhoz. Egy pillanatra átfutott az
agyamon, hogy újra begerjed a közelségtől, de semmi ilyen nem
történt. Szelíden átkarolt, aztán elengedett.
– Biztosan jobban vagy? – kérdezte.
– Igen. De azért megdobhatnál még egy adag pirulával.
Négy tablettát rázott ki a tenyerembe, majd zsebre vágta az
üvegcsét. Átfutott az agyamon, mi lenne, ha elkönyörögném tőle,
tudtam azonban, hogy semmi áron nem engedne.
– Viszlát, Anna. Vigyázz magadra!
– Te is, Kope. Add át üdvözletemet Zaniának. Hiányozni fogsz.
A legutolsó mondat akaratom ellenére szaladt ki a számon,
totál őszintén. Kope a barátom volt, és én hiányoltam a jelenlétét.
Elvigyorodott, és arcán megjelent a szokásos gödröcske. Újra
egyedül maradok, gondoltam.