Wendy Higgins - Angyali gonosz 3

– Gyere! – súgtam oda Kope-nak, de menten el is homályosuk a
látásom. Kope elkapott. Pislogva igyekeztem kitisztítani a
látásomat.
– Ott a hátizsákom. Húzzunk innen!
Az udvarra nyíló ajtón keresztül távoztunk. A kocsimra
mulattam, ami szerencsére a szobám előtt volt. Kope az
utasüléshez támogatott. Ő maga beült a volán mögé, majd miután
levette a símaszkot, elhúztunk a parkolóból.
– Köszönöm – suttogtam kilométerekkel odébb.
Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne veszítsem
el az eszméletemet. A kocsiajtónak támaszkodtam, mert ha a
hátam az ülés támlájához ért, legszívesebben elsírtam volna
magam fájdalmamban.
– Bocs, hogy végig kellett nézned ezt – morogta Kope.
– Semmi baj – motyogtam.
– Épp fojtogattak, amikor rád találtam. És amikor megláttam,
hogy megütnek…
– Jól csináltad. Borzasztóan hálás vagyok, amiért eljöttél! Nem
is lett volna szabad egyedül belevágnom ebbe az egészbe.
Zökkent egyet a kocsi, elfintorodtam a fájdalomtól.
– Nincs szükséged orvosra?
– Nem, nincs. – Még ha el is tört valamim, túl kockázatos lett
volna orvoshoz fordulni. Különben is utáltam a pirulákat, mert
elég volt bevennem egy szem aszpirint, és a szervezetem menten
többre áhítozott. Ezúttal azonban kivételt kellett tennem. – Hanem
fájdalomcsillapító, az kéne.
Kope megállt egy drogéria előtt a következő városban. A
kocsimban talált nedves törlőkkel és szalvétákkal töröltük tisztára
a kezét. Félóránként beadott egy fájdalomcsillapítót, miközben
észak felé tartottunk. Kötszert is vett, amivel bekötözte a kezén
lévő sebeket, noha gyorsan gyógyultak.
– És hová lett Marek? – kérdezte.
Behunytam a szemem, és magamban végigpergettem az
előzményeket.
– Mit gondolsz, nem vert át?