Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Nem. Nem tudom. Akkor miért mondta, hogy egyelőre nincs
egyedül? Szó nélkül rám küldhette volna Thamuz fiait.
– Igen ám, csakhogy honnan tudtak a hollétedről? Könnyen
lehet, hogy Mareket használják csaléteknek.
Lelombozó gondolat volt.
– Lehetséges – ismertem be. – Vagy valahogy kilesték az SMSeket.
De az is lehet, hogy maguktól cserkésztek be. Akár így áll a
dolog, akár úgy…
– Bukj le! – üvöltötte Kope.
Ahogy lekuporodtam, újra belém hasított a fájdalom, mire
megint felkiáltottam.
– Egy sötét démonszellem. Már el is ment.
En azonban továbbra is lelapulva maradtam.
– Meglátott téged?
– Nem, az ellenkező irányba repült.
Lassan felültem.
– Hová megyünk?
– A Roanoke reptérről indul a járatom.
– Virginiából?
– Igen. De addig nem megyek el, amíg jobban nem leszel. Hová
vigyelek?
Erről lövésem sem volt.
– Csak… vigyél ki… a reptérre. Utána majd találok magamnak
egy helyet, ahol elrejtőzhetek. Máris jobban vagyok valamivel.
Kezének melegét éreztem a vállamon, ahogy megérintette a
lapockámat.
– Feldagadt – mondta aggódva.
Fájt még, de a fájdalomcsillapítók megtették a hatásukat, és
mivel gyorsan gyógyultam, percről percre jobban lettem.
– Ne félj, elleszek!
A reptérre menet elhajtottunk Blacksburg mellett, és noha a
Virginiai Műszaki Egyetem felé mutató útjelző táblák fel kellett
volna, hogy vidítsanak, most mindössze arra emlékeztettek, hogy
milyen messze kerültem az emberek világától.
– Ez itt az egyetem – mondtam halkan.